MÁTÉ EVANGÉLIUMÁNAK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Varga Zsigmond professzor

Bevezetés

Az evangélium címe és írója.

A hagyományos sorrend szerint az Újszövetség első könyve „az evangélium Máté szerint”. A cím az egyházi hagyományban későbben alakult ki, az evangélium már műfaji megjelölés benne. A könyv, úgy, ahogyan keletkezett, névtelen irat volt: szerzője alázatból kívánt háttérben maradni, annyira jelentéktelennek tartotta önmaga személyét ahhoz az ügyhöz képest, amelyről irata szól. Máté szerzősége egyetlen óegyházi adatra vezethető vissza, amelyet Eusebius közöl Papias ama tudósítására hivatkozva, hogy „Máté héber (= arám) nyelven szerkesztette meg a beszédeket (logia), ezt aztán mindenki úgy fordította le, ahogyan tudta”. Eusebius a ránk maradt evangéliumra gondol, viszont tudomásunk szerint az evangéliumnak nem volt arám eredetije: ránk maradt formája egyébként is jellegzetesen eredeti görög nyelvű irat. Így a Papias-féle adatról csak annyit mondhatunk, hogy az evangélium nem Máté műve: nem szem- és fültanú irata, egyébként is Mk-ra támaszkodik, ez pedig maga sem apostoli eredetű irat. Sokan úgy értik Papias adatát, hogy Mt-nak Mk mellett használt másik forrása az ún. Logia volna Máté műve, azonban bizonyítékok híján ez a vélemény sem több puszta föltevésnél. A lényeg az, hogy az „első evangélium” névtelen mű, de szerzőjének személye nem is fontos. Isten igéjének hitelességét nem az evangélium szerzőjének személye biztosítja. A magyarázatban az evangélium szerzőjét az egyszerűség kedvéért Máténak nevezzük. Különben az óegyházi hagyománnyal függ össze az is, hogy Mt 9,9-ben a párhuzamos helyektől eltérően nem a Lévi, hanem a Máté nevet találjuk az elhívási történetben: ez abból az igényből fakad, hogy az evangélium írójának neve szerepeljen az iratban.

Az evangélium keletkezésének helye és ideje.

Erről a kérdésről is csak hozzávetőleg tudunk beszélni. Az evangélium szemlélete és irányzata zsidókeresztyén jellegű, az irat görög nyelve itt nem ellenérv, mert Palesztina lakói is nagyrészt kétnyelvűek: a hagyomány görög nyelvre való lefordítása is itt kezdődött meg. Így az evangélium keletkezési helye elsősorban Palesztina lehet, talán éppen Pella, ahova a zsidókeresztyének nem sokkal Jeruzsálem elpusztítása előtt kivonultak. Görögország vagy Itália nem jöhet szóba, mert gyülekezeteik nem zsidókeresztyén jellegűek, Egyiptomba későbben jut el a keresztyénség, Szíriára pedig csak részint a 17:24–27 (a sztátér és didrachmon viszonyának meghatározása) alapján szokás gondolni, és azon az alapon, hogy elsőnek alexandriai Ignatius egyházatya hivatkozik az evangéliumra. Az evangélium keletkezési idejéről annyit mondhatunk, hogy Mk-nál későbbi, de még az I. században keletkezett, mert a II. században már ismeretes. Az Úr mennybemenetele óta már hosszabb időnek kellett eltelnie. Ha a 22:7-ből vagy az utolsó időkről szóló tanításból arra következtetünk, hogy az evangélium a jeruzsálemi templom pusztulása után keletkezett, akkor a 80 és 100 közötti évekre kell gondolnunk. Mivel azonban az említett részletek nem föltétlenül bizonyító erejűek arra nézve, hogy a templom már nem áll, ezért az evangélium keletkezésének idejét Lk-hoz hasonlóan 60 és 70 közé tehetjük.

Az evangélium forrásai, irodalmi sajátságai.

A ma is általánosan elfogadott kétforrás-elmélet szerint Mt egyik forrása Mk (vagy ennek valamilyen korábbi formája), amely Jézus tetteit és életének eseményeit örökíti meg: ennek szinte teljes anyagát felhasználja, ehhez igazítja szerkezetét, és sok helyen – különösen a beszédekben – sok a szószerinti egyezésük is. Az elbeszélésekben általában viszont Mt rövidebb. A használás nyomai világosan, Mt nyelvi-stiláris tekintetben és sajátos céljának megfelelően tartalmi vonatkozásban is tudatosan átdolgozza a Mk-tól vett anyagot. – A másik forrás, amelyet Mt használ, inkább Jézus beszédeit tartalmazta (Logia, a szakirodalomban gyakori rövidítése: Q, a német Quelle szó kezdőbetűje). Ez a forrás semmiféle formában nem maradt ránk, körvonalaira legjobban úgy következtethetünk, ha a három szinoptikust egybevetjük. Ebből válik valószínűvé az is, hogy ennek az alapiratnak nemcsak egyféle formája volt, és Mt meg Lk nem ugyanazt a formát használhatta; viszont Mt önálló anyagának egy része is ebből a forrásból eredhet. Egyébként ezt a forrást nagyjából ugyanúgy használja Mt, mint a másikat. Ha tehát olyan részleteit is felhasználja a Logiának, amelyeket Lk-ban nem találunk, ez részint a Logia más formájára utal, részint azzal magyarázható, hogy Lk a maga sajátos céljának megfelelően tudatosan mellőzi a Logiának bizonyos, az általa használt formában is meglevő, részleteit. – Mt önálló anyagrésze nem olyan tekintélyes, mint Lk-é: főképpen az 1–2. részben, a példázatokban, a Péterre vonatkozó részletekben, a szinoptikus apokalipszisben, valamint a szenvedés és a feltámadás történetében találunk önálló Mt-féle anyagot. Ennek az anyagnak egy része valószínűleg a palesztinai szóbeli hagyományból származik, amely Mt keletkezésének idejét még élő lehetett. E többrétű anyagot Mt főként tartalmi szempontból rendszerezi: ez különösen nagyszabású önálló beszédalkotásaiban látszik. Néha formai elvek is vezetik (így nagy szerepe van a szerkesztésben az ötös számnak, vö. a 13. és 23. részt).

Az evangélium első olvasói, tartalmi sajátságai.

Zsidókeresztyének számára készült iratnak bizonyul Mt, egész tartalma alapján: jellegzetes megfogalmazásában lehetett csak időszerű és konkrét olvasmány ennek az olvasótábornak. De erre vall az is, hogy a zsidó élet számos jelenségét magyarázat nélkül említi (a „mennyek országa” kifejezésre nézve vö. 3:2-t).

Mindebből érthető az is, hogy az evangéliumban mely gondolatokra esik a legnagyobb hangsúly. Az irat egészén végigvonul Jézusnak az engedetlen Izráellel való vitája, a nép és elsősorban lelki vezetői ítéletének meghirdetése. A farizeusi kegyesség képmutató, öncélú, külsőséges és embertelen volta ellen éles szavakban kél ki Jézus: „áldozat” helyett szeretetet, ítélkezés helyett irgalmasságot vár övéitől. – Eközben hirdeti meg Isten jelenvaló és eljövendő királyságának evangéliumát, és így mutatja be az egyház életének kettős oldalát: engedelmes belső életét és helyesen megértett küldetésének teljesítését. – Jézus Krisztusban Izráel királyát állítja elénk az evangélium, különösen az ún. reflexiós idézetekben: ő Izráel ősi ígéreteinek beteljesítője, életének nemcsak egészében, hanem egy-egy részletében is. – De ez a Jézus egyszersmind Isten új népének, az egyháznak a teremtője is: ezt a munkáját készíti elő megkeresztelkedésében, ezért hívja el tanítványait, ad nekik mintegy „alkotmányt” a Hegyi Beszédben, küldi őket Izráelbe és tanítja követésének helyes módjára. Ezért hal meg a kereszten, és feltámadása után, mennybemenetele előbb ebbe a munkába kapcsolja bele tanítványait a missziói paranccsal. Irodalom. Weiss, Bernhard: Das Matthäus-Evangelium. Meyers Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament I. kötet, 9. kiadás 1898. Holtzmann, Heinrich: Das Evangelium des Matthäus. Handkommentar zum Neuen Testament, I. kötet, 3. kiadás 1901. Zahn, Theodor: Das Evangelium des Matthäus. Kommentar zum Neuen Testament, I. kötet, 3. kiadás 1910. Loisy, Alfred: Les évangiles synoptiques 1906–1908. Wellhausen, Julius: Das Evangelium Matthaei 2. kiadás 1914. Klostermann, Erich: Das Matthäus-Evangelium. Handbuch zum Neuen Testament, herausgegeben von H. Lietzmann, 4. kötet, 2. kiadás 1927. McNeile, Alan Hugh: The Gospel According to St. Matthew. Macmillan-sorozat 1928. Schlatter, Adolf: Der Evangelist Matthäus. Seine Sprache, sein Ziel, seine Selbständingkeit. 1929. Schlatter, Adolf: Erläuterungen zum Neuen Testament. Das Evangelium nach Matthäus. I. kötet (új kiadás 1954.) Lencz Géza: Máté evangéliumának fordítása és magyarázata. Magyarázatos Újszövetség I. kötet 1927. Grosheide, Frederik Willem: Het heilig evangelie volgens Mattheus. Commentaar op het Nieuwe Testament door S. Greijdanus en F. W. Grosheide. 2. kiadás 1954. Schniewind, Julius: Das Evangelium nach Matthäus. Das Neue Testament Deutsch. Neues Göttinger Bibelwerk. 2. kötet, 7. kiadás 1954. Lau, Franz: Das Matthäus-Evangelium. Bibelhilfe für die Gemeinde, 1. kötet (újszövetségi kor) 1956. Lohmeyer, Ernst: Das Evangelium des Matthäus. Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament (Meyer), Sonderband. 2. kiadás (sajtó alá rendezte W. Schmauch) 1958.

Mát. I. RÉSZ

Mát. 1,1–17. Jézus Krisztus származása (Lk 3:23–38).

Az evangélium első két szava (biblos geneseós) lehetne az egész könyv címe: akkor az jelentené, hogy a mű Jézus Krisztus története. De inkább a nemzetségtáblázatra és születéstörténetre vonatkozik. A nemzetségtáblázat arról beszél, hogy Jézus Krisztus Dávidnak Ura, de fia, testi leszármazottja is. Ezenkívül felvonultatja előttünk Izráel történetét, és megmutatja, hogy ennek a történetnek célja és tetőpontja Jézus. Népe egész életén át az ő eljövetelét készítette elő Isten.

A nemzetségtáblázat három szakaszból áll, mindegyik kétszer hét őst sorol fel. Az első szakasz, Ábrahámtól a királyság koráig, Izráel földi emelkedésének ideje. Feltűnően hallgat az ősanyák körül azokról, akikre Izráel büszke volt, de beszél a kanaánita Támárról, a jerikói Ráhábról és a hettita Uriás feleségéről, Bésabéról, akik paráznaságukról voltak ismeretesek Izráel történetében. Jézust Mária miatt tartotta tisztátalan származásúnak népe, a nemzetségtáblázat viszont arra eszméltet, hogy ha jogos volna egy ilyen vád, akkor sem Mária volna az oka, hanem azok az ősanyák, akik miatt Dávidot egyáltalában nem tartotta tisztátalan származásúnak Izráel. – Ezenkívül a három asszony a negyedikkel, a moábita Ruttal együtt – pogány: Jézus tehát már származása révén is közösséget vállal a bűnösökkel és a pogányokkal. – Végül a négy név Izráel történetének négy szakaszát jelzi: Támár, Júda, a törzsek ősatyja mellett szerepel, Ráháb a honfoglalás korára utal, Rut Dávid törzsének ősanyja, Bétsabé Izráel legnagyobb királyának felesége.

A második szakasz a királyság kezdetétől a babiloni fogságig tart: Izráel egyre lejjebb hanyatlik földi értelemben, de egyre előbbre jut lelkiekben: a megváltás ígéreteinek és beteljesedésük előkészítésének terén. Ászáf és Ámos (a hagyománynak egy jelentős részében e két név áll Ászá és Ámón helyett) neve révén a zsoltárokkal és a prófétákkal kerül szoros kapcsolatba Jézus.

A harmadik szakasz ismét emelkedő: az új királyságig, Jézusig vezet (Jójakim neve Jójakinéval való hasonlósága miatt kieshetett, helyébe a hasonló hangzású Jekonjá név került). A megérkezést a 16. v. jelzi: az emberként megszületett Jézus Istentől „Krisztusnak neveztetik”, tehát valósággal az is. Ez a részlet arról beszél, hogy a látszatra egészen földi Názáreti Jézust Isten magához emeli. Ezért nem szól a szűztől születésről: ez majd a következő részben kerül sorra. De ez nem azt jelenti, hogy kiegészítik egymást.

Mát. 1,18–25. Jézus Krisztus születése.

Folytatódik Jézus földi „származásának” elbeszélése, születésének történetével (genesis ezt is jelenti). A hangsúly itt azon van, hogy Isten belép az emberiség történetébe, velünk akar lenni (23. v.). József életében ez először egy súlyos válságot idéz elő. A körülmények láttán arra kell gondolnia, hogy jegyese egybekelésük előtt beszennyezte testét: már pedig Izráelben a jegyesség a házassággal egyenértékű kapcsolat volt, felbontani ezt is csak elbocsátó-levéllel lehetett, megszegése házasságtörésnek számított, és halálbüntetést vont maga után. József, emberi jóindulatára hallgatva csendben szeretné levonni a következtetést jegyességük felbomlásából, de Isten közbelép. A férfi emberi értelmét kikapcsolva angyala útján álmában ad neki kijelentést. Megérteti vele, hogy ami emberi látszat szerint szégyen és botrány, az valójában az ő dicsőséges munkája, és ebbe a munkájába vonja be Józsefet. Isten Lelke Mária testében vállal közösséget a testben élő emberrel, hogy beteljesedhessék az ősi ígéret: Izráel megváltása, az első lépés a világ megváltásának útján. Az angyali szózat éppen ezért parancsot is ad: a születendő gyermeknek olyan nevet kell adni, amely egész életének tartalmát programszerűen határozza meg (Iésous, a héb. jehósúac görög formája, jelentése: „Jahve szabadít, az Úr szabadítása”). Ez József, Isten munkatársa számára az első próba: megmarad-e szűkkeblű emberi gondolkozása mellett, vagy elfogadja minden emberi számítással szembeszállva Isten ajándékát, amely az emberiség megváltására vezet. Az evangélista bízik József engedelmességében, így örvendezve tesz bizonyságot arról, hogy ami most történik, az nem előkészítés nélkül jön a világba, hanem a prófétai ígéretek beteljesedése (Ézs 7:14). József cselekszik ott, ahol Isten erre szólítja fel, de félreáll ott, ahol erre kap parancsot: nem él feleségével házaséletet addig, amíg meg nem születik a megígért Fiú. Ez az elbeszélés tehát a megelőzővel ellentétben „felülről lefelé” mutat: Isten örök Krisztusa leszáll a mennyből, és itt a Názáreti Jézus emberi nevét kapja.

Mát. II. RÉSZ

Mát. 2,1–12. A keleti bölcsek Betlehemben.

Mt és Lk „bevezető története” azt akarja megmutatni, hogyan készítette elő Isten Jézus Krisztus születését Izráelben és a világmindenségben, mielőtt János útkészítő és Jézus messiási munkája megkezdődött. Ezt a célt szolgálja a keleti bölcsek története is, amely népmesei formában valóságos és hétköznapi történetet beszél el, ilyen formájában – ha megértjük – igehirdetéssé válik minden idők egyháza számára.

A történet megjelöli a Messiás születésének helyét (héb. bét lächäm „kenyér háza”, Jeruzsálemtől délre 8 km-nyire, 777 m magasságban, más néven ’äfrátáh „a termékeny”). Ismert történeti személy „Nagy Heródes” is, Izráel edomita királya (Kr. e. 40-től Kr. u. 4-ig), aki a rómaiak támogatásával uralkodott nagy pompával, de uralmát sötét gaztettek szennyezték be. Izráel mélyen lenézte félpogány származása miatt, ő azonban szerette volna magára vonatkoztatni a messiási ígéreteket, így különösen élete vége felé egyre féltékenyebb volt mindenkire, akitől azt az igényét féltette. – Jézus születésével egyidőben egy különös esemény kelt figyelmet Jeruzsálemben: babiloni mágusok, csillagjósok keresik Jeruzsálemben a világ megváltóját, hogy imádják, mert látták „feltűnni” (en anatolé) a csillagát, és kutatásaik arra az eredményre vezették őket, hogy Izráel körében kell megszületnie az Üdvözítőnek. Isten tehát ezeknek a kereső pogányoknak a maguk módján, az Izráelben babonának számító asztrológia útján ad kijelentést. A pogány mágusok így elmennek imádni a Megváltót, Izráel lelki vezetői viszont, akik ismerik az ígéreteket, tájékoztatják is ezekről Heródest, királyukkal az élen fegyverkeznek a megszületett Messiás ellen. Heródes háborgása rémülettel tölti el az egész várost: tudják, hogy ha Heródest ilyen indulatok fűtik, akkor nem sok jót várhatnak tőle. Valóban: miután elhangzik a főpapok és írástudók szakértői véleménye, amely az evangélista elbeszélésében az ószövetségi ígéretet és az újszövetségi beteljesedést összekapcsoló idézetté válik, a király hajszát indít a veszedelmes vetélytárs ellen. A mágusokat szép szavakkal és hazugsággal akarja céljai szolgálatába állítani. Ezek azonban, miután továbbra is a csillag fénye nyomán haladva eleget tettek szívük hő vágyának, és odaborultak a világ Megváltója, a betlehemi Gyermek elé, Istentől kapott utasítás alapján kerülik a Heródessel való találkozást, és kerülő úton térnek haza. Nincs kétség: Isten az engedelmes pogányokkal egészen különleges, minden emberi számításon felül álló módon vállalja a közösséget, míg az akarata ellen lázadó királyra és népének hűtlen vezetőire első perctől kezdve ránehezedik ítéletének súlya.

Mát. 2,13–15. József és családja Egyiptomba menekül.

Jézus a zsidóságnak az evangéliumtól független hagyománya szerint élt Egyiptomban: azzal gyanúsítgatták, hogy egyiptomi mágiát tanult és folytatott ott. A rövid elbeszélés, továbbra is népmesei stílusban, ezt a hagyományt helyezi helyes megvilágításba. József ismét álmában kap intést Istentől: Egyiptomban kell mennie családjával. Isten mindig a legközelebbi lépést mutatja meg, így itt még nem beszél arról, hogy menni ideig kell ott maradniuk (a későbbi hagyomány a Jel 12:14 alapján két vagy három és fél évről beszél). Isten munkái ismét válságot idéztek elő Jézus családja életében, de szülővárosára is borzalmas csapást zúdítanak: Jézus sohasem ígér zavartalan nyugalmat azoknak, akik kapcsolatba kerülnek vele. Ez az út mégis a szabadulás megígért útja: erről is szólt Isten az ószövetségi prófécia által. Ahogyan egykor Egyiptomból jött ki Izráel Isten csodálatos vezetése folytán, úgy egyszülött Fiát is Egyiptomból hozza ki az Atya (Hós 11:1).

Mát. 2,16–18. A betlehemi gyermekgyilkosság.

Heródes csak annyit lát a mágusok viselkedéséből, hogy becsapták. Nem tanul a történtekből, dühében bosszúra szomjazik, és szörnyű csapdát állít fel a gyermek Jézusnak. Az evangélium arra mutat itt rá, hogy amikor Isten csodálatos erővel egyengeti az üdvösség útját az emberiség történetében, akkor a Sátán is összeszedi minden erejét, és fegyverkezik Isten szabadító cselekvése ellen. Az újabb ószövetségi idézet (Jer 31:15) erre mutat rá. Rákhel a fogságba vitt fiakat siratja. A mostani esemény úgy kapcsolódik össze ezzel, hogy a Messiás eljövetelét is súlyos megpróbáltatások kísérik, mint amilyenek a fogság idején történtek. Isten szüntelenül próbálja népét, és ha a nép nem úgy fogadja ezeket a próbákat, mint amelyek az ő kezéből jönnek, akkor az ítélet sem maradhat el.

Mát. 2,19–23. Visszatérés Názáretbe.

Kr. e. 4-ben a páskaünnepe előtt meghal Heródes: ez vet véget Józsefék egyiptomi tartózkodásának. Hazamehetnek „Izráel földjére” (így nevezik Palesztinát, és ez itt éppen Egyiptommal szemben erős hangsúlyt kap). Józsefet emberi gondolatai nyilván Betlehembe vinnék, de Betlehem Archelaosz fennhatósága alá tartozik, tőle pedig joggal tart József. Másfelől életét Betlehemben is újra kellene kezdenie, mint bárhol másutt. Isten ismét útbaigazítja Józsefet: álmában kijelenti neki, hogy nem Betlehem, hanem a galileai Názáret nevét kivájna örökre kapcsolatba hozni Izráel Messiásának és a világ Megváltójának a nevével. Mária fiának neve tehát „Nazoreus” lesz, és ez a jelző a hely megjelölésén kívül mélyebb értelmű célzást is takarhat (összecseng a názír „Istennek szentelt életű férfi”, a necär „vesszőszál” Ézs 11:1; a nezär „korona” szavakkal és főként a nácar „megtart, őriz” igével). Ez a kies fekvésű helység lesz a felnövő gyermek hazája; Názáretből származik az elfogult emberi vélekedés (vö. Jn 1:46) megcsúfolásával a legnagyobb jó: a világ üdvössége.

Mát. III. RÉSZ

Mát. 3,1–12. Keresztelő János (Mk 1:2–8; Lk 3:1–9.15–18; vö. Jn 1:6–28).

Jézus születése után mintegy három évtizedet átugorva, a közös szinoptikus forrás alapján arról kezd beszélni Mt, amink az előkészületeiről adott hírt az eddigiekben. Hosszú szünet után ismét próféta lép fel Izráelben, a Holt-tengertől nyugatra eső sziklás pusztaságban és a Jordán folyó partjának ehhez csatlakozó vidékén, ezen az ígéretes helyen. A prófétának már külseje és igénytelen táplálkozásmódja is prófétára vall, de igehirdetése teszi világossá azt, amit az ószövetségi idézet (Ézs 40:3) mond el itt róla. János, az útkészítő megtérésre hívja azokat, akik kimennek hozzá a pusztába. Az ember csak akkor élhet benne az Istentől kínált újban, ha gyökeresen szakít minden előző elgondolásával, Izráelben éppen vallásos elgondolásaival. János a próféták sorát folytatja, de le is zárja ezt a sort. Nem jövőidőben szól a Messiás eljöveteléről, hanem a jelenben hirdeti (éggiken „közel jött, már itt van”), és úgy szól róla, mint Isten döntő hatalomátvételéről, amely végsőképpen kiélezi Isten és a sátán, az élet és a halál harcát (a „mennyek országa” kifejezés a zsidókeresztyén olvasókhoz alkalmazkodó szóhasználat, de lehet, hogy magára Jézusra vezethető vissza). Izráel lelki szomjúságát mindennél jobban mutatja az, hogy a nép fiai válogatás nélkül özönlenek a pusztába. János egy beszédes cselekvéssel ábrázolja ki küldetése tartalmát: akik megbánják bűneiket, azokat belemeríti a Jordánba. Így hamarosan állandó jelzője lesz a baptistés szó („merítő, avató”, a római egyház szóhasználata nyomán lett „keresztelő”). A bemerítés a megtisztulást jelképezi, de János keresztsége más, mint a zsidók hasonló szertartásai: egyszeri aktus (a vízbe merített ember jelképesen megfullad, és új ember bukkan fel a vízből a régi helyett), ezenkívül a keresztelést senki sem végezheti el önmagában, mint ahogyan az ember nem tisztulhat meg önerejéből. Sokan a prozelitus-keresztség párhuzamát keresik János keresztségében: ez azért volna kifejező, mert arra utalna, hogy Isten nem tesz különbséget zsidó és pogány között előéletének megítélésében.

A legfeltűnőbb a farizeusok és szadduceusok megjelenése. Amazok tisztaságukra gőgösen büszke, a tisztátlanoktól elkülönülő, különben igen népszerű és saját korukban modernnek számító „laikus” kegyesek. Emezek a papi nemesség konzervatív tagjai, szent könyvnek csak a Tórát ismerik el, ezért önmagukat tartják az ősi kegyesség egyedüli képviselőinek. Egyik fajta sem szeret önmaga bűneiről beszélni, ezért szól hozzájuk keményen János. Bűnbánatuk csak cselekedetikben bizonyulhat valóságosnak: máskülönben hiába számítanak bármilyen származási kiváltságra. Ábrahámtól való testi leszármazásuk csak súlyosbítja helyzetüket az ítéletben: Izráel szinte úgy jelenik meg János szeme előtt, mint a kivágásra ítélt fa, melyre éppen készül lecsapni az életének véget vető fejsze. Viszont a lenézett pogányoknak a kegyelem óriási lehetőségét hirdeti János: Isten a kövekből is teremthet fiakat Ábrahámnak (a mondat az arám bené’ „fiak” és cabné’ „kövek” szójátékra mehet vissza). János arról sem hagy kétséget, hogy nem ő az Eljövendő, hanem az, aki utána jön, aki annyira fölötte áll, hogy a legalantasabb rabszolga is közelebb áll urához, mint ő az ígéretek beteljesítőjéhez. Ő a megtérés sürgetésével csak előkészíti a messiási kort, a Messiás viszont a Lélek erejével kiárasztja a kegyelmet a világra, elválasztja egymástól a tisztát és a szennyest, amíg ki nem ég a Lélek tüzében minden a világból, ami a halál szolgálja. Erről szól a földműves életéből vett kép is: ítélet és kegyelem úgy függ össze, hogy Isten a bűnt ítéli meg, nem az embert szánja halálra. De ha az ember ragaszkodik bűnéhez, akkor vele együtt ég meg ő maga is.

Mát. 3,13–17. Jézus megkeresztelése (Mk 1:9–11; Lk 3:21–22; vö. Jn 1:32–34).

János valóban nagyobb minden prófétánál: egy napon szemtől szembe találja magát a beteljesüléssel, amelyet hirdetett. Jézus azért megy hozzá, hogy megkeresztelkedjék. János megtorpan: nem gondolt arra, hogy a Messiás hatalma ennyire nem szemlélhető. Nem érti Jézust, tiltakozik kérése ellen, mert gondolatvilágába nem fér bele ez a lépés. Jézus viszont határozottan kijelenti, hogy ezzel a döntésével tölti be egészen Isten uralkodásának rendjét (plérósai pasan dikaiosynén), mert vállalja a közösséget népével és az emberiséggel abban a helyzetében, amelyben van, a bűnben. János végül enged, Isten pedig szentesíti Jézus döntését. Leszáll rá a Szentlélek, aki villanó fényes jelenik meg (hósei peristera: mint amikor sebes röptű fehér galambot lát valaki), és ez a jel Isten kijelentésére irányítja figyelmünket. Jézus a szeretett Fiú, akibe Isten bizalmát vetette, akit szent végzésével elrendelt (en hó eudokésa).

Mát. IV. RÉSZ

Mát. 4,1–11. Jézus megkísértése (Mk 1:12–13; Lk 4:1–13).

Isten akarata az, hogy Jézust az ördög próbára tegye, mielőtt hozzákezdene messiási munkájához. Jézus egyébként is ünnepélyes komolysággal készül fel erre: negyvennapos böjttel. A negyvenes szám szent szám Izráelben, de itt különlegesen is úgy állítja elénk az evangélium Jézust, mint az „új Mózest”. A felkészüléshez hozzátartozik az is, hogy Jézus szembenézzen azokkal a kísértésekkel, amelyek messiási pályáján jelentkezhetnek, és egyszersmindenkorra leszámoljon ezekkel. Hiszen Izráel tele van hamis messiási váradalmakkal, és az ördög kísértésiben itt ezek szólalnak meg. Az egyház számára ezért nagyjelentőségű a kísértéstörténet, mert leleplezi mindazokat a kísértéseket, amelyekkel szolgálatának útjáról le akarja téríteni az ördög. A kísértő itt „minden kártyáját kijátssza”: mást azon kívül nem tud kínálni, mint amivel itt előáll. Az kétségtelen, hogy Isten teljes mértékben megbízik a Fiúban, amikor a kísértéseknek kiteszi. Szint még növeli is a kísértés veszélyeit, amikor negyvennapos böjt után állítja szembe a kenyér kérdésével. De a helyzet így reális. Jézus viszont egészen ember a kísértésekkel szemközt. Ez azt is jelenti, hogy éppen olyan súlyos próba neki az ördög minden kísértő szava, mint akárkinek közülünk. De azt is jelenti, hogy míg a sátán szavai Izráel fülével hallva nagyon messiásiak, addig Jézus válaszai nagyon emberiek. De ez is természetes, mert Isten amilyennek ő teremtette és akarja.

A kísértések lényege az első parancsolattal és az Úr imádságának első kérésével, Isten nevének megszentelésével és királyi hatalmának komolyan vételével függ össze. Sorrendjük itt más, mint Lk-nál: Mt sorrendje logikusabbnak tűnik fel, mert tervszerű fokozás mutatkozik benne. Az első kísértés a kenyér kérdését veti fel. Ősi váradalom az, hogy a Messiás megelégíti népét, ószövetségi előjele ennek a manna-csoda. De Izráel tétlen élvezője szeretne lenni a messiási csodának, és Jézus ez ellen az indulat ellen tiltakozik. A manna-csoda nem öncél, a kenyérkérdés pedig nem az emberi élet egyetlen kérdése. Ha annak tartjuk, akkor megbontottuk a test és lélek Istentől teremtett egységét. Az a Jézus, aki itt arról beszél, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, az ötezer megelégítésével a másik oldalra is rámutat: nem is csak Isten igéjével él az ember. Itteni szava mindenesetre azt is jelenti, hogy Isten maga dönti el, hogy kívánja megelégíteni népét. Ha akarja, valóban szájának beszédével is megteheti ezt (Deut 8:3b). A második kísértés színhelye a jeruzsálemi templom. Ősi hiedelem szerint a templom párkányzatáról (pterygion) hirdeti meg a Messiás Izráelnek a szabadítást. A kísértő ezeknek a váradalmaknak a világát idézi a helyszínnel és azzal is, hogy olyan öncélú csoda tételére akarja Jézust csábítani, amely messiási hatalmának látható (tehát a hittől független) bizonyítékát adná a tömeg szemében, és amilyet az álmessiások ígérgettek szüntelenül. A sátán a Bibliát idézi, azzal a hamis értelmezéssel, ahogyan a hamis messiásváradalmak hordozói értették: Jézus is az igére hivatkozik, és ebből teszi világossá, hogy az öncélú „csoda” Isten türelmének próbatétele, így sátáni dolog, bűn. A harmadik kísértés hazug háttere az, hogy a kísértő úgy lép fel, mintha ő rendelkeznék a világ országai és dicsőségük fölött. Lényege pedig az, hogy Jézust le akarja téríteni a kereszthez vezető útról, a földi hatalom útját kínálja neki, a sátán, vagyis az emberi önzés és gőg megistenítésének az útját. Jézus itt győzi le végérvényesen a kísértőt. Neki nincs más útja, csak az, amelyet Isten adott eléje és amelyet vállalt, amikor eljött a világba: a szolgálat, az alázat és a keresztig való engedelmesség útja. Nem igényli Isten kényeztető szeretetét, ezért „ingyen” nyeri meg ezt a szeretetet és kézzelfogható jelét: angyalok jönnek szolgálni hozzá, és ez itt – mint Jn 1:51-ben is – azt jelenti, hogy Isten szüntelen kapcsolatban van Jézussal.

Mát. 4,12–17. Jézus munkásságának kezdete (Mk 1:14–15; Lk 4:14–15).

Nagy Heródes fia, akit Antipás néven is ismer a történelem, hamarosan börtönbe veti Jánost. Jézus különös módon válaszol erre: visszavonul, de nem Antipás elől, hiszen Galilea Antipás országrészében van, hanem a nyilvánosság elől. Jelt ad arról, hogy aki az ő útján akar járni, az az erőszakra nem erőszakkal felel, hanem szelídséggel és alázattal. Nem akar tüntetni, kihívóan fellépni, ezért nem megy Jeruzsálembe. Mt azt is világossá akarja tenni ezzel, hogy Jézus Messiás-voltát nem lehet kétségbe vonni azért, mert nem Jeruzsálemben kezdte meg munkásságát. De ez a rész is rámutat, hogy Jánostól veszi át a szolgálatot: János elnémulása és az ő fellépése ok és okozat viszonyában van egymással. Hogy mindez nem Jézus önkényes lépése, hanem Isten elvégzett akarata, az ószövetségi próféciából is kitűnik. Jézus első igehirdetésének tartalmát ugyanazokban a szavakban foglalja össze Mt, mint János igehirdetését. Mégis más a két igehirdetés. Nem abban, hogy János csak a megtérést, Jézus pedig csak a beteljesedést hirdeti. Ilyen különbséget csak a későbbi idők egyháza próbált tenni közöttük. A különbség kettejük helyzetéből adódik. Ami Jánosnál csak előkészítés, az Jézusnál sajátos történelmi helyzete miatt válik beteljesedéssé. Jézus azt a szót vette át, amely János ajkán elnémult. Ez az Isten akarata szerint való korszakváltás legtisztább formája, példája és örökre szóló alapja is az egyházban.

Mát. 4,18–22. Jézus elhívja első tanítványait (Mk 1:16–20; Lk 5:1–11; vö. Jn 1:35–51).

Míg János kivonult a pusztába, és oda várta magához Izráel fiait, addig Jézus utánuk megy az embereknek, magához kapcsolja őket, és elhívó szavában önmagára mutat (deute opisó mou „jöjjetek utánam, kövessetek!”). Akik csatlakoznak hozzá (ékolouthésan: az aor. a kezdő mozzanatot fejezi ki), azok tanítványáivá lesznek. Jövendő hivatásuk tartalmát foglalkozásuk köréből vett képpel szemlélteti Jézus: emberek halászaivá lesznek, vagyis az emberek között szolgálva azt tapasztalják meg, amit a halász láthat, amikor hálóját kiveti. Nem azt jelenti ez, hogy tömegsikerre és könnyű eredményekre számíthatnak, csak azt, hogy emberi életek az ő szolgálatuk nyomán ellenállhatatlanul kapcsolódnak Krisztushoz. A történet nem közöl részleteket, mert az első olvasók ismerhették a szereplőket. Csak Simon „melléknevét” említi, és azt emeli ki, hogy a megszólítottak szó nélkül követik Jézust: Zebedeusnak még foglalkozásában is nélkülöznie kell fiait, mert Jézus jelentette be rájuk igényét. A négy említett tanítvány közül három a továbbiakban Jézus legszűkebb tanítványi köréhez tartozik.

Mát. 4,23–25. Jézus tanít és gyógyít (Mk 3:7–12; Lk 6:17–19).

Jézus munkásságának színhelye egyelőre Galilea. Munkájának tartalmát három mozzanatban foglalja össze Mt, mindegyik többé-kevésbé elüt Jánosétól. A zsinagógákban népe fiaival beszélgetve igyekszik tisztázni az Írások igazi értelmét. Ünnepélyes prófétai igehirdetésében azzal megy túl János prófétai szolgálatán, hogy önmagára mutat mint arra, akiben eljött és valóságosan jelen van Isten országa. Ezt az örömüzenetet pecsételi meg azzal, hogy tisztogatja népét Isten országa számára: a messiási idők jeleként gyógyítja betegeit. Munkásságának óriási visszhangja van: a nyomorúságban élő emberek a pogány vidékekről éppen úgy özönlenek hozzá, mint Izráel szívéből, Jeruzsálemből és Júdeából. A nép vezetői még nem ismerték fel azt a veszélyt, amely Jézus munkája nyomán fenyegeti érdekeiket Jézus pedig személyválogatás nélkül irgalmas a démoni erők hatalma alatt gyötrődő betegekhez. Isten országa valóban megjelent Izráelben, és útja – Jézus útja – kezdetben valóságos diadalút.

Mát. V. RÉSZ Mát. 5,1–12. A Hegyi Beszéd bevezetése, boldogság ígérete (Lk 6:20–23).

Az evangélium következő három fejezete az egyházi hagyományban a Hegyi Beszéd nevet kapta. A nagyszabású igehirdetésnek nincs párhuzama a szinoptikusoknál, csupán néhány részletének a Lk 6-beli ún. „mezei prédikációban” és más összefüggésben az evangélium más helyein. A Hegyi Beszéd egy egységgé formálódása már a hagyomány korábbi fokán megkezdődhetett, de döntően Mt-ban formálódott meg. Nem szakítható ki az evangélium egységéből: Isten népének, az egyháznak szóló igehirdetést tartalmaz, nem valami rendkívüli időszak túlfeszített erkölcsi követeléseivel áll elő. Közben állandóan harcol Izráel törvényes kegyeseinek „önigaz” és megkövült kegyessége ellen, amelyben elzárkóztak népük égető kérdései elől, ítéletet hirdettek mindenki fölött, aki „nem ismeri a törvényt”, tehetetlenek voltak a nép nyomorúságával szemben, mert erre csupán úgy tekintettek, mint Isten jogos ítéletére, de eszükbe sem jutott, hogy a betegeknek orvosra van szükségük, nem bíróra, és végül a törvény betűjéhez ragaszkodva mégis a maguk szája íze szerint magyarázták a törvény isteni rendelkezéseit, hol belemagyarázásokkal, hol emberi toldalékokkal hamisították meg ezeket.

A Hegyi Beszéd először az említi meg, hogy bár Jézus Galileában elvonultságban működik, a sokaság megy utána, mert hallani akarja „hatalommal szóló” szavát. Jézus nem tér ki előlük, hanem folytatja megkezdett igehirdetését, amely előző prédikációjának mintegy a részletező kifejtése. Ez az igehirdetés elsősorban tanítványainak, azután a körülöttük elhelyezkedő, Jézus szavára bizalommal váró tömegnek, végül egész Izráelnek és minden idők egyházának szól ebben a sajátos rétegződésben. Bizonyos, hogy nem közvetlenül a világnak szól, hanem az új életben járó ember „lábainak szövétneke” kíván lenni: a világhoz az egyház tagjainak bizonyságtevő cselekedtei és ezekhez fűződő szavai juttathatják el a Hegyi Beszéd gazdag és kegyelemben bővelkedő tartalmát.

A tanítás bevezetése boldogság ígéretét tartalmazza, a nyolc strófás himnusz minden strófája ezzel kezdődik: „Boldogok…!” (makarioi, a héb. ’asré megfelelője; innen vették nevüket: makarismos-oknak, „boldogság-ígéreteknek” szokás nevezni ezeket a mondatokat). Mindegyik strófa kéttagú, egy magatartást tartalmaz és a hozzá fűződő ígéret az első és az utolsó strófában azonos. Az első négy strófa inkább a jövőre, a második négy inkább a jelenre utal. Közös tartalmuk az, hogy Isten országában nem beérkezett emberek, boldog birtokosok vannak, hanem szüntelenül a megváltásra váró, mindig a cél felé tartó és bizonyos reménységben élő lelkek. Az első makarismos a farizeusi Izráel hamis biztonsága ellen irányul, és Izráel megvetettjeinek, a kisemmizett koldusoknak (ptóchoi) nyújt reménységet. Nem a szegénység magában véve teszi az ember alkalmasság Isten országának megnyerésére, hanem ennek az emberi helyzetnek a jól levont tanulsága: aki „lelki módon” (tó pneumati) szegény, az nem bizakodik önmagában, hanem tisztában van azzal, hogy mindenben Istenre van utalva, és csak az ő irgalmából élhet. A második strófa farizeusi kegyesség hamis örömkeresése ellen irányul. Aki külső életkörülményeinek zavartalanságában keresi annak a bizonyosságát, hogy Isten vele van, az elfeledkezik a bűn valóságáról A bűnös embert újra meg újra megszomorítja minden, ami Istentől elválasztja, de ez az Isten szerint való szomorúság mindig arra vezet, hogy az ilyen embert maga Isten vigasztalja meg (paraklethesontai: a szenvedő forma Isten cselekvését fejezi ki, nevének elhallgatásával). Az erőszak és hatalom csábítása ellen tiltakozik a következő strófa. Izráelben sokan (különösen a zélóták) ezzel az eszközzel akarták a föld fölötti uralmat magukhoz ragadni, és azt hitték, hogy ezt Isten nevében tehetik. Jézus arról beszél, hogy a föld örökösei azok, akik vele együtt a kereszthordozás útján járnak, hatalom helyett a szelídséget tartják Isten népe egyedüli megoldásának. Az önelégült kegyesek lelki „jóllakottságát” kárhoztatja az ötödik strófa. Arra figyelmeztet, hogy nemcsak testi, de lelki életünknek is az az egészséges lüktetése, hogy megéhezünk és megszomjazunk, majd megelégíttetünk. Csak így lehet az ember újra meg újra fogékonnyá a megelégítésre szolgáló javak befogadására, tehát egyedül ez lehet az élet szüntelen megújulásának útja. Isten kegyelmének indítéka az, hogy megindul az ember nyomorúságán: irgalmas az ember iránt. Ebben az irgalomban csak az él benne igazán, aki úgy fordul oda embertársaihoz, ahogyan hozzá fordult oda irgalmasságában Isten. Az irgalom nélküli kegyesség hiába reménykedik Isten irgalmasságában. A tiszta, ellenmondás nélküli kegyesség magasztalását tartalmazza a következő strófa is: aki tiszta szívvel vágyik az Istennel való közösségre, attól Isten nem vonja meg önmagát, vele való közössége az ő meglátásában válik majd teljessé, de ebből kap előleget szüntelenül itt a földön is. A békeszerzők (eirénopoioi) boldogságát hirdeti a következő versszak: Isten nevezi fiainak azokat, akik a messiási kor nagy ígéretét (ąalom, eiréné: a dolgok zavartalan rendje) már itt a földi életben annyira komolyan veszik, hogy mindenütt a békítés magatartásában találja őket Uruk, ahol csak békétlenség van emberek, csoportok, népek között. Az utolsó, külön magyarázó hozzáfűzéssel is bővített makarismos azoknak ígér boldogságot, akik Krisztussal teljes sorsközösségben üldözést is vállalnak, gyalázatot, rágalmakat is elszenvednek Isten országának a rendjéért. A próféták utódai ezek, és mennyei jutalomra csak annak lehet reménysége, aki emberi számításait minduntalan megtagadva tud ezen az úton járni.

Mát. 5,13–16. Föld sava, világ világossága (Mk 9:50; 4:21; Lk 14:34–35; 8:16; 11:33).

Példázatos formában a tanítványok életének minőségét jellemzi Jézus, úgy azonban, hogy kötelességükre és felelősségükre eszmélteti őket vele. Só nélkül nem étel az étel: ugyanígy a tanítványok jelenléte is szükséges a világban. De ha nem töltik be küldetésüket, akkor nemcsak annyi történik, hogy nem pótolhatja őket senki, hanem a legsúlyosabb ítélet teljesedik be rajtuk, mint akikre semmiféle formában nincs tovább szükség. Jézus a világ világossága, és a tanítványok ugyanezt a méltóságot kapják Istentől. De a világosság nem önmagáért ragyog, hanem azért, hogy fényében lássanak azok, akiknek világít. A hegyen épült városnak természetéhez tartozik az, hogy messzire látszik; aki pedig azért gyújtana lámpást, hogy eldugja, az nyilvánvalóan nem ismeri a lámpás rendeltetését. Ehhez kell szabniuk a tanítványoknak is a maguk életét. Az ember mindig úgy gondol Istenre, hogy ő cselekszik, és az ő hatalmas cselekvéséből miránk hárul dicsőség. Pedig Isten megfordítva rendelkezik: nekünk kell cselekednünk a jót, tehát Isten cselekedeteit a földön, és ebből kell Istenre, a mennyei Atyára dicsőségnek hárulnia. Ha nem így van, akkor „miattunk káromoltatik Isten neve a népek között” Róm 2:24).

Mát. 5,17–20. Jézus és a törvény.

Egy további hosszabb részletben (17–48. v.) Jézus Isten törvényét magyarázza a saját korában általánosságban érvényes törvénymagyarázattal szemben. Először önmagának a törvényhez való viszonyát jellemzi, eleve elhárítva a tanítványok esetleges helytelen véleményalkotásának a lehetőségét (mé nomiséte). Jézus messiási cselekvésének szabadsága nem a törvény semmibevételét jelenti: benne a törvény célba jut, mert ő a törvény egyetlen parancsolata ellen sem vét, és azért is, mert a betöltött törvény valósága a mi életünk ajándékává lesz. Aki őt követi, az a törvény tartalmát éli, éppen ezért nem téveszti össze a törvény betöltését a törvény betűinek aprólékos „megtartásával”. Ezért védi Jézus szinte túlzó szavakkal a törvény tekintélyét: Isten nem alkuszik a törvény betöltésének követelésében (ióta a legkisebb héber betű, a jod görög megfelelője, keraia a héber írás némely jeleihez hozzárajzolt díszítő elemet jelent, amelyek az értelmet nem befolyásolják). Kicsi és nagy között nincs különbség a törvényben, csak a mi körünkben: kicsinek számít Isten országában mindenki, aki nem veszi komolyan a törvényt, és csak azt minősíti Isten nagynak, aki a törvény teljességével életre-halálra számol. Ezért a farizeusok „igazságát” nem veti el Jézus, csal életük ellentmondásos voltára utal: mások a tetteik, mint a szavaik. Isten országa örököseinek a szó és tett egységében nagyobb az igazsága a farizeusokénál.

Mát. 5,21–26. „Ne ölj!”

A törvény magyarázatát a második tábla parancsolataival kezdi Jézus: ember és ember viszonyának kérdésével. Minden szakasz ellenmondás (antitézis) formáját ölti. A hatodik parancsolatról szólva arra mutat rá Jézus, hogy a „régiek”, akiknek hagyományát a korabeli Izráel is követi, ölésen csak a gyilkos cselekedetet értették, és ezt tekintették ítélet alá eső ténynek. Jézus a gyilkos cselekedetig el sem jut, erre nem is lehet szükség Isten népe körében. A gyökérig hatol le: a felebarát ellen érzett indulat érdemel alapfokon ítéletet, a megvető szóért (raka „hitvány”) magasabb fokú ítélet jár, a másik ember életét alapjában elvető ítélkezésért (móre, héb. nábál „bolond = istentelen”) az örök kárhozat tüze (geenna, héb. gé Hinnom „H. völgye”: tisztátalannak minősített hely Jeruzsálemtől délre, az egész város szemétlerakó helye és dögtemetője). Ember és ember viszonyának tisztázottsága annyira fontos Isten szemében, hogy feltételévé válik az istentiszteletben való részvételnek is. Aki e tekintetben nem tud a békülékenység útján járni, azon Isten az ítéletben egész adósságát „behajtja”.

Mát. 5,27–32. „Ne paráználkodjál!”

A házasságtörés gyökre a férfi szívében felgerjedő indulat, amellyel megkívánja az asszonyt. Izráelnek nagy kísértése, hogy a nőt a férfi érzéki vágya kiszolgáltatott tárgyának tartsa, ezért szól itt Jézus egyoldalúan a férfiról. A törvény igazi értelme szerint minden érzéki vágy bűn, mert a törvény lelki. A tanítás radikális: a bűn elleni harc csak akkor eredményes, ha a bűnössé vált életfunkciót öljük meg magunkban, bármely testrészünkhöz fűződik (a testrész sokszor jelenti a hozzá fűződő funkciót, vö. Kol 3:5). Ezek után természetes, hogy Jézus nem veszi könnyen a házasélet válságának kérdését sem. Izráelben a férfi a Deut 24:1kk. alapján általában válólevél kiadásával feljogosítva érezte magát a házasság önkényes felbontására, és az elbocsátott nőt szabadnak tartotta újabb házassági kapcsolat felvételére. Jézus nem kárhoztatja Mózest az emberi gyöngeség miatt adott engedményért, nem is hatálytalanítja ezt a törvényhelyet. A házasság – mondja – a paráznaság miatt a valóságban akkor is felbomlik, ha semmilyen jogi intézkedés nem történik, de a két test eggyé lételének érvénye megváltoztathatatlanul fennáll. Így az a férfi, aki elbocsátja feleségét, házasságtörővé teszi az asszonyt, és aki elbocsátott asszonyt vesz el, házasságtörést követ el. Ezek közt a határok közt szabályozza a házasság kérdéseit az apostoli tanítás is (1Kor 7).

Mát. 5,33–37. „Ne esküdjél hamisan!”

Ez a szakasz a 3. parancsolat értelmezését kapcsolja össze a Zsolt 50:14-re emlékeztető magyarázattal. Ha Isten népe a szó és tett egységében él, nincsen szüksége arra, hogy szavait Istenre való üres hivatkozással erősítgesse. Izráel ugyan kerülte Isten nevének kiejtését, de annál inkább bővülködött körülíró formulákkal. Ezekről szól itt Jézus, és azt állapítja meg, hogy a körülírások nem változtatnak a lényegen: azon, hogy az ember minden esküdözésben hazug és bitorló módon szeretne támaszkodni Isten nevére, tehát az ő valóságára. Fel szokás vetni itt a hatóságok előtti eskü kérdését. Jézus tanításának szellemében azt kell mondanunk, hogy nem az ilyesmitől való vonakodás a megoldás, hanem az, hogy fogadalomtételünk ne hamis esküvés, üres bizonykodás legyen, hanem keresztyén bizonyságtétel.

Mát. 5,38–42. „Szemet szemért, fogat fogért!”

Ez a szakasz a Lev 24:20 rendelkezésére, a megtorlás (ius talionis) elvére vonatkozik, amely minden emberi jogalkotás alapja. Lényege az, hogy senki ne kezdeményezze a gonoszságot, hanem csak az elkövetett gonoszság megorlásának legyen helye a társadalomban, vagyis minden olyan tett büntetésének, amely a másik ember rovására történt. Isten népe körén belül ennek elégnek is kellene lennie. De Jézus a valóságos helyzetre tekint, tudja, hogy népének fiai telve vannak a bosszú vágyával, és ez könnyen vezet a gonoszság kezdeményezésére. Az erőszak viszont erőszakot szül, a gonoszt csak azzal tartóztathatjuk fel, ha elállunk a megtorlástól. Ez a szabály, ha durva erőszakról van szó (a jobbról, tehát „visszakézzel” adott pofon a legmélyebb megvetés jele), ha kíméletlen pereskedésről (az Ex 22:26 rendelkezése szerint mindent el lehetett venni a pervesztestől, csak alsó ruháját nem), ha követelésről (aggareuein, perzsa eredetű szó kényszer-szolgáltatások követelésére, de nincs alapja annak a feltevésnek, hogy a római hatóságok ilyenfajta jogának érvényesítésére vonatkoznék), vagy ha kérésről: kiszolgáltatni magunkat mértéken felül, megtenni a megkövetelt szolgálat kétszeresét, legyőzni azt az ösztönünket, amely mindig tiltakozásra késztet a kéréssel szemben.

Mát. 5,43–48. „Szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet!”

E szakaszban világosan látszik, hogy Jézus nem a mózesi törvény, hanem annak helytelen értelmezése ellen tiltakozik. „Gyűlöld ellenségedet!” – ilyen parancs a törvényben nincs, ez önkényes és helytelen emberi „megfelelője” a felebaráti szeretet parancsának. A barát ellentéte az ellenség, a felebarát (ho plésion, héb. réa) egyszerűen a másik ember, különbségtétel nélkül, ennek tehát nincs is ellentéte. Ha a másik emberre Isten valamilyen formában felhívja a figyelmünket, akár úgy, hogy utunkba állítja, akár éppen úgy, hogy ellenségünkké teszi, ezzel csak arra akar figyelmeztetni bennünket, hogy konkrét módon kötelez bennünket iránta a szeretet parancsa. Isten nem tesz különbséget javainak osztogatásában ember és ember között. Szeretete hasonló szeretetre kötelez el bennünket. Aki a szeretetben vallási okokra hivatkozva személyválogató, az nem különb azoknál, akiket lenéz azért, mert más okokra hivatkozva hasonló magatartást tanúsítanak. Szeretet személyválogatás nélkül: ebben van a mi Istenhez igazodó „tökéletességünk”, érettkorúságunk, életünk kiteljesedése.