Mát. XVI. RÉSZ

Mát. 16,1–12. A farizeusok jelkívánása (Mk 8:10–21; Lk 11:16.29; 12:1; vö. Mt 12:38–39).

Feltűnő, hogy farizeusok és szadduceusok együtt mennek Jézushoz. Hogy miben egyek, az kérésükből kitűnik: azt akarják, hogy Jézus olyan jellel igazolja messiási küldetését, amely független a hittől, és nem igényel személyes döntést az embertől. Jézus válasza egy példázattal kezdődik, amely azonban számos régi szövegben nincsen meg. Ez a példázat arra utal, hogy amint az ember a természet életében ösztönösen használja természetes eszét és tapasztalatait a szeme láttára megmutatkozó jelek magyarázatára, úgy kellene Izráel lelki vezetőinek jel követelése helyett a megmutatkozó jeleket figyelniök, ezeket hitbeli ösztönükkel és tapasztalataikkal magyarázniok. A válasz csattanója ismét a Jónás jelére való utalás, mint a 12:39-ben, Jézus távozása pedig azt fejezi ki, hogy nem látja értelmét további beszédnek: nincs közös tárgyalási alapjuk. Az 5. v. megjegyzése egy korábbi mozzanatra utal vissza, a következőkben ismét a farizeusok és szadduceusok önelégültségétől és gőgjétől óv Jézus. Egészen különös az elbeszélés alapjául szolgáló kettősség: a tanítványokat teljesen betölti a földi táplálék körüli gond, Jézus pedig állandóan benne él az Isten országával kapcsolatos gondolatok körében. Ebből adódik az a jellegzetes „kétféle beszélés”, amelyben ugyanazok a szavak mást jelentenek a tanítványoknak, mint az Úrnak (zymé általában a normális, tehát kovásszal sült kenyér neve is; egyébként igen gyakori metaforával valamilyen erjesztő, tovaterjedő emberi magatartást vagy tanítást is jelenthet). A félreértésnek csak azzal tud véget vetni Jézus, hogy az általa mondott példázat kulcsszavát a „kovászt” nemrégiben tett megelégítési jeleire való erőteljes utalással magyarázza meg: ennek nyomán végre világosság támad tanítványai értelmében, mert megvilágosodott a szívük.

Mát. 16,13–20. Péter hitvallása (Mk 8:27–30; Lk 9:18–21; vö. Jn 6:68–69).

Caesarea Philippi Palesztina legészakibb pontja: utána már Szíria következik. Idáig érve Jézus végigjárja Izráel egész határvidékét a pogányok felé. Útja most már csak Jeruzsálem felé vezethet, hogy szembenézzen sorsa beteljesedésével. Ez a helyzet magyarázza Jézusnak önmaga személyére nézve feltett kérdéseit. Elgször a körülőttük élő Izráel nézeteihez kell viszonyítaniuk a tanítványoknak a magukét, mert – mint kitűnik – jól ismerik ezeket. A felemlitett történeti nevek nem tőrténeti azonosítást akarnak kifejezni, hanem tipikus jellemzést: lényegük az, hogy Izráelben Jézust sokan tartották nagy prófétai személyiségnek, de jelentőségét nem tartották az emberi méretek fölé emelkedőnek. E bevezetés után a tanítványoknak önmaguk váleményéről kell vallaniuk. Péter szólal meg, akit itt ünnepélyesen Simon Péternek nevez Mt; de azzal tisztában kell lennünk, hogy nem önmaga egyéni véleményének ad hangot, hanem a tizenkettő képviseletében beszél. Jézus egy makarismos-szal válaszol: Péter hitvallásának forrása a mennyei Atya kijelentése, és boldog az, aki Jézus személyiségével kapcsolatos döntésében ebből merít. Péter hitvallása annyira nagy, hogy neki magának is még súlyos próbák hosszú során át kell felnőnie hozzá. A tanítványi sereg, amelynek képviseletében Péter szólt, most Péter személyéhez szóló módon azt az ígéretet kapja, hogy Krisztus diadalmas egyházának alapjává lesz (vö. Ef 2:20). Igehirdetésüket pedig önmaga teljhatalmával ruházza fel az Úr: ennek nyomán dől el élet és halál, üdvösség és kárhozat kérdése, nyílik meg, vagy zárul be emberek előtt a mennyek országának kapuja. Az egyház akkor érti jól ezt az ígéretet, ha tudja, hogy az igéé a hatalom, övé pedig a felelősség. Úgy kell hirdetnünk az igét, hogy élet és halál kérdésében való szolgálattal vagyunk megbízva, nem kevesebbel. A tanítványok ezt most még nem értik, ezért inti őket hallgatásra Jézus. Óvja őket az éretlen bizonyságtételtől, mert az ilyesmi legfeljebb forrófejű messiási mozgalmakat pattant ki, de egyház nem születhetik belőle.

Mát. 16,21–28. Jézus útja és a tanítványok útja (Mk 8:31–9:1; Lk 9:22–27).

Most szól Jézus először nyíltan arról, hogy mi vár rá Jeruzsálemben. Szava prófécia: nemcsak az tartozik hozzá messiási küldetéséhez, hogy feltámad a halálból, hanem az is, hogy ismeri a halálba és azon túl a feltámadásra vezető útját is. Pétert még mindig népe hamis váradalmai kísértik: ezek nem tudták összeegyeztetni a halált a Messiás isteni küldetésével (vö. ApCsel 26:23). Bizalmasan, de egyben fölényesen rendreutasítja Jézust, amikor messiási küldetésének erről az oldaláról szól. De Jézus kíméletlenül leleplezi, Péter szavainak hátterét: aki nem Isten dolgaival törődik, hanem emberi szempontok szerint ítél ebben a kérdésben, az a sátán szolgálatában áll. Túl ezen a tanítványoknak azzal is le kell számolniuk, hogy Jézus útja lehet egyedül az ő útjuk is. A kereszthordozás már ismert képe után (vö. 10:38) az önmegtagadás magatartására hívja fel figyelmüket. Mindezt a kereskedelemből vett képpel foglalja össze: a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert aki az életét elveszti, az a nyereséget sem élvezheti. Különben is: mindenki kész minden árat megfizetni, ha az életét akarja menteni. A mennyei élet megfizethetetlen, ezért érdemes mindent kockára vetni. A végső ítéletben kiki a maga számítása és életfolytatása alapján áll majd helyt. Erre nagyon komolyan kell ügyelnünk, mert ez az idő nincsen már messze.

Mát. XVII. RÉSZ

Mát. 17,1–13. Jézus megdicsőülése (Mk 9:2–13; Lk 9:28–36).

A megdicsőülés Péter hitvallásának isteni pecsétje, de a jövendő gyülekezetnek is szól: ezért van az, hogy Jézus a hegyre három legközelebbi tanítványát viszi magával, az ősgyülekezet ún. oszlopait. Világos a jelenet helye Jézus életének összefüggésében is: életének azt a fordulópontját jelöli, amelyen végleg eldől, hogy elindul a sorsa beteljesedéséhez vezető úton (a tragédiákban ezt peripeteia-nak nevezik). Így rokon a Jézus indulását jelző keresztelési jelenettel, csak abban a látomás villanásszerű csupán, a szózat sem ennyire teljes; és rokon a feltámadási jelenettel, csak abban a Feltámadott már mennyei testben jelenik meg, és az ő ajkán hangzik el a szózat, így jelzi messiási pályájának harmadik pontját, a beteljesülést. A jelenet három eleme: a szózatra előkészítő látomás, a szózat és meghallása, ezt követően Jézus és tanítványai beszélgetése. Az elbeszélés hangulata ószövetségi (az időpont megjelölésében: „hat nap múlva”, nem számítja a határnapokat, míg a római módon számító Lk nyolc napról beszél). A pontos időmegjelölés arra vall, hogy a jelentős esemény elevenen élt a tanítványok emlékezetében. A hely nincs megjelölve (a későbbi hagyomány emlegette Tábor-hegy nem lehet, mert ennek a tetején erődített város volt): annyi bizonyos, hogy Caesarea Philippiből Jeruzsálem felé van útban Jézus. Jézus átalakulásának rajza mérsékelt, nem akarja arra csábítani az olvasót, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítson az előkészítő jellegű látomásnak. Jézus alakja itt önmagából sugárzó fényt ragyog, a két ószövetségi személy jelentősége világos: Mózesben a törvény, Illésben a próféták képviselője, az ószövetségi ígéretek világának két nagy fia hódol a beteljesedés előtt. Ismét Péter szólal meg, de szava most tőle szokatlanul elfogódott és alázatos. Szolgálatát ajánlja fel Jézusnak: ünnep tartására készül, és szeretne berendezkedni a hegyen. De hiába érzi a pillanat ünnepi voltát, lényegét mégsem érti szavai válasz nélkül maradnak, Isten maga áll ott a jelenés és a tanítványok közé, ószövetségi megjelenésének szokott formájában, megismétli a kereszteléskor adott kijelentést (vö. 3:17), kiegészítve e, újabb felhívással (akouete autou). Isten jelenléte bűnös emberből mindig félelmet vált ki: így van most is, és ez alól most Jézus oldja fel a tanítványokat, aki által maga Isten cselekszik. A látomás eltűnt, a szózat elhangzott: a történtek helyes értékelésre kívánja Jézus rávezetni tanítványait. Azt kell megérteniük, hogy aminek tanúivá lettek, az előleg volt a feltámadással kezdődő új korszakból, de teljes értelmét nem tudják most még megragadni. Ne gondoljanak arra, hogy ami a hegyen történt, az már feltámadás volt, Illés jelenléte nem erről beszél. Különben is: Jézus Illése Keresztelő János, így az ígéret, amelyre a tanítványok céloznak, már beteljesedett. Csak nem Illés látható megdicsőülésében, hanem a kiszolgáltatott útkészítő vértanúságában. Itt a kapcsolat az Illésről szóló ígéret és Jézus küldetése között: az ő dicsősége is szenvedésében, szenvedése által és szenvedése után fog kibontakozni, mert ez a Messiás Isten rendelte útja.

Mát. 17,14–21. Az epilepsziás gyermek meggyógyítása. (Mk 9:14–29; Lk 9:37–43).

Az elbeszélés a hagyományban mindenütt közvetlen kapcsolatban van a megdicsőülési jelenettel. A beteg fiú (seléniazesthai az ókorban általában az epilepsziát jelenti, az apa szavai így hirtelen fellépő rohamokra utalnak) apja teljes bizalommal van Jézus iránt. Kitűnik, hogy míg három tanítvány a hegyen maradt értetlen Jézus személyének titka iránt, addig a többi odalent mond csődöt a kapott küldetés teljesítésében. Jézus ezt messze túllátva egész népe csődjét ismeri fel a tanítványok kudarcában: ez is csak azért következett be mert követői szívükben még mindig nem tudtak elszakadni a nép engedetlenségétől. Az apa föltétlen hite az egyetlen pont, ahol Jézus megtalálja azt, amit keres népében: így ismét segít az előtte álló emberi nyomorúságon, és ezzel egyszerre teszi próbára a tömeget és tanítványait. A gyógyítás tudatosan szűkszavú, tipikus elbeszélése után a tanítványok kérésére válaszolva eszmélteti őket az Úr, hogy a hit nem mennyiségi kérdés, hanem egy új életformába való átlépés, amelyben az ember a jövendő világ erőiből él: ezekből pedig bármily kicsiny „mennyiségnek” is hihetetlen feszítő ereje van ebben a világkorszakban (a 20. v. második fele talán éppen a Zak 14:4-beli nagyszabású látomásra utal: a Messiás kettévágja Olajfák hegyét a végső ítéletben).

Mát. 17,22–23. Jézus másodszor jelenti szenvedését. (Mk 9:30–32; Lk 9:43–45).

A bevezető kifejezés azt a benyomást kelti, hogy Jézus ez idő tájt nincs állandóan együtt tanítványaival (systrephomenón autón „összegyűltek, összeverődtek”). A prófécia szövege mindhárom evangéliumban pontosan egyezik: a forma itt jövőidejű. Míg előbb arra esett a hangsúly, hogy mindezeknek Isten akaratából meg kell történniök, most azt emeli ki Jézus, hogy mindez az ő engedelmességéből be is fog következni. A tanítványok most nem tiltakoznak, de szomorúságuk mutatja, hogy lelkük mélyén még mindig tiltakoznak a prófécia tartalma ellen.

Mát. 17,24–27. A templomadó.

Az elbeszélés az utolsó, amelynek színhelye Kapernaum: a galileai időszak itt lezárul, és Jézus elindul Jeruzsálembe. Míg ez a részlet a törvény első táblájára utalva az új gyülekezetnek Izráel külső vallási rendjéhez való viszonyával foglalkozik, addig a 18. részben a törvény második táblájára van utalás: ez a tanítványoknak egymáshoz és embertársaikhoz valcó viszonyáról szól. Jézus nincs állandóan együtt tanítványaival, itt is csak Péter van vele, ezért fordulnak hozzá kérdésükkel a templom-adószedői (didrachmon a négy attikai drachma értékű héb. ąäqäl fele, a hellenista zsidóság számolt így; a többesszám a rendszeres fizetési kötelezettséget fejezi ki; egy statér pedig két didrachmon, azaz két személy templomi adója). Péter természetesnek tartja, hogy Jézus mint becsületes hívő izraelita fizeti a templom fenntartására szolgáló adót, amelyet Adar hónapban, tehát általában húsvét előtt szedtek be. Ilyen értelemben válaszol az adószedőknek. De meg kell lepődnie, mert Jézus nem tartja annyira magától értetődőnek a dolgot, mint ő. Példázatos kérdésével elébe vág Péternek. A kép arról beszél, hogy a mennyek országának fiai nem volnának kötelezve az adófizetésre. Szabadságuk teljes, de ha a mások érdeke úgy hozza magával, szabadságukról is le tudnak mondani, nem tüntetnek kérkedve ezzel a szabadsággal (vö. 1Kor 8:9; 10:23–24). Jézus egy messiási jellel intézi el a kérdést. A befejező mondatot némi erőltetéssel szokás úgy értelmezni, hogy Péter fog egy halat, leveszi a horogról (anoixas to stoma), és azonnal megkap érte (heuriskein) egy sztatért. De a történet mondanivalóját nem kell ilyen magyarázattal gyengítenünk. Isten, aki elküldte és a törvény alá helyezte Fiát, maga fizeti meg ilyen módon a törvény követelte összeget.

Mát. XVIII. RÉSZ

Mát. 18,1–9. A kisgyermek példája, óvás botránkoztatástól. (Mk 9:33–37.42–48; Lk 9:46–48; 17:1–2). A részlet élén álló kérdés: „Ki a legnagyobb?” – meghatározza az egész részletet, erre a kérdésre válaszoló jézusi szavakat foglal itt Mt mélyértelmű egységbe. A tanítványok gondolatai a közelesen eljövendő mennyek országa körül forognak, és ennek rendjébe szeretnének bepillantani (meizón középfok felsőfok jelentésével). Jézus először egy élő máąál-hoz fordul: egy kisgyermeket állít a tanítványok elé, nem erkölcsi példaként, hiszen tudjuk, hogy a gyermek sem ártatlan; nem is életének ösztönösségéért, mert ez sem sokáig tart; hanem azért a feltétlen bizalomért, amellyel a segítségre szoruló gyermek a segítséget el tudja fogadni. Ezen a ponton kell nekünk „megtérnünk” (straphénai), ha egyállalában be akarunk jutni a mennyek országába (a felelet a kérdéshez képest szándékosan eltolódik). Abban követendő példa a gyermek, hogy „alacsonynak tartja magát” (tapeinoun itt ezt jelenti), ebben kell a tanítványoknak hasonlóvá lenni a gyermekhez: félretenni nagyravágyásukat, amely most is megszólalt belőlük, és egészen Istenre hagyatkozva vállalni a jelen feladatait. Így válik a kisgyermek „illusztrációból” élő problémává: Jézus maga jelentkezik benne előttünk, és igényli számára segítő szeretetünket. Az áldás ígéretének súlyát a kemény ítélet meghirdetése növeli: a legkínosabb halálnál is súlyosabb ítélet vár arra, aki visszaél a gyermekek, Krisztus kicsinyei ráutaltságával, és bűnbe sodorja őket. Ezen az ítéleten az sem vál hogy Isten tervébe a botránkoztatások is bele vannak építve: hogy ő a mi gonoszságunkat jó végre vinni, az nem ment fel minket felelősségünk ítélet alól. Ebben az összefüggésben zárja Jézus tanítását önmagunk és ösztöneink radikális megtagadásának nyomatékos parancsával (vö. 5:29–30)

Mát. 18,10–20. Megtérő bűnösök, bűnbe esett testvérek (Lk 15:3–7; 17:3).

Az átvezető 10. v. általánosítja a „kicsinyek” értelmét, és mindazokat érti akik kívül maradtak Izráel kegyességi és társadalmi keretein. Jézus megdöbbentő mértékben vállalja velük a közösséget, és ebben is az Atya akaratát teljesíti. Az Atya úgy rendelkezett, hogy akiket az ember hazug kegyessége alapján kisemmiz a mennyek országából, azok mennyei képviselői állandó és közvetlen kapcsolatban legyenek vele. Ez az ő világkormányzásának legsajátosabb vonása, és az újszövetségi gondolkozás szerint Isten világkormányzásának képviselői is az angyalok az ember életében. Ebből következik először az, hogy neki az elveszettek megkeresése leginkább a szívügye, és az a legnagyobb öröme, ha egyetlen elveszettet is megtalál. Erről beszél az elveszett juh példázata. A részlet második felében, a gyülekezetnek adott szabályok formájában, arra az eshetőségre utal Jézus, hogy a testvérek közül bármilyen formában, vétket követ el (hamartésé, az eis se „ellened” bővítés későbbi, itt nincsen is a helyén). Az egyházi fegyelmezés alapszabályának is nevezhetjük ezt a helyet, csak az a fontos, hogy fegyelmezésen azt értsük, amit kell. A bűnbe esett testvér is az elveszettek kategóriájába tartozik: a cél az, hogy mindneképpen visszanyerje őt a gyülekezet. Ezért parancsolja Jézus azt a fokozatos magatartásmódot vele szemben, amellyel itt találkozunk: először négyszemközti intés (vétkének hátmögötti felemlegetése helyett); ha ez nem vezet eredményre, az ószövetségi szabály szerint az intésnek két vagy három tanú jelenlétében történő, de még mindig nem a nyílvánosság előtt folyó megismétlése. Ha ez is eredménytelen, a gyülekezet egésze elé kell vinni az ügyet, és ha így sem sikerül az elesettet talpraállítani, akkor a maga helyére kell őt tenni. A gyülekezetben nincsen helye ilyen állapotában, kívülállónak kell tekinteni, de ez nem elvetést vagy megbélyegzést jelent, hanem fokozott lelkigondozó, sőt: missziói felelősséget iránta mintha pogány vagy vámszedő volna. Ezután Jézus az oldás és kötés ígéretét ismétli meg, most formájában is az egész tanítványi, körre tekintö érvénnyel. Kiegészíti azzal az ígérettel, hogy ha a gyülekezet a bűnbocsánat hirdetése és erejének sugárzása közben imádságos lélekkel van együtt osztatlan egyetértésben akkor ezt a könyörgést a mennyei Atya mindig meghallgatja. A záró ígéret Izráel ősi váradalmának megismétlése, csupán az a különbség, hogy Izráelben az ígéret a Tóra mellett együtt levőkre vonatkozott, itt viszont a törvény helyére az élő Jézus Krisztus kerül. Ez az ígéret nemcsak az egyén üdvösségét pecsételi meg, hanem éltető erőt sugároz ki a gyülekezet körül élő egész embervilágra.

Mát. 18,21–35. Az adós szolga példázata (vö. Lk 17:3–4).

A megbocsátásról volt szó az előző részletben, most Péter ennek határa felől érdeklődik (a szerkezet jellegzetesen sémi: mellérendelést találunk alárendelés helyett, értelme ez: „Hányszor vétkezhetik ellenem a testvérem úgy, hogy megbocsátok neki?”). Izráel közvéleménye úgy tartja: háromszor eshetik meg ilyesmi. Péter már előre túl akarja licitálni ezt mértéket, azért köt ki a hetes számnál, azonkívül abban is nagylelkű, hogy nem köti a bocsánatot a jóvátételhez mint feltételhez. Jézus válasza a törvényhez kapcsolódik, és a Lámek-formulára utal (Gen 4:24). Csak éppen ott a bosszúról, itt pedig a megbocsátásról van szó. A számadat: „hetvenszer hétszer” – hiperbólikus, általános értelmű. A törvényben: bosszúállás minden határon túl; itt: bűnbocsánat korlátok nélkül. Az „elvi” jellegű tanítást ismét példázat világítja meg. A példázatban az összehasonlítási alap egy elszámolási folyamat. Egy királyról van szó, aki hihetetlen bizalommal mérhetetlen összeget bíz rá egyik főtisztviselőjére (doulos csak az uralkodóhoz való viszonyát jelöli, különben a jellegzétesen keleti viszonyok alapján leginkább királyi helytartóra gondolhatunk): az összeg megjelölése lehet konkrét (tízezer talentum = százmillió dénár, tehát az összeg a következőnek milliószorosa), de lehet általános is (myrioi „nagyon sok”). A talentum értékét bajos mai pénznemben meghatározni, jellemzéséül annyit, hogy Heródes egész évi jövedelme 900 talentum volt, az itteni összegnek, tizedrészét sem érte el. A büntetés módja és mértéke pogány környezetre utal. A család valamennyi tagjának elárverezése sem fedezi az adósságot, sőt annak csak igen csekély hányadával egyenértékű (egy rabszolga átlagos ára 500–2000 dénár, a maximum 10 000 dénár). Ezért az adós fogadkozása teljesen irreális. A király könyörületességének alapja valóban csak a szánalom és a nagylelkűség. Ebben viszont annyira nagy, hogy sem újabb terminust nem szab, sem fogva nem tartja az adóst. Ezek után válik különösen elképesztővé a következő jelenet, a csekély adóssággal, és a hitelező képtelen lelketlenségével. Íme: ez az aránya a mi Isten ellen elkövetett vétkeinknek, és felebarátaink ellenünk elkövetett vétkeinek; mégis az a helyzet, hogy Isten tud megbocsátani, mi nem. A szolgatársak felháborodása hatásos háttere a képnek, a végső mondanivaló pedig abban csúcsosodik ki, hogy aki Isten bűnbocsátó kegyelmét elnyerve, maga nem tud ellene vétkezett felebarátainak megbocsátani, az joggal kerül a legsúlyosabb ítélet alá. Aki nem ismeri el létalapul az irgalmasságot, az számoljon azzal, hogy Isten szabad folyást enged vele szemben az ítéletnek.

Mát. XIX. RÉSZ

Mát. 19,1–12. Házasság és válás (Mk 10:1–12; vö. Mt 5:31–32; Lk 16:18).

Mk szerkezetéhez alkalmazkodva Mt a házasságról tanít ebben a részletben, először a tanítványoknak, azután úgy, hogy a tömeg némely részei is belekapcsolódnak. Egy rövid bevezetés után következik maga a párbeszéd, Jézus állásfoglalásával. Majd a farizeusok ellenvetése és Jézus válasza; végül a tanítványok ellenvetése és Jézus válasza fejezi be a tanítást. A hely- és időmeghatározásnak nincs jelentősége, az előzőkkel az összefüggés tartalmi. Mindenesetre Júdeának a Jordántól keletre eső területén, Peréában áll meg Jézus. Galileai honfitársaival és betegeikkel van úton: ezeket kívánja megszentelni az utolsó útra, amelyet vele együtt tesznek meg. A farizeusok feltette kérdésben egyszerűen a válás, helyesebben a házassági elbocsátás lehetőségéről van szó, így egyelöre a kérdés zsidó szemszögből is kísértő még inkább az keresztyén szempontból, a kata pasan aitian bővítés miatt. A farizeusok hivatalos részről, a szanhedrintől, Jeruzsálemből jöhettek: ez adja meg jelentőségük súlyát, és ez magyarázza meg azt a törekvésüket, hogy Jézust végül is a mózesi törvénnyel hozzák összeütközésbe. Az írástudók körében ebben az időben két irányzat volt, a kettő közötti különbség voltaképpen exegetikai eredetű. Az idézett törvényhely a Deut 24,1: ennek két döntő szava (cärwat dábár, LXX aschémon pragma) vitatott. A szigorúbb Sammaj-féle iskola, a két szót egységes kifejezének érti, és általában, az akkor már kialakult értelem szerint elsősorban a házasságtörést, vagy más ehhez hasonló jellegű, de a házasságot megcsúfoló magatartást értett rajta. Az enyhébb Hillél-féle iskola kettéválasztja a két szót, és így érti: (cärwat és (vagy) dábár, tehát szégyenteljes dolog és (vagy) valamilyen dolog lehet válóok. A magyarázat bűvül a Deut-nak azzal az állításával, hogy a férfi elbocsáthatja feleségét (ez a hely értelme), ha többé nem talál kedvességet előtte. Ettől csak egy lépés az, hogy elbocsáthatja, ha bármi ok miatt nem tetszik már neki (pl. lekozmáltatja az ételt: nem tudni, hogy ez jelképes kifejezés-e tanbeli eltévelyedésre; vagy ha pl. másik asszonyt ismer meg, és az tetszik meg neki). A farizeusok most úgy gondolják, hogy Jézus mindenképpen csak veszíthet a vitában: ha Hillél álláspontját fogadja el, akkor erkölcsi komolyságát járatja le; ha Sammaj szigorú felfogásához csatlakozik, akkor aszkétikus szigora teszi népszerűtlenné. De Jézus keresztülhúzza számításukat: szemükre veti, hogy nem törődnek az Ószövetségben kijelentett és az ember bűnétől még érintetlen tiszta teremtésbeli rendel. Amikor pedig a farizeusok azzal próbálnak érvelni mintha Mózes elrendelte volna Izráelben a válást, akkor rámutat arra, hogy a teremtés tiszta rendjéről szóló isteni kijelentés az Ószövetség alapvető rétege míg a mózesi rendelkezés az ember bűne miatt létrejött másodlagos helyzetben keres egy olyan megoldást, amellyel megakadályozhatja, hogy családok élete pokollá váljék. De ez nem parancs, csak engedmény nem elsődleges isteni rendelés, csak a nép emberi vezetője részéről kapott könnyítés. Így mindenekelőtt nem érvényteleníti, még csak problématikussá sem teszi a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó teremtési rendet. A tanítványok nem értik: ha ennyire feltétlen és egyszeri kapcsolat a házasság, hogy élhetnek egyáltalán házasságban Krisztus követői. Jézus szavai azt tisztázzák, hogy először is a házasság is olyan életforma, amelyet csak Isten kezéből fogadhat el a hívő ember. A második az, hogy ezen a téren többféle lehetőség van, de ezt nem érhetjük el emberi erőnkkel, nem erőltethetjük ki emberi rendszabályokkal, hanem Istentől kapott lehetőségként kell elfogadnunk. Az nem vitás egy pillanatra sem, ami Pál tanításának is sarkalatos alaptétele: csak az élhet házasság nélkül, aki a nemi élettől megtartóztatja magát. Alku ebben a kérdésben nincs.

Mát. 19,13–15. Jézus megáldja a gyermekeket (Mk 10:13–16; Lk 18:15–17).

A rabbiknál szokásos volt az, amit itt a gyermekek szülei kérnek a Mestertől; a kérés mindenesetre Jézus nagy tekintélyére vall. A tanítványok megpróbálnak fontoskodni: ilyen jelentéktelen dollgokkal nem lehet zavarni a Mestert, aki az egész világ sorsát hordozza vállán. Jézus a 18:1–4 példázatos tanítására utal, amelyet a tanítványok – úgy látszik – már elfelejtettek, megismétli intelmeit, a gyermekek ügyét jelentős ügynek minősíti, és teljesíti a szülök kérését: kezét rájuk téve megadja az áldást. A tanítványok ismét megtanulhatnak eg leckét: Krisztus követőihez semmiféle nagyképűség nem illik, ez a magatartás a Mester környezetében nincs helyén. A mennyek országa pedig a szó sokrétű értelmében – éppen a gyermekek ügye.

Mát. 19,16–30. A gazdag ifjú (Mk 10:17–31; Lk 18:18–30; vö. Lk 22:28–30).

Az elbeszélés felépítése Mk szerkezetét követi: a gazdag és Jézus párbeszéde 16–22, a gazdagság veszélyei 23–26, végül a tanítványok önmegtagadása 27–30. A részlet magyarázata a következő példázat, az utolsó vers erre átmenet. A történet „főszereplője” nincs közelebbről meghatározva. Hogy ifjú-e, vagy nem, az nem tűnik ki az elbeszélésból. Hogy gazdag, az csak a későbbiekből. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy az örökélet megszerzésének (schó) feltételeit tudakolja Jézustól. A „kiérdemlés” mozzanata világos, ha a megfogalmazás el is tér a többi szinoptikusétól (azokban a megszólítás: didaskale agathe „jó Mester!”, Mt-ban az agathon tárggyá válik, mert a zsidókeresztyén olvasóknak elviselhetetlen volna a hellénista udvariassági formula; mindenesetre a Mk–Lk-féle forma látszik eredetibbnek a megszólítás és a felelet pontos összecsengése miatt: „Jó Mester!” – „Senki sem jó, csak Isten!”). Mt válasza nagyon mély értelmű: először arról szól, hogy a „jó” nem személytelen dolog, hanem „valaki” (bár Istent nem nevezi meg), és a jót keresni annyi, mint Istent keresni (vö. Ám 5:2.6.14). Ezen az úton viszont nincsenek Jézus kezében sajátos receptek, mint ahogyan a gazdag várná: a jól ismert törvényhez utasítja azt, aki Isten akaratát meg akarja ismerni. A gazdag meglepett kérdésére Jézus minden félreértést kizárva fel is sorolja a második tábla törvényeit, betetőzve ezeket a Lev 19:18-beli összefoglaló formulával. Nincs külön út, rendkívüli szabály, egyről lehet szó: szeretni Istent, jobban mindennél, tehát földi életünk biztonságánál, kényelménél és bőségénél is. De a gazdag nem tud túljutni azokon a kegyességi fogalmakon, amelyekben (nyilván farizeusi tanítói) nevelték. Megállapítja, hogy a törvényt megtartotta, mióta az eszét tudja, majd egy magabiztos kérdéssel akarja Jézus helyeslését kiváltani, de egyben buzgalmát is tanúsítani: ha volna valami mégis, amit nem tett meg, kész azonnal elindulni és mulasztását pótolni. Jézus elfogadj a „tárgyalási alapnak” a gazdag állitását; ismét nem a törvényen túlmenő követelménnyel áll elő, csak próbára teszi a gazdag törvénymegtartásának a valóságát. A törvény megtartásának egyetlen alapja lehet: mindenek fölött szeretni Istent. Ez kizárja önistenítésünk mindenféle formáját. Aki itt megállja a próbát, az meg tudja tagadni önmagát, tökéletessé válik, így elnyeri a mennyei kincset; és ezek végső következményeként csatlakozhatik Jézushoz. Az út tehát végül egyedül Jézus és az ő követése lehet. Így bukik meg a gazdag a próbán: csüggedt távozása éles ellentétben áll előbbi bizakodásával. Jézus pedig levonja a következtetést a történtekből a tanítványok számára. A gazdagra vonatkozó egyszerű megállapítását most utólag szemlélteti egy máąál-lal, amelyet semmiképpen nem szabad gyengítenünk, hanem a maga képtelenségében kell tudomásul vennünk, éppen úgy mint a Mt 23,24-beli képet. A tanítványok megértik a választ: kérdésük éppen a képtelenság átérzéséből fakad. Jézus alapjában véve elvágja kérdezősködésüket: az új igazság, a tökéletesség nem emberi lehetőség, hanem az Istentől kapott új élet gyümölcse. A történet újabb fordulathoz ér. A tanítványok közhangulatát ismét Péter fejezi ki: szavaiban a tanítványok döntését mégis emberi teljesítményként értékeli, szinte benyújtja ezekért a számlát, és éppen ezzel teszi világossá, hogy mennyire nem értették Jézus szavainak lényegét. De Jézus most is helyreigazítja a tanítványok gondolkozását, amikor a jövő és jelen viszonyának helyes értelmére mutat rá. A tanítványok döntése, ha helyes döntés, az Emberfia legnagyobb dicsőségének összefüggésében áll benne; de ebben az esetben a jövő kincse már ebben az életben teljes valóság. Aki Krisztusért mindent és mindenkit meg tud tagadni, annak éppen az a jutalma, hogy velejárhat. Amit régi életünkből elhagytunk, az elenyészően csekély érték ahhoz képest, amit az új életben, a gyülekezetben kapunk emberi kapcsolatokban, élményekben, otthonban, testi-lelki javakban. A zárszó így vezet át a következő példázatra: a világ mostani és eljövendő új formája között ellentétes a viszony. Ami itt értéknek látszik, az ott semmivé válik: elsők és utolsók szerepe minden tekintetben végzetesen felcserélődik. Krisztus egyházának az a feladata, hogy egész szolgálatával „előlegezze” a jövőnek ezt a rendjét már itt a földön.

Mát. XX. RÉSZ

Mát. 20,1–16. A szőlőmunkások példázata.

A részlet a 19:30 példázatos megvilágítása, ezért a 20:16 a példázat befejezéseként ennek a mondatnak a megismétlése: Jézus itt Istenhez való viszonyunkra alkalmazza ezt, és a példázatból tűnik ki, hogy milyen értelmet tulajdonít neki. Isten országának bizonyos törvényszerűségét itt a szőlőmunkások felfogadásának és díjazásának a folyamatához kívánja hasonlítani Jézus. A gazda mint általában, Istenre utal; de éppen úgy jelentheti Krisztust is, a világ ítélő bíráját. A munkások felfogadása (mint maga az időszámitás is) napkeltével („az első óra”) kezdődik. A napszám összege egy dénár ezt nem egyszerűen megszabja a gazda, hanem megalkuszik benne a munkásokkal (symphónésas: erre nagy hangsúly esik). Más a helyzet a következő csoporttal, amelyet reggel kilenc óra tájban fogad fel a gazda, nyilván szánalomból, mert látja, hogy nincs munkájuk: ezeknek csak annyit ígér, hogy méltányos bért kapnak. Ezek azért nem is alkusznak, mert úgyis elveszettnek érzik már a töredék-napot, és örülnek, ha valamit mégis vihetnek haza családjuknak. Későbbi órákban csak akkor szokás munkásokat felfogadni, ha sürgős munka van, ilyesmit azonban a példázat nem említ. Ugyanez áll a déli tizezenkettőkor és délután háromkor felfogadottakra, az ábrázolás itt egészen vázlatos is. Ha a gazda eddigi magatartása képtelennek hatott, akkor igazán annakhat most utolsó gesztusa: az utolsó órára még mindíg fogad fel munkásokat, még ha ezekhez az előbbi rövid ígéret sem hangzik el a bérre nézve. Egyre világosabb, hogy a képen átüt a tartalom: nem a Jézus korabeli munkaviszonyokról akar beszélni a példázat, hanem Isten országáról. A munkabéreket a nap elteltével szokták Izráelben kiadni, főképpen ha a munkások is kívánták. Itt is így történik. A bérelszámolás nyilván a végső nagy ítéletre való emlékeztetés, de a tiszttartó személyéneknek nincs önálló jelentősége benne, csupán a képet színezi. A bérfizetés alkalmával megfordul a munkások sorrendje: ennek az ábrázolástechnikai eszköznek segítségével válik világossá a példázat tartalma. Az utolsók megkapják a teljes bérősszeget, de az elsők ezen az alapon hiába reménykednek nagyobb összegben: ők is csak azt kapják. A jutalmazás: nem teljesítmény szerint történik (mian hóran epoiésan), hanem Isten kegyelmes akarata szerint (theló 14. v.). Amikor Isten így jár el, senkit nem károsít az egész időt végigdolgozott szolgákkal így, „alkudott” a szegődtetéskor. Aki ezt kifogásolja, azon már az irigység indulata vett erőt, és az ingerli, aminek örülnie kellene: hogy Isten minden emberhez jó („azért gonosz a szemed – azaz: irigykedel –, mert én jó vagyok?”). Végül azt is meg kell értenünk a példázatból, hogy az embernek a legnagyobb jutalom az, ha „kezdettől” Isten országának munkása lehet: amit ezen túl kap, az Isten irgalmas gondoskodása, amellyel életét megtartja (a képben maradva az a kérdés ez, hogy vajon azoknak volt-e nehezebb dolguk, akik izzadva dolgoztak ugyan egész nap, de tudták, hogy meglesz a megélhetésük; vagy azoknak, akik szorongva ácsorogtak munkára várva, de egyre reménytelenebbé vált a helyzetük, és egyre kevésbé hihették, hogy tudnak ezen a napon kenyeret adni éhező családjuknak). A jutalmazás kettős formája (kegyelemből – megállapodás szerint) világos utalás a farizeusi teológiának és a törvényen túlmenő „új igazságnak” az ellentétére. Kétségtelen, hogy Jézus a példázatban a jutalom gondolatát alkalmazza, de ahogyan alkalmazza, azzal a farizeusi jutalom-gondolatra halálos csapást mér, érvényen kívül helyezi Isten országa szemszögéből.

Mát. 20,17–19. Jézus harmadszor jelenti szenvedését (Mk 10:32–34; Lk 18:31–34).

A másik két szinoptikushoz hasonlóan Mt-ban is háromszor jelzi Jézus a Jeruzsálemben ráváró sorsot. A harmadik ilyen egység az egyébként összetartozó 20:1–16 és 20–38 közé ékelődött be. Ez is arra utal, hogy Jézus igen közel van céljához, és végső elhatározásra kell jutnia. Peréából halad Jeruzsálembe, így Jerikó és Júdea északi határán jár. A vele levők közül félrehívja tanítványait, egyedül nekik mondja el, ismét jövő idejű formában, hogy mi vár rá messiási munkájának betetőzéseként. A részletek kiemelésében ismét fokozás mutatkozik, ez is a passió közelségére utal (staurósai: a zsidók szemében azt jelenti, hogy aki így hal meg, arra Isten átka nehezedik, Deut 21:23). Ez a halálnem itt azzal kapcsolódik, hogy Jézust Izráel kiszolgáltatja a pogányoknak (Rómában a keresztrefeszítés, minden idők legborzalmasabb kínzása, általános kivégzési mód ebben az időben).

Mát. 20,20–28. Zebedeus fiainak kérése (Mk 10:35–45; vö. Lk 22:24–26).

A két Zebedeusfi kérését itt Mk-tól eltérően nem maguk, hanem édesanyjuk adja elő (nevét Mt nem közli, a 27:56 alapján arra gondolnak, hogy Salome volt; így Jézussal rokoni kapcsolatban is állna). A kérdés arra jellemző, hogy Jézus környezete hogyan értette Jeruzsálem felé való közeledését, messiási pályájának beteljesedését. A körülményes bevezetésből olyasmi látszik, mintha a két tanítvány anyja maga is érezné kérése kényes voltát, de másfelől nyílván nem szeretné elszalasztani az alaklmas időt, amikor küszöbön áll a Messiás hatalomátvétele. A kérés lényege az, hogy Jézus hatalmi szava alapján (eipe) a Zebedeusfiaknak jusson a dicsősége trónjára ülő Jézus mellett a legnagyobb hatalom. Jézus azt kifogásolja, hogy a kérés mögött meghúzódó indulat emberi: elfeledkezik a Messiás útjáról, a szenvedésekről, és csak a dicsőségben akar osztozni vele. Ezért utal ismét saját sorsára. A két tanítvány válasza azt mutatja, hogy mevan bennük a szenvedés vállalására a készség. De Jézus ezt a választ mégsem fogadja el, mert a tanítványok egyrészt nem tudják, mire akarnak itt vállalkozni, másrészt szavaik hitelét lerontja az, hogy mindenképpen számítás és hatalmi igény fejeződik ki bennük. Már pedig a Krisztus útján csak az járhat igazán, aki elfogadja azt, hogy a jutalmazás egyedül az Atya hatáskörébe esik. A Zebedeusfiak kérése meghasonlást vált ki a tanítványokból: indulataikat ugyan erkölcsi mezbe akarják bújtatni, de Jézus leleplezi és elutasítja, mert egyszerűen írígységet lát benne. A háborgó tíz és a két Zebedeusfi magatartása egyformán olyasmin alapszik, ami a földi királyságokra érvényes, de Isten uralkodási rendjén belül nincs helye (katakyrieuein, katexousiazein éles, az erőszak felé hajló kifejezések, de itt nincs kárhoztató élük, csupán tárgyilagos megállapítást tatalmaznak). Jézus részéről ígéret is, parancs is, hogy a tanítványok körében (és minden idők egyházában) hatalmi versengésnek nincs helye: az elsőbbség a nagyobb szolgálatban és odaadásban van. Ha ui. Isten országának e földön a szolgálat a tartalma, akkor az kapott nagyobb részt ebből a királyságból, aki többet vállalt a szolgálatból. Ezért a legelső Jézus: élete a maga egészében másokért odaadott élet, az eltünés és a halál jegyében folyó élet. Nem is lehet ez másként, mert a Mesiás élete csak így lehet a bűn rabságában sinylődő ember életéért kifizetett váltságdíj (lytron anti pollón: a polloi a héb. rabbím általánosító értelmében, vö. 1Tim 2:6; 1Jn 2:2).

Mát. 20,29–34. Két vak meggyógyítása (Mk 10:46–52; Lk 18:35–43).

Mt ezt a történetet már a 9:27–31-ben előlegezte: ott Jézus küzdelmeinek bevezetésére szolgált. Itt is bevezető jellege van: Jézus élete utolsó nagy küzdelmének, a passiónak az időszakát nyitja meg. Jézus már mintegy 15 km-nyire van csupán Jeruzsálemtől, a galileai zarándokok nagy serege követi: hogy indulatukban mennyi emberi van, azt később tudjuk meg. Az út mentén kolduló vakok megszokott jelenségei a palesztínai városok környékének. Amint a két vak meghallja környezetétől, hogy Jézus közeledik, ezeknek a szegény, nyomorult kivetetteknek az ajkán megszólalt a hitvallás. Azok dicsőítik a kereszt felé haladó Krisztust, akiknek egész munkássága szólt. A tömeg fontoskodva inti le a kiáltozókat, de elhallgattatninem tudja őket. Jézus itt egyetlen rövid kérdéssel teszi próbára a vakok hitét, ezek pedig a hit természetességével mondják ki a félreérthetetlenül messiási csengésű választ (vö. Ézs 29:18). Gyógyulásuk nem marad el, és kitűnik, hogy míg a tömeg a maga dicsőségvágyában olyan embertelenül elutasító, addig Jézus a kereszt árnyékában is a nyomorult ember irgalmas szabadítója.

Mát. XXI. RÉSZ

Mát. 21,1–11. Jézus bevonul Jeruzsálembe (Mk 11:1–11; Lk 19:28–39; vö. Jn 12:12–19).

Jézus messiási munkásságának utolsó, döntő szakasza a városba való bevonulással kezdődik. az elbeszélés utal arra, hogy ez az esemény egyrészt a megigért király bevonulása, másrészt az Emberfia útja a kereszt felé. Mt elbeszélése áll a legszorosabb kapcsolatban az idevágó ószövetségi ígéretekkel, mert szokása szerint közvetlenül egy ószövetségi idézethez kapcsolja esemény elbeszélését. Magát az utat fontossági sorrendben, így földrajzi értelemben visszafelé haladva írja le: az Olajfák hegye Jeruzsálemtől keletre egy szombatnapi útra (800 m) levő, a tengerszint fölött kb. 900 m magasságban levő domb; ennek nyugati lejtőjén elterülő külvárosféle Bétfagé („az éretlen fügék háza” a rabbinus héber nyelvben). Ez már a városhatáron fekszik: itt szoktak megtisztálkodni a zarándokok. A néphit szerint a Messiásnak az Olajfák hegyéről kell eljönnie (a próféta is ide várta az Úr megjelenését, Zak 14:1). Jézus most egy faluba küldi el a két tanítványát: Mt leírása érthető úgy, hogy a falu az úttól jobbra vagy balra, bentebb fekszik, de úgy is, hogy a tanítványoknak előre kell sietniök, és majd azután vissza kell hozniok az állatokat arra a helyre, ahol Jézus és a tömeg vár rájuk. Jézus parancsának megfogalmazása egészen a Zak 9:9-hez igazodik (Mk és Lk elbeszélésétől eltérően így van szó itt két állatról, a waw explicativum „magyarázó kötőszó”-ból a fordítás szerint waw copulativum „kapcsoló kötőszó lett), de arra is utal, hogy Jézusnak már hívei élnek Jeruzsálem környékén, akik között ő a kyrios „Úr” néven ismeretes. A reflexiós idézet súlyát itt az adja meg, hogy Jézus maga is tudatosan alkalmazkodik magatartásában a prófétai szóhoz: így ábrázolja ki nyíltan messiási igényét, de így határolja el magát egyúttal népének hamis messiási váralmaitól is. A Názáreti Jézusban Dávid Fia, Izráel Messiása vonul be a szent városba, de az álmessiásoktól megkülönbözteti alázata és szegénysége. A szamár az erőszak nélkül uralkodó király ismertető jegye, e király szerénységére pedig az jellemző, hogy még ezt a szamarat is kölcsön kell kérnie. Mt nagyon röviden utal csak arra, hogy Jézus parancsa beteljesedik, majd az állatokat környezetének tagjai felsőruhájukkal terítik le, és ezekre ül Jézus. A tömeg tüntetéssel felel a bevonulásra: az útmenti fákról ágakat vágnak le, és ruháikkal együtt az útra terítik. Az nem tűnik ki az elbeszélésből, hogy csak a Jézussal levő zarándokok vesznek-e részt a tüntetésben vagy mások is csatlakoznak hozzájuk. De kiáltásaikból annál világosabb az, hogy kinek és minek szól a tüntetés („hozsánna”: eredetileg segélykiáltás a királyhoz vagy a királyért Istenhez, majd általában üdvözlő formula: „üdv, dicsőség!”). Dávid Fia érkezett meg a szent városba. Jeruzsálem északi peremétől Jézus a templom felé tart, és híre hamarosan elterjed az egész városban. Jézus személye általában ismeretlen a jeruzsálemiek előtt, de a kérdésben az egyszerű tájékozatlanságon túl a kétkedés és felháborodás is megszólal az iránt, aki ilyen külsőségek között mer bevonulni a városba. A választ a galileaiak adják meg: megnyilvánul benne hazájuk büszke szeretete és egy kissé a jeruzsálemiek lenézése is. Jeruzsálemben egy híres próféta vonul be (ho prophétés semmiképpen nem érthető úgy az ajkukon, hogy „az eszkhatológikus prófétát” jelenti), és a város lakói még csak hírből sem ismerik.

Mát. 21,12–17. A templom megtisztítása (Mk 11:15–19; Lk 19:45–48; vö. Jn 2:14–22).

A szinoptikusok elbeszélésében a templom megtisztítása csatlakozik a jeruzsálemi bevonuláshoz, még ha a kapcsolás módjában van is különbség. Mt-ban erős hangsúly esik arra, hogy Jézus jeruzsálemi bevonulásának közvetlen célja a templom felkeresése: elbeszélésében Jézus közvetlenül bevonulása után azonnal a templomba megy. Itt óriási tolongás fogadja, azonban mindaz, ami ezt kiváltja, nem méltó a templomhoz. A „pogányok udvara” néven ismert első udvar, amelynek rendeltetése az lett volna, hogy a pogányok is – legalább távolról – valamiképpen részesedjenek az istentisztelet áldásaiból, nagyforgalmú kereskedelmi központtá lett. Itt lehetett beszerezni az áldozathoz szükséges állatokat, különösen a szegények áldozataihoz előírt galambfiakat (Lev 12:8; 14:22; 15:14.29). A diaszpora különböző részeiből érkező izraeliták itt válthatták be pogány pénzeiket óizraelita (tyrusi) pénzre, mert a templomadót csak ebben a pénznemben lehetett befizetni: a többin pogány bálványképek voltak ábrázolva. Mindkét jövedelmező tevékenység a főpapi vezetőség védelme alat állt, és elburjánzásuk arra vezetett, hogy Izráel lelkében a pogányok iránti felelősséget kiszorította a templomi üzlet. A templom így az Istennel való találkozás helyéből rablók gyülekezőhelyévé vált: nem azért gyűlt össze benne a nép, hogy megtérjen a bűnből, hanem azért, hogy begyűjtse zsákmányát, és felkészüljön újabb portyákra. Jézus itt prófétai jelet mutat, ítéletet példázó magatartásával mintegy előlegzi a világ bírájául küldetett Emberfia végső ítélő munkáját. Ebben egészen Keresztelő Jánosra emlékeztetne (3:12), de amannak egyoldalúságától itt is távol marad, amikor az ítéletes jelt irgalmának megnyilvánulása: gyógyító tettei követik. Mindenesetre ezek is az eszkhatológikus események előlegzését jelentik, mert vakok és bénák gyógyulása a messiási idők egyik legszentebb váradalma (Ézs 35:5k.; vö. 2Sám 5:8). A templom hivatalos őrei felháborodva veszik tudomásul, hogy Jézus kihívó magatartása felborítja óvatos „egyházpolitikájukat”, ezt a felháborodást növeli az, hogy az ott levő kisgyermekek megismétlik a felnőttektől az imént látottakat és hallottakat: Jézus pedig nemcsak hogy nem inti le őket de Isten akaratából valónak tartja a megszólalásukat. Az mindenesetre világos, hogy a templomban nagy a zűrzavar, máskülönben a templomőrség nem tűrné el a gyermekek kiáltozását. Az is bizonyos, hogy a nép vezetői kitartanak óvatos politikájuk mellett: a lényeg az, hogy Róma egyelőre semmit ne vegyen észre a történtekből. Jézus sem feszíti tovább a húrt, nem érkezett el még az ő órája sem. Rövid válasza után, amellyel írástudóknak joggal utal az Írás szavaira, elhagyja a templomot: inkább a gyávaság látszatát is vállalva, Jeruzsálemen kívül, Betániában, a szabadban tölti az éjszakát (aulizesthai ezt jelenti), talán szokás szerint távol az emberektől, az Atya közösségét keresve, imádkozva.

Mát. 21,18–22. A fügefa megátkozása (Mk 11:12–14.20–24).

Kora reggel indul vissza Jézus a városba. Éhségét az magyarázza, hogy nem háznál töltötte az éjszakát, így nyilván nem is evett. Másfelől ez válik a következő jel indítóokává is. Jézus itteni tettét csak úgy érthetjük meg, ha prófétai jelnek tartjuk, amely ugyanazt fejezi ki jelképes cselekvés formájában, amiről ugyanazt fejezi ki jelképes cselekvés formájában, amiről Lk 13:6–9 szabályszerű példázatban szól. Izráeltől azt kéri számon Jézus, hogy miért gyümölcstelen az élete. A makacs nép azt hiszi: maga határozhatja meg, hogy mikor alkalmas az idő a gyümölcstermésre. Jézus azonban arra eszmélteti övéit, hogy népe erről nem gondolkozhatik így: akkor kell gyümölcsöt teremnie, amikor Ura kívánja tőle. Máskülönben egyszersmindenkorra elveszíti életét és a gyümölcstermés lehetőségét. Nem külső körülményekhez igazodik tehát Isten népe ebben a kérdésben, hanem egyedül Ura akaratához. A tanítványok megdöbbent kérdése ismét alkalmat ad Jézusnak arra, hogy a jel, a hit és az imádság összefüggéséről adjon nekik tanítást. A kételkedéstől mentes hit és az ebből fakadó imádság jelentősége az, hogy az ember Istennek munkatársává válik legnagyobb szabású munkáiban is. Itt most az Ura érkezését fel nem ismerő Jeruzsálemről van szó, és a messiási ígéret éppen ennek az ítélethirdetésnek a hátterében ragyog fel.

Mát. 21,23–27. Honnan van Jézus hatalma? (Mk 11:27–33; Lk 20:1–8).

Jézus ismét a templomban van, ott vannak vele együtt a nagytanács tagjai is (az írástudókat nem említi külön Mt). A feltett kérdés természetesen adódik Jézus előző tetteiből, kulcsszava pedig az exousia, amely teljhatalmat és meghatalmazást jelent egyszerre. Jézus kérdéssel válaszol. Nem a válasz elől akar ezzel kitérni, hanem a kérdezőket akarja arra kényszeríteni, hogy színt valljanak személyére és minőségére nézve. Kérdése Keresztelő Jánosra és az ő megbízatásának természetére irányul. A jelenlevők lelkiismerete rossz, mert Jánost ők nem fogadták el, de álláspontjuk e tekintetben sem tudott döntő befolyással lenni a közhangulatra: a nép hitt János megbizatásának isteni eredetében, prófétának tartotta. A vita mindenestre lehetetlenné válik, mielőtt megindulhatott volna; a szanhedrintagok pedig tanakodásukkal kimondták magukról az ítéletet. A közvéleménnyel nem szállhatnak szembe, ha viszont ennek a szellemében nyilatkoznak, akkor joggal éri őket a szemrehányás, hogy miért nem fogadták le Jánost. Hallgatnak, de ezzel Jézust is felmentik a válaszadás kötelezettsége alól.

Mát. 21,28–32. A két testvér példázata.

Ha a közvetlen válasz el is maradt a szanhedri tagjainak kérdésére, Jézus nem tartja ezzel elintézettnek a kérdést. Egy példázatban folytatja tovább a gondolatsort, és ez a példázat félreérthetetlenül tartalmazza az engedetlen Izráel ítéletét. Izráelben a gyermekeknek kötelessége volt apja szőlőjében vagy földjén dolgozni. Itt a helyzetet súlyosabbá teszi az, hogy az nem is parancsol, holott megtehetné, hanem a parancs kéréssé szelídül. Annál élesebben csattan az elutasító válasz. Ha a hallgatók sejtik a példázat élét, akkor már maga az is ingerelheti őket, hogy Izráel és Isten viszonyát nem az apa és egyetlen fia, hanem az apa és két fia viszonyán szemlélteti. Ezek magatartására mindenestre jellemző, hogy éles ellentétben áll egymással. Az elsőé megbánást jelent, a másodiké engedetlenséget. A példázat végén Jézus kérdést tesz fel, és ez elől most már lehetetlen kitérni. Az ellenfelek kimondják az egyetlen lehetséges választ, és ez Izráelnek azt a részét „igazolja”, amely előéletével nemet mondott Istennek arra az akaratára, amelyet János és Jézus meghirdetett: azt a részét, amelyet a nép hivatalos vezetői elátkoztak és átadtak a kárhozatnak. De ez a válasz kimondja a kárhoztató ítéletet is a nép másik részére, amelynek előélete szavakban hangoztatott „igen” Isten akaratára, viszont egész életfolytatásuk ellentmondásban van ezzel. Jézus ünnepélyes formában hagyja jóvá a választ, és minden kertelés nélkül vonja le belőle azt a gyakorlati következtetést, amely egyben a példázat magyarázata és alkalmazása is.

Mát. 21,33–46. A gonosz szőlőmunkások példázata (Mk 12:1–12; Lk 20:9–19).

Ez a példázat a megelőző gondolatkörbe vág, ezért nincs szükség itt sem magyarázatra. A képanyag (Izráel = szőlőskert, Ézs 5:1kk.) ősi. Itt annyiban bővül, hogy a példázat második fele a szőlő bérlőiről beszél: ezek itt csak a nép vezetőit jelenthetik. Jézus korában a jordán északi vidékén és a Genezáret mellett sok olyan nagybirtok volt, amelynek idegen tulajdonosai palesztínai bérlőknek adták ki birtokaikat. Ez a helyzet a példázatbeli kép alapja, de a képen egyre inkább átüt a tartalom, a mennyek országának valósága. A távollevő gazda megbízottjai ezért jelentkeznek két csoportban, mindig többesszámban: ez Izráel fogság előtti és utáni prófétáira utal. Sorsukat is minden alkalommal részletezi: tudjuk, hogy a legendás hagyomány sokat beszélt próféták meggyilkolásáról. A bérlők vakmerőségét a gazda távolléte magyarázza, és Jézus hallgatói nagyon természetesnek tarthatták ezt a képet: gondoljunk a galileai zélóta-mozgalom jellegére. A példázat döntő éle a harmadik küldetésben található. Világos, hogy ez Krisztus küldetését példázza (bár a hallgatóságnak nem magától értetődő az, hogy a „fiú” megjelölés a Messiásra utal, mert az „Isten Fia” nem volt azonnal érthető messiási méltóságnév). A palesztínai viszonyokra utal a bérlők okoskodása is. A fiú érkezéséből arra következtetnek, hogy az apa már nem él, így ha a fiút elteszik láb alól, nincs örökös, és azé a szőlő, aki éppen megmunkálja. A fiú sorsa Jézus sorsának vonásait ölti magára (a szőlőn kívül hal meg, vö. Zsid 13:12kk.). Az utolsó mozzanat a végső ítéletre utal: a bérlők aljasságával ellentétben a jog és a vallás nyelvén megfogalmazott igaz és szent ítélet ez (kakous kakós apolesei autous a görög nyelv gyakori jogi formulája). Jézus maga is a zsoltárok gondolatvilágából veszi a képet önmaga jelentőségének szemléltetésére (Zsolt 118:22k.). Talán a templom újjáépítésének idejére utal ez: a régi kövek között az építők sokáig nem találják a legfontosabbikat, az egész alap terhét viselő sarokkövet. Nagysokára tűnik ki, hogy rajta tapostak a sárral-szennyel belepett kövön: ekkor kiássák, és helyére illesztik. Ehhez kapcsolódik a példázat alkalmazása. Isten szőlője a mennyek országa, bérlői Izráel nemzedékei. Ezek nem szolgáltatják be a gazdának a gyümölcsöt, a szőlő a gazda számára gyakorlatban gyümölcstelen. Ezért Isten elveszi a szőlőt az eddigi bérlőktől, és olyan népnek adja, amely megtermi gyümölcsét. Ez az Izráel eddigi kivetettjeiből és a pogányokból egybeépülő új nép, a messiási ekklésia. Az ellenfelek megértik, hogy a példázat éle ellenük irányul, szeretnék is haladéktalanul ártalmatlanná tenni Jézust, de a közhangulatot még mindig nem sikerült kellően befolyásolniuk, ezért egyelőre várniuk kell tervük kivitelezésével.

Mát. XXII. RÉSZ

Mát. 22,1–14. A királyi mennyegző példázata (Lk 14:16–24).

A példázat tárgya azonos az előző kettőével, de fokozást jelent azokhoz képest. Az elsőben a döntés lehetőségére mutatott rá Jézus, a másodikban azt hirdette meg, hogy elvétetik Izráeltől Isten országa, itt pedig Isten ellenségei fölött hirdet végső ítéletet. A példázat eredeti formájában egyszerűen egy gazdag ember vendégségéről lehetett szó: a meghívást először általánosságban közölték, azután jelölték meg a pontos időpontot. Ezt követte a vendégek visszautasító válasza, a hívás megismérlése: a „méltatlanok” meghívása és az eredetileg meghívottak kizárása a vendégségből. példázat elején Mt őrzi jobban az eredeti formát, de azután a képanyagon egyre jobban átüt a tartalom. A kétszeri hívás Izráel megvetettjeire, majd a pogányokra utal, a több szolga helyett az egyetlen küldött Jézusra. A bevezető szavk után a példázat ismét egy folyamathoz hasonlítja Isten országát. Középpontjában egy király fiának lakodalma áll. A király a példázatokban általában Isten megjelölése, a fiú mennyegzője a végső idők nagy messiási lakomája, a beteljesedés túláradó bősége (vö. 9:15). A meghívás két mozzanata itt összefolyik: a kiküldött követek azokhoz fordulnak, akik már korábban megkapták a meghívást (tous keklémenous). A meghívásra vállvonogató visszautasítás a válasz, de a király ebbe nem nyugszik bele. Isten mérhetetlen türelmére utal a kép mögül előtörő tartalmi elem: ő nem tud belenyugodni abba, hogy a „hivatalosak” kimaradjanak a mennyegző nagy öröméből. Az ismételt hívásra arcátlan megvetés a válasz: a hívottak ki sem mentik magukat, hanem elindulnak hétköznapi ügyeik után. Magatartásuk betetőzésének elbeszélse végleg elhagyja a példázat kereteit: nyíltan beszél arról, hogy a prófétagyilkos nép városát Isten ítéletesen el fogja pusztítani. Ez után a „közjáték” után folytatódik a példázatbeli kép. Most már úton-útfélen összeszedett népeséggel telik meg a ház: ez a mozzanat Isten személyválogatás nélküli kegyelmének ábrázolása, a messiási gyülekezet egybegyüjtésének képe. Nincs különbség Izráel fiai és a pogányok, szegények és gazdagok között, csupán az a fontos, hogy a gazda akarata beteljesedett: a lakodalmas ház telve van vendégekkel. A befejező részlet egy újabb példázat, Mt önálló anyaga. Ez azt emeli ki, hogy akik elfogadták a meghívást, azoknak ebből komolyan le kell vonniuk a következtetést. A példázat egy váratlan fordulattal hívja fel erre a figyelmünket. Bárhonnan hívta vendégeit a gazda, azt joggal elvárhatja tőlük, hogy méltóképpen jelenjenek meg az ünnepi alkalmon. A mennyegzői ruha nem költséges díszöltözet, csupán tiszta ruha a szennyes munkaruhával szemben. A ruhacsere elmulasztása csak a gazda és az alkalom semmibevételét jelentheti, ezért nem igazságtalan a gazda magatartása. A tanítás arra int, hogy aki méltatlan létére meghívást kap Isten országa örömébe, és azt hiszi, hogy ennek elfogadása semmire sem kötelezi, az nem kerülheti el a végső ítéletet. A befejezés arra utal, hogy Isten hívó szava ugyan sokakhoz eljut, de ezek nem mind vannak benne valóban a kiválasztottak seregében. Ez a dolgok onnan felülről látható isteni oldala.

Mát. 22,15–22. Az adógaras (Mk 12:13–17; Lk 20:20–26).

Mint az előző három példázat, úgy a 22. r. hátralevő részében levő négy vita-beszélgetésből álló egység is a farizeusi kegyesség ellen irányul, és a 23. r. nagy feddő beszédét van hivatva előkészíteni. A szanhedrin tagjai régi tervükhöz híven döntő támadásra készülnek Jézus ellen. Mivel Jézus a tömegre éppen tanítása révén van a legnagyobb hatással, ezért az látszik a legalkalmasabb módnak, hogy ezen a ponton „fogják meg” (pagideuein „tőrbe ejt, csapdába csal”, az Újszövetségben csak itt). Egyrészt le akarják járatni, másrészt olyan nyilatkozatot akarnak kicsalni belőle, amely az ellene indítandó perben döntő bizonyíték lehet. Szándékaikat éppen ezért titokban igyekeznek tartani, ezért már a vitapartnereket is félrevezető módon válogatják össze. A farizeus-tanítványok természetesen a farizeusi tábor álláspontját képviselik, amely a nemzeti eszme híve ugyan, de a zélótáktól eltérően nem szentesít semmilyen erőszakot, sőt, ószövetségi alapon hirdeti a felsőség iránti engedelmesség parancsát, tehát az adófizetést sem tiltja. Csupán az egész helyzetet teljesen negatív módon; Isten ítéletes intézkedéseként értelmezi, és szívből áhítozza a pogány hatalom megdőlését. A heródiánusok a nemzeti királyság hívei, de „reálpolitikusok”, ezért a föltétlen Róma-barátság és az adó kérdésében minden vallási szempont mellőzése jellemzi őket. így tudnak egyek lenni a farizeusokkal abban, hogy Jézus messiási „programjában” halálos veszélyt látnak Izráelre nézve, és ki akarják őt küszöbölni a nép életéből. Bevezető szavaik azt a benyomást akarják kelteni, hogy egy igazán égető kérdésben várnak perdöntő szakvéleményt egy minden tekintetben erre hivatott rabbitól. A feltett kérdés az alattvalókra személyük vagy birtokuk után kivetett egyenes adóra vonatkozik (kénsos, lat. census, Lk-nál phoros, ellentétben az árukra kivetett közvetett adóval, amelynek neve telos „vám”). A szó mögött sok minden húzódik meg: Isten népe alája van vetve egy pogány hódító hatalomnak, Róma első számú adószedője maga Heródes, akinek pénzsóvárságát és durva adóbehajtási módszereit végül már Róma is megelégelte: az adóbehajtás szolgálatában áll a vámszedők hálózatának jól ismert tevékenysége, és a zsidógyűlölő Pilátus számos kihívó intézkedésének célja éppen az, hogy az adófizetés ellen rugdalódzó zsidóság dacos ellenállását megtörje. A csapda valóban jól van kiszámítva: ha Jézus igent mond a kérdésre, akkor a tömeg szemében nem Messiás, mert a tömeg – különösen Galileus Júdás óta – a messiási program tartozékának tartja a census elleni tiltakozást. Ha nemet mond, akkor a többi már a római igazságszolgáltatás ügye. Jézus átlát a kérdezők színlelésén, nem válaszol a kérdésre, és abba is hagyhatná itt a dolgot, ha csak a kérdezők igazi indítóokait nézné. De tudja, hogy a kérdés valóban fennáll, és a farizeusi álláspont éppen olyan kevéssé ad megoldást benne, mint a heródiánusoké. Ezért úgy folytatja tovább a beszélgetést, mintha a kérdés a legtisztább indulatból fakadt volna. Csak éppen a felállított kettősségbe nem megy bele, hanem a továbbiakban maga határozza meg a párbeszéd folyását. A további vita lehetőségét elvágva olyan módszerhez folyamodik, amely először teljesen idegennek látszik egy írástudótól vagy rabbitól, végül azonban a legtökéletesebb példázat alakját ölti. Egy olyan pénzdarabot kér ellenfeleitől, amellyel az adót szokták fizetni (nomisma tou kénsou), és a továbbiakra nézve döntő az, hogy ellenfelei a pénz közelebbi megnevezése nélkül is ismerik ezt, sőt: van is náluk ilyen, és azonnal át tudják adni neki (dénarion az egyik Tiberius-féle dénár, a birodalom egyik legjobb és legelterjedtebb pénzneme). Ezen a pénzdarabon a római császárnak ugyanaz a felségjele látható, amelyről a zsidók a császári „zászlókon” (signum-ok) annyira borzadtak, hogy ez a borzadás Pilátus hivatali idejének elején a halál vállalására is készekké tette volna őket. Az viszont szemelláthatóan nem zavarja őket, hogy ezt a pénzt használják minden anyagi ügyletük lebonyolítása közben, zavaróvá csak ott válik a kérdés számukra, amikor az adózás kötelezettségére gondolnak. Jézus kérdése szakszerű és tárgyilagos, és ellenfeleinek akarva-akaratlan ki kell mondaniuk a választ. Ez a válasz éppen rövidségében csattanós (Kaisaros – minden méltóságát mellőzi, de így is megnevezi a pogány birodalom istenként tisztelt urát). A válaszban Jézus úgy mond igent a római hatalomra, hogy ezzel Isten legtisztább prófétai kijelentését folytatja (vö. Jer 5kk.), a birodalom létének puszta tényét Isten intézkedéséből vezeti le, és ezzel teszi erkölcsi kötelezéssé övéire. Végül pedig egy olyan dolgot mond ki, amelyet gyakorlatban ellenfelei is elismertek és követtek: amit a császár követel, az az övé, tehát az adóban csak „visszaszolgáltatásról” van szó (apodounai, éles ellentétben a 17. versbeli dounai-jal), akár csupán a pénzre gondolunk, akár az uralkodó iránti tiszteletre is. Az ember vallásos önistenítésére mér Jézus halálos csapást, mert ez az alapja Izráel Róma elleni lázongásának is és így kitűnik, hogy végső gyökerében ez a magatartás Isten elleni lázadás. Ezért megragadó a válasz két felének szorosan kapcsolódó párhuzamos szerkesztése (az imperativusban levő állítmányt meg sem ismétli). Az ember élete, túl földi életének hatalom alá vetett voltán, egy magasabb összefüggésben is adós élet, és ebben a magasabb összefüggésben helyes és igazi csupán az előző is. Istennek vagyunk adósok egész életünkkel, megbízatásba kaptuk ezt, és „vissza kell szolgáltatnunk” neki: erre utal Izráel egész istentisztelete. Itt van a sokkal súlyosabb kérdés az egész farizeusi kegyességben is, ettől beteg a földi viszonylatok között folyó életének egész módja is. Az ellenfelek megdöbbenése annak szól, hogy Jézus ennyire belelát a lelkükbe. Nem tehetnek mást: ismét eredménytelenül távoznak el, és magára hagyják Jézust.

Mát. 22,23–33. Kérdés a feltámadásról (Mk 12:18–27; Lk 20:27–40).

Mint láttuk, az előző kérdésben a felvetett kettősség bizonyul helytelennek: a szadduceusok kérdése viszont képtelen. E csoport tagjai ritkán szerepelnek az evangéliumokban, egyébként a papi arisztokrácia tagjai, a templom fényéből élnek, de rajongói a görög kultúrának, emellett pedig Izráel ősi kegyességi hagyományai leghívebb örököseinek tartják magukat. Általában úgy tűnik fel, hogy csak Mózes öt könyvét fogadják el kánoni iratgyűjteménynek, és közismert dolog, hogy nem hisznek a feltámadásban (hogy itt a legontes mé einai anastasin általános jellemzés vagy a kérdés konkrét bevezetése, az nem dönthető el világosan). Szerintük a sógor-házasság intézménye világos bizonyíték arra, hogy a mózesi Törvény nem számol a feltámadás lehetőségével. Ennek megvilágítására szolgál ajkukon a gúnyos célzattal előadott történet, amely a kor szokása szerint költött eset, azonkívül teljesen valószínűtlen is. Gyakorlati súlya sincs, mert Jézus korában a sógor-házasság már nem számított kötelező intézménynek. Mindenesetre a 28. versbeli kérdés, amely a szadduceusok voltaképpeni célját fejezi ki, arra mutat, hogy az átlagos zsidó felfogás egészen emberi módon gondolkozott a feltámadásról. Így a szadduceusok álláspontja tipikus féligazság: igazuk van abban, hogy a durva emberi képzetekben jelentkező, hamis feltámadás-hit ellen hadakoznak. De tévelyegnek, amikor azt hiszik, hogy ezzel együtt áll vagy bukik maga a feltámadás ténye is. A feltámadás nem a földi élet módjára történő folytatása az ember életének, hanem valóban „radikálisan másként” („totaliter aliter”) él a feltámadott ember az új teremtés világában, mint a földi ember a mostani világban. Csak a feltámadás helytelen hite ellenkezik a Tórával, és a szadduceusok hibája az, hogy sem az Írást, sem Isten hatalmát nem veszik komolyan.

Mát. 22,34–40. A nagy parancsolat (Mk 12:28–33; Lk 10:25–27).

A szadduceusok elnémítása veszedelmes ellenfélnek mutatja Jézust., Így farizeusi ellenfelei tanácskozásra gyűlnek össze, hogy megtalálják a megfelelő eszközt Jézus ellen irányuló tervük megvalósítására. Most egy törvénytudó áll elő közülük, és már ez is jelzi, hogy az újabb „próba” a törvény ismeretének területén fog történni. Kérdése a zsidó írásmagyarázat szellemének ismeretében természetes. Megfogalmazása nem egészen egyértelmű (megalé lehet egyszerűen „nagy”, de „legnagyobb” is): célja az lehet, hogy minél több törvényhely kerüljön szóba, és így minél világosabban lelepleződjék Jézusnak a törvényben való járatlansága. Jézus válasza nem új. Első felét (Deut 6:4kk.; a szakasz neve első szaváról: ąemac) naponként imádkozták Izráel fiai: de nem új a második paranccsal való összekapcsolása sem (Lev 19:18). Új az, ahogyan Jézus a kettősen egy parancsolatnak az egész törvényhez való viszonyát jellemzi. A törvény nem sok független erkölcsi parancs szervetlen összefogása, hanem a szeretet egyetlen parancsolatának kifejezése a változó körülmények változatos nyelvén. Így a válaszban megjelölt parancsolat nem egy a sok közül, bármily jelentős is egyébként, hanem a legelső (próté: a törvénytudóval ellentétben Jézus egyértelműen fogalmaz), a törvény egyedüli tartalma (Róm 13:9k.). Az is világos így, hogy a törvény lelki, betöltése nem egymástól függetlennek tartott parancsolatok pepecselő, de teljesen külsőséges „szemmel-tartása” (obszervancia) révén lehetséges, csak Krisztus módján és lelkületével. Egyesül Jézus érti helyesen és tölti be igazán a törvényt. Az ember fölött ítéletet hirdet, amikor ezt kimondja, de ellenfelei semmit sem vethetnek szemére szavai alapján. A vita befejezetlen marad, Mt közvetlenül tér át a következő párbeszédre.

Mát. 22,41–46. Dávid fia és Ura (Mk 12:35–37; Lk 20:41–44).

A farizeusok további vitára készülnek, ezért Jézus eltérve eddigi szokásától; de teljesen a farizeusi szokás körén belül maradva ellentámadásba megy át: maga tesz fel ellenfeleinek egy kérdést. A kérdés formájából látszik jelentősége (ti hymin dokei? teljes felelősséggel nyilvánított szakvéleményt igényel). Tartalma a Messiás istenfiúsága, ha nem is ezzel a szóval fejezi ki. Az ellenfelek meghatározása vezeti be a Zsolt 110:1-et, amelyre Jézus hivatkozik válaszában: Dávid fia. Az idézettel nem azt akarja bizonyítani, hogy a Messiás nem lehet Dávid fia, sem nem önmaga dávidi származását akarja igazolni (ezt nem is vonják kétségbe). Saját eszközeikkel fogj