MÁRK EVANGÉLIUMÁNAK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Varga Zsigmond professzor

Bevezetés

Az evangélium helye a kánonban, címe, írója.

A „Márk szerinti evangélium” újszövetségi kánonunkban és a szinoptikusok között a második. Az eredeti sorrend: Mk–Lk–Mt–Jn, később Mt tekintélyi alapon az első helyre kerül: ősibb típusú evangéliumnak tűnik fel, és Mk mintha Mt kivonata volna. Ma már tudjuk, hogy Mk mind Mt-nak, mind Lk-nak forrása, de időrendi sorrendben is első helyre kívánkozik. Mivel azonban az újszövetségi kánon sorrendje nem ilyen igények szerint jött létre, ezért nyugodtan meghagyjuk a kánoni sorrendet. Az evangéliumot korai, megbízható egyházi hagyomány Márknak tulajdonítja, és ebben nincs okunk kételkedni, hiszen Márk-János nem tartozik az ősegyház nagy nevei közé, csak szerény apostol-tanítvány. Jeruzsálemi származású, anyja Mária, házukban gyakran gyűltek össze az első gyülekezet tagjai és vezetői. Az ún. első missziói útra együtt indul Pállal és Barnabással, de Ciprustól visszafordul, így a második missziói út előtt Pál és Barnabás, Márk nagybátyja összekülönbözik miatta. Pál később kiengesztelődik iránta (vö. Kol 4:10). Mindenesetre Márk állandóan azoknak a köröknek a közelében él, amelyek az első időben az evangéliumi hagyomány hordozói. Eleinte egy szűkebb látókörű zsidókeresztyénség híve; de ezen hamarosan túljut és élénken kapcsolódik bele Pál pogánymissziói munkájába. Az első idők gyülekezetei körében szemtanúnak számit; ezért vihette magával Pál és Barnabás az első missziói útra segítségként. Alighanem rá vonatkozik a 14:51 adata is (ld. ott). Ezek az adatok egyeznek Mk írójának az iratból következtethető jellemével. Márk személyét az 1Pt 5:13 utalásán kívül a későbbi egyházi hagyomány is szoros kapcsolatba állítja Péterrel: Papias Péter „tolmácsának” és igehirdetése feljegyzőjének nevezi, Origenes szerint egyenesen Péter maga bízta meg mindannak a feljegyzésével, amit igehirdetésében Krisztusról mondott (Eusebius szerint Péter római igehirdetésének hallgatói kérték erre).

Az evangélium anyagának eredete.

Az egyházi hagyománnyal ellentétben Mk anyagában semmi jellegzetesen „péteri” nincsen: ha Péter alakjára nagy hangsúly esik, ez általában a tizenkettes kör sajátossága. Az bizonyos; hogy az evangélium írója szoros kapcsolatban állt a hagyományt őrző apostoli körrel, ezen belül persze közel állhatott Péterhez, az ősgyülekezet legkimagaslóbb személyiségéhez. Mk anyagát mindenesetre a másik két szinoptikussal való összehasonlítás alapján jellemezhetjük a legtalálóbban. Így először azt mondhatjuk, hogy Mk lényegesen gazdagabb, mint a Logia (ahogyan a Logiát Mt és Lk egybevetésével körvonalazhatjuk). Időrendi pontosságra nem törekszik, de a maga céljának megfelelően logikus taglalású, ezért veszi át szerkezetét a másik két szinoptikus. Ez a szerkezet csírájában bizonyára már a hagyományban megvolt, és fokozatos növekedés útján alakult ki Mk-ban található formájában. Mk anyagának elemzéséből külön forrásokra nem tudunk következtetni: az esetleges egyenetlenségek is abból adódnak, hogy az összefüggés hol tartalmi, hol formai természetű. Nem dönthető el az a kérdés sem, hogy Mk használta-e a Logiát, különösen ha ennek több formájával számolunk; de az bizonyos, hogy ha használta is, távolról sem olyan mértékben, mint Mt vagy Lk.

Az evangélium keletkezési helye és ideje.

Az óegyházi hagyomány Mk római keletkezéséről beszél; az evangélium latinizmusai magukban véve ezt nem bizonyítanák, de a hagyomány adatát jól alátámasztják. Ennek nem mond ellene az, hogy az evangélium nyelve görög: ennek a nyelvnek a használata Rómában és Itáliában is általános volt ebben az időben. Márk Rómában előzetesen hosszabb időt tölthetett együtt Péterrel, és valószínűleg Péter halála ösztönözte művének megírására: Nagyon korai keletkezésre az evangélium anyagának elemzése alapján sem gondolhatunk, a legvalószínűbb az, hogy a 60–70 közötti évtizedben keletkezett Mk. Erre vall a többi szinoptikushoz való viszonya is. Első olvasói az evangéliumból következtethetően pogánykeresztyének – esetleg rómaiak – voltak.

Az evangélium irodalmi sajátságai.

Mk nyelve sokkal kevésbé áll irodalmi hatás alatt, mint Mt-é vagy Lk-é. Lépten-nyomon felismerhető tudatos és tervszerű szerkesztő munkája, de gazdag anyagát nyelvi kifejezés tekintetében sokkal kevesebb önállósággal és egyéni leleményességgel kezeli, mint Mt és Lk. Ábrázolási eszközei népszerűek, de éppen ezért bizonyos, hogy a hagyomány anyagát Mk őrzi a leghívebben. Nyelvi kifejezése erősen a tartalom hatása alatt áll, ezért stílusa olykor egyenetlen (ez magyarázza egyenetlenségét, nem források használata). Legfőbb stiláris sajátsága, az ismétlés is ösztönös, nem tudatos művészi eszköz. Legnagyobb értéke abban van, hogy a hagyomány tartalmának hű megőrzése az a cél, amelynek a nyelvi kifejezést is föltétlenül alája rendeli. Ezért ad elő egy-egy történetet terjedelmesen, ezért emel ki olykor érzelmi mozzanatokat. Általában egyszerűen szerkeszt, szereti a mellérendelést, a beszélők szavainak idézését (oratio recta), az elbeszélő jelent, és különösen szívesen alkalmazza egy-egy elbeszélésének bevezetésében az euthys adverbiumot. Egymást követő rövid mondataiban gyakran mondatról-mondatra változik az alany (ld. pl. a 16:6k.-ben), sok vulgáris szót is használ, de sémitizmusai nem gyakoribbak, mint a többi szinoptikuséi: ezek anyanyelvéből származhatnak. Latinizmusait már említettük.

Az evangélium tartalmi sajátságai.

Ezek részint első olvasóira utalnak, részint a szerző theologiai hátterére (helytelen az a régebbi álláspont, mintha az őskeresztyén igehirdetés valaha is „theologiátlan” lett volna). Ezekből érthető, hogy Mk-ban Jézus szavainál sokkal nagyobb hangsúly esik tetteire; tanítására néha éppen csak utal, de még rövid tartalmukat sem adja. Jézus tetteinek ez a kiemelése az író theologiai döntése: pogánykeresztyén olvasóinak Jézus tettei mondtak valószínűleg legtöbbet. Mk az ószövetségi ígéretekkel nem állítja kapcsolatba Jézus életének eseményeit, mert ez olvasóinak nem lett volna beszédes, de az evangélium szilárd theologiai alapja Márk felfogásában is Jézus Messiás-voltának titka. Márk és olvasói tudják, hogy ez a titok Jézus földi életében nem válik tapasztalati úton szemlélhetővé. Mk Jézusa másként ad jelt messiási küldetéséről: megjelenik az emberek életében, cselekszik, tetteit nem magyarázza, hanem visszavonul, és várja azok döntését, akiknek az életét így megérintette. E sajátsága miatt nevezgették Mk-t „a rejtett epifániák könyvének”.

Az evangélium szerkezete, a befejezés.

Mk szerkezetének vizsgálata azért is fontos, mert ez határozza meg Mt és Lk szerkezetét is. Az evangélium szerkezetének megítéléséhez elsősorban műfaji jellegét kell figyelembe vennünk. Az evangélium döntően igehirdetés kíván lenni, a dolog természetéhez híven tanító formában. Ennek megfelelően gyűjti össze a hagyomány elemeit, és ezeket egy életrajzi keretben helyezi el: ez nem lép fel részleteiben a történeti helyesség igényével, de egészében híven követi Jézus életének döntő szakaszait (munkásságának előkészületei, galileai tevékenységének ideje, útja Galileában és környékén, Galileából Jeruzsálembe, a jeruzsálemi időszak, Jézus szenvedése és halála, a halála utáni események). Az evangélium végén számos kéziratban szereplő 16:9–20 Jézus megjelenéseit összegezi Mt, Lk és Jn alapján. Ha az evangélium a 16:8-nál végződik, akkor a befejezés feltűnően abrupt. Hogy ez volt-e mégis az eredeti befejezés, vagy az elveszett, illetve az evangélista nem tudta befejezni művét, ezt nem tudjuk megítélni. De hogy az egyházi használatban hamar kezdték a 16:8 után egy befejezés szükségét érezni, azt mutatja egy szemmel láthatóan nem eredeti rövid befejezés, de mutatja az említett szakasz aránylag korai (a 2. század közepére tehető) jelentkezése. Mindenesetre ez a hosszabb befejezés hiteles hagyományanyagot tartalmaz, ha nem is Márktól származik, és az Újszövetségnek mai formájában szerves alkateleme.

Irodalom.

Holtzmann, Heinrich: Das Evangelium des Markus. Handkommentar zum Neuen Testament, 2. kötet, 3. kiadás 1910. Weiss, Bernhard–Weiss, Johannes: Die Evangelien des Markus und Lukas. Meyers kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament, 2. kötet, 9. kiadás 1901. Wellhausen, Julius: Das Evangelium Marci, 2. kiad. 1909. Zahn, Theodor: Das Evangelium des Markus. Kommentar zum Neuen Testament, 2. kötet, 3. kiadás 1910. Loisy, Alfred: Les évangiles synoptiques. 1906–1908. Loisy, Alfred: Marc. 1911. Hauck, Friedrich: Das Evangelium des Marcus. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament, 2. kötet, 1931. Schlatter, Adolf: Der Evangelist Markus. 1935. Schlatter, Adolf: Erläuterungen zum Neuen Testament: Das Evangelium nach Markus 2. kötet, 1954. Klostermann, Erich: Das Markusevangelium. Handbuch zum Neuen Testament (Bornkamm), 3. kötet, 4. kiadás 1950. Taylor, Vincent: The Gospel According to St Mark (Macmillan-sorozat) 1952. Herbst, Wilhelm: Das Markus-Evangelium. Bibelhilfe für die Gemeinde (újszövetségi sor), 2. kötet, 2. kiadás 1956. Grundmann, Walter: Das Evangelium nach Markus. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament (Fascher), 2. kötet, 2. kiadás 1959. Lohmeyer, Ernst: Das Evangelium des Markus. Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament (Meyer), I. sorozat, 2. kötet, 15. kiadás 1959. Schniewind, Julius: Das Evangelium nach Markus. Das Neue Testament Deutsch. Neues Göttinger Bibelwerk, I. kötet, 7. kiadás 1956. Márk. I. RÉSZ Márk. 1,1–8. Címirat. Keresztelő János fellépése (Mt 3:1–12; Lk 3:1–9.15–18; vö. Jn 1:6–28).

Mt-tól és Lk-tól eltérően Mk nem ad bevezető történetet. Egyetlen dologról kíván szólni: arról, hogy a Názáreti Jézus a Messiás; ezt pedig ott kezdi, hogy beszámol az útkészítő, János megjelenéséről, ahogyan az ószövetségi prófécia beszél róla. A jövendő nagy események előkészületeinek színhelye a puszta. János útkészítő szolgálata abban áll, hogy mindenkit felhív egész életének teljes megváltozására (metanoia, héb. teąúbáh): csak így válhat az ember elfogadójává a messiási kor nagy ajándékának, a bűnbocsánatnak, Isten iránti megfizethetetlen adóssága elengedésének. Így hirdeti meg a „keresztséget”, az óember halálát és az új ember életrekelését kifejező eszkhatológikus sákramentumot. Igehirdetése nagy tömegeket vonz hozzá a pusztába, és akik bűnvallásukkal válaszolnak rá, azokat bemeríti a Jordánba. János maga sajátos viseletével az ószövetségi próféták utódjának vallja magát, igénytelen életmódjával a bűnbánat meghirdetőjének aszkétikus magatartását fejezi ki. Önmaga személyére semmiféle hangsúlyt nem tesz, sőt, minden félreértés eloszlatására úgy szól az utána jövő hatalmasabbról, mint akinek személye körül ő a legalantasabb rabszolgamunkát sem méltó elvégezni. Mk nem tér ki János igehirdetésében részletesen az ítélet mozzanatára: a pogányokhoz forduló evangéliumban a kegyelem említése időszerű. Erre esik minden hangsúly: míg János csak bűnbánatra hív a vízzel való keresztelésben, addig Jézus az új élet teljességét adja a messiási kor gyülekezetének: Isten Lelkét, amelyről az az ígéret szól Jóel prófétánál, hogy az utolsó napokban kitöltetik minden testre.

Márk. 1,9–11. Jézus megkeresztelése (Mt 3:13–17; Lk 3:21–22; vö. Jn 1:32–34).

Jézus nevét és lakóhelyét minden bevezetés nélkül említi Mk. A hangsúly azon van, hogy mint előbb, most is minden Isten tervszerű intézkedéséből történik (kai egeneto, a LXX-ból jól ismert bevezetés, héb. wajehí, erre utal). János enged az isteni rendelésnek, és Jézust is bemeríti a Jordánba. Amint Jézus feljön a vízből, sejtelmes látomás részesévé lesz: a megnyílt égből villanó fehér fény – mint egy sebes röptű galamb – nyugszik meg rajta. Ez hívja fel a figyelmünket arra, amit itt Isten ki akar jelenteni: szózata Jézus engedelmességére válasz, aki megkeresztelkedésében vállalta a közösséget a bűnös emberrel. Ezzel tett bizonyságot arról, hogy Fia az irgalmas Istennek, őrá esett Isten választása (en soi eudokésa), hogy elvégezze az emberiség megváltásának művét.

Márk. 1,12–13. Jézus megkísértetése (Mt 4:1–11; Lk 4:1–13).

Szünet nélkül (euthys) sietnek céljuk felé az események: Isten Lelke szinte drasztikus határozottsággal cselekszik (ekballei), hogy messiási munkásságának megkezdése előtt Jézus leszámoljon mindennel, ami el akarná téríteni küldetése vállalásától. A próba időtartama a teljességet jelző negyven nap, helye a puszta, eszköze maga az ellenség, aki a kisértések során leleplezi önmagát. Jézusnak a vadállatokkal való együttléte a messiási kor teljességének ígéretes képét vetíti előre (vö. Ézs 11:6), a szolgálatára küldött angyalok megjelenése engedelmességének elismerő jutalma. Ennyit tart lényegesnek elmondani Mk Jézus megkísértetéséről.

Márk. 1,14–15. Jézus prédikálni kezd (Mt 4:12.17; Lk 4:14–15).

János kiszolgáltatásának és Jézus fellépésének összekapcsolásával Márk nem az időrendre akarja tenni a hangsúlyt. Jézus számára ez az esemény a jeladás arra, hogy meg kell kezdenie messiási munkáját. Igehirdetése lényegében ugyanaz, amiben Mt foglalja össze János és Jézus igehirdetését, de a forma Mk-ban a pogánymisszió kifejezőkészletéhez igazodik, így páli formulákra emlékeztet. Ez azonban csak „fordítás” kérdése, a tartalom belső hitelességén nem változtat. Márk. 1,16–20. Jézus elhívja első tanítványait (Mt 4:18–22; Lk 5:1–11; vö. Jn 1:35–51).

Két elbeszélés áll itt egymás mellett, és ez bizonyos egyenetlenséget eredményez. Simont és Andrást halászat kezdetén, a Zebedeusfiakat halászat után, a napnak egy későbbi szakában hívja el Jézus. De a tartalmi egység tőretlen: Jézus teljes életközösségre hívja tanítványait, leendő hivatásukat a halászatból vett képpel világítja meg (haleeis anthrópón), a megszólítottak egyformán válaszolnak a hívásra, és feltétel nélkül csatlakoznak Jézushoz (a napszámosok említése talán utalás arra, hogy Zebedeust nem hozza nehéz helyzetbe fiainak döntése, mert nem marad egyedül a munkában).

Márk. 1,21–28. Jézus a kapernaumi zsinagógában (Lk 4:31–37; vö. Mt 7:28–29).

Két önálló részlet kapcsolódik itt egybe: a kapernaumi tanítás összegezése 21–22, a gyógyítás 23–28. Az előzőkkel ismét tartalmi a kapcsolat; amazok munkanapon történnek, a következők szombaton. A részlet tartalmi okokból került az evangélium elejére: a Szabadító Úr megjelenését rajzolja (vö. 2Tim 1:10). A színhely „Jézus városa”, Jézus szombaton tanít a zsinagógában (ehhez minden felnőtt férfinak joga van Izráelben). Tanítási módja ámulatot vált ki, mert azt találták meg szavaiban, ami az írástudók száraz törvénymagyarázatából hiányzott: mennyei megbízatást feltételező élő és éltető erőt: (exousia). A folytatás méltó a kezdethez: egy beteget megszállva tartó tisztátalan lelkek elvesztik önuralmukat, és elárulják, hogy felismerték azt, aki hatalommal parancsol nekik. Tiltakoznak, a mágia ismert eszkőzével, a leleplezéssel próbálják ártalmatlanná tenni, de hiába. Egy utolsó roham után visszavonulásra kényszerülnek, a tömeg pedig döbbent tanácstalansággal áll a tények előtt, és elterjeszti hírét egész Galiteában.

Márk. 1,29–31. Jézus meggyógyítja Péter anyósát (Mt 8:14–15; Lk 4:38–39).

Ezt és a következő részletet Péter visszaemlékezéseire vezetik vissza. Betsaida a színhely, Péter és András szüleinek otthona. Péter anyósa beteg, és Jézus figyelmét felhívják rá, mert a rabbiknak szokásuk a betegéket meglátogatni. Jézussal találkozni azonban sohasem jelenthet puszta formaságot. Ez tűnik ki most is: Jézus talpraállítja a lázas beteget, és visszaadja életének értelmét: a másokért való szolgálatot.

Márk. 1,32–39. Jézus sok beteget meggyógyít (Mt 8:16–17; Lk 4:40–44).

Vége a szombatnak, és akik hallották Jézus hírét, most tömegesen viszik hozzá betegeiket. Az elbeszélés ún. summárium, sok egyedi esetet összefoglaló beszámoló. Mk külön hangsúlyozza, hogy Jézus nem ad teret a démonok tisztátalan „hitvallásának”, mert ez csak zavarná Istennek Izráelre vonatkozó tervét, amely most még türelmes várakozást kíván. A zsúfolt este után Jézus korán reggel ébren van, és egy puszta hely csendjében keresi az imádságos kapcsolatot az Atyával. Péterék rátalálnak, és örömmel számolnak be neki arról, hogy az emberek kívánják a jelenlétét. Jézust külső sikerek egyébként sem tévesztik meg, de most éppen önmérsékletre inti küldetésének fegyelme. Embereknek nemcsak az ellenségeskedése, de elismerésük sem térítheti le Isten megszabta útjáról. Erre neveli tanítványait is: elindul, hogy folytassa munkásságát egész Galileában, küldetéséhez híven.

Márk. 1,40–45. Jézus meggyógyít egy leprást (Mt 8:1–4; Lk 5:12–16).

Az elbeszélés közvetlenül csatlakozik az előzőhöz. A leprát az ókori keleten gyógyíthatatlannak tartották, csak elkülönítéssel védekeztek ellene, gyógyulása csodának számított. Jézus nem irtózik a betegtől, hitet kifejező kérése megérinti, és haladéktalanul meggyógyítja: Mk elbeszélésében a lényegre szorítkozó előadásmód éppen a kifejező. A papok kötelessége az volt, hogy a gyógyult leprástól elfogadják az előírt áldozatot, és töröljék nyilvántartásukból. Ennyire telik a törvény erejéből, így a papoknak szóló bizonyságtétel egyúttal ellenük is szól (martyrion autois). A dolgok isteni oldala megint az, hogy Jézus tiltja a betegnek a még nem érett bizonyságtételt; emberi oldaluk viszont az, hogy a beteg képtelen a történtek után engedelmeskedni a nagyon nyomatékos tiltásnak.

Márk. II. RÉSZ

Márk. 2,1–12. Jézus meggyógyítja a bénát (Mt 9:1–8; Lk 5:17–26).

A 2:1–3:6 új mondanivalója az, hogy Jézus messiási tettei révén vitába kerül népe kegyességi vezetőivel, és kitűnik, hogy törvényértelmezése – törvénytisztelete ellenére is – más, mint amazoké. Rövid átvezető megjegyzés után a szokott helyzetképpel találkozunk: mindenki hallgatni akarja Jézust, a házból kiszorulók már az udvaron sem férnek el. Jézus tanítása közben egyszerre megélénkül a jelenet: egy tehetetlen bénát visz hozzá négy ember. Jézusba vetett bizalmuk és segítőkészségük olyan nagy, hogy eszközökben nem válogatva végül is eléje juttatják a beteget: az oldallépcsőn mennek fel a lapos vályogtetőre, ezt Jézus fölött kibontják, így engedik le eléje a beteget ágyastól. Jézus válasza erre a „közbenjáró hitre” a bűnbocsánat meghirdetése a betegre nézve. Néhány írástudó van jelen, és ezek mélységes bizalmatlanságukban istenkáromlásnak minősítik Jézus szavát: bűnt csak Isten bocsáthat meg. Szerintük Jézus szava felelőtlen is: senki sem ítélheti meg, hogy bekövetkezik-e nyomában az, amit ígért. Arra gondolhatnak: más volna, ha meggyógyítaná a beteget, de hát az nem olyan egyszerű dolog. Jézus azonban megfordítja külsőséges értékelésüket: a gyógyítás csak a bűnbocsánat következménye, ahogyan a betegség is csak a bűn tünete. Gyógyító tette így csattanós válasz az írástudók ki nem mondott gondolataira: ezek a tények láttán tehetetlenek, a tömeg viszont felismeri az esemény rendkívüli jelentőségét. Jézus tettét Istennel hozza kapcsolatba, és őt dicsőíti érte.

Márk. 2,13–17. Jézus elhívja Lévit (Mt 9:9–13; Lk 5:27–32).

Egy elhívási történethez kapcsolódik az újabb vita, tartalmát a 17. versbeli logion foglalja össze. A részlet nem éppen simán, de közvetlenül kapcsolódik az előzőhöz: a tömeg ismét Jézus körül van, de a tanítás színhelye most a tengerpart. Tanítása befejeztével innen továbbhaladva – találkozik Jézus Lévivel, Alfeus fiával (Mt 9:9-ben Máté, ld. Mt Bev. 1. pontjában), a vámszedővel. Pogánykeresztyén olvasóinak sem kell magyaráznia Mk-nak, hogy mit jelentett ez a foglalkozás, Róma embertelen vámrendszerének kiszolgálása egy zsidó ember részéről honfitársai szemében. Lévi feltétel nélkül csatlakozik Jézushoz, és így tudja meg, hogy a magafajtájúak közül már szép számmal akadnak követői Jézusnak. Amikor ezek egy asztalhoz ülnek együtt, és Jézus vállalja velük a közösséget, a farizeusi írástudókból ismét kirobban az ellenkezés: Nem volna Izráelben különb asztaltársaság Jézusnak ezeknél? Jézus válasza világos: tőle az igazak hiába várják kiválóságuk szentesítését, mert nem ezért jött. A betegekhez küldetett, hogy ítélkezés helyett gyógyítással, a bűnösökhöz, hogy átok és elvetés helyett hívó szóval forduljon hozzájuk.

Márk. 2,18–22. Jézus tanítása a böjtről (Mt 9:14–17; Lk 5:38–39).

Az újabb egység az ellentét jogán kapcsolódik az előzőhöz. Míg Jézus „könnyelműen” ül le válogatás nélkül bárkivel enni-inni, addig a farizeusok és János tanítványai gyakori böjtölésükkel homlokegyenest ellenkező magatartásra mutatnak példát. A tanítványokat kérdezik e feltűnő különbség okáról, de Jézus válaszol. Kérdéses formájú válasza példázat, de megfejtése Izráelben könnyű annak, aki tiszta szívvel hallja. Jézusban a Messiás van jelen népe körében, ez az időszak a nagy öröm ideje, ennek pedig Izráel számára jól ismert képe a menyegző. Aki vendége a menyegzőnek (ezt fejezi ki a sémi logikájú hyioi tou nymphónos), az nem lehet ünneprontó; aki másként gondolkozik, az kívülállónak minősíti magát. A másik két példázat az új és a régi világ döntő összeütközéséről beszél: az új posztó folt összehúzódásával szétszakítja az avult ruhát, az új bor szétfeszíti a régi tömlőt, amikor „dolgozni” kezd benne. Új és régi toldozgatása nem megoldás: meg kell tagadnunk egészen a régit, hogy miénk lehessen az új.

Márk. 2,23–28. Kalásztépés szombaton (Mt 12:1–8; Lk 6:1–5).

Ismét a szombat kérdése tér vissza, érthetően, mert Jézus és tanítványai népük kegyességében élnek benne, a farizeusok szerint pedig a kegyesség belső igazsága az embernek a szombat-törvényhez való viszonyán mérhető le döntően. Ezért válik nekik kérdésessé Jézus törvénytiszteletének őszintesége, amikor azt látják, hogy gabonaföldön áthaladva szombaton tanítványai éhségük csillapítására élnek az egyébként minden zsidónak biztosított lehetőséggel: esznek a más földje (valójában Izráel közös birtoka) terméséből. A botránkozás oka az, hogy a kalász letépésével és kimorzsolásával szombatom megengedhetetlennek tartott munkát végeznek. A külsőséges szempontból felvetett kérdésre Jézus tartalmi megokolással felel. A történeti példa (Abiátár neve téves adat, Abimelek vagy Ahimelek az akkori főpap) arra mutat rá, hogy Jézus és tanítványai Dávidhoz hasonlóan rendkívüli isteni küldetésben járnak, éhségüket nem önző érdekből csillapítják, hanem Isten ügyéért végzett szolgálatuk közben. A külsőséges kegyesség embertelenségét is leleplezi, amikor visszájára fordítja a farizeusok logikáját: Isten nem „keserű kedvében” adta a szombat-törvényt, hogy gyötörje vele az embert, hanem az ember javát akarja szolgálni vele, mint minden törvénnyel. Jézus pedig, Izráel Messiása és a világ Megváltója, hatalmat kapott a szombat fölött: Isten Lelkének világosságában és irgalmas szeretetének melegével értelmezi ezt a törvényt is.

Márk. III. RÉSZ

Márk. 3,1–6. Jézus szombaton gyógyít (Mt 12:9–14; Lk 6:6–11).

Folytatódik a szombat-vita, de az új egység fokozás is az előzőhöz képest. Itt maga Jézus szegi meg gyógyításával a szombat-törvényt, ellenfelei pedig most már nem csupán véletlenül tanúi tettének, hanem hivatalos megbízásból figyelik: adatokat gyűjtenek ellene. A beteg a zsinagógában az előírás szerint a földön guggol, és Jézus tüntető nyíltsággal gyógyítja meg, miután előzetesen válasz nélkül maradt kérdésével olyasmire hívta fel a keményszívű kegyesek figyelmét, amivel ezek vajmi keveset törődtek: a mulasztásban rejlő vétek kérdésére. Aki nem segít, az öl: szabad-e gyilkolni szombat tiszteletére? A farizeusok távoznak, mert tehetetlenek. Az általuk nem sokra becsült Heródes-pártiakkal kötnek kétes értékű megállapodast, mert az ő szemszögükből Jézus veszélyes, végezni kell vele.

Márk. 3,7–12. Jézus sok beteget gyógyít (Mt 4:23–25; Lk 6:17–19).

A nép továbbra is hatalmas tömegekben (poly pléthos a laza szerkesztésben ismétlődik) veszi körül Jézust bizalmával és kérdéseivel: Jánoshoz sohasem sereglettek így, de Jézus híre ennyire széles körben terjedt el, és helyzetére az is jellemző, hogy komoly tanítványi sereg van körülötte. Így kénytelen állandó készenlétben tartatni egy csónakot: ennek említésében annak az emléke maradt fenn, hogy Jézus csónakból is tanította a sokaságot, ha másként nem boldogult a tömeg nagysága miatt. Mk megdöbbentően ábrázolja Izráel és általában a bűnös ember segítségre szorultságát: ezt jellemzi az a minden akadállyal szembeszálló vágy, amellyel a betegek gyógyítójukat keresik Jézusban. Külön kiemeli a démoni megszállottságban gyötrődőket, démonok tisztátalan „bizonyságtételének” a megismétlődését és Jézus kíméletlen erélyét, amellyel visszautasítja és tiltja ezeket a nyilatkozatokat.

Márk. 3,13–19. A tizenkét tanítvány elhívása (Mt 10:1–4; Lk 6:13–16).

A 13–15 és 16–19 két kisebb egysége is válasz az Izráel vezetőivel támadt ellentétre. Részint a tömeg bizalmát fogadja el Jézus, részint arra utal, hogy a hivatalos vezetők Isten országa szemszögéből csődöt mondtak, ezért Izráelnek a hivatalosok részéről semmibe sem vett fiai közül hívja el az új „vezetőket”, és ezzel lerakja az eszkhatológikus, messiási ekklésia alapjait. Jézus felmegy „a hegyre”: a tipikus megjelölés Isten kijelentésének és cselekvésének helyét jelöli. Követőinek tágabb köréből isteni teljhatalommal szólít ki tizenkettőt, ahogyan ő látja jónak (autos hangsúlyos). A szám eszkhatológikus jelentőségű, Izráel tizenkét törzsére utal. Ezután sajátos megbízatásuk tartalmát adja eléjük. ők alkotják mostantól fogva legszűkebb környezetét; őket küldi el Isten országa örömüzenetének meghirdetésére, és őket bízza meg azzal, hogy az ő erejével úrrá legyenek a démonok minden ártó hatása fölött. Ezután közli a tizenkettő névsorát: a felsorolásba beleszövi a három legjelentősebb apostol új nevét, és Júdás nevéhez hozzáfűzi az árulás fájdalmas tényének jelzését. A tizenkettes kör már sajátos összetételével is Izráel egészét képviseli. A Simonnak adott új név óemberi személyiségével éles ellentétben az egyházban betöltött alapvető jelentőségére utal, a Boanerges (héb. bené rägäą) név viszont a két tanítvány robbanékony természetére utalhat. Az elhívottak között egy zélótának is jut hely (Simón Kananaios: a jelző jelentése: „farizeusi zélótapárt tagja”), pedig egyébként éppen ettől az irányzattól határolja el magát Jézus a legélesebben. De az elhívásnak nem az elhívottak emberi előélete az alapja, hanem csak Jézus „szuverén” elhatározása.

Márk. 3,20–21. Jézus családjának szándéka.

A rövid egység újabb feszültséget jelez: amikor Jézus teljes erővel kezdi kibontakoztatni messiási munkáját, és a sokaság már-már alig elviselhető lelkesedéssel fogadja, akkor családja részéről támad ellenkezés. Féltik Jézust: nem tudják elgondolni, hogy józan ésszel teszi azt, amit tesz, mert vesztébe rohan. Az sem lehetetlen, hogy őrültnek nyilvánításával őt, önmagukat és tanítványait akarják menteni: a tévtanítót ez az egyetlen diagnózis mentesítette családjával és követőivel együtt a kiközösítéstől.

Márk. 3,22–30. A Belzebúb-vita (Mt 9:34; 12:22–32; Lk 11:14–22; 12:10).

Mk elbeszélése szerint (Mt-tól és Lk-tól eltérően) az írástudók, ezek a Jeruzsálemből küldött „theológiai ellenőrök” kerülnek itt ellentétbe Jézussal. A tényeket, Jézus tetteit nem tagadhatják, ezért értékelésükkel foglalkoznak. Azzal akarják elintézni Jézust, hogy a démonvilág fejedelmével áll kapcsolatban (Beezeboul, Beelzeboul „a lakás ura” vagy „a szemét ura”, közismert ördögnév ebben az időben), ez magyarázza ördögűzéseit is. Jézus nem száll vitába ellenfeleivel, csupán gondolkozásuk önellentmondására mutat rá, ezt is halk, általánosságokban mozgó formában teszi. Aki ismeri az élet-halál harcban álló hatalmak küzdelmét, az tudja, hogy ilyen helyzetben az ellenféllel való legcsekélyebb alkudozás, vagy csak az ezzel való kacérkodás is a vereség kétségtelen jele. Itt pedig ilyen harcról van szó, és aki azt állítja, amit az írástudók; az végső soron Jézusnak a démonvilág fölötti győzelmét hirdette meg. Persze, akarata ellenére; ezért elvakultságára nincs is bocsánat sem a földön, sem az örökkévalóságban. Aki Jézus tettei mögött Isten Lelke helyett démoni erőket feltételez önmaga igazolására, az Jézus nagyságán ugyan nem változtat, de önmaga sorsát megpecsételi: megbocsáthatatlan bűnben vétkes, mert tudva tagadta meg Isten Lelkét.

Márk. 3,31–35. Jézus igazi rokonai (Mt 12:46–50; Lk 8:19–21).

A 20–21 folytatása a jelenet: Jézust hozzátartozói meg akarják akadályozni küldetése betöltésében. A körülötte lévők felhívják a figyelmét családja jelentkézésére, különös nyomatékkal említve anyját és testvéreit. Jézus. nem száll velük vitába. Először kérdésével, azután a jelenlevőkön végigfuttatott tekintetével, majd kijelentő szavával világossá teszi előttük, hogy Isten országában érvényüket vesztik a földi szabályok: a Fiúhoz nem az áll közel, akinek testi származása szerint több köze van hozzá.

Márk. IV. RÉSZ

Márk. 4,1–20. A magvető példázata (Mt 13:1–11.13–15.18–23; Lk 8:4–15).

A 4:1–34; amelyet leginkább „tengeri prédikációnak” nevezhetünk, Mt Hegyi Beszédének egyik alapja. A külső helyzet az 1–2 közléséből világos: Jézus csak akkor tud az óriási tömeghez szólni, ha hajóra száll, és onnan tanít, a tömeg pedig a parton hallgatja. A 10–25 kilép ebből a helyzetből: itt Jézus a tanítványokkal marad egyedül. Mk nyilván Jézus példázatos tanításának eredeti vonásait őrizte meg: ezeket mutatja hűségesen a másik két szinoptikus is. Erre az jellemző, hogy képanyagát a hétköznapok jelenségeinek világából meríti. Sohasem sztatikus tulajdonságokat állít párhuzamba, hanem történéseket. Az összehasonlításban egyrészt közelebb viszi az emberhez Isten országát azzal, hogy földi történéseken szemlélteti törvényeit, másrészt megszenteli ezzel a földi viszonylatokat. Példázatai megfogalmazásából az is kitűnik, hogy Isten országáról adott értelmezése lényege szerint különbözteti meg kortársaitól. Ha ez nem így volna, elég volna ezek magyarázatához kapcsolódnia, és csak a kritikus ponttól kezdve rámutatnia az elágazásra. A magvető példázatának megfogalmazása feltűnően egyező a három szinoptikusban. Minden mozzanatában a palesztinai talajviszonyokra ismerünk és a földművelés ottani módjára: először vetettek, ezután szántották be az elvetett magot, a boronálást pedig nem ismerték. Figyelemreméltó két hiperbólikus vonás: a magvetés tékozló bősége (alig valami jut a jó földbe), és a terméshozam nagysága. A befejező mondat ünnepélyesen hangsúlyozza, hogy a mondottak ismerete igen fontos a tanítványoknak küldetésük szempontjából. A tanítás rendkívülisége a tanítványoknak is feltűnik, innen a kérdés; de ez egyúttal alkalmat is ad Jézusnak arra, hogy elmondja: mi a példázatos tanítás isteni rendeltetése. Nem sajátos Mk-féle, páli ihletésű predestinációs theoldgia ez A feltett kérdésre ószövetségi prófécia a válasz (Ézs 6:9k.; talán palesztinai targum fordításában). Jézus két típust különböztet meg: az egyik otthonosan mozog Isten országának titkai között, a másik számára a példázat rejtéllyé válik (parabolé a héb. máąál „egyenlőség, hasonlat” és hídáh „rejtvény, rejtély” jelentését egyesíti itt). Hogy ki melyikhez tartozik, az Isten titka. Jézus a tanítványokat reménység szerint az elsőhöz sorolja. A két típus különválása éppen a 12-ben mondottakkal következik be. Hogy ez Isten intézkedésének célja vagy következménye (hina mindkettőre utalhat), arról céltalan dolog vitázni. Minden attól függ, hogy isteni vagy emberi oldaláról nézzük-e a kérdést. Aki Isten országának összefüggésében él benne, annak magától nyílik meg a példázat értelme. Isten országa e földön mostoha körülmények között él, mégis gazdag gyümölcstermés követi az ige hirdetésének és hallgatásának benne folyó szolgálatát. A hangsúly arra esik, hogy különféle emberi élethelyzetekben mi a sorsa a hirdetett igének: ige és hallgatója elválaszthatatlan egységgé fonódik össze. A küldetésében járd ősegyház emlékezik mindebben Krisztus tanítására, szolgálata során szerzett friss tapasztalatai alapján.

Márk. 4,21–25. Az ige hallgatása (Lk 8:16–18; vö. Mt 5:15; 10:26; 7:2; 25:29; Lk 11:33; 6:38; 19:26; 12:2).

A két másik szinoptikusnál más összefüggésekben találjuk azokat a jézusi szavakat, amelyeket itt Mk sajátos egységbe foglal: a hallás mozzanatával fűzi össze ezeket két példázatpárrá. A tárgykör ugyanaz, mint az előzőkben: Isten országának természetéről szólva az olajmécs példázata arra tanít, hogy Jézus ügye nem akar egy zártkörű csoport magánügye lenni (másként Mt 10:26; Lk 12:2). Ha most még sokszor rejtett is az értelme, a tanítványok által minél többek előtt kell ismeretessé és „világítóvá” lennie. Ami titok, vagy azzá lett, az Isten munkáinak eredményeképpen – Jézus messiási tevékenysége sórán – egyre inkább „napfényre jön”. Az első tanítást ünnepélyes formula zárja (vö. 4:9). A következő verspár a hallásban való felelősségre utal. Közmondásszerű fordulatokban szól először a tanítványoknak a nép fiaihoz való viszonyáról. Nem az ítélet (mint Mt 7:2), hanem az ige meghirdetésében hozzájuk való irgalmas odafordulás vonatkozásában. Erre Isten „fölösen” irgalmas jutalma a válasz. Végül az anyagi javak terén érvényesülő, tapasztalati szabályra utalva mondja, hogy ha a tanítványok fogékonyságuk révén gazdagok Isten titkainak ismeretében, akkor ez a gazdagságuk gyarapszik; míg ha nem vált szívügyükké ez a dolog, akkor közönyük miatt még a meglevő csekély ismeretük is semmivé válik.

Márk. 4,26–29. A magától növekvő vetés példázata.

A magvető példázatához tartozó rövid függelék csak Mk evangéliumában van meg: kulcsszava az automaté. A meghirdetett ige az igét befogadó emberi életben Isten mindentől független munkája által termi meg gyümölcsét. Minden emberi igyekezet, türelmetlen sürgetés csak ronthat ezen a folyamaton. Az ember feladata egyedül az, hogy készen álljon az eredmény nyilvánvalóvá lételére, és el ne szalassza „a maga idejét”.

Márk. 4,30–34. A mustármag példázata (Mt 13:31–32.34; Lk 13:18–19).

Mk-ban az Isten országáról szóló példázatok közül az utolsó a megelőzőnek párja: annak két mozzanatát emeli ki. Isten országa független minden emberi beavatkozástól, és a kezdet jelentéktelenségével a beteljesedés hihetetlen nagysága áll szemben (ebben a példázatban Lk teljesen a Logiától függ, Mt mindkét forrásra támaszkodik, de mindketten a kovász példázatával együtt adják a mustármag példázatát). Mk megfogalmazása gnómikus: nem egyszeri történést ábrázol, hanem általános szabályra utal, amikor elmondja, hogy az egyébként zöldségféle számba menő mustárcserje hogyan válik minden másnál kisebb magból a saját fajtája keretei közül kilépve fához hasonló növénnyé. E földön Isten országa sem mutat többet elenyészően kis emberi közösségnél, csak végső kiteljesedése mutatja olyannak, amilyennek hitünk most is tartja: mindennél nagyobbnak és minden máshoz viszonyítva egészen másnak. Befejezésül arra utal Mk, hogy Jézus sok más példázatot is mondott tanítványainak: az evangélium nem lép fel a teljesség igényével, csak legjellegzetesebb példáival szemlélteti Jézus ilyenfajta tanításának természetét.

Márk. 4,35–41. A tenger lecsendesítése (Mt 8:23–27; Lk 8:22–25).

A 4:35–5:43 Jézus mindenek fölötti hatalmát mutatja be messiási tetteinek elbeszélésével. A három elbeszélés közös tartalma az ősegyház hitvallása: kyrios Iésous, formájuk a kor csoda-elbeszéléseire emlékeztet. De Jézus e tettei nem csodák a szó általános vallástörténeti értelmében, hanem messiási jelek, amelyek isteni teljhatalmából folynak, de nem azt vannak hivatva bizonyítani, hanem a bűn és a halál elleni harc mozzanatai. Céljuk nem a hit pótlása tapasztalati bizonyosság nyújtásával, hanem az ember hitbeli döntés elé való állítása. Ez a részlet azt beszéli el, hogy a tanítványok a példázatos tanítás befejeztével minden előkészület nélkül elindulnak a túlsó partra. A hirtelen támadó forgószél gyakori, ijesztő és veszélyes jelensége a galileai „tengernek”. A próbára tevő helyzetben az tűnik ki, hogy a tanítványok Jézus „felelősségtudatában” és hatalmában egyaránt kételkednek; hogy Jézus mindezek ellenére korlátlan úrnak bizonyul a természet erői fölött; hogy övéinek már az eddig átéltek nyomán is kellene hitüknek lennie a Mester személyére nézve; és végül: hogy válaszuk még a mostani kétségtelen jelre is csak döbbent, csodálkozó kérdés tud lenni.

Márk. V. RÉSZ

Márk. 5,1–20. A megszállott meggyógyítása (Mt 8:28–34; Lk 8:26–39).

Ez az elbeszélés a szinoptikusok közül Mk-ban a legrészletesebb: különben egyöntetű bizonyságuk szerint már a hagyományozásnak a Mk-t megelőző fokán kapcsolatban állt az előzővel. A Mk féle forma a legeredetibb, Mt szinte teljesen független tőle, Lk viszont a Mt-féle forma alapján csiszolja Mk elbeszélését. A hely megjelölése ingadozó, de az a legvalószínűbb, hogy a Genezárettől délkeletre levő, Dekapolisz (Tízváros). nevű héllénista városszövetség Gadara városáról van szó, amelynek határa a tó partjáig terjedt. Pogány terület ez, és az átellenes part idilli szépségű, lankás tájaival ellentétben komor, alig járható, kopár és sziklás vidék. Ebbe a környezetbe ijesztően beleillik a sírboltokban, tehát tisztátalan helyeken lakó, fékezhetetlen, ön- és közveszélyes megszállott, elmebajos (ma skizofréniásnak mondjuk az ilyet). Magatartása Jézus közeledtére különös lélektani kettősséget mutat. Maga a beteg vonzódik hozzá, mert gyógyulást remél tőle; a démonok nem tudnak ellenállni az Úrnak, azért borulnak le előtte. A kor démonhitének megfelelően igyekeznek azonnal elhatárolni is tőle magukat, ezért sietnek nevén nevezni, mert neve a titka, és ha ezt leleplezik, akkor már nem veszélyes rájuk nézve. Közben kitűnik, hogy Jézushoz intézett szavaik befejezése már Jézus messiási jogkörben tett intézkedésére válasz: az Úr meg akarja szabadítani a beteget betegsége okozóinak terhes jelenlététől. Itt tudjuk meg, hogy előzetesen Jézus is személyes kapcsolatba akart kerülni a beteggel, így ismerte meg állapotának súlyosságát, mert kérdésére a beteg helyett az őt megszállva tartó démonsereg felelt, amikor a beteg nevét, tehát személyiségének lényegét tudakolta. A démonok tisztában vannak helyzetükkel. Időt akarnak nyerni, ezért fordulnak Jézushoz különös kérésükkel. Jézus enged a kérésnek, és ebből az tűnik ki, hogy vállalta a közösségét a pogányok nyomorúságával, de nem vállalta tisztátalanságukkal: az Izráel fiai szemében tisztátalan állatokat átengedi a pusztulásnak. Prófétai jel ez, és egyúttal próba a pogány lakosságnak, de a pogányok nem jól vizsgáznak: többre becsülik anyagi javaikat, mint egy honfitársuk testi-lelki gyógyulását és épségét. Kérésükre Jézus elhagyja vidéküket, de a meggyógyult beteg szeretne vele maradni. Viszont akiket Jézus meggyógyít, azok élete fölött ő rendelkezik isteni mindentudásával és hatalmával. Itt, most az a kívánatos Isten országa szemszögéből, hogy a gyógyult beteg ne maradjon Jézus mellett, hanem övéi között hirdesse azt, ami történt vele: Isten országának evangéliumát. Nemcsak az evangélium ügye kívánja így, hanem az ő személyes érdeke is: e szolgálata révén marad térbeli távolságuk ellenére is igazán Krisztus közelségében.

Márk. 5,21–43. Jairus leányának feltámasztása, a vérfolyásos asszony meggyógyítása (Mt 9:18–26; Lk 8:40–56).

Jézus a halál fölött is diadalmaskodik isteni erejével. Az egységbe fonódó két történet a párhuzamokban hasonlóan jelentkezik, úgyhogy már a hagyomány megelőző fokán is ebben az összefüggésben szerepelhettek. Tartalmi tekintetben az a mozzanat kapcsolja össze a két történetet, hogy az emberi élet igazán válságos helyzeteiben leomlik minden válaszfal a kérő ember és a segítségül hívott Isten között. Jairus emberi számítás szerint éppen úgy a képtelenségek talaján áll; amikor azt kéri Jézustól, hogy halálán levő leányát gyógyítsa meg, mint a vérfolyásos asszony, aki Jézus puszta érintésétől várja emberileg gyógyíthatatlannak tartott betegségéből való gyógyulását. Alig száll partra Jézus ismét hazájában, egy Jairus nevű zsinagógavezető siet hozzá a tömegből, és reménytelen helyzetben levő leánya gyógyításáért könyörög hozzá (eschatós echei „a végsőkön van”, mint Lk-ban, másként Mt). Jézus habozás nélkül elindul az apa kérését teljesíteni. Ekkor egy újabb, váratlan eset tartja fel. A vérfolyásos asszony helyzetét akkor értjük meg, ha arra gondolunk, hogy betegsége miatt a törvény értelmében hosszú ideje kitaszítottként él népe körében. Annyira tisztátalan, hogy a vele vagy használati tárgyaival való érintkezés mindenkit tisztátalanná tesz (Lev 12:1kk.; 15:19kk.; kül. 25kk.). Helyzete emberi számítás szerint reménytelen, ez magyarázza elszántságát, amellyel érinteni mer egy rabbit, és azt a rejtőző módot is, amellyel a gyógyulást keresi. A gyógyulás bekövetkezik: eloszlik Jézus környezetének értetlensége és az asszonynak hite ellenére fennálló bizalmatlansága is. A testi-lelki gyógyulás megtörténtét Jézus szavai szentesítik. E kitérő után Jézus folytatja útját Jairus háza felé: nem hagyhatjuk számításon kívül, hogy a haldokló leány apjának milyen próbát jelent az a néhány perc is, amelyet Jézus a vérfolyásos asszonynak szentelt. Közben már jönnek is a hírvivők a leány halálhírével, és az elbeszélés itt éri el tetőpontját: Jézus egyrészt buzdítja a hitében végsőképpen próbára tett apát, másrészt mindvégig ura marad a helyzetnek. Csak legbizalmasabb tanítványait hagyja maga mellett, szembeszáll a tehetetlen, hangoskodó gyász szokványos kifejezésével és a „gyászolók” gúnyos ellenkezésével. Emlékezetes szavaival (talitha koum: Mk az eredeti nyelven idézi) életre kelti a gyermeket, és környezete valamennyi tagjánál reálisabban gondolkozva még azzal is törődik, hogy adjanak enni a gyermeknek. A nem kívánatos hírverésnek itt is elébe vág, és szigorúan megtiltja az eset elhíresztelését.