Luk. IX. RÉSZ

Luk. 9,1–11. A tizenkettő kiküldése (Mt 10:1.9–14; Mk 6:7–29).

Lk itt is Mk sorrendjét követi (a 6:1–6 kihagyásával, mert ezt már Lk 4:14kk. némileg más formában előlegezte). Jézus elszakadóban van Galileától, a tanítványok egyre inkább előtérbe lépnek. Most kiküldi őket népük közé: ez nekik éppen úgy próba, mint a népnek. A küldetésnek először tartalmát ismerteti Lk: a tanítványok ugyanazt a mennyei megbízatást és erőt (exousia) kapják, amelyet Jézus kapott az Atyától: Így küldetésük révén Isten fokozottan kínálja fel népének az üdvösséget. De a küldetés tartalma mellett döntő a küldetésben tanúsított magatartásuk is. Bot, tarisznya, útravaló, pénz, egy váltás alsóruha – mind annak a jele volna, hogy emberileg szeretnék bebiztosítani magukat. De Jézus teljesen rábízza őket népük vendégszeretetére: ezért ad nekik olyan parancsot, hogy meg ne sértsék. azt, aki tiszta szívvel vendégül látja őket. Igehirdetésük egyúttal ítélet is: akik nem fogadják be őket, azokkal minden közösséget meg kell tagadniuk. – Jézus szűkebb hazájának uralkodója, Heródes Antipás, Nagy Heródes fia és utóda, atyja halálától kezdve Kr. u. 39-ig Galilea és Perea ura aki Keresztelő Jánost kivégeztette, felfigyel Jézus és tanítványai nyugtalanító munkásságára. Értesül arról is, hogyan vélekedik Jézusról a lakosság; de mindezek nyomán csak kérdés támad benne, feleletet nem talál rá. Hogy a választ személyes találkozás útján szeretné megkapni, az magában véve jó gondolat; de mire erre sor kerül, akkor már késő (23:8kk.). – Közben Lk arról számol be, hogy a tanítványok visszatérnek küldetésük befejeztével Jézushoz, hogy számot adjanak neki tapasztalataikról. Jézus keresi is a magányt, hogy nyugodtan megbeszélhessen tanítványaival mindent: de a sokaság Betsaidában utoléri őket, igényli Jézus igehirdetését és gyógyítását, Jézus pedig nem zárkózik el előlük, nem vonja meg tőlük irgalmas segítségét.

Luk. 9,12–17. Ötezer ember megelégítése (Mt 14:13–21; Mk 6:34–44).

Jézus az evangéliumot személyválogatás nélkül mindenkinek hirdeti, akinek szüksége van rá: az sem akadályozza meg ebben, hogy azt az időt, amelyben a sokaság ezt igényli tőle, eredetileg az Atyával vagy övéivel való bizalmas együttlétre akarta fordítani. A sokaság azzal válaszol erre, hogy időt, fáradságot, éhséget feledve ragaszkodik a tanító és gyógyító Jézushoz. Ő viszont, már ismert természete szerint, nem felejtkezik el a földi ember reális szükségleteiről. A tanítványokkal ellentétben nem is hagyja hallgatóit ezekben magukra, hanem maga vállalja, hogy kielégíti szükségleteiket, és tanítványait munkatársaivá teszi ebben a szolgálatban. Az éhező tömeg megelégítésének mértéke meghalad minden emberi számítást: a teremtő isten ereje van itt munkában Jézus messiási tettében. Az egész eseményben a legnagyobb rend és tervszerűség mutatkozik, az eredmény pedig Isten ajándékozó kegyelmének bőségéről beszél: a maradék bősége is jelzi Isten munkáinak természetét. Az elbeszélés félreismerhetetlen kapcsolatban áll az úrvacsora szereztetésével.

Luk. 9,18–22. Péter hitvallása. Jézus először jelenti szenvedését (Mt 16:13–21; Mk 8:27–31).

Közvetlenül a megelégítési csoda után két, szenvedéstheológiai szemszögéből igen fontos és szorosan összetartozó részlet következik 18–22 és 23–27). Mk 6:45–8:26 nagyobb egysége kimarad, mert Lk tipizáló ábrázolásmódjához nem illő motívum-ismétlődést jelentene ennek az anyagrésznek a felvétele. – Jézus számos messiási jelt tett már, de személyének értékelése titokban maradt tanítványai előtt. Az ötezer megelégítése után, az Atyával való imádságos együttlét után fordul vele levő tanítványaihoz két kérdéssel. Az első azt tudakolja, hogy milyen véleménnyel van róla környezete. A válaszból kitűnik, hogy általában prófétai személyiségnek tartják, de nincsenek tisztában azzal az egészen mással és gyökeresen újjal, amit Jézus az ószövetség világához képest jelent. A második kérdés a tanítványoktól vár immár elkötelező választ. Péter fogalmazza meg és mondja ki a tanítványok válaszát: ez Jézus Messiás-voltának nyílt és egyértelmű megvallása. Jézus még nem tartja érettnek a helyzetet, sem a tanítványokat arra, hogy ez a válasz a nyilvánosság elé kerüljön: a tanítványok is a földi hatalom kategóriáiban gondolkoznak Jézus Messiás-voltáról. Ezért szól nekik messiási küldetésének valóságos következményeiről: szenvedéséről és haláláról. De mindez nem emberek önkényéből, hanem Isten akaratából fog megtörténni: ő sem a vereséget szenvedett ellenfél tehetetlenségévei, hanem a sorsát önként vállaló Fiú engedelmességével néz szembe az elkövetkezendőkkel.

Luk. 9,23–27. Jézus követése (Mt 16:24–28; Mk 8:34–9:1).

Nemcsak legszűkebb tanítványi körére; mindenkire érvényes az a szabály, hogy Jézust csak az követheti, aki teljes sorsközösséget vállal vele. Önmagunkkal kell itt megvívnunk a legsúlyosabb harcot, mert emberi természetünk földi egzisztenciánk biztosítására ösztönöz, el addig, hogy ennek érdekében megszerezzünk mindent, ami megszerezhető (kerdésai holon ton kosmon). Viszont akinek ez a legfőbb gondja, az éppen egyedüli értékét: Istentől kapott és az örökélet boldogságára rendelt személyiségét veszíti el. Ezért kell komolyan vennünk azt az alternatívát, amelyet Jézus ad itt elénk: minden földi következmény vállalásával, önzésünk és ún. „boldogulásunk” megtagadásával kell törekednünk az egyetlen igazi érték megszerzésére. Krisztus senkire nem kényszeríti rá magát: szabad döntést vár tőlünk. De azt senki nem várhatja tőle, aki alantas emberi szempontjai jegyében megtagadta vele a közösséget földi életében, hogy ő az ítéletben majd vállalja vele a közösséget (epaischynomai ezt a magatartást a gyakorlati állásfoglalás síkjában mutatja be). – A döntés sürgősségére figyelmezteti övéit Jézus a záró mondatban: aki nem számol Krisztus dicsősége gyors kibontakozásával a történelemben, az nem tudj a komolyan venni önmagára nézve a döntés sürgető időszerűségét.

Luk. 9,28–36. Jézus megdicsőülése (Mt 17:1–8; Mk 9:2–8).

A megdicsőülési jelenet Lk-ban is közvetlenül Péter hitvallásához kapcsolódik, az idő meghatározásában Lk a római időszámításhoz alkalmazkodva beszél nyolc napról (mindkét határnap beszámításával). Az esemény jelentőségét (vö. egyébként a párhuzamok magyarázatával) már az is jelzi, hogy ismét csak a három bizalmas tanítvány van együtt Jézussal. Az esemény színhelyét Lk is csak tipikusan jelöli meg: a hegyre megy fel Jézus (vö. 2Pt 1:18; az ősi hagyomány az 562 m magas galileai Tábor-hegyre gondol, amely Nain és Kána között van, eszerint Jézus útban volna Caesarea Philippiből Jeruzsálem felé). A hegy már az ószövetségi gondolkozás szerint is Isten kijelentésének helye (vö. Ex 24:12kk.; 1Kir 19:1kk.). Ószövetségi mozzanat az is, hogy az ünnepélyes esemény előkészítéséhez itt is hat napra volt szükség (Ex 24:16). Jézus „átformálódását” Lk úgy írja körül, hogy kikerüli a pogány olvasók fülének gyanús mellékzöngéjű szakkifejezést (metamorphósis a pogány istenlegendák mitikus, gyakran rendkívül „pikáns” átváltozásait jelenti: gondoljunk Zeus „nő ügyeire”). Jézus megdicsőülésének jelentkezési formája az, hogy „arcának külseje mássá lett”. A tudatosan szerény és alázatos kifejezésből az is tisztán kivehető, hogy Lk nem akarja olvasóiban azt a benyomást kelteni, mintha Isten dicsőségének Jézus arcán való jelentkezése, ez a mennyei titok, emberi eszközökkel pontosan ábrázolható volna. Lk azt is elbeszéli, hogy a megdicsőült Jézus a megjelent dicsőséges mennyei személyekkel, Mózessel és Illéssel Jézus földi életének végéről beszél, abban az értelemben, ahogyan Jézus szólt néhány napja erről tanítványainak. A tanítványok először szinte önkívületbe kerülnek Isten közelségének hatására, de amint magukhoz térnek, akkor sem értik a történteket, ahogyan Péter szavaiból kitűnik. Viszont hallaniuk kell az isteni szózatot, amely Jézus szavait megerősíti. Amint a látomásnak vége, és Jézus egyedül marad ismét, szorongó csendben indulnak vissza, lefelé a hegyről, de a titokzatos eseményről, amelynek tanúivá lettek, egyelőre senkinek nem mernek szólni.

Luk. 9,37–43a. Az epilepsziás gyermek meggyógyítása (Mt 17:14–21; Mk 9:17–29).

Az elbeszélés mindhárom evangéliumban a megdicsőülési jelenet után következik: Lk a hegyen töltött éjszaka utáni napra helyezi időben. Amíg fent a hegyen Jézus úgy mutatkozott meg három tanítványának, mint még eddig soha, de ezek nem értették meg; addig lent a hegy tövében az ott maradt tanítványok tehetetlensége okozott súlyos problémát: a beteg gyermek meggyógyításának kísérletében vallott kudarcuk a tömeg szemében nyilván Jézusnak a démonok fölötti hatalmát tette kétségessé. A szerencsétlen apa a hegyről érkező Jézus elé siet kérésével, és Jézus fájdalmas felsóhajtásából válik világossá, mennyire keresztüllát azonnal a sokaság gondolkozásmódján. – Jézus magához hívja a gyermeket, de miközben viszik hozzá, kitör rajta a roham: a részletes leírás semmi kétséget nem hagy afelől, hogy epilepsziáról van szó. A meggyötört gyermeket Jézus isteni erejével haladéktalanul meggyógyítja, az apát megjutalmazza sok kísértés között is megőrzött hitéért; a tömeg pedig ámulatában eljut odáig, hogy a történteket Isten nagysága kétségtelen jelének tartja, megszégyenítésül a csődöt mondott tanítványoknak, akiknek Jézus itt éppen ezért nem is tesz szemrehányást Lk elbeszélése szerint hitetlenségükért.

Luk. 9,43b–45. Jézus másodszor jelenti szenvedését (Mt 17:22–23; Mk 9:30–32).

Az általános csodálkozás közepette ismét közelgő szenvedéseiről szól Jézus a tanítványoknak: a fény-árnyék-hatás itt különösen éles. Nem csoda, ha a tanítványok nem értik meg: hogyan kerülhet emberek hatalmába az, aki Isten hatalmát ennyire „nem rész szerint” kapta. Annyit azonban nyílván megsejtenek, hogy amiről Jézus beszél, az Isten titka, de szükségszerűen így kell történnie: e kettősség miatt nem is mernek kérdezősködni sem.

Luk. 9,46–48. A kisgyermek példája (Mt 18:1–5; Mk 9:33–37).

A galileai időszak lezárását jelentik a 9:43–50 tanításai. A földrajzi helyzetmegjelölés eltűnik, a kisgyermekek paradigmatikus említése Mk nyomán halad ugyan, de az onnan ismert két mozzanatot egybeszerkeszti Lk (Mk 9:33k. a rangvita, 36k. a kisgyermek megáldása és válasz a rangvitára). A tanítványokba kívülről, szellemi környezetükből „hatol be” (eisélthen), természetesen fogékonyságuk miatt, az Isten országától annyira idegen rangkérdés. Jézus válasza megdöbbentő: valóban az a legnagyobb, aki a legnagyobbat, Istent befogadja; de Isten úgy intézkedett, hogy hozzá való viszonyunk egyetlen módon mérhető le: Krisztushoz való viszonyunkon, Krisztus pedig a segítségre szoruló emberben áll elénk. Ennek paradigmája itt a kisgyermek: annak, hogy Isten az emberi értékrendet visszájára fordítja, hogy valóságosan azok Istene lehessen, akik az emberi hatalom mámorától elkábult, önző ember segítségére nem számíthatnak. Luk. 9,49–50. Ismeretlen ördögűző (Mk 9:38–41). A galileai időszak záró tanítása közvetlenül kapcsolódik az előzőhöz. János az 51kk-hez hasonlóan itt is arról tesz bizonyságot szavaiban, hogy a Krisztushoz való tartozás kizárólagosságának hangsúlyozásában sokszor emberi indulat ragadja magával. Az ismeretlen gyógyító tevékenysége ellen e kizárólagosság jegyében tiltakoztak a tanítványok. Jézus türelmesen, de határozottan óvja őket mindenféle hamis „csoportöntudattól”, és a kornak ismert, közmondásszerű szavával mutatja meg: hogyan kell a jövőben övéinek az eltaszító akadékoskodás helyett megértő és türelmes szeretettel magukhoz vonniuk azokat, akik tartalmi tekintetben ugyanazt az ügyet szolgálják, amelyet ők (a plur. 2. személyű forma Mk plur. 1. szem. megfogalmazása helyett nagyobb hangsúlyt tesz a tanítványok személyére és közösségére).

Luk. 9,51–56. Jézust elutasítják egy samáriai faluban.

Az elbeszélés a Lk-féle „nagy betoldás” bevezetése: jelentőségét Lk azzal is kiemeli, hogy sajátosan biblikus stílusban fogalmazva szól Jézusnak arról az elhatározásáról, amellyel rálép a Jeruzsálembe vezető útra, és ezt az elhatározást azzal köti össze, hogy az utat – a zsidók általános szokásától eltérően – a népe által megvetett, félpogány származású és kegyességében is tévelygőnek tartott samaritánusok országán át kívánja megtenni (a legjelentősebb LXX-kifejezések: estérixen to prosópon, héb. súm páním Jer 21:10; to prosópon autou én poreuomenon, héb. páneká hólekím 2Sám 17:11; a bibliai színezethez tartozik az is, hogy tanítványait aggeloi-nak nevezi). Az első próba a samaritánusok körében visszautasítással jár: Izráel megvetésére Samária is gyűlölködéssel válaszol. Jakab és János heves kitörése persze elsősorban személyes sérelmükből fakad, de bosszúvágyukat úgy akarják „legalizálni”, hogy az elutasítással Jézust ért sérelmet állítják előtérbe. Jézust azonban nem tévesztik meg: leinti őket (epetimésen autois), annyival is inkább, mert éppen Izráel fiainak nincs semmi erkölcsi alapjuk a samaritánusok értetlenségének és elutasító magatartásának megítélésére: Jézus is zsidó. Az 55b–56a mondataiban megszólaló korai magyarázó utal arra, hogy a tanítványokból megint „idegen lélek” beszél, ha ők nem is tudnak róla; Jézus pedig éppen messiási küldetése jegyében utasítja el a tanítványok ítéletre való készségét, amely földi életünkben soha nem „időszerű”.

Luk. 9,57–62. Jézus követése (Mt 8:18–22).

Jézus Jeruzsálembe megy: ez nyomja rá a bélyegét a következő részletre, amelyben a 61k. többlet a Mt-párhuzamhoz képest. Első követője maga ajánlkozik: a jeruzsálemi utat Jézus hatalomátvételének közeledéseként értelmezi, és elérkezettnek látja az időt, hogy csatlakozzék hozzá, mert a kellő pillanatban mellette akar lenni, hogy dicsőségében osztozzék. Jézus válasza a válóságnak megfelelően jellemzi maga vállalta sorsát: kivetettként él az emberek világában, hogy rólunk elvegye az elvetettség átkát. Aki követi, annak ebben a sorsban kell vele osztoznia. A második követő is maga ajánlkozik, de feltételt szab, amely mögött látszólag a törvény komolyan vétele húzódik meg. Jézus éppen annyira nem enged ezen a ponton, amennyire komolyan veszi és véteti övéivel is egyébként az ötödik parancsolatot. Az ok egyedül az, hogy aki bármit is az ő követése elé helyez a döntés percében, az halott dologgal foglalkozik, és nincsen közössége az igazi élettel. A harmadik eset Illés és Elizeus kapcsolatának kezdetére utal (1Kir 19:20), és Jézus válaszából az válik világossá, hogy „nagyobb van itt” Illésnél az ő személyében. Aki nincs tisztában ezzel, az nem alkalmas Isten országára: magatartása Lót feleségének ingadozására emlékeztet, aki engedetlenségéért ítéletes pusztulásával fizetett.

Luk. X. RÉSZ

Luk. 10,1–12. A hetvenkét tanítvány kiküldése (vö. Mt 9:37–38; 10:7–16; 11:20–24).

Az elbeszélés tudatos dublett a tizenkettő kiküldése mellett, mint ilyen csak Lk-ban van meg, anyaga viszont a Mt-féle egyetlen kiküldési történetével párhuzamos. Ez úgy magyarázható, hogy Lk a Logia alapján dolgozik, de a hagyomány általa felkutatott anyagában talál utalást a tizenkettő mellett a nagyobb kör kiküldésére is, és ezt használja fel sajátos mondanivalója kiemelésére: az evangélium nemcsak Izráelnek szól, hanem a pogányoknak is (hetvenkettő a pogányok jelképes száma Izráelben, vö. Gen 10; a szövegekben változatként előforduló hetven csak lekerekítés). Az aratás, amelynek képével Jézus itt érzékelteti a missziót, sürgető feladat, az a szántóföld, amelyen ennek a munkának folynia kell, az egész világ, munkásai a tizenkettő után most a hetvenkettes csoport tagjai. Jézus először arra utal, hogy munkájuk során kiszolgáltatottak lesznek: sem biztonságot, sem sikert nem ígér nekik. Ezt a helyzetet azonban vállalniuk kell, és nem próbálhatnak meg emberi biztosítékokra támaszkodni a küldetéssel járó veszélyek elhárítására. Munkájuk sietős, ezért arra sem vállalkozhatnak, hogy útközben azok köszöntésével töltsék az időt, akikkel találkoznak (ez Izráelben hosszú időt igénylő szertartásos szokás volt): egyetlen céljuk a békesség meghirdetése, hogy ennek nyomán kitűnjék: kik a „békesség fiai” küldetésük területén, vagyis azok, akik hőn óhajtják és készséges szívvel fogadják Isten országának mindent helyreállító rendjét. Magatartásuknak is bizonyságtevőnek kell lennie: jó lelkiismerettel fogadhatják el megélhetésük biztosítását azoktól, akik közt járnak, mert ez Isten rendelkezése szerint megilleti őket, de nem lehetnek e téren sem igényesek. Gyógyító és igehirdető munkájuk ítéletes oldalával is tisztában kell lenniük, és bármennyire fájdalmas oldala is ez a küldetésnek: akik nem fogadják be őket és velük együtt Krisztus evangéliumát, azokkal félreérthetetlen külső jel útján is közölniük kell, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vállalják velük a közösséget. Az ítélet ilyen érzékeltetése nem emberi indulatból eredő gesztusuk, hanem Isten ítéletének meghirdetése. Luk. 10,13–16. A meg nem térő városok kárhoztatása (Mt 11:21–24).

Időrendben Mt-féle párhuzamától eltérően, de tárgyi tekintetben helyes összefüggésben adja itt Lk Jézus prófétai ítélethirdetését a messiási jelek elől elzárkózó galileai városok fölött. Ősi hagyományt őriz a részlet: Korazint (Keradze? Kapernaumtól északra 3 km-nyire) máshonnan nem is ismerjük, mint Jézus tetteinek színhelyét; Betsaida a Genezáret-tó legészakibb pontjánál fekszik. Tirusz és Szidón Galileától északra, a szíriai tengerparton fekvő föníciai városok: tehát hangsúlyozottan és közismerten pogány helységek. Galilea városait, köztük különösképpen „a maga városát”, Kapernaumot szinte elárasztotta Jézus félreismerhetetlen messiási jeleivel. Most elbizakodottságukat és keménységüket ostorozza: az a kiváltság, amelyet Jézus jóvoltából élvezhettek, engedetlenségük miatt, a legsúlyosabb ítéletet fogja eredményezni valamennyiükre „ama napon”. A lenézett pogány városok felelőssége nem is hasonlítható az övékhez, mert a döntés szemszögéből soha nem voltak olyan kedvező helyzetben, mint amazok. Különösen éles az ítéletes szó Kapernaumra nézve. – A kiküldési beszédhez visszakanyarodva azzal zárja szavait Jézus, hogy Isten az embereknek Krisztushoz és hozzá való viszonyát azokhoz való viszonyukon méri le, akik az evangélium igéjével és tetteivel jártak közöttük.

Luk. 10,17–20. A hetvenkettő visszatérése.

A részlet, Lk önálló anyaga, közvetlenül kapcsolódik a kiküldetés elbeszéléséhez. Ha a 9:37kk. sötét hátterét gondoljuk a kiküldött tanítványok tapasztalatai mögé, akkor értjük túláradó örömüket: tetteik nem elszigetelt „csodák”, hanem a démonvilág Krisztustól kapott döntő vereségének összefüggő jelei, amelyeknek most már ők nemcsak tanúi, de eszközei is lehettek. A helyzet ilyen értékelését Jézus szavai is alátámasztják: ő azt a hatalmat adta át nekik, amelyet ő kapott az Atyától; e hatalom kiáradásának jelei addig követik munkáikat, amíg valóban Krisztus indulatával járnak szolgálatukban. Ezért zárja szavait Jézus azzal az intelemmel, hogy övéi még akkor se földi szolgálatuk látható eredményeire irányítsák figyelmüket, ha egyébként helyesen is értik ezeket: hanem arra, ami szolgálatukat egyáltalában lehetővé teszi; hogy ti. Isten személy szerint nyilvántartja őket mint olyanokat, akik részesei az örökéletnek. Mert ezt egyetlen dolog tette lehetővé: az, hogy Isten döntően érvényre juttatta királyi uralmának rendjét a földön, a sátánnak pedig nincs már joga és lehetősége arra a mennyben, hogy Isten választottait kárhoztassa.

Luk. 10,21–24. Jézus hálaadása (Mt 11:25–27; 13:16–17).

A tanítványok örömének mintegy folytatása Jézus felujjongása (égalliasato jellegzetesen aoristosi cselekvés), de egyúttal helyreigazítása is, mert nem emberi indíttatású, hanem a Lélek által ihletett prófétai imádság. Emberi bölcsesség képtelen Isten megismerésére, ezért Isten üdvözítő tervébe szervesen beletartozik az, hogy a „kiskorúaknak” (népioi) jelenti ki önmagát: olyanoknak, akik sem emberi tudásukra, sem személyük jelentőségére nem hivatkozhatnak. Ilyeneket tett Jézus is az evangélium hirdetésének eszközeivé, és ebből a szemszögből nézve ok a kiküldöttek visszatérése az ujjongásra, mert döntő lépést jelent Isten üdvözítő tervének a megvalósulás felé haladó útján. Ami így az Atya akaratából a Fiú által történt, arra letűnt idők kegyesei vágyva vártak, de csak Jézus kortársai egyszeri jelentőségű nemzedékének adatott meg, hogy szemtanúja legyen a beteljesedés útján ennek a döntő lépésnek.

Luk. 10,25–37. Az irgalmas samaritánus (25–29. v. vö. Mt 22:34–40; Mk 12:28–34).

Az előzőkben Isten cselekvésének fő vonásairól volt szó: most, Lk szemléletéhez híven a megszokotthoz képest fordított sorrendben az ember erre adott válaszának, a keresztyény kegyességnek három döntő mozzanata következik (felebaráti szeretet 10:25–37; igehallgatás 10:38–42; imádság 11:1–13). A 25–29 és 30–37 kapcsolata Lk forrásaiból származhatik, az itteni összefüggésbe azért kerülhetett, mert főalakja samaritánus; viszont a Mt-Mk-féle párhuzamok helyén, a jeruzsálemi időszakban azért marad el a megfelelője, mert indokolatlan dublett volna. A törvénytudó kérdése sok hasonló helyzetből ismerős, indítéka is. A feszültséget maga a kérdés tartalmazza: a kérdező „cselekedni” akar valamit azért, amiről ő is csak úgy tud beszélni, mint „örökségről” (kléronomésó). Jézus az Írásra való hivatkozás szabályos formulájával kérdez vissza, a választ helyesli, de hozzáfűzi azt, amiből kitűnik, hogy az ismeret kevés. A megoldás az, ha az ember teljes egzisztenciája összhangban van a törvénnyel, és ez indítja cselekvésre, nem a tör vény betűjével való külsőséges egyezés igénye. A törvénytudó viszont kitérő kérdésével elméleti síkban akar maradni, amikor Izráel egyik legégetőbb kérdését, a „felebarát” (réac) értelmezésének módját szegezi szembe Jézussal. Jézus továbbra is komolyan veszi a kérdést, csak elméleti vitába nem hajlandó belemenni: ez azonnal kitűnik a paradigmatikus történet tartalmából, amelyet sem a törvénytudó, sem Lk olvasói nem tarthattak fiktívnek. Az itt említett út hossza kb. 27 km, ezen a szakaszon az esés 400 m körül van. Az egész vidék sziklás, elhagyott hely, az út veszélyes. Olyan eset, amilyet itt Jézus elbeszél, gyakori lehetett (ha a léstai zélótákat jelent, akkor ezek „hazafias” céljaik érdekében raboltak, de az áldozatot ilyenkor életben hagyták). A jeruzsálemi papság számtalan tagja lakott Jerikóban: az itt említett pap és lévita hosszas templomi szolgálata után igyekszik hazafelé. Viselkedésüket ezenkívül a tisztátalantól való irtózás is okolhatja, amely hivatásuk közben idegződött szinte betegesen beléjük; egyébként a jeruzsálemiek körében nem volt jó hírük: közismertek voltak szeretetlenségükről, így Jézus itt tipikus vonást használ fel. Gondolhatunk arra a palesztínai népszokásra is, hogy aki a bajba jutott. embert megérintette, az köteles volt rajta segíteni, akkor is, ha ez anyagi áldozatot kívánt tőle. Viszont a szent szolgálatból jövő két zsidó magatartásának éles ellentéte a zsidók szemében gyűlölt, tévelygő, félpogány samaritánus magatartása, aki félretéve minden aggályt, kellemetlen következményektől való félelmet, segít a félholt emberen, pedig nyilvánvaló, hogy zsidónak tartja. Kora megszokott módján elsősegélyben részesíti, de ezen túlmenően két napi napszámnak megfelelő összeget ki is fizet a beteg ápolásáért, és kész tovább is áldozni rá, ha szükséges. Tehát nem túloz, nem tesz többet, mint amennyire föltétlenül szükség van, de azt megteszi. A példázatot akkor értjük jól, ha arra figyelünk, hogy a samaritánus tettének indítékát Jézus azzal a szóval jellemzi (esplagchnisthé), amelynek alanya máskor Isten vagy Krisztus! Azután a kérdező, a pap és a lévita képzetvilágától teljesen elfordulva, az engedelmes cselekvésre rámutatva mint követendő példára, az egész példázatban egyetlen „vallásos” megjelölést, minősítést vagy motiválást nem használ. Végül válaszában bizonyos eltolódás van a törvénytudó kérdéséhez képest. Amaz csak azzal számol kérdésében, hogy valaki más bajba jut segítségre szorul, és kérdése az: ha ez így van, kin kötelessége segíteni, kin nem. Jézus azt a lehetőséget veti fel, hogy a kérdező van segítségre utalva, és a kérdés az: ki segít rajta. A törvénytudó a törvény elméleti válaszára vár. Jézus az irgalmasság gyakorlati következményére mutat rá. Mindez azért van, hogy kitűnjék az, ami Izráel önző és fölényes törvénymagyarázatából nem tudott világossá válni, hogy ti. a felebaráti szeretet nem ismerhet a segítségre szoruló ember megsegítésében semmiféle különbségtételt vagy korlátot. Természetesen ez a felismerés is csak a neki megfelelő cselekvésben minősül helyesnek és értékesnek.

Luk. 10,38–42. Mária és Márta.

A Lk önálló anyagához tartozó elbeszélést nem vezeti be helymeghatározás, csak azt értjük meg a bevezető versből, hogy Jézus egy maga tér be a két nőtestvér házába, ahol a samáriai falu lakóival éles ellentétben meleg fogadtatásban részesítik. A történet megértéséhez döntően szükséges arra figyelnünk, hogy Jézus az emberek értetlenségével való gyötrődéstől fáradtan érkezik a két testvér hajlékába, és arra, hogy útja Jeruzsálembe, szenvedéseinek színhelyére vezet. Mária mély emberi megértéssel, a szeretet lelkületével illeszkedik bele a fáradt Mester helyzetébe: azt teszi, amire Jézusnak szüksége van, és ilyen módon azt kapja ajándékba, amire neki szüksége van. Meghitt társaságává lesz Jézusnak, és boldog hallgatójává az igének. Márta nagyon jellegzetes módon a maga elgondolása szerint, szinte szétforgácsolódva a sokféle szolgálatban, szeretné mutató bizonyságát adni szeretetének. Emberi feltűnésvágy, gond és lendület hajtja, ahogyan Jézus is jellemzi magatartását: ez azonban hamar átadja helyét a zúgolódásnak és szemrehányásnak. Jézus arra mutat rá válaszában, amit Márta nem ismert fel: minden helyzetben fel kell ismerni az alkalom sajátos követelményét, és annak kell megfelelnünk. Jézusnak Márta sokféle szolgálatából kevés is elég lett volna, végül pedig a helyzet sajátos volta egyetlen dolgot tesz fontossá mindnyájuk számára: az igével való közösséget. Ezt ismerte fel és választotta Mária: ez a jó rész, és ez az, ami Jézus ígérete szerint nem vétetik el attól, aki mellette dönt.

Luk. XI. RÉSZ

Luk. 11,1–13. Jézus imádkozni tanít (Mt 6:9–13; 7:7–11).

A részlet Mt-ban más összefüggésben szerepel: a következő két rész egyéb elemeihez hasonlóan a Hegyi Beszéd alkatelemévé vált. Lk-ban ezek nem fértek bele a galileai időszakba, így kerültek az ún. „úti elbeszélésbe”, ahova a máshol el nem helyezhető hagyományelemek általában kerültek. – Először az imádkozásról tanít Jézus (1–4): amikor Jézust imádkozni látják tanítványai, azt kérik tőle, hogy tanítsa őket imádkozni. Jézus tudja, hogy az ember önmagától nem tud imádkozni, ezért készséggel tanítja övéit úgy, hogy példát ad az imádkozás módjára, szinte mintaimádságot, amely azonban semmiképpen nem gépies használatra szánt „imaformula”. Hogy mennyire nem formulaszerűen gondolkozott az imádságról az ősegyház sem, azt legjobban mutatja az, hogy az Úr imádságát Lk másképpen jegyzi fel, mint Mt. Az imádság döntő tartalma és főbb pontjai mindenesetre egyeznek: Istent Atyjának szólíthatja az imádkozó tanítvány; nevének szentségét akarja teljes szívéből megőrizni és komolyan vétetni másokkal is; uralkodásának megvalósulásában látja életének és az emberiség életének egyetlen megoldását; tőle várja és fogadja el napról napra tulajdon keze munkájával megszerzett megélhetését is; élete céljának tartja, hogy Isten bűnbocsánatát tovább sugározza mások életébe; és tisztában van azzal, hogy a sátán bűnre csábító erejével szemben önmagában tehetetlen, ezért Istenhez fordul ebben is segítségért. – Egy beszédes példázattal buzdítja Jézus ezután tanítványait az imádkozásban való állhatatosságra (5–8): ennek kulcsszava (anaideia „arcátlanság”) természetesen a kérő barát és a vonakodó másik példázatának képanyagában van meg a helye, az imádkozó ember és az imádságot meghallgató Isten viszonyában az utolsó egységben találjuk meg a magyarázatát, amelyben az imádság meghallgattatásáról tanít Jézus (9–13), a Mt 7:7–12 párhuzamaként, ha itt más összefüggésben is. A hármas ígéret részint fokozást fejez ki, részint különböző élethelyzetekre utal. Az ezt követő hármas kép (Mt-hoz viszonyítva egy mozzanattat gyarapodott) a „kisebbről nagyobbra” haladó következtetéssel ad biztató ígéretet arról, hogy ha a földi apákról áll az, hogy nem tévesztik meg kérő gyermekeiket, hanem azt adják nekik, amire szükségük van (kenyér – kő, hal – kígyó, tojás – skorpió a külső hasonlóság alapján kerül párhuzamba: az első az életet fenntartó táplálék, a második az életre ártalmas, vagy legalábbis használhatatlan hasonmása), akkor mennyivel inkább áll ez a mennyei Atyára. A záró mondat arra utal, hogy Isten minden ajándékában önmagát adja egészen az embernek: Szentlelkét; de imádsága meghallgatását is csak az remélheti bizton, aki mindent így kér tőle és mindenben ezt kéri tőle.

Luk. 11,14–23. Jézus az erősebb fegyveres (Mt 12:22–30; Mk 3:22–27).

A részlet egészében a Mt-párhuzammal rokon, a Logiára utal Mk-kal ellentétben. – Jézus egyik messiási tettének nyomában a sokaság csodálkozása közepette megszólal ellene az a képtelen vád, hogy démoni hatalmakkal áll szövetségben, majd az a kívánság, hogy „mennyei jelt” adjon: döntésre szólító jeleit semmibe se véve a személyes döntést fölöslegessé tevő hatalmi megnyilvánulást követelnek. Jézus természetesen nem teljesíti kérésüket, és gyanúsítgatásuktól sem befolyásoltatja magát, de olyan választ ad, amelynek logikája elnémítja ellenfeleit. Jézus és a Sátán (a Beezeboul névre, változataira és jelentésükre nézve ld. a párhuzamok magyarázatát) között élethalál-harc folyik: ha ebben a harcban bármelyik fél megalkuszik, akkor vége van. Ha a démonvilág fejedelméről azt állítják Jézus ellenfelei, hogy alkura lépett vele, ez csak ugyanazt bizonyítja, amit Jézus tetteiből helyes megértésük esetén is kiolvashatnának: a sátán döntő vereséget szenvedett Jézustól. Ellenfelei álláspontjának tarthatatlansága abban is megmutatkozik, hogy a közülük való ördögűzők ellen nem emelnek olyan kifogásokat, amilyeneket Jézus ellen emeltek: elfogultságuk már magában is ellenük tanúskodik. Ha viszont Jézusnak a démonok fölötti győzelmében Isten erejének megnyilatkozását kénytelenek meglátni, akkor akár akarják, akár nem: számolniuk kell Isten országának sürgető jelenlétével (epthasen „utolért, rátok tört”). Végül az is bizonyos, hogy gyógyításaiban Jézus a sátántól elragadott zsákmányt osztogat: márpedig minden harc törvénye az, hogy ilyesmit csak az tud megtenni, aki előzetesen legyőzte és kifosztotta ellenségét mindenéből. Mindez sürgeti Jézus hallgatóinak döntését, mert kizáró ellentétekről van szó az ő harcában, és aki nem az ő szövetségese, az a sátán kezére dolgozik; aki nem vesz részt Isten népe összegyűjtésének munkájában az ő oldalán, az a nép egységének a megbontásában válik vétkessé. Luk. 11,24–26. A démon visszatérése (Mt 12:43–45). Az előző tanítás zárásaként a kor ördögűzőinek egyik tapasztalatáról számol be Jézus: a gyógyult megszállottak visszaeséséről. A démon igazi munkaterülete az ember élete: ha innen távoznia kell, nem nyughatik. Ezért nem maradhat a gyógyult ember élete gazdátlan, mert önerejéből nem állhat ellent a megsokszorozott erejű démon újabb, veszedelmesebb támadásának. Igazán csak akkor válhat szabaddá az életünk, ha gazdát cserél: a sátán helyett Krisztus lakóhelyévé válik, és ő uralkodik fölötte. Luk. 11,27–28. Ki boldog igazán?

A rövid jelenet Lk önálló anyaga: Mt ezen a helyen a Lk 8:19kk. párhuzamát adja. A megszólaló asszony boldog örömmel fogadja Jézus szavait és tetteit, de a maga asszonyi módján fejezi ki örömét és őszinte odaadását Jézus iránt: nagyságának mélyről fakadó megbecsülését. Jézus mégis helyreigazítja, mert szavai nem jó utat mutatnak. Nem a Jézussal való testi kapcsolat teszi igazán boldoggá az embert, hanem az Isten szava iránti engedelmesség: így a boldogságból való részesedésben Jézus szűkkörű földi családja helyébe Istennek az egész világra kiterjedt nagy családja lép, és ezen belül lehetnek az említett feltétellel „igazán boldogok” Jézus test szerinti hozzátartozói is csupán.

Luk. 11,29–32. Jónás jele (Mt 12:38–42).

A rövid egység válaszként utal vissza a 16. versben felvetett kérdésre, ezért van egészen általánosságban mozgó bevezetése. Itt határozottan kimondja, hogy ő nem ad jelt a jelkívánó gonosz nemzedéknek: Istentől kapnak jelt Jézus személyében és sorsában, eltűnésében és utána megjelenésében. A mozzanatok külső hasonlósága alapján nevezi ezt Jónás jelének. A továbbiakban ószövetségi példákkal világítja meg Jézus azt a különbséget, amely a jelek iránt fogékony, ezeket megértő és belőlük a következtetést helyesen levonó nemzedékek, mint Salamon és Jónás nemzedéke, és az ő idejében élő, keményszívű és hajthatatlan nemzedék között van, amely pedig Jézusban azt tudhatja önmaga körében, aki nagyobb Salamonnál és nagyobb Jónásnál. Amazoknak a kisebb jelek iránti fogékonysága az ítéletben kárhoztatássá lesz ezekkel szemben, akik a legnagyobb jel mellett is értetlenül, vakon és elvakultan mentek el.

Luk. 11,33–36. A lámpás és a szem példázata (Mt 5:15; 6:22–23).

A két példázat csak Lk-ban kerül kapcsolatba egymással: közös mozzanatuk, a világosság révén (az első már a 8:16-ból ismeretes, ott Mk párhuzama alapján szerepel). A lámpás példázata ebben az összefüggésben új tartalmat kap: Isten Krisztusban adott kijelentésének természetéről tanít. Ha a kicsiny világosságok a maguk idejében a pogányokig elhatottak fényükkel, akkor nem Isten az oka annak, hogy a semmivel el nem takart „nagy világosságot”, Jézusban Isten ígéretének beteljesedését népe nem ismeri fel, mert nem a nap, hanem az iránta érzéketlen beteg szem az oka annak, ha az ember napfényben is világosság nélkül marad. De ígéretet is ad Jézus: Isten az ember kezébe adta a döntést, hogy befogadja-e a nagy világosságot, és ha az ember kész erre, akkor egész életét betölti a fény, nem marad benne semmi sem sötétségben.

Luk. 11,37–54. Jézus beszéde a farizeusok és a törvénytudók ellen (Mt 23:1–36).

A beszédet Lk egy konkrét eseményhez kapcsolja (vö. Mt 15:1): itt most sem Jézus kezdeményezi a vitát, hanem ellenfelei provokálnak. A farizeusi kegyességgel való vita Mt-nak egyébként is sokkal fontosabb eleme: itt Jézusnak az a diagnózisa áll a középpontban, hogy a Messiásával szembenálló nép élete egyre tartalmatlanabbá válik, mert aminek közelebb kellett volna vinnie Krisztushoz, az most Istennel állítja ellentétbe. A Mt-párhuzamokhoz való viszony azzal magyarázható a részletekre nézve, hogy Lk részint önálló forrásaira támaszkodik, részint tudatos szerkesztő munkát végez. – A farizeus házában való vendégeskedés bizonyos értelemben tisztázza a helyzetet. Jézus tudatosan nem alkalmazkodik a farizeusok rituális szokásaihoz, már csak azért sem, mert ezek nem az ószövetségi törvény előírásai, hanem ezeknek emberi hagyomány alapján való továbbvitelei, de így szinte a törvény fölé magasló megszokások. Az evés előtti kézmosás mellőzése váltja ki a vendéglátó ellenzését, Jézus pedig a farizeusi típusú kegyesség jellemzésével válaszol: példázata sejtelmes, nem egészen egyértelmű. Azt veti szemükre, hogy a tisztasági rendszabályok kínosan pontos megtartására irányuló igyekezetük elfeledteti velük a belső tisztaság parancsát. Természetesen nem lényegtelen dolog a fizikai tisztaság, de Isten népe nem élhet úgy, mintha a Teremtés az élet testi vonatkozásaival együtt nem alkotta volna meg az ember lelki személyiségét is (ouch ho poiésas tó exóthen kai to esóthen epoiésen: állító formában nehézkesebb: „Aki megtette a külső dolgokat, az nem tette meg a belsőket is”). Az igazi tisztaság abban van, hogy életünk belső-lelki tartalmát adjuk oda irgalmasságból mások javára (ta enonta – eleémosynén), nem pedig éppen ezt akarjuk kivenni külsőséges kegyességünkkel Isten kezéből. A tizedről tett megjegyzés ugyanebben a körben mozog, a következő viszont a farizeusok kicsinyes hiúságát kárhoztatja. Ezután azt veti szemükre Jézus, hogy a velük való érintkezés tisztátalanná teszi az embert. Megdöbbentő megállapítás ez azokról, akik beteges finnyássággal különültek el mindenkitől, akiben tisztátalanságot szimatoltak: ők azok, akik külső magatartásukkal elterelik a figyelmet belső romlottságukról, így megfertőzik azt, aki gyanútlanul közeledik hozzájuk. – A farizeusok csoportjának legtekintélyesebb tagjai, a törvénytudók (írástudók), a nép hivatalos theológusai és lelki vezetői bántva érzik magukat a mondottak miatt. Válaszul Jézus arra mutat rá, hogy a tanítók ítélete mindig súlyosabb. Ők teszik elviselhetetlenné a nép fiainak életét törvénymagyarázatukkal, de önmagukat egyáltalában nem erőltetik meg a maguk adta szabályok megtartásában. Atyáikhoz hasonlóan prófétagyilkos nemzedék, de nem számolnak azzal, hogy őseik vétkét is rajtuk kéri számon Isten, mert vállalják velük a lelki közösséget. Végül azt veti szemükre Jézus, hogy visszaélnek a nép körében elfoglalt kulcshelyzetükkel. Nem fogadják el a Krisztust, de ők a felelősek azért, hogy a nép fiai kívül maradnak Isten országán, holott nélkülük bejutottak volna oda. – Vendégségbe hívással kezdődött az elbeszélés: jellemző a farizeusok és írástudók lelkületére, hogy támadással, faggatózással, leskelődéssel és sötét tervek szövésével végződik. Mindezekben előre vetődik a kereszt árnyéka.

Luk. XII. RÉSZ

Luk. 12,1–12. Bátorítás hitvallásra (Mt 10:19–20.26–33; 12:32; Mk 3:28–29).

A 12. rész a tanítványok magatartására vonatkozó intelmeket tartalmaz, az első egység az aggodalmaskodástól óvja őket. A nagyobb egység Lk szerkesztő munkájának eredménye, a jövendő gyülekezeteinek akar szolgálni vele. Az anyag a Logiára utal, párhuzamait Mt-ban találjuk, Mk-ban alig. Új a helyszín és a helyzetrajz: óriási tömeg tolong Jézus körül, de az ő tanítása most elsősorban tanítványainak szól. Az előzőkhöz kapcsolódva először a farizeusi kegyesség lényegétől, a képmutatástól óvja őket. Az ige hatalma alatt a rejtőzködés bármilyen kísérlete meddő, mert az igében olyan erők feszülnek, amelyek az emberek titkait leleplezik, e folyamatnak egészen végletes mértékéig. Ezután arra inti tanítványait: ne befolyásoltassák magukat magatartásukban a földi hatalomnak se kisszerű, se egészen magas szintű képviselőitől, ha ezek azzal kérkednek, hogy döntő hatalmuk van a keresztyének sorsa fölött. Jézus nem titkolja, hogy testi életünket elvehetik tőlünk, ezt sokféleképpen megtehetik. De Krisztus követői értékelésében nem ez az utolsó szó: hiába biztosítanák megalkuvással földi egzisztenciájukat, ha a végső ítéletben el kellene veszíteni az igazi életet. Ezért ha igazán Uruk útján járnak, nem vélt hatalmukkal ideig-óráig kérkedő földi nagyságok tetszéséhez igazítják életüket, akár közülük valók, akár kívülállók ezek, hanem az örök Isten akaratához, akinek egyedül van teljes hatalma testi-lelki egzisztenciájuk fölött. – Bármi történjék az emberrel, Isten gondviseléséből nem esik ki soha. Aki a semmiségnek tetsző verebet is számon tartja, az az emberré úgy visel gondot, hogy földi életében a legkisebb változás vagy károsodás sem következhetik be az ő tudtán kívül. Krisztus követői tudják, hogy minden az Atya akaratából történik velük, nem emberek önkényéből. Krisztus maga is így tekint földi életére és sorsára. – A döntés az ember kezében van, hogy vállalja-e Krisztussal a közösséget a földön, mert a végső ítéletben az Emberfia csak az ember döntését pecsételi meg. Még tovább is megy Jézus a bátorításban. Annak is bűnbocsánatot ígér, aki őt káromolja, mert nem ismerte fel benne a Krisztust. Sürget a mellette való döntésre, de ezen a ponton sem akarja emberi értelemben vett hatalom igénylésének még a látszatát sem kelteni. Csak azt minősíti megbocsáthatatlan bűnnek, ha valaki a Szentlélek világosságában felismeri benne a Messiást, de ebből nem vonja le a megfelelő következtetést. – Másfelől nemcsak az embernek kell komolyan vennie a Szentlélek kiváltságos hatalmát, hanem a Lélek is komolyan veszi az ember életében a maga helyét és munkáját: Krisztus követőit legválságosabb helyzeteikben sem hagyja magukra, hanem melléjük áll, és felruházza őket a szükséges bölcsességgel és erővel. Pártfogójukká lesz azzal, hogy szinte szájukba adja a megfelelő szavakat, amikor szükségük van rá.

Luk. 12,13–21. A bolond gazdag.

A rabbikat szokás volt vitás ügyekben döntésre kérni: Jézust is ilyesmire kéri itt valaki, testvérek örökösödési ügyéről van szó. Ő azonban távoltartja magát olyan kérdésektől, amelyek mögött az anyagiasság lelkülete (pleonexia) húzódik meg. Egy példázattal óv mindenkit ettől a lelkülettől. Egy gazdag birtokos, bőséges termés után, biztosítottnak véli életét: ezentúl már megél szerzett javaiból. Mindent erre a számítására épít fel, és emberi elbizakodottságában hosszú évekre előre tervez. Lk Jézusa éles szavakkal mutat rá arra, hogyan válik a gazdagságban való hamis bizakodás az Isten szerinti élet akadályává, hogy teszi ostobán önzővé az embert, és hogyan zárja el előle annak a lehetőségét, hogy az igazi kincset, az örökélet javait igyekezzék megszerezni (vö. 2Kor 8:9; Zsid 11:26). Luk. 12,22–34. Óvás aggodalmaskodástól (Mt 6:19–21.25–33).

A Hegyi Beszédből (a 32–33a kivételével) ismert elemeket Lk tökéletes tartalmi kapcsolatba állítja egymással és az előzményekkel. Jézus a hit logikájának egy gyakran elhanyagolt, de sarkalatos tételére mutat rá: aki hitében tudja és vallja, hogy életét Istennek köszönheti, az nem gondolkozhat úgy, hogy azt már nem várhatja Istentől, ami ennek az életnek a fenntartásához itt a földön szükséges. De egy másik szemszögből nézve is visszásnak mutatkozik az aggodalmaskodás: az embernek egyáltalában nem adatott a kezébe az a lehetőség, hogy maga erejéből tartsa fenn életét; élete tartamát sem hosszabbíthatja meg a legkisebb mértékben sem Isten akarata nélkül. Ezután a természet isteni törvényszerűségének mélyértelmű felismerése alapján biztatja tovább övéit Jézus. Ha az állatvilág és a növényvilág tagjait sajátos adottságaiknak megfelelően olyan gazdag bőséggel tartja el Isten, mennyivel inkább számot tarthat akkor erre az ember, ha a maga adottságaihoz híven keze munkájával dolgozik meg a kenyeréért. Világos, hogy nem „szent henyélésre” buzdítja övéit Jézus, hanem attól óvja őket, hogy nyugtalanul kérdezgessék: mit hoz a holnap, mintha életük gazdátlan élet volna, és ki volna szolgáltatva valami vak végzet szeszélyének, amely fölött önerejükből kell úrrá lenniük. Isten azért visel gondot különösképpen is az emberre, mert életének nagyobb és drágább tartalmat adott: az ő uralkodásának megtalálását és megélését a földön. Az ő népe kicsiny nyáj, de országa az ő akaratából övéi kicsiny seregének az ügye. Ezért kell ennek a seregnek belsőképpen szabadnak lennie a földi vagyontól, lemondania arról, hogy emberi eszközökkel maga biztosítsa életének anyagi feltételeit. Csak így tudja igazán a mások iránti irgalmasság útját járni, életének súlypontját az önzés és aggodalmaskodás világából Isten szeretetének örök, mennyei világába áttenni.

Luk. 12,35–48. Éberség és hűség a várakozásban (Mt 24:43–51).

Egyre inkább a jövőre irányítja Jézus övéi figyelmét, így kerül középpontba visszajövetelének és a reá való várakozásnak a kérdése. A két első kép az állandó készenlét parancsát adja eléjük. Ha a keleti ember munkára, harcra vagy útra készült, hosszú felsőruháját övvel rövidebbre fogta, hogy akadálytalanul mozoghasson. Ha éjjel is készenlétben kellett állnia, lámpását égve tartotta, hogy ne akkor kelljen még gyújtogatnia, amikor sürgősen szükség lehet rá. – A menyegző képe, amelyen egyre inkább átüt maga a valóság, világosan a parousia-ra utal: erre kell szüntelenül készen állnia Krisztus követői seregének. Mert az ő visszajövetele kiszámíthatatlan: ezt a tulajdonságát fejti ki két újabb kép, amelyek rendkívüliségükkel hívják fel magukra figyelmünket, mint Jézus példázatai igen gyakran. Az első az urára hűségesen és szüntelenül várakozó szolga példázata: itt említett jutalma a hétköznapi életben elképzelhetetlen, itt a valóság maga tetszik át a kép anyagán. Hasonlóan a tolvajról szóló példázatban is: nincsen olyan tolvaj, aki előre jelezné betörése időpontját. De a mondanivaló éppen így válik súlyossá, mert éppen ennyire elképzelhetetlen az is, hogy bárki, akár maga Jézus is bejelenthetné: mikor jön vissza az idők végén mennyei dicsőségében a földre. – Péter kérdése vezeti be az utolsó példázatot: Jézus nem mondja ki, de a képpel érthetővé teszi, hogy ami az előzőkben mindenkinek szólt, azt most különös hangsúllyal az apostolokra, és ezzel együtt minden idők egyházi vezetőire alkalmazva ismétli meg. Ismét rabszolgáról beszél, de ennek kiemelt munkaköre van a háztartásban: ő gondoskodik a ház valamennyi rabszolgájának eltartásáról (doulos – oikonomos). A hű szolga most jutalmul a gazda egész vagyona fölött rendelkező teljhatalmú tiszttartóvá válik. A példázat folytatása arról szól, hogy az ilyen „gondnoki” beosztással vissza is lehet élni, és az ítélet, amely az ilyen magatartást követi, megsemmisítő. Krisztus egyháza vezetőinek szól az intelem: a rájuk bízott szolgálatot, az ezzel járó lehetőségeket és befolyást a gondoskodásukra bízottak javára használják-e fel vagy önző érdekeik, emberi szenvedélyeik és alantas hajlamaik érvényesítésére. A vezetők ítélete mindig súlyosabb, a vétek büntetése nem marad el, legfeljebb mérséklődik annak esetében, aki nem tudatosan és kiszámítottan, hanem belátás hiányában követte el.

Luk. 12,49–53. Meghasonlás az evangéliumért (Mt 10:34–36).

A Krisztus eljöveteléről szóló további tanítás e kérdés körébe vágó helytelen fogalmainkat igazítja helyre. A dicsőségben érkező Messiást Izráel a békesség fejedelmeként várta, aki sok próbán átment népe hatalmát és fényét állítja helyre. Az egyoldalúan optimista váradalommal szemben Jézus arra mutat rá, hogy a Messiás a parousia alkalmával a családokat is megosztó, súlyos válságokon át vezeti el népét és az emberiséget a végső nagy békességre. Ez azzal kezdődik, hogy tüzet bocsát a földre: itt viszont Keresztelő János gondolatait igazítja helyre. János egyoldalúan az ítélet tüzéről szólt, amelyben az istentelenek megsemmisülnek. Jézus az emberiség tűzzel való megkereszteltetéséről szól, mert nem az istentelenek pusztulását óhajtja, hanem az az akarata, hogy mindenki megtérjen és éljen. Tudja, hogy Isten országa teljességének kibontakozása neki az életébe kerül, de ezen az áron is vállalja küldetését, sőt: célba törő engedelmessége jegyében ez a távlat nem csökkent semmit szinte türelmetlen; égő vágyakozásán sem.

Luk. 12,54–56. Az idők jelei (Mt 16:2–3).

Az intelem értelme az összefüggésben a Mt-párhuzaméhoz képest megváltozik: az előbbi intelmet ismétli meg Jézus, a tömeghez fordulva. A természetben jól tájékozódó ember, aki büszke is erre a jártasságára, könnyen nyugszik bele abba, hogy Isten világának egy másik részében teljesen tájékozatlan. Ez súlyos meghasonlottság jele (hypokritai), ezért minden embernek az a feladata, hogy felismerje Isten cselekvésének jeleit a világ életében, megértse tartalmukat, és igazodjék hozzájuk életfolytatásában.

Luk. 12,57–59. Megbékélés útközben (Mt 5:25–26).

Gyakorlati példával világítja meg itt Jézus az előző intelmet. Az embernek Istenhez való viszonya és ennek földi-emberi következményei (dikaiosyné) könnyen megítélhető dolgok. Az az adós, aki tisztában van helyzete reménytelenségével, keresi hitelezőjével a megegyezést, míg lehet, hogy az adósok börtönébe ne kerüljön, és így szabadulása képtelen feltételtől ne váljék függővé. Isten népének is tudnia kell, hogy reménytelenül eladósodott Istennel szemben: ezért addig kell keresnie vele a megbékélést, amíg nem késő, amíg nem jött el az ítélet ideje, amíg Krisztus kínálja irgalmából, kegyelmesen a megtérés lehetőségét. Persze, a két mozzanat nem csupán a kép és valóság módján függ össze, hanem az Isten iránti magatartásnak az emberek iránti magatartás a következménye is, ha Isten népe tisztázta Istenhez való viszonyát.