MALAKIÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Módis László professzor

Bevezetés

Malakiás próféta személye.

A próféta személyére nézve nincs semmiféle adatunk. Sem a könyvből, sem a Szentírásból, sem a kánonon kívüli irodalomból nem kapunk még csak utalást sem a könyv szerzőjére nézve. Éppen ezért a magyarázók számára kezdettől fogva lehetőség nyílt arra, hogy más és más módon értelmezzék a könyv szerzőségének kérdését. Általában három értelmezéssel találkozunk.

A héber bejad mal ’ákí kifejezésre utalva az arám nyelvű Targum, majd Hieronymus is úgy gondolták, hogy a kifejezés nem tulajdonnév, hanem mindössze annyit jelent: „követem által”. A könyv szerzőjének Esdrást tartották.

Más magyarázók viszont eltekintenek az Esdrás szerzőségétől és egyszerűen ismeretlennek tartják a szerzőt (Kállay Kálmán: Bevezetés… Debr. 1955. 339. 1.). Ezek általában utalnak a Szeptuaginta és a Vulgata fordításokra.

A magyarázók tekintélyes része azonban történeti személynek és a könyv szerzőjének tekinti Malakiást. Neve eredetileg lehetett Malakjáh. A héber kánon szerkesztői is tulajdonnévnek tekintették a Malakiás szót. (Vö. Harsányi 6–8. 1.)

Legcélszerűbb az utóbbi állásponthoz csatlakozni már azért is, mert az ószövetségi prófétákat név szerint is megőrizték az iratok minden esetben.

Malakiás próféta könyve.

A könyvet a héber kánonban három, a görög kánonban négy részre osztották. Feldolgozásunkban ez előbbit követjük. A könyv felirata: masszá’ megegyezik a Zak 9:1 és 12:1-ben található felirattal. Ez a könyv jellegét határozza meg. A könyv keletkezési helye a tartalomból megállapíthatóan Jeruzsálem. A templom már felépült, a papság az áldozatok körül forgolódik, sőt erősen kifogásolható visszaéléseket követ el. Júdában „helytartó” (héb. päháh) uralkodik (1:8), tehát a perzsa világbirodalomhoz tartozik az ország.

A könyv keletkezési ideje vitatott. A magyarázók általában a Kr. e. 5. századból származtatják. Egyesek 460 tájára, a Nehémiás előtti korra gondolnak, mások az Esdrás és Nehémiás korára, sőt vannak, akik a Kr. e. 2-ik századba helyezik. (Vö. Harsányi 9–14. 1.) Mivel Esdrás és Nehémiás nem említik Malakiást, holott Haggeusról és Zakariásról megemlékeznek, arra következtethetünk, hogy Malakiás Esdrás és Nehémiás korában élt és működött. Ezt támogatja az a tény is, hogy Malakiás próféta is ugyanolyan bajok ellen küzd, mint Esdrás és Nehémiás, tehát a társadalmi viszonyok egyeznek. Az Esdrás és Nehémiás által életbe léptetett reformok igyekeztek kiküszöbölni a próféta által is ostorozott visszásságokat, ezért Malakiás működését nem lehet az Esdrás és Nehémiás utáni korba helyezni. Malakiás könyvének tartalma.

A rövid könyv zömében a feliratnak megfelelően „fenyegetéseket”, ítéletes próféciákat tartalmaz. Jellegzetes, hogy az első prófécia Edom ellen irányul, a testvér-nép ellen, mely bármennyire is akar élni, menthetetlenül el fog pusztulni (1:2–5). A továbbiakban saját népe, a szövetséges nép életével foglalkozik a próféta. Egyrészt a papság ellen fordul, akik szabálytalanul, sőt hűtlenül forgolódnak tisztükben, másrészt népe bűneit ostorozza és a szövetségbe való visszatérésre hívja őket. Könyvének legjellegzetesebb szakaszai azok, amelyekben Jahve megjelenését, közeli megérkezését és szövetségének érvényesítését hirdeti. (Vö. 3:1–5.13–24.) Ez a prófécia méltó befejezése nemcsak könyvének, de az egész ószövetségi prófétai irodalomnak is.

A könyv történeti háttere.

A könyv történeti háttere kétségtelenül a perzsa korszak. Közelebbről a Kr. e. 470–440. évtizedek politikai és társadalmi viszonyai tükröződnek a könyvben. A perzsa világhatalom mindvégig követte megalapítójának, Cyrus királynak a meghódított népekkel szemben tanusított megértő magatartását és vallási türelmességét. Az egykor Babilonba hurcolt zsidóság számára Cyrus ediktuma Kr. e. 539-ben biztosította a régi hazába való visszatérést, de ez nem jelentett egyúttal hazatérési kényszert is, mert akik ragaszkodtak továbbra is a mezopotámiai tartózkodáshoz, szabadon tehették. Vallásukat mind a hazatértek, mind a visszamaradottak szabadon gyakorolhatták. A birodalom keretében szabad mozgást is nyertek. Esdrás és Nehémiás példája pedig a legbeszédesebben igazolja, hogy teljes megbecsülésben volt részük és a legmagasabb méltóságig emelkedhettek.

Júda országa újjászerveződésének kérdéseit és kereteit aránylag jól ismerjük Haggeus és Zakariás próféták könyveiből. Malakiás könyve a jó félszázaddal későbbi belső állapotokra vet eléggé éles fényt: a papság visszaéléseire, mely kialakult hatalmi helyzetükkel függ össze, az idegen nőkkel való házasság, az Istennel való szövetség megszegésének kérdéseire. Igen fontos adatok ezek üdvtörténeti szempontból is, de kortörténeti szempontból is.

Malakiás próféta szemlélete.

Malakiás próféta szemlélete általában megegyezik a próféták szemléletével. Mint minden ószövetségi próféta, Malakiás is az Isten szövetségének őre és e szövetség alapján szemléli az egész történelmet és abban saját népének egykori és korabeli életét. Akik Ezékielt, majd Haggeust, Zakariást az ún. júdaizmus úttörői és alapvetői közé sorolják, általában Malakiást is ebből a szempontból értékelik és a júdaizmus útegyengetőjének tartják (Kállay). Kétségtelen, hogy a kultusszal erőteljesen foglalkozik, azonban ezt nem azért teszi, mintha a kultuszt tekintené a központi kérdésnek. Mint a próféták bármelyike, ő is csak járulékos jelenségnek tekinti a kultuszt, amely alkalmas eszköz lehet arra, hogy a gyülekezetet az Isten szövetségében való élésben segítse és támogassa, de csak akkor, ha a kultuszban a tiszta szív, a tiszta kéz és a tiszta száj érvényesül mind a papság, mind a gyülekezet részéről. Ha ezek bármelyike is hiányzik a kultuszból, akkor hazuggá és Isten előtt utálattá válik.

Malakiás próféta új formát használ: a dramatizált, párbeszédes formát. Ezzel próféciái elevenné válnak, dialektikusan hatnak, művészi szintre emelkednek. A nyolc párbeszédben a mondanivaló, a prófécia világos, határozott és félreérthetetlen. A könyv rövid ugyan, de értéke éppoly jelentős, mint bármelyik más könyvé a Szentírásban. Az üdvtörténetnek sajátos mozzanatait ismerjük meg belőle egy olyan korból, amelyből más írásos emlék nem maradt reánk.

Irodalom.

A Haggeusnál említett irodalomból a vonatkozó kötetek és Harsányi István: Malakiás próféta könyve. Sárospatak, 1918. – Csikesz Sándor kéziratos jegyzetei Malakiás könyvéhez. 1908–1910.

Malak. I. RÉSZ

Malak. 1,1–5. Jákóbot szerettem, Ézsaut mellőztem.

A könyv felirata szerint, amely egyébként az egész könyvre vonatkozik, a Malakiás által hirdetett prófécia, Jahve-ige, elsősorban fenyegetés, zömében ítélethirdetés Izráel ellen. Az Izráel név itt nem az országot, nem is a népet jelenti általában, hanem kifejezetten a szövetséges népet.

Az első szakaszban Jahve alapvető tényként állapítja meg szövetséges népével kapcsolatban: mindig csak szerettelek titeket. Ezzel szemben a szövetséges nép kérdésként veti fel: ugyan miben mutatkozik meg az, hogy mindig csak szerettél bennünket? Csodálkozás is, kétkedés is van ebben a kérdésben, ami azt mutatja, hogy a szövetséges nép nincs tisztában üdvtörténeti szerepével és Istennek a történetben véghezvitt cselekedeteivel. Közel volt még a babiloni fogság, az ország pusztulása, a szétszóratás, majd a visszatérés és az ország újjáépítésének sok nehéz kérdéssel járó folyamata. A mindennapi kérdéseket nem tudták összefüggésben nézni és helyesen értékelni.

A prófécia konkrét történeti tényekkel, mindenki által érthető módon szemlélteti Istennek a szövetségben nyújtott kegyelmes szeretetét. A két testvér: Ézsau és Jákób sorsát eleveníti fel a próféta. Korabeli emberi jogszokás szerint Ézsaut illette volna mind az atyái, mind az isteni áldás zöme, mint elsőszülöttet. Ennek ellenére Isten mégis Jákóbot emelte első helyre, őt tette a szövetséges nép atyjává: Izráellé, őt és utódait méltatta szeretetére, Ézsaut és utódait pedig következetesen mellőzte. A szokásos fordítások: Ézsaut gyűlöltem – erősen félreérthetők és félremagyarázhatók. Kétségtelen, hogy a héber száné’ szónak ilyen jelentésváltozata is van. Egyébként mint a szeretet ellentéte jelenti a nem szeretést, a hátrábbtételt azzal szemben, akit szeret valaki, a mellőzést. És itt ezt az utóbbi jelentést kell kiemelni és használni, mert ez a tényszerű, ez érzékelteti helyesen a prófétai mondanivalót.

A következőkben nyilvánvaló, hogy Isten következetesen mellőzte Ézsaut és utódait, akik a Holt-tengertől keletre, a Széir hegység táján, Edomban laktak. Az edomiták állandó feszültségben éltek a szövetséges néppel, Jeruzsálem pusztulásakor pedig az ellenséghez csatlakoztak és részt vettek a város és a templom lerombolásában is (Zsolt 137), majd Júda déli részét is elfoglalták egészen Hebronig. A próféta korában azonban már megpecsételődött sorsuk. Edomot az 5. század folyamán az arab nabateusok foglalták el és helyén saját országot alapítottak. Az edomiták még reménykedtek abban, hogy visszaszerzik országukat és újjáépítik, azonban a prófécia szerint mindez reménytelen kísérletnek bizonyul, mert maga Isten is elhatározta pusztulásukat. Menthetetlenül beteljesednek rajtuk a korábbi próféciák (Ez 25:12–14), de tanúi lesznek annak is, hogy Jahve neve nagynak bizonyul Izráel határain túl is. Így értheti meg a szövetséges nép azt a tényt, hogy őt valóban mindig csak szerette Isten, mert ha bűneiért elpusztította, fogságba szórta is őket, de vissza is vezérelte, helyreállította őket, Isten üdvtervének eszközei maradnak továbbra is. A Kr. u. első században Edomnak még a neve is eltűnt a történelemből.

Malak. 1,6–14. Nem telik kedvem bennetek, az ételáldozatot sem kedvelem kezetekből!

Ebben a párbeszédes szakaszban a jeruzsálemi papság ellen fordul a próféta. Az alaptétel az, hogy a fiú tisztelni tartozik atyját és a szolga is tisztelni tartozik urát. Isten atya is, úr is a szövetséges nép számára, miért nem tisztelik tehát a papok, akiknek pedig elsősorban kellene ebben példát mutatni. Sőt éppen a papság az, amelyik megveti Jahvét. Megvetik Jahvét az oltárok körüli forgolódásukkal. Figyelmen kívül hagyták az áldozati előírásokat. Az ételáldozat anyaga tisztátalan, profanizált volt, az áldozati állatok hibásak, csökkent értékűek voltak. Mindez hálátlanság, tiszteletlenség volt Isten ellen és meggyalázása annak a szolgálatnak, amelyben forgolódtak, sőt semmibe vevése magának Istennek, akit pedig a szövetségen kívüli népek is féltek és tiszteltek, hiszen a diaspórákban élő szövetséges nép révén megismerték annak cselekedeteit. Hogy mennyire visszás a papok magatartása és eljárása, azt azzal szemlélteti a próféta, hogy a helytartóval szemben nem mernének így eljárni, mert a kétes értékű ajándékért aligha lenne kegyes hozzájuk.

Malak. II. RÉSZ

Malak. 2,1–9. Szövetségem volt vele: az életé és a békességé.

A hűtlenné, a felelőtlenné vált papsággal szemben a legkeményebb prófécia hangzik. Ha meg nem változnak, ha nem Isten akaratának megfelelően, hűséges, alázatos, engedelmes szívvel végzik szolgálatukat, akkor Isten átokkal fordul feléjük. Átokká változtatja az áldást, melyet a gyülekezet elbocsátásakor mondanak felemelt karral: az ároni áldást (Num 6:24–26). De ennél is keményebb megtorlást helyez kilátásba: az áldozati állatok ganaját szórja majd arcukba és a ganajra fogják majd kihordani őket az oltártól. A papság ellen elég sokszor hangzott el ítélet, mint Éli fiai ellen (1Sám 2:12–17) és a lélektelen kultusz ellen prófécia (Ám 5:22; Ézs 1:11; Jer 6:20); de ilyen kegyetlen őszinteséggel meghirdetett ítéletet másutt nem olvasunk.

A prófécia utal Istennek a Lévivel kötött szövetségére (Num 8:11–19; 18:2–4). Ez a szövetség az élet és a békesség szövetsége volt, ami azt jelenti, hogy a papságnak éppen az volt a feladata – és ez a Lévi törzsének jutott kiváltságul –, hogy Isten szövetségében igyekezzék megtartani az egész népet, elsősorban természetesen a saját példamutatásával. Ezt a feladatot és szolgálatot általában hűségesen és alázatosan végezte is a papság a történet folyamán a prófécia szerint is és igyekezett másokat is visszatérítgetni bűnből (6).

A prófécia határozottan utal arra is, hogy a papságnak az áldozatok végzésén túl alapvető feladata volt a Tóra hűséges őrzése, a Tórában rögzített tudás, az igaz istenismeret számontartása és közlése mindig, amikor tanítást kértek tőlük. Malakiás korában ennek a hivatásának és kötelezettségének sem tett eleget a papság és ezzel még súlyosabbá tette helyzetét és még inkább rászolgált a kemény ítéletre. Hivatását elhagyó és megtagadó papságra nincs szüksége a szövetséges Istennek, sem pedig a szövetséges népnek.

Malak. 2,10–17. Ne legyetek hűtlenek!

A papság után a néphez fordul a próféta és annak hűtlenségét ostorozza. Két gondolat fonódik egybe igen finoman ebben a szakaszban. Az egyik a múltra utal és feleleveníti a szövetséges nép hűtlenségét a szövetséges Istennel szemben. „Hűtlenné vált Júda, utálatosan cselekedtek Izráelben és Jeruzsálemben” (11). A hűtlenséget a bálványimádással követte el Izráel és Júda: idegen isten lányával házasodott össze, amit döbbenetesen szemléltet Ezékiel próféta az Oholá és Oholibá – Samária és Jeruzsálem – történetében (Ez 23). Érdemes figyelni arra a tényre, amit Tunyogi Csapó András fogalmazott meg és fejtett ki nemrég egészen részletesen, hogy az összes népek között egyedül Izráel volt az, amelyik újra meg újra fellázadt Istene ellen, hűtlen és engedetlen volt vele szemben, idegen istenekhez fordult és azokat imádta (The Rebellions of Israel. Richmond, 1969.). Miért éppen Isten szövetséges népe volt ez a lázadó, hűtlen és engedetlen nép, amelyik egész történetén át Isten szeretetét, csodálatos tetteit tapasztalta meg, megnyugtatóan alig lehet megmagyarázni. A végzetesnek látszó büntetések sem fordították egyértelműen Istenükhöz, amit a jelen prófécia is félreérthetetlenül tükröz.

A másik gondolat, amelyik az előbbivel a legszorosabban összefügg, az idegen, a szövetségen kívüli népekhez tartozó nőkkel való összeházasodás tilalma. Malakiás korában széles körben elterjedt szokás volt, hogy a szövetséges nép fiai, sőt papjai is idegen nőket vettek feleségül. Nem egyetlen jelenség a szövetséges nép története folyamán, de ilyen méreteket sohasem öltött. Az adatok szerint megtörtént, hogy az idegen nép köréből vett feleség kedvéért a szövetséges nép köréből vett feleséget bocsátották el. E gyakorlat hátterében meghúzódhatott az a törekvés is, hogy e házasságok révén tekintélyes idegen családokkal kerülhettek kapcsolatba (Pataky). Bármi volt azonban az indítóok, az idegen nőnek a családba fogadása és vitele azzal a veszéllyel járt, hogy az idegen istenek tisztelete is bekerül a családba és ez kisebb vagy nagyobb mértékben elősegíti a szövetséges Isten iránti hűség meglazulását vagy felbomlását. Hogy mennyire alapvető és sorsdöntő kérdés volt Malakiás próféta korában a vegyesházasság kérdése és a szövetségi hűség, azt nagyon jól szemlélteti Esdrás működése, aki gyakorlatilag rendezte később ezeket a kérdéseket (Ezsd 9–10). A szakasz szövege főbb helyen is nehézkes és homályos.

A szakasz utolsó versét (17) általában már a következő szakaszhoz kapcsolják, párbeszédes formájával bevezető versnek tekintik. A kérdés az, hogy miért van jó sorsa a gonoszságot cselekvőknek, meddig késik Isten ítélete?!

Malak. III. RÉSZ

Malak. 3,1–5. Elküldöm majd követemet és utat egyenget előttem.

Felelet az előbbi kérdésre. Isten feltétlenül érvényesíteni fogja a szövetséget követe által, aki a szövetség követe lesz (mal’ak habberít). A követ nem azonosítható Malakiással, amit nem egyszer megkíséreltek. A szövetség követe pedig az az Úr (há’ádón), aki váratlanul érkezik meg templomába. Általános váradalom volt, hogy az új, a zerubbábeli templom dicsősége nagyobb lesz majd, mint volt az elsőé. Ezékiel és Haggeus próféták kiemelten beszéltek erről a dicsőségről. Az Úr egyes magyarázók szerint a Messiás (Pataky), mások szerint maga Jahve. De gondolhatunk arra a fejedelemre, aki Ezékiel próféta szerint mint egyetlen pásztor áll majd a gyülekezet felett (Ez 34:23–24).

Az Úr érkezése – melynek idejét meghatározni és kiszámítani nem lehet – egyúttal ítélettartást is jelent, amelyben elsősorban Lévi fiai tisztulnak meg úgy, hogy Istennek tetsző áldozatot visznek majd és azt Isten olyan jótetszéssel fogadja, mint valamikor az első időkben. A tisztulás mélyreható és teljes lesz. Hasonlat szerint Isten úgy tisztítja meg szövetséges népét, mint ahogy az ötvös közben megtisztítja a nemes fémet a salaktól, vagy ahogy a posztóványolók lúgja eltünteti a foltot, piszkot a ruhából. Eltűnik mindaz, ami ellentétes a szövetséggel: a varázslás, a házasságtörés, a hamis eskü, a kizsákmányolás, a jogtalanság. Az istenfélelem lesz a szövetséges nép jellemzője.

Malak. 3,6–12. Én Jahve sohasem változtam meg!

Az új párbeszéd lényege az, hogy a prófécia keményen figyelmezteti a szövetséges népet arra, hogy messze eltértek Isten rendeléseitől, tehát vissza kell térniök Istenhez, mert csak akkor fordul Isten is hozzájuk ismét kegyelmes szeretetével. Jahve hangsúlyozza, hogy ő sohasem változott meg, mindig hűséges maradt a szövetségéhez. Ám a szövetséges nép ezzel szemben mindig „Jákób leszármazottja” maradt. Ez a kifejezés utalás a Jákób név eredeti jelentésére: csaló, aki a másikat becsapja. A nép megkeményedett szívére mutat, hogy az Istentől való elhajlás tényét nem hajlandók elismerni, sőt csodálkozva vitatják, hogy miből és miért kellene visszatérniök a szövetséges Istenhez, ugyan mivel akarták volna bármikor is becsapni Istent? Két tényt említ a prófécia: a tizeddel és az ajándékokkal. De azt határozottan kimondja, hogy a szövetséges nép bizony mindenestül fogva nem szövetséges néppé (gój) lett.

Van tehát szükség a visszatérésre, a megtérésre és ennek nyomán ismét elnyerhetik majd a szövetséges Isten bőséges áldását. Megtapasztalhatják, hogy Isten valóban sohasem változott meg. Olyan élet sarjad az ígéret földén, hogy a nem szövetséges népek mind boldognak mondják a szövetséges népet.

Malak. 3,13–21. Emlékkönyvbe írták előtte a Jahvét félőket.

Az utolsó párbeszéd a népnek azzal a felfogásával foglalkozik, hogy nem érdemes Jahvét szolgálni, általában nem érdemes az ő szövetségéhez ragaszkodni, hiszen a dölyfösök, a törvényszegők járnak jobban, mert sorsuk jól megy és nincs semmi következménye annak, hogy Istent kísértik vagy figyelmen kívül hagyják.

Ám ezzel szemben a prófécia hirdeti, hogy Jahve figyel az őt félőkre, akik az ő szövetségében élnek, neveiket emlékkönyvbe íratja, tehát számontartja őket. Eljön majd a nap, és ez már érkezőben is van, amely lángol, mint a kemence és akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy mi a különbség a szövetségben élő ember és a szövetséghez hűtlen ember között, az Istent tisztelő és nem tisztelő között. Az Isten szövetségében élőkre felragyog az igazság napja, a szövetségszegőket viszont úgy elégeti az a nap, hogy sem águk, sem gyökerük nem marad. Hamuvá lesznek, amit széttaposnak.

Malak. 3,22–24. Elküldöm hozzátok Illés prófétát.

Malakiás próféta könyve intelemmel, figyelmeztetéssel zárul. De ez egyúttal az utolsó ószövetségi prófétai megnyilatkozás is. És ebben a prófétai megnyilatkozásban benne van a prófétai tiszt lényege és minden prófécia summája.

A próféta a szövetség őre, aki int, figyelmeztet, emlékeztet a szövetséges Isten első szolgájának, Mózesnek az útmutatására, a dekalógusra, a szövetség alapokmányára, melyet a Hóreb-Sinai hegyen nyert Istentől. Minden prófétai beszéd textusa részben vagy egészben a dekalógus, az abból megismerhető szövetségi rend (mispát) aminek érvényesülni kell a szövetséges nép életében. A szövetséges nép feladata, hogy állandóan emlékezetében tartsa és érvényesítse a szövetségi rendet. A szövetséges nép történetében voltak csodálatos korszakok, amelyek az üdvtörténetben is emlékezetben maradtak, mint pl. a dávidi korszak. Viszont a szövetséges nép történetében sokkal gyakoribb volt a pártütés, a szövetségi hűség megszegése, amint az történt Malakiás próféta korában is. A szövetséges Isten kegyelmes szeretetének megnyilatkozása tehát az az ígéret, hogy mielőtt ő eljönne „a nagy és félelmetes” napon, elküldi szövetséges népéhez Illés prófétát. Illés próféta a bálványimádás egyik legsötétebb korszakában mentette át a szövetséges népet és személye méltán emelkedett ki az üdvtörténetben és emlékezete nemzedékről nemzedékre elevenen élt a szívekben. Visszatérését mindig várta a szövetséges nép, különösen nehéz időkben. Ennek a váradalomnak a beteljesedésére utal a malakiási prófécia. Illés próféta ismét eredményesen, szinte maradéktalanul tölti be a prófétai tisztet: „az atyák szívét a fiakhoz, a fiak szívét az atyákhoz fordítja”, a szövetségi rend érvényesülését munkálja a szövetséges nép körében. És ezzel Isten szörnyű ítéletét hárítja el, mert nem veri meg pusztító átokkal az országot vagy szélesebb értelemben a földet. Ennek jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha emlékezetünkbe idézzük a Deut 28:15–68-ban taglaltakat.

Megnyugtató és megragadó ez a rövid záró-prófécia, amely egyúttal az ószövetségi prófétai megnyilatkozásokat is zárja. Érthetetlen, hogy egyes magyarázók (Böhme, Duhm, Nowack, Marti) későbbi toldásnak tartják ezeket a verseket, holott éppen ezek mutatják és jelzik az üdvtörténet további útját, amelyen később megjelenik Keresztelő János, a nagy útegyengető és annak nyomán az üdvösségszerző Jézus Krisztus.