Luk. IV. RÉSZ

Luk. 4,1–13. Jézus megkísértése (Mt 4:1–11; Mk 1:12–13).

A kísértéstörténet bevezetése Mk-ra emlékeztet, a továbbiakban azonban Mt-val mutat egyezéseket, kevés eltéréssel: ezek között legfontosabb a 2. és 3. kísértés sorrendjének megcserélése. Ez minden esetre Lk tudatos változtatása, és onnan magyarázható, hogy már forrásában is közös a háttere a kísértéstörténetnek és az Úr imádságának: a kísértések sorrendje a Lk-féle imádságforma három első kérésének megfordított sorrendje (3. a kenyérkérés; 2. az Isten országa-kérés; 1. Isten nevének megszenteltetése). A többi eltérés szemmelláthatóan stilisztikai és nyelvi „simítás”, a szöveg érthetőbbé tételére. – A negyven az ünnepélyes teljesség szent száma: Lk szerint egy-egy negyven napos időszakkal kezdődik (kísértés) és végződik (a Feltámadott megjelenése Jézus messiási munkássága. Lk hangsúlyozza, hogy Jézus Isten Lelkének hordozójaként, általa járja egész élete útját: így tér vissza a Jordán mellől, így készül fel negyvennapos böjttel nyilvános fellépésére a pusztában, így teszi felkészülését teljessé próbatételével a kísértő, a legválságosabb pillanatban, amikor böjtje után erőt vesz rajta az éhség. E három kísértésben az ördög mindazt odatárja Jézus elé, amivel Jézust és utána minden idők egyházát hite szerint letérítheti Istentől kapott küldetése egyenes útjáról. Az első kísértésben a pillanatnyi szituációhoz kapcsolódva és azt kihasználva az éhezőnek ételt kínál az ördög (vitathatatlan, hogy a javasolt mód Jézusnak rendelkezésére állt), hogy ezzel Isten ígéretének érvényességét cáfolhassa. Jézus hite egy pillanatra sem inog meg, hanem válaszában itt éppen úgy; mint imádságában később, érvényt szerez az igének (Deut 8:3): ő és az övéi egyedül Istentől hajlandók elfogadni „kenyerüket”. A második kísértés a kereszten át a dicsőségre vezető útról akarja letéríteni Jézust: Izráelnek az a késői vélekedése foglalódik szavakba az ördög ajkán, amely szerint a pogány világbirodalmak ura a sátán. Azt a bitorló igényt köti össze hazug ígéretével, de Jézus most is tudja a választ: Isten igéjével veri vissza a kísértőt (Deut 6:13; Ex 8:3). Míg az előző kísértés elbeszélésében nem tűnik ki, hogy hova „emeli fel” az ördög Jézust (a levegőbe? egy magas hegyre? vö. Mt-ban.), addig itt a helyet is pontosan megjelöli Lk: a jeruzsálemi templom legmagasabb és legszentebbnek tartott helye ez, ahova csak a papok mehettek fel. A kísértésnek élő gyökere van a kor messiási váradalmaiban: erről a helyről várták a Messiás eljövetelét Izráel fiai, és, ilyenfajta mutatós csodák ígérgetésével léptek fel a hamis messiások. Miután kétszer Isten igéjével védte ki Jézus a támadást, most a sátán is ehhez az eszközhöz folyamodik: a Zsolt 91:11k. idézésével támasztja alá a harmadik kísértést. De Jézusnak az Atyához váló viszonyát, iránta való gyermeki bizalmát az sem ingatja meg, hogy a sátán egyébként a legérzékenyebb pontot, Jézus istenségét érintette. A Deut 6:16-tal válaszol, és ezzel világossá teszi, hogy az ő istensége éppen úgy, mint népe. választottsága csak Istennel teljes egységben gondolható el, sohasem úgy, hogy ellene irányul. – Az ördög visszavonul: az újabb magyarázók arra mutatnak rá, hogy Jézus életében most, egészen a 22:23-ig, „sátántalan időszak” következik.

Luk. 4,14–30. Jézus Názáretben (Mt 13:53–58; Mk 6:1–6).

A 14k. Jézus egész galileai munkásságának bevezetése, jellegét tekintve summárium (gyűjtő elbeszélés). Az időrend hasonló Mk-éhoz (1:14.21); és Mt-éhoz (Jézus elhagyja Názáretet: 4:13), de Jézus messiási munkásságának élére helyez egy tipikus és a továbbiakban nyilván többször ismétlődő mozzanatot, amelyre erősen emlékeztetnek Pál hasonló zsinagógai tapasztalatai az ApCsel-ben. Ezt a mozzanatot Názárettel kapcsolja össze, mert így válik különösen kiáltóvá Jézus honfitársainak döntése: hiszen ez a helység az, amelyben ifjúságát töltötte, felnevelkedett Jézus. Amikor a zsinagógában (állva) felolvassa a prófétai igét, amely az ún. „szegények evangéliuma” (Ézs 61:1k. a LXX után szabadon; a megfogalmazás nyitva hagyja azt a kérdést, hogy titokzatos vezetés hatására választja ezt Jézus, vagy kikeresi), és azután (leülve) magyarázatot fűz hozzá, akkor csak azzal a jogával él, amely a zsinagóga valamennyi felnőtt férfitagjának biztosítva van (az arámra fordítás mozzanata kimaradt: a jelenet ábrázolása minden korrektsége ellenére is tipikus). Jézus igemagyarázatát egyetlen jellemző mondatban foglalja össze Lk: Jézus önmaga személyét állítja úgy oda hallgatói elé, mint akiben az ősi ígéret beteljesedett. Hallgatóinak az a kiváltság jutott osztályrészül, hogy közvetlen tanúi lehetnek ennek a beteljesedésnek, ahogyan fülük hallatára hangzik el az az isteni hitelű igehirdetés is, amely felhívja erre a figyelmüket. De a jelenlevők inkább hisznek önmaguk emberi szempontjainak, mint Isten tetteinek és kijelentésének: ellene mondanak Jézusnak (emartyroun autó negatív értelemben: „ellene tanúskodtak”), nem tudják bevenni, hogy titokzatos származású Messiás helyett magukfajta ember, jól ismert földijük hirdesse nekik a kegyelem igéit, a messiási igehirdetés tartalmát. Jézus beléjük lát, és szemükre veti, hogy ha „csodákkal” hitelesítené fellépését, akkor elfogadnák messiási igényét. Hivatkozhatnak Kapernaumra, de alaptalanul teszik: ott azért tett messiási jeleket, mert hittek benne; itt azért várnak jelt tőle, hogy megkerülhessék a hit döntésének kockázatát. Az ószövetségi hivatkozások (1Kir 17:1; 18:1.9) előre vetik az ApCsel jól ismert motívumának az árnyékát: Isten elfordul az engedetlen néptől, az evangélium hirdetését és tetteinek véghezvitelét a pogányok között folytatja. így utal Jézus arra, hogy a prófétát azok nem szokták elfogadni, akik emberközelségben vannak vele. Neki is szakítania kell szülő városával (vö. Mk 6:1kk.; Mt 13:53kk.), mert a názáreti zsinagóga népe meg akarja kövezni igehirdetéséért. Jézus tanítványai sorában nincsen is képviselve Názáret népe, de Jézus a názáretiek gyilkos szándékát türelméből nem engedi megvalósulni, mert nem jött még el az ő órája. Ellenfelei tehetetlenek, Lk ábrázolása viszont annyira tárgyszerű, hogy azt sem sejteti: csodás jelenségről van-e szó vagy Jézus személyiségének lenyűgöző erejéről. Ennek eldöntését olvasóira bízza.

Luk. 4,31–37. Jézus Kapernaumban (Mk 1:21–28).

Kapernaumban, időben is közvetlenül egymásután történik a következő négy esemény. Názáret elhagyása után ez a város lesz Jézus állandó lakóhelyévé (vö. Mt 4:13): tudjuk, hogy már előzetesen is volt vele kapcsolata. A színhely ismét a zsinagóga, itt tanít Jézus szombaton, de tanítását itt már nem részletezi Lk. Kapernaum lakói ámulattal figyelnek rá (exepléssonto), mert isteni megbízatás és erő (exousia) garanciáját érzik meg benne. Lk megszokott sorrendjében (másként Mt!) az igehirdetést Jézus messiási cselekvése követi: a zsinagógában jelenlevő megszállott meggyógyítása. A démoni lélek hiába próbálkozik meg Jézussal szemben a leleplezés eszközével, a döntő tény az marad, hogy urára akadt benne, és meg kell hátrálnia. Az eset tanúi megdöbbenve keresgélik a történtek magyarázatát: magyarázatot ugyan nem tudnak adni, de a messiási jel híre elterjed az egész környéken. A 37. vers tartalma arra utal vissza, amit a 14. vers tartalma előre jelzett. A farizeusokkal való vita Lk-ban elmarad: az evangélium ellenségei Lk szemléletmódja szerint egészen másak, környezetének az anyagi javakra, az emberi számításra épülő magabiztosságában keresendők.

Luk. 4,38–39. Péter anyósának meggyógyítása (Mt 8:14–15; Mk 1:29–31).

Simon, a későbbi Péter már előzőleg kapcsolatban állhatott Jézussal: most meghívja családjához. A meghívás érthető: prófétát, tanítót, rabbit Izráelben tisztesség vendégül látni, másfelől a rabbik a betegeket is látogatták. Péter anyósa maláriában szenvedhet, de Jézus úr a betegséget okozó démoni erők fölött: meggyógyítja a beteget, és ezzel visszaadja neki azt a lehetőséget, hogy hivatását ismét betölthesse.

Luk. 4,40–44. Jézus sok beteget meggyógyít (Mt 8:16–17; Mk 1:32–39).

A történtek hírére este, a szombat elteltével megindul a város népe Jézushoz: betegeiket viszik hozzá, és Jézus valamennyiüket meggyógyítja. A démonok tisztátalan bizonyságtételét Jézus határozottan elutasítja és tiltja. Napkeltekor Jézus keresi a magányt, hogy imádságos közösségben lehessen együtt az Atyával, de a kapernaumiak bizalma, élénk ellentéteként a názáretiek magatartásának, marasztalná. Jézus azonban csalhatatlan biztonsággal mutat rá a hit és az önzés határvonalára: akármennyire érzik a kapernaumiak, hogy Jézusra vannak utalva, nem sajátíthatják ki maguknak. Gondolniuk kell arra, hogy ő Istentől kapott küldetése következményeként nem köthető helyhez. Most Júdea zsinagógáiban kell folytatnia messiási munkásságát, de küldetése későbben, az egyház küldetésében ugyanígy nem lesz feltételekhez köthető és határok közé szorítható.

Luk. V. RÉSZ

Luk. 5,1–11. Péter elhívása (vö. Mt 4:18–22; Mk 1:16–20).

Lk-ban az első tanítványok elhívásáról egészen más természetű elbeszélést találunk, mint a párhuzamokban: ez a forma Lk önálló anyagának forrásaira utal. Rokon az elbeszélés a párhuzamokkal abban, hogy a döntő itt is Jézus elhívó szava, semmi más mozzanat nem jöhet számításba Jézus és követői kapcsolatának sem létrejöttében, sem folytatódásában. Eltérés van abban, hogy az elhívó szóhoz itt egy messiási jel csatlakozik: Péternek minden emberi számítást megcsúfoló gazdag halászata. A fő hangsúly természetesen nem erre esik, ez csak felhívja figyelmünket a döntő mondanivalóra: a Jézusban megmutatkozó kegyelem nagyságára. – Az 1–3. versbeli jelenet Mk 3:9 megfelelője: Jézus a Genezáret-tó (Lk-nál választékos pontossággal nem „tenger”, hanem limné, a kisebb állóvizekre használt szó) partján áll, halászokat lát a közelben, amint halászat után hálóikat mossák, bekérezkedik Simon halászbárkájába, aki a halásztársaság feje lehet (a többieket metochoi, koinónoi névvel jelöli Lk), és Jézussal már közelebbi kapcsolatban áll (ld. 4:38k.), kiviteti magát vele a tóra, egy kissé távol csak a parttól, és innen tanítja a parton álló sokaságot. – Míg a többi halászt láthatóan nem érdekelte Jézus jelenléte (Simon szavaiból kitűnik, hogy az éjszaka eredménytelensége bánthatta őket), addig Simon eddig is készségesen állt Jézus rendelkezésére, sőt: továbbra is ez történik. Bár minden valamirevaló halász tudja, hogy hiábavaló a próbálkozás ebben az időben, és Simon is hangot ad ennek az ellenvetésének, mégis a „rabbi” (Lk: epistatés) iránti tiszteletből enged kívánságának. Az eredmény megdöbbentő: a teremtő Isten erejével cselekvő Jézus hatalmáról tanúskodik (helytelen minden allegórizálás, az „Evezz a mélyre!” parancs spiritualizáló magyarázgatása különösen). Péter válasza egyrészt helytelennek mondható: hiszen éppen azért van szüksége Jézus közelségére, mert bűnös. De mégis ez a szó itt az egyedül helyénvaló válasz: Isten kegyelme csak megfélemlítheti az embert, és nem csoda, hogy Pétert Jézus magatartása (nem pedig bűnbánatra szólítá prédikálása!) mélyen megalázza, és bűnbánatra indítja. Jézus elfogadja a bűnvallást, a halászatban résztvevői, eddig közönyös-bosszús halászok megrendülését is észreveszi, elhívja Simont és (így értendő Lk elbeszélése) vele együtt a két Zebedeusfit. Eljövendő hivatását eddigi foglalkozásából vett képpel világítja meg előtte: ezentúl embereket kell „fognia” (anthrópous esézógrón; zógrein általában „élve elfog”, így a halászat szakszava is, de átvitt értelemben – és itt ezért beszédes a szó használata – „foglyul ejt”; semmiesetre sem úgy értendő, hogy Péter „emberhalászata” az emberek lelki erőszakolás útján való rabulejtése: de úgy sem, hogy e munkájában mostantól sikerről-sikerre vezet az útja).

Luk. 5,12–16. Jézus meggyógyít egy leprást (Mt 8:1–4; Mk 1:40–45).

A 4:43-hoz kapcsolódik vissza az újabb részlet. A helyszín nincs közelebbről megjelölve, a Jézushoz gyógyulásért könyörgő beteg leprás (a betegség természetére nézve ld. a párhuzamos helyek magyarázatát). A találkozás nem lehetetlen, mert Izráelben elkülönítették ugyan a leprásokat, de a falvakból nem tiltották ki, sőt nagyon szigorú feltételekkel a zsinagógai istentiszteleten is résztvehettek. Mindenesetre a leprás nyíltan megvallja betegségét, Jézus pedig – hitét látva – azonnal meggyógyítja. Izráel felfogása szerint ilyen gyógyulás csak isteni beavatkozásra történhetik, előzetesen megtörtént bűnbánat és bűnbocsánat a feltétele, tehát maga a gyógyulás ezek bizonyítéka is. Ilyen értelmű hozzáfűzéssel kötelezi Jézus a gyógyult beteget a Lev 14:1kk.-ben előírt áldozat bemutatására: ez az áldozat Jézus isteni erejének bizonyítéka a papok számára, de ugyanakkor bizonyíték ellenük is, mert ők a betegséggel szemben tehetetlenek, a törvény csak a gyógyult betegre nézve tartalmaz előírást. Mint annyiszor, Jézus most is tiltja a tettei körüli „hírverést” a gyógyult betegnek, de mégsem tudja megakadályozni hírének terjedését a nép korében: ő tudja a legjobban, hogy milyen próbát jelent ez személyével kapcsolatosan népének. Mindezt azzal ellensúlyozza, hogy ő maga visszavonul a nyilvánosság elől, huzamosabb időre (én hypochórón, igen jó görögséggel), és szokása szerint az Atyával keresi az imádságos közösséget, hogy további munkáira felkészüljön.

Luk. 5,17–26. A béna meggyógyítása (Mt 9:1–8; Mk 2:1–12).

Lk nem jelöli meg a történet szfnhelyét ponttisan, csak Mk-párhuzamából tudjuk, hogy Jézus ismét Kapernaumban van. Jézus itt is tanit elöször, majd tanítása után gyógyít is „az Úr erejével” (dynamis sajátosan a „csodatevő erő” szava is). Szavainak és tettének tanúi között. farizeusok is vannak, azokról a vidékékról, amelyek messiási munkásságának legfőbb színhelyei: ezeket nyilván nemcsak az érdeklödés viszi oda Jézushoz, hanem az a cél is, hogy hivatalból megfigyeljék és elbírálják magatartását. A jelenet azt is jól jellemzi, hogy Jézushoz mennyire nehéz odajutni, de aki igazán találkozni akar vele, az mennyire nem ismer akadályokat (Lk egyébként a helyszíni adottságok rajzát „lefordítja” görög olvasói számára: a Mk-ban szereplő lapos vályogtető helyett a görög világban ismeretes cseréptetőről beszél). Jézus a béna (itt paralelymenos a szokásosabb paralytikos helyett, választékosabb, némelyek szerint orvosi szakkifejezés; mindenesetre ez is a bénaság mindenféle fajtáját jelöli) számára bűnbocsánatot hirdet, amikor látja azok hitét, akik mintegy „közbenjártak” a betegért nála. Ez a szava ellenkezést vált ki a környezetében levő farizeusokból: bűnt egyedül Isten bocsáthat meg, ha ember önmagának tulajdonítja ezt a lehetőséget, akkor istenkáromló és halálra kell kövezni. Ehhez hozzájárul a farizeusok logikája, amelyen Jézus átlát, és visszájára fordítja. A bűnbocsánat ígérete az ő ajkán nem üres szóbeszéd, hanem a beteg gyógyulásában bizonyul azonnal igaznak, mert a betegség a bűn tünete, a gyógyulás pedig a bűnbocsánat következménye (Lk itt minden stilisztikai simítás ellenére megtartja a jézusi szavak sajátos, a hagyományban szilárdan fennmaradt formáját, ld. a párhuzamokban). Az, ami a beteggel történt, az Ószövetség messiási ígéreteinek beteljesedéseként áll az esemény tanúi előtt. Ezek nem jutnak ugyan el a teljes megértésig, de megdöbbenés vesz erőt rajtuk, és mélyen elgondolkoznak.

Luk. 5,27–32. Lévi elhívása (Mt 9:9–13; Mk 2:13–17).

Az előző elbeszélés alapgondolatának folytatásaként az időben is közvetlenül hozzá kapcsolódó történet arról tanít, hogy Jézus a bűnbocsánat ajándékozásában nem ismer korlátokat. Ennek előjele volt már Simon elhívása, akiben olyan ember lett Jézus követőjévé, aki önmagát törvényszegőnek találta. Léviben viszont olyasvalakit hív el legközelebbi környezetébe Jézus, akit foglalkozása miatt a közvélemény egyértelműen megvet és kitaszít Izráel közösségéből. Ezt a gesztusát betetőzi azzal, hogy a Lévi rendezte vacsorán asztalközösséget, tehát életközösséget vállal a Lévihez hasonlóan megvetett és kitaszított emberek egész seregével. A tiltakozó farizeusoknak és írástudóknak pedig arról ad leckét, hogy küldetésének Istentől akart tartalma nem a bűn következményeként fennálló emberi helyzetek megállapítása és lerögzítése, hanem a bűn elleni harc, a bűn áldozatainak irgalmas szívű megsegítése és meggyógyítása (a hygiainontes és dikaioi megjelölésekben Jézus nem ironikus szóhasználattal él, ez méltatlan is volna hozzá; csupán belemegy a farizeusok konvencionális dikaios-fogalmába, és ennek metaforikus párhuzamát adja a testi egészség említésében).

Luk. 5,33–39. Jézus tanítása a böjtről (Mt 9:14–17; Mk 2:18–22).

A párhuzamoktól eltérően Lk ezt a beszélgetést közvetlen kapcsolatba hozza az előzővel: a vita Lévi házában, az asztal mellett folyik tovább, az előbb felvetett kérdésekről. A böjt Jézus korában nem törvényes előírásként, de a magánkegyesség szilárd elemeként annyira elterjedt, hogy a heti kétszeri böjtöt mindenki kötelezőnek tartotta magára nézve. Jézus környezete János tanítványaitól eltérően azzal keltett botránkozást farizeusi körökben, hogy nem tartotta ezt a szokást. A szemrehányó farizeusi kérdésre Jézus azzal adja meg a választ, hogy a messiási kor túláradó örömében élve ünneprontás volna a böjtölés, mert a böjtnek megvan az időszerűsége, és az övéi számára is eljön majd a gyász ideje, amikor ő „elvétetik közülük”. A befejező két példázat azt teszi világossá, hogy a Jézusban eljött új kor merőben új tartalma radikális döntést igényel az embertől: toldozgatással a régiből sohasem lehet új, és régi formákba az új tartalom nem öltöztethető. Az ilyen kísérletek eredménye csak annyi, hogy veszendőbe megy az új, sőt, a régiből is az, ami még magában véve használható volna. A kérdést az teszi nehézzé, hogy aki a „régiek” ízéhez szokott, az puszta kényelemszeretetből nem kívánja az újat: az új melletti döntés nem emberi megfontolásaink eredménye, erre csak Isten Lelke juttathat el.

Luk. VI. RÉSZ

Luk. 6,1–5. Kalásztépés szombaton (Mt 12:1–8; Mk 2:23–28).

Tovább folyik a vita Jézus és ellenfelei között Jézusnak a törvényhez való viszonyáról: ezúttal a szombat megtartása válik a vita témájává. Botránkozást nem az okoz, hogy a tanítványok gabonaföldön áthaladva esznek a termésből: Izráelben ez mint a törzsi birtokrendszer érvényét erősítő szabály fennállt; ki-ki ehetett bármely föld terméséből, ha áthaladt rajta, csak magával nem vihetett belőle. A szombatot azzal szegik meg az általános felfogás szerint a tanítványok, hogy a letépés és a kimorzsolás szombaton meg nem engedett munkát jelent. Jézus beszédes történeti példával válaszol, és szavaiban az is benne van, hogy tanítványai Dávidhoz hasonlóan sajátos isteni küldetésben járnak, Jézus küldetésében, akinek éppen ezért mindent alája vetett az Atya, a törvényt is, benne a kortársai szemében legnagyobbat, a szombat-törvényt is.

Luk. 6,6–11. Jézus szombaton gyógyít (Mt 12:9–14; Mk 3:1–6).

Az összefüggés követi a párhuzamokét, ez az elbeszélés nem idői, hanem tárgyi kapcsolatban áll az előzővel (nem ugyanazon a szombaton történik, mint amaz). A zsinagógában a sorvadt kezű beteg láttán a farizeusok és írástudók – ismerve Jézust – előre számolnak azzal, hogy a szombat ellenére gyógyítani fog, és ezzel az ő felfogásuk szerint megszegi a szombat-törvényt. Jézus tisztában van gondolataikkal, de nem zavartatja magát „leskelődésüktől” (paratéreisthai a hivatalból történő megfigyelést jelenti). A gyógyítást megelőzően feltett kérdése élesen világít bele a farizeusi kegyesség sivárságába: eszükbe sem jut, hogy akinek megvan az ereje és lehetősége a másik emberen való segítésre, pusztán a szombat miatt nem segít, az nem megszentelte, hanem kegyetlen kegyességével megszentségtelenítette a szombatot. Nem csoda, ha erre a hihetetlenül tiszta, találó, de éles diagnózisra Jézus ellenfelei eszüket vesztik, és a józan érvek helyett – mert ezekkel nem boldogulhatnak – az erőszak útjára igyekeznek lépni: akit képtelenek meggyőzni, azt el akarják tenni láb alól.

Luk. 6,12–16. A tizenkét tanítvány elhívása (Mt 10:1–4; Mk 3:13–19).

Míg ellenfelei egyre veszélyesebben törnek életére, addig Jézus a velük folytatott viták után (az 5:17–6:11 öt vitája a galileai időszak első nagy egysége) hosszasan imádságos közösségben van az Atyával: ennek helye Jézus általános szokása szerint „a hegy”. Nem véletlen, hogy ide szólítja magához tanítványait, akiket önmaga küldetésének részeseiként ki akar küldeni (apostoloi). A tizenkettes számnak eszkhatológikus jelentősége van: az idők végén teljességgel helyreállítandó egész Izráel törzseinek szent száma ez. De akiket így kiválaszt, azok nem a hatalom vagy a kegyesség arisztokratái, hanem a nép tipikus képviselői: vámszedő és zélóta, örökké az előtérbe törekvő és csendesen visszahúzódó, hangoskodó és halkszavú ember egyaránt előfordul közöttük, az emberi jellem és életkörülmények gazdag változatosságban vannak képviselve közöttük, és nem Jézusnak valamilyen erőszakos „uniformizáló” törekvése teremt egységet, hanem az a közös cél, amelyet eléjük tűz, az egyedüli Mester követése, az ő küldetésében váló járás.

Luk. 6,17–19. Jézus tanít és gyógyít (Mt 4:24–25; Mk 3:7–12).

A Mk-párhuzam az alapja a rövid részletnek, amely az ún. mezei prédikáció bevezetése, de Lk elbeszélése megrövidül, a helyszín is megváltozik Mk-hoz képest. Itt Jézus csak a tizenkettővel indul el a síkságra, a tömeg odalent vár rá, prédikálásárá és gyógyító tetteire. Betegeik közül kiemeli a megszállottakat, de a summáriumszerű elbeszélés végül teljesen általánosítóvá válik: Jézus isteni ereje minden beteget meggyógyít.

Luk. 6,20–26. Kik a boldogok? (vö. Mt 5:1–12).

A Lk-féle mezei prédikáció három egységre oszlik: az első részlet két négymondatos szakasz, és erősen rokon a Mt-féle makarismos-okkal, viszont csak azok egyik felének van itt megfelelője, mert a másik felük az előzők ellentéteként „jaj”-okat tartalmaznak, így az egésznek a Mt-féle anyaghoz való viszonya igen problématikus. A második egység a szeretet parancsolatához kapcsolódó jézusi szavakat tartalmaz (6:27–38), ebben is vannak érintkezések a Mt-féle Hegyi Beszéddel, de a különbségek is sokrétűek, így a két beszéd részleteinek egymáshoz vagy forrásaikhoz való viszonyát ismét problématikussá teszik, A harmadik egység a tanítványok életformájára vonatkozó tanítás (6:39–46), ennek párhuzamai Mt-ban nem is a Hegyi Beszédben találhatók. A zárópéldázat (6:47–49) ismét Mt-beli párhuzamával rokon. Mindez arra enged következtetni, hogy Mt és Lk közös forrása mellett Lk-nak külön forrása. is lehetett (esetleg a szóbeli hagyományban): így érthető az, hogy a részletekben mutatkozó eltérések mellett a Hegyi Beszéd és az ún. mezei prédikáció tartalmi tekintetben rokon: ez egyúttal az evangéliumok anyaga hagyományozásának természetére is fényt vet. – Az első egység tehát a makarismos-okkal kezdődik (a formulára nézve vö. Zsolt 1:1): Jézus boldogoknak nyilvánítja azokat, akiknek életére a szegénység, az éhezés, a könnyeket fakasztó bánat és az ő személyéért támadt üldözések súlya nehezedik. Nem életüknek ezek a terhei teszik őket boldoggá, hanem azért „jó nekik”, mert Jézusban eljött a Szabadító számukra, aki eddigi sorsukat visszájára fordítja: Isten országának örököseivé teszi őket, vigasztalást és örömöt ad nekik nagy bőséggel, kitaszítottakból és megvetettekből jutalmazottakká, a próféták örököstársaivá teszi őket. „Jó nekik”, mert életsorsuk olyan lelki magatartást érlel meg bennük, amely fogékonyakká teszi őket a Szabadító ajándékainak hő óhajtására és boldogító elfogadására, ellentétben azokkal, akik földi gazdagságban, anyagi javak bőségében, evilági örömök hajszolásában és emberek előtti népszerűségben keresték életük tartalmát. Ezek „elvették jutalmukat”, és Isten országa rendjében, Isten igazságossága értelmében, az ő sorsuk visszájára fordul: gazdagságukat vigasztalan élet, bővelkedésüket éhezés, örömüket sírás és szomorúság, az emberek között élvezett tekintélyüket Isten elvető ítélete, a hamis próféták sorsában való részesedés váltja fel. Ez az a sötét háttér, amely még nagyobb fénnyel ragyogtatja fel előttünk a boldogok boldogságát.

Luk. 6,27–38. A szeretet parancsa (Mt 5:38–48; 7:1–2).

A mezei prédikáció második része a szeretet parancsának jézusi értelmezéséről ad tanítást úgy, hogy ennek a parancsnak az igazi tartalmát a legszélsőségesebb esetben, az ellenség iránti szeretet magatartásán és kötelezettségén szemlélteti. – A „jaj”-ok után külön hangsúlyt tesz Jézus arra, hogy azokhoz szól, akik hallgatják, és parancsa voltaképpen közvetlenül a 22. versben említettekre irányul. A parancsokból az tűnik ki, hogy a mi magatartásunk nem az emberek irántunk tanúsított magatartására válaszol, hanem Isten szeretetére: ezt a szeretetet személyválogatás nélkül sugározza tovább az emberekre. Az ellenségeskedésnek, gyűlöletnek, átkozódásnak és bántalmazásnak nem az szab határt, nem az tartóztatja fel, ha hasonlóval viszonozzuk: szeretet, jóság, áldás és imádság azok az erők, amelyek megálljt parancsolnak nekik. Világos, hogy ezek a szabályok Jézus tanítványainak, az egyház tagjainak az erkölcsét szabályozzák. Azokét azonban minden időkre szóló érvénnyel, nem csupán egy rendkívüli korszak rendkívüli parancsai formájában. Ebben az értelemben folytatja parancsait Jézus, és Lk ismét „lefordítja” ezeket pogány-keresztyén olvasóinak: Mt-val ellentétben nem a peres ügyek alkalmával tanúsítandó magatartásról szól, hanem az emberi együttélés területén lépten-nyomon előforduló lehetőségekről. Ezért nem jobb és bal arcról beszél, csak egyikről és másikról, ezért kezdi Mt-val ellentétben a felsőruhán és folytatja az alsón (vö. a Mt-párhuzam magyarázatával!). Így szól a kölcsönadás készségéről, és így tiltja a jogos követelés támasztását is, mert a szeretet lelkével ellentétben ebben is az erőszak indulata jutna bennünk szóhoz. Az aranyszabályt, amely egyébként negatív és pozitív formában egyaránt ismerős közmondásos fordulat a kor irodalmában, Lk ismét nemcsak Izráel fiaira korlátozza (másként Mt 7:12., a törvényre és a prófétákra utalva), hanem kiterjeszti minden emberre, aki Isten országának „új igazságát” kötelezőnek fogadja el önmagára. Éppen arra mutat rá ehhez kapcsolódva, hogy ez az új igazság nem emberi lehetőség, mert a viszonzás helyébe az előlegezés gesztusát teszi, ehhez pedig minden emberi erőfeszítés kevés: erre csak abból a szeretetből telik, amellyel Isten „előbb szeretett minket”. Kegyelem és jutalom a gyümölcs, amelyet ez a magatartás megterem, és a mennyei Atya jár előttünk ezen az úton irgalmasságával, amelynek kiárasztására az emberek között minket választott ki eszközéül. Ez a jutalom nemcsak a végső ítéletben jut osztályrészünkül: Jézus félreérthetetlenül ígéri, hogy ítélkezés és kárhoztatás nélküli, megbocsátásra kész magatartásunk már itt a földön átformálja embertársainkhoz való viszonyunkat éppen úgy, mint az ők hozzánk való viszonyukat. Így, és csak így változtathatja és változtatja is meg Isten népe az emberek világát: más út nincsen.

Luk. 6,39–46. Példázatok Jézus követőinek magatartásáról (Mt 7:3–5.15–23).

„Vak vezet világtalant” – a nálunk Jézus tanításából eláltalánosodott közmondás Jézus korában is közismert szólás volt: Mt a farizeusokra korlátozza az említését, Lk a tanítványokra, általában pedig minden idők egyházára érti, mindenesetre a Mt-ban is található gondolat továbbviteleként. Izráelnek sem „állt jól” a mások iránti vak, sőt: elvakult gőg. Még kevésbé akkor a pogányokból lett keresztyéneknek, még ha azzal hitegetnék is magukat, hogy nem Izráel vétkének a folytatói. Akik ilyen lélekkel vállalkoznak mások vezetésére, maguk is elpusztulnak, másokat is pusztulásba visznek. Minden idők vezetői előtt Jézus maga áll ott ezzel az intéssel és az egyedül helyes, mert alázatos és irgalmas magatartás példájával. Igaz; hogy a tanítvány nem szárnyalhatja túl soha Mesterét. De éppen az irgalmas szeretet terén az sem lehet cél, hogy képmutató szerénykedéssel mindenáron el akarjon maradni tőle. Mindez azért kap erőteljes hangsúlyt, mert az egyházban – a konkrét gyülekezetben – mindenkire rá van bízva a mások nevelése. Ha ebben a szolgálatban úgy próbálunk megállni, hogy mások vétkeit felnagyítjuk, magunkéit pedig említés nélkül hagyjuk és palástoljuk, akkor Isten kímélet nélkül mutat rá a valóságos helyzetre, az igazi „nagyság-viszonyokra”, amelyek éppen az ellentétét jelentik a mi értékelésmódunknak, ahogyan a szálka és gerenda ugyancsak közmondásos fordulata rámutat. – Mindezek summája az; hogy külső látszat szépítgetése, valamilyen formális keresztyén magatartásra való igyekvés semmit nem old meg: egyedüli megoldás a teljes egzisztencia megváltozása, a megtérés és újjászületés lehet. Az utolsó példázat arról szól, hogy Istennek tetsző cselekedetei csak az új embernek lehetnek: a legszebb és legkeresztyénibb szavak is hiábavalók, ha nem belső megoldottságunk kifejezői, és csak súlyosbítják ítéletünket.

Luk. 6,47–49. Aki kősziklára épít (Mt 7:24–27).

A zárópéldázat a Mt-párhuzammal ellentétben folyamatában mutatja be a házépítést, elhagyja az építő külön jelzővel való minősítését, nem a jövőre, hanem a jelenre van vonatkoztatva, és a képanyagot ismét „lefordítja” a görög viszonyok nyelvére. Tartalma szerint Jézus követőinek magatartását a hallgatás, a szólás és a cselekvés töretlen egységében foglalja össze: ez lehet életünk egyedüli szilárd alapja.

Luk. VII. RÉSZ

Luk. 7,1–10. A kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása (Mt 8:5–13).

Mt-tól eltérően Lk-ban közvetlenül a mezei Prédikációhoz csatlakozik a pogány centurio szolgájának meggyógyításáról szóló elbeszélés. Lk ismét új vonást visz bele ebbe: a zsidó vének viszik Jézus elé a centurio kérését, és azzal támasztják ezt alá, hogy bizonyságot tesznek erről a pogány katonáról: a zsidók iránti emberséges magatartásában megnyilvánuló kegyességéről, amelynek bizonysága már maga az a tény is, hogy csupán egy rabszolga az, aki ennyire „becses” a centurio szemében, és akinek gyógyulásáért Jézushoz fordul. Kegyességének, helyesebben a belőle folyó alázatnak újabb jelét adja ez az ember akkor, amikor Jézus vonakodás nélkül elindul a házához, de ő egy újabb küldöttséget meneszt elébe, és olyan szavakkal üzen Jézusnak, amelyek kegyessége és embersége mellett Jézus iránti feltétlen hitének, hatalmában való korlátlan bizakodásának jelét adják. Önmaga hivatásának köréből vett képpel kéri Jézust: ne fáradjon, ne menjen el házába, mert erre méltatlannak ítéli magát. Intézkedjék csupán „szóban” (alla eipe logó: a logos a használt kép körén belül szinte „vezényszó”), hiszen a démonvilág tagjai föltétlen engedelmességre vannak kötelezve iránta, így ilyen természetű beavatkozása a kívánt eredménnyel fog járni. Jézus csodálkozást kifejező válasza Izráel iránt nem elutasító; mint Mt-ban („Izráelben nem találtam ilyen hitet”), hanem csak fokozó Izráelhez képest (oude en tó Israél… „még Izráelben sem találtam ekkora hitet”). Az elbeszélés a szolga meggyógyulásának megállapításával végződik, és a centurio Jézussal való személyes találkozásának elmaradásából adódó feszültség-csökkenésért Jézus távolból, puszta szavával végzett gyógyításának valóban rendkívüli súlyú ténye kárpótol.

Luk. 7,11–17. A naini ifjú feltámasztása.

A részlet Lk önálló anyagához tartozik; az előző elbeszéléshez viszonyítva fokozás (Jézus nemcsak a betegség, hanem a halál fölött is úr), másfelől történeti motiválója Jézus ama válaszának, amelyet Keresztelő János vele kapcsolatos kérdésére ad (22. v.). A történet színhelye Nain (Názárettől délkeletre kb. 15 km-nyire). ideérve Jézus mindjárt a városkapuban temetési menettel találkozik szembe: az ifjú az imént halhatott meg, mert a kivitel (exekomizeto a temetőbe való kiszállítás szakkifejezése) közvetlenül a halál beálltát követően szokott megtörténni (ennyiben az elbeszélés fokozó jellege mellett is kevesebbet mond egyelőre, mint Lázár feltámasztása a Jn 11-ben). Az elbeszélés hangsúlyozza, hogy az anya özvegy, és egyetlen támasza az elhunyt fiú volt (a motívumra nézve vö. 1Kir 17; 2Kir 4 elbeszéléseit, Illés és Elizeus halott-feltámasztásait: ez a párhuzam Jézust az Ószövetség prófétái mellé, sőt fölé helyezi). A sírva gyászoló anyát Jézus először lecsendesíti, azután a legvalóságosabb módon megvigasztalja: az ifjú feltámasztásával visszaadja elvesztett egyedüli támaszát. Az eset tanúi Isten közelségének félelmében ismerik fel Jézus személyének páratlan jelentőségét, és Jézus híre feltartóztathatatlanul terjed Júdeában (Palesztinában) és környékén.

Luk. 7,18–35. Keresztelő János kérdése és Jézus válasza (Mt 11:2–19).

Keresztelő János és Jézus viszonyát mutatja be itt Lk, mindkettejük oldaláról; végül pedig mindkettőjük személyét egy magasabb egységben helyezi egymás mellé: Isten tervének az összefüggésében. János tanítványainak beszámolója után János kérdése és Jézus erre adott válasza következik először (18–23), majd János tanítványainak távozása után Jézus a tömeg előtt tesz bizonyságot Jánosról (24–30), végül Jézus tulajdon kortársait jellemzi hozzá és Jánoshoz való viszonyuk tekintetében (31–35). – János a fogságbán tanítványai tájékoztatására van utalva, és ennek alapján küldi őket vissza Jézushoz a jellegzetes kérdéssel. Kétségtelen, hogy ebben a kérdésben bizonyos kétely szólal meg: vajon ez a Jézus lehet-e az, akiről ő igehirdetéséhen úgy szólt, ahogyan tette. De az is világos, hogy bizalom van benne Jézus iránt: különben nem hozzá küldené tanítványait: így megszólal benne Jánosnak arra való készsége is, hogy Jézus válasza alapján kiigazítsa önmaga eddig alkotott Messiás-képét. János tanítványai munkában találják Jézust (ez a vonás elüt Mt ábrázolásától): részint e munkáira, részint korábbi gyógyításaira, halott-feltámasztására és evangélium-hirdetésére hivatkozva adja meg a kérdezőknek Jézus a választ. Személyében és munkásságában ősi ígéretek teljesednek be, és boldog az, aki kételkedés nélkül – vagy inkább: kételyeit legyőzve – ismeri fel benne Isten küldöttét. – Ha valaki azt hinné az elhangzottak alapján, hogy Jézus válasza elmarasztalja Jánost kérdéséért, annak az elkövetkezők során fel kell ismernie súlyos tévedését. Jézus pontosan tudja, hogy hova kell tennie János kérdését, és pontosan tudja azt is, hogy miben van János személyiségének páratlan értéke. Akik valamikor azzal kezdték, hogy kimentek hozzá a pusztába, azok jól teszik, ha emlékezetükbe idézik személyes élményeik alapján az útkészítő jellegzetes alakját. Megingathatatlan jellemű, célja felé következetesen haladó ember János; akit emberi szempontok – érdek, a hatalom nyomása – nem téríthetett le útjáról: ennek köszönheti, hogy nem Heródes udvarában, hanem a tetrarcha börtönében éli utolsó napjait. Ő igazán nem az emberek tetszését kereste: egyetlen célja, amely teljesen betöltötte életét, az volt, hogy kortársai figyelmét ráirányítsa az Eljövendőre. A próféták világában kétségkívül ő a legnagyobb: nem adatott meg senkinek, hogy a Messiásról abból a közelségből szólhasson, amelyből ő szólt. De Isten országában megelőzi őt az a nemzedék, amelynek ő mutatta az utat az Eljövendőhöz. Jánosnak Jézus által is elismert emberi nagysága szükségszerűen eltörpül az újjászületés adta új élet isteni lehetősége és valósága mellett. Ezért különösen megdöbbentő az, hogy Jézusnak úgy kell beszélnie népe hivatalos kegyeseiről, mint akik keményszívűségük miatt kirekesztették magukat ebből a lehetőségből; míg népük elvetettjei, a senkik, a „massa perditionis”, a közvélemény elátkozottjai megtették János felé azt a lépést, amely Jézushoz vezetett. – Egy találó képpel záródik Jézusnak Jánosról adott véleménye: kortársait a makacs gyermekekhez hasonlítja, akik sértett és duzzogó szeszélyükben hátat fordítanak pajtásaiknak, bármilyen játékba hívják őket („lakodalmas” és „temetősdi” a két említett játék). János aszkétikus életet élt, azért nem kellett nekik. Jézus nem élt aszkéta módra, szemére is vetették neki, és tőle éppen ezért fordultak el. De az igazi bölcsesség érvényéből nem von le semmit az, hogy sokan elvetik: mindig vannak, akik befogadják, és ezek életéből igaznak bizonyul. Amikor a hivatalosak elzárkóznak, Izráel elvetettjei, a méltatlanok megvallják Isten bölcsességét, igaznak tartják az általa felkínált utat.

Luk. 7,36–50. A bűnös nő megkeni Jézus lábát.

Mt 26:6–13 és Mk 14:3–9 őriz ugyan egy megkenetési történetet, de ezek párhuzama inkább Jn 12:1–8-ban található, mert valamennyien Jézus közeli halálára utalnak, míg ez a vonás az itteni elbeszélésből hiányzik. A helyzetet a hagyomány kettéágazása magyarázza, ilyesmivel többször is találkozunk: Lk ezt a formát önálló anyagának forrásaiban találhatta, a másikat viszont azért mellőzte, mert indokolatlan dublettnek érezte. – Az elbeszélésből az tűnik ki, hogy Jézus nem áll éles ellentétben a farizeusokkal: egy farizeus meghívására elmegy hozzá, és vendégeként asztalhoz ül vele (kateklithé az ókori étkezési módra utal: alacsony asztal mellett, kereveten, fekvő helyzetben étkeztek; így érthető az asszony elhelyezkedése Jézus lábánál). Szokás szerint híre megy a nevezetes vendégnek, és sokan megfordulnak a vendéglátó háznál: ilyenkor azt sem szólították még, aki egyébként nem lett volna kívánatos vendég a háznál. Így jelenik meg a háznál a helységben bűnös életmódjáról általánosan ismert asszony; bűnbánata és Jézus iránti odaadása szertelen gesztusokra indítja: könnyeivel öntözi, hajával szárítgatja Jézus lábát, majd kincset érő kenettel árasztja el. A farizeus csendben, de mélyen rosszalj a, hogy Jézus nem utasítja vissza ezt a tolakodó közeledést, rabbi létére tűri, hogy nő, méghozzá egy ilyenfajta nő érintse. De Jézus olvas a gondolataiban, és korának tanítóihoz hasonlóan példázattal eszmélteti rá a finnyás kegyest „elkülönülő” magatartásának embertelenségére. Az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, ezért nem bírja fékentartani magát szeretetének kinyilvánításában (hoti égapésen poly a kötőszónak sajátos, a következményeshez közelálló értelmében). Csodásan szárnyaló, költői szavakban von párhuzamot Jézus a tiszteletadásában is mértéktartó farizeus zárkózottsága és a bűnbocsánatra válaszoló hála jegyében cselekvő asszony kitörő, gáttalanul áradó szeretete között. Megértjük: miért mennek be a vámszedők és a parázna nők a farizeusok előtt (és helyettük) Isten országába: ott csak annak van helye, aki a bűnt bocsátó Krisztust ilyen „féktelenül” tudja szeretni. Jézust környezetének döbbent és méltatlankodó kérdése sem zavarja: a feloldozás igéjével bocsátja el az asszonyt.

Luk. VIII. RÉSZ

Luk. 8,1–3. Jézus női követői.

A rövid részlet, Jézus galileai munkásságáról adott összefoglaló adatával, a következő példázatos tanítások bevezetése. Az evangélium szolgálatában jár a tizenkettővel, de a korabeli rabbikkal éles ellentétben nőket is hívott el állandó kísérőiül. Nyilván tiltakozás ez a férfiak és nők Izráelben szokásossá vált, egészségtelen megkülönböztetése ellen, amely Isten parancsolatainak téves értelmezésén alapszik. Ezek az asszonyok maguk is bizonyságai Jézus betegség és démoni erők fölötti hatalmának: valamennyiüknek egészségüket adta vissza (a magdalai Máriára vonatkozó megjegyzés betegségének súlyosságára vall; Chuza v. Chuzas Heródes udvari tisztviselője, nyilván jómódú ember). Szolgálatuk nem kizárólag női munka ugyan, de az asszonyokat figyelmes gyöngédségük különlegesen alkalmassá teszi rá. Az evangélium élő erejét mutatja az, hogy Máriával későbben úgy találkozunk, mint a feltámadás első tanújával, és Johanna is szerepel a húsvéti történetben (Lk 24:10).

Luk. 8,4–15. A magvető példázata (Mt 13:1–23; Mk 4:1–20).

A példázatból (4–8) és magyarázatából (11–15) álló részlet két fele között a 9–10 rövid átvezetésében a példázatos tanítás jelentőségéről általában szól Jézus. Lk elbeszélése főként Mk-ot követi, rendkívül tömör és kifejező, ugyanakkor tisztább és választékosabb görögséggel ír, mint Mk. A példázat kerete is más, mint a párhuzamokban: Jézus életének egy korábbi szakaszába helyezi el a példázatos tanítást, mint amazok. Városról városra követi népes hallgatósága, és most „példázatos formában” (en parabolais, a héb. máąál megfelelője, ld. Mt 13:1kk. magyarázatában) tanítja őket. Lk is bevezetés nélkül adja a példázatot (elmara da homoia estin v. hómoióthé he b. t. theou), és a képanyag alapja itt is a galileai földműves nép előtt jól ismert földművelési mód, az ottani talajviszonyok. Lk azonban kevésbé ragaszkodik ehhez az alaphoz: szokása szerint általánosabban fogalmaz, így olvasói főképpen annyiban értik a példázat képeit, amennyiben hasonló viszonyokat maguk is ismernek. Mk–Mt változatával ellentétben mindenesetre elmarad itt a folyamat részletezése (ikmas „talajnedv” az Újszövetségben csak itt; sajátosan lukács megfogalmazás az en mesó akanthón is; végül újszövetségi hapax legomenon a symphyeisai „együtt felnövekedve”, nem „összenőve”). A tanítványok kérdése olyan, mintha csak erre a példázatra vonatkoznék, Jézusnak azonban arra ad alkalmat, hogy egész igehirdetésére nézve mondjon el valami nagyon fontosat. A példázat mindenkit talány elé állit, mindenkinek kérdést tesz fel: próbára teszi az embert. Van, aki elmegy mellette, van aki keresi a benne rejlő összefüggéseket, és tanul belőle. Ezt a sajátosságát használja fel Jézus arra, hogy próbára tegye Isten népét Isten országa iránti fogékonysága tekintetében. A helyes reagálás nem az értelem, hanem a teljes emberi egzisztencia dolga, és éppen mint ilyen, Isten titka. Éppen erről beszél maga az iménti példázat is: a párhuzamok lényeges vonásainak megtartásával az első idők egyházának missziói tapasztalatai jutnak szóhoz. Ezekben tükröződik Isten országának az a vonása, hogy szolgálatában tékozló bőséggel árad az ige, sorsa szinte ijesztő mértékben van kiszolgáltatva a mostoha körülmények próbára tevő erejének, de a fogékony szívekben jó helyre hullott magvetés olyan terméssel fizet, hogy az ige hirdetésében meg-meglankadó szolgák csak ezt mondhatják: érdemes végezni ezt a szolgálatot, mert nem kell félteni Isten országának ügyét az emberek világában.

Luk. 8,16–18. A lámpás példázata (Mk 4:21–25).

Az újabb példázat itt szorosabban kapcsolódik az előzőhöz, mint Mk-ban (Mt az anyag részeit más összefüggésben adja), stílusára is igen szép görögsége jellemző, szemben Mk vulgáris, kissé darabos mondatfűzésével (kül. 17. v.). Az ige hallgatásának gondolatkörében marad a tanítás: az Isten igéjét hallgató ember életében az ige nyomán világosság támad. De aki a meghallott igét magába akarja zárni, el akarja rejteni, az úgy jár, mint aki a meggyújtott mécsest elrejti, pedig ennek az a rendeltetése, hogy lássanak a fényében azok, akik előtt megvilágíthatja az utat, ha csak valaki botor módon meg nem akadályozza ebben. Különben aki bármilyen meggondolás alapján rejtegeti életében Istentől kapott javait, az embereket megtéveszthet, de Istent nem tévesztheti meg: az ítéletben minden nyilván valóvá lesz (vö. 2Kor 5:10). Ezzel az intéssel hívja fel Jézus az, ige meghallgatásából és befogadásából eredő felelősségünkre figyelmünket: aki felelős módon vonja le a következtetést abból, hogy élete gazdagon megajándékozott élet, az egyre jobban meggazdagszik. Aki rosszul gazdálkodik javaival, annak minden úgyvélt „lelki kincse” puszta látszattá foszlik szerte Isten igazságos ítéletének súlya alatt (ho dokei echein „kisimítja” Mt–Mk éles paradoxiáját).

Luk. 8,19–21. Jézus igazi rokonai (Mt 12:46–50; Mk 3:31–35).

A Mk-féle sorrendet megfordítva, közvetlenül a példázatos tanítás után, ugyanannak a hallgatóságnak a jelenlétében hangzik el Jézus újabb tanítása. Mk 3:20k.-ből megtudjuk, hogy mi teszi szükségessé a család és Isten országa közötti választás kérdését. Lk általánosabban beszél arról, hogy ez a kérdés ott vetődik fel, ahol a család akadállyá válik az Isten országához való tartozásban. Ezt a kérdést veti fel az ő személyére nézve családja (anyja és fitestvérei: József valószínűleg nem is él már, názáreti nőtestvéreit pedig nem említi itt Lk): ezért nem vállalj a itt velük a közösséget. Igazi „hozzátartozóihoz” fordul helyettük: Isten igéjének hallgatóihoz és cselekvőihez. – Persze, arra is gondolnunk kell, hogy a testi rokonság sem akadály a Jézushoz való hozzátartozásban: Jézus családjának tagjait ott találjuk az ősgyülekezetben, miután Isten Lelke megvilágosította őket, és Jézusban ők is felismerik, elfogadják Megváltójukat.

Luk. 8,22–25. A tenger lecsendesítése (Mt 8:23–27; Mk 4:35–41).

A következő három elbeszélés Mk-tól eltérően elszakad az előzőtől: itt csupán egészen általános időmeghatározást kapunk. Mt-val való rokonsága itt is szembeötlő, nyelve szabatosabb, elbeszélésmódja tömörebb és kifejezőbb a másik kettőénél. – A túlsó partra teendő út okáról vagy céljáról nem esik szó, de kevéssel az elindulás után veszélyes helyzet alakul ki a hajóban. A galileai halászok rettegett ellensége, a viharos forgószél pillanatok alatt támad: a szó teljes értelmében „lecsap” a környező hegyekből a tóra, és komoly életveszedelmet jelent. A jelenet rajza mindvégig hihetetlenül eleven és feszültséggel telített: Jézus alvása próbára teszi a megrémült tanítványokat, sürgető szóval keltegetik Jézust, Jézus viszont valósággal a pillanat tört részei alatt csendesíti le a természet lázadó erőit. Sokkal enyhébb szóval, mint Mt–Mk, tanítványai szemére veti hitetlenségüket: ez a figyelmeztetés eszmélteti a tanítványokat a történtek igazi céljára és értelmére. A tanítványok döbbent kérdése teljességgel érthető: erre a kérdésre vannak hivatva választ adni a következő elbeszélések.

Luk. 8,26–39. A gadarai megszállott meggyógyítása (Mt 8:28–34; Mk 5:1–20).

Lk elbeszélése tovább is Mk nyomán halad, jelentős stilisztikai korrekciókkal, ezúttal tartalmában is szelidítve adja lényegében a Mk-ból ismert anyagot (a 29. v. helyzete is megváltozik a Mk 5:4–5-höz képest). A földrajzi adat még kevésbé áttekinthető, mint Mk-ban: Lk aligha ismeri a helyszint. A három változat közül (Gergeza, Geraza, Gadara) a legvalószínűbb Gadara, a Dekapolisz nevű hellénista városszövetség egyik városa, amelynek partvidéke a tóig nyúlik, maga a város mintegy 5 km-nyire délkeletre van a tótól, valóban Galileával átellenben, a környék a leírásnak is jól megfelel. A megszállott közveszélyes, dühöngő elmebeteg: nem tűr magán ruhát, kerüli az emberek társaságát és sírboltokban lakik: ezek Izráelben különlegesen tisztátalan helyeknek számítottak. A beteg nyomorúsága annyira kiáltó, hogy Jézus minden előzmény nélkül parancsol a démonnak: menjen ki a megszállottból. A démon azonban megretten Jézus általa ismert erejének hatása alatt, amely már eddig is számtalanszor megmutatkozott gyógyításaiban. Tudja, hogy Jézusnak hatalma van fölötte, joga is van a parancsolásra, de fél attól, hogy Jézus parancsa egyszer s mindenkorra elzárhatja előle az ártás, nyugtalanság-keltés és emberi lelkek foglyulejtése, sőt elpusztítása terén eddig „élvezett” lehetőségeit. Ezért tiltakozik, és ezért akar „párbeszédbe” kerülni Jézussal. Jézus belemegy ebbe, de egy pillanatra sem alkuszik; a párbeszéd kezdetén a démonok szokott fegyverét fordítja a tisztátalan lélek ellen: leleplezi személyiségének titkát. így tűnik ki, hogy a beteg állapota azért olyan súlyos, mert démoni lelkek egész serege tartja hatalmában (legión: maga a név a diagnózis, és ezt a démonok együttese mondja ki!). Jézus mérhetetlen fölénye mutatkozik meg abban is, hogy eleget tesz a kiűzött démonok kérésének: a közelben levő disznónyájba engedi őket. Ők ugyan ezt a kímélet gesztusának fogják fel, de Jézus a maga sajátos céljára használja fel. Prófétai jelt tesz akkor, amikor a tisztátalanság megtestesítőjének számító állatokat. átengedi a démonoknak, és ezzel megpecsételi sorsukat. A pogány környezet választás elé van állítva, és Lk-ban az alternatíva különösen éles: az emberség és az anyagi érdek a két lehetőség. A disznópásztorok útján értesülnek a város lakói a történtekről, az eredménynek szemtanúivá is lesznek hamarosan, de döntésük egyértelműen elutasító Jézus messiási programjával kapcsolatban: inkább az anyagi javak maradjanak épségben, mintsem ilyen áron egy honfitársuk gyógyulását óhajtanák, vagy ennek tudnának örülni. Jézus még. a gyógyult beteget igazítja útba: rámutat arra, hogy most akkor követi őt igazán, ha nem engedi ennyiben maradni a dolgot, hanem tettének tanújává lesz övéi között. Azzal végződik az elbeszélés, hogy magunk előtt látjuk az egykori beteget, amint elindul a Jézustól kapott parancs alapján nem könnyű útjára: hirdetni az evangéliumot a maga személyes tapasztalataként – népe között.

Luk. 8,40–56. A vérfolyásos asszony meggyógyítása. Jairus leányának feltámasztása (Mt 9:18–26; Mk 5:21–43).

A két elbeszélés a hagyományban is együtt szerepelt: nyilván hiteles történeti emlékezés csapódik le benne. Mt külön úton jár, Lk sem ad többet nála: változtatásai a Logiára utaló tudatos módosítások. – A helyzet világos: Jézus visszatér tanítványaival Galilea nemrég elhagyott földjére, a közelebbi helyszín alighanem Kapernaum. Jairus is, a beteg asszony is nyilván hallott már Jézus gyógyításairól: mindkettejük kérése a lehetetlenség határát súrolja, és ezen a ponton mindkettejük hitének ki kell állnia a végső próbát is. Mindenesetre a feszülten várakozó és Jézus jöttén ujjongva örvendező tömeg jelenléte a „meleg” háttér az elbeszélés mögött. A helység zsinagógájának vezetője, akinek sajátos hangú és a történet tartalmával összecsengő névét is megőrizte a hagyomány (héb. já’ír „megvilágosít”, jácír „feltámaszt”), a legmélyebb alázatot kifejező formában adja elő kérését, amelyről maga sem titkolja, hogy emberi számítás szerint reménytelen a teljesítése (apethnésken pregnánsan imperfektív: „halálán volt”; a két történet között érdekes összecsengés a leányka életkorának és az asszony betegségben töltött éveinek egyező száma: tizenkettő). – Alig indul el Jézus Jairus házába, egy különleges eset vonja magára mindenki figyelmét: legelőször csak annyi válik belőle nyilvánvalóvá, amennyi Jézus kérdéséből, Péter értetlenkedő válaszából, majd Jézus újabb megjegyzéséből kitűnik. Valaki a tömegben azzal a szándékkal férkőzött észrevétlenül közelébe, hogy megérinthesse, és az így mintegy „kierőszakolt” személyes kapcsolat révén meggyógyuljon. A kísérlet félig sikerül: a súlyos beteg asszony, akit Lk már előbb bemutat, egészen reménytelen betegségéből meggyógyul. De gyógyulásának jóváhagyása, isteni szentesítése előtt hitének egy komoly próbát kell kiállnia: a gyógyító Krisztus előtt senkinek sem lehet titka, legrejtettebb titkát is ki kell neki szolgáltatnia. Az asszony vall betegségéről, amelyet szégyenből próbált rejtegetni, mivel különleges tisztátalanságot okozó bajnak számított. Jézus pedig kimondja a végleges feloldozó szót, bámulatos emberi gyöngédséggel és csodálatos isteni hatalommal. – Közvetlenül ezt követően kell Jairusnak kiállania a hite számára is alig elviselhető próbát. Kérése már eddig is élet és hálál határán mozgott, de az ember addig még lát lehetőséget a gyógyulásra, amíg a halál be nem következett. Az elöljáró házából érkező küldöttség viszont éppen azt közli, hogy a gyermek már halott (tethnéken a perfectum éles, befejezett jelentésével), tehát minden hiábavaló. Jézus irgalmasan siet segítségére Jairus már egyszer megtapasztalt hitének, átsegíti a válságos ponton, és Jairus hite ismét erőre kap. Most már hatalommal intézkedik Jézus: leinti a tehetetlen gyászába belemerült tömeget, nem zavarja gúnyolódásuk sem (ouk apethanen a következendők szemszögéből minősíti a leányka állapotát: minden ellenkező látszat ellenére nem tette meg a „döntő lépést” a halálba): A szülőkön kívül csak három legbizalmasabb tanítványa lehet tanúja a gyermek életrekeltésének. A leányka azonnal visszatér az élet normális kerékvágásába: Jézus parancsa (dothénai auté phagein) azt szemlélteti, hogy aki Isten országának összefüggésében él, annak mindig van érzéke a földi élet legsürgősebb szükségei iránt. Legvégül Jézus gátat vet az esemény híre elterjedésének.