Máté. X. RÉSZ

Mát. 10,1–16. A tanítványok kiküldése (Mk 6:7; 3:14–19; 6:8–11; Lk 9:1; 6:13–14; 9:2–5; 10:3–12; vö. ApCsel 1:13).

A kiküldés, a tanítványok kiválasztásának elbeszélése és az apostoli névsor Mt szerkesztői munkája révén kerül egy egységbe. Az összefüggés tartalmi igényű, a részletek új értelmet nyernek benne. Jézus messiási munkája a végső nagy ítéletet készíti elő. Ezért először összegyűjti népét, a messiási gyülekezetet, hogy az embert eszközévé tegye a világ megváltásának. Erre készíti fel tanítványait, amikor most próbaképpen kiküldi őket Izraelbe. Ő maga jár előttük a küldetésben, és arra ad nekik hatalmat, amire Isten is adott neki. A tanítványok küldetése a Krisztus küldetésében való részesedés, ezért ebben a küldetésben minden emberi nyomorúság orvosai lehetnek. Küldetésük alapján kapják most már az apostolos „küldött, követ” nevet: küldetésükben küldőjük személyét képviselik és vele egyenlő jogaik vannak. A tizenkettes szám azt jelenti, hogy Jézus változatlanul az egész Izráelt tekinti Isten ígéretei örökösének, így tekint a megváltás teljességére. Az apostoli névsorból pedig az tűnik ki, hogy Izráel minden rétege és típusa képviselve van a kicsiny seregben: vámszedőtől kezdve galileai halászokon át a farizeusi zélóta-párt tagjáig (Kananaios az arám qane’áná’ „vakbuzgó, zélóta”), csendes, visszahúzódó emberektől kezdve egészen az örökké hangos, fanatikus rajongóig (Péter). Nem emberi személyük, hanem Isten küldő szava teszi őket apostolokká, és az is bizonyos, hogy nem egyforma a súlyuk az egyház életének kezdeti időszakában. Jézus részletes útbaigazítást ad próbaküldetésükre induló tanítványainak. Amíg sorrendben az első szolgálatot, Izráel fiainak ébresztését nem végezték el, addig nem léphetnek túl népük körén. Egyébként az ő örömüzenetét adja ajkukra, és ezt a tanítványok szolgálatában is azok a messiási jelek követik, amelyeket ő maga is tett. Népük körében most még nem kell aggódniok megélhetésükért: Isten a nép fiainak vendégszeretete által gondoskodik erről. Ezért sem anyagi javak szerzésére nem adhatják fejüket, sem biztonságuk érdekében nem kell emberi eszközökhöz folyamodniuk. Küldetésük során Isten békességét viszik magukkal (a héb. ąálóm megfelelői a sémi nyelvekben a „béke” és a „köszöntés” jelentését tartalmazzák, így itt az aspazesthai és az eiréné szavak összecsengnek): mindenkivel vállalják a közösséget, aki elfogadja ezt az üzenetet, de aki elutasítja, azzal ítéletesen tagadják meg a közösséget (leverik lábukról a port, vagyis a legcsekélyebbet sem viszik magukkal tőlük). Végül arra figyelmezteti tanítványait az Úr, hogy népük körében teljes kiszolgáltatottságban járnak. Isten Lelke azonban nem hagyja őket magukra, ezért okosak és romlatlanok tudnak lenni a küldetésben, az új ember létéből folyóan olyan ösztönösen, ahogyan természeti létében az állat tud.

Mát. 10,17–25. A tanítványok sorsa (Mk 13:9–13; Lk 21:12–13; 12:11–12; 21:24–25; 16–19; 6:40).

A hagyomány elemeit Mt ismét új összefüggésbe állítja. Az előzményekkel bizonyos feszültségben először óvja tanítványait Jézus az Istene ellen lázadó Izráeltől, de távolabbra tekintve a hasonló indulatú pogányoktól is. Ezek az üldözés mindenféle fajtáját ki fogják próbálni rajtuk, de ők soha nem maradnak emberi erőikre hagyva. Isten lelke, aki velük jár a küldetésben, a döntő pillanatban szájukba adja a szükséges szót. Az evangélium szava az emberi együttélés legbelső köreiben, a családon belül is mély meghasonlásokat idéz elő: a legközelebbi hozzátartozókat egymás megölő ellenségeivé teszi. A tanítványok ellen egyetemes gyűlölködés kél Mesterük ellenségeiben, de aki a végső célra, a világ megváltására tekint, amelyben ígéret szerint neki is részesednie kell, az nem csüggedhet, ezért célba is ér. Emberi hősiességnek nincs helye a próbák közepette. Aki a béke evangéliumát hordozza, az kihívó hősködéssel sem szíthatja a békétlenség tüzét. Az igazi kitartás nem egy helyhez, hanem egyazon szolgálathoz köti az embert! Jézus szava túlmutat a próbaküldetésen, egybefogja a végső időkig azonos küldetésben járó nemzedékeket. A távolinak hitt vég közel van: még be sem fejeződik Izráel népének Istenével való megbékéltetése, már itt lesz a földön a végső ítéletre érkező Emberfia. Összefoglalásul Jézus még egyszer rámutat tanítványaival való sorsközösségére. A szó sokrétű értelmében „elég”, ha a tanítvány és tanítója, a rabszolga és ura egy sorsot hordoz. Kétségtelenül keserves dolog rágalmakat szenvedni a küldetés során. De közben arra kell gondolnunk, hogy ugyanezt szenvedte övéitől Jézus is, és mi így az ő háza népe vagyunk (Beezeboul, héb. Bacál zebúl lehet „a trágya ura” vagy „a ház ura” is, akkor az oikodespotés – oikiakos szópárral alkot szójátékot).

Mát. 10,26–33. A tanítványok vallástétele (Lk 12:2–9; vö. Mk 4:22; Lk 9:26; vö. Mk 8:38; Lk 21:18).

Isten akarata az, hogy igéjének igazsága mindenki előtt egyre inkább kiderüljön: ezért a példázatban mondottak nyíltakká, a bizalmas körben elhangzottak nyilvános dolgokká válnak. A tanítványoknak is minden áron ezt a munkát kell és érdemes is végezniük. Az Istennel ellenséges világ legfeljebb földi egzisztenciájukat veszélyezteti, ezért nem kell tartaniuk tőle. Isten az egyedüli, akinek teljes emberi egzisztenciánk fölött hatalma van, egyedül tőle kell tartanunk ő az élet adója és egyedüli ura. Viszont az Istenben való feltétlen hit kiűz minden félelmet. Itt is egy „kisebbről nagyobbra” haladó következtetéssel érvel Jézus. A filléres értéket sem jelentő verebek nem esnek ki Isten gondoskodásának köre alól. Mennyivel kevésbé akkor az ember? Végül Jézus nyíltan a világ ítélő bírájaként mutatkozik be övéi előtt. Isten mellett hitvallást tenni itt egyenlő értékűvé válik a Jézus mellett tett hitvallással, és Jézus megtagadása Izráel számára Isten megtagadását jelenti. Ebben az értelemben hirdet Jézus ítéletet és kegyelmet, népe fiainak és az embereknek a földön tanúsított hitvallásos vagy hittagadó magatartása alapján. Így tartja igazán tiszteletben az ember szabadságát: akinek nincs rá szüksége, arra nem erőlteti rá magát. De Izráelnek azt is meg kell így tudnia, hogy csak a Krisztuson át vezet út.

Mát. 10,34–39. A tanítványok önmegtagadása (Lk 12:51–53; 14:26–27; Mk 8:34–35; vö. Mt 16:24–25; Lk 9:23–24).

Jézus a békesség fejedelmeként jött el a világba, de ez soha nem jelenthet megalkuvást, mert könyörtelen harc a bűn ellen, és csak ezen az áron, Jézus élete árán, a megígért békesség megszerzése. Ő maga tisztában van vele, hogy igehirdetése megosztást jelent tanítványai és legközelebbi hozzátartozóik között, de ezt tudnia kell minden tanítványnak is, és le kell vonnia belőle a következtetést. Jézus arra tanít, hogy tiszteljünk minden Istentől adott emberi kapcsolatot. De azt is világossá, teszi, hogy azonnal meg kell tagadnunk kapcsolatunkat minden emberrel, bárki legyen is az, aki Krisztus vetélytársává akar válni az életünkben. A kereszthordozás képe foglalja össze a tanítás tartalmát: közismert volt, hogy a kereszthalálra ítélt embernek magának kellett kivinni a vesztőhelyre a keresztet, amelyre felfeszítették. Bizonyos, hogy mindig a vértanúság kockázatával járunk az Úr követésében, de a vértanúság nem magunk választotta lehetőség, hanem a bizonyságtételnek Istentől rendelt formája számunkra, adott esetben. Tőlünk az állandó készenlétet követeli meg Jézus: csak az találja meg a teljes életet magába ölelő örök életet, aki szüntelenül kész szolgálata közben lemondani földi egzisztenciája biztosításáról, a földi élet előnyeiről és kényelméről.

Mát. 10,40–42. A kiküldési beszéd vége (Mk 9:37.41; vö. Mt 18:5; Lk 9:48).

Befejezésül Jézus visszatér a beszéd kezdetén felvetett gondolatokhoz: Izráelben lesznek olyanok, akik befogadják a tanítványokat, és lesznek olyanok, akik nem fogadják be. Ha Krisztus küldetésében járunk, sohasem gondolhatjuk azt, hogy ez a mi személyes kérdésünk: őt fogadja be és fogadja el az, aki elfogadja a küldetésben járó tanítványtól Krisztusnak Isten országa meghirdetésében bejelentett igényét. A tanítványok tehát ugyan azon a címen (eis onoma értelme itt így ragadható meg) számíthatnak Izráel vendégszeretetére, mint a hajdani-próféták és igazak. De azok jutalma is, akik vendégül látják őket, ugyanaz lesz, mint azoké, akik a hajdani prófétákat és igazakat vendégül látták. Lehet, hogy Krisztus küldöttei a nép szemében „kicsinyek”, de Uruk ígéretesen hirdeti meg, hogy Isten éppen a kicsinyek ügyét karolja fel a földön, és aki a kicsinyekben felismeri az emberszeretet igényével jelentkező Krisztust, az bizonyos lehet az Atya jutalmazó kegyelmében.

Mát. XI. RÉSZ

Mát. 11,1–19. Keresztelő János és Jézus (Lk 7:18–30; 16:16; 7:31–35; vö. Mt 17:10–12; Mk 9:11–13). Mt a kiküldési beszéd befejezéseként nem említi, mert természetesen következik a mondottakból, hogy a tanítványok elindulnak a küldetésbe. A hangsúly azon van, hogy Jézus is elindul, és előttük jár a küldetésben. Közvetlenül ehhez a megjegyzéshez kapcsolódik egy olyan kérdés tisztázása, amely az ősegyházban a kezdeti időkben sok félreértést okozott: Keresztelő János és Jézus viszonya ez. Jézus Kapernaumban tanít; János onnan mintegy 200 km-nyire, a Holt-tenger partján levő Machairous-erődben van fogva. Fogsága nem szigorú, érintkezik tanítványaival is. Így veszi hírét Jézus tetteinek, és ezeket messiási jeleknek ismeri fel. Viszont nem látja bennük azt a vonást, amely az igehirdetése legfontosabb tartalmára utalna: az ítélet közeledésére. Mindenesetre a Jézus iránti bizalom jele az, hogy tanítványaival neki magának téteti fel a döntő kérdést. Jézus válasza burkolt, és arra akarja ránevelni János tanítványait, hogy az embernek magának kell döntenie az ilyen kérdésekben mindazok helyes értékelése alapján, amiket maga tapasztalt. A 9:18–34-ben elbeszélt messiási jelekre hivatkozik, és ezek fokozást jelentő felsorolása végén összefoglaló értelmezésüket adja (ptóchoi euaggelizontai, Ézs 61:1). Boldog az, aki úgy tudja őt elfogadni, ahogyan jött, mert meglátja benne Isten küldöttét. Ebben benne is van a válasz János tanítványainak a kérdésére. Miközben János tanítványai távoznak, Jézus ismét a maga tanítványaihoz fordul: nyilván nem kis tömeg lehet körülötte. Jánossal kapcsolatos midenféle téves váradalmat elutasít szavaiban. Már pusztai megjelenésének és életmódjának igénytelensége. de különösen prófétai igehirdetése világos bizonyság jelleme mellett: nem opportunista udvaronc, hanem Isten üzenetének megalkuvást nem ismerő hordozója. Mint próféta nem csupán az ószövetségi prófétaság beteljesítője, hanem a próféták korának utolsó alakja is. Útkészítő, aki nem távolra mutat maga elé a történelemben, amikor a beteljesedésről szól, hanem a maga korára, mert ő közvetlenül a Messiás személye előtt jár. Jézus korának legnagyobb emberi személyisége János, de tipikusan még a régi világkorszakhoz tartozik, mert a messiási gyülekezet tagjaira nézve nem emberi személyiségük döntő, hanem „felülről” született lényük. Jánost egy világ választja el az ekklésia korszakától. A legkisebb is, aki belül, van Isten országa földi megvalósulásának a körén, olyasminek lett részesévé, aminek János még nem lehetett. Az ünnepélyes hangú bizonyságtétel (amén legó hymin…, ho echón óta akouetó) legnehezebb mondata a 12. vers. Sokan úgy értik, hogy Isten országa ellen erőszakkal lépnek fel ellenségei, és e magatartásukat siker is koronázza. De ez Jézus tanításába nem illik bele (vö. 8:11k.; 21:43; 23:13), a következő vershez sem kapcsolódik logikusan. Jézus itt a Jánossal bekövetkezett korszakváltásról szól. Az utána következő nemzedék nem passzív, várakozó típus: szenvedélyesen aktív magatartás fűzi Isten országához. Csak így nyerheti el Isten országát (biazetai hé b. t. ou. jelentése: „kikényszerítik maguknak a mennyek országát”; a kifejezés a farizeusi teológiában ismert, csak ez a törvény megtartását tartja a kikényszerítés eszközének, Jézus igehirdetése pedig az odaszánt életet). Jézus szavai szerint János Illés-típusú személyiség. E szavaival találóan jellemzi János küldetésének lényegét, de valószínűleg helyreigazít egy olyan téves „Illés-apokaliptikát” is, amely úgy gondolta, hogy a Messiás eljövetele előtt maga Illés támad fel személy szerint, és ő jön vissza a Messiás útjának előkészítésére (vö. Mal 3:1.21). A beszéd záró szakaszában Jézus a korabeli Izráelt jellemzi, hozzá és Jánoshoz való viszonya tekintetében. Példázatot mond. Olyan ez az Izráel, mint a piactéren játszadozó gyermekek. Az egyik csoport játszani hívja a másikat, de hiába ajánlja fel a legellentétesebb hangulatú játékokat (lakodalmas, temetősdi), amazok mégsem állnak kötélnek. Utalás ez János és Jézus megjelenésének, igehirdetésének és egész „programjának” a látás számára élesen mutatkozó különbözőségére. János az aszkéta életmód olyan megtestesítője, amilyet kora el sem tudott már képzelni. Jézus pedig annyira szabadon él az Atya nyújtotta javakkal, hogy kortársai mindennek elmondják: falánknak, részegesnek bélyegzik (ezzel talán még „törvénytelen” származására is céloznak), csak éppen, az ő szabványuk szerinti vallásos embert nem tudják látni benne. Izráel a maga döntő többségében egyikükre sem hallgat, és ezzel világossá teszi, hogy az egész kérdés nem kegyességi külsőségek, hanem lelkület kérdése. Mindegy, hogy ki mit hirdet: csak azt ne várj a senki ettől a makacs néptől, hogy megváltoztassa Izráel jövőjére vonatkozó nézeteit, vagyis hogy megtérjen. Jánosnak és Jézusnak azért van igaza, mert Istennek adnak igazat. Ez a vonásuk folytatódik azokban, akik elfogadták megtérésre való hívásukat, a vámszedőkben és a bűnösökben, akik így Isten bölcsességének cselekvő részeseivé váltak.

Mát. 11,20–24. A galileai városok kárhoztatása (Lk 10:13–15).

Jézus számos messiási jelt (dynameis „hatalom, hatalmi jel, erőmegnyilvánulás”) tett eddigi munkássága során. A pogányok felfigyeltek jeleire, megsejtettek valamit titkából, csak szűkebb hazájának városai maradtak érzéketlenek, pedig ezekben tette legtöbb messiási jelét. Ezért fájó szívvel ugyan, de ítéletet hirdet ezekre a városokra: a Kapernaumtól nem messze északra levő Korazinra, a Genezáret-tó legészakibb csücskénél fekvő Bétsaidára, sőt „a maga városára”, Kapernaumra is, amelyen az sem fog segíteni a végső ítéletben, hogy Jézus annyiszor talált otthonra falai között. Ezen az alapon hiába reménykedik felemeltetésében, mert sorsa csak elvettetés lehet, közönye miatt. Súlyosabb ítélet vár ezekre a városokra, mint azokra, amelyek nem lehettek még tanúi Jézus messiási jeleinek, és így követték el súlyos bűneiket (Sodoma a példa az ősi időkből, de megemlíti Jézus a maga korának két nagy pogány városát is: a szír Fönícia egykori és későbbi fővárosát, a tengerparti Szidónt és a tőle mintegy 35 km-nyire délre fekvő Tiruszt). Jézus követőinek meg kell tanulni Uruk értékelésmódját: Isten elnézőbb irgalmassága folytán a pogányok iránt, akik nem kerültek még szembe döntően azzal a kérdéssel, hogy mit jelent nekik a Názáreti Jézus, mint a választottak iránt, akik elé beszédes valóságában állt oda az Úr, de engedetlen életükkel elutasították.

Mát. 11,25–30. Jézus messiási szózata (Lk 10:21–22).

Egészen emelkedett nyelven, költői formában tesz vallást Jézus a megelőző ítéletes szózat után arról, hogy az Atya minden intézkedésében keresi és megtalálja, kapja és elfogadja az ő „jótetszését”, előre elvégzett akaratát (eudokia, héb. rácón). A himnusz első szakasza (25–26. v.) ünnepélyesen szólítja meg a mennyei Atyát, majd arról szól, hogy akiket Izráel Isten titkai kizárólagos ismerőinek tartott, azok elől Isten akaratából ezek a titkok rejtve maradtak; viszont akiket a nép és főként ezek a tekintélyes hivatalos kegyesek számításba sem vettek, azokat ő jónak látta beavatni titkaiba. A második szakaszban Jézus – a negyedik evangélista beszédmodorához nagyon közel álló formában – arról szól, hogy őt azért sem ingathatja meg munkájában semmilyen sikertelenség, mert mindezek közepette is tudja, hogy Isten őt teljhatalommal küldte el. Izráel értetlenséggel veszi körül a Fiút, de Isten ettől függetlenül „tud róla”, vagyis vállalja vele a közösséget (epiginóskei, a héb. jádác értelmében). A vele való közösség teljességét is csak a Fiúnak adta át, és csak az lehet részesévé, akinek ő kijelenti. Istenhez csak Krisztuson át, általa vezet út. A harmadik szakasz (28–30. v.) a nép elgyötört fiaihoz fordul hívogató szóval. Az iga említése mutatja, hogy nem általában az élet, hanem csak a kegyességi élet terheiről van szó: Jézus éppen azok szabadítására jött, akik belerokkantak a törvény igájának hordozásába, és önhibájukon kívül reménytelenekké váltak. Ő arra teszi a hangsúlyt, hogy terhet mindig kell hordozni, mert az élet és tartalma, a szolgálat terhet jelent. De az Istentől rendelt, helyes kegyesség e terhek elhordozását nem megnehezíti, mint a farizeusi kegyesség, hanem éppen megkönnyíteni igyekszik. Ezért szól Jézus arról, hogy ő is igát tesz övéire, mert csak így tudják ezeket a terheket elhordozni. De az ő igája „praktikus” (chréstos), így az a teher, amelyet ő ad övéinek elhordozásra, ennek az igának a segítségével elhordozható (elaphros). Ezt az igát ő hordozza előttünk akkor, amikor példát mutat: hogyan rendeljük alá magunkat Isten akaratának (prays), és hogyan hagyatkozzunk szívünk szerint, nem kényszerből, teljesen Istenre (tapeinos té kardia).

Mát. XII. RÉSZ

Mát. 12,1–8. Kalásztépés szombaton (Mk 2:23–28; Lk 6:1–5).

Jézusnak Izráellel folytatott vitájával foglalkozik különlegesen is a 12. rész: ennek első egysége a szombat-törvény körüli vita. A bevezetőül szolgáló időmeghatározás is csak annyiban konkrét, hogy az eset szombaton történik. Általános a helyzetrajz is: a farizeusok leselkednek Jézus után, de nem azt kifogásolják, hogy tanítványai szombaton úton vannak (2000 rőfnél nem nagyobb utat szombaton is meg lehetett tenni); nem is azt, hogy idegen földeken kalászt tépnek éhségük csillapítására, mert ezt a törvény az ősi közösségi birtokrendszer alapján megengedte; hanem azt, hogy a kalász letépése és kimorzsolása közben szombaton meg nem engedhető munkát végeznek. Jézus Izráel dicső múltjából említ fel olyan eseteket, amelyek során Isten szent küldöttei voltaképpen megszegték a szombatot, de az utódok ezt nem vetik szemükre, mintha nem is tudnának róla (ouk anegnóte?). Dávid, szent küldetésben járva, kísérőivel együtt megette a szent kenyereket a templomban szent küldetése közben, pedig ezeket csak a papok ehették meg (1Sám 21). A rabbinus hagyomány szerint ez az eset szombaton történt, és ez még csak súlyosbítja a törvényszegést. De még ennél is feltűnőbb az, hogy a papok a templomban szombaton – éppen a szolgálat érdekében – megszegik az ünnepet, munkát végeznek (Lev 24:8k.; Num 28:9k.), mégsem hibáztathatók. Ha a templomért meg kell szegni az írott törvényt, mennyivel inkább akkor a Messiásért, aki több minden istentiszteleti formánál, és a templom végét is jelenti. Isten nem ismer el semmilyen öncélú kegyességet, csak azt, amelynek lelke a szeretet: ez az első, mindenek előtt, és ha az engedetlen kegyesség az öncélú kegyesség parancsaival akarja gyötörni a választottakat (áldozat!), akkor Jézus éles különbséget tesz a kettő között; elveti az öncélú kegyességet, és síkraszáll a törvény szívéért, az ember szeretetéért. A tanítványok ebben az ügyben jártak, ezért nem illethetők váddal. Jézus azért jogosult mindennek megállapítására, mert ő az Emberfia, a világ ítélő Ura, és mint ilyen Úr a törvény, a szombattörvény fölött is.

Mát. 12,9–14. Jézus szombaton gyógyít (Mk 3:1–6; Lk 6:6–11; 14:5).

Ez a történet az előzővel egy napra esik, helyére nézve nem kapunk közelebbi meghatározást (autón-ról nem tudjuk, kikre vonatkozik). A zsinagógában előálló beteg félkeze teljesen sorvadt („száradt kezű” népies kifejezése ennek). Az ott levők kérdése Jézus jellemének ismeretéből fakadhat, alkalmas Jézus gyógyításának bevezetésére is. A kérdezők ismét szeretnék tőrbe csalni Jézust, ő azonban személy szerint fordítja vissza rájuk a kérdést. Válaszában Izráel akkori gyakorlatára utal: a példában a veszély a késedelemben van, és ez arra utal, hogy a segítő szeretet elveszettnek érez minden pillanatot, amíg bajban hagyja a másik embert. A következtetés ismét a kisebbről a nagyobb felé halad: ha még az állat esetében is ez a törvényes gyakorlat, akkor mennyivel inkább így kelt gondolkoznia Izráelnek, ha emberről van szó. Nem kihívó a válasz; csupán annyit akar vele mondani Jézus, hogy ha történetesen szombaton találkozik egy gyógyulásra váró beteggel, akkor szombaton gyógyítja meg, mert máskor nincs rá alkalma. De különben is: a bajon akkor kell segíteni, amikor ez időszerűvé válik. Habozás nélkül elvégzi a gyógyítást, és ezzel tulajdonképpen a 4. parancsolat új értelmezését adja, ha itt nem is antitézis formájában. Az érveikből kifogyott emberek számára viszont most is csak az erőszak útja marad, mert a megtérés útját nem tudják vállalni. Itt már világos, hogy nem egyesek privát bosszúvágyáról van szó, hanem a nép vezetőinek hivatalos intézkedéséről (symboulion elabon).

Mát. 12,15–21. Az Úr szelíd szolgája (Mk 3:7–12; Lk 6:17–19).

Jézus ugyan kitér ellenfeleinek támadása elől, mert nem jött el még az ő órája; de gyógyításait folytatja, és arra is gondosan ügyel, hogy magatartása, még most se váljék kihívóvá népe körében. Mindezt nem önféltésből teszi, hanem Isten előre megjelentett akaratából: ő Isten kiválasztott szolgája, aki egészen az ő rendelései útján halad, az ő Lelke teljességében él. Éppen azt a két vonást hangoztatja a messiási prófécia (Ézs 42:1–4), amely Keresztelő Jánosnak is annyi problémát jelentett: szelíd, elrejtőző csendességét, és azt, hogy akiket egykor majd ítélni fog, a pogányok reménykedve tekintenek rá, Izráel küldetésének betöltőjére, mert ő a népek Megváltójául jött el a világba. A felismerés öröme melegíti át Mt szavait: íme, ilyen a Názáreti Jézus, ki más lehetne a ígéretek betöltője, az Úr Felkentje, mint ő!

Mát. 12,22–37. Jézus az erősebb fegyveres (Mk 3:22–30; Lk 11:14–23; 12:10; vö. Mt 9:32–34; Lk 6:43–45).

Minden átmenet nélkül következik egy újabb gyógyítási történet. Egy súlyos démoni megszállottság alatt szenvedő beteget visznek Jézushoz: a beteg vak és néma, e kettős betegségének megfelelően szól Mt a gyógyulásról is. Számos ilyen csodát tett Jézus, ezért az elbeszélés itt nem is időzik a részleteknél. Csupán azért emeli ki ezt az esetet a többi közül, ami utána következik, mert bármennyire feltűnés nélkül cselekszik Jézus, a tömeg mélyen a látottak hatása alatt van (existanto „magukon kívül voltak”), és óvatosan kérdezősködik. A vezetők fellépése egyre keményebb, így a tömeg – bár alapos oka van Jézus tetteiből arra következtetni, hogy ő a Messiás, fél szembeszállni a vezetők álláspontjával. A jel megtörténte nem vonható kétségbe, ezért a hivatalos vélemény a szokott utat választja: kétségtelenül szellemi erők vannak munkában Jézus tetteiben, ezért a démoni erőkkel való cimborálás vádját szegzi ismét szembe vele. Egyetlen érvük Jézus származása és ezzel összefüggésben emlegetett életmódja lehet: ilyen ember nem állhat közösségben Isten Lelkével. Csakhogy Jézus jól ismeri ellenfelei gondolkozásmódját, és mivel tetteinek értékelése körül forog a vita, ehhez kapcsolódik válasza is. Először is arra utal, hogy tettei nem elszigetelt jelenségek; annyira nagy számban és szerves összefüggésben fordulnak elő, hogy csak egyetlen egységes akarat és erő megnyilvánulásainak tekinthetők. Ha ezek után mégis a sátánt keresi valaki Jézus tettei mögött, akkor önmaga ellen szól, hiszen akkor a sátán végső válságba jutott, és önmaga ellen fordult. Jézus szavaiban nem puszta képről van szó: a sátán uralkodásának kézzelfogható valósága áll előttünk. A következtetés maga pedig egyenesen elképesztő: ha Jézus a sátán közreműködésével tenné csodáit, akkor is a sátán végső vereségét jelentené a tetteiben megnyilvánuló korszak. Jézus annyira feltétlennek tartja Isten országa erejét, hogy számol azzal: olyanok körében is történnek Isten uralkodásának jelei, akik forma szerint nem az ő követői, mert az Isten országa nem szervezeti, hanem tartalmi ügy. A messiási jelek egyre inkább „eláradnak” Jézus munkája nyomán Izráelben, a vezetőknek tehát látniuk kell, hogy ha Jézus ellen harcolnak, egész népükkel kerülnek szembe. Ha tehát tulajdon fiaikat nem látják el sátáni bélyeggel, akkor Jézusban is csak Isten országának föld megtestesítőjét láthatják. Egy újabb harci kép Jézus erőfölényét szemlélteti: aki támad, annak komoly túlerőben kell lennie, hogy vállalkozása sikeres lehessen. Jézus fölényes győzelméből mindenkinek le kell vonnia a következtetést: tanítványainak tudniuk kell, hogy ha Krisztus nélkül próbálnak szembenézni a sátánnal, akkor hatalmat vehet rajtuk, mert erősebb náluk; egész népének pedig számolnia kell azzal, hogy az ősi ígéret, Izráel nyájának összegyűjtése (synagein a pásztori igék közé tartozik!) csak Krisztussal járva valósulhat meg. Aki szembefordul Krisztussal, az ellene dolgozik az ígéret beteljesedésének (skorpizei is pásztori ige: „szétszórja” ti. a juhokat). Ezért mutat rá arra Jézus, hogy ezen a ponton végsőképpen kiéleződik a döntés szükségessége: aki csak vele száll szembe, az még számíthat bocsánatra Isten ellőtt; de aki a Szentlélek nyilvánvaló munkáit tulajdonítja az ördögnek, annak sem most, sem az eljövendő világban nincs bocsánat. A hivatalosok logikáját fordítja visszájára, Jézus, amikor úgy tanít, hogy az embert cselekedeteiből kell megítélni: ahol jó gyümölcsöt látunk, ott a fát is jónak kell tartanunk. Ezért kell tartózkodnia minden igaz kegyesnek a lelkeket megrontó, rosszindulatú beszédek terjesztésétől. A megoldás nem az, hogy gonoszságunkat szép szavakkal próbáljuk palástolni, hanem az, hogy lelkületünket változtatjuk meg. Szavaink nem formájuk, hanem tartalmuk miatt gonoszak, ezért bármilyen legyen is külső formájuk, nem kerülhetik el az ítéletet, ha gonosz lelkületből fakadnak. Mert valamilyen módon minden szavunk, a legrejtettebben gonosz szavaink is lelkületünk próbája: amivel csordultig van az ember szíve, abból szól a szája.

Mát. 12,38–42. A farizeusok jelkívánása (Lk 12:16.29–32; Mk 8:11–12; vö. Mt 16:1–4).

A bevezető szavakkal Mt az átmenetet biztosítja (apekrithésan „megszólaltak”). A jel Jézusnak olyan önigazolását jelenti itt, amely fölöslegessé tenné a hitet, és látható bizonyosságot teremtene Jézus Messiás-voltának kérdésében. A válasz az ószövetségi próféciák fenyítő szózataira emlékeztet, Izráel megjelölése is Izráel és Isten házassági viszonyának ószövetségi gondolatkörén belül érthető. Azért parázna a nép, mert elhagyja Istenét, és más istenek után jár. Jónás jelére utal Jézus, és a párhuzam abban van, hogy amiként Jónás váratlanul jelent meg Ninivében, Jézus is váratlanul tér vissza a végső ítéletre; amiként Jónás reménytelenül tűnik el a tengeri szörny gyomrában, Jézus is így tűnik el a föld gyomrában; de amiként Jónás éppen így jut el küldetése beteljesítéséhez, Jézus is földi halála után jut el a feltámadás által a dicsőségre. Vagyis azok után, hogy Izráel a keresztrefeszítéssel végleg elintézettnek hiszi a „Jézus-ügyet”. A következő két történeti utalás közös tartalma az, hogy míg a választott nép megtagadja, addig a megvetett pogányok felismerik Isten munkáit az egyetlen Igazban, mint ahogyan felismerték még bűnös emberi követeiben is. Ninive megtért Jónás engedetlen prédikálására, Sába királynője pedig sietve ment megcsodálni annak a Salamonnak a bölcsességét, aki pedig élete végén elkövetett tetteivel kora minden bűnének okává vált.

Mát. 12,43–45. A visszatérő démon (vö. Lk 11:24–26).

Kora démonhitének nyelvén arra tanít itt Jézus, hogy a démoni erők időről időre elhagyhatják ugyan az embert, de nem mondanak le róla, mert az emberi életen kívül egyetlen más terület sem életeleműk. Visszavonulásuk viszont lehetőséget ad az embernek, hogy más „gazdát” válasszon élete számára: Jézus Krisztust. Csak ez lehet megoldás, mert ha üres marad az ember élete, gazdátlan az egzisztenciája, akkor akármilyen gyönyörű emberi erényekkel díszíti is fel személyiségét, menthetetlenül áldozatává válik ismét a démoni erőknek, méghozzá nem is a megelőző mértékben, hanem a legyőzhetetlen teljesség („más hét lélekkel”) mértékéig.

Mát. 12,46–50. Jézus igazi rokonai (Mk 3:31–35; Lk 8:19–21).

Jézust tanítása közben keresi fel családja (József nincs említve, nyilván ebben az időben már nem élt), és az összefüggésből következtethetően arra akarja rávenni, hogy hagyja abba messiási munkáját (vö. Mk 3:21; az exó értelme sem teljesen világos, ezt jelentheti: Jézus hallgatóinak körén „kívül”). Talán az apa nélkül maradt család igényelné a legidősebb fiútól, hogy vegye át a családfő szerepét. Környezete figyelmezteti Jézust, és ő kérdéssel válaszol. A kérdés nyomán az tisztázódik, hogy Isten országában a családi kapcsolat sem testi kérdés, hanem tartalmi. Jézus azokkal áll igazán családi közösségben, akik az Atya akaratának cselekvésében egy úton járnak vele; de testi értelemben vett családjától is elhatárolja magát, ameddig nem tud ezen az úton járni, sőt gátolni akarja őt küldetésének teljesítésében.

Mát. XIII. RÉSZ

Mát. 13,1–23. A magvető példázata (Mk 4:1–20; Lk 8:4–15.18).

A 13. rész szerkezete Mt önálló alkotása, magva a magvető példázata. A részek tartalmi összefüggésének célja az, hogy a sorrend könnyen emlékezetben tartható legyen. A rész hét példázatból és ezekhez fűződő tanításokból áll. A példázat mint kifejezési forma zsidó gyökerű (héb. máąál), a rejtett értelmű, közvetett kifejezés minden formáját jelenti. Az Újszövetségben a példázat (parabolé, paroimia) lehet: általános érvényű összehasonlítás, történeti formájú (tipikus vagy egyszeri érvényű) elbeszélés, követendő vagy kerülendő magatartást szemléltető történet, rövid mondás (hasonlat, metafora, jelkép, szólás-mondás, közmondás, jelszó, találós kérdés vagy mese) és allegória. A példázat bevezetése sokféle, de mindig arra utal, hogy folyamatok, cselekvések, nem rész-mozzanatok egybevetéséről van szó. Ez kizárja az allegorizáló magyarázatot. Jézus egész tanítása parabolikus jellegű, formájában is sokkal több tanítása példázatos, mint gondolnók. Példázatai mindig konkrét helyzetben hangzanak el; ebből nem szakíthatók. Isten országáról úgy szólnak, mint ami eljövendő, de Krisztusban már jelen van. A példázatos tanítás célja kettős: egyrészt magyaráz és megvilágít, amikor Isten országának dolgait földi viszonylatokhoz hasonlítja; másrészt elrejti a mélyebb értelmet, és ezzel próbára teszi hallgatóit. Csak azok értik meg, akik szívük szerint egyetértenek az összehasonlításban világossá váló tartalommal. A példázatnak, mint általában a hasonlatnak, három eleme van: a tartalom (a hasonlított dolog, primum comparationis), a képanyag (secundum c.) és a kettő közös vonása (tertium c.): a tertium comparationis szabja meg a példázat érvényességi körét, így a példázatók magyarázatában nem mehetünk túl ezen a körön, mert akkor magyarázat helyett belemagyarázást adunk. Ez is tiltja az allegorizálást. A rész elején megtudjuk, hogy Jézus elhagyta az előző történet színhelyét. A keret kitágul: óriási tömeg jelenik meg Jézus körül, ő pedig egy hajóból ülve tanítja hallgatóit. Így jut el szava minden hallgatójához; akik a tóparti földek között állnak, miközben Jézus látja ezeket a földeket, amelyeknek természetrajza adja a példázatok egy részének képanyagát. Első példázatát bevezetés nélkül, egyszerű szavakkal, de sajátos prófétai lendülettel mondja el Jézus. A példázat megértéséhez tudnunk kell, hogy Palesztinában csak a vetés után szántottak, és nem boronáltak. Ezért vet a magvető az útra is: szántáskor visszaszerzi a jövő évi vetés számára az önkényesen kitaposott ösvényt. Ezért vet a sziklás földbe is: csak szántáskor tűnik ki, hogy nagyon vékony földréteg van csupán a palesztinai talajban mindenütt jelen levő szikla fölött. Ezért vet a tövises gyomnövények közé is: arra számít, hogy szántáskor ezeket bele forgatja a földbe. A „normális” vetési mód ábrázolásában a példázatnak az a vonása mutatkozik meg, hogy sokszor ott van a legfontosabb mondanivalója, ahol a megszokottól elütő, túlzó mozzanatot tartalmaz. Túlzás az, hogy mennyire kevés mag jut a terméshez szükséges jó földbe. Túlzás az is, hogy ezek a magvak milyén hihetetlenül nagy termést hoznak. A befejezés ünnepélyes: Jézus tanításának egyedülálló jelentőségét emeli ki, amelynek eszkhatológikus élét itt ebbe az ősi, IzráeI számára annyira sokatmondó képbe öltőztette. A helyszín valószínűleg változik, de erről az elbeszélés nem tesz említést: Jézus kiszállhatott a hajóból, és tanítványai odamennek hozzá. Kérdésükre válaszolva ismerteti velük a példázatos tanítás célját. A tanítványoknak Isten megadta azt a lehetőséget, hogy elfogadják (gnónai „elismerni”) Isten országának titkát, az emberi értelemnek ellentmondó lényegét. Ehhez tartozik az is, hogy aki kapott javaival hűségesen sáfárkodik, az egyre többet kap; de aki önzően jogos birtokának tartja azt a keveset, amije van, az nem kap többet: így végül semmivé foszlik, amit a magáénak hitt, és kitűnik róla, hogy hamis látszat volt. A prófétai idézet (Ézs 6:9–10 LXX) arról szól, ami Jézus földi élete során Izráelben valósággá válik. A megkeményedett szívű nép értetlensége kárhozatának forrásává válik, míg a tanítványokat fogékonyságuk örök boldogsággal jutalmazza. Olyasminek váltak részeseivé, amit előttük járt nemzedékek hőn óhajtottak, de nekik nem adatott meg. A magvető példázatának értelmező megismétlése zárja a részletet. Mag és föld, az ige és az igét hallgató ember szíve elválaszthatatlan egység ebben. Az útra hullott mag sorsa arra utal, hogy van, aki meghallja ugyan az igét, de a démoni erők nem engedik, hogy meggyökerezzék szívükben, az igehallgatásnak semmilyen eredménye nincs. A sziklás talajra hullott mag sorsa arról szól, hogy a felszínes hallgató nagy örömmel hallgatja az igét, de nincsen benne tartós hatása: a legelső próba hatására hűtlenné válik a hallottakhoz. A tövisek magva a felnövő új vetéssel együtt kél ki, és elfojtja ezt: így fojtja el az aggodalmaskodás vagy földi jólét hajszolása a hallott igét azokban, akik ilyen utakon járnak. A jó földbe hullott mag azt az esetet példázza, amikor az ige fogékony, engedelmes szívre talál, és ezt eredménye, a gazdag, túláradó bőségű termés igazolja. Mindezekből azt kell megérteniük a hallgatóknak, hogy Isten országa elenyészően jelentéktelen földi kezdet után jut majd el csodálatos mennyei hatalmára és dicsőségére. Ha nagyon kicsinek és erőtlennek látszik Isten országa földi életünk idején, akkor sem szabad csüggednünk: Isten szabta eléje ezt az utat.

Mát. 13,24–30. A búza és a konkoly példázata.

A képanyag itt is a magvetés körébe esik, csak itt már a vetőmag minőségéről is szó esik (kalon sperma). A példázat megértésére két túlzó, hiperbolikus mozzanat vezet el: az egyik az, hogy a vetés teljesen ki van szolgáltatva az emberek önkényének: éjjel senki sem vigyáz rá, mindenki azt tesz vele, amit akar; azonkívül a megszokottól eltérően nem a vetőmag minősége miatt kerül konkoly a vetésbe, hanem ellenséges mesterkedések következtében. Beszédes az a vonás is, hogy Palesztinában a konkolyt általában a búza megromlott fajtájának tekintették: egészen kicsiny korában ui. meg sem különböztethető tőle. A szolgák kérdésének csak annyi a célja, hogy alkalmat adjanak a gazda válaszára. Ennek a válasznak viszont az a lényege, hogy az aratásig (ez Izráelben mindig a végső ítélet képe) nincs helye konkoly és búza – jó és rossz – ítéletes szétválasztásának. A farizeusi teológia legfőbb programjáról tehát kitűnik, hogy Isten országának építése helyett csak Isten országát rombolja, mert ítélkezésének türelmetlenségével azt idézi el, hogy a rossz irtásával együtt a jót is semmivé teszik azok, akik ezen az úton járnak.

Mát. 13,31–33. A mustármag és a kovász példázata (Mk 4:30–32; Lk 13:18–21).

A példázatpár az Isten országa földi formájának jelentéktelensége és mennyei formájának hatalmas dicsősége közötti feszültséget szemlélteti. A különbség közöttük az, hogy amíg a mustármag példázata csupán a két végpont ellentétére utat, addig a kovász példázata a kettő közötti folyamatra is. A mustármaghoz hasonlóan Isten országa e földön feltűnően kicsiny, de aztán végső kiteljesedésekor messze túlnő a földön látszólag vele egy kategóriába tartozó közösségeken (ginetai dendron: a „zöldségféle” számba menő mustárcserje Palesztinában 4 m magasra is megnő). A kovász példázata viszont Isten országának e világban megmutatkozó erjesztő, feszítő erejét szemlélteti. Az ige áthatja az egész világot: ez itt, most még rejtetten jelentkezik, eredményeiben az új világban lesz szemlélhetővé.

Mát. 13,34–35. Jézus első zárószavai (Mk 4:33–34).

Az összefoglaló formula arra utal, hogy a példázatos tanítás több, mint egyszerű forma: Isten országának lényegét fejezi ki. Isten országa kezdettől fogva rejtett dolog. Jézus nem szubjektív hajlamai miatt tanít példázatokban, hanem ezzel is Isten öröktől fogva való akaratát teljesíti be (Zsolt 78:2).

Mát. 13,36–43. A búza és konkoly példázatának értelme

A búza és konkoly példázatára visszatérő tanítás nem közvetlenül a példázat után, nem is olyan közbevetés után következik, mint a magvető példázatának értelme. A sorrendet Mt a forrásokból örökölhette, az ismétlést viszont az okolja meg, hogy most nem a tömeghez, hanem tulajdon kérésükre csak tanítványaihoz fordul Jézus. Az Emberfia áll előttünk ismét, a mennyek országához tartozókat és az ellentábort pedig az ismert sémi eredettű kifejezés (hyioi tés basileias, tou ponérou) jelöli. A világkorszak szemlélete egészen apokaliptikus: csak az aratás képével jelzett végső ítélet és végrehajtói, az angyalok vannak említve. A gyülekezetre és bizonyságtételére most semmi nem utal, a tanítás egészen Isten oldaláról nézi az ember a világ sorsát: az elvetett mag sem az igét jelenti, hanem a világban élő kétféle embert. A világ ki van szolgáltatva a gonosznak, ez el is végzi benne Isten ellen irányuló munkáját. De ha oda is vetheti gonosz magvetését Isten jó vetése mellé, azt ezzel sem érheti el, hogy a jó mag megromoljék. Ez bontakozik ki az ítéletben is: az angyalok egyetlen esetben sem tévesztik össze a jókat és a gonoszokat. Az ember türelmetlen ítélkező hajlama ellen irányul a tanítás. Krisztus követőit sokszor elcsüggesztik a gonosz munkái, és már itt a földön szeretnének „tiszta helyzetet teremteni” isten országa kérdésében. Jézus int, hogy ilyen módon minduntalan összetévesztenők Isten igazságát a magunk igazával, és csak súlyos bajt okoznánk Isten országa életében. A mi igazságunk akkor ragyog majd fel, amikor a világ sorsa is csathatatlan biztonsággal beteljesedik. Sem a gőgös magabiztosság, sem a kétségbeesés nem járható út számunkra. A mi utunk: hallani és megérteni az ígéreteket, hogy ezekhez igazodjék életünk.

Mát. 13,44–46. A mezőbe rejtett kincs és az igazgyöngy példázata.

Mindkét példázat azt tanítja, hogy Isten országába csak úgy juthat el az ember, ha mindenét odaadja érte. Az elsőben az a hangsúlyos, hogy a földműves véletlenül jut hozzá a kincshez, de azután „legitim” módon akar tulajdonosává lenni ezért megveszi a földet. A második példázat hangsúlya arra esik, hogy a kincs megtalálója foglalkozásszerű keresés közben talál rá a drágagyöngyre, de a következtetést ugyanúgy kell levonnia, mint a példázatbeli földmívesnek: mindenét el kell adnia, hogy övé lehessen a drága kincs.

Mát. 13,47–50. A nagy vontatóháló példázata.

A konkoly és búza példázatának alapgondolata ismétlődik, új megvilágításban. Maga a kép szemléletes, nem is szorul magyarázatra. A nagy vontatóhálót (sagéné) a part mentén vagy a mélyben több halászhajóról merítették a tenger alá, elindultak vele egy irányban, és amikor érezhető volt, hogy megtelt, akkor kivonták a partra. A példázat megértésében a legfontosabb mozzanatok ezek: Isten országának ügye a mennyből nézve világos, csak: a földön homályos és titokzatos, azok között, akik dolgoznak benne; a halászat folyamata közben nincsen idő a halak válogatására: az Isten országában végzett szolgálat nem fér össze az ítélkezés magatartásával, vagy szolgál az ember, vagy ítélkezik.

Mát. 13,51–52. A példázatos tanítás befejezése.

Jézus záró és összefoglaló kérdése nyilván valamennyi példázatra vonatkozik, és a kérdező Mester elfogadja a tanítványok válaszát. Ezt a választ egy példázattal értékeli, amelynek lényege az, hogy az Írások igazi ismerője az, aki engedelmesen őrzi a megszentelt hagyományokat, de egyúttal készségesen vállalja a Krisztusban adott újat (kaina, palaia már a képen túlmutat, és közvetlenül Isten országa valóságához kapcsolódik: nem akarja közelebbről meghatározni, hogy miféle foglalkozású ember az oikodespotés, és milyen „raktár” a thésauros).

Mát. 13,53–58. Jézust Názáretben elutasítják (Mk 6:1–6; Lk 4:16–30; vö. Jn 4:44; 6:42).

Mk sorrendi keretéhez visszatérve Mt itt arról szól, hogy miután Jézus már galileai környezetének szinte minden elemével szembekerült, most már csak szülővárosa és szűkebb hazájának uralkodója (14,1–12) van hátra. Názáret az utolsó állomás Galileában: innen már állandóan úton van Jézus. Hogy a zsinagógában tanít, az természetes: ehhez joga volt a gyülekezet bármely felnőtt férfitagjának. Hallgatóságának reagálásába azonban itt az ámulaton kívül már kellemetlen mellékzönge is vegyül (ekpléssesthai). Hiányolják Jézusból személyének titokzatosságát, megbotránkoznak azon, ami Jézusban a legnagyobb ajándék az emberiség számára: ő úgy Isten Fia, hogy közben egészen olyan ember, mint mi. Jézus rámutat arra, hogy ez fájdalmas szükségszerűség: akárki jelennék meg Izráelben az ígéretek útján, a kemény-nyakú nép mindenképpen azon akadna fenn; hogy miért éppen ez a Messiás. Túl ezen az embernek egy sajátosan perverz vonását leplezi le az Úr: az ember csak azt tudja tisztelni, akinek az életét nem ismeri emberi közelségből. Így születik az emberi nagyság sok hazug mítosza, és így tagadja meg az ember az igazi értékeket. Csak természetes, hogy ilyen démoni légkör nem alkalmas a messiási jelek cselekvésére, Jézus meg is tartóztatja magát ettől.

Mát. XIV. RÉSZ

Mát. 14,1–12. Jézus és Heródes, Keresztelő János halála (Mk 6:14–29; Lk 9:7–9).

Heródes Antipás (Kr. e. 4–Kr. u. 39) Galilea tetrarchája értesül Jézus tetteiről (akoén akouein, a paides megjelöléssel együtt ószövetségi hangulatú). A felvilágosult hellenista a lelke mélyén babonás félelemmel tekint Izráel vallására: ezt szemlélteti találóan az a véleménye, amelyet udvari környezetének nyilvánít Jézus személyének értékeléséről. Magát a véleményt magyarázza az utána elbeszélt, időben előbb megtörtént esemény. Heródes Philipposnak, tulajdon testvérének a feleségével élt együtt (echein a vadházasságot jelenti ilyen kapcsolatban), az ilyen kapcsolat pedig – a levirátus-házasság kivételével – Izráelben törvénytelennek számított. János következetesen és megalkuvás nélkül védelmezte az erkölcsi tisztaságot ebben a kérdésben is, így szükségképpen ki kellett váltania uralkodója ellenkezését. Mégsem egyszerűen ez az ellenkezés pecsételte meg sorsát: Antipás nagyzolása is párosul hozzá. A közvélemény gyűlölte a bitorló idumeus zsarnokot, Jánost viszont prófétának könyvelte el: ez magában elég volt arra, hogy fékentartsa Antipást. De egy végzetes alkalom szaván fogta. Születése napját ünnepelte előkelő társaság közepette, és Heródiás leánya nem mindennapi kedvtelést szerzett a vendégeknek táncával. A mámorában fellelkesült Antipás nagyúri ígéretet tesz, a hiúságában mélyen sértett Heródiás gonosz tanácsot ad leányának, ez pedig elfogadja. Heródes zsákutcába jut: állnia kell szavát, ha nem akarja önmagát lejáratni. János végzete ezzel megpecsételődik. Tanítványaitól az uralkodó nem tagadhatja meg azt a lehetőséget, hogy leróják mesterük iránt a kegyelet adóját. Jézus hamarosan hírt szerez tőlük útkészítője sorsáról. Látszólag sötét, alantas indulatok játszottak közre mindebben, valójában azonban Isten tervében volt ez így előkészítve.

Mát. 14,13–21. Az ötezer ember megelégítése (Mk 6:31–44; Lk 9:10–17; vö. Jn 6:1–15).

János halálára válaszul Jézus ismét visszavonul, még legközelebb álló tanítványait sem viszi magával: nem akarja siettetni népével való végső összeütközését. Hogy a tömeg kísérete mit jelent az nem világos: lehet, hogy asszonyok és gyermekek nem mentek el erre a megerőltető útra (vö. 21. v.). Megérkezésekor már a helyszínen várják, és bár egyedül akart lenni, most mégsem utasítja el őket: irgalmasságától indíttatva válogatás nélkül meggyógyítja valamennyi betegüket. Este van már, amikor tanítványai felhívják figyelmét arra, hogy a tömeg nem készült fel hosszabb távollétre. Jézus nem vonja kétségbe szavaik jogosultságát, de arra akarja ránevelni őket, hogy nem elég felismerni a bajban levő ember kérdéseit, hanem segíteni is kell rajta. A tanítványok tanácstalanok, mert csak emberi lehetőségeikre gondolnak: Jézus válasza azonban előre veti a következendő jel fényét. Ünnepélyes formában következik be a tömeg megelégítése: a tanítványokat Jézus belevonja ebbe a munkába, amelyben Isten teremtő ereje érvényesül, és az egész elbeszélés beszédes utalássá válik az úrvacsora sákramentumára. A befejező megjegyzések tárgyilagos számadatokkal szemléltetik a messiási jel nagyságát. Az ötezer férfi említése vagy arra utal, hogy asszonyok és gyermekek nem is voltak jelen, vagy azt hangsúlyozza, hogy ezek Izráel istentiszteleti közösségének nem teljes jogú tagjai.

Mát. 14,22–33. Jézus a tengeren jár (Mk 6:45–52; vö. Jn 6:15–21).

Az elbeszélés az egész hagyományban a megelőzőhöz kapcsolódik közvetlenül. Bevezetése titokzatos: nem értjük, miért kell Jézusnak hajóba parancsolnia (énagkasen „kényszerítette”, erőteljes kifejezés) tanítványait. Csak a továbbiakból válik világossá, hogy az elkövetkezendő jelre készíti elő ezzel övéit. A tömeg a megelégítésben félig rejtetten szemlélhette hatalmát, de tanítványainak most olyan jelt ad, amelyből ez teljesen nyilvánvalóvá válik. Míg Jézus a hegyen keresi az Atyával az imádságos közösséget, ezt az állandó erőforrást, addig tanítványai messze eltávolodnak a tó partjától, és a kedvezőtlen szélviszonyok közt nem tudnak uraivá lenni a hajónak. Hajnali három óra tájban keresi meg őket Jézus (1 phylaké az Újszövetségben általában 3 éjszakai óra), és a halálfélelemben vergődő tanítványok azt hiszik, hogy felzaklatott képzeletük játszik velük, vagy démoni erők környékezik. Ennyi rémületet nem bírnak hangtalanul elviselni: kiáltásban törnek ki, de Jézus azonnal feloldja őket. A tanítványok hisznek is, nem is, és lelkiállapotuk hű megérzékeltetőjévé ismét Péter válik. Péter „megáll”, amíg csak az Úrra néz, de azonnal süllyedni kezd, amikor az emberileg reménytelen körülményekre fordítja figyelmét. Jézus mégis magához emeli a kételkedőt, mert kétségei közepette is hozzá fordult segítségért. A hajóban a Mester jelenléte azonnal szilárd helyzetet teremt: a természet erői engedelmeskednek neki, a jel maga pedig annyira lenyűgöző, hogy tanúi az eddig ilyenkor megszokott csodálkozáson és találgató kérdezősködésen túlmenve bizonyságot tesznek: „Igazán Isten Fia vagy!”

Mát. 14,34–36. Jézus betegeket gyógyít (Mk 6:53–56).

A részlet összefoglaló jellegű: Jézus búcsút mond Galileának, és itt adja elő Mt az utolsó gyógyítási elbeszélést. A továbbiakban a gyógyítás már csak mellékes mozzanat. Genezáretben, a tó délnyugati partján érnek partot: ezzel Jézus valóban egész Galileát bejárta. A gyógyítási jelenet ismert, tipikus: ezen a vidéken is hallottak már Jézus tetteiről, ez magyarázza a betegek tömeges odavitelét. A hit feltétlensége és a betegek alázata fejeződik ki abban, hogy Jézustól csak annyit kérnek: érinthessék ruhája bojtját. Mindez Jézus tudtával történik, tehát a folyamat személyes, és a betegek ismét mind meggyógyulnak.

Mát. XV. RÉSZ

Mát. 15,1–20. Az igazi tisztaság (Mk 7:1–23).

A színhely nem változik, de a téma: tiszta és tisztátalan kérdése, már átvezet a pogány területeken játszódó következő részekre. Itt egészen világos az, hogy a Jeruzsálemből érkezett farizeusok és írástudók hivatalos megbízással vannak jelen: a tanítás és az életfolytatás tisztaságát ellenőrzik. Törvényszegéssel vádolják Jézus tanítványait, mivel nem tartják meg az ősök hagyományait (paradosis tón presbyterón: eredetileg a mózesi törvényhez fűzött alkalmazó megjegyzések, ezek későbben elhomályosították magát a törvényt, és egyszerű népszokásokat a törvénynél is fontosabbnak tartottak; ilyen intézkedés az étkezés előtti kézmosás parancsa is). A farizeusok Jézust teszik felelőssé kérdésükkel tanítványai magatartásáért: nem is ok nélkül, mert állandó követői veszik körül, és rabbinak számít. Mt a kérdéssel Jézus válaszát alapozza meg. A Mester az írástudók között megszokott módon kérdéssel válaszol, és tökéletes biztonsággal vonja meg a határt a kijelentésbeli parancs (entolé theou), meg az emberi tanhagyomány (paradosis) között. Irányadó csak az első lehet, a második csak azt kívánja magyarázni, de értékét veszti, sőt bűnössé válik, ha amazt elhomályosítja. A felemlített példából világos, hogy ilyenkor a törvény értelmezése a törvény megszegésére csábítja az embert. A szülők iránti kötelességet isteni parancs rendeli el, mégis felmentést adott alóla a papi vezetőség, ha valaki a templom számára ajánlotta fel az ehhez szükséges összeget, és még csak nem is nagyon ellenőrizték, hogy teljesen eleget tesz-e az illető ennek a fogadalomnak. A prófétai idézet (Ézs 29:13) messze hangzó figyelmeztetés az egyház jövendő nemzedékei számára, amelyez mindig megpróbálnak azon az úton járni, amelyet most Izráel saját korabeli nemzedékének vet szemére Jézus. Ez után a mélyértelmű teológiai tisztázás után rátér Jézus a felvetett konkrét kérdésre, és ismét példázatos formában tanítja, most már az egész tömeget arról: mi nem teheti, és mi teszi tisztátalanná az embert. Senki nem érti a tanítást, de még a tanítványok is méltatlanul élesnek tartják, a farizeusokkal szemben, Jézus szavait. Jézus nem rejti el övéi elől, hogy bármilyen rejtetten és lassan, mégis egyre inkább kiéleződik a válság közte és a farizeusok közt. Ennek nem ő az oka, hanem ellenfelei, de az is bizonyos, hogy Izráel jövőjének nem a farizeusok a letéteményesei, hanem Jézus és követői. Izráel vezetőin beteljesedik minden idők félrevezető vezetőinek ítélete: a félrevezetettekkel együtt tántorognak azon az úton, amely a kárhozatba vezet. A feszült légkört Péter kérdése oldja fel: erre válaszolva Jézus egyszerű szavakkal magyarázza meg az iménti Példázatot. A tisztasági szabályok túlmutatnak önmagukon: életünk belső tisztaságának külső, emlékeztető jelei. A farizeusi kegyesség ezek öncélú hajszolásába vetette bele magát teljes erejével, és azt hitte, hogy így elterelheti Isten figyelmét életének erkölcsi csődjéről. Ezért fokozza Jézus a végsőkig a példázat magyarázatát: a tisztátalan kézzel való evés nem szentségteleníti meg életünket, hanem csak az a szenny, amely szívünket tölti el, és onnan árad ki környezetünkbe. Aki eljut az élet valóságáig, annak nincs szüksége a valóság képeire. Aki erkölcsi tisztaságban él, annak a külsőséges szabályok terén teljes a szabadsága: ezek nem árthatnak neki, mint ahogyan a szabályok gondos megtartása sem használt, ha csak túl nem látott a szabályon, el egészen igazi mondani valójáig.

Mát. 15,21–28. A kanaáni asszony (Mk 7:24–30).

A szír Fönícia vidékére megy Jézus (vö. 11.21.), és útközben egy erről a vidékről való asszony áll eléje. Nem „szíroföníciainak” nevezi, hanem kanaáninak: azzal a jelzővel illeti, amellyel az ószövetségi Izráel jelölte a körötte élő pogány népeket. Most ez az Izráelben lenézett pogány asszony a választott népet megszégyenítő hittel fordul Jézushoz, és démoni megszállottságban gyötrődő leánya számára kéri gyógyító segítségét. Megszólitásából a hit tisztázottsága tűnik ki (eleéson me, kyrie, hyios Dauid), kérésének tartalma pedig azért is nagyon beszédes, mert nem önmaga, hanem leánya számára kéri a segitséget. Jézus először hallatlanná teszi a kérdést. Azután a tanítványok sürgetése ellenére elutasító szavakkal válaszol rá. Amikor az asszony megdöbbentően mély hitét ez a két súlyos próba sem tudja megtörni, akkor Jézus végül egy máąál-lal adja eléje az utolsó próbát, és az asszony hite ezt a próbát is kiállja. Megfejti a példázatot, nem emberi bölcsessége segitségével, hanem Jézus iránti megingathatatlan bizalma révén. Az Úr, Dávid Fia, a világ Megváltója minden lehet, csak szívtelen nem! Ha pedig ez így van, akkor az általában megvető „kutya” megjelölést nem elutasításnak szánja, hanem be akarja őt vele fogadni Izráel családjába: mindegy, hogy milyen helyen; mindegy, hogy a maradékra hívja vendégnek. Íme: Isten igéje titkának megértéséhez nem értelmünk, hanem átadott életünk által vezet az út, és ha így értjük meg Isten igéjének titkát, a jutalom nem maradhat el.

Mát. 15,29–39. A négyezer ember megelégítése (Mk 7:31–37; 8:1–10).

Bár földrajzi adatokat nem közöl Mt, mégis arra kell gondolnunk, hogy pogány vidéken marad Jézus továbbra is (31. v.: „Izráel Istene”; 39. v.: Magadan városnév említése miatt). Munkája itt is ugyanúgy folyik, mind eddigi környezetében: a hegyen, imádságos magányában készül további munkáira; ismét tömegesen viszik hozzá a betegeket, és ő valamennyit meggyógyítja; a tömeg válasza itt is az, hogy döbbent csodálkozással nézi a gyógyulásokat, és az ember Jézus cselekedeteit látva dicsőíti Izráel Istenét, aki íme, a pogányoknak is Atyjává lesz. Csekély motívumbeli különbségekkel megismétlődik ezen a vidéken a tömeg megelégítése is, amely ugyanúgy csatlakozik az előzményekhez, mint a 14:13–21-ben. Most Jézus szavai indítják meg az eseményeket, de a tanítványok értetlensége teljesen ugyanúgy jelentkezik, mint előbb. Jézus most a tanítványok bevonásával végzi el a csodás megelégítést, még ha a számadatok ezúttal nem is ugyanazok. A végeredmény is ugyanúgy jelzi a jel nagyságát, mint amott (talán a spyris és a kophinos között lehet némi, de nem jelentős különbség, és itt nem 12, csak 7 kosárról esik szó: ebben aligha lehet a „tizenkettes” körrel szemben a „hetes” körre való utalást látni). Kisebb a tömeg is: „csupán” négyezren vannak, de az itt is említve van, hogy asszonyok és gyermekek ebben a számban nincsenek benne. Jézus ezután elbocsátja a megelégített sokaságot: ez vezet át a következő történetre, sőt részben már ahhoz is tartozik (Magadan a hellénista városszövetség, a Dekapolisz egyébként ismeretlen városa).