Mát. XXVI. RÉSZ

Mát. 26,1–5. A nagytanács terve Jézus megölésére (Mk 14:1–2; Lk 22:1–2; vö. Jn 11:47–53).
A 26. résszel a szenvedéstörténet kezdődik. Jézus először lezárja az előzőkben adott tanításait, amelyek az egész evangéliumban annyira jelentős helyet foglalnak el. Azután a három szenvedés-próféciára emlékeztető szavakban jelzi közelgő szenvedéseit és halálát, úgy, hogy most már az időpontot is megjelöli: halála a páska ünnepével fonódik össze. Ezt a próféciát a beteljesedésre utaló események elbeszélése követi: Izráel vezetői betetőzik eddigi terveiket és kísérleteiket. Már ismert terveik szerint kerülni akarják a feltűnést, amely az ünnepi zarándoktömegek jelenléte miatt adódnék, így az ünnep előtt akarnak végezni Jézussal. De az eseményeket nem ők, hanem Isten tartja kezében: Jézus kereszthalála végül mégis Izráel és a pogányok teljes nyilvánossága előtt következik be.

Mát. 26,6–13. Jézus megkenetése (Mk 14:3–9; vö. Jn 12:1–8).
A szenvedés-prófécia sötét hátteréből emelkedik ki az a szeretet, amely Jézust övéi részéről veszi körül, és amely a Jézus hirdette szeretet megnyilvánulása (25:35kk.). Ezúttal személy szerint is maga Jézus az, aki iránt ez a szeretet megnyilvánul. A poklos Simon bizonyára egyike azoknak, akiket Jézus meggyógyított szörnyű betegségükből: otthonában most Jézus szerető fogadtatásra talál. Az ebéd alatt egy asszony az asztal mellett a kereveten fekvő Jézus fejét drága kenettel árasztja el. A tanítványok „Jézus szellemében”, de Jézus érző szíve nélkül ítélik meg ezt a gesztust, amely arról tanúskodik, hogy az asszony megértette azt, amit ők még mindig nem értenek. „Emberségük” hazug, mert az asszony magatartásában nem ismerik fel a prófétai jelt. A szegényeken való segítésre még marad idő, de a Mester már nem sokáig van velük. Az asszony tette a golgotai áldozatra utaló jel, ezért emléke elválaszthatatlanul fonódik össze örök időkre az evangélium hirdetésével.

Mát. 26,14–16. Júdás elárulja Jézust (Mk 14:10–11; Lk 22:3–6).
A Júdás árulásáról szóló elbeszélés célja tárgyi tudósítás, ezért nem beszél Júdás indítóokairól sem: mást különben sem mondhatna, mint Lk (22:3). Júdás ajándékozását a főpapok elfogadják, és az árulás díját „harminc ezüstben” állapítják meg (ez mintegy 200–300 forint, ezüst-sekelről, azaz didrachmonról vagy sztátérről lévén szó: a megfogalmazás Zak 11:12k.-nek felel meg, az estésan is, amely jelentheti pusztán az ígéretet, de az összeg kifizetését, mindenesetre a 27:3-ban már arról értesülünk, hogy Júdás visszaviszi a főpapoknak a pénzt). Ettől kezdve Júdás csak az alkalmas pillanatra vár, hogy tervét végrehajtsa. Az árulás elbeszélése a Zak-féle próféciából vett motívum körül helyezkedik el: ez a kapcsolat egészen korai lehetett az ősgyülekezet igehirdetésében, és az első indítást Jézus jeruzsálemi bevonulása adta hozzá, amely külsőségeiben is pontosan megfelel Zak 9:9-nek.

Mát. 26,17–29. Az utolsó vacsora (Mk 14:12–25; Lk 22:7–23; vö. 1Kor 11:23–25).
A páska-ünnep (héb. pesach), Izráel legnagyobb ünnepe, az egyiptomi szabadulás emlékünnepe: első napján, miután a házból minden kovászt eltávolítottak, kovásztalan kenyeret sütnek Izráel fiai az egyiptomi menekülés emlékére (ezért az ünnep görög neve azyma: kovásztalan kenyerek ünnepe v. hete). Ezen az első napon ették a páska-vacsorát, amelyhez az áldozati bárányt előzetesen a templomban vágták le. A szinoptikusok elbeszélése szerint Jézus utolsó vacsorája szabályszerű páska-vacsora: ez Niszán hó 14-ére esnék. Viszont Jn 18:28; 19:14 még a Pilátusnál történt kihallgatást is páska előttre, a páská előkészületi napjára teszi (paraskeué tou p.). gy Jézus megfeszítése fejeződött be páska-hét első napján, szenvedése esett a vacsora napjára: eszerint a golgotai áldozatnak az ünnepi vacsora képi eszközeivel történt kiábrázolása egy nappal előbb történt volna meg. Van olyan áthidaló magyarázat, amely szerint Jézus utolsó vacsorája „eretnek-páska”: a templomtól távol maradó, bárány nélkül elköltött vacsora. Ez abban volna beszédes, hogy Jézus maga az igazi Bárány, a vacsora leírásában csak a kenyér és bor jegye van említve: ezek utalnának a Golgotán megáldoztatott Bárány testére és vérére. Jézus későn kezd a vacsora előkészítéséhez, a vacsora megrendezése titokzatos. Csak úgy érthető, hogy Jézusnak sokfelé vannak tanítványai, akik körében a kyrios tekintélyével intézkedik: egyik ilyen, itt meg nem nevezett tanítványa házánál ünnepli a Mester a tanítványokkal a páska-vacsorát. Alig kezdődik meg a vacsora, Jézus közli övéivel, hogy egyikük árulójává lesz. Ő maga kezdettől fogva tudott erről (vö. 18:6k.): ünnepélyes és megrázó szavaival a megdöbbent tanítványok előtt tár fel olyan mélységeket, amelyek soha nem nyílnak meg az emberi gondolkozás előtt. A tanítványok önmaguk féltése jegyében feszegetnék a titkot: vagy úgy értik kérdésüket, hogy csak nem követ el talán valamelyikük óvatlanságból olyasmit, amivel kiszolgáltatná az Urat ellenségeinek; vagy úgy, hogy csak nem feltételezhető talán egyikükről sem ilyen szőrnyű tett tudatos elkövetése. Jézus válasza arra tanít, hogy az emberi gonoszság ilyen mértéke is. bele van illesztve Isten tervébe: a Messiás sorsát isteni rendelés határozza meg, ahogyan a szenvedéspróféciákból is tudjuk, nem emberek önkényének van ő kiszolgáltatva. Az már más kérdés, hogy Isten intézkedésének van emberi eszköze, és hogy az isteni terv tisztasága nem mentesíti bűne alól az árulót, aki nyilván nem Isten megváltó indulatával, hanem éppen ennek meggyalázásával válik Isten ellenségeinek eszközévé. Az áruló helyzetét csak súlyosbítja az, hogy az Úr legszűkebb környezetéből való (ho embapsas met’ emou tén cheira en tó tryblió ennyit jelent, nem pedig arra a tanítványra akar rámutatni, aki éppen e pillanatban márt együtt Jézussal a tálba): igazán volt alkalma megismerni a Mester minden. gondolatát, és nyilvánvalóan éppen ezért válik döntő eszközévé meggyilkolásának. Júdás kérdése Jézus szavai után hangzik el, így – bár formájában teljesen egyezik a többiekével –, valójában csak elvetemült kísérlet arra, hogy elterelje magáról a figyelmet. A tanítványok szinte bénán, megdermedve ülnek az asztalnál a történetnek e feltűnő rövidséggel megrajzolt pontján: ez csak azzal magyarázható, hogy vagy nem is hallják Jézus és Júdás rövid; bizonyára halk szóváltását, vagy ha hallják is, nem értik meg: nem jut el önmagukkal teljesen elfoglalt tudatukig. Az áruló távozásáról sem szól Mt. A vacsora mindenesetre folytatódik: ábrázolása rövid, vázlatos, nem törekszik a páska-vacsora rajzában a teljességre. Hozzátartozott a vacsorához az, hogy a családfő, akinek szerepét most Jézus tölti be, hálaadással megtörte és kiosztotta a kenyeret, majd hasonlóan a bort is. A korbeli hagyomány három kehelyosztásról tud: ezekhez fűzte a családfő a hálaadó imádság szavain kívül az ünnep jelentőségét méltató tanításait. Jézus részint ezek keretében, részint jól ismert messiási módján ezeken túl is menve mondja el most az új szövetségkötés ünnepi szavait. Ez a szövetség nem a régi szövetség félretételét jelenti, hiszen annak megszentelt keretei között megy végbe „kultuszi” tekintetben; hanem a megrontott szövetséget újítja meg a Messiásnak népéért elszenvedett engesztelő halálával. Jézus szavai azt a prófétai távlatot nyitják meg övéi előtt, hogy amiről az ószövetség páskája a maga helyén és egy múltbeli eseményhez kapcsolódva szólt, az teljesedik ki soha nem ismétlődő mértékben és formában a Golgotán Jézus halálával: nemcsak azzal, hogy az Úr Szenvedő Szolgája maga lesz személy szerint az Úr szövetségesévé (Ézs 53), hanem abban is, hogy áldozatul adott vére, a „szövetség vére” (vö. Zak 9:11) a bűnből való szabadítás érvényét Izráelről, sőt éppen Izráel által kiterjeszti az egész emberiségre (peri pollón, vö. 20:28; 24:11k.). Az Izráel fiaiból lett keresztyének mostantól fogva ebben az új értelemben ünneplik (népükkel együtt is!) a páskát: megismétlésére itt Jézus nem is ad parancsot. De így alakul ki majd a pogányok körében a kyriakon deipnon, az Úr vacsorája, amelyet a gyülekezetek népe rendszeresen ünnepel az Úr halálának meghirdetésével, amíg ő vissza nem jön népéhez dicsőségben (achri hou elthé, 1Kor 11:26). Ennek a távlatnak a felragyogtatását jelentik a pohár kiosztásához kapcsolódó jézusi búcsúszavak is.

Mát. 26,30–35. Az Olajfák hegyén (Mk 14:26–31; Lk 22:33–34).

Hálaadó zsoltárok éneklésével ér véget a vacsora (a Hallél második fele, Zsolt 115–118). Az útrakelő tanítványsereg határozottan érzi, hogy hamarosan kenyértörésre kerül a sor. Az evangéliumok mindenütt őszintén szólnak arról, hogy a messiási módon cselekvő Jézus körül hogyan mondanak csődöt tanítványai. A döntő pillanatokban ez a válság csak még jobban kiéleződik. Jézus prófétai szóval hirdeti (Zak 13:7), hogy „pásztornak” és „nyájnak” át kell mennie azon a mélységen, amely emberi számítás szerint egyenlő a megsemmisüléssel: csak ezután diadalmaskodhatik a feltámadás és az új élet ígérete. A tanítványok azt hiszik, hogy a kozmosz erőinek ebben a roppant mérkőzésében szóhoz juthat az ő emberi helytállásuk, és ezt most ismét Péter mondja ki valamennyiük nevében. Jézus szavai arra eszméltetik Pétert, hogy itt a megmaradás egyedül úgy lehet, ha az ember Istenre hagyatkozik önmaga helyett, és ezt teszi ő, egyedül ő, minden ember helyett és minden emberért. Minél nagyobbnak gondolja valaki magát emberi helytállása révén, annál mélyebbre zuhan azokban a helyzetekben, amelyeknek a kulcsa egyedül Isten kezében van. A tanítványok makacsul megmaradnak fogadkozásuk mellett, Jézus sem szól tovább: tudja, hogy Isten Lelkének kell majd csodát tennie konok szívükkel, hogy megérthessék azt, ami ellen most szinte maradék erőik utolsó fellángolásával tiltakoznak.

Mát. 26,36–46. A Gecsemáné-kertben (Mk 14:32–42; Lk 22:40–46).
Az éjszaka az Olajfák hegyétől nyugatra, a Kidron-patak völgyében levő kertben (Gethsemani, héb. gat ąemání „olajprés” vagy gé’ ąemání „olajvölgy”) folytatódik. Jézus itt sem az a nagy magános, aki egyedül akar maradni a döntő küzdelemben. Nem távozik messze tanítványaitól, Pétert és a két Zebedeusfit még tovább is. magával viszi, hogy emberi gyöngeségéről valljon nekik. Ő, aki azért jött, hogy a menyegző örömében részeltesse övéit, most csak arról tud szólni, hogy szívét teljesen elborítja a bánat (heós thanatou mértékhatározó: „halálos nagy szomorúság”, vö. Zsid 12:2). Vágyik arra, hogy bizalmas tanítványai mellette álljanak ebben a küzdelemben. Ezután egy kissé még előbbre megy, és most már igazán magára maradva könyörög: az utolsó vacsora képkörében mozgó szavaival azt kéri a próbatétel e mélypontján, hogy hárítsa el tőle az Atya a reá váró sorsot, a halált. Nem a mi emberi halálfélelmünk beszél belőle: megkísértésének lényege az, hogy Isten nagy munkáját látja veszélyben forogni egy pillanatra, és megszédül ettől a démoni mélységtől. De most tűnik ki azt, hogy kísértései legmélyén is érintetlen marad a bűntől (Zsid 4:15): ezért tud az Úr imádságára emlékeztető szavakkal végül mégis ráhagyatkozni az Atya akaratára; ezért tud ébren maradni és imádkozni. tanítványai fölött ugyanakkor úrrá lesz a bűn: alig elhangzott hősi fogadkozásaik után Mesterük kéréséről teljesen elfeledkezve mély álomba merülnek, így Jézusnak mégis, emberileg is magára hagyatva kell megküzdenie az Istentől való elhagyatottság gyötrelmes próbájával. Jézus még most is tanítja őket, és szavát – nem ok nélkül – közvetlenül Péterhez intézi. Szelíd szemrehányás szólal meg szavaiban: nem erőtlenségük miatt, hiszen ezzel akkor is számolniuk kell, ha a lélek egyébként kész az engedelmességre. Ezt éppen Jézus tudja nagyon jól, hiszen ő Isten Lelkének teljességében él, mégsem mentes ez alól a törvényszerűség alól emberi teste miatt. Arra figyelmezteti övéit Jézus, hogy lelkük is erőtlenné vált, már pedig a kísértésben az elbukás ellen nem a hősi helytállás kísérlete az egyetlen védelem, hanem az éberség és az imádság. A jelenet kétszer ismétlődik meg, hasonló eredménnyel: rajza egyre inkább csak utalásszerű. Legvégűl azonban Jézus világosan megmondja: miért lett volna szükség a tanítványok éberségére. Eljött „az ő órája”: bűnösök kezére adja magavállalta sorsa. Bűnösök: Izráel fiai, elvetettek és a nép előkelő kegyesei; pogányok, elvetemültek és jószándékúak, együtt szerepelnek e megjelölés mögött (Róm 11:32), és aki a sötét sereg élén halad, az Jézus magaválasztotta tanítványa… (A katheudete loipon… csak kérdő mondatként érthető: „Alusztok tovább, és nyugosztok? Íme, eljött az óra…”)

Mát. 26,47–56. Jézus elfogatása (Mk 14:43–52; Lk 22:47–53; Jn 18:3–11).
Még be sem fejezi Jézus a tanítványokhoz intézett szavakat, amikor Júdás vezetésével megérkezik a nagytanács részéről kiküldött csapat Jézus elfogására (Ioudas heis tón dódeka arra vall, hogy az elbeszélés eredetileg az előzőktől független, önálló darab). Együtt van az árulás minden feltétele: Júdás előre megbeszélte a jelt, amelyről csalhatatlanul megismerik majd Jézus személyét. Az áruló megállapodásukhoz híven játssza szerepét: szóbeli köszöntése van hivatva leplezni szándékát, az üdvözlethez tartozó csók a nyomravezető jel. Jézus váratlanul válaszol, és szinte félreérthetetlenül csattanós válasza leleplező (hetaire, eph’ ho parei, Mt önálló anyaga, a hiányos szerkezet legjobban így egészíthető ki: „Barátom, ez az, amiért itt vagy!”). Még el sem hangzanak Jézus szavai, amikor a hivatalos küldöttségnek aligha látszó csőcselék Jézusra veti magát (ekratésan inkább erőszakos, mint törvényes gesztusra utal). A tanítványi sereg próba elé állítva látja magát: egyikük emberi logikája szerint akarja megvédeni a Mestert és vele együtt Isten országát. A veszély nagy ha ez a lázadó gesztus tömeghangulatot teremt, akkor Jézus egész eddigi munkája hiábavalóvá válik, a zélótai messiás-mozgalmak útjára siklik, és velük együtt hull a semmibe. Ezért döntően fontos most Jézus szava (Mt önálló anyaga): a lázadó alattvaló kardja csak a hatalom törvényes megtorló intézkedését vonhatja maga után. A zélótai messiás-eszmére ott mér Jézus halálos csapást, hogy világossá teszi: mennyei hatalmakat tudna mozgósítani a reá támadó földi erők ellen, de ezt nem teszi, mert ez nincsen benne Isten tervében. Ezt a harcot ő már a kísértéstörténet bizonysága szerint megharcolta, de megharcolta akkor is, amikor a vitézkedő tanítvány alig egy néhány perce halálos kábaságban aludt. Jézusnak megvan a szava Izráel hivatalos vezetőinek küldötteihez is, módszereikre nézve: fellépésüket csak rossz lelkiismeretük magyarázza. Csattanós befejezése a jelenetnek az, hogy a történtek után a tanítványok a túlerő láttán csalódottan és gyáván magára hagyják a Mestert.

Mát. 26,57–68. Jézus a nagytanács előtt (Mk 14:53–65; Lk 22:54–55.63–71; vö. Jn 18:12–14.19–24).
A nagytanács előtti kihallgatás átmenet nélkül következik az előzmények után (hoi de a 47., kratésantes az 50. versre utal). Kajafás házában Jézus elfogatásakor már együtt van a nagytanács (írástudók, vének, főpapok: ezek a hivatalban levő főpapon kívül életben levő elődeit és a legelőkelőbb papi családok nagykorú tagjait foglalják össze). A bevezetésbe beékelve említi Mt Pétert (a 33kk-re utalva visszafelé és a 69kk-re előre): ő az egyetlen a tömegben, aki Jézushoz tartozik. De már őt is csak egy csüggeteg gesztus indítja: látni akarja, hogyan végződik a dolog. A nagytanács a késő esti órában összegyülekezve várja Jézust: az előkészületeket is megtették a kihallgatásra. Nagyszámú tanú áll elő. Krisztus szemszögéből nézve ezek hamis tanúk, vallomásaik ellentétben is vannak egymással, így nem szolgálhatnak alapul halálos ítélet meghozatalára. Az ószövetségi jogrend legalább két egyező tanúvallomást követel meg egy vitás ügy elintézéséhez (Num 35:30; Deut 17:6), ez pedig itt először a 60/b–61. versekben említett esetben fordul elő. Más kérdés az, hogy Jézus sohasem nyilatkozott úgy, mintha le akarná rombolni a templomot (vö. Jn 2:19), csak azt hirdette meg, hogy benne „nagyobb van itt a templomnál”. A tanúk szavaiból viszont az tűnik ki, hogy Jézus merényletet tervezett a templom ellen; majd tulajdon személyének rendkívüli jelentőséget tulajdonítva azt állította, hogy a lerombolt templomot három nap alatt újra felépíti: tehát képtelenséget ígért hallgatóinak, és ez csak azt jelentheti, hogy messiási igényekkel lépett fel. Ez a mozzanat teszi a két tanúvallomást döntő jelentőségűvé a kihallgatásban. Kajafás hivatása magaslatán áll, viszont erkölcsi alapállásának képtelenségét mutatja az, hogy eleve bűnténynek tekinti azt, ha valaki Messiásnak mondja magát. Ezen az alapon Isten valóságos Krisztusát is halálra kell ítélnie, mert a Messiás-kérdés nem bírósági ügy. Kajafás először megjátszottan szenvedélyes kérdésével igyekszik megrémíteni Jézust, de Jézus nem felel: itt most csak félreértést okoznának szavai. Ha a vallomásokat helybenhagyná, nem mondana igazat. Ha viszont helyesbíteni próbálná az elhangzottakat, azt a látszatot keltené, mintha védekezni akarna. Főképpen pedig törvényes tárgyalásnak ismerne el egy sötét összeesküvést, ha hozzászólna a beszervezett tanúk vallomásaihoz. Kajafás ugyan a megkezdett úton halad tovább, de Jézus helyzete innentől kezdve gyökeresen megváltozik: egyedül Izráel főpapjával áll szemközt, ennek szava pedig most már messiási hitvallást követel tőle, e ponton teljesen függetlenül attól, hogy mit mondott eddig (ho hyios tou theou a Messiás legünnepélyesebb méltóságneve az ószövetségi korban, vö. Zsolt 2:7; de Jézus korában is). E pillanatban, amelyben emberi számítás szerint minden amellett szólna, hogy Jézus hallgasson, megszólal, és teljes bizonyossággal tesz vallást messiás voltáról (sy eipas nem kitérő, hanem helybenhagyó válasz, a Dán 7:13 szavaival adott válasz ennek megerősítő folytatása: az Emberfia, a világ ítélő bírája a legnagyobb hatalom birtokosa; Izráelben ez a név egyértelműen ezt jelenti, különben plén fokozó értelme olyan ünnepélyessé teszi Jézus szavait, mint másutt az amén kezdetű formulákban). Kajafás szavai most már betetőzik azt, amit eddig mondott: a határozathozatalra felszólító formula eredménye nem lehet kétséges. A záró jelenet, különösen a párhuzamos helyek figyelembevételével, nem eléggé egyértelmű (eneptysan alanya lehetnek a tanács tagjai, de az igealak fejezhet ki általános alanyt is). A gúnyolódó felszólítás (prophéteuson hémin, christe, tis estin ho paisas se) érthető úgy, hogy Jézus nem ismeri név szerint a jelenlevőket; de még inkább úgy, hogy az ütlegekkel-köpésekkel elborított áldozat nem is látja, mi történik vele és körülötte. Az elbeszélés jól ábrázolja a mérhetetlenül otromba gyalázkodást, és hű képet ad arról, hogy milyen lelkülettel mondhatták ki ítéletüket „Isten felségének védelmében” azok, akik kiváltottak egy ilyen tömeghangulatot, sőt: együtt is sodrbdtak vele, azzal a „szent” céllal, hogy Jézus messiás voltának hathatós ellenbizonyítékát adják; mert akivel így lehet bánni, az nem lehet az Isten Fia.

Mát. 26,69–75. Péter megtagadja Jézust (Mk 14:66–72; Lk 22:56–62; vö. Jn 18:15–18.25–27).
A következő jelenet középpontjában Péter áll. Az elbeszélés annyira szűkszavú és tárgyilagos, mintha Péter az egész eseménnyel együtt önmaga szerepét is valami különös fél-önkívületben „kívülről” nézné. Csupán annyi ellene a vád, hogy együtt volt Jézussal; ez sem veszélyes, mert Jézus környezetének tagjait senki sem üldözi. Különben még ezt is csak egy rabszolganő említi meg, ő is szinte csak futtában (Galilaios: Jézus jelzőjeként az Újszövetségben csak itt, későbben Jézus ellenségei használják, valószínűleg Jeruzsálemben alakult ki, megvető értelemben). A rövid mondat mégis elég arra, hogy kiváltsa Péterből a tiltakozást (érnésato egyelőre nem jelent többet). Ezután Péter visszavonul: a palotából az udvarön át a kapubejárathoz megy, hogy ezen át elhagyja az épületet. Itt egy másik rabszolganő veszi észre. Nem szólítja meg a rejtőző alakot, csak társai figyelmét hívja fel rá, hogy Jézus környezetének tagját ismerte fel benne (Jézus jelzője itt Nazóraios, vö. 2:23). Péter válaszában az elutasítás mellett most már eskü is van, és megcsendül benne az ismert megtagadó formula (ouk oida ton anthrópon, vö. 25:13). De az ott állók közül azonnal többen is megerősítik a rabszolganő állítását, sőt bizonyítják is: Péter szaván hallik, hogy galileai (lalia vagy a „falusias” beszédmodort jelenti, vagy arra céloz, hogy a galileaiak több mássalhangzót nem ejtenek pontosan, főként a torokhangokat). Most már Péter esküdözve és átkozódva ismétli meg válaszát. A kakas megszólalása emlékezteti Jézus szavaira, és most már menekül a helyszínről. Nem a félelem hajtja, csupán egyedül akar maradni teljes összetörettetésében, mint aki előtt most válik világossá, hogy minden elveszett: Jézus ügye éppen úgy, mint önbecsülésének végső maradványa is. A tanítványok, köztük a leghangosabban fogadkozó Péter bukása szükségszerű. Nem a sorstragédiák értelmében, hanem az ember bűne miatt. A készülőben levő események megrázzák az egész világot, és nem juthat el a szabadításra az, aki nem ismeri bűnének átfogó valóságát, mert így nem tud emberi önbizalom helyett Istenre hagyatkozni. Viszont a tanítványok alkalmatlanok mindezek felismerésére és elfogadására, mert mindez csak a Szentlélek ajándéka lehet. Nem véletlen az, hogy Péterben. a tanítványok bukását ilyen nyíltan tárja elénk az evangéliumi hagyomány, és az sem, hogy a keresztyén igehirdetésben azután annyiszor hangzik el a figyelmeztetés a Lélek által Krisztussal közösségben élő gyülekezet tagjaihoz, hogy emberek véleményét és dicsőségét sohase állítsák Isten fölé, hanem veszedelmek és mindenféle „népszerűtlenség” vállalásával is álljanak helyt Isten igéjének megvallásában és meghirdetésében.

Mát. XXVII. RÉSZ Mát. 27,1–2. Jézust átadják Pilátusnak (Mk 15:1; Lk 23:1; vö. Jn 18:28–32).
Mk-tól eltérően itt nem közvetlenül a hajnalt jelző kakasszó után, hanem a hamarosan beköszöntő korareggeli órában hozza meg a nagytanács az ítéletet Jézus ellen (arról nincs szó, hogy ez egy újabb tanácsülés volna az éjszakai után). Ennek a testületnek nincsen pallosjoga, így kivégzésről csak a római hatóság jóváhagyása esetén lehet szó (nem ellenbizonyíték az, hogy Róma gyakran szemet huny a nagytanács önkényes eljárása esetén). Mt egészen röviden csak arra utal, hogy ezúttal a nagytanács a halálos ítéletet mindenáron a római hatósággal akarja kimondatni. Jézust ismét megkötözik, ez érthető óvintézkedés, és átszállítják a helytartóhoz, akit itt hivatali rangjának pontos megjelölésével emel ki az elbeszélés (Pontius Pilatus a 26–36. években Júdea, Idumea és Samária császári procurator-a, mint ilyen az ötödik ezen a területen; székhelye Caesarea, most az ünnep miatt tartózkodik Jeruzsálemben.

Mát. 27,3–10. Júdás végez magával (vö. ApCsel 1:16–20).
Mint előbb Péter története, úgy itt tuost Júdás sorsának elbeszélése szakítja meg egy pillanatra az események folyamatát. Mt elbeszélése erősen elüt az ApCsel-étől, de közös vonásuk a „Vérmező” említése: ez a név valamiképpen Júdás tettével függ össze. Arról nincs szó, hogy mi váltja ki Júdásból az immár késői megbánást, csak annyit látunk, hogy Júdás nem gondolta komolyan végig: mi lesz tettének a következménye. Különben itteni tettét éppen úgy titok homálya fedi, mint árulásának indítékát. Megbánásat a pénz visszaadásával szeretné kifejezni: így akármi elhárítani magáról a felelősséget. Arra esik erős hangsúly, hogy a halálra ítélt Jézus ártatlanságáról árulója tanuskodik nyomatékosan. A főpapoknak jogi szemszögből igazuk van válaszukban, de ez mit sem változtat elvetemült cinizmusukon. Júdás megkapja az árulónak kijáró igazi bért, és amikor így látja, hogy tettére nincs mentség, következményein pedig nem változtathat, akkor maga hajtja végre önmagán a földi ítéletet. Világos jele ez annak, hogy nem találta meg a „megbánás helyét”. Így válik kiáltóvá az evangéliumban Júdás és Péter magatartásának különbsége (vö. 2Kor 7:10). De így igazolódik be Jézusnak Izráel vezetőiről mondott szava is (23:23): az ártatlan vér elárulása a legcsekélyebb megindulást sem váltja ki belőlük, de arra gondosan ügyelnek, hogy a „visszatérült” vérdíj ne szennyezze be a templom kincstárát. Szabályos határozattal a, Jeruzsálemben elhunyt diaszpora-zsidók számára vesznek belőle temetkezőhelyet (a 6., 8. v. elbeszélésmódjából és jeruzsálemi helyzetismeretéből a részlet jeruzsálemi eredetére következtethetünk). A prófétai idézet Zak 11:12k. megfelelője: Mt vagy forrása nyilván Jer 18:1kk.; 19:1kk.; 32:6kk. alapján kapcsolta össze Jeremiás nevével.

Mát. 27,11–14 Jézus Pilátus előtt (Mk 15:2–5; Lk 23:2–5; vö. Jn 18:33–38).
Pilátus székhelye a templom-tér északnyugati sarkához csatlakozó Antonius-erőd (Nagy Heródes nevezte el így, pártfogója, Marcus Antonius tiszteletére), de a kihallgatás alighanem szabad ég alatt folyik. Pilátus lényegében ugyanazt kérdezi, amit a főpap a nagytanács előtt: aki messiási igénnyel lép fel, az a zsidók királyának is vallja magát. A nagytanács ezzel a megjelöléssel előtérbe állíttat egy olyan kérdést, amely itt nagy súllyal esik a latba: a Róma elleni politikai összeesküvés vádját, amely a római hatóságok beavatkozásait teszi szükségessé (Pilátus jól ismeri a messiási mozgalmak e vonását, de jól ismeri általában ezeket a mozgalmakat is: a christos szót is használja például, ld. 27:12.22). Jézus a vádaskodásokra itt sem felel, de messiási küldetéséről ebben a formában feltett kérdésre is készséggel tesz hitet. A vádak lényegéről Mt nem szól, súlyosságukra Pilátus szavaiból következtethetünk annak az éles kontrasztnak a hatása alatt szól, amely a hangoskodó nagytanács-tagok és a velük szemközt hallgatagon álló, meggyötört, ismeretlen zsidó viselkedése közt mutatkozik (vö. Ézs 53:7). Először „nagyon csodálkozik”, de hamarosan eljut a helyzet józan megítélésére, mint józan államférfi, aki a helyi viszonyokban is kitűnően járatos.

Mát. 27,15–26. Jézus és Barabbás (Mk 15:6–15; Lk 23:17–25; vö. Jn 18:39–40; 19:4–16).
Sem az eredetét, sem a korát nem ismerjük annak a szokásnak, amelyet Pilátus Jézus ügyének kedvező elintézésére akar felhasználni. E közben mindenesetre felismerte, hogy Jézus politikailag veszélytelen, viszont a nagytanácsnak útjában áll. Mentési kísérletében a tömegre épít: így a nagytanáccsal való huzalkodástól is megszabadulhatna. Összegyűlik a tömeg, és Pilátus felveti a kérdést: kit óhajtanak kikérni. A Jézussal szemben megnevezett másikról Mt csupán a nevét említi (arám bar abbá’ „az Atya fia”) és azt, hogy nem jelentéktelen fogoly. Közben tudjuk meg, hogy Pilátusnak felesége üzenetet küldött: álomlátására hivatkozva óvja attól, hogy beleártsa magát Jézus ügyébe. Pilátust mindenesetre nem feleségének üzenete indítja említett elhatározására, ez már csak azután jut el hozzá. De a tömegre alapozott számításában csalódik: a népet a nagytanács tagjai egy utolsó erőteljes akcióval Jézus ellen hangolják. Így Izráel fiai egy zajos tömegjelenet során halálos ítéletet kérnek Jézusra, majd átokkal terhelik magukra döntésük minden lehető következményét. De nemcsak ők a bűnösök: bűnös Pilátus is, mert a nyomásnak engedve kiszolgáltatja Jézust a tömegnek, pedig ártatlannak tartja. Bűnét súlyosbítja feleségének nyomatékos figyelmeztetése, de nem könnyít rajta sem kézmosással kísért nyilatkozata (ezt Izráelben tanulhatta, Deut 21:6k.), sem a nép önátka, amely helyette is magára vállalja a bűnt. Felmentést csak Isten adhatna, de e ponton Pilátus alakja Júdáséval párhuzamos. Sem a késői megbánás, sem az alapjában véve jóindulatú telhetetlenség nem megoldás: az emberiség történetének is ez a két legszörnyűbb réme. A pogányokra vetődő reménysugár most egy pillanatra Pilátus feleségének alakján nyugszik meg. Ő mennyei sugallatra hallgatva nevezi Jézust igaz embernek, és így előfutárává lesz a kereszt alatt bizonyságot tevő centuriónak. Mt elbeszélésében arra esik a hangsúly, hogy Jézus ártatlanságát árulója után a halálos ítéletet jóváhagyó procurator felesége, majd maga Pilátus is tanúsítja: ezek után indul el Jézus a Golgotára.

Mát. 27,27–30. Jézus megcsúfolása (Mk 15:16–19; vö. Jn 19:2–5).
Elvezetése előtt a pogány katonáktól ugyanazt kapja meg Jézus, amivel a nagytanács előtt illették az ott jelenlevők. Zsidók és pogányok között ismét csak annyi a különbség, hogy a római katonák megítélését durvaságuk és értetlenségük enyhíti valamennyire. Jézust a helyőrség székhelyére viszik (ennek a birodalomban mindenütt praetorium a neve, ez esetben az Antonius-erődöt jelenti), és kivezényelik ellene az egész cohors-ot (egy tized légió, hatszáz fő). Hogy a jelenet az erőd valamelyik termében játszódik-e vagy a cohors katonáinak udvarán, azt nem tudjuk. Jézust a királyi dísz paródiáját jelentő ruházatba öltöztetik: a királyi bíbort egy ócska katonaköpeny, a jogart egy nádszál, a diadémot egy fiatal, hajlékony tövisekből font koszorú helyettesíti (ennek a célja most nem fájdalom okozása, még ha természetesen meg is sérti itt-ott az áldozat homlokát). A vezényszóra történő durva katonatréfát térdreborulással kísért gúnyoros üdvözlés tetőzi be, nyomában ütlegelés és leköpés jár. Így áll előttünk a megcsúfolt király: valóban király, meggyalázottsága közepette is.

Mát. 27,31–44. Jézus útja a kereszthez, megfeszítése (Mk 15:20–32; Lk 23:26.33–35.38–39; vö. Jn 19:16–24).
A katonák gyalázkodása végeztével az elítéltet ismét saját ruhájába öltöztetik, és a szokásos menetben elindítják a városon kívül levő vesztőhelyre. A kereszt két, T-alakban összeácsolt súlyos gerenda: ennek függőlegesen felállítandó részét (a stauros ezt is, de az egész keresztet is jelenti) az elítéltnek magának kell kivinnie a vesztőhelyre. Jézusnak a kiállott gyötrelmek után, úgy látszik, nincsen már ehhez ereje, övéi közül pedig senki nincsen a közelben, így egy arra vetődő idegent kényszerítenek erre a munkára (Simon neve Mt olvasóinak nyilván nem mond semmit, származását azért említi meg, hogy rámutasson: mennyire a durva kényszer jegyében folyik minden, egy zsidó tiltakozhatott volna a kényszer ellen, az idegen nem). A vesztőhelyet akkori közismert nevével jelöli Mt: mi sem fekvését nem ismerjük, sem azt nem tudjuk, hogy rendeltetéséről vagy alakjáról vette-e nevét. Jézust most kábító itallal kínálják (az ecet magában frissítő, vö. 48. v., a hozzákevert keserű kábítószert nevezi Mt epének, vö. Zsolt 69:22), de nem fogadja el: tiszta öntudattal éli végig szenvedését. A kivégzendőt ezután kitárt karral rákötik vagy rászegezik a keresztgerendára, majd ezzel együtt erősítik a hosszanti gerendához: így emelik fel és rögzítik a földbe a keresztet a testtel együtt. Az elítélt mezítelenül függ a kereszten: ruházata az ítélet végrehajtóit illeti, és Mt ebben a mozzanatban is ószövetségi ígéretet ismer fel (Zsolt 22:19). Az elítélt feje fölött egy táblán az ítélet alapjául szolgáló vád rövid foglalata olvasható (aitia, egyébként a lat. titulus-ból lett görög szóval titlos-nak nevezi Jn 19:19k.): ezúttal Pilátus Izráel ellen irányítja a gúny fegyverét, amikor arra utal, hogy ez a nép megfeszítette tulajdon királyát. A kereszt alatt őrség áll, és a képet az teszi teljessé, hogy Jézus keresztje két közönséges gonosztevő keresztje között áll: „a bűnözők közé számláltatott”. Jézus kínjait pedig az tetőzi be, hogy a gúnyolódás a kereszt alatt is folytatódik. Minden aramenő igyekszik kivenni a részét belőle, de most is a nagytanács tagjai járnak az élen, és nem maradnak ki a gyalázkodásból a Jézussal együtt megfeszített gonosztevők sem. Ám a templom megépítője és mások megmentője nem szabadítja meg önmagát, Isten Fia és Izráel királya nem száll le a keresztről. Az emberi szem csak annyit lát, hogy azt, aki Istenbe vetette bizalmát, Isten nem menti meg – sem a gyalázattól, sem a kínszenvedéstől, sem a haláltól. A kép maga a legteljesebb sötétség, egyetlen fénysugár sem enyhíti ezt.

Mát. 27,45–56. Jézus halála (Mk 15:33–41; Lk 23:44–49; vö. Jn 19:28–30).
A golgotai szenvedés mély sötétségében az első derengő fény a természet gyásza: a három órán át tartó sötétség Isten első jeladása arról, hogy ő teljes közösséget vállal a kereszten szenvedővel. Jézus számára a halállal való vívódás mélypontja most érkezik el: a Zsolt 22:2 szavával panaszolja, hogy miután az emberek közül mindenki elhagyta, kigúnyolta és meggyalázta, most szenvedése döntő pillanatában Isten is magára hagyja, mert ezt a küzdelmet egészen egyedül kell megvívnia. Mt a zsoltárverset az Ószövetség nyelvén idézi, csak így érthető Jézus környezetének lelketlen szójátéka: mintha Illést hívná a szenvedő, és embertelen kínjában a Messiás útkészítőjébe kapaszkodnék utolsó szalmaszálként, mert a szörnyű fájdalom már szinte eszét vette. De csak így oszlathatja el az evangélista a kétségeket is Jézus szavainak valódi értelmét illetően: Istenbe vetett bizalmát semmi sem ingatja meg, teljes magára maradását is, összetört szívvel, de őeléje viszi oda imádságában. Mk-hoz hasonlóan Mt is csak Jézus legutolsó szavait idézi, és ezekhez fűzi hozzá, hogy környezetében vannak, akiknek megesik a szívük e gyötrelmek láttán, és frissítő itallal próbálják enyhíteni kínjait. Mások az utolsó pillanatig gúnyolódnak, és a fanatizált ostobák módjára bizonyára szellemes ötletnek is tartják ízetlen élcelődésüket. Jézus e pillanatban befejezi földi pályáját: kínjai véget érnek, hangos sóhajtással „leteszi” életét, mint aki nem gyilkosainak válik kényszerű áldozatává, hanem önként adja át lelkét az Atyának, akitől „fel is vette”. Ekkor következik be a második jel: az engedetlen Izráel által lealjasított templom is „vallást tesz” a kiszenvedett Krisztus mellett: a Szentek Szentjét lezáró kárpit végighasad. Mt a Zsid 9:3; 10:19k. módján érti ezt a jelt: Krisztus halálával szabad út nyílik megváltottai számára az Atyához. Ehhez a bizonyságtételhez csatlakozik az egész kosmos: a golgotai halál az egész világot megrázza. Ennek az áldozatnak a jelentőségét szemlélteti az újabb jel: Jézus már halála pillanatában legyőzte a halált, és megnyitotta a halottak birodalmának a kapuit. A Golgotán két megszégyenítő és egyben a jövőbe mutató jel zárja a passió történetét. Egy pogány centurio megérti a természet jelbeszédét, és hitvallásként mondja ki Jézusról azt a szót, amely eddig csak gúnyolódó szitkokban hangzott el róla. Izráel köréből pedig ott látjuk a kereszt alatt Jézus galileai asszonykövetőit: amikor a férfiak, a nép „teljes értékű tagjai” sehol sincsenek, akkor ezek a „másodrangú személyek”, akiknek a nép életének döntő pontjain semmi szerepük nem volt, csendes alázattal, távol, de ott vannak. Életében szolgálták az Urat, sorsa halálában és halála után is teljes erővel foglalkoztatja őket, mintha öntudatlanul, a szívük mélyén megsejtenének valamit abból, aminek következnie kell.

Mát. 27,57–61. Jézus temetése (Mk 15:42–47; Lk 23:50–55; vö. Jn 19:38–42).
A golgotai esemény félreismerhetetlenül lezár egy régi világot, és első pillanattól kezdve a dolgok új rendjét rajzolja elénk. Izráel hivatalosai gyilkosokká és istenkáromlókká lettek, a tanítványok – maguk is Izráel fiai – egyelőre teljes csődbe jutottak. Izráelből csak egy néhány asszony figyeli szorongva a kereszten szenvedő Jézus sorsát, az első emberi hitvallás pedig egy pogány centurio ajkáról hangzik el. Amikor a kiszenvedett Jézus eltemetésére kerülne sor, akkor is a névtelenség homályából lép elő egy ember, hogy a gonosztevők dísztelen elföldelése helyett Izráel elhunyt kegyeseinek kijáró kegyeletben részesítse a holttestet. Ennek a férfinak Mt csupán nevét, szülőhelyét jegyzi fel és azt, hogy Jézus tágabb tanítványi köréhez tartozott. Befolyásos ember lehetett mindenesetre, mert Pilátus szó nélkül kiadatja neki kérésére Jézus testét. A temetés külsőségei (József önmaga számára készíttetett sírboltjában helyezi el Jézus testét, amelybe még senkit nem temettek; tiszta leplekbe göngyöli a holttestet) mind a tiszteletadás jegyében állnak. Minden rendben megy végbe, a sír lezárásáról sem feledkezik meg József. Ismét két nőtanítvány ül a sír közelében: szemmel tartják azt, ami történik, hogy későbben megtalálhassák majd a sírt. A kegyelet érzésénél többre belőlük sem telik, de ez mégis annak a jele, hogy egész szívükkel szolgálták a Mestert. A fölösleges temetés azért mégsem hiábavaló, bár az elbeszélés még végtelen egyszerűségében is érzékelteti, hogy minden, amiről beszámol, valami feszült várakozás jegyében áll.

Mát. 27,62–66. A sír őrzése.
Ezt a mozzanatot csak Mt említi, de elbeszéléséből jól látszik, hogy valóságos események emlékét őrzi. Nem Jézus ellenségeinek akarja a feltámadás kézzelfogható bizonyítékát nyújtani, bár látjuk, hogy ezek is értesültek Jézus szavaiból a feltámadás ígéretéről. De a sírrablás emlegetése Mt írása idején még élő vád volt a tanítványok ellen, így Mt ennek a képtelenségére akar határozottan rámutatni. A Pilátussal folytatott tanácskozás a szombat-törvény megszegése a nagytanács tagjai részéről (szombatra esett, még ha Mt az időmeghatározást a paraskeué-hez igazítja is, ti. ez Jézus halálának felejthetetlen napja), ez pedig valószínűleg a helyzet rendkívüli voltára utal. A nagytanács tagjai most már nem a politikai vádat emlegetik Jézussal kapcsolatban, hanem tanításának tartalmát érzik veszélyesnek (planos – plané). Pilátusnak formai tekintetben ugyan megadják a teljes tiszteletet (kyrie, 63. v.), de valójában mulasztást vetnek a szemére: egy éjen át őrizetlenül hagyta a strt. Szabályosan felszólítják, hogy őriztesse a sírt, és Pilátus nem térhet ki igényük elől, csupán bosszús kelletlenségét igyekszik kimutatni. Inkább rendelkezésükre bocsátja a római katonai őrséget, de ezzel rájuk hárítja a felelősséget is (asphalisasthe hós oidate). A nagytanács a sír elé állítja az őrséget, és a biztonság kedvéért le is pecsételi a sírt: ember nem juthat be most már a sírboltba.

Mát. XXVIII. RÉSZ

Mát. 28,1–10. Jézus feltámadása (Mk 16:1–11; Lk 24:1–12; vö. Jn 20:1–18).

Mt a párhuzamos helyektől eltérően nem említi; hogy az asszonyok a holttest bebalzsamozására indulnak a sírhoz a szombatot követő nap reggelén. Így a sírnál való megjelenésük sejtelmes utalás a feltámadás öntudatlan várására, másfelől visszatekintve nagyobb súly esik Jézusnak Simon házánál történt megkenetésére (vö. 26:12). Mt egyedülálló abban is, hogy valamennyi evangélium közül a legközelebb megy a feltámadás eseményéhez: földrengés jelzi a mennyei erők közbelépését, angyal nyitja meg a sírt, és az angyal megjelenése egyszerűen tehetetlenné teszi a sír őrzőit. De a titok így is titok marad, a feltámadás ténye nem tapasztalati valóság, hanem az asszonyokhoz szóló angyal igehirdetésének tartalma, amely Jézus ígéretére hivatkozik, és ezt pecsételi meg. Látni csak az üres sírt lehet, ahol feküdt a Feltámadott. Tenni pedig csak azt lehet, hogy a mennyei szózatot meghallott ember hisz: félelemmel, mert a menny erőinek közelsége mindig félelmetes a bűnös embernek; de örömmel is, mert ami történt, az élet diadala a halál fölött, az a bűnös ember javára történt. A hit pedig nem maradhat tétlen: az asszonyoknak el kell indulniuk és tovább kell adniuk az angyal szavait. El is indulnak az engedelmesség útján: eközben lép eléjük a feltámadott Úr, és megismétli az angyal felszólítását. A feltámadás és a Feltámadott megjelenése tehát nem „hitelesíthető csoda”, nem hitet pótló tapasztalati esemény. A feltámadás mit sem mond Krisztus ellenségeinek, a Feltámadott meg sem jelenik egyiküknek sem, hogy térdre kényszerítse őket. Övéinek is csak akkor jelenik meg, amikor már hitre és engedelmességre jutottak, és imádattal tudnak leborulni előtte. A meglevő hitet és engedelmességet erősíti.

Mát. 28,11–15. Az őrség megvesztegetése.

Mt-nak ez az önálló elbeszélése az előzőkhöz szorosan kapcsolódva szól arról, hogy amíg a feltámadás híre nagynehezen utat tör a tanítványok szívéig, addig Izráel vezetői nem tétlenkednek. A sírőrség tagjai szorult helyzetükben mindent elmondanak a főpapoknak, így sajátos módon és formában ezek is értesülnek arról, amit az asszonyokkal az angyal szózata közölt. A tényekkel szemben tehetetlenek, így eszükbe sem jut a katonákat hibáztatni: inkább jó pénzért hazug propagandájuk eszközeiül nyerik meg őket. A procurator „tájékoztatását” és a katonák büntetlenségének biztosítását magukra vállalják. Az elbeszélés egyrészt azt veti a nagytanács tagjainak a szemére, hogy tudtak a feltámadásról, de letagadták, sőt: a népet is félrevezették. Másrészt ismételten rámutat a tanítványok elleni vád képtelenségére, és arra, hogy milyen fonák próbálkozás az evangélium írása idején már szerte a világon élő egyház létének történeti valóságát egy vakmerő, de alapjában véve meghiúsult, leleplezett csalásra visszavezetni. Különösen áll ez, ha meggondoljuk, hogy a tanítványokat mennyire készületlenül érte a feltámadás ténye, és híre milyen nehezen tudta áttörni értetlenségük kemény falát.

Mát. 28,16–20. Az apostolok kiküldése (vö. Mk 16:15–16).

Mt elbeszélése következetesen halad tovább a megkezdett irányban. Így számol be arról, hogy Jézus és tanítványai az Úr ígérete szerint valóban találkoznak Galileában. Krisztus több megjelenéséről nem is ad hírt, az itteni pedig nála mintegy a búcsútalálkozás szerepét tölti be. A tanítványok körében még mindig nincs minden tisztázva: a kételkedés nem szűnt meg köztük teljesen, sokaknak még további küzdelmeket kell megvívniuk. Jézus azonban távozni készül övéi köréből, és ez alkalommal bízza meg őket az ő küldetésének betetőzésével. Ez a szolgálat van hivatva arra, hogy Izráel Messiását a népek Megváltójává tegye, mint ahogyan erre földi munkássága során olyan sok előre utaló jelt adott már az Úr. E küldetés alapja Jézusnak a teremtett világ fölött kapott meghatalmazása és teljhatalma (pasa exousia): a golgotai áldozat magvetése itt termi meg remélni sem mert gyümölcsét. A küldetés célja: tanítványokká tenni másokat, de erre csak azok vállalkozhatnak, akik maguk már elintézett döntésük alapján Krisztus tanítványai. A küldetésben járás módja: keresztelés (ezután is ez lesz a Krisztussal való közösségvállalás pecsétje, és ez itt már nem szorul külön magyarázatra) és tanítás (mindarra, amit ők maguk is parancsként kaptak és elfogadtak Krisztustól). A keresztelés nem a tanítványok önkényes vagy önhatalmú vállalkozása, hanem a Szentháromság Isten „rendeletére” (eis to onoma: „számlájára, megbízásából”) történik: az Atya, Fiú és Szentlélek a „kezes” arra, hogy a tanítványok kiszolgáltatta keresztség valóban „megtérés keresztsége a bűnök bocsánatára”. Az egész parancs iránti engedelmesség ígéretes pecsétje pedig Jézusnak az a bátorító szava, hogy az így születő egyházzal ő együtt van e világkorszak, az egyház világkorszaka beteljesedéséig. Ezen a ponton zárja le evangéliumát Mt, ahol a „harmadik nép” megszületésének ígérete előtt állunk: zsidók és pogányok között leomlik a válaszfal, és a világ kibékíthetetlennek látszó ellentétben álló két fele egy új emberré teremtetik Krisztus keresztje és feltámadása által (vö. Ef 2:14kk.).