Luk. XX. RÉSZ

Luk. 20,1–8. Honnan van Jézus hatalma? (Mt 21:23–27; Mk 11:27–33).

A nagy parancsolatról szóló kérdést kihagyva (vö. 10:25kk.) Jézus jeruzsálemi vita-beszélgetéseit Lk az exousia-kérdéssel kezdi. A szanhedrin tagjai teszik fel Jézusnak ezt a kérdést. A megfogalmazás kínos pontossága mutatja, hogy a szanhedrin eldzetesen tanácskozott a kérdésről, és ez nem is elméleti-theológiai, hanem felelősségrevonó éllel hangzik el. Abban is tervszerű, hogy tökéletes dilemmát készít elő. Ha a válasz mennyei meghatalmazásra hivatkozik, akkor a vád istenkáromlás; ha semmilyen meghatalmazásra nem tud utalni, akkor Izráel vallási rendjébe való illetéktelen beavatkozás. Egyre nem számítanak: Jézus, János személyére utalva visszafordítja a kérdést a kérdezőkre, az írástudók körében bevett módszerrel, amelyet nem is kifogásolhatnak. Így a Jézusnak készített csapdába maguk esnek bele. Ha János küldetését mennyeinek ismerik el, akkor nincs tovább támadási alapjuk Jézus ellen sem; ha ezt megtagadják tőle, akkor a tömeggel találják szembe magukat (vö. 19:48).

Luk. 20,9–19. A gonosz szőlőmunkások példázata (Mt 21:33–46; Mk 12:1–12).

Mk-hoz hasonlóan Lk is meg szakítja a vitabeszélgetések sorát ezzel a példázattal, amely egyébként a magvető példázatán kívül az egyetlen, mindhárom szinoptikusban előforduló példázat. Lk ismét könnyedebben és egyenletesebben fogalmaz Mk-nál. Az ismert ószövetségi képről (Ézs 5:1kk.; 61:5; Zsolt 80:9) hallgatói előre tudják, hogy Izráel sorsáról beszél Jézus. Azt a mozzanatot is mindnyájan értik, hogy ez a drága szőlő emberekre van bízva, és a gazda kéri tőlük a szőlő termését. A küldöttek sorsában szép fokozást mutat az elbeszélés: a munkások lázadása egyre élesebb. Itt éri el a példázat a maga titokzatos tetőpontját. A képben még helyén van az a mozzanat, hogy az örökös megjelenéséből a munkások a gazda halálára következtetnek, és ezért akarják megölni a fiút, mert örökös híján azé a szőlő, aki éppen műveli. De az már a példázat kereteit szétfeszítő valóság, hogy először kidobják a fiút a szőlőből, és azután ölik meg (ld. a Mt-párhuzamnál). Izráel ítélete mellett tehát Jézus közelgő sorsáról szól a példázat, ezért csatolja Lk – párhuzamaitól eltérően – a Zsolt 118:22k.-t is magához a példázathoz. Az kétségtelen, hogy a vezetők megértik az ellenük irányuló és a nép ítéletét tartalmazó mozzanatot: ez teszi érthetővé, hogy minél előbb szeretnének szabadulni Jézustól. De a gátló motívum harmadszor is érvényesül: a nép hangulata miatt Jézus elfogatása komoly kockázatot jelentene, és súlyos következményekkel járna.

Luk. 20,20–26. Az adógaras (Mt 22:15–22; Mk 12:13–17).

Az adógaras kérdése a következő egység, Mk szerkezetének megfelelően: bevezetésében és befejezésében egyformán nagyobb súlyt kap a többinél. A kérdés szemmel láthatóan nagy jelentőségű Lk görög olvasói szemszögéből, mert bizonyítéka annak, hogy Jézust a Birodalomhoz való viszonyában nem befolyásolták azok az emberi indulatok, mint Izráel fiait általában. A bevezetés elmossa az Izráel csoportjaira való utalást, csak a megfigyelésről és a megfigyelők tisztátalan indítékairól szól. Az elbeszélés ismét Mk-párhuzamát követi, jelentős simításokkal. A feltett kérdés most is előzetes tanácskozás eredménye, a megfogalmazás célja most is dilemma felállítása. Ha Jézus igent mond az adófizetés kötelezettségére, akkor elveszti a tömeg becsülését, ha elutasítja, akkor a Birodalom hatóságaival találja szembe magát. Csak arra nem számítanak, ami bekövetkezik. Jézus szinte az ő zsebükből veszi ki az önmagáért beszélő érvet, a Tiberius-dénárt, amelyben az adót fizették. Valamennyien aggályok nélkül használják hétköznapi ügyeik intézésében ezt a pénzt, és ezzel hallgatólag elismerik Istennek azt a rendelkezését, amely emberi egzisztenciájuk fenntartásának eszközéül a Római Birodalmat rendelte föléjük. Ezzel egyszerre ki is tűnik, hogy kérdésfelvetésük helytelen: arra kell figyelmüket fordítani, hogy Isten képét viselő életükkel Istennek adósai, iránta vannak hálára kötelezve. A továbbiakban ennek az adósságnak és elköteleztetésnek a körén belül kell engedelmesen elhelyezniük Isten eszköze, a római hatalom iránti adósságukat és hálájukat azért a lehetőségért, amelyet a földi javakban való részesedés terén biztosít nekik. Ennek a hálának Istentől szentesített külső jele az adó. A befejező mondat ismét Jézus ellenfeleinek lehetetlenüléséről tud csak számot adni.

Luk. 20,27–40. Kérdés a feltámadásról (Mt 22:23–33; Mk 12:18–27).

Folytatódik a Mk-féle sorrend, ezúttal a kérdést feltevő szadduceusokat is megnevezi Lk, jellegzetes álláspontjuk ismertetésével. Ez nem egyszerűen liberális, hanem sokkal inkább konzervatív. A szadduceusok egyedül elismert kánoni iratcsoportjuk, a Tóra alapján tagadták a feltámadást mint későbbi korok illegitim „additamentumát” Izráel hiteles kegyességi állagához. Ennek bizonyítására használják fel Mózes törvényének a sógorházasságra vonatkozó parancsát (Deut 25:5), amely egyszerűen képtelenségbe fullad szerintük, ha van feltámadás, értve ezen a feltámadásnak azt a formáját, amelyet ők támadnak, és amelynek durva anyagiassága ellen most Jézus tanítása is irányul. Lk messzebb is megy párhuzamainál a feltámadás utáni élet pneumatikus jellegének kiemelésében. A szadduceusok felvetette mesterkélt, írónikus, de a hamis feltámadáshitet joggal támadó történetkéjére Jézus úgy válaszol, hogy egyszerre mér megsemmisítő csapást két egymással vitázó álláspontra, amelyeknek egyike sem helyes. A feltámadás utáni élet nem a mostani életformánk töretlen folytatása magasabb szinten, hanem olyasmi, amiről a földi embernek, a mostani anyagi világhoz kötött gondolatvilágának körén belül, megközelítő fogalma sem lehet. Így Jézus tanítása itt is kihívás az embernek az ellen a hajlama ellen, hogy emberi gondolatainak meghosszabbításából csináljon az írás segítségül hívásával theológiát magának. Jézus mintaszerű írástudó abban, ahogyan tanítását az Írásból bizonyítja (ld. a Mk-párhuzamnál). De egészen Messiás abban, ahogyan újszerű igehirdetésében szól arról, amiről csak az szólhat, aki az Atyával együtt élt mennyei életformából jött el a földre: a feltámadás utáni élet lényegéről (34–36).

Luk. 20,41–44. Krisztus Dávidnak fia és Ura (Mt 22:41–46; Mk 12:35–37).

Lk-nál az előző beszélgetéshez kapcsolódott a farizeusi írástudók helyeslése (Mk-tól eltérően, mivel a nagy parancsolat kérdése elmaradt), a viták sora itt is Jézus kérdésével zárul, aki kora írástudóinak módszere szerint egy problématikus bibliai helyet idéz, és ennek megfejtését kéri ellenfeleitől (44). A megfejtés az ellenfelek részéről ebben az esetben nemcsak elméleti döntést igényel, hanem önmagukra kötelező személyes állásfoglalást Jézus személyét illetően. Ha válaszukban elismernek egy olyan lehetőséget, hogy a Messiás, aki nagyobb Dávidnál, testiképpen származhatik tőle, tehát földi eredetű lény, akkor ezzel alapot adnak Jézus messiási igénye alá. Ezért a nagyon is nekik való módon feltett kérdés elől is kitérnek.

Luk. 20,45–47. Óvás az írástudóktól (Mt 23:5–7; Mk 12:38–40).

A vita-beszédeket ellenfelei ítéletes jellemzésével tetőzi be Jézus. A sokaság jelenlétében óvja tanítványait magatartásuktól, ahogyan hiú pöffeszkedésükkel mérgezik a közélet, az ünnepek és a családi körök levegőjét; ahogyan a törvény biztosította tekintélyükkel hazug kegyességük látszata mögött megbújva visszaélnek. Jézus minden szava nyílt tekintélyrombolás az érintettek szemében, de valójában, botránkoztató formájától elkülöníthetetlenül, Isten igazságos ítéletének meghírdetése, amely mindig súlyosabban nehezedik a vezetőkre, mint azokra, akiket vezetnek – és félrevezetnek.

Luk. XXI. RÉSZ

Luk. 21,1–4. A szegény özvegy adománya (Mk 12:41–44).

Az előzőkben éppen az özvegyek keserves sorsára utalt Jézus: most az újabb elbeszélés ezek közül emel ki egyet, és az áldozatos lelkület példájaként állítja elénk. A. templomban az asszonyok udvarában vannak a kegyes adományok elhelyezésére szolgáló perselyek (gazophylakeion: ezeknek és az elhelyezésükre kijelölt helyiségnek a neve egyaránt). A gazdagok adományai összegükben jelentősek, de erkölcsi értékük csekély, mert fölöslegükből adnak, így éppen az áldozat készsége nem mutatkozik adakozásukban. Az özvegy adományának anyagi értéke elenyésző (vö. Mk 12:42), de erkölcsi értékét páratlanná teszi az, hogy ez az asszony aggodalmaskodás nélkül adja oda azt, ami megélhetését biztosítaná egy-két napra: ezzel válik önmagunk átadásának örök példájává.

Luk. 21,5–6. Jézus jövendölése a templomról (Mt 24:1–3; Mk 13:1–4).

A Mk nyomán haladó egység a szinoptikus apokalipszis bevezetése. A jelenet itt a templomban játszódik, a kérdezők nincsenek közelebbről megjelölve. Jézus szavai nem bizalmas körben, hanem a nyilvánosság előtt hangzanak el (vö. Mk 13:3). Az emberi látszat nem téveszthet meg Isten akarata felől: ami ma még emberi erőfeszítéseink eredményeként eleven élet látszatát kelti, az Isten ítéletének érvénye alatt már csupán romhalmaz, Isten népe engedetlenségének előre mutató jele.

Luk. 21,7–19. Az utolsó idők jelei (Mt 24:4–14; Mk 13:5–13).

Az apokalipszisben Mk-ot követi Lk, bár komoly eltérésekkel. Főként Jeruzsálem pusztulását rajzolja eleven színekkel: emiatt teszik Lk keletkezésének idejét 10 utánra, de még ha ez helyes is volna, akkor sem vaticinium ex eveutu-ról van szó, csak arról, hogy Jézus időközben elfelejtett prófétai szavait az átélt események eleven színekkel idézték a keresztyének emlékezetébe. Jézus hallgatóinak kérdése a templomról mondottakhoz kapcsolódik, de a válasz ezen túllépve az utolsó idők közeledtét jelző eseményekről szól. Nem öncélú ismeretközlés igényével: akik szavait megértik, azoknak az engedelmesség és a szabadulás írtját kell megtalálniuk ezek nyomán. Először a hamis messiások propagandájától óvja övéit Jézus. Ennek különös veszélye abban van, hogy a feszült várakozásban élő ember hiszékeny, betegesen fogékony a vágyai közeli beteljesedését ígérő szavak iránt (adventizmus!). De Jézus tanítványainak fel kell készülniük az emberi gonoszság végletes kitöréseire is: borzalmas háborúkra és az anyagi világ egészét megrázó irtózatos válságokra, természeti csapásokra is. Mindezt időben és fontosságban megelőzi az ellenük irányuló üldözésekre való felkészülésük. Jézus azt tanítja, hogy ezek az üldözések javukra lesznek, mert olyasmit tanulnak meg belőlük, amit különben nem tanultak volna meg, az ítéletben pedig mellettük tanuskodnak az átélt szenvedések. Kiszolgáltatottságuk minden mértéket felül fog múlni, a sokrétű válság jelentkezik a családok tagjainak meghasonlásában is, de az ellenük irányuló egyetemes gyűlölet közepette is ígéri nekik segítségét, amely szavaiknak és magatartásuknak ellenállhatatlan erőt ad. Biztosítja őket gondviseléséről is, amely életük legapróbb részleteire is kiterjed; majd ezek után jelöli meg a szabadulás és az életre jutás egyetlen útját, az állhatatos kitartást (hypomoné, vö. Róm 5:3kk.).

Luk. 21,20–24. Jeruzsálem pusztulása (Mt 24:15–22; Mk 13:14–20).

Lk itt is Mk-ot követi, de átdolgozza olyan módon, hogy ez önálló forrásaira utal. A Mk-beli „pusztító utálatosság” helyett arról beszél, hogy a várost ostromló seregek veszik körül. Övéinek ez a jel arra, hogy kezdetét vette a város pusztulása (erémósis!). Ezúttal a város nem ad menedéket, lakóinak az isteni harag fölötte végbemenő ítélete elől menekülniük kell, ha Krisztus követői: ezek ui. nem részesek a város pusztulását felidéző engedetlenségben. Ami máskor áldás, az élet nagy öröme, – most az is az életet megkeserítő teherré válik: a terhes vagy kisgyermekes anyáknak csak nehezebbé teszi helyzetük a szenvedések elviselését. A várost és népét Isten kiszolgáltatja a pogányoknak, mert nem vak véletlen, nem történeti esetszerűség, hanem az ő hatalma idézte fel a veszedelmet a városra: ő szabja meg ellenségei hatalmának határát, idejét is (kairoi ethnón).

Luk. 21,25–38. Az Emberfia eljövetele (Mt 24:29–36; Mk 13:24–32).

Az előzményekből világossá vált, hogy az üdvösség történetében nem Jeruzsálem ítéletes elpusztítása az utolsó szó. Ezért Jézus továbbviszi beszéde fonalát isten országának eljöveteléig: ez az Emberfia megjelenése a földön, mennyei dicsőségében. Jézus most sem isteni mindentudását akarja bizonyítani, hanem földi gyülekezetét kívánja fölkészíteni a következendőkre. A régi világforma megsemmisül, és átadja helyét az újnak: ezt jelzi előre döbbenetes megrázkódtatása. Ezután jelenik meg az Emberfia. Így jön el az az idő, amely mindenki számára borzalmakkal és mondhatatlan riadalommal kezdődik; Krisztus eddig vitatott dicsőségének látható és tagadhatatlan jelentkezésével folytatódik, övéinek pedig meghozza felemeltetésüket: a megváltás teljességét (apolytrósis). Mindez annyira nem érdemük vagy várakozásuk szerint történik, hogy nemcsak emberileg; de – azt mondhatjuk – még hitben sem természetes. Krisztus hívja fel külön a figyelmüket arra, hogy ez az idő az ő idejük is azért, mert a Krisztus ideje. Az ismert és kedvelt természeti képpel, a fák kizöldülése és a nyár közeledte közötti összefüggéssel szemlélteti Jézus ezeknek a jeleknek és az Emberfia eljövetelének összetartozását. Mindebben az a hangsúlyos, hogy ennek a nemzedéknek mennyire sürgető kérdése az Emberfia eljövetele: egy pillanatig sem tévesztheti szeme elől a felkészülés és a készenlét parancsát. A körötte levő világban kell betöltenie hivatását, de ez sohasem jelentheti azt, hogy be akar rendezkedni ebben a világban, és teret enged az életében a Krisztuséval ellentétes indulatoknak. Készenlét, éberség, imádság – ez Krisztus egyházának egyedüli útja, amelyen a küszöbön álló próbák után eljuthat a megtartatásra. Ezekben kell megállnia (vö. 1Kor 16:13), hogy megállhasson dicsőségben érkező Ura előtt. – Jeruzsálem népe még mindig ragaszkodik Jézushoz. Hallgatja, amíg a templomban tanít, és hallani akarja, mihelyt tanítani kezd. Még sincsen biztonságban a városban: éjszakára rejtekhelyen húzódik meg az Olajfák hegyén, – nem önféltésből, hanem azért, mert nem jött még el az ő órája.

Luk. XXII. RÉSZ

Luk. 22,1–6. Júdás elárulja Jézust (Mt 26:1–5; 14–16; Mk 14:1–2; 10–11).

Lk a szenvedéstörténetben is Mk szerkezetét követi, de az egész nagy egységet folyamatos, belső törvényszerűségekhez igazodó történetté formálja. Jézus Isten alázatosan szenvedő szolgája, a gyülekezet példája: ártatlansága mellett maga pogány bírája tanuskodik. – Az időmeghatározás elmosódottabb, mint Mk-nál (a nagy tavaszi ünnep egészét a kovásztalan kenyerek ünnepének neve alatt foglalja össze), de az elbeszélésből világos, hogy Jézus ügye döntő fordulathoz ért. Itt jön kapóra a szanhedrinnek Júdás felajánlkozása. Emberi magyarázatát Lk sem próbálja adni, de bármi is az emberi indíték, igazi mozgatója csak a sátán lehet, aki a kísértés óta nem közeledett Jézushoz. Most betör a tizenkettes körbe, és egyet a tizenkettő közül megszerez céljainak. Júdás szerepét Lk egészen Mt-hoz hasonlóan beszéli el, csak a tömegre esik nagyobb hangsúly. Júdás beavatkozásának szükségessége ti. innen válik érthetővé: ha ő nem lép közbe, a hivatalos vezetők Lk ábrázolása szerint még most sem tudnának elbánni Jézussal, mert a tömeget nem sikerült a maguk pártjára hódítani.

Luk. 22,7–23. Az utolsó vacsora (Mt 26:20–29; Mk 14:17–25).

Lk az előkészületeket Mk nyomán beszéli el: az említett nap (vö. 1. v.) Niszán hó 14, a vacsora kifejezetten páska-vacsora (a hémera tón azymón találó, mert délig minden kovászt eltávolítottak a házból, és estére már kovásztalan kenyeret adtak a páskavacsorához; a vacsora páska-jellegére nézve vö. a párhuzamok magyarázatát). A vacsora élőkészítésére maga Jézus ad utasítást, még pedig két nevén megnevezett tanítványának (Péter és János: az ősgyülekezet legtekintélyesebb vezetői, vö. ApCsel 3:1). Pontosan megjelöli, hogyan jutnak el a színhelyre (anagaion emeleti helyiség, nem tartozik szorosan a lakáshoz, így vendégek is igénybevehetik: estrómenon főként a kerevetekre és a vánkosokra utal, de általában: „berendezve”). Az elbeszélés titokzatos: nem tudjuk meg, hogy ki a házigazda (a korai hagyomány Márk anyjának; Máriának a házáról beszél; a részletek erősen emlékeztetnek a bevonulás előkészületeire, vö. 19:29kk.). Magát a vacsorát Lk, a teljesség igényével, párhuzamainál részletesebben beszéli el (14–18). A vacsorának megszabott rendje volt, és ehhez minden családban pontosan alkalmazkodtak. A családfő vezeti a vacsorát, közben többször átnyújtja a kelyhet a család tagjainak. Ilyenkor bibliai vagy más liturgikus szavak méltatják a páska-vacsora jelentőségét, és emlékeztetnek az egyiptomi szabadulásra. A családfő rövid igehirdetésben is dicsőíti Isten hatalmas tetteit. Izráel szabadításának ünnepe Jézus szavai nyomán válik az egyház ünnepévé, annak a szabadításnak az emlékére, amelyet ő szerez vére árán övéinek: olyan ünneppé, amelyen nemcsak emlékeznek róla, hanem ígérete szerint ő maga is jelen van övéi között. Lk két kehely-osztást említ, erről beszélnek az ezekhez fűződő szavak. Amit a páska-ünnep eddig Izráelnek hirdetett, az Isten eljövendő országábán teljesedik be látható módon. A mostani alkalomra azért vágyott annyira Jézus, mert most tudja megértetni tanítványaival áldozatának jelentőségét az ő eltávozása és a világkorszak befejeződése közötti időszakra nézve. Nem abban a formában lesz együtt ebben az időben övéivel, mint eddig volt: nem fogja lépésről lépésre ráigazítani lábukat az ő követésének útjára, de erre nem is lesz szükség. A páska-vacsora a golgotai áldozatról adott jel, új szövetség pecsétje. Jézus, az igazi páska-bárány olyan közösség útját készíti meg önmaga és övéi között, hogy e szövetség népének tagjai mostantól fogva megújult életük legbelső lényege szerint, a Léleknek egész lényüket betöltő ereje és világossága által járnak Krisztus útján. Ez az összefüggés folytatódik abban, hogy az ígéret felemelő szavait az árulóra utaló mondatok követik: ezek mély megdöbbenést és tanácstalanságot váltanak ki mindegyikükből. Az ember bűnének mélységére jellemző, hogy az áruló Jézus legközvetlenebb környezetéből kerül ki: még a búcsúvacsorán is különbségtétel nélkül lehet jelen közöttük. Mk-hoz hasonlóan Lk is csak az árulóra váró ítéletről szól: név szerint sem önmagától, sem tanítványai kérdésére nem nevezi meg, távozásáról, sem esik szó. Ha kiléte személyi kérdés, akkor csak önmaga számára az: másoknak csak tárgyi kérdés, intő példa. Ezt jelenti Jézus magatartása.

Luk. 22,24–30. Ki a legnagyobb? (Mt 20:25–28; 19:28; Mk 10:42–45).

Az utolsó vacsorán elhangzott szavaiban Jézus világossá teszi tanítványai előtt, hogy hamarosan meg kell válniuk tőle. Ezt a lelki helyzetet ragadja meg Lk a következőkben: Jézus szavainak részint a közös színoptikus források, részint önálló forrásai alapján olyan gyűjteményét adja; amely a tanítványok magatartását tisztázza a következő időkre és a távolabbi jövőre nézve; részben a búcsú mozzanata határozza meg ezeket. Az első egység (24–27) általánosságban említi, hogy a tanítványok között felvetődik a nagyságról szóló vita. Nem földi rangról van itt szó, hanem az Isten országában elérhető nagyságról, de nemcsak Jézus válasza, hanem maga a tanítványuk lelkülete (philoneikia) is mutatja, hogy emberi gondolatok húzódnak meg mögötte. Jézus figyelembe veszi azt, ami ebben a vitában pozitívum: a tanítványokban Isten országa iránt égő vágyat. Ezért felel kárhoztatás nélkül. Válaszának az a lényege, hogy az emberek közötti rend fenntartásának legitim eszköze a hatalom, de Isten uralkodásának lényege és alapja a szolgálat. Döntően ismét önmagára mutat rá: ő az asztalnál is vállalta a szolga szerepét a tanítványok között (vö. Jn 13:1kk.), és teljesítette azt, amire ez a jel utalt: életét adta értük a kereszten. – A második egység (28–30) azt mutatja, mennyire komolyan veszi Jézus azt a kicsiny hűséget is, amelyet tanítványai nagy eleséseik és hűtlenségeik mellett is tanúsítanak: Isten országa örököseivé teszi őket, mindazzal együtt, ami ezzel jár. Nem érdemük alapján, csak Isten jóvoltából lehetnek tehát valóban nagyok az ő országában, de így valóban azokká is lesznek.

Luk. 22,31–38. Jézus intelmei a tanítványokhoz.

A továbbiakban újabb két intelemmel fordul Jézus övéihez, még pedig először Péterhez (31–34). Szavai nagy nyomatékkal hangzanak el (erre vall a kettős megszólítás: Simón, Simón), és egy pillanatra fellebbentik a fátylat arról a pneumatikus háttérről, amely a Jézus halálát megelőző percekben itt a földön folyó harc mögött húzódik meg. A sátánnak valamiképpen van lehetősége arra, hogy Isten kezéből kikérje övéit. Ő természetesen le akarja téríteni a kikérteket az élet útjáról, Isten azonban ezt csak övéi megpróbálására használja fel. Igaz, a próba sorári a polyva szétszóratik, eltűnik (vö. Mk 13:27kk.; Lk 3:17), de a tiszta búza megmarad. Nem a sátán szava az utolsó szó, hanem a küzdelem közben értünk imádkozó Krisztusé. Ennek köszönheti megmaradását Simon is: nem csak éppen hogy megmenekül, hanem életériek teljes megfordulása után felelősséget ruház rá Jézus a többiek iránt. Péter még mindig azt hiszi, hogy a helytállás kérdésében számíthat emberi készségére (hetoimos eimi), de Jézus emlékezetes szava könyörtelen tisztasággal mutat rá arra, hogy mi telik az embertől a döntő pillanatban. – Végül ismét valamennyi tanítványához fordul Jézus (35–38), és arra emlékezteti őket, hogy a kiküldés alkalmával szabadságot adott nekik arra, hogy az evangélium hirdetésének szolgálatából éljenek meg. Ez a parancs akkor reális volt, az akkori helyzetben számíthattak Izráel fiainak vendégszeretetére. Most gyökeresen megváltozott a helyzet, és ugyanaz a lelkület két ellenkező helyzetben látszólag ellenkező magatartásban nyilvánul meg. A nép vezetőinek magatartása világossá tette, hogy ezekben az időkben Krisztus követői a maguk erejére vannak utalva. Ennél többről is van szó: Jézus elbírálása miatt tanítványai is kerülhetnek olyan helyzetekbe, amelyekben életük sincsen biztonságban. Jézus nem erőszak alkalmazására, fegyverhasználatra buzdítja övéit, csupán arra a felelősségükre, amely rájuk hárul esetleges fegyveres támadások kipattanása miatt. Nem szabad a kiszolgáltatottság; látszatát kelteniük, nehogy könnyelműen célpontot nyújtsanak ellenséges indulatok kirobbanására. Hogy a fegyvernek csak ilyen jelképes, pedagógiai jelentősége van az intelmekben, azt a zárószavak mutatják: erre a célra két fegyver elég (vö. 49kk.).

Luk. 22,39–46. A Gecsemáné kertben (Mt 26:36–46; Mk 14:32–42; vö. Jn 18:1–2).

1k. elbeszélése ezen a ponton sokkal tartózkodóbb, mint párhuzamaié. Nem nevezi meg a kertet, Jézus imádságát csak egyszer említi, a tanítványok csődjére éppen csak utal. Minden hangsúly Jézus halálküzdelmére (genomenos en agónia) és ennek testi tüneteire esik. Figyelemreméltó, hogy a kép infernális sötétségén egy villanásnyira áttör a mennyei segítség fénye: Jézus küzdelme irtózatos, de nem reménytelen. A jelenet végső kicsengése pedig az, hogy Jézus meghajlik az Atya akarata előtt: maga indul el a bánattól elalélt tanítványok felébresztése után sorsa elé.

Luk. 22,47–53. Jézus elfogatása (Mt 26:47–56; Mk 14:43–52; vö. Jn 18:3–12).

Az előző jelenet befejezése és ennek a jelenetnek a kezdete és egésze a tudatos kontraszt-alkotás szép példája. Az imádság mennyei fényköréből előlépő Jézus még be sem fejezi szavait, amikor megjelenik az a sereg, amelynek a sötétség adta kezébe látszathatalmát (53). Az evangélium írója nem is szól a Jézus ellen kitódult sokaság földi megbízóiról. – Júdás fellépésén látszik, hogy ő a csapat nyomravezetője, áruló gesztusát pedig Jézus rövid kérdése leplezi le. Jézus hívei, a helyzetet felismerve, a nemrég elhangzott beszélgetést (36kk.) félreértve fegyverrel próbálják védeni Mesterüket, de Jézus a leghatározottabban megtiltja a fegyver használatát, sőt, isteni erejével az előidézett testi kárt is azonnal orvosolja. Ahogyan nem maradt el a jelenet rövidsége ellenére sem Júdás leleplezése, úgy nem marad el a Jézus elfogatására érkezett csapat erkölcsi minősítése sem. De Jézus szavaiból az is világos, hogy nem lehetne hatalmuk fölötte, ha nem Isten akarata szabta volna meg lehetőségeiket, az ő órájukat.

Luk. 22,54–65. Jézus a főpap házában; Péter megtagadja Jézust (Mt 26:67–75; Mk 14:65–72; vö. Jn 18:15–18; 25–27).

Mk-tól eltérően Lk említetlenül hagyja a főpap palotájában lefolyt esti tárgyalást. Elbeszélésének zártabb egységet kíván biztosítani, így valószínűleg önálló forrásait követve Péter esetét adja elő. Sem a főpap neve nincs megjelölve, sem a helyszín megjelölése nem pontos. Csupán az világos, hogy Péter megy Jézus után, mert valóra akarja váltani ígéretét (33). Csakhogy egészen más helyzetbe körül, mint amelyre várt. Hősi helytállásról képzelődött, de Jézusnak most még a kihallgatása sem kezdődött meg, és ő ott találja magát egyszerű emberek társaságában a főpap udvarán; együtt ül velük a tűz mellett, és közben háromszor egymásután kérik számon rajta Jézushoz való tartozását. Persze, veszélyről szó sincsen: ezek az emberek nem intéznek semmit, szavuknak semmi súlya nincsen az ügyben. Egyébként nem is tartják különösebben fontosnak sem állításukat, Péter válaszai után eszükbe sem jut igazukat vitatni. Egyszóval: éppen csak megemlítik, hogy úgy emlékeznek: Jézus környezetéből ismerik. Péter pedig ezekre a szavakra egyre fokozódó hévvel tagadja le Krisztushoz való tartozását. A jelenet Jézus jelenlétében folyik, Pétert a megjövendölt jelen kívül az Úr reá szegeződő tekintete is emlékezteti a vacsorán mondott szavaira. Péter esetével nem csupán a bűnös ember mérhetetlen nyomorúsága lepleződik le, hanem meghal az egyház életére nézve minden heroizmus lehetősége, hogy átadja helyét a Lélek erejétől indított bizonyságtételnek. Míg Péter sírva hagyja el erkölcsi vereségének színhelyét, addig a Jézus őrzésére kirendelt emberek (a templomőrség tagjai lehetnek) Jézus gúnyolásával és gyalázásával töltik idejüket. Prófétaként emlegeti a közvélemény: ezen az alapon gúnyolják. Míg ütlegelik, betakarják a szemét: a prófétának így is tudnia kell, hogy mi történik körülötte. Nem Izráel vezetői, de mégis a templom szolgálatában álló emberek ezek: összesen ennyi az, amit a prófétáról és a prófétaságról tudnak vagy gondolnak.

Luk. 22,65–71. Jézus a nagytanács előtt (Mt 26:63–66; Mk 14:60–64).

Jézusnak a nagytanács előtti kihallgatását Lk nagyon szűkszavúan rajzolja, egyébként Mk nyomán haladva. Tanúkról sincsen említés, de nincs is rájuk szükség, mert Jézus beismeri az ellene emelt vád lényegét, úgy, hogy közben a szanhedrin és önmaga viszonyát is jellemzi: nincsen egymással beszélnivalójuk. Ami Jézus ajkán az isteni igazság titkának kinyilatkoztatása, azt csupán a hit tudja ennek elfogadni, de bárki, aki jogi kérdést csinál belőle, csak istenkáromlásnak minősítheti. Mindenesetre a messiás-probléma nem kerül szóba olyanformán, hogy ebből vádat alakíthatnának ki a további tárgyalások során, ezért kénytelenek a pogány hatóság előtt hazugsághoz folyamodni a „szent ügy” szolgálatában (23:1kk.).

Luk. XXIII. RÉSZ

Luk. 23,1–5. Jézus Pilátus előtt (Mt 27:1–2; 11–14; Mk 15:1–5).

Az egész tömeg felkerekedése a vád súlyát kívánja növelni. Izráel vezetői Pilátustól – jól ismert jelleme alapján – azt várják, hogy kíméletlen ítéletet fog hozni egy messiási felkelés ügyében; mert az eltökélt szándékuk, hogy Jézust ilyesmivel fogják vádolni. De halálos ítéletet végső fokon egyébként is csak a procurator mondhat ki. Pilátus most kerül érintkezésbe először az üggyel, és Lk találóan mutatja be, hogyan igyekszik a vádat előadó zsidó hatóság a három vádponttal (a nép nyugalmának megzavarása, az adófizetés elleni uszítás, Róma-ellenes politikai mozgalom szervezése) a. procuratort befejezett tények elé állítani. Pilátus egyetlen rövid kérdést intéz Jézushoz, erre Jézus határozott igennel válaszol. De Pilátusnak a tömeghez intézett szava mutatja, hogy ő ebben a vallomásban (sy legeis: elfogadó értelmű) semmi mást nem lát, csak Izráel Istenének népéhez való viszonyát megjelölő kifejezést (basileus), illetve ennek körén belül mozgó megállapítást. Politikai jelentőséget vagy mellékzöngét nem hall ki belőle. A vád képviselőinek utolsó próbálkozása az, hogy Jézus állandó „mozgolódására” hívják fel a figyelmet: jeruzsálemi tanításának általuk torzítva ismertetett tartalmával egybevetve ez csak az egész országra kiterjedő messiási propagandát, Róma ellen irányuló politikai tevékenységet jelenthet.

Luk. 23,6–12. Jézus Heródes előtt.

A vádak között szóba került, hogy Jézus, Galileából indult el. Galilea tetrarchája Heródes – Antipás, és mivel kitűnik Jézus galileai illetősége, Pilátus az ünnep alkalmából ugyancsak Jeruzsálemben időző tetrarchához küldi Jézust. Ez lehet kísérlet arra, hogy a kellemetlen ügytől megszabaduljon, hogy önmagáról elhárítsa a felelősséget: az elbeszélés összefüggésében udvariassági gesztusnak minősül. Lk a tetrarchát nem rajzolja kedvezőtlen színekkel, inkább azt emeli ki, hogy az egyébként hellénista műveltségű ember régóta feszült kíváncsisággal hallgatja a Jézusról közszájon forgó híreket. Kíváncsiságának kielégítését várná most a híres – vagy hírhedt – csodatevőtől; de éppen ez a magatartása lesz az okává. annak, hogy Jézus válaszra sem méltatja, holott a hivatali minőségében kérdező Pilátusnak készséggel válaszolt. Egy világ választja el Jézust a Heródesektől. Viszont Heródes is van annyira politikus, hogy kihasználja az olcsó alkalmat: Pilátus jogkörébe való beavatkozásának a leghalványabb látszatát is kerüli. A Jézusra adott fényes királyi ruha bizonyítja, hogy a zsidók gúnyolódásába is szívesen belemegy, de végül is visszaküldi Jézust Pilátushoz. Ez a „gesztusváltás” egy ellenségeskedés nyomán támadt barátságot pecsétel meg, amelynek értékére természetesen kár volna egyetlen szót is vesztegetni, ahogyan Lk sem teszi ezt. A szanhedrin képviselői mindenesetre szemmel tartják a fogoly további sorsát, és Heródestől együtt mennek vele vissza ismét Pilátushoz.

Luk. 23,13–25. Jézus és Barabbás (Mt 27:15–26; Mk 15:6–15).

Pilátus már egyszer nyilatkozott a tömeg előtt Jézus ártatlanságáról: most ez a motívum ismétlődik azzal a bővítéssel, hogy Pilátus Heródes gesztusát is e megállapításának bizonyítékaként adja elő. Az elbeszélés abban is logikus, hogy Pilátus jól megfogalmazott közvetítő javaslattal áll elő: a súlyos testi fenyítés megörténte után a procurator elgondolása szerint a vezetők és a tömeg szánalmat fognak érezni a fogoly iránt, és lemondanak a nyilvánvalóan ártatlannak bizonyult ember elítélésének követeléséről. A javaslat azonban heves elutasításra talál, viszont ennek nem Pilátus az oka. A tömeg elszánt gyűlölete és elvakult dühe halálos ítéletet követel, és Lk ábrázolásából alig kivehető okok miatt (a 17. v. a szövegekben bizonytalan) hasonló eréllyel követeli egy lázadásban résztvett gyilkos, Barabbás szabadon bocsátását (ld. a párhuzamoknál). Pilátus bűne itt válik nyilvánvalóvá: enged a tömeg nyomásának, a legkisebb kockázatot sem vállalja az általa felismert és többször nyomatékosan hangoztatott, jogi tényként kihirdetett igazságért. Népe kiszolgáltatta Jézust a pogány hatalom képviselőjének, a római főtisztviselő kiszolgáltatja (paredóken auton) tulajdon népe akaratának.

Luk. 23,26–31. Jézus útja a kereszthez (Mt 27:32; Mk 15:21). Lk tovább is követi Mk-ot, de számos motívumát mellőzi. Nem szól arról, hogy a római katonák is kigúnyolták Jézust. Nem említette azt sem (Mt–Mk), hogy tanítványai mind magára hagyták Jézust. Itt ez közvetve mégis kitűnik: övéi közül senki sincsen, aki vinné helyette a keresztet a vesztőhelyre. Egy véletlenül arra vetődő idegent kényszerítenek. erre a szolgálatra. Viszont szól Lk arról, hogy Izráelben sem mindenki gondolkozott úgy Jézusról továbbra sem, mint a halálát követelő tömeg. Az elítéltet a városon át vitték ki a vesztőhelyre, részint büntetése súlyosbítására, részint a tömeg elrettentésére. De ilyen alkalmakkor sokan gyászolták, siratták is az elítéltet. Ez történik most Jézussal is: Lk különösen az asszonyokat emeli ki a gyászolók közül. Bevonulásakor Jézus sírt a város fölött, most az asszonyok sírása közben hagyja el a várost. Ő tudta, miért sír: most azoknak, akik személy szerint őt gyászolják, tudomásukra hozza, miért van okuk sírni. ítéletet hirdet Jeruzsálem fölött ismét. Először az apokaliptikus ítélet mozzanatait formálja ijesztő makarismos-szá, az ítélet elhordozhatatlanságának szemléltetésére. Azután önmaga sorsát állítja párhuzamba a messiásgyilkos városéval. Ha vele, az ártatlannal az történhetik Isten rendeléséből, aminek most tanúi, hogyan fog akkor Isten ítélete lesújtani a bűnös városra és népére azért a tettükért, amelyet rajta vittek véghez.

Luk. 23,32–43. Jézus megfeszítése (Mt 27:33–44; Mk 15:22–32).

A keresztrefeszítés eseményének elbeszélésében Lk erősen elüt Mk-tól, önálló forrásainak jelentős hatását mutatja (39–42 önálló anyag is). Római szokás szerint több, ezúttal három elítélten hajtják végre a halálos ítéletet: a 22:37 ószövetségi utalása teljesedik be abban, ahogyan Izráel Messiása két gonosztevő között végzi életét a kereszten, megátkozottként. A „két másik gonosztevő” (heteros-nak görög szokás szerint nincs inkluzív értelme) említése Lk számára egy újabb, párhuzamaitól eltérő mozzanat előkészítője is. – A vesztőhelyre érve megtörténik a keresztrefeszítés (ld. a párhuzamok magyarázatában), és ennek ábrázolásában is feltűnően tartózkodik Lk a részletezéstől. Éppen csak utal a római katonák rész vételére, arra még csak nem is céloz, hogy a keresztre szegzett titulus értelmi szerzője Pilátus. Áll a kereszt, és a rajta függő Jézus első szava imádság: könyörgés azokért, akik keresztre szegeztették és szegezték, mert nem tudják, hogy mit tettek. Ilyen nagy szeretettel szereti Isten és az ő Krisztusa az embert. Lk ismét csak érinti Jézus ruhái kisorsolásának a mozzanatát: a gúnyolódó tömegre és a hozzájuk csatlakozó szanhedrin-tagokra irányítja figyelmünket, akik messiási igényei, jogosságának cáfolatát látják abban, hogy Jézus most nem tud segíteni magán. De még ez is annak a megjegyzésnek a kíséretében hangzik el, hogy másokat megmentett, és ez a halló fül számára Jézus irgalmasságának dicsőítésévé válik. – A katonák szavai Jézus emberi elesettségére utalnak, a kínjai enyhítésére felkínált ecetes borral együtt, de erre céloz mennyei értelemben vett királyságának az emlegetése is, amelynek során ugyanazok a szavak hangzanak el, amelyekkel Pilátus Jézus ártatlanságát bizonyította. – A harmadik gúnyolódás átvezet a megfeszítés újabb mozzanatához: Lk elbeszélése szerint csak az egyik gonosztevő illette szidalmakkal Jézust. A másik feddő szóval fordul most társához, az igazság felismerése alapján minősíti azok eljárását, akik keresztre juttatták Jézust, és a benne felismert mennyei királyhoz folyamodik utolsó könyörgő szavával. Megrázó az, ahogyan itt egy ember elrontott, eljátszott életének utolsó pillanatában megfordul: Isten kifürkészhetetlen titka az ilyesmi. De még megrázóbb az, hogy Jézus egy jogos ítélettel elmarasztalt és kivégzett gonosztevőhöz fordul, ennek ígéri az üdvösséget (sémeron met’ emou esé en tó paradeisó: a határozószó a bizonyosság kifejezője, nem szabad a kifejezést semmilyen irányban erőltetni; ahol Jézus cselekszik, ott bekövetkezett Isten órája, az isteni ma; ahol Jézus van, ott van a paradicsom, emberi értelemben vett idő és tér nincsen többé), amikor utoljára földi életében emberhez szól.

Luk. 23,44–49. Jézus halála (Mt 27:45–56; Mk 15:33–41; vö. Jn 19:28–30).

Lk elbeszélésében elmarad a Zsolt 22:2 idézése és a hozzá fűződő gúnyolódás („Illést hívja…”). Az időmeghatározásban, a sötétség és a templomkárpit meghasadása említésében párhuzamosak az elbeszélések, csak Lk-ban gyorsabban peregnek az események, és az utolsó mozzanat így előbbre kerül. Jézus utolsó kiáltása is imádság (Zsolt 31:6): Izráel fiainak esti imádságával válik meg az élettől, jelezvén azt, hogy aki az Istennel való közösségbe megy át a halállal, az olyan, mint aki fárasztó napja után álomra hajtja fejét. A római centurio bizonyságtétele az utolsó Jézust dicsőítő szó a passióban. Utána már csak azt tudjuk meg, hogy akik Izráel fiai közül azért mentek ki a kereszthez, hogy Jézus kínjait vagy erkölcsi vereségének jeléül késői bűnbánatát szemlélhessék, azok egészen más érzésekkel fordulnak vissza. Nem bírják nézni ezt a szenvedést, kezdi őket gyötörni lelkiismeretük. Távolabb a kereszttől pedig ott vannak Jézus galileai követői, ismét sem utolsó sorban az asszonyok, és tanúi mindannak, ami történik.

Luk. 23,50–57. Jézus temetése (Mt 27:57–61; Mk 15:42–47; vö. Jn 19:38–42).

A holttestet alkonyat előtt le kell venni a keresztről. Itt most előáll egy igaz ember (dikaios, ahogyan Zakariásról vagy Simeonról szólt Lk), és elvégzi azt a szolgálatot, amelynek következtében Jézus holttestének az elhunyt zsidó kegyeseket megillető kegyelet és tisztelet jut osztályrészül. Ez az utolsó tiszteletadás, immár a halott Jézusnak, egy olyan férfi részéről, akiről azt is megtudjuk, hogy a szanhedrin intézkedéseit nem helyeselte, és a Simeonféle körökhöz tartozott. Arimátiai József tekintélye is hozzájárulhat Pilátus egyébkénti véleménye mellett ahhoz, hogy akadály nélkül kiadatja a holttestet. József a testet a legnagyobb rendben temeti el tulajdon, még érintetlen sírboltjába: az érintetlenség Izráelben olyan mozzanat, amely sajátosan Isten közelségére utal. Az asszonyok jelenlétét az magyarázza, hogy szombat elteltével be akarják balzsamozni a testet; erre már minden előkészületet meg is tettek, de a szombat mindenképpen a nyugalom napja, még ilyen körülmények között is.

Luk. XXIV. RÉSZ

Luk. 24,1–12. Jézus feltámadása (Mt 28:1–10; Mk 16:1–8; vö. Jn 20:1–10). A Lk-féle feltámadástörténet szerkezete komoly műgondra vall: három, egym

áshoz képest fokozást jelentő bizonyságtételből áll (ezzel Lk nem azt akarja kifejezni, hogy Jézus csak háromszor jelent meg övéinek feltámadása után, hanem ábrázolása ismét tipikus, és a három a teljesség jelképes száma). Ezek egyetlen célja az, hogy Jézus testi feltámadását tanúsítsák az egyháznak, így különleges hangsúly esik az üres sír tényére. Mindebben az fejeződik ki; hogy Jézus halála és feltámadása Istennek az az örök tervében foglalt megmásíthatatlan akarata, amelyről az Írások is szólnak. A kettősen egy eseményben két olyan tény következik be, amelyek az emberi gondolkozás számára egyszerűen képtelenséget jelentenek: a) a mennyei király, Isten földre küldött Fia gonosztevőként végzi életét a kereszten, kiszolgáltatva ellenségeinek; b) Izráel Messiása és a világ megváltója egyedül a halálnak ezen a szörnyű törésén át juthat el arra a dicsőségre, amely feljogosítja apostolainak kiküldésére (ld. ApCsel 1:8). – Az első történet azzal kezdődik, hogy a 23:55-ben említett asszonyok a hét első napján (tehát a 23:54-ben jelzett szombat elmúltával) alig bírják kivárni, amíg megvirrad: kora hajnalban elindulnak, Hogy leróják Jézus iránti kegyeletüket. Tiszteletreméltó, de az emberi lehetőségek körén belül maradó gondolataik világából most azonban egyik tény a másik után zökkenti ki őket. Először: a sír biztosítására rendelt, Lk-ban előzetesen nem említett nagy kő el van hengerítve a sír szájától. Másodszor: a sír üres. Mindez arra jó, de erre szükség is van, hogy végképpen összezavarja gondolataikat. Szükséges és üdvös tanácstalanságukból mutatja meg a kivezető utat a mennyei fénnyel megjelenő két férfi: jelenlétük természetesen félelemmel tölti el őket, de szavuk feloldozást ad, és, az isteni szükségszerűségre utalva először a feltámadás tényét jelenti ki egyetlen, rövid és egyszerű mondatban; majd Jézus ama szavaira emlékezteti őket, amelyeket annyiszor és annyiféleképpen igyekezett a szívükbe vésni (eti ón en té Galilaia a párhuzamokhoz képest tudatos korrekció: Lk nem szól Jézus galileai megjelenéseiről). Így ébred fel a dermedt szívű Krisztus-követőkben szavainak emléke: azonnal sietnek beszámolni a történtekről a többieknek (a mozzanat inkább Mt-val párhuzamos, elüt Mk-tól). Csak most nevezi meg Lk, mintegy az esemény hitelesítésére, a feltámadás első tanúit. Mivel azonban a hírnökök asszonyok, a többiek hitetlenkedve fogadják szavaikat. Péter indul el, hogy utána járjon a hír hitelességének, de csak annyit állapíthat meg, hogy a sír üres, így egyelőre nem jut túl a csodálkozáson (vö. 33k.).

Luk. 24,13–35. Az emmausi tanítványok.

A feltámadásról szóló második elbeszélés jellemzően mutatja be a tanítványok nagypéntek utáni állapotát. Gondolatvilágukba nem illett bele az, amit Jézus mondott nekik feltámadásáról, ezért ezekre a szavaira nem is emlékeznek. Lelki zsibbadtságukon a feltámadás ténye alig tud áttörni, különleges „megvilágosodásra” van szükségük, hogy a feltámadott Jézust megismerjék: a csüggedtség homályán Jézus lényének az a mennyei vonása tud csak áthatolni, amelynek annyi jelét adta földi életében (vö. 31kk.). Ezzel a jellegzetes helyzettel kell számolnunk, amikor a feltámadásról szóló újszövetségi bizonyságtétellel foglalkozunk: ezt nem szabad abban az irányban félreértenünk, mintha a feltámadás ígérete Jézus ajkán sohasem hangzott volna el, és mind ilyen jövendölései, mind a feltámadás elbeszélése csupán a későbbi gyülekezetek „mitikus” alkotása volna. – Két olyan tanítványt mutat be az újabb elbeszélés, akik nem a tizenkettes körhöz tartoztak, a nevét is csak az egyiknek említi (Kleopas: a hagyomány szerint József testvére, megnevezetlen útitársában pedig fiát, Simont sejtik, aki Jakab után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett). Emmaus a történet adata szerint 60 stadion-nyira (kb. 12 km-re) van Jeruzsálemtől, általában a mai El-kubebe ősét látják benne. A két tanítvány emmausi lakos lehet, útjuk érthető, mert a város közelében lakó zarándokok az ünnep utáni napon általában megkezdték a hazatérést. A két utas beszélgetése a közelmúlt eseményeit idézi, értelmüket keresi (syzétein), amikor Jézus csatlakozik hozzájuk, de nem ismerik meg. Kérdésével bekapcsolódik beszélgetésükbe, és most derül fény a két tanítvány lelkiállapotára. Először is mélységesen csodálkoznak azon, hogy az idegen semmit sem tud azokról az eseményekről, amelyek őket lelkük legmélyéig felkavarták. Azután elárulják Jézusra vonatkozó reménységeiket és ezekben való keserves csalódásukat, el addig, hogy az asszonyok híradását is említik, sőt még a sírnál tett látogatásukról is beszámolnak. De bármilyen közel áll egymáshoz a két témakör, a legcsekélyebb „átütés” sem történik a lelkivilágukban: Lk ábrázolása nagyszerűen rajzolja lelki tehetetlenségüket. Szavaik summája az, hogy mindeddig nem látta senki azt, akinek a teste különben a sírban valóban nem volt ott. Jézus váratlanul kemény szavakkal veti szemükre értetlenségüket és lelki bénultságukat. A feltámadás alapjaként először ő is az Írásokra hivatkozik, ha nem is utal ezekre részletesen. A tanítványok szeme még mindig nem nyílik meg, de valami különleges folyamat indul meg a lelkükben: mély vonzódást éreznek az iránt, aki Jézus elvesztése óta először szól így hozzájuk. Amikor útitársuk Emmausba érve „úgy tesz, mintha tovább készülne menni”, akkor már nem akarják elengedni: a késői időpontra hivatkozva nyomatékosan marasztalják. A különös ismeretlen iránti tisztelet is indítja őket, amikor asztalukhoz ültetik, de itt hamarosan kitűnik, hogy nekik volt szükségük az ő társaságára. Megtörténik a Jézus környezetében annyira ismert helycsere: a vendéglátók vendégekké, a vendég gazdává, családfővé lesz. Ez a szituáció annyira „jézusi”, hogy most már megnyílik a két tanítvány szeme: megismerik Jézust, és amikor ő hirtelenül ismét eltűnik közülük; visszamennek Jeruzsálembe a tizenegyhez és a velük levőkhöz, hogy elbeszéljék a történteket. Szavuk már élő van készítve: időközben Jézus Simonnak is megjelent, és Simon hívő tanújává lett közöttük a feltámadásnak.

Luk. 24,36–49. Jézus megjelenik a tanítványoknak (vö. Jn 20:19–23).

A bizonyságtételek sorának tetőpontja a harmadik: Jézus megjelenik az apostoloknak (a többiek háttérben maradnak), és bizonyságot tesz előttük önmagáról mint Feltámadottról. Itt is erőteljes hangsúly esik Jézus feltámadásának testi voltára, de ez kétségtelen feszültségben van feltámadott testének mennyei dicsőségével, pneumatikus jellegével. A feltámadott Jézus mennyei lény: ennek szól azok megdöbbenése is, akiknek megjelenik. Ez alól Jézus feloldja őket, majd egyre félreérthetetlenebb bizonyságát adja annak, hogy övéi nem testetlen lelket látnak, hanem Jézust, a Messiást, a halálból újonnan született emberiség első képviselőjét. Az előző történetekből ismert módon Jézus is először önmaga szavaira hivatkozik, amelyekben megjövendölte övéinek feltámadását és előzményeit; majd az utalás itt is visszamegy az írások ígéretéig, amelyeknek új értelme nyílik meg a tanítványok előtt Jézus feltámadásának fényében. Az út tehát nyitva áll arra, hogy elinduljon a bűnbocsánat evangéliuma Jeruzsálemből a népek világába, mert a tanúkat előállította Isten. Még egyetlen lépés van hátra: a tanúk végső felkészítése küldetésük betöltésére. Ezen a ponton irányítja figyelmüket Lk a Második Könyv, az ApCsel nagy eseményére, a Szentlélek kitöltetésére. Húsvét ígéretes beteljesedése pünkösd eseményében tetőződik be az egyház számára.

Luk. 24,50–53. Jézus mennybemenetele.

Időben el sem választva az újabb és záró eseményt az előzőktől, arról számol be Lk, hogy feltámadása után Jézus is megteszi a reá váró lépést a pünkösd felé vezető út megnyitására Az Olajfák hegyétől délkeletre, Betánia mellett történik meg a búcsú: miközben áldva terjeszti ki kezét övéire, az Úr visszatér az Atya dicsőségébe, ahonnan jött, mert küldetését teljesen betöltötte. Ezzel immár minden kétséget kizáró módon imádandó és imádott személlyé válik tanítványainak, akik a győzelem örömével élnek benne ezentúl népük istentiszteleti életében: annak az Istennek a szolgálatában, aki az ember megváltásáért kész volt egyszülött Fiát feláldozni. Isten dicsőítésével zárul Lukács, a történetíró bizonyságtételének első nagy fejezete.