Márk. VI. RÉSZ

Márk. 6,1–6. Jézus Názáretben (Mt 13:53–58; Lk 4:16–30; vö. Jn 6:42; 4:44).

A 6:1–44 egységei között első pillantásra nem vehető észre összefüggés, de valójában ezek a részek Jézus galileai munkásságának záró szakaszát (6:1–6) és jeruzsálemi munkásságának előkészületeit adják. Az előzőkkel éles ellentét adja meg az összefüggést: az isteni teljhatalommal cselekvő Jézust most szűkebb hazája képviseletében veti el Názáret (patris egész Galileára vonatkozik). Szavainak és tetteinek rendkívüli erejét megismerték, csak az Izráelben közkeleti felfogás szerint képtelenségnek tartják, hogy egy családja köréből közelről ismert, magukfajta ember legyen a Messiás. Ez a mozzanat az elbeszélés egyik alappillére, a másik Jézusnak a prófétasorsról mondott közmondásszerű szava, amely a názáretiek botránkozásának okára mutat rá. Az emberi logika szerint az emberközelség mindig akadálya az igazi nagyság felismerésének, és a bűnös ember egyik legnagyobb tragédiája az, hogy akit tisztelni és értékelni akar, azt eltávolítja magától. Ebből születik az igazi értékek megtagadása és a hamis értékek hazug kultusza. Övéi hitetlensége megdöbbenti Jézust, és egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy folytassa messiási munkáját ezen a területen. Még egyszer végigjárja falvaikat, és tanít közöttük, de ezzel véget is ér galileai munkássága.

Márk. 6,7–13. A tizenkettő kiküldése (Mt 10:5–16; Lk 9:1–6; vö. Lk 10:1–12).

Jézust nem kedvetleníti el a galileai kudarc: válaszul kiküldi a tizenkettőt (vö. 3:13–19; Mk itt már úgy szól róluk, mint ismert és meghatározott körről). Ezzel fokozottabban állítja döntés elé népét, és fel akarja készíteni tanítványait későbbi nagy küldetésükre. Önmaga. küldetésének részeseivé teszi őket, amellyel őt ruházta fel az Atya. Ehhez nagyon fontos az; hogy minél akadálytalanabbúl mozoghassanak (erre utal a saru, a vándorbot és az egy öltözet ruha); egyébként itt még rábízza őket népüknek a próféták és a vándor-igehirdetők iránti vendégszeretetére (ez teszi szükségtelenné, hogy élelmet, tarisznyát, pénzt és egy váltás ruhát vigyenek magukkal; ezért kell ügyelniük arra is, hogy minden helységben kitartsanak egy vendéglátónál, különben megbántanák azt, aki befogadta őket). A tizenkettő elindul a küldetésbe a megtérés evangéliumával, a megváltó Krisztustól kapott ajándékaikat híven osztogatva. De azt is tudniuk kell, hogy útjukon áldás mellett ítéletet is hordoznak magukkal: aki nem fogadja be őket, azzal érthető jel útján („verjétek le a port a lábatokról”) kell ítéletesen megtagadniuk mindenféle közösséget.

Márk. 6,14–29. Keresztelő János halála (Mt 14:1–12; Lk 9:7–9; 3:19–20).

A tanítványok munkásságának mintegy a hátterét rajzolja ez az egység. Főalakja Heródes Antipás (Kr. e. 20–Kr. u. 39), aki Kr. e. 4-ben lett Galilea és Perea tetrarchája. Atyjához, a Nagy Heródeshez hasonló jellem: erőszakos, ravasz férfi, Róma föltétlen kiszolgálója. Értesül János és Jézus munkásságának következményeiről, és értékelésében sajátosan kerül kapcsolatba kettejük személye. Az egyébként felvilágosult hellénista most babonás magyarázatot keres a János és Jézus közti különbségre: Jézus ui. Jánostól eltérően „csodákat” tesz, és ez csak úgy érthető, hogy benne nem a halálon innen álló ember áll előttünk. Apjához hasonlóan Antipás is szeretett volna a messiási királyság örököse lenni, ezért élénken figyelt minden messiási „mozgolódásra” Izráelben. Itt is ahhoz az általános vélekedéshez csatlakozik, amely Jézust, legendás híre alapján, Izráel történetének legnagyobbjaihoz hasonlítja. Kiegészítésül olyat beszél el Mk, ami időben megelőzi a mondottakat. János sorsát azért is mutatja be, mert így utal Jézus várható végére (vö. Mt 17:12k.). A történeti hitelességű eseményt (Iosephus, Antiquitates XVII. 5:2) Mk tárgyilagosan, népi stílusban beszéli el. Jellemeinek előre meghatározott, tipikus körvonalai vannak (Herádiás – Jezábel; Heródes – Ahasvéros kínálkozó párhuzamok az Ószövetségből); így azon sem csodálkozhatunk, ha adatai nem mindenütt pontosak (Herddiás nem Philipposnak, hanem Antipás ugyancsak Heródes nevű testvérének volt a felesége). Mk Heródes jellemzését akarja adni az elbeszélésben. János, a nyíltszívű, egyeneslelkű próféta, szemére veti az uralkodónak bűnös életmódját (echein tina a törvénytelen együttélést jelenti). Heródiást vérig sérti János szava: az ő magatartása egyértelmű. Heródesre viszont mély benyomást tesz János kimagasló személyisége és kristálytiszta jelleme. Fél tőle, de vonzódik hozzá. Csakhogy egy uralkodó bármilyen lehet, de felemás jellemű nem. A lelke mélyéig hiú és hatalomvágyó, de a jó iránt sem érzéketlen tetrarcha az események játéklabdájává lesz. Egy születésnapi lakomán a mámor, a királylány elragadó tánca és Heródes nagyhangú ígérete Heródiás kezébe adja a helyzet kulcsát. János sorsa prófétai sorsként teljesedik be, Heródes korábbi jóindulatának utolsó jeleként pedig tanítványai elvihetik mesterük holttestét, hogy leróják iránta a kegyelet adóját.

Márk. 6,30–44. Ötezer ember megelégítése (Mt 14:13–21; Lk 9:10–17; vö. Jn 6:1–15).

Küldetésük befejeztével az apostolok visszatérnek Jézushoz, és beszámolnak tapasztalataikról. Jézus éppen a szolgálat érdekében fontosnak tartja, hogy egy rövid időre visszavonuljanak és pihenjenek. A segítségre szorulók és segítséget kérők száma nem csökken, de a szolgálat érdeke megkívánja, hogy egy rövid időt együtt töltsenek, kérdéseik megbeszélésére. Nem öncél ez: amikor az elhagyatottsága miatt szenvedő tömeg felfedezi és utoléri őket, akkor Jézus nem vonja meg tőlük segítségét. Megesik rajtuk a szíve (esplagchnisthé Jézus irgalmasságra indulásának szava az Újszövetségben), és megadja nekik azt, amire szükségük van. Egy pillanatra a tanítás közben mintha megfeledkeznék a tömeg testi szükségeiről: a tanítványok figyelmeztetik rá. De azonnal kitűnik, hogy Jézus nemcsak észreveszi ezeket a szükségeket, hanem felelősnek is tudja magát kielégítésükért, így – joggal – felelőssé teszi érte tanítványait is, akik a gyakorlati kivitelezésben már könnyen magukra hagyták volna Jézus hallgatóit. Meg is próbálják Jézust győzni a vállalkozás képtelenségéről, de Jézus nem hajlandó elfogadni emberi számítás diktálta érveiket. Így a képtelenül kicsiny készletből, nyilván Isten teremtő erejének munkája által, a tanítványok aktív részvételével nemcsak hogy megelégíttetik a tömeg, hanem egyrészt mindez teljesen rendezetten történik, másrészt a maradék mennyisége óriási bőségről tanúskodik. Az elbeszélés Mk szokása szerint népies stílusú, józan, mégis valami titokzatosság lengi körül (pl. a symposia és prasiai amúgy sem gyakori szavak ismétlése disztributív értelemben). A jelenlevők számát minden közelebbi meghatározás nélkül adja (másként Mt 14:21), de a jelenetnek az úrvacsorára utaló jellege itt is világos (még ha a 41. versben eulogein szerepel is eucharistein helyett).

Márk. 6,45–52. Jézus a tengeren jár (Mt 15:22–33; vö. Jn 6:16–21).

Krisztus mindig a konkrét nyomorúságból szabadítja meg az embert: ennek jegyében követi az előző történetet a következő elbeszélés, amelyben Jézus arra ad parancsot tanítványainak, hogy előtte, tehát nélküle menjenek át a tengeren. Láthatóan egyedül hagyja őket (ő maga az Atyával keresi ezalatt az imádságos közösséget), egyedül áll a parton, míg a hajó ellenszéllel kínlódva vergődik a tenger közepén, majd jelenlétének valószerűtlenségével megrettenti övéit: de végül a valóságos veszélyből szabadítja meg őket. Ezúttal is csak döbbent csodálkozást vált ki belőlük. Mk itt már arra is utal, amiről a másik két szinoptikus csak a második megelégítési történet után szól; hogy ti. a tanítványok egészen másképpen ítélnék meg az eseményeket, ha „értettek volna a kenyerekből”, és ha nem volna még mindig kemény, érzéketlen, fogékonyság nélkül való a szívük.

Márk. 6,53–56. Jézus sok beteget meggyógyít (Mt 14:34–37).

Az újabb summárium beszédes kontrasztja az előző történet végének: a tanítványok szíve kemény, a Jézussal sokkal kevésbé szoros kapcsolatban álló sokaság, Genezáret vidékének lakossága viszont korlátlan bizalommal van iránta. A sokaságra nézve ennek meg is van az eredménye, Izráel egészét viszont arra eszmélteti, hogy míg Jézus tetteinek közeli, állandó tanúi csődöt mondanak, addig a távoliak megtalálják hozzá az utat.

Márk. VII. RÉSZ

Márk. 7,1–23. Jézus tanítása a tisztaságról (Mt 15:10–20).

A hosszabb részlet egységét az adja, hogy formai tekintetben Jézus tanítását az emberi hagyománnyal állítja szembe (paradosis tón anthrópón), tartalmi téren pedig a tanítványoktól várt emberséges magatartást a farizeusok vezette Izráel külsőséges, törvényes-rituális gondolkozás módjával. A részlet terjedelme jelentőségéhez, van mérve: Jézusnak farizeusi környezetével való ellentéte itt éri el tetőpontját. A vita csak a tisztaság értelmezésére korlátozódik, de az egyház életének szinte első perceitől kezdve világos, hogy mennyire fontos problémája ez a zsidókból és pogányokból születő „harmadik népnek”. Ezen a helyen különleges hangsúlyt is kap a részlet: Jézus ezután pogány vidékre megy tanítványaival, és ezt megelőzően szabadítja fel őket Izráelnek a törvényre támaszkodó kizáró (exkluzív) szemléletétől, hogy magatartásuk nyitott, magához ölelő (inkluzív) lehessen azok iránt is, akik nem a törvény alatt élnek. Mk szerkesztő munkája révén változatos anyag válik itt szerves egésszé (problémafelvetés 1–2, magyarázó jegyzet a pogánykeresztyén olvasóknak 3–4, expozíció 5, illetve 1–5, prófétai idézet: a hamis kegyesség veszélye 6–8, Isten törvényének megrontása emberi hagyományok kedvéért 9–13, példázatos tanítás a tiszta és tisztátalan ellentétéről 14–16, a példázat kettős élű kifejtése 17–23). Jézus járja a maga útját, és útközben odagyűlnek hozzá azok is, akiknek valami keresnivalójuk van rajta. Ezúttal farizeusok és írástudók ezek, a törvény magyarázatának szakértői és a nép gyakorlati kegyességének ellenőrei, Jeruzsálemből. A vád alapja Jézus környezete egynéhány tagjának magatartása: ezek „szentségtelen” (koinos rituális értelmű, magyarázza az aniptos) kézzel ülnek asztalhoz, éles ellentétben az ősi hagyománnyal, amely nem egyenértékű ugyan a törvénnyel, de hihetetlen tekintéllyel nehezedik a népre (pantes hoi Ioudaioi a római zsidókra vonatkozik, akik körében általában a farizeusi rendszabályok érvényesültek). Jézus nagyon élesen válaszol a vádra: ellenfeleinek felszínes és külsőséges kegyességi felfogásukon kívül mindjárt azt is szemükre veti, hogy az emberi hagyományokat föléje helyezik Isten parancsolatainak (a válasz élességére jellemző a hypokrités, a héb. chánéf megfelelője, amelynek végső jelentése: „istentelen”; valamint a kalós atheteite „ti meg szépen semmivé teszitek…”). De Jézus túlmegy az általánosságok körén, és az említett magatartás megvilágítására az ötödik parancsolatot említi fel, pozitív és negatív fogalmazásában. A rút visszaélés lényege az, hogy az elaggott szülők eltartásának kötelezettsége alól, amelyet a törvény tartalmaz, ki lehetett bújni, ha az e célra felhasználandó vagyontárgyat vagy vagyonrészt tulajdonosa templomi ajándékká (korban) nyilvánította, mert akkor más célra nem volt felhasználható. A szülők halála után viszont gyakran, legalábbis részben mentesítették a korban-t a lekötöttség alól, és a fogadástevő saját használatára kapta vissza. Az öncélúvá vált kultusz tehát először kiszorítja az etikai parancsot, azután hazugságba is viszi az embert, aki a templomot eléje helyezte Istennek. A kultikus-rituális kifogásra visszatérve Jézus végül is egy rejtélyesen hangzó, példázatos tanítást ad a tömegnek, amelyet a már ismert ünnepélyes záradékkal pecsétel meg. A tömeg nyilván nem érti a példázatot, hiszen a tanítványok sem értették meg: az ő részükről ezt most már rossz néven veszi Jézus (akmén asynetoi este szemrehányó hangsúlyú). A magyarázat valóban végtelenül egyszerű. Az első példázatfélben a táplálkozás törvényszerűségeiről van szó: ami a táplálkozás során jut be az emberbe, ti. emésztőrendszerébe, abból a test felhasználja azt, amire szüksége van; ami pedig marad, az is „a maga helyére” kerül (katharizón panta ta brómata Jézusra vonatkozik, ha a 17. v. kezdetéhez kapcsoljuk). Az árnyékszékre bajos vonatkoztatni nyelvi és tartalmi okok miatt egyaránt, sokan a szövegbe benyomult gsi glosszának tartják. Egészen más a „dolgok útja” a lelki életben: itt a tisztátalan, ti. a gonosz az ember „belsejében” terem meg, és azzal teszi tisztátalanná az embert is, környezetét is, hogy kiárad belőle. Hogy félreértés ne essék, az ilyenfajta bűnök nevükön nevezésével („bűnkatalógus”) zárja Jézus a tanítást.

Márk. 7,24–30. A szíroföníciai asszony (Mt 15:21–28).

Szűkebb hazájában egyre kevésbé maradhat rejtve Jézus, viszont népe iránti kíméletből kerülni akar minden feltűnést vagy jóvátehetetlen összeütközést. De messiási jelt is ad akkor, amikor a pogányok között is megjelenik. Ezek körében megdöbbentő mértékű hitre talál ugyanakkor, amikor honfitársai hitetlenül elfordulnak tőle, sőt egyre inkább ellene is fordulnak. Közben nem feledkezik meg Jézus Izráelnek arról a kiváltságos helyzetéről, amely megkülönbözteti a pogányoktól. Egy pogány asszony (Tirusz és Szidon, az ún. szíriai Fönicia vidékén vagyunk) démoni megszállottságban szenvedő leánya meggyógyítását kéri Jézustól. Ő az említett, Izráel kiváltságára utaló szemponttal állítja próba elé az asszonyt, de ennek hite kiállja a próbát. A példázatos szó kulcsa a „kutya” (kynarion) megjelölés: ennek lehetne megvető és elutasító értelme is. De az asszony, hite sugallatára, úgy érti Jézus szavait, hogy az Izráelben megvetett pogányok is Isten „háztartásához” tartoznak, ha mindjárt a kutyák helyén is. Ezt a hitet és alázatot jutalmazza Jézus azzal, hogy meggyógyítja az asszony leányát.

Márk. 7,31–37. A süketnéma meggyógyítása (vö. Mt 15:29–31).

Az elbeszélés a 8:22–26-hoz hasonlóan Mk önálló anyaga: keretszerűen fogja körül amazzal együtt a közbeeső anyagot. Mindkét elbeszélésnek világos a kapcsolata Ézs 35:5 messiási ígéretével: Jézusban a megígért Messiást állítják elénk, korát a megígért messiási kornak minősítik. Továbbra is pogányok között van Jézus, és az előzőkben tapasztalthoz hasonló hittel találkozik. A gyógyítás módja részint a kor orvosi módszereihez alkalmazkodik, részint a gyógyító Isten segítségül hívását fejezi ki. Az eredmény teljes; a hallgatási parancs ismeretes, a csoda „hitelesítője” az álmélkodó tömeg nyilatkozata. Márk. VIII. RÉSZ

Márk. 8,1–10. Négyezer ember megelégítése (Mt 15:32–39).

A részlet a 6:34–44 párja (dublettje), a legjelentősebb eltérés az, hogy itt Jézus kezdeményezi a sokaság megelégítését, másak a számadatok is (ötezer helyett négyezer ember, öt helyett négy kenyér, a halak számát nem említi, tizenkettő helyett hét kosár, és itt sincs említve, hogy a megelégítettek férfiak). A dublett-alkotásnak az evangéliumokban mindig határozott célja van. Itt főként a Lk 9. és 10. részbeli két kiküldési történet alapján arra kell gondolnunk, hogy míg az ötezer megelégítése Izráelben történt, addig a négyezeré a pogányokra nézve adott messiási jel. Erre utalhat a fiak és kutyák kenyerének említése (5:27k.; mások hasonló utalást látnak a kosarak számában: a tizenkettő a tanítványi körre, az itteni az ún. hetes körre céloz). A záró földrajzi adat bizonytalan (Dalmanutha ismeretlen, mellette Magadan és Magdala szerepel leginkább).

Márk. 8,11–21. A farizeusok jelkívánása (Mt 16:1–12; Lk 11:16.29; 12:1; vö. Mt 12:38–39).

Közvetlenül a megelégítési történethez kapcsolódva először arról számol be Mk, hogy a farizeusok mennyből való jelt követelnek Jézustól vitájuk során: ezen messiási küldetésének olyan igazolását értik, amely kizár minden ellentmondást, és független az ember hitbeli döntésétől. Jézus meglátja szavaik mögött az ellene irányuló indulatot (peirazein „próbára tesz; bűnre csábít”): ez a magatartás éppen az előbb történt messiási jelei láttán a legteljesebb értetlenségről árulkodik. Népe szívének keménysége mélyen elszomorítja, de ez sem változtathat válaszán. Nem adhat nekik olyan jelt, amilyet követelnek (ei dothésetai a tagadással egyértelmű, hiányos esküforma), de vitába sem száll velük, hanem magukra hagyja őket. Ezután az tűnik ki, hogy a tanítványok, akik állandóan a földi megélhetés kérdéseivel vannak elfoglalva, mennyire nem fogékonyak Jézus példázatos rejtélyes szavai iránt, amelyekkel ő szüntelenül Isten országának gondolatkörén belül mozog. A részlet Mk erőteljes szerkesztő munkájának nyomait árulja el. Kulcsszava a kovász (zymé): az akkori szóhasználatban a kenyér (artos) szinonimája is, de átvitt értelemben jelöl olyan magatartást vagy tanítást, amely erjeszt, esetleg éppen bomlaszt (vö. 1Kor 5:6kk.). Jézus intelmének ezt a részét nem ragadják meg tanítványai, és a Mester mélyértelmű szavakkal veti szemükre értetlenségüket. Szívük mélyén ők sem „emlékeznek” a megelégítésekben adott messiási jelekre, ezért ragadnák meg emberi gondolatkörükben, és ezért nem jutnak el Jézus szavai igazi, mély értelmének megragadásáig. Jézus emlékeztetése, majd nyomatékos kérdése segíti hozzá őket végül ehhez a megértéshez.

Márk. 8,22–26. A betsaidai vak meggyógyítása.

A 7:31kk.-vel rokon ez a történet: Jézus Izráelen kívül gyógyít, hasonló a gyógyítás módja, ismétlődik elhíresztelésének tilalma is. Mindenesetre a 7:37 Jézust dicsőítő szava már erre a történetre is utal, az előző elbeszéléssel viszont a 18. v. állítja kapcsolatba: Jézus körül a vakok látókká lesznek. Jézus a beteg gyógyításában felhasználja korának orvosi eljárásmódját (a nyál lélekhordozó, így gyógyító ereje van), de a gyógyulás lefolyásából az is kitűnik, hogy meg kell neki küzdenie a betegséget okozó erőkkel: az eredmény nem mutatkozik azonnal teljes mértékben, de Jézus nem csügged el a küzdelemben, hanem a felgyógyulás után (ennek jellemzése arra vall, hogy a betegnek korábban voltak látási élményei) folytatja munkáját mindaddig, amíg a teljes gyógyulás be nem következik (ebtepen télaugós hapanta).

Márk. 8,27–30. Péter hitvallása (Mt 16:13–20; Lk 9:18–21).

Az elbeszélés fordulópont az evangéliumban. A 8:27–10:52 az utolsó nagy egység a Jeruzsálembe vezető út ábrázolásában; azonkívül Jézus itt már minden módon igyekszik tanítványait ránevelni a messiási küldetése titkának igazi megértésére, és elhatárolni a nép körében oly szívósan élő hamis, politikai tartalmú messiás váradalomtól. Caesarea Philippi (Kaisareia hé Philippou, Philippos székvárosa, nevét Tiberius tiszteletére adta neki a tetrarcha) környékén vannak úton, Galileán kívül, viszonylag biztonságban. Jézus első kérdésére arról számolnak be övéi, hogy mit tart róla a közvélemény. Mindenesetre prófétai, sőt: apokaliptikus prófétai személyiségnek tekintik, Isten országa útkészítőjének, igehirdetésének tartalma alapján. A második kérdés a tanítványok állásfoglalását tudakolja. Péter mondja ki a döntő szót: a tizenkettő a leghatározottabban a megígért Messiást látja és vallja meg Jézusban. Amennyire szabatos Péter válasza, annyira nyomatékos, Jézus szava is: az igazi Messiás csak azt nem akarhatja, hogy ővéi propagandát csináljanak messiásvolta mellett, és messiási „mozgalmat” robbantsanak ki körülötte.

Márk. 8,31–33. Jézus először jelenti szenvedését (Mt 16:21–23; Lk 9:22).

Jézus messiási küldetésének lényegéhez Messiás voltának titokban tartásához hasonlóan hozzátartozik szenvedése és halála is. Most látja elérkezettnek az időt arra; hogy erről nyíltan szóljon. Péter magatartása mutatja, hogy mennyire nem értik a tanítványok tulajdon hitvallásuk igazi tartalmát sem. Jézus szavaiból pedig az tűnik ki, hogy tanítványa, ha nem Isten dolgainak összefüggésében él és gondolkodik, a Sátán szócsövévé válik.

Márk. 8,8:34–9:1. Jézus követése (Mt 16:24–28; Lk 9:23–27).

Jézusnak szenvedéseiről mondott prófétai szavaihoz annak kijelentése is hozzátartozik, hogy övéinek sorsközösséget kell vállalniuk vele. Ez azt jelenti, hogy az ember megtagadja önmagát, emberi számításait, és vállalja Jézus követésének minden terhét a halálig (arai ton stauron közmondásszerű, bár nem kimutathatóan közmondás). Isten országának alaptörvénye szerint csak az „menti meg” Istentől kapott teljes életét, aki nem reszket földi egzisztenciájáért, amikor Krisztus ügyének a vállalásáról van szó. Az meglehet, hogy az ember mindent a nyereségoldalon könyvelhet el földi életében, de ezért „önmagát” vesztette el, ezt az árat fizette érte. Ez az út azonban nem fordítható meg: elveszített önmagunk ára nincs a kezünkben. A helytállás alkalma Krisztusnak és ügyének vállalásában ez a földi élet: aki ezen a ponton itt elbukik, arra Krisztus és Isten nem kényszeríti rá magát; az ítéletben csak az illető földi döntésére üt pecsétet. Jézus befejező szavai azt hirdetik meg, hogy az ő feltámadásával megkezdődnek a végső idők, és az egyház az eszkhatológikus ekklésia. Csupán a dicsőséges Úr végleges, látható és ítéletes megjelenése, tehát megjelenésének beteljesedése van hátra, és ez válik valósággá visszajövetelében (a parousia-ban).

Márk. IX. RÉSZ

Márk. 9,2–13. Jézus megdicsőülése (Mt 17:1–13; Lk 9:28–36).

A megdicsőülés elbeszélésében Mk és Mt (a Mt 17:6–7 leszámításával) a Lk-féle párhuzammal szemben jelentősen egyezik. A 2–9 maga az esemény, a 10–13 ehhez fűz reflexiókat egy Illésapokaliptika és Jézus szenvedés-próféciája jegyében. Az elbeszélés nem lehet Jézus epifániáinak visszavetítése a földi Jézus életébe, mert epifániáiban Jézus nem így jelent meg, és egy ilyen eredetű elbeszélésben Mózes és Illés alakjának sem volna mit keresnie. A megdicsőülés Mk koncepciójában a caesareai hitvallás megpecsételése, Jézus messiási pályájának fordulópontja (peripeteia). Így rokon a keresztelési jelenettel, amely Jézus messiási pályáján való elindulásának mozzanata (csak ott a látomás csupán villanásszerű); de előkészítője a Feltámadott megjelenéseinek is, amelyekben viszont a feltámadás utáni új ember teste válik láthatóvá. Hat nappal a szenvedés-prófécia után történik a megdicsőülés (ez az isteni kinyilatkoztatásra való felkészülés időtartama, vö. Ex 24:16; Lk nyolc napja a római időszámítást követi). Három legközelebbi tanítványát viszi magával Jézus: három tanú jelenlétében történik az esemény (Deut 19:15). Az elbeszélésből következhetik, hogy Péter beszélte el későbben. Hogy melyik hegy az, amelyen Jézus metamorphósis-a történik (Mk nyugodtan használja ezt a nem egészen veszélytelen szót), azt nem tudjuk. Mk „naív” ábrázolásmódja apokaliptikusan túlzó, és ehhez a hangulathoz hozzátartozik Mózesnek, a törvény megfogalmazójának és Illésnek, a törvény helyreállítójának a megjelenése is. Péter az ünnepi percben nagy buzgalommal ajánlja fel szolgálatát az Úrnak és a vele együtt levő mennyei személyeknek, de az elbeszélésből megmutatkozik, hogy az emberi tanúk ezúttal sem értik az esemény lényegét. Az is kitűnik, hogy nem a látomás a lényeg: ez csak felhívja a jelenlevők figyelmét a mennyei szózatra, amelyet már Jézus megkeresztelkedésének elbeszéléséből ismerünk. Amint ez elhangzik, tovább nem is történik semmi. Jézusnak a hegyről lefelé jövet mondott szavaiból világossá válik, hogy a történtek valamiképpen feltámadására utalnak. A tanítványok ismét nem értik Jézus rejtélyes szavait. Odáig jutnak el legmesszebbre, hogy azt hiszik: Illés megjelent a hegyen, tehát most már időszerű az Emberfia dicsőséges eljövetele. Optimista váradalmaikkal szemben Jézus most is szenvedéseire utal; Illés nevével Keresztelő János sorsát jellemzi, mintegy utalva vele tulajdon sorsára.

Márk. 9,14–29. Az epilepsziás gyermek meggyógyítása (Mt 17:14–21; Lk 9:37–42).

Ez az elbeszélés az előzővel szorosan kapcsolódik Mk alapján a másik két szinoptikusnál is: nyilván már a hagyománynak Mk-ot megelőző fokán kialakult ez az összefüggés, főként tárgyi alapon. Mk szerkesztő munkája még szorosabbá tette az összefüggést, amely a kontraszt jegyében áll: a megdicsőülés hegyéről leérkező Jézus az emberi nyomorúsággal, betegséggel, hitetlenséggel, értetlenséggel és tehetetlenséggel találja szembe magát. Mk elbeszélése alapjában véve szűkszavú, mégis a legszélesebb: a népi-epikus szinten maradó előadásmód során a szavak mögött számos olyan mozzanat húzódik meg, amelyek mindegyike sokatmondó utalássá válik. Az elbeszélés a hegyről visszatérő Jézus szemszögéből van alakítva: körülötte két részre válik a tanítványi sereg. Az egyik oldalon a Jézussal együtt érkező három, akik a hegyen mondtak csődöt értetlenségük miatt; másikon a lent maradt kilenc, akik itt vallottak kudarcot tehetetlenségük miatt. Ekörül forog a vita is, de ennek hirtelen véget vet Jézus megjelenése, aki mennyei dicsőségének nyomait hordozhatja arcán, ez okolja a tömeg megrettenését. Jézus kérdése és az apa válasza után tisztázódik a kérdés, és az események valamennyi résztvevőjének szembe kell néznie önmagával. A gyermekről kitűnik, hogy néma és epilepsziás, de a tanítványok hiába próbálták meggyógyítani. Jézus felkiáltásából megtudjuk ennek az okát is: hiányzott belőlük az Istenre való hagyatkozás magatartása, az a hit, amellyel Jézus gyógyít. Megragadó fokozás vezet az elbeszélés tetőpontjáig: a gyermeket Jézus elé állítják, és itt kitör rajta epilepsziás rohama. A beteg gyermek szemszögéből feszült lelkiállapota magyarázza ezt; a démoni erők viszont felismerik Jézusban parancsoló urukat, és egy utolsó nagy lázadást kísérelnek meg ellene. A gyermek eszméletlen, amikor Jézus kérdésére az apa a helyzet súlyosságának jellemzésére azt is elmondja, hogy fia kora gyermekségétől szenved ebben a bajban (eis to pyr auton ebalen kai eis ta hydata: az epilepsziás roham hű ábrázolása). Ezért és a történtek miatt válik az apa óvatossá hitében, mivel az emberi körülményekre néz, nem Krisztusra. Jézus erre válaszolva tanítja őt az igazi hit korlátok nélkül munkálkodó erejéről, az apa pedig egyetlen kiáltással vall hitéről, és vall hitetlenségéről, amellyel már nem vállalja a közösséget, hanem Jézushoz fordul segítségért, hogy szabaduljon hitetlenségétől, és teljes hitre jusson. A gyermek gyógyulása Jézus közbelépésére két mozzanatban történik meg: a démon távozása után a gyermek olyanná lesz, mint a halott, ezután Jézus szinte a halálból kelti életre ismét. Az elbeszélés befejezése is Jézus szemszögéből nézve formálódik. Mindenki eltűnik a színről, csak Jézust látjuk, amint szokásához híven messiási tettének elvégzése után visszalép, majd az utána siető tanítványoknak kérdésükre tehetetlenségük okát felkészületlenségükben jelöli meg. Aki Jézust követi, annak tudnia kell, hogy hol van szükség minden erejének latbavetésére, és hol kell teljesen félreállnia, hogy egyedül Isten cselekedhessék. Erre készíti fel az embert az imádság.

Márk. 9,30–32. Jézus másodszor jelenti szenvedését (Mt 17:22–23; Lk 9:43–45).

A második szenvedés-prófécia a megdicsőülés „árnyékában” helyezkedik el: ismét szervesen az események összefüggésében. Galileán át halad Jézus tovább, rejtőzve mindenki elől, és közben ismét prófétai szóval készíti tanítványait szenvedése titkának megértésére. Ellenkezés ezúttal nem hangzik el, a válasz mindössze értetlenség: kérdezni nem mernek, és a titok egyelőre továbbra is titok marad.

Márk. 9,33–37. A kisgyermek példája (Mt 18:1–5; Lk 9:46–48).

A 33. v. a 9:33–50 nagyobb egységének bevezetése; olyan tanításokat kapcsol össze Mk egy közös vezérszóval (epi tó onomati az első, skandalizesthai a második ilyen kulcsszó), amelyek a tanítványokat egyre nagyobb önállóságra igyekeznek ránevelni. Logikailag az egység a legelső gondolathoz, a nagyság kérdésének helytelen felvetéséhez kapcsolódik. Jeruzsálem felé útban utoljára halad át Jézus Galileán, és még egyszer érinti Kapernaumot is. A tanítványok vitáznak útközben, de amikor Jézus kérdése szembeállítja őket önmagukkal, már tudják, hogy vitájuk helytelen volt. Ezért támad a kérdés után hosszú csend, de az eszmélkedés után Jézus félreérthetetlenül tudomásukra hozza, hogy lelkületük teljesen idegen Isten országától. Ebben az alapvető lelkület a szolgálaté, és aki itt nagy akar lenni, annak a szolgálatban kell kitűnnie. A kisgyermekek azokat a kicsinyeket képviselik itt, akikért Isten országa a tanítványokat szolgálatra kötelezi – Krisztusért (epi tó onomati mou „nevemért = reám való tekintettel”). Egyedül így juthat az ember élő közösségre Krisztussal és az Atyával, nem a hatalom keresése vagy éppen hajszolása útján.

Márk. 9,38–41. Egy ismeretlen ördögűző (Lk 9:49–50).

Egymás között versengtek az előbb a tanítványok, most egy körükön kívül állóval szemben kizárólagossági igényüket akarják érvényesíteni. Jézus abban jelöli meg a lényeget, hogy ez az ördögűző az ő neve által (en tó onomati sou az átvezető kifejezés) valóságos kapcsolatban áll vele, ezért lehetetlen, hogy ezzel szinte egy lélegzetre (euthys) ellene forduljon. Isten is azzal vállalja a közösséget az ítéletkor a jutalmazásban, aki ilyen kapcsolatban áll Jézussal. A testületi odatartozás kérdésében Jézus nagyon nagyvonalú. Igaz: aki nem vele van személy szerint, az ellene van (vö. Mt 12:30). De aki forma szerint nem jár együtt a tanítványi körrel, arra úgy kell tekinteniük övéinek, ha Jézus nevével vállal közösséget, mint aki nem ellenük, hanem értük (hyper hémón), az övékével azonos célért végzi szolgálatát (mindkét formula közmondásszerű, ismeretes a kor politikai szótárából, vö. Cicero Pro Ligario 32, de az irodalmi függés feltételezése nem megokolt).

Márk. 9,42–48. Óvás botránkoztatástól (Mt 18:6–10; Lk 17:1–2).

Az átvezető fogalom a kicsinyek (paidia 37 mikroi 42), a további kulcsszó a botránkoztatás. A legkínosabb halál is könnyű sors – tanítja Jézus –, azok ítéletének súlyosságához képest, akik a rájuk szoruló és rájuk bízott kicsinyeket hitükben megzavarják, eltántorítják, bűnbe viszik. A botránkoztatás gondolatkörén belül ezután arról tanít Jézus, hogy ha minket magunkat visz bűnbe testünk valamelyik tagja (melos a tagokhoz fűződő élettevékenységeket is jelenti), akkor csak az lehet a megoldás, hogy fenntartás nélkül megtagadjuk a közösséget bűnössé vált és bűnbe vivő életjelenségünkkel; egészen végletesen: akár a személyiségünk megcsonkítása árán is igyekszünk az örökéletre jutni; mert mit érünk azzal, ha személyiségünk épségét féltegetjük, és így az örök kárhozat lesz osztályrészünkké.

Márk. 9,49–50. A megízetlenült só (Mt 5:13; Lk 14:34–35).

Az átvezető szó most a tűz, de a 49. v. szemmelláthatóan nincsen közvetlen kapcsolatban a 48. verssel. értelme sem világos: talán arról akar szólni, hogy mindenkinek tűzpróbán kell átmennie, és így jut el arra az állhatatosságra, amely megóvja a megromlástól (Istennek kedves áldozattá lesz, ahogyan némely szövegek kiegészítik a hiányosnak érzett verset: kai pasa thysia hali halisthésetai). A só ezután a tanítványoknak azt az Istentől kapott lehetőségét jelenti, amellyel mások életét ízessé, tisztává és értelmessé tehetik. Ha ezt eljátsszák, akkor semmi hasznuk többé. Ezért fontos a záró intelem: arra is rámutat, hogy ha viszont ezt a lehetőségünket meg tudjuk őrizni, akkor egymásközt is a szeretetből fakadó békésséges viszonyt tudjuk fenntartani.

Márk. X. RÉSZ

Márk. 10,1–12. Kérdés a házassági válásról (Mt 19:1–9; Lk 16:18; vö. Mt 5:31–32).

A 10:1–31 ismét egy nagyobb egység: a gyülekezet három nagyon jelentős kérdését taglalják (házasság, gyermekek, anyagi javak). A házasság és válás kérdésében Mk általánosabban fogalmaz, mint Mt, aki Mk-ot is követi, de sajátos céljának megfelelően (a farizeusokkal való vita összefüggésében) egy másik forrásból is merít. Mk megfogalmazása szemmelláthatóan számol az ősegyház gyülekezeteinek helyzetével, de a tanítás Jézusnak ott és ekkor elhangzott szavaihoz kapcsolódik; és látszik, hogy nem csupán a tanítványoknak szól, hanem általában a Jézus körül levő tömeghez is fordul. Galilea elhagyása után Jézus Júdeán át tart Perea felé. Útközben olyanok veszik körül, akik vagy személyesen, vagy hírből ismerik. Farizeusok is vannak közöttük, és ezek kényes kérdés elé állítják Jézust: a házassági elválás, helyesebben elbocsátás kérdése elé (a részletekre nézve vö. Mt 19:1kk.; 5:31k. magyarázatát). A kérdés azért kényes, mert ha a korabeli szigorúbb állásponthoz csatlakozik Jézus, akkor népszerűtlenné teszi magát; ha viszont a liberálisabb álláspontot helyesli, akkor ismét szemére vethetik sokat emlegetett erkölcsi szabadosságát. Jézus a törvény értelmével kapcsolatos megdöbbentő tisztánlátásával hiúsítja meg a vitát és ellenfeleinek mögötte meghúzódó szándékát. Arra mutat rá, hogy a házasság isteni megalapozása az írásnak megváltoztathatatlan érvényű rendelése: ezt erősíti meg otthon, tanítványai kérdésére. Viszont a mózesi rendelkezés érvénye viszonylagos: sem Isten, sem Mózes nem vonható felelősségre azért, hogy szükség volt és van rá Izráelben. De az is világos, hogy abban a pillanatban nincsen rá szükség, amint a keményszívűség esete nem forog fenn. Izráel jogrendjéből indul ki a kérdés, a válasz is, de végül is a keresztyén gyülekezetek és tanítóik előtt válik világossá, hogy Krisztus követői a házasság kérdésében nem igazodhatnak máshoz, csak a teremtő Isten megmásíthatatlan akaratához.

Márk. 10,13–16. Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19:13–15; Lk 18:15–17).

A gyermekekről szóló tanítás itt paradigmatikus. Jézus joggal neheztel meg tanítványaira fontoskodásukért: eddigi tanításaiból már érthetnék, hogy milyen kapcsolat van a gyermekek és Isten országa, a kicsinyek és az ő személye között. A magukat túlságosan nagyra tartó felnőttek elé példaként állítja a gyermekeket, nyilván abban, hogy ezek a szó legtisztább értelmében alázatosak: sem többre, sem kevesebbre nem tartják magukat önmaguknál. Így áldja meg Jézus a gyermekeket a zsidóságban akkor szokásos módon: a szülők szerették a rabbikhoz odavinni gyermekeiket, hogy imádkozzanak fölöttük, és áldják meg őket.

Márk. 10,17–31. A gazdag ifjú (Mt 19:16–30; Lk 18:18–30).

Az anyagi javak kérdéséről egy „antiparadigmában” tanít Jézus. A kérdés felvetőjéről semmi közelebbit nem közöl Mk, csak az illetőnek Jézus szavaira adott válaszából következtethetünk arra, hogy a farizeusi kegyesség neveltje. Kérdése megszólítással kezdődik (Mt át is formálja, mert a zsidó kegyesség ezt a formát nem tudta elviselni): „Jó Mester!” Jézus visszautasítja ezt a megszólítást, és mint annyiszor, önmaga helyett most is Istenre mutat rá, aki egyedül jó, és aki minden jónak a forrása. A kérdező valami rendkívüli parancsot várhat Jézustól mint az örökélet elnyerésének eszközét, de Jézus a szokványos parancsolatokra utal. Világos, hogy nem másfajta parancsolatokat akar a kérdező elé adni, hanem a „régi törvény” betöltésének módját illetően akarja próbára tenni. A kérdező ezt nem érti: ő azt hiszi, hogy van mire hivatkoznia eddigi étet folytatása alapján. A törvény formai megtartása szerinte igazságának szilárd alapja, Jézus viszont tartalmi próba elé állítja. Ha valóban megtartotta a törvényt, akkor élő kapcsolata van a törvény tartalmával, a szeretettel. Akkor viszont félre tud tenni mindent, ami akadályozná a szeretet megtestesítésének, Jézusnak a követésében; mivel gazdag, ez az akadály nyilván éppen a gazdagsága. A gazdag nem állja ki a próbát, és Jézus szomorúan nézi küzdelmét: azt, ahogyan minden jószándéka ellenére csődöt mond ebben a kérdésben. A tanítványok kérdésére egy hiperbólikus példázattal válaszol, amelyből az tűnik ki, hogy a gazdagság – emberi lehetőségekben való bizakodás, Isten országa szemszögéből nézve kizáró ok, mert az Isten országába való bemenetel nem emberi lehetőség, ezt a legbecsületesebb emberi igyekezet sem biztosíthatja. Egyedül Isten adhatja meg, mert ő nem ismer lehetetlent sehol, ahol az ember egyébként kételkedik vagy aggályoskodik is. Viszont ezen a ponton félre kell állnia minden formájában az emberi számításnak. A tanítványok joggal hivatkozhatnának arra, hogy Jézusért mindenüket elhagyták, és úgy látszik, hogy joggal kérdezősködhetnének: mi lesz ezért a jutalmuk. De Jézus arra eszmélteti őket, hogy egyrészt bőséges kárpótlást kapnak Isten országa új rendjében mindazért, amit a régi világban eldobtak maguktól; másrészt Isten országának rendje gyökeresen megfordítja a földi értékelésmódot.

Márk. 10,32–34. Jézus harmadszor jelenti szenvedését (Mt 20:17–19; Lk 18:31–34).

Az utolsó szenvedés-prófécia a legrészletesebb és legpontosabb. Súlyát az adja meg, hogy Jézus most már kísérőivel együtt Jeruzsálembe tart. Tanítványai mély döbbenettel követik (ethambounto), tágabb környezete félelemmel néz arra, aminek a bekövetkezését sejti, de nem érti. Ebben a helyzetben szól Jézus nyíltan utoljára szenvedéseiről, ezúttal jövőidejű formában, hangsúlyozva azt, hogy szenvedésében népének fiai mellett a pogányok is egyenrangú szerepet visznek, de mindezen túlmutat az Atya hatalommal végbemenő intézkedése: ő harmadnapra kiszabadítja a halálból azt, akinek sorsa emberi mértékkel mérve reménytelenül az elmúlásba vezet.

Márk. 10,35–45. Zebedeus fiainak kérése (Mt 20:20–28; Lk 22:24–27).

Ahogyan az első szenvedés-próféciát Péter tiltakozása és Jézus ehhez fűzött tanítása követte, úgy kapcsolódik az utolsó szenvedés-próféciához a Zebedeusfiak értetlen kérése és Jézus újabb helyreigazító tanítása a hatalom kérdésében. Mk szerkesztő munkája érvényesülhet abban is, hogy egy elbeszélő (35–40), egy tanító (41–44) és egy összefoglaló egység (45) válik a részletben szerves egésszé. Az előző jelenet közvetlen. folytatásaként a két Zebedeusfi (Mt-nál édesanyjuk, de Mk elbeszélése az eredeti, mert Mt-ban sincs tovább szó a két tanítvány anyjáról) kéréssel fordul Jézushoz. Közelinek érzik messiási pályájának tetőpontra jutását: a jeruzsálemi hatalomátvételt, ahogyan ők. értik. Kérésük megfogalmazása mögött a trónján ülő Messiás-király képzete húzódik meg. Izráelben a főszemélytől jobbra eső hely a második (vö. Zsolt 110:1), ezt követi a balra eső hely. Jézus válaszából az tűnik ki, királyi uralkodásának ez a formája lesz valóban messiási dicsőségének végső kiteljesedése, de ezt megelőzi valami, amiről világosan szólt, mint földi életének záró aktusáról. A két tanítvány – a többivel együtt – ezt teljesen értetlenül hallgatta annakidején (ouk oidate ti aiteisthe). Most is önmaga sorsáról szól a pohár és a megkereszteltetés képével, Izráelben mindkettő közérthető kép. A két tanítványnak a példázatos kérdésre adott feleletét nem utasítja vissza Jézus válasza, de így is helyre igazítja magabiztos megszólalásukat. Az a sors, amely őreá vár, a tanítványoknak is osztályrészévé lehet, de az ember földi sorsa és életének mennyei jutalma között még ilyen formában sem lehet összefüggést keresni. Ami egyedül Isten jótetszésétől függ, arra nézve az embernek nemcsak hogy kívánsága, de még kérdése vagy elgondolása sem lehet (vö. ApCsel 1:7). A többi tanítvány bosszankodásának nem az az oka. mintha látnák a Zebedeusfiak kérésének helytelenségét, hanem az, hogy ezek megelőzték őket annak a kimondásában, amiről valamennyien egyformán gondolkoztak. Ezért szól Jézus tanítása valamennyiüknek. A világi hatalomról tett tárgyilagos megjegyzésével együtt utal Isten országának, alaptörvényére (vö. a 9:35 magyarázatával). Mindebben önmagát állítja példának eléjük, aki Emberfia, a világ hatalmas bírája, földi életében mégis az az ismertető jegye; hogy ő szolgál, sőt: életét adja minden emberért (polloi, a héb. rabbím megfelelője, a teljességet jelenti, vö. Ézs 53). A Messiás titka tárul fel ezekben a szavakban: amikor minden jel szerint ellenségei hatalmába kerül, akkor lesz úrrá minden ember ellenségén, – a halálon, minden ember javára, azoknak is javukra, akik most még ellenségei.

Márk. 10,46–52. A vak Bartimeus meggyógyítása (Mt 20:29–34; Lk 18:35–43).

A történetet Mk már a hagyományban ezen a helyen találhatta: az előző tanítás és a jeruzsálemi bevonulás között (ugyanígy Mt-ban és Lk-ban). Ennek sajátos tartalmi oka van: Jézus egyre inkább engedi nyilvánvalóvá lenni személyisége titkát, és ezt a célt szolgálja a vaknak hozzá intézett megszólítása is. Kelet-Jordániából jövet, a Jordánon való átkelés után Jerikó az első nagyobb város Jézus és kísérői útján. Amint ezt elhagyják, a városkapuk közelében megszokott kép fogadja őket: egy vak koldus ül és kéreget az útszélen (neve: Bartimaios származhatik az arám tim’í „tisztátalan” szóból, de atyja neve lehetett Timaios is, ez jó görög név, az előtag mindenképpen az arám bar, és a név formája végül is görögös). Jézus nem utasítja vissza a tipikusan messiási megszólítást, és a tömeg igyekezete is hiábavaló marad, amikor a szüntelenül feléjük kiáltozó vakot el akarja hallgattatni. Jézus szava egy pillanat alatt megváltoztatja kísérőinek hangulatát: most már az ő biztatásukra siet Jézushoz Bartimeus. Jézus próbára teszi a vakot, de ennek egyszerű; természetes hangú válasza kétségtelenné teszi, hogy mind a megszólítást, mind a kérést komolyan gondolta. Gyógyulása nem marad el, és azonnal csatlakozik Jézus követőinek seregéhez.