Máté XXIII. RÉSZ

Mát. 23,1–36. Jézus beszéde az írástudók és a farizeusok ellen (Mk 12:38–40; Lk 20:45–47; 11:37–52). A vitabeszédek azzal zárultak, hogy Jézus átvette a szót ellenfeleitől, de utoljára még kérdést tett fel azoknak, akik eddig őt kérdezték. Ez az utolsó vitabeszéd viszont átmenetté válik a következő nagy beszéd-egységhez, amelyben Jézus már csak megállapításokat tesz ellenfeleiről, még ha ezek egy részét megszólításukkal kezdi is. Ez a nagyszabású beszéd a Hegyi Beszédhez. hasonlóan Mt önálló alkotása, ha anyaga több forrásból származik is, ha jelentős párhuzamai vannak is a szinoptikus hagyományban, és ha világos jeleit mutatja is annak, hogy a benne foglalt jézusi szavak már a hagyomány korábbi fokán kezdtek egy egységgé összeforrni. Mk párhuzamos részével szemben szinte feltűnő teljességre törekszik. Így jelentősége nem elemeinek eredetiségében van, hanem összefoglaló jellegében: mindazt, amivel Jézus ellenfelei Isten ítéletét magukra vonták, most összefoglaló formában mondja el. A 2–12. hangja mindenesetre még tisztán megállapító természetű, a 13–36. azonban már formájában is utal a tartalom súlyos voltára: hangja kitörően szenvedélyessé válik. Ez a szakasz hét „jaj”-t tartalmaz (a 14. vers nem tartozott eredetileg a szöveg állományához), amelyek szemére vetik a „képmutató írástudóknak és farizeusoknak” mindazt, amiben Istentől való végzetes eltávolodásuk megmutatkozik. A beszéd erősen stilizáló jellege megengedi azt a következtetést, hogy a megszólításon Jézus Izráel valamennyi vezetőjét érti, csupán kiemeli közülük azokat, akikre a legnagyobb felelősség nehezedik, mert a tanítás letéteményesei. Hallgatóságára nézve pedig az tűnik ki, hogy első fele az egész tömeghez, második, nagyobbik része a tanítványok szűkebb köréhez fordul, mint ahogyan a Hegyi Beszédben is láttuk.

Az írástudók általában a farizeusok közül kerültek ki (vö. Mk 2:16), így egymás melletti említésük, mint több más helyén az evangéliumoknak, itt sem téves. Bűnük lényegét Jézus nem kegyességük külsőséges voltában látja: ez már csak tünete annak, hogy szavaikat és tetteiket egy világ választja el egymástól. Viszont szavaik – tanításaik – ellen Jézus nem emel kifogást. Nem kárhoztatás, csupán tárgyilagos megállapítás így az, hogy a népnek ezek a vezetői Mózes székébe ültek bele (a későbbi rabbinus szokás Mózesre hivatkozva olyan székekbe ültette a rabbikat, amelyekben ülve olyan magasaknak látszottak mintha állnának, itt azonban a zsidó kölcsönszóvá is vált kathedra jelképesen a tanítás, a törvénymagyarázás mózesi örökségének átvételére utal). De a farizeusi, írástudói tanítás hallgatólagos elfogadása az az utasítás is, hogy szavaik után igazodhatik a nép, csupán tetteik nem lehetnek életük irányjelzői. Ezután egy képpel érzékelteti meg Jézus azt, hogy a farizeusokat és írástudókat éppen nem lehetne könnyed felfogású embereknek minősíteni a törvényhez való viszonyukban. Fő gondjuk éppen az, hogy életüket a legapróbb részletekben is megszenteljék Isten előtt, de éppen ez a követelésük válik elviselhetetlen teherré. Az kétségtelen, hagy a törvény egyetlen rendelkezésének megszegése az egész törvény megrontásában teszi bűnössé az embert, így a törvény alapján állva csak kárhozatot vonhat maga után. A farizeusok éppen abban mondanak ellent önmaguknak, hogy csak követelnek, de semmit nem tesznek a teher megkönnyítésére vagy éppen levételére. Magatartásuk embertelensége még jobban kitűnik, ha arra gondolunk, hogy a jómódú farizeus, aki megélhetése érdekében nem volt ráutalva testi munka végzésére, könnyűszerrel megtarthatta a szombat-törvényt, de lelketlen dolog volt ugyanezt megkövetelnie a megélhetéséért keservesen küzdő szegény embertől. Életük kettősségének tünete kegyességük külsőséges volta is. Csak emberek előtt akarnak tündökölni, belsőképpen érintetlenek maradnak a törvény tartalmától. Az imaszíj (phylaktéria, rabb.-héb. tefilín, vö. Ex 13:9kk.; Deut 11:18kk.; a ąemac pergamenre írt szavait tartalmazó tokot erősíti a testre, a görög elnevezés mutatja, hogy démoni erők távoltartására szolgáló amulettnek is használták) a tokjában levő imádságért van (ld. 22:34kk.), ezért viszont akkor teszünk többet, ha a szeretet parancsát komolyabban vesszük, nem akkor, ha a szíjat szélesítjük. A ruhabojt (kraspedon, minden zsidó férfi viselte ruhája szegélyének négy csücskén) a törvényre emlékeztető jel: aki jól érti, az a törvényt veszi komolyabban, nem a bojtot teszi feltűnőbbé. A farizeusok emberektől igényelnek tiszteletet emberi ünnepségeken és istentiszteleten, nyilvánosság előtt és magánérintkezésben egyaránt. Nemcsak Jézus rajzolja így őket, hanem számos más korabeli forrás is. Tanítványait és minden idők egyházát nyomatékosan óvja Jézus ettől a magatartástól: attól, hogy önmaguk körében engedjék elharapózni az emberimádatot, a személyi kultuszt és a rangkórságot. Lehet, hogy valaki a neki kijáró tisztelet jeleként fogadja jólesően a „rabbi” megszólítást, de Jézus arra eszmélteti, hogy olyasmit fogadott el, ami csak Istent illeti meg, mert ő a mi egyetlen tanítónk (vö. Jer 31:34). Az a tanítványaiként egymásnak testvérei vagyunk, testvérek között pedig nincs helye kiváltságos címeknek. Lehet, hogy valaki az őszinte megbecsülés jegyében szólítja „atyának” idősebb testvérét, de Jézus arra figyelmezteti, hogy olyasmit adott meg embernek, ami csak Istennek, a mennyei Atyának jár ki. Lehet, hogy valaki hatalmaskodás, fölény vagy hiúság nélkül ösztönöz rábízott lelkeket arra, hogy lelki „vezérüknek” tartsák (kathégétés a filozófiai iskolák vezetőinek megjelölése), de Jézus önmagára mutat, mint aki egyedül illetékes ennek a megszólításnak az elfogadására közöttünk. Az ítélet leleplezi a hazug kegyességet, hogy tisztán ragyogjon az igazi: aki Isten helyébe teszi magát, azt ő letaszítja bitorolt magasságából; aki tudja önmaga helyét, és azt foglalja el, azt felemeli magához, igazi Atyjaként fiává teszi (vö. Mt 5:9).

A következő szakasz (hét „jaj”: prófétai ítélethirdetés) műfaja az Ószövetségben és Jézus igehirdetésében egyaránt gyakori, ismert. A szerkesztés tervszerű: az első három szózat Isten igéjének meghamisítását, a négy utolsó kegyességük tisztázatlanságát és ebből fakadó külsőségességét veti szemükre Izráel lelki vezetőinek. A szózatok, egy kivételével, a képmutatást (hypokrisis „színészkedés, színlelés”) vetik szemükre: ez nem föltétlenül tudatos ferdítést jelent, hanem azt a tárgyi ellentmondást magatartásukban, amelyről a bevezető tanítás is szól. Isten ítéletét felismerték ezek a kegyesek, de ki akarnak térni előle: hirdetik az ítéletet, de meghamisítják (1–3. „jaj”); külsőségeikben megtartják Isten parancsolatait, de lényegükben megszegik (4–7. „jaj”). Tartalmuk részléteikben ez:

I. (13. v.) A nép lelki vezetőire van bízva Isten igéje, amely egyedül nyithat utat Isten eljövendő országába, de ők nem töltik be feladatukat. Az ószövetségi ígéretek nem vezették el őket a Messiáshoz, így ők sem tudták megnyitni ezt a kaput mások előtt. (A 14. v. Mk 12:40 alapján került Mt szövegébe, arról szól, hogy az írástudók, akik a nép jogászai is voltak, hogyan éltek vissza e hatalmukkal: amikor éppen az elnyomottak és kiszolgáltatottak gondját viselő Isten szolgálatában kellett volna buzgólkodniuk, csak saját érdekeikre tudtak gondolni.)

II. (15. v.) A farizeusok buzgó „hittérítők”, de inkább megalkusznak a pogánysággal, csupán azért, hogy látszateredményeket mutassanak fel. Azután misszió címén önmaguk Lelki tisztátalanságával beteggé teszik azokat, akiket a pogányok közül az Izráelhez való formális csatlakozásra rábírnak (a prozelitusokat), és így szinte önmaguknál is biztosabban a kárhozatba taszítják őket.

III. (16–22. v., Mt önálló anyaga.) Az esküformák között a farizeusi kegyesség különbségeket állít fel, de Jézus szerint ez a gondolkozásmód fonák és elvakult. Ilyen külsőséges gondolkozásra csak a durva anyagiasság indíthatja az embert, amely nem veszi komolyan Isten nagyságának valóságát. Hiszen amit az ilyen gondolkozás többre tart, az csupán rejtett, láthatatlan „hátterétől” nyeri el értékét: a templom aranydísze magától a templomtól, az áldozati ajándék az oltártól, az oltár a fölötte álló Istentől, az ég Istentrónjától és a rajta ülő Királytól.

IV. (23–24. v.) A külsőséges kegyességi praxis a jelentéktelen, de mutatós részparancsolatok gondos szemmeltartásával eltakarja az ember szeme elől a törvény igazi igényét. A föld terményeire előírt tizedet a túlzó kegyesség kiterjesztette az illatosító vagy ízesítő „fűszerekre” is, de ebben ki is élte magát, így gondja nem terjedt ki a törvény Isten szerinti, igazi tartalmára (krisis, eleos, pistis, héb. miąpat, chäsäd, ’ämät, vö. Mik 6:8; Zak 7:9; az ember engedelmes válasza Istennek iránta tanúsított hasonló magatartására az emberek iránti jogosság, irgalmasság és hűség). Szabad a kegyesség külső megnyilvánulásaiban bármilyen buzgóságot tanúsítania annak, aki komolyan veszi a törvény tartalmát, és egész kegyességi formakészlete ennek a tartalomnak a kifejezője. Egy példaszó zárja az intelmet: Izráelben szokás volt a bort tiszta ruhán átszűrni, hogy le ne nyeljen valamilyen tisztátalan állatot vele együtt az, aki issza. A teve lenyelése képtelenség, de mint gyakran, a példázatos beszéd éppen túlzásával válik beszédessé (vö. 19:24; itt talán a két állat nevének összecsengése, is hat, mint ahogyan egy rabbinus mondat is mutatja: qamlá’ „szúnyog”, gamlá’ „teve”).
V. (25–26. v.) A külsőséges (rituális) tisztaság szabályait nagyon aprólékos pontossággal tartotta meg Izráel: istentiszteleti célra nem használtak olyan kelyhet, amelyet előzetesen kívülről gondosan meg ne tisztogattak volna. A példázatos mondás második fele már kiesik a képből: nem arról szól, hogy az edényekben levő étel-ital rablás és féktelenség gyümölcse. A képen áttör a valóság: a farizeus tisztogatja az edény külsejét, de belseje telve van szennyel; ugyanígy tisztogatja életének külső, látható oldalát is, de belseje telve van rablásvággyal és féktelenséggel. Fokozza a mondanivalót a mondás záró intelme, amely a kép anyagát megtartva nyilvánvalóan a valóságról beszél, mert a kép körén belül már nem is volna érvényes az, amit mond. Míg a külső tisztaság hajszolása érintetlenül hagyja életünk belsejét, addig a belső megtisztulás egész életünket tisztává teszi (vö. Mt 15:11kk.; Jn 15:3).

VI. (27–28. v.) A külsőséges igazság kárhoztatását Jézus egy képben és ennek pontos magyarázatában mondja el. Izráelben a páska-ünnep előtt szokás volt kimeszelni a sírokat. Ennek az volt a célja, hogy senki tisztátalanná ne váljék tudtán kívül azzal, hogy megjelöletlen sírhely, tehát tisztátalan hely fölött halad át; de a szokást egyre inkább a sírok díszítésére is használták. A külső dísz persze mit sem változtatott a sírban enyésző tetem tisztátalanságán. Hasonlóan a farizeusok külsőképpen megmutatkozó tettei is a törvénybetöltés buzgalmának látszatát vannak hivatva kelteni, de belsőképpen irtóznak a törvénytől, igyekeznek kivonni magukat alóla, legfeljebb félelemből vagy kényszerből vetik alája magukat, de igazi tartalmához, a szeretethez, semmi közük. Mindenben önzésük indítja őket, így a lényeget tekintve a törvény ellenségei, törvény nélkül élők, mint a megvetett vámszedők és bűnösök.
VII. (29–33. v.) Az előző képet folytatva Jézus a farizeusok külsőséges, hazug halott-kultusza ellen kél ki. Izráel büszkén őrizte elhunyt nagyjai sírhelyét, a megölt próféták és igazak emlékére pedig engesztelő kápolnákat állított. Jézus leleplezi e szokás igazi célját: farizeusi kortársai így akarják külsőségekben és ünnepélyes hangú, de hazug nyilatkozatokban elhárítani az őseik bűneiből rájuk háruló felelősséget. Másrészt így akarják biztosítani azt a lehetőséget, hogy tulajdon hasonló tetteiket Isten igazságos ítélete végrehajtásának tüntethessék fel. Jézus itt félreérthetetlenül önmaga sorsára utal: ennek beteljesedése révén a prófétagyilkos nép istengyilkossá „lép elő”. Ami még hiányzott az ősök Isten elleni lázadásából, azt ez a nemzedék ilyen módon kipótolja. De a múltból a jelenen át haladó vonalat meghúzza a jövőbe, és tanítványai sorsára is utal.
Két megdöbbentő gondolattal fejeződik be a „jaj”-ok sora (34–36. v.). Először: Isten bizonyítási eljárást folytat le Izráelben, és ez világossá teszi a vele egy korban élő nemzedéknek a gyilkos ősökkel való belső azonosságát, közösségét. Másodszor: éppen ezért ezen a nemzedéken úgy veszi számon ősei gyilkos tetteit, és úgy hirdeti meg fölöttük a kárhozatra vezető ítéletet, mint akik részesek őseik gyilkosságainak elkövetésében (ephoneusate). Az üdvösség történetében tipikusan Ábel az első, Zakariás az utolsó példa ennek a bűnnek a teljes történeti körét körülhatárolva (Zakariás a 2Krón 24:20kk. elbeszélésében szereplő pap, Jójada fia: a „Barakiás fia” mechanikus hozzáfűzés, az ismertebb személy, Zakariás próféta atyjának nevét tartalmazza; egyébként e gyilkosság súlyát, szinte apokaliptikus jellegét körülményei adják meg).

Mát. 23,37–39. Jézus panasza Jeruzsálem ellen (Lk 13:34–35).
A megelőző nagy beszéd záró szavai világosan mutatják, hogy Istennek még ennyire kemény-nyakú népe életében sem a kárhoztatás, az ítélet, a „jaj” az utolsó szó. Az előzőkkel a kapcsolatot ugyan először az adja meg, hogy Jézus ismételten szemére veti Izráel vezetőinek – ezúttal a szent város népének – Isten küldötteinek meggyilkolását, a népet összegyűjtő, dédelgető hívó szó konok visszautasítását (vö. 12:30). A szétszóródott nép összegyűjtésének, aggódó gonddal történő védelmezésének indulata (a képre nézve vö. Deut 32:11.; Zsolt 36:8; 91:4) hiábavalónak bizonyult, ezért elkerülhetetlen az ítélet: Jeruzsálemnek el kell pusztulnia. De amikor az egész világ, maga a nép és fiai is úgy tekintenek Izráel sorsára, hogy „nincs tovább”, akkor hangzik el Isten utolsó szava: az engedetlen nép megtér. Jézus sorsa az érzékeny mutatója a nép sorsának: az az Izráel, amely a pogányokkal együtt megfeszíti őt, nem kerülheti el az ítéletet. De ez az út úgy folytatódik, hogy a nép végül is felismeri Krisztusban Szabadítóját, áldja azt, akit a kereszten átokká tett, és így az a Jézus Krisztus, aki izráel Megváltójaként a népek Megváltója lett, az idők végén a népek Megváltójaként Izráel Megváltójává lesz, így látja meg őt népe.

Mát. XXIV. RÉSZ

Mát. 24,1–2. Jövendölés a templomról (Mk 13:1–2; Lk 21:5–6).
Mk elbeszélését dolgozza fel némi változtatással és bővíti más forrásokból a Mt 24–25. részeiben található újabb nagyszabású önálló beszéd-alkotás. Képanyagát a zsidó apokaliptikából meríti, de tartalma ettől eltérően prófétai: célja nem jövőbeli események történelmi értelemben vett „megjövendölése” vagy részletekbe bocsátkozó kiszínezése az emberi kíváncsiság kielégítésére, hanem intés és bátorítás, Isten jelenre vonatkozó akaratának kijelentése jövőbeli tetteire való utalással. A templomból távozva a tanítványok megcsodálják a szívüknek annyira drága és valóban csodálatos építményt. A Heródes-féle templom ez, amelyet Nagy Heródes kezdett építtetni Kr. e. 20-ban, építése Jézus idejében javában folyt, csak kevéssel a zsidó háború előtt fejeződött be. A tanítványok Izráel megmaradásának garanciáját látják a templomban, és azt várják, hogy Jézus megerősítse ezt a hiedelmüket. De Jézus ítéletes szavakat mond a templomról (ezek a hagyomány szilárd elemei, vö. Mk 13:2; Lk 21:5). Prófétai szavának előzmény e mindaz, amit az utolsó idők megpróbáltatásairól és Izráel istentiszteletéről mondott eddigi tanításaiban. Ószövetségi próféciák (Mik 3:12; vö. Jer 26:18) elevenednek meg szavaiban, amelyeket népe alig méitatott figyelemre, nem is őrzött meg emlékezetében, de próféciája megdöbbentően teljesedett be a tragikus végű zsidó háborúban.

Mát. 24,3–22. Az utolsó idők jelei (Mk 13:3–20; Lk 21:7–24; vö. Mt 10:17–22).
A templomtól nem messze keletre, az Olajfák hegyén mennek oda Jézushoz ismét tanítványai. Útközben folytatott beszélgetésük eredményeként tesznek fel neki egy kettős kérdést, amellyel az előző témát akarják újra felvetni. Ennek a kérdésnek kettős az indítása: a templom pusztulásáról mondottakkal Izráel magától értetődően kapcsolja össze a mostani világkorszak lezáródását (synteleia tou aiónos, vö. 13:39k..49), és ezzel együtt Jézus ítéletre való eljövetelét (parousia, lat. adventus a császárkultusznak is ismert szava, mi Krisztus „visszajöveteléről” beszélünk); másfelől Izráel az Olajfák hegyéről várta az eljövendő Úr érkezését (Zak 14:4). A téma az evangéliumban új, de nem meglepő, mert Jézus eddigi igehirdetésében is megvan az előzménye: nem nyíltan ugyan, de érthetően utal Jézus arra, hogy lesz olyan időszak, amelyben Ő nem lesz együtt a földön testben népével (9:15), ezt követően viszont eljön Isten országa dicsőségében, és ítéletével lezárja a világkorszakot (vö. Jn 14:3). Nem időpont megjelölését várják tőle tanítványai, hanem a parousia bizonyos jeléről kérdezősködnek, de Jézus még így is helyreigazítja váradalmukat. Eljövetelének ugyan vannak szükségszerű jelei, de ezek nem emberi értelemmel vagy jártássággal ismerhetők fel, hanem csak hit által, mert a jel és a jelzett dolog összefüggése nem emberi értelemben logikus, hanem a bennük cselekvő Isten gondolata és terve szerint. Ezentúl Isten népének azzal is számolnia kell, hogy az utolsó időkben sokan lépnek fel messiási igénnyel, és fellépésük fájdalmasan eredményes lesz, mert az emberi váradalmak húrján játszanak. Jézus azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a parousia előzményei súlyos megpróbáltatásokat jelentenek Isten népére, mert az emberiség élete a végső válság állapotába jut. A népek körében háborúk, hatalmak felemelkedése és bukása jelzi ezt a történelem utolsó szakaszában. A természet válságára elemi csapások utalnak: de mindez még csak az új világ születését megelőző vajúdás kezdete. A válság kiterjed az egyház és a világ viszonyára is: az Isten ellen fellázadó világ nem rejtegeti igazi arcát, hanem minden lehető módon támadja Isten népét és fiait. De behatol e válság az egyházba is, és jelei elárasztják ennek életét is: tagjai elbuknak a rájuk nehezedő próbák súlya alatt, a testvéri szeretet helyébe a gyűlölködés lép: egykori testvérek áruló módon közös ellenségüknek szolgáltatják ki egymást. Mindez az egyházon belül jelentkező meghasonlás keserű gyümölcse: a helyes utat mutató prófétai igehirdetést túlharsogja az emberi önzésből és aljasságból fakadó hamis prófécia, amellyel az elbukottak másokat is bukásba sodornak. Az egyház helyzete teljesen reménytelennek tetszik: a bűneiben tántorgó nép a törvény átkától való szabadulást a törvénytől való elszakadással téveszti össze, e tévelygés eredménye pedig az, hogy a törvény igazi tartalma, a szeretet kialszik a szívekben. Sokak sorsa ez az egyházban, és ez a megállapítás egészen úgy hangzik, mintha a „sokak” itt „mindenkit” jelentenének (polloi, héb. rabbím, vö. 20:28). Ez az emberi aggodalom be is igazolódnék, ha a világ és az egyház kormányát nem Isten tartaná a kezében. Így azonban a válság legsúlyosabb tünetei is jóra vezető próbává válnak, így következik be az utolsó nagy jel: Isten országa evangéliumának hirdetése. Ez a közvetlen előzménye a végnek, és ez a döntő jel pozitív, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnának keserves kísérő jelenségei. Ezekre tér ki végül Jézus, mégpedig olyan sajátos módon, hogy amit mond, az a jeruzsálemi gyülekezet életformáját veszi figyelembe. Ez egyrészt azzal függ össze, hogy a mennybemenetele után kezdődő korszak első nagy történeti ítéletét, Jeruzsálem pusztulását eszkhatológikus összefüggésben szemléli Jézus; másrészt azzal, hogy így ennek az eseménynek a mozzanatai képanyaggá válnak számára az eszkhatológikus történés mozzanatainak szemléltetésére. A végső próba döntő mozzanata a „pusztító utálatosság” (bdelygma tés enémóseós, héb. ąiqqúccím meąómém, Dán 9:27 stb., az Antiochus Epiphanes által a jeruzsálemi templomban felállított Zeus-oltár, többen szójátékot látnak a héb. kifejezésben, célzást a bacal ąómém „Zeus Olympius” névre) megjelenése a templomban: ezzel az antikrisztus kísérletet tesz arra, hogy az igaz Isten imádását bálványkultusszal szorítsa ki. Erre a rettenetes istenkáromlásra csak a menekülés lehet a válasz, nem gyávaságból, hanem azért, mert itt a bizonyságtétel is tehetetlen: éppen a menekülés jelenti a hitvalló bátorságból adódó következtetés levonását (vö. Gen 19:12kk.). Éppen ezért ennek halogatás nélkül kell történnie, félretéve földi egzisztenciánk egy-egy darabjának megmentésére irányuló próbálkozásainkat, egyedül Istentől várva könyörületes könnyítést a soha nem volt, de soha meg sem ismétlődő nyomorúságban. Az embernek le kell tennie a leghalványabb önbizalomról is: hitének bátorsága nem segíti átvészelni az apokaliptikus borzalmakat. Egyedül Istenben reménykedhetik, aki ítéletében is annyira irgalmas, hogy övéiért mintegy idő előtt megálljt parancsol a borzalmak áradásának. A beszédnek ebből a részéből különösen világos, hogy az apokaliptikus eseménysorozat mozzanatai nem csupán a végső időkre jellemző események, hanem Krisztus és az egyház korának is tipikus velejárói; csak a végső időkben kiélezetten, átfogó összegezésben jelentkeznek. Az apokaliptikus prófécia már ezért is olyan kijelentés, amely minden idők egyházának a tulajdon jelenjéről beszél, ebben mutat neki utat.

Mát. 24,23–44. Az Emberfia eljövetele (Mk 13:21–37; Lk 17:23–27; 34–37; 21:25–31; 12:39–40).
A következő beszédegység Jézus eljövetelének kérdésére ad választ. Először arra a kérdésre felel Jézus, hogy a Messiás hol jelenik meg: jelenléte nincs helyhez kötve (vö. Lk 17:23), ilyen értelemben vett jelekre csak a hamis messiások és prófétáik hivatkoznak. Ezek az érzéki bizonyosság magatartását akarják felkelteni még a választottakban is, de Jézus nyomatékosan óvja övéit ezektől a tetszetős és csábító jelektől. A villámlás képével teszi ezt először: az igazi Messiás megjelenése nincs emberi értelemben vett helyi korlátokhoz kötve, jelenlétét mennyei hatalmánál fogva egyszerre kell tudomásul venni – akarva, nem akarva – az egész teremtett világnak. Másodikként a dög és a keselyű képét adja övéi elé: Krisztus megjelenésének „helye” és a reá utaló jelenségek között éppen annyira szükségszerű és feltűnő a kapcsolat a hit számára, amennyire bizonyos az, hogy ahol a felhőtlen keleti égen egyszerre megjelenik a dögkeselyűk fekete fellege, ott alattuk a földön dögnek kell lennie. A kép riasztó, de tökéletes összhangban van azzal, amit az ószövetségi prófécia az Úr napjáról mond (jóm Jahwäh, Ám 5:18kk.). Másodszor arra válaszol Jézus, hogy a Messiás hogyan jön el. Az előző válasz prófétai-lelkigondozói célja az volt, hogy a messiásváró gyülekezetet minden emberi gondolati kötöttség alól felszabadítsa, és így megóvja a hamis messiások és próféták hazug „jeladásaitól”. Itt viszont arra nézve nyugtatja meg övéit Jézus, hogy senki sem marad ki a választottak közül a végső idők sokféle nyomorúsága közepette az ígéretek beteljesedésében való részesedésből (vö. 1Thessz 4:13kk.). Az apokaliptikus tanításban itt találjuk a legtöbb ószövetségi prófétai utalást (Ézs 13:10; 34:4; Dán 7:13k.; Ézs 27:13; Zak 2:10). A kifejezésmód jelképes, de megfelelőbbet nem lehet el sem gondolni e ponton; azonkívül így komoly hangsúly esik arra is, hogy amit Jézus itt mond, az teljes összhangban van az ószövetségi kijelentéssel. A Messiás eljövetelének negatív előzménye a jelenlegi világforma elmúlása (vö. 1Kor 7:31), ez mintegy visszavonul, hogy helyet adjon az új világ első képviselőjének. Az „Emberfia jele” magának Krisztusnak, a megfeszítettnek a megjelenése: ennyiben áll az óegyházi hagyomány, amely a kereszt jelét érti ezen. A parousia egyrészt osztatlan megszomorodást vált ki a föld népeiből, mert valamennyien együtt bűnösök az Emberfia megfeszítésében, és ezt most fel kell ismerniük. Másrészt az Emberfia most már ítéletre jelenik. meg hatalmában és dicsőségében: a megtérés idejének vége. Isten angyalainak harsonaszava, ez a minden emberi szónál kifejezőbb szózat hirdeti meg az ítéletet. Ez az ítélet abban áll, hogy akik megmaradtak bűneikben, azok most elveszik örök büntetésüket, de a „világ végéről” is összegyűjtik az angyalok Isten szétszórtságban élő választottait, hogy örököljék a Krisztussal együtt való uralkodást a megújult világban. Végül arra a kérdésre kapunk választ, hogy mikor jön el a parousia ideje. Itt Jézus arra akarja inteni övéit, hogy szüntelenül legyenek készen az Úr érkezésére. A természeti kép (vö. 16:2k.) arra utal, hogy az Isten irányítása alatt folyó történelem jelenségei olyan szoros kapcsolatban állnak Isten tervével; mint az egészséges növényzet élete a természet lüktetésével. Ahogyan a természet jelenségeiből következtethetünk a nyár közeledtére, úgy beszélnek a történelem jól értett jelei a parousia közelségéről. Három gondolattal zárul a tanítás: a) Bár Izráelre súlyos ítélet nehezedik, Isten üdvözítő terve nem teljesedik be nélküle (hé genea hauté Izráelről, mint 11:16; 12:39 stb.). b) Jézus szava nincs hozzákötve a múlandó világformához, hanem túléli az elmúló régi világot (ho ouranos kai hé gé). c) Bármily bizonyos jelei vannak a parousia-nak az értő hit és hívő értelem számára, mégsem köthető időben sem emberi kategóriákhoz. Idejének kérdése ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint az itt előképül szolgáló özönvíz, és az sem határozható meg emberi számítással, hogy ki bizonyul Krisztushoz tartozónak, ki nem. Ez nem azt jelenti, hogy Isten önkényes az ítéletben, csak azt, hogy az ember nem ismerheti Isten ítéletének alapját. Ezért állandó készenlétben kell várnia az ítélet napjára: ezt teszi itt világossá a tolvajról vett hasonlat (vö. 1Thessz 5:2). A hasonlat érvényességi köre a kiszámíthatatlanságra, a váratlan és meglepő bekövetkezésre terjed ki, lelkigondozói éle pedig arra irányul, hogy Isten népe egy pillanatra se lankadjon meg eljövendő Ura várásában. Csak itt, a végén nevezi nevén a tanítás azt, amiről eddig is végig szó volt: az Úr eljövetelét (ho hyios tou anthrópou erchetai).

Mát. 24,45–51. Az okos és a gonosz szolga példázata (Lk 12:42–46).
Példázatban folytatódik az előző kép: a kérdést maga Jézus teszi fel, hogy annál nyomatékosabban mondhassa el, milyen magatartást kíván ő az Ura érkezésére váró gyülekezet tagjaitól. A gyülekezet vezetőit olyan szolgákhoz hasonlítja, akikre a ház többi szolgája rá van bízva, akiktől uruk éppen ezért mindenekelőtt. hűséget kíván (vö. 1Kor 4:1k.). A megbízható, okos szolga tisztában van megbízatása jelentőségével, gondját viseli a rábízott szolgaseregnek, így hűséges munkájának jutalmaként fokozottabb bizalommal mindenét rábízza ura. A gonosz szolga ellenben visszaél ura távollétével, a rábízottak rovására „használja ki” a helyzetet: nyugodtan „éli világát”. Ura váratlan megérkezése azonban halomra dönti számításait, és megpecsételi végzetét. Természetesen csak akkor értjük jól a példázatot, ha Jézus korának viszonyai között maradva azt vesszük alapul, hogy a gazda mindent szolgái javára rendez be, ezek iránt emberség és jóakarat vezeti tetteiben. Csak így nem látjuk az első szolgában szolgalelkű kiszolgálóját a hatalmasabbnak és önmaga érdekeinek, a másodikban pedig gerinces ellenállót vagy szabadsághőst, és csak így érezzük a jutalmazást is, a büntetést is igazságosnak.

Mát. XXV. RÉSZ

Mát. 25,1–13. A tíz szűz példázata.
A példázat párja az előzőnek. Krisztus követeit, az egyház népét most szüzek seregéhez hasonlítja: ennek magyarázata az, hogy a menyegző válik képanyaggá Isten népének éberségre való intésében. Izráel és a Messiás viszonyát gyakran szemlélteti a vőlegényére váró menyasszony és az érte jövő vőlegény képe: így Jézus itt is olyan képkörben mozog, amely övéinek teljességgel érthető és meghitt kifejezésmód. A példázatot szemmel láthatóan Mt őrzi meg teljes formájában: igaz, hogy Lk 12:35k.; 13:24k. párhuzamban áll egy-egy mozzanatával, de világos, hogy nem a Lk-nál található elemekből szerkesztette bővítéssel Mt az itteni példázatot, hanem éppen megfordítva áll a dolog: Lk említett helyei töredékei egy olyan példázatnak, amelyet Mt nyújt teljes formájában, és a Lk-helyek nem is érthetők igazán a Mt-párhuzam nélkül. Az sem áll, hogy a példázat a későbbi gyülekezet sajátos helyzetéből kiindulva keletkezett volna, és ennek visszavetítése Jézus tanításába: a gyülekezet két típusának, amelyek közül az egyik komolyan veszi Krisztus visszajövetelét, a másik hisz ugyan benne, de gyakorlatban nem számol vele; hiszen a vőlegény fogadására készülő menyasszonyról egyetlen szó sem esik a példázatban. A tíz szűz, akiknek magatartása az egyház számára példázatos formában most tanítássá válik, a menyasszony barátnői. A menyegzőt a vőlegény és a menyasszony szüleinek házában tartották, és a vőlegénynek volt a feladata az, hogy a menyasszonyt szüleinek házából új otthonába vigye (nissú’ín). Az ifjú párt eközben a menyasszony barátnői kísérték, és ezek vártak rá az új otthonban. A példázat értelme az, hogy azok értik jól feladatukat, akik a döntő pillanatban teljesen felkészülve várják az Eljövendőt: Hogy közben valamennyien elaludtak, az arra eszméltethet, hogy az Urára váró egyház tagjai el-ellankadhatnak a feszült várakozásban. Hogy az okosok nem adnak olajat a balgáknak, az a valóságból a képbe átsugárzó mozzanat: senki sem adhatja kölcsön másnak a döntő pillanatban önmaga „készenlétét”. Hogy a balgák elindulnak éjjel olajat venni, az is olyan mozzanat, amelyet a valóság felől kell megközelítenünk (kapkodás az utolsó pillanatban), nem a kép felől (volt-e nyitva olajkereskedés éjjel?). A befejező tanulság az, hogy aki készültségének elégtelensége miatt elmulasztja a döntő pillanatot, az nem lehet részesévé a Messiás dicsőséges uralkodása örömének (ouk oida hymas a közösség ítéletes megtagadása, a kárhozatba vivő ítélet kimondása).

Mát. 25,14–30. A talentumok példázata (Lk 19:12–27).
Az előző példázat az Urára várakozó Egyház tagjainak készenlétéről magáról mint követelményről szólt, az újabb példázat e várakozás tartalmáról tanít. A Lk féle párhuzam csak tartalmában rokon, formájának eltérései miatt Mt-étól eltérő forrásra utal. A képanyag könnyen érthető. Egy távoli útra készülő gazda szétosztja rabszolgái között nem jelentéktelen készpénzvagyonát (egy szíriai talentum mintegy tízezer forint), hogy gazdálkodjanak vele visszatéréséig. Hogy ez hogyan történik, azt nem tudjuk, mert csak annyit említ a példázat a két első szolgáról, hogy vállalkozásba fogtak az összegekkel, és nyereségre tettek szert (érgasato, ekerdésen). Nem egyszerű bankügyletről van szó, mert ezt csupán mint jobb híján való, végső lehetőséget említi fel a gazda a harmadik szolgának (balein tois trapezitais, ekomisamén to emon syn tokó), még ha egyébként az ókori Keleten igen magas is volt a kamatláb. Az otthon hagyott rabszolgák az Úr érkezéséig a gyülekezetben különféle súlyú és mértékű megbízatással élő és szolgáló keresztyének. A gazda azzal is eleve számol, hogy ezek különböző képességűek, ezért kapnak különböző súlyú megbizatást (kata tén idian dynamin jelenti azt, amit mi innen vett szóval, de a példázat helytelen értelmezésével „talentumnak” nevezünk). A gyülekezetben tehát mindenki más és más mértékben kapja meg a szolgálatához szükséges lelki (karizmatikus) és természeti feltételeket. A gazda visszatérése számonkérés, és ennek során kitűnik, hogy szolgálni csak a bizalom lelkületével lehet: akiből ez hiányzik, az lehet emberi szemmel nézve becsületes talán (a hűtlen szolga sem el nem sikkasztja, sem el nem veszti a talentumot), de valójában tiltakozik az Urával való közösségvállalás ellen, megvádolja, és lázad ellene. Helyzete azért nem válthat ki együttérzést még abból sem, aki a példázat félreértésével valóban igazságtalannak tartaná a számonkérő gazdát, mert ez a rabszolga nem tudott lélekben sem függetlenné válni gazdájától. Maga vallja be, hogy félt tőle, abban pedig a gazdának van igaza, hogy félelméből rossz következtetést vont le. Ilyen lélekkel nyilván nem lehet az egyházban élni, így a végső ítélet csak megpecsételése ennek a magatartásnak, mert aki ezen az úton jár, az maga rekesztette ki önmagát Isten népének életéből. De a számonkérés során az is kitűnik, hogy a jutalmazás ellenére, amely a hű szolgák leleményes (és nyilván kockázatot is vállaló) „aktivitására” válasz, nem érdemről van szó végsőképpen, hiszen az üzleti vállalkozást csak a szolgákra uruktól rábízott javak teszik lehetségessé. Az egyház és tagjai életéhen Isten munkája minden, érdemeket emlegetni tehát egyszerűen Isten egyedüli dicsőségének meglopása. A történet tanulságát a 29. v. átszegezi (vö. 13:12; csak ott Jézus példázatos tanításának megértésére vonatkozik, itt viszont a gyülekezet vezetöinek és tagjainak egész magatartására). Ahogyan Mk 4:25-ből jól látszik, ez a mondat közmondás, és erkölcsileg nem megnyugtató az, amit mond, ha ti. „elvi alapon” értjük: Lk 19:25 szerint a jelenet tanúi tiltakoznak is ellene. Akkor értjük jól ezt a verset, ha számolunk azzal, hogy Jézus itt is, mint több más tanításában, az emberi együttélés valamilyen negatív jelenségét Isten országa egy-egy pozitív vonásának szemléltetésére használja fel (pl. a hamis sáfár példázata a Lk 16-ban). A képanyag a tőkén alapuló gazdálkodás rendjének körén belül mozog, így Jézus környezete számára jól érthető. Kép nélkül pedig arról beszél, hogy az egyház szolgálata nem könnyű ügy, azok a körülmények, amelyek között folyik, komoly helytállást igényelnek. Ezért kell mindenkinek teljes erejével arra törekednie, hogy ügyesen gazdálkodjék meglevő lehetőségeivel, mert aki ezeket – esetleg puszta sértődésből vagy méltatlankodásból – nem becsüli meg, aki kisemmizettnek érzi magát, az akkor jön rá majd semmibe sem vett esélyeinek értékére, amikor már eljátszotta ezeket.

Mát. 25,31–46. Az utolsó ítélet.
A 24–25. résznek és egyúttal Jézus tetteinek és tanításainak az elbeszélése az utolsó ítéletről szóló tanítással zárul. Ez nem példázat, egyetlen képszerű eleme a 32–33. v. Az Emberfia, a világ ítélő bírája Jézus: a beszéd úgy rajzolja ítéletre eljövetelét, hogy királyként említi (ezt eddig az evangéliumban nem találtuk, csupán utalt rá a jeruzsálemi bevonulás elbeszélése), aki trónján ül, az angyalok serege alá van rendelve (ez sem megszokott eleme a zsidó apokaliptikának, Istenre nézve utal rá az ószövetségi prófécia, vö. Zak 14:5), és akinek ítélete minden különbségtétel nélkül az egész embervilágra kiterjed (panta ta ethné a legátfogóbb megjelölés: míg eddig a parousia és az egyház viszonyáról volt szó, addig itt már Jézus nem tesz különbséget a pogányok, Izráel és az egyház között). Az ítéletet tartó király a jól ismert ószövetségi kép szerint pásztor, és a kép folytatása az, hogy ez a pásztor az ítéletben juhokat és kecskéket választ szét két csoportra (probata, eriphoi: a kép alapja az, hogy a pásztor a legelőn együtt futkosó kétféle állatot a nap végeztével csalhatatlan biztonsággal különíti el; különben Izráel fiait általában juhoknak nevezi az Írás, vö. Mt 9:36; 10:6 stb., viszont a kecske ezekkel szemben a hitványabb, értéktelenebb állat, vö. Lk 15:29). A jobb és bal oldal megkülönböztetése is ősi kép ebben az értelemben. Az emberiség két felének minősítését világos szavakban kapjuk meg: a jobb felől állók az Atya áldottai, a bal felőliek átkozottak: amazokat magához hívja, emezeket eltaszítja az ítélő király. Az ítélet megokolására nézve nincs jogunk olyan kérdést felvetni, hogy vajon elmond-e Jézus itt mindent, amit egyáltalában az utolsó ítéletről el lehet mondani, vagy ezek után még külön aktus lesz-e a tanítványok, az egyház ítélete. Itt valóban minden emberről van szó, így a legkegyesebb földi különbségtételek is érvényüket vesztik. Ezenkívül ez az ítélet nem véletlenül „szigorú” az egyház népe iránt, és nem véletlenül „enyhe” azok iránt, akik földi életükben formai tekintetben nem tartoztak hozzá az egyházhoz. Az ítéletnek egyetlen alapja van: az embernek a másik ember iránt tanúsított, Isten irgalmasságára válaszoló irgalmassága, bármely helyzetben, az „egy szükséges” formában. Mindebben Jézus teljes egészében vállalja a közösséget a segítségre szoruló emberrel; nem úgy, hogy mögötte eltűnik a nyomorúságban levő ember, hanem úgy, hogy minden segítségünkre szoruló embertársunk mögött felragyog az ő személye: minden ilyen ember egy az ő „legkisebb testvérei” közül. Megdöbbentő a beszéd csattanója: a király döntésére adott válasz a két csoport részéről: formájában tökéletesen párhuzamos, de tartalmában két külön világba vezet. Az áldottak azért lehetnek részesei a világ teremtése óta elkészített uralkodásnak, mert a leghalványabb számítás sem érvényesült tetteikben. Az embert embernek látták, ez indította őket könyörületre és szolgálatra: tetteiknek Krisztussal való összefüggését csak maga Krisztus állapítja meg. Az átkozottak pedig azért jutnak arra a sorsra, amelyet Isten nem is az embernek, hanem az ellene lázadó ősi ellenségnek és táborának, az embertelenségnek és bűntársainak szánt, mert önzésükben sejtelmük sem volt arról, hogy amikor közönnyel mennek el a segítségükre utalt ember nyomorúsága mellett, akkor magatartásuk a legsötétebb istentelenség: Krisztus meggyalázása, mint minden embertelenség. A kárhozat meghirdetése egyszerre sújtja az ember nyomorúsága iránti közönyt és a számító vallásosságot. Az ítélet valóban emberségünk legmélyebb gyökeréig hatol le: ez az oka annak, hogy Jézus itt a jó cselekvésének egyébként hangoztatott indítékát sem említi (epi tó onomati mou 18:5): a lényegen ez nem változtat, csupán annyi a különbség, hogy ott a gyülekezet áll az ítélet mérlegén, itt az emberiség valamennyi népe.