>LUKÁCS EVANGÉLIUMÁNAK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Varga Zsigmond professzor

Bevezetés

Az evangélium helye a kánonban, címe, írója.

A harmadik evangélium annak az egy írótól származó, két könyvéből álló műnek az első könyve, amelynek második könyvét az „Apostolok cselekedetei” címen ismerjük. A két könyv szétválasztása későbbi: az újszövetségi kánonnak az az igénye okolja, hogy a négy szerző bizonyságtétele szerint hagyományozott, de egységesnek tartott evangélium egy tömbben szerepeljen a kánoni iratok gyűjteményében, de az világos, hogy a Lk 1:1–4 mindkét könyv közös bevezetése. Lk a kánonban eredetileg a második helyen állt, a harmadik helyre akkor került, amikor az első helyet – megnövekedett tekintélye alapján – Mt foglalta el. Lk (az ApCsel-hez hasonlóan, amely ma is így áll előttünk) eredetileg névtelen irat, mai címirata későbbi, mint a többi evangéliumé is. írója személyére az evangélium sem utal, de azt jól kivehetjük belőle, hogy nem szemtanú (a szemtanúkat kritikai távlatból nézi), nem palesztinai (a helyszínre vonatkozó földrajzi adatai hézagosak, Júdeán egész Palesztinát érti, Galileát szomszédosnak gondolhatja vele stb), nem zsidókeresztyén (a törvény és az ószövetségi ígéretek nem foglalkoztatják), görög anyanyelvű és korának művelt embere („Isten történetét”, az evangélium tartalmát, a világtörténelmen belül helyezi el). Az óegyházi hagyomány (Irenaeus adata Eusebiusnál, az ún. antimarkionita Lk-prológus és a Muratori-féle kánontöredék) Lukácsot nevezi meg az evangélium írójaként (Loukas, a Loukanos vagy esetleg Loukios név rövid formája, de nem azonos a páli iratok Luciusával). A hagyomány antiochiai szírnek tartja, valószínűleg az antiochiai viszonyok ismerete miatt (ApCsel); foglalkozására nézve orvosnak, ez azonban bizonytalan adat, mert régebben orvosi műszavaknak tartott kifejezésekről kitűnik, hogy a műveltebb görögség általános szókincséhez tartoznak. A szerzőség kérdésében az ApCsel nyújt még segítséget: ennek többes szám első személyű elbeszélései alapján (a legújabb szélsőségesen negatív kritikai irányzat éles tiltakozása ellenére is) az az általánosan elfogadott nézet, hogy az ApCsel szerzője Lukács: ez az evangéliumra nézve is ebben az irányban dönti el a kérdést.

Az evangélium anyagának eredete.

Lk félreismerhetetlenül szoros kapcsolatban áll Mk-kal, kétségtelen rokonságot mutat Mt-val is, ezek mellett a szinoptikusok közül a legnagyobb mértékben nyújt önálló anyagot. Ennek a helyzetnek a magyarázatára számos elütő (igen bonyolult és sokszor rendkívül kalandos) feltevés született. De a helyzet józan átgondolása nagy vonalakban a következő eredményre vezet. Bár Lk a Mk-féle anyagnak csak mintegy hét tizedét adja, mégis világos, hogy alapvető forrása Mk, ennek a szerkezetét követi, ha nem is változtatások nélkül. A mellőzések és a módosítások Lk sajátos céljával hiánytalanul megmagyarázhatók. A Mt-val való rokonságot a Logia használata magyarázza: itt is figyelnünk kell természetesen Lk sajátos theológiai álláspontjára, a Logia feltételezhető eltérő változataira, de még így sem lehetetlen, hogy Lk közvetlenül is figyelembe vette Mt-t. A bevezetés programszerű nyilatkozatába ez teljesen beleillik. Ez a nyilatkozat igazít útba az önálló anyag kérdésében is. Erre nézve az a következtetés adódik, hogy Lk gondosan összegyűjtötte a rendelkezésére álló írásos, palesztínai útján az ott még mindig élő szóbeli hagyományt, és ennek alapján alakította ki főként hosszú bevezető történetét (1:2) és az ún. „nagy betoldást” (ld. alább). De ennek hatása érzik más részletekben és bizonyos párhuzamos részek átdolgozásában is.

Az evangélium irodalmi sajátságai.

Lukács mint művelt görög szükségesnek tartja forrásainak nyelvi, stiláris és tartalmi simítását; de mint korának képzett embere, aki az akkori történetírásban is járatos, korszerű történeti művet is akar alkotni (erre mutat az 1:1–4; az ún. prooimion: ennek ajánlása természetesen nem azt jelenti, hogy az író csak Theophilos-nak írja művét; a dedicatio a kor szokott irodalmi eszköze). Ezt azért is fontosnak tartja, mert az Izráelben támadt nagy ajándékot, az evangéliumot a Római Birodalom nem-zsidó alattvalóihoz akarja eljuttatni. Másrészt az is jellemzi irodalmi sajátosságát, hogy evangéliumát nem fejezi be ott, ahol a többi evangélista: ez a könyv mintegy bevezetéssé válik az ApCsel-ben megírt „egyháztörténeti” műhöz. Így irodalmi jellegét egy sajátos feszültség: a történetírás és a bizonyságtétel feszültsége jellemzi. A korabeli gnózis és a görög gondolkozás történetietlenségre való hajlandóságával ellentétben hangsúlyozza Jézus életének és munkásságának történeti voltát, de sajátos történetírása közben megmarad bizonyságtevő keresztyénnek; ahogyan műve sem válik profán történeti művé, hanem megmarad igehirdetésnek. Történeti jellege érvényesül abban, hogy történeti művekként értékeli forrásait; történeti céljának megfelelően formálja egész anyagát, mindenesetre Lk-ban kevesebb önállósággal, mint az ApCsel-ben, még itt is legkevésbé érintve Jézus szavainak a hagyomány szentesítette formáját. Viszont történeti jellege sem eredményezi azt, hogy időrendje, általában Jézus életének „históriai” adatai pontosabbak volnának, mint a többi evangéliuméi. Történeti igényéből következik az is, hogy a hagyomány anyagát az általa elérhető legnagyobb teljességben kívánja adni. Ennek az anyagnak túlnyomó része a galileai munkásság kereteit szétfeszítené, a jeruzsálemi időszakba viszont nem illik bele, ezért a 9:51-ben elhagyja a Mk-féle szerkezetet, innentől kezdve önállóan halad, és az elhagyott kerethez csak a 18,14-ben tér vissza. Az így keletkezett „nagy betoldásban” a külső szituáció általában az, hogy Jézus úton van, ezért ezt az egységet „úti elbeszélésnek” is szokás nevezni (jelképes, krisztológikus értelmezésének kérdésére nem térünk ki). Végül történetírói igényének következménye tudatos stilizálása is: ennek köréből különösen azt a jelenséget emeljük ki, hogy olyan helyeken, ahol különösen ünnepélyesen kíván fogalmazni, a LXX stílusára emlékeztető biblicizáló stílushoz folyamodik (kül. a bevezető történetben, de a 9. r. döntő fordulatot jelző részleteiben is). Irodalmi sajátosságai theológiai álláspontjának formai kifejezői, így ezekkel kell egybevetnünk az itt mondottakat.

Az evangélium theológiai gondolatvilága.

Lk középponti gondolata az evangélium egyetemes érvénye: hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus megváltó tette Isten terve szerint kezdettől fogva az egész embervilágra tekint, minden emberi korlátozás nélkül. Így a többi evangéliumnál nagyobb hangsúlyt tesz Lk Jézus Krisztusnak az elveszettek iránti szeretetére is. Ehhez szorosan kapcsolódik a földi javakhoz való viszonyunk kérdése: akár a makarismos-ok Lk-féle megfogalmazására, akár a 16. r. tartalmára gondolunk, világos, hogy Lk határozottan a szegények mellé áll a gazdagokkal szemben (Lk „ebionitizmusáról” beszélni persze nem helytálló). Erőteljes hangsúlyt kap az evangéliumban a Szentlélek jelentősége: ez a bevezető történetben kezdődik, végigvonul Jézus egész életén, a Lélek munkájának gyümölcse a Jézusban beköszöntő új korszak eljövetele, és a Lélek teremti meg a folyamatosságot Jézus élete és az egyház élete között. Ezzel függ össze Lk eszkhatológia-szemlélete is: az eszkhatológikus váradalom valóság-alapja Jézus földi élete. Krisztusba vetett hite alapján vár a földi egyház Urának dicsőséges visszajövetelére, így bizonyos hangsúly-eltolódással az válik világossá, hogy az egyház nem a végső szó az üdvösség történetében, a parousia az egyház számára a jövőre utaló, de nem tisztán futurikus váradalom. Szólnunk kell még arról, hogy Pál theológiájának közvetlen hatásáról Lk-ra nézve nem beszélhetünk: ez szintén sajátos theológiai álláspontjával magyarázható, de nem lehet érv Lukács szerzősége ellen.

Az evangélium keletkezési helye és ideje.

Lk-t írója görög anyanyelvű pogányoknak szánta; így sem Palesztinában, sem Szíriában nem keletkezhetett. A 2Kor 8:18 alapján a hagyomány Achaiára utal, de nem lehetetlen, hogy Lk az ApCsel-vel együtt Rómában keletkezett. Időben Mk és Mt föltétlenül megelőzte Lk-t, ez a 65–70 közötti évekre utal (akik a 21:20:24-ben vaticinium ex eventu-t látnak, 70 utánra keltezik, de 93–94-en ezért sem mennek túl, mert ekkor keletkezett Iosephus Antiquitates c. műve, ezt pedig Lk nem ismerte).

Az evangélium szerkezete.

Az evangélium szerkezete a mondottakból már nagy körvonalaiban megmutatkozik. A prooimion 1:1–4 után János és Jézus születésének előzményeivel foglalkozó nagyszabású bevezető történet következik 1:5–3:38. Az első főrész Mk-kal többnyire párhuzamosan Jézus galileai munkásságáról szól 4:1–9:50. A nagy betoldás 9:51–19:27 a második főrész, míg a harmadik és egyben záró főrész a jeruzsálemi időszak elbeszélése a passióval, a feltámadással és mennybemenetellel együtt 19:28–24:53.

Irodalom.

Weiss, Bernhard – Weiss, Johannes: Die Evangelien des Markus und Lukas. Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament (Meyer), 2. kötet, 2. kiadás 1901. Wellhausen, Julius: Das Evangelium Lucä, 2. kiadás 1909. Loisy, Alfred: Les évangiles synoptiques. 1907–1908. Loisy, Alfred: L’évangile selon Luc. 1924. Zahn, Theodor: Das Evangelium des Lukas. Kommentar zum Neuen Testament, 3. kötet, 3–4. kiadás 1920. Klostermann, Erich: Das Lukasevangelium. Handbuch zum Neuen Testament (Lietzmann), 5. kötet, 2. kiadás 1929. Schlatter, Adolf: Das Evangelium des Lukas. 1931. Schlatter, Adolf: Das Evangelium nach Lukas. Erläuterungen zum Neuen Testament, 2. kötet 1954. Manson, William: The Gospel of Luke (Moffatt). 1930. Hauck, Friedrich: Das Evangelium des Lukas. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament, 3. kötet 1934. Rengstorf, Karl Heinrich: Das Evangelium nach Lukas. Das Neue Testament Deutsch Neues Göttinger Bibelwerk. 3. kötet, 7. kiadás 1955. Grundmann, Walter: Das Evangelium nach Lukas. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament (Fascher). 3. kötet, 2. kiadás 1961. Grundmann, Walter: Die Geschichte Jesu Christi. 3. kiadás 1961 (mindhárom színoptikushoz). Morgenthaler, Robert: Die lukanische Geschichtsschreibung als Zeugnis. 1–2. kötet, 1948–1949. Conzelmann, Hans: Die Mitte der Zeit. Studien zur Theologie des Lukas. 3. kiadás 1960.

Luk. I. RÉSZ

Luk. 1,1–4. Ajánlás.

Lukács példamutató abban, hogy az evangélium örök tartalmának kifejezésére modern formát használ: így találhatja meg az utat a keresztyén bizonyságtétel a kor művelt emberéhez is. A kor történetírásának bevett tartozéka az ajánlás is: egyedül Lk-ban találunk ilyet a mű bevezetéseként (prooimion). Ebben egy személyt nevez meg az író (kratiste eredetileg hivatali rangot vagy előkelő származást feltételez, itt a személyes nagyrabecsülés kifejezője), de nem csak neki írja művét. Az evangéliumnak előzményei vannak: Lukács korában sokan írtak elbeszélő műveket (diégésis) mindarról, amit a Jézust követő szemtanúk szóbeli igehirdetés formájában őriztek meg: a Jézus életében teljességre jutott eseményekről amelyek a világban élő egyház életének az alapjai. Az író, aki a hagyományozás harmadik rétegéhez tartozik, Jézus messiási fellépésétől és előzményeitől kezdve (ap’ archés) gondosan megvizsgálta ezt az anyagot, és így használta fel. Célja az, hogy Theophilos (akiről nevénél többet nem tudunk) és az evangélium hozzá hasonló olvasói hiteles megvilágításban és a tartalomhoz illeszkedő rendben tájékozódjanak mindarról, amit az evangéliumról tudnak, akár alkalmi értesülés, akár többé-kevésbé rendszeres tanítás alapján (katéchéthés-ben a kettő nem határolódik el). Luk. 1,5–25. Keresztelő János születésének ígérete.

Az ajánlás klasszikus nyelvezete után érthető, de jól is érzékelhető stílusváltozás következik be Lk bevezető történetében, amely sokkal részletesebb és más természetű is, mint Mt-é. Az anyag a palesztinai hagyományra mehet vissza, himnusz-szerű részletei talán éppen a Jézus korában közismert zsidó ének-kincs darabjai. Mindenesetre az egész bevezető történet hangulata ünnepélyes, ezt az erősen biblikus ízű (a LXX-éra emlékeztető stílusú) megfogalmazás is biztosítja; minden elbeszélése idillikus jellegű. Ebben az irodalmi formában a történetíró Lukács a keresztyén bizonyságtétel sajátos tartalmát adja elő János és Jézus földi pályafutására nézve. Azt értjük meg a nagyobb egység tartalmából, hogy ha kortársaik szemében János és Jézus fellépése esetszerűnek tűnt is fel, valójában mégis Isten üdvözítő tervében volt kezdettől fogva mindkét esemény előkészítve; és ha kettejük viszonya sokak számára tisztázatlan volt, sőt: hosszú időkön át az is maradt, – Isten tervében ez is tisztázott dolog volt, mielőtt maguk az események bekövetkeztek volna. Ő isteni hatalmával és végzésével mindkettejük pályáját és a kettőnek egymáshoz való viszonyát is megszabta, de mindezekből földi kibontakozásuk során csak a hit olvashatta ki Isten akaratát; az a hit, amelynek állásfoglalását Lk adja most olvasói elé. – Az események Izráel földi történetén belül helyezkednek el: az idő annak a Nagy Heródesnek a kora, aki az idumeus dinasztia megalapozója volt, és Kr. e. 40-től Kr. e. 4-ben bekövetkezett haláláig uralkodott Júdea fölött. Zakariás különben gyakori név Izráelben ebben az időben: az itt említett pap különleges életszentségét még az is kiemeli, hogy felesége is ároni származású, pedig a papok feleségétől ezt a törvény nem is követelte meg (Lev 21:7). Azt Iosephustól is tudjuk, hogy a papok rendjeinek beosztása ebben az időben érvényben volt: az Abija-rend az 1Krón 24 felsorolásában a nyolcadik a papi rendek között. Egy-egy rend évente átlag kétszer egy-egy hétig látta el a szolgálatot a templomban (ephémeria, héb. mismór heti és napi beosztást is jelenthet). Az elbeszélés látszólag csak egy egészen szűk kört érint: egy idős házaspárt, de ami ezekkel történik, az. az egész Izráelt átfogja. Népe egészének és az egész emberiségnek készít Isten valami nagy ajándékot, amely azután ennek a két embernek az életét is megoldja. Maga az esemény ősi bibliai esetek hangulatát idézi. Erzsébet életének súlyos terhe immár megmásíthatatlannak hitt meddősége: élete férjével együtt emberi számítás szerint inkább a múlt, mint a jövő jegyében folyik. Ez a háttér teszi egész Izráel számára különlegesen beszédessé Isten cselekvését, amellyel Zakariás és felesége életébe belenyúl. Zakariásnak szolgálata színhelyén, a templomban jelenik meg az Úr angyala, Isten teljhatalmú küldöttje (erre utal az, hogy az oltár jobb oldalán áll meg). A mennyei jelenésre a bűnös ember – az igaz életű pap is – csak félelemmel tud válaszolni, de az angyal szózata az Úr üzenetének átadásával együtt feloldja őt a félelem alól is. Így tudjuk meg, hogy Zakariás tudott reménység ellenére reménykedni és imádkozni Ábrahámhoz hasonlóan, és imádságát Isten meghallgatta. A születendő gyermek, aki Erzsébet életéről leveszi az ítélet súlyát, különleges prófétai küldetéssel jön a világra. Ennek fog megfelelni életmódja, erről beszél majd neve (jóchánan „az Úr kegyelmes”), és ezt bizonyítja egész munkássága: Isten Lelkének erejével és Illés, az útkészítő „programjával” szolgál majd népéért az Úrnak. – Zakariás hisz, de az ember hite mögött mindig kirajzolódik a kételkedés árnyéka. Zakariás becsülettel vallja meg ezt az angyal előtt, és az Úr hírnöke most önmaga megnevezésével pecsételi meg az ígéretet. De jelt is ad: Zakariás részint hitetlenkedésének. büntetéséül, részint azért, hogy ne ő beszéljen először, hanem Isten tetteié legyen az első szó, néma marad mindaddig, amíg az ígéret be nem teljesedik. Némasága próba a templom udvarán várakozó sokaságnak, és ez megérti a jelt. De hűségesen kiállja a próbát Erzsébet is. Amikor Isten az események előterébe állítja a kegyes házaspárt, Zakariás csendben távozik a templomból, és elrejtőzve él a várvavárt napig: felesége is igyekszik a háttérben maradni rejtve él mindaddig, amíg el nem jön annak az ideje, hogy kilépjen rejtőzködéséből. Luk. 1,26–38. Jézus születésének ígérete.

A Jézus születésének ígéretét hírüladó elbeszélés tartalmában közel áll Mt 1:18kk.-höz (leszámítva az ottani reflexiós idézetet), de az ígéret maga itt is himnusz formájában elhangzó angyali szózat. Az elbeszélés közvetlen folytatása az előzőnek. Az időbeli távolság oka az is lehet, hogy Erzsébet terhessége már nem titkolható, de különösen a 44. v. tartalma okolja világosan. Ismét Gábriel a hírvivő, ezúttal Lk a helyszint is megjelöli: Galilea déli részében van a kis Názáret nevű falu, itt él az, akit Isten eszközéül választott arra, hogy anyja legyen a földön emberként megszületendő Fiának. Mária menyasszony, a zsidó házasságjogi viszonyok szerint házastársa Józsefnek, csupán azzal a különbséggel a házasság teljes formájához képest, hogy nem élnek közös háztartásban, és nem élnek házaséletet (arról itt nem esik szó, hogy József is názáreti-e). Az angyal szavára (chaire kecharitómené visszaadhatatlan szójáték: chairein „örül” felszólító formája: chaire „üdvözlégy!” – közös tőből származik a charitoun ige alapszavával: charis „kegyelem”) Mária megdöbben: formája szokatlan, mert Izráelben nem illett nőket köszönteni; tartalma megfoghatatlan, mert hogyan szülhetne az, aki szűzi tisztaságban tekint eljövendő házassága elé. Az angyal azonban megmagyarázza Máriának, hogy érintetlen nőiségét Isten kívánja eszközül felhasználni: tőle fog megszületni az Isten küldötte Szabadító (Iésous, héb. jehósúa’ „az Úr szabadít”), Isten Fia, Dávid trónjának örökkévaló örököse. Mária azt is megtudja további kérdésére, hogy mindebben Isten Lelke avatkozik bele az emberiség történetébe, de az ő életébe is. Titok ez, de a hagyományt őrző egyház alázatosan tartózkodik Isten titkainak feszegetésétől. Gábriel mindössze a Mária családjában már megtörtént jelre utal: ami Erzsébettel történt, az nem nagyobb csoda ugyan annál, amit a Máriának adott ígéret tartalmaz, de emberi számítás szerint az is a képtelenségek világába tartozik Zakariás és Erzsébet életkora miatt. Egyetlen magyarázat hangzik el: az az Isten cselekszik mindebben, akinek semmi sem lehetetlen. Mária ezek után átengedi magát Isten akaratának: nem kényszerből enged a nagyobb hatalomnak, hanem szívének válik hő óhajtásává Isten akarata, hiszen a legnagyobb dicsőségnek válik részesévé; amely embernek egyáltalában kijuthat. De döntésében és döntése után is megmarad az Úr alázatos szolgálóleányának: így szól róla Lk, nem úgy, mint a menny királynőjéről, az egyház szülőanyjáról vagy az emberiség társmegváltójáról Krisztus mellett.

Luk. 1,39–45. Mária Erzsébetnél.

Mária észreveszi az angyali szózat figyelmet ébresztgető mozzanatát: nem akarj a elszalasztani azt a jelt, amelyről az angyal szólt, így azonnal elindul idős nőrokona, Erzsébet látogatására. A helyszín rajza igen hű: a jeruzsálemi templom papjai általában Júda, főként a hegyes vidék kisebb helységeiben laktak, csak szolgálatuk idejére mentek fel Jeruzsálembe. A két nő találkozásakor Isten ismét jelt ad: Jézus – az Úr – leendő anyjának közeledtére és megjelenésére ujjongva ad választ a születendő útkészítő. Az ünnepi percben Szentlélekkel telik meg Erzsébet, és áldó-magasztaló, túláradó örömmel és hálával telt szavakban számol be arról, hogy megmozdult a magzat (skirtaó a magzatmozgás műszava, az aor. itt a cselekvés kezdetét jelöli) méhében. Szózatának méltó befejezése az a makarismos, amellyel önmaga hitéről vall, de Mária hitét is erősíti.

Luk. 1,46–56. Mária ének.

A Szentlélek erejével ismerte fel Erzsébet Máriában „az ő Urának” leendő anyját, és dicsőítette Istent mindazért, amit népének és az emberiségnek készített az ő szolgálatuk által. A Lélek megvilágosító hatalma által válaszol Isten dicsőítésével e szavakra Mária. Énekét az ősi latin egyházi hagyomány a latin fordítás első szaváról Magnificatnak nevezi (megalynei „magasztalja”). Az ének Izráel Jézuskorabeli himnuszainak nyelvén szól; mondataiban lépten-nyomon az Ószövetség zsoltárainak megfogalmazásaival találkozunk. A beteljesedés küszöbén a hálás lelkek az ígéretek szavait szólaltatják meg: így tesznek nyomatékos-ünnepélyes formában bizonyságot az ígéretek Istenének hűségéről. Mária ebben az énekben is változatlanul az Úr alázatos szolgálóleánya: mondatainak nem ő az alanya, hanem a cselekvő Isten; és nem ő a tárgya sem, hanem a születendő Fiú, ha nem is nevezi őt itt nevén. Önmaga felmagasztaltatásáért ad hálát először Istennek, akinek irgalma változatlan mindazok iránt, akik őt félik. Az emberi számítás és értékelés visszájára fordításáért magasztalja ezután Istent, egészen az emberi történelem nagy fordulatainak a képkörében mozogva: a Szabadító Úr az, aki a gőgöseket megalázza, az alázatosakat pedig felemeli. Mindezek végső kicsúcsosodásaként pedig arról szól, hogy a hatalmas Isten, aki így tart ítéletet az embervilágban, soha nem válik hűtlenné választott népéhez, soha nem feledkezik el népe iránti irgalmáról, soha nem másítja meg Ábrahámnak és magvának tett ígéreteit. Ő mindent megtesz most is népéért, a kérdés csak az, hogy népe hogyan fogadja azokat a tetteit, amelyek előkészítésének tanúja Erzsébet és Mária. – Mária János születése előtt elválik Erzsébettől: amikor a döntő pillanat elkövetkezik, mindkettejüknek magának kell hűséggel megállania a maga helyén.

Luk. 1,57–66. Keresztelő János születése.

Keresztelő János születésének története a folytatása a két anya találkozásáról szóló elbeszélésének. A stílus változatlanul biblikus-ószövetségi jellegű, a történetben a János születésével kapcsolatosan eddig elhangzott ígéretek teljesednek be. János születése természetesen elsősorban a szülőknek nagy öröm: Zakariás imádságainak meghallgatását és az Erzsébet életére nehezedő ítélet elvétetését jelenti ez a beteljesedés. De az örömben osztoznak az öreg házaspárhoz legközelebb állók is, annak ellenére, hogy János megjövendölt küldetéséről nem is tudnak. A gyermek születésénél sokkal nagyobb hangsúly esik körülmetéltetésére és arra, ami ennek alkalmával történik. Izráelben általában az volt a szokás, hogy a gyermeknek mindjárt születése alkalmával nevet adtak, a név mindig programszerű jelentőségű. Későbben ez a szokás úgy módosulhatott, hogy a névadás a körülmetélkedéshez kapcsolódott: ahhoz az aktushoz, amellyel az újszülöttet felvették Izráel népközösségébe (talán ehhez kapcsolódott a keresztyénségnek az a szokása, hogy a keresztséghez fűződött a névadás). A János körülmetélkedése alkalmával jelenlevők nyilván ismét a rokonság és szomszédság tagjai, úgy gondolkoznak; hogy ha az apa nem tud a gyermek nevét illetően rendelkezni némasága miatt, akkor úgy illendő, hogy a gyermek az apja nevét örökölje. De ezen a ponton Erzsébet – vagy külön megvilágosodás alapján, vagy férjével történt valamilyen megállapodás folytán (az elbeszélés itt nem közöl közelebbi részleteket) a Jóchánan névhez ragaszkodik, amelyet az angyali szózatból ismerünk. A jelenlevők ellenkezése, egyáltalában a kérdésbe való beavatkozásuk természetesen nem jogos: a gyermek nevének megjelölése az apa elvitathatatlan joga. Zakariáshoz fordulnak, és ő él apai jogával: alátámasztja Erzsébet igényét, és ezzel hűnek bizonyul az angyali szózat parancsához, Isten akaratához. Hűsége elnyeri jutalmát: visszanyeri hangját, de nem az az első dolga, hogy a név körül támadt vitában magyarázattal szolgáljon, hanem az, hogy Istent dicsőítse a történtek miatt. A különös eset tanúi tisztában vannak azzal, hogy mindezekben Istentől kapott jelt kell látniuk: félelemmel telik el a szívük a cselekvő Isten közelsége miatt, az esemény híre bejárja az egész környéket, és akik csak értesülnek róla, mind megértik, hogy az újszülött gyermeket Isten jegyezte el magának, ezért az ő tetteinek kijáró döbbent ámulattal latolgatják a gyermek küldetésének titkát.

Luk. 1,67–80. Zakariás éneke.

Zakariás, külső-hivatalos minőségét tekintve a jeruzsálemi templom papja. Belső-tartalmi vonatkozásban az előkészület stádiumában jelentkező új kornak prófétájává lesz Isten Lelkének ereje által. Így hangzik fel ajkán az útkészítő egész küldetését és üdvtörténeti jelentőségét tiszta fénnyel megvilágító himnusz, amely – ismét a latin fordítás első szava után – a hagyományban a Benedictus (eulogétos „áldott”) címet kapta, és amely a Magnificat-tal eredetére és megfogalmazására nézve a legközelebbi rokonságban áll (ld. ott). Zsoltárreminiszcenciák jutnak szóhoz a himnusz első felében, amelyben Zakariás arról jövendöl, hogy János küldetése az Izráelnek ígért szabadítás beteljesedésének kezdete. Az ujjongva örvendező bizonyságtétel az evangélium nyitányaként ennek fő motívumait érinti meg: Isten meglátogatja népét (epeskepsato), váltságot szerez neki (lytrósis), hatalmas üdvözítőt támaszt körében (égeiren keras sótérias: egeirein itt: a történelemben „felléptet, támaszt”, keras, héb. reém „szarv: erő, hatalom”); mindezekben az ősi ígéret szerint szolgái a, Dávid hatalmát és királyságát állítja ismét helyre, ahogyan a végső időkre nézve várta a nép. Mindezzel ellenségétől, aki egyben Isten ellensége is (ez az eszkhatológikus korra nézve érvényes értékelés), szabadítja meg népét az Úr. Ezt a váradalmat oly sokszor értette félre már a nép. A himnusz sorai talán éppen a Makkabeusok korának szabadságharcai alkalmával énekelt himnuszokkal közeli rokonok: csak akkor a nép egy engedetlen, emberi célok után igazodó küzdelem során földi-emberi ellenségeitől akart „szabadulni”. Most pedig az igazi beteljesedés szellemében arra irányítja figyelmét a prófétai szó, hogy a szabadulás igazi értelme az engedetlen nép által megrontott szövetség helyreállítása, a hívő Ábrahám útjára való visszatérés a nép részéről: az igazságban és szentségben való szolgálat beteljesítése, válaszként Isten tetteire, aki mindezek lehetőségét adja népének a szabadítás ígéretének valóra váltásában. Ebben az egész rendkívüli eseménysorozatban prófétai szerep vár az újszülött Jánosra. Ő készíti el a Szabadító útját Izráelhez és általa az emberiséghez; ő ismerteti meg igehirdetése által Isten irgalmasságát, ebből fakadó bűnbocsánatát és így ajándékozott üdvözítését. A sötétségben – a bűnben és halálban – élő népre magasságból, Isten világából ragyog rá a világosság, hogy eljusson a végső célhoz, Isten teremtett világának a zavartalan jórendjéhez (eiréné; héb. ąálóm). – A himnuszban mondottakat egy rövid történeti kommentár zárja, amely arról tudósít, hogy János életében hamarosan megkezdődik az ígéretek beteljesedése: az ószövetségi ígéretekből jól ismert helyen, a pusztában készül hivatására, és így jut el addig a pontig, hogy Isten rendelte tisztébe lép Izráelben (anadeixis „hivatalos bemutatás, beiktatás; szolgálatba lépés, léptetés, ordináció”: kifejező az, hogy egy olyan aktusra, amely egyáltalában nem Izráel hivatalos kegyességi rendjén belül helyezkedik el, Lk egészen „hivatalos” kifejezést használ).

Luk. II. RÉSZ

Luk. 2,1–20. Jézus születése.

A történetíró Lukács továbbra is a hagyomány anyagából merít: itt a palesztinai hagyományt dolgozza fel nyilván a maga sajátos céljának megfelelően, az anyag gondos mérlegelése alapján. Történetírói elgondolásához elsősorban az tartozik itt hozzá, hogy Jézus születésének eseményét, amely az üdvösség történetében következő páratlan, egyszeri és megismételhetetlen szakasz kezdőpontja, időben igyekszik pontosan elhelyezni a világtörténelemben, a vele egyidejű történeti adatokkal való összehangolás révén. Róma uralkodója ebben az időben Augustus Caesar, az egykori Octavianus (a Kaisar Augoustos megnevezés latinizmus, a lat. augustus görög fordítása sebastos „felséges, imádandó”), aki gyakorlatban az egész akkor ismert világ ura (pása he oikoumené „az egész lakott föld” éppen ezért a Római Birodalom megszokott neve). Az egész birodalomra kiterjedően elrendelt „összeírás” (apographé, lat. census) nem elméleti-statisztikai érdekű népszámlálás, hanem az adókötelesek nyilvántartásának érdekében történik. Az ilyen összeírások éppen ezért mindig nagy felzúdulást keltettek Izráel fiaiban, mert arra a szégyenükre emlékeztették őket, hogy adófizetésre vannak kötelezve a pogány elnyomó uralom és ennek isteni rangot igénylő feje, az Imperator iránt. Szíria és vele együtt Pálesztina helytartója (hégemón, lat. procurator: ez a rangja a császári provinciák elöljárójának) ebben az időben P. Sulpicius Quirinius (a gör. Kyrénios átírás alapján lett a magyar fordításban Ciréniusz): ez az adat a Kr. e. 7. évre vezet bennünket. Lk adata azt is megjegyzi, hogy ez volt az első szíriai összeírás: minden kétséget kizáróan nagy és figyelemreméltó munka, amely Quirinius nevéhez fűződik. Az összeírások természetének ismeretére vall Lk-nak az az adata is, hogy mindenki a „saját városába” volt köteles elmenni: ezt vagy helyi illetősége, vagy birtokainak helye döntötte el. A személyes megjelenés alól senki nem kaphatott felmentést, sőt: tudunk arról, hogy a férfiaknak feleségükkel kellett megjelenniük, és egészségi állapotukra sem igen voltak tekintettel. József és felesége (emnésteumené helyett némely kéziratban gynaiki, más kéziratokban összekapcsolva is) Izráelnek nem a lázongó köreihez tartoztak, hanem olyanok voltak, akik tiszta lelkiismerettel fogadták el Istennek azt az intézkedését, amellyel engedelmességre kötelezte népét a világi hatalom iránt. Ilyen családba született bele Jézus, így első pillanattól fogva érthető, hogy nem vállalt közösséget a harcos messiási programokkal. Így megy fel a férj és gyermekét váró felesége – mindketten Dávid családjából valók! – Názáretből Betlehembe, a Jeruzsálemtől mintegy 10 km-nyire délre fekvő júdeai hegyi városba, Dávid városába. Elsőszülött fiának említése az 1:31-re utal vissza: az ottani ígéret válik tehát itt valóra. Magának a szülésnek a körülményeiről Lk nem tudósít, az így háromtagúvá lett kis család szállásáról is nagyon szűkszavúan szól. A lényeg az, hogy a helység zsúfoltsága miatt nem jutottak rendes szálláshoz (to katalyma nem föltétlenül „vendégfogadó”, jelenthet magánháznál vendégek elhelyezésére szolgáló helyiséget is; phatné istállóra vagy állattartás céljait szolgáló barlangszerű helyre utal: ennek falba vágott jászolában helyezhette el Mária a gyermeket, hogy védve legyen az állatoktól). A szegényes elhelyezés mintegy előre jelzi az újszülött földi sorsának alakulását; annyival inkább, mert a leírás minden ízében reális, sőt: hétköznapi; a későbbi legendák érzelgős regényességének semmi nyoma benne. – Ilyen utaló jel az is, hogy a születéstörténet hátterében a pásztorok állanak. Ezek a nép legkevesebbre becsült fiai közé tartoztak, így a most született király uralkodásának természetére utal a jelenlétük: a kisemmizettek Szabadítójául jött el ő; másfelől az ószövetség a pásztor képében szól igen gyakran a nép Istentől rendelt vezetőiről: maga Isten is a nép pásztora, és Dávid is pásztorsorból került a trónra. A Jó Pásztor jászolbölcsője körül méltán jelennek meg tehát beszédes jelként a júdeai legelők pásztorai. Az éjjel nyájaik mellett virrasztó pásztoroknak is angyal jelenik meg, ő adja nekik tudtul az örömhírt, amelynek első részesei Izráelben így éppen ők lesznek, de Isten az egész népnek szánja ezt az örvendetes ajándékot: a Szabadító megszületését (sótér a kornak vallási és politikai szóhasználatában egyaránt „nagy szava”). Az angyal szózata közli a pásztorokkal a próbára tevő jelt is, ezt pontosan körül is írja, majd szavainak elhangzása után angyali kar dicsőítő („doxológikus”) éneke hangzik fel. A Szabadító születésének jelentőségét méltatja ez az ének: ez az esemény Isten dicsőségét hirdeti a mennyben (doxa…: a két hiányos mondat kiegészítése nem imperativusi, sem nem optativusi, hanem indicativusi: „dicsőség van Istennek…”), ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul békét jelent a földön, ezúttal és elsősorban Isten választottainak (en anthrópois eudokias a helyes szövegforma, mert kéttagú, félig-khiasztikus formuláról van szó; eudokia a héb. rácón megfelelője, Isten kiválasztó kegyelmét jelenti, félrevezet a vulgata homines bonae voluntatis „jóakaratú emberek” fordítása, mert itt egyáltalában nem az emberi jóakaratról van szó, hanem Isten szuverén elhatározásáról). A pásztorok elfogadják az angyal nyújtotta útbaigazítást, a jel nyomán megtalálják a Szabadítót, és Máriáéknak elmondják a történteket. Isten titokzatos közelsége csodálkozásra indítja valamennyiüket: Mária különösen érzékenyen ragadja meg és hosszasan meghányja-veti mindezt önmagában, de minden fogékonysága ellenére sem értheti meg. A pásztorok viszont mindvégig engedelmesek a mennyei szózat iránt: így lesznek a nép körében első bizonyságtevői a nagy örömnek, amely az egész népnek adatott.

Luk. 2,21–40. Jézus bemutatása a templomban. Simeon és Anna.

Az elbeszélés közvetlenül folytatódik tovább, és az újabb mozzanat Jézus földi családjának jellemzését most egy másik oldalról adj a. Mária és József abban is Izráel hűséges gyermekei; hogy kegyességük alapja a törvény rendelkezéseinek föltétlen tiszteletben tartása. A gyermeket a törvény előírása szerint (Gen 17) a körülmetélkedés, az Ábrahám-féle szövetség külső jele által vétetik fel Izráel fiainak népközösségébe: így lesz a megszületett Szabadító Izráel fiaiért „törvény alatt levővé”. De a törvény iránti engedelmesség nem válik a beteljesedő ígéretektől független külsőséggé: a körülmetélkedéssel kapcsolatos névadás során (vö. 1:59kk. magy.) a gyermek azt a „programot jelölő” nevet kapja, amelyet az angyal Isten akaratából még a gyermek fogantatása előtt megjelölt: Jézus – az Úr szabadít. A törvény iránti engedelmesség további jele az, hogy az anyának a szülés utáni „megtisztulása” után (ez a Lev 12:2 szerint hét nap de ezután még 33 napig otthon kell maradnia az anyának, így a történtek negyven nappal a szülés után mehettek csak végbe) az Ex 13:2.15. és a Num 18:15kk. rendelkezése szerint részint jelképes felajánlásként, részint a gyermek „kiváltásaként” bemutatják érte az első áldozatot. Hogy Máriáék ezt Jeruzsálemben végzik el, az is rendkívüli kegyességük bizonysága; hogy az áldozat egy pár galambfióka, az viszont a szülök szegénységének kétségtelen jele (Lev 12:6 szerint az előírt áldozat egy bárány és egy galamb, az itteni áldozat a Lev 12:8 szerint a szegények áldozata). A jeruzsálemi templomban való időzés mögé újabb jelként ismét jellegzetes háttér rajzolódik Simeon és Anna személyében. Hogy Simeon próféta, azt Lk nem említi ugyan kifejezetten, de az isteni szózatra és a Szentlélekre való utalás ilyenként jellemzi. Egyúttal az is kitűnik, hogy Izráelben ebben az időben vannak jellegzetesen messiásváró körök vagy csoportok (prosdechomenos paraklésin tou Israél), és Simeon ezekhez tartozik. A templomban az isteni jövendölés ígérte találkozás megtörténik: ez a találkozás egyik oldalról nézve nyilvánvalóan Isten Lelkének munkája, másik oldalról tekintve azonban Simeon hitbeli fogékonyságának a következménye. Mélyen megindító kép, ahogyan a régi világ agg képviselője ölébe véve a kicsiny gyermeket búcsúzik megáldott életétől, mint ahogyan a vártán hűségesen kitartott őr „lép le” az őrségről; az új korszak ígéretes megtestesítője pedig most indul neki az életnek, hogy Istentől kapott küldetését betöltse. Simeon nagyon tisztán látja, érti és fogalmazza a pillanat jelentőségét: az jött el, aki Izráel népének meghozta az igazi dicsőséget, amikor az egész embervilág számára elkészített szabadítást, a bűn sötétségében élő népeknek a kinyilatkoztatást és ezzel a világosságot hozta le a mennyből a földre. Mária és József sok mindent hallott az elmúlt napokban és hetekben, de ez a távlat most újra mély megdöbbenést kelt bennük. Simeon azonban tovább megy Jézus személye titkának kijelentésében: jel lesz a gyermek, de nem térdre kényszerítő jel, hanem vitatható és vitatott jel; Máriának páratlan dicsősége az, hogy a Megváltó mellett anyjaként állhat ott, de sorsa keserves fájdalmat fog jelenteni neki mindvégig; Jézus pályája a maga egészében titok; de akik összetalálkoznak személye titkával, azokat éppen ez a titok fogja leleplezni, szívük rejtett mélységeit ez fogja feltárni. – Amit Annáról mond Lk, abból az tűnik ki, hogy ő is páratlanul szentéletű asszony Izráelben, egyedül kegyességének él, teljesen lefoglalja őt a nagy ígéret beteljesedésének reménye, mert ő is Izráel messiásváró köréhez tartozik (prosdechomenoi lytrósin Ierousalém: a 25. versbeli meghatározás stilisztikai változata). Ezek előtt tesz bizonyságot – Simeonhoz hasonlóan – a hűséges prófétanő, akinek szavait egyező tartalmuk miatt nem is ismétli Lk: mindjárt a kezdet kezdetén így hangzik el a beteljesedés hitelességének alátámasztására két egymással egyező tanúvallomás. – A törvény iránti engedelmesség jele az is, hogy szent kötelezettségük elvégzése után a szülök visszatérnek korábbi lakóhelyükre. A gyermek életét Isten kegyelmes akarata formálja tovább, ő biztosítja testi-lelki fejlődésének teljes harmóniáját.

Luk. 2,41–52. A tizenkét éves Jézus a templomban.

Ehhez az elbeszéléshez hasonló történetek nagy számmal fordulnak elő az apokrifus evangéliumokban, a kánonon belül ez az egyetlen ilyen jellegű darab. Mindenesetre megkülönbözteti amazoktól az, hogy mindenféle szertelen túlzás távol áll tőle, amellyel Jézust „csodagyermeknek” vagy afféle gyermek varázslónak rajzolná, mint ahogyan az apokrifusok teszik. Félreismerhetetlen Lk célja is: arra akar rámutatni, hogy Jézus mindaz iránt, amit férfikorában küldetése tartalmának felismert és elismert, jelszerűen már akkor engedelmes volt, amikor már nem volt tehetetlen gyermek, de még olyan felnőtt sem, aki érettkorú emberhez illő döntéseket hoz. – Jézus szüleit itt is úgy látjuk magunk előtt, ahogyan az előzőkben megismertük: a kegyes zsidó családokhoz hasonlóan évente Jeruzsálemben ünneplik meg a nagy tavaszi ünnepet, a páskát (a goneis megjelölés Józsefre és Máriára csak itt és a 2:27-ben használatos). A teljes törvény megismerése és megtartása Izráel férfitagjai részére csak 13. életévüktől kezdve kötelező: Jézust szülei már hamarabb is hozzászoktatják a templomhoz mint környezethez és Isten dolgaihoz mint Izráel kegyesei életének legfőbb tartalmához. A különös eset, amely a tizenkét éves Jézussal történik a páska ünnepe után, amikor szülei hazatérőben szemük elől tévesztik, majd a templomban a „tanítók” (didaskaloi: a törvénytanítók, akik a külső templomudvar egyik zsinagógaszerű helyiségében tanítottak) között, ezekkel beszélgetve találják meg, árra utal, hogy amire Jézust szülei hagyományos kegyességüknél fogva nevelgették, az benne már ekkor érett és sokkal mélyebben megértett valóság volt. Már gyermekfővel tisztában volt azzal, hogy neki „azokban kell benne lennie, amik az Atya dolgai” (en tois tou patros mou einai vonatkozhatik a templomra is, de inkább az Atya dolgaira: azokra, amikről a beszélgetés folyt a tanítómesterekkel). – A felvillanó jel után Lk hangsúlyozza, hogy a gyermek további nevelkedését szülei iránti engedelmessége határozta meg. Mária az újabb jelt mintegy hozzáadja az eddigiekhez, Jézus nevelkedése pedig a 40 versben említettekhez hasonlóan van itt is jellemezve, csak annyival mond többet Lk, hogy a kibontakozó ifjú Isten és emberek tetszését egyaránt megnyeri gazdagon kitáruló emberi személyiségével.

Luk. III. RÉSZ

Luk. 3,1–20. Keresztelő János (Mt 3:1–12; Mk 1:2–8; vö. Jn 1:19–28).

Az újabb részlet már annak a példája, hogy a közös (részint Mk-on, részint a Logián alapuló) szinoptikus anyagot hogyan használja fel, de másrészt hogyan bővíti Lk olyan elemekkel, amelyek vagy történetírói igényéből származnak (így az 1–2. v. hétszeres kronológiai meghatározása), vagy önálló anyagából (főként a 10–14 „szociális igehirdetése”, de a bevezető jellegű 15. v. is). A nagyobb részlet több kisebb egységre tagolódik: János fellépése 1–6, János igehirdetése 7–14, a Messiásról tett nyilatkozata 15–17, munkásságának vége 18–20. – A János fellépéséről szóló tudósítást egy hét nevet és ezzel hét adatot tartalmazó igényes párhuzamos időmeghatározás (szinkronizmus) előzi meg: ez ismét a kor történetírásának műfaji eleme, és ebben az esetben az üdvtörténeti eseményt részint a Római Birodalom történetével, részint Izráel népe politikai és vallási történetével kapcsolja össze. Tiberius Caesar, Augustus utóda Kr. u. 14-ben lépett uralomra, így uralkodásának tizenötödik éve vagy a 27/28, vagy a 28/29 évet jelenti. Pontius Pilatus procurator 26 tavaszától 36-ig vagy 37-ig volt hivatalban, mint Júdea és Samária helytartója, a szíriai praesesnek alárendelve: a tisztség viselői közül ő az ötödik. A zsidóság kis fejedelmei közül háromnak a neve szerepel (tetrarcha eredetileg négy együtt uralkodó fejedelem közül az egyik, későbben egy területen megosztva uralkodó fejedelmek neve): Heródes fiai közül Archelaost Róma már megfosztotta hatalmától az ellene emelt panaszok miatt, itt csak testvérei szerepelnek. Héródés Antipas (Kr. e. 4–Kr. u. 39) Jézus szűkebb hazájának és ezenkívül Pereának a fejedelme; féltestvére és a család legkiválóbb tagja Philippos, Galilea északi és keleti részének ura (Kr. e. 4–Kr. u. 34); Lysanias, akiről az itt említetteken kívül mást nem is tudunk, az Anatilibanontól délre fekvő Abilene uralkodója. Izráel lelki vezetői közül két név szerepel a szinkronizmusban: az egyik Hannás (Annás), az életfogytiglani főpap, akit a rómaiak törvénytelenül fosztottak meg főpapságától, de a nép körében nagy tiszteletnek örvendett, a másik Kajafás, a hivatalban levő főpap, Hannás veje, eredeti nevén József (a Kajafás név jelentése „vallató; inkvizítor”). – Jánosnak, Zakariás fiának személye a bevezető történetből ismeretes: ottani említése és a róla szóló újabb híradás az ígéret és a beteljesedés viszonyában áll egymással. Mt-tól eltérően János itt nem Júdea pusztájában lég fel, nem így mennek ki hozzá a júdeaiak és jeruzsálemiek, hanem ő vonul végig ezen a vidéken. a megtérés keresztségének meghirdetésével, és kiszolgáltatásával (ld. a Mt-párhuzam magyarázatában). Lk ezen a ponton szükségesnek érzi, hogy a János felléptét ígérő és megalapozó ószövetségi próféciát idézze Ézs 40:3–5), mert így válik világossá János helyzete az üdvősség történetében: az ószövetségi kor és Jézus kora között helyezkedik el egész küldetésével, úgy, hogy ő maga még nem tartozik hozzá voltaképpen az újszövetségi korhoz. – János igehirdetésének alaphangját az motiválja, hogy a nyilván farizeusi vezetés alatt álló sokaság a származásán alapuló masszív önbizalom magatartásával megy ki hozzá, hogy az üdvösségre való jogos igényét megpecsételtesse vele. De János nem vállalja ezt a szerepet: keményen meghirdeti számító álkegyességük fölött az ítéletet, és világossá teszi előttük, hogy Isten eljövendő haragja és a küszöbön álló megsemmisítő ítélet elől egyetlen módon menekülhetnek. Eddigi életük teljes „irányváltásának” cselekedeteikben; életgyakorlatukban kell megmutatkoznia. Ezt az elemét igehirdetésének konkrét formában is megfogalmazza János, amikor a különböző társadalmi helyzetben élők erkölcsi kötelességét tárja elénk (az ún. Standespredigt, Lk önálló anyaga). Az egyetemes parancs: adni a nincstelennek abból, aminek magunk – viszonylag! – bővében vagyunk. A megdöbbentő mondanivaló az, hogy aki megtért, megmaradhat hivatásában mint vámszedő vagy katona is. Csak az a döntően fontos, hogy az emberség parancsa ellen ne vétkezzék: ne tekintse vámszedői hivatását a mások rovására való meggazdagodás alkalmának; ha pedig katona, a hatalom képviseletében ne adja a fejét olyasmire, amivel embertársai életét zavarja vagy megrontja. – János igehirdetése hatalmas prófétai szó a régóta próféciára szomjazó nép körében, érthető tehát, ha ösztönösen a megígért Messiást keresik Jánosban. De János minden félreértést eloszlat akkor, amikor önmagának az Eljövendőhöz való viszonyáról nyilatkozik. Az ő feladata csak az útkészítés, a teljességet Jézus hozza el: az ő eljövetele teremt tiszta helyzetet népe körében és az embervilágban, amikor az alázatosokat beviszi országába, a magukban bízókon pedig végrehajtja a megsemmisítő ítéletet. János annyira nem fogható hozzá nagyságban, hogy a legalantasabb rabszolgamunka elvégzésére sem méltó az ő személye körül. – János hűségesen hajtja végre megbízatását, amikor az örömüzenetet így meghirdeti népének. De igazi próféta abban is, hogy felemeli tiltakozó szavát Heródes vérfertőző és kegyetlen életmódja ellen. Sorsa is az ószövetségi prófétáké: Heródes börtönbe veti az Isten igazságát képviselő, nyíltszívű és bátor szavú prófétát, ezzel végképpen lehetetlenné is teszi János további munkáját.

Luk. 3,21–22. Jézus megkereszteltetése (Mt 3:13–17; Mk 1:9–11; vö. Jn 1:29–34).

A rövid elbeszélés tulajdonképpen visszatér az előző részletre, és így említi meg, hogy az egész nép megkereszteltette magát Jánossal, bűnbánata jeléül. A sokaság tagjainak sorában, egyként a sok közül, megkeresztelkedett Jézus is. De ezt az egészen röviden; érintve említett esetet Lk most kiemeli a többi közül, mert kiemelte és emlékezetessé tette mindenki számára maga Isten Lelke. Jézus nem önmagáért keresztelkedett meg, hanem a bűnös emberért: megkeresztelkedése közösségvállalás azokkal, akikért egész életét odaadja. János a világ ítélő bírájának hatalommal való eljöveteléről prófétált: Jézus annyira alázatosan jelentkezik első ízben népe körében, hogy ez a megjelenése már maga is a hit próbájává válik. Isten válaszol Jézus alázatára és el fogadja: a mennyből jövő látomás (itt masszívabb megfogalmazásban, mint Mk-nál: sómatikó eidei) és a nyomában elhangzó szózat bizonyságot tesz Jézusról mint arról, akit Isten maga nevez szeretett Fiának, és akit szent döntésével kiválasztott arra, hogy a Messiás útját végigjárja: azt az utat, amely csendes alázatban kezdődik, fel nem ismeréssel és megvettetéssel folytatódik, szenvedéssel és halállal végződik itt a földön. Abban gyönyörködik Isten, aki mindezek tudatában vállalja a neki szánt küldetést népe és az emberek között.

Luk. 3,23–38. Jézus nemzetségtáblázata (Mt 1:1–17).

Mt-hoz hasonlóan Lk is közli Jézus nemzetségtáblázatát, de Lk sajátos céljának megfelelően ez a nemzetségtáblázat eltér amattól. Az első különbség az, hogy Lk (görög szokás szerint) visszafelé halad a történelemben; a másik az, hogy Mt csak Ábrahámig viszi fel a nemzetségtáblázatot, mert az ő szemében Jézus Izráel Messiása, Lk viszont Ábrahámon túl Ádámig, mert ő az egész emberiség Megváltóját mutatja be Jézusban. Mindkét táblázat a hetes beosztás szerint készült, de Mt-ban három nagy korszakon belül kétszer-kétszer hét ős szerepel, Lk-ban Ábrahámtól Ádámig háromszor hét, Izsáktól Dávidig kétszer hét, Náthántól Sealtiélig és Zorobábeltől Jézusig ismét háromszor-háromszor hét, összesen tizenegyszer hét ős szerepel. Józseftől Dávidig alig van egyezés, innen Ábrahámig alig van eltérés Mt és Lk között. – A genealogia, amely Jézust emberi származása szerint mutatja be, a 22. versbeli isteni szózathoz kapcsolódik, amely Jézust Isten Fiának nevezi. Az első Ádám maga is Isten fia, és általa az istenfiúság részese az egész emberiség. De Ádám el játssza ezt a lehetőséget: majd csak a „második Ádám”, Krisztus állítja ezt vissza ismét önmaga személyére nézve, és szerzi vissza az egész bűnbe esett emberiségnek. Ezért beszédes az, hogy a nemzetségtáblázat élén Lk-ban nem Ádám, hanem Jézus neve áll: nem adatott nekünk más név, amely által meg kell tartatnunk.