ZAKARIÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Tóth Kálmán professzor

Bevezetés

A próféta és kora.

Zakariás próféta a babiloni fogságból hazatért júdaiak prófétája volt. Könyvének a keltezéséből (1:1.7) látható, hogy kortársa volt Haggeus prófétának. De együtt említi őket Ezsd 5:1 és 6:14 is. Mindketten buzdítottak a jeruzsálemi templom újjáépítésére, és többször említik a fogságból hazatért nép világi és vallási vezetőit: Zerubbábel helytartót és Jósua főpapot. Zakariás valamivel később lépett fel, mint Haggeus (vö. Hag 1:1; 2:1 és Zak 1:1). Folytatója lett a valószínűleg nem sokkal később meghalt Haggeus ténykedésének. Prófétai kitekintése azonban amannál tágabb, kifejezésmódja pedig elvontabb, szimbolikusabb: ő a „korai apokaliptika” első képviselője.

A könyv felirata teljes nevén megnevezi a prófétát: Zakariás Berekjá fia, Iddó unokája. Ezsdrás könyvében azonban csak mint Iddó fia szerepel, ez utóbbi helyen tehát a „fia” kifejezés általánosabb értelmű: leszármazottja. További adatunk nincs a prófétáról. A Biblia ugyan említ több Zakariás nevű prófétát még Berekjá fiaként is, azonosításuk azonban a hagyományok keveredése miatt bizonytalan, sőt helytelen (vö. 2Krón 24:20–21 és Mt 23:25; továbbá 2Krón 26:5; Ézs 8:2). A héber megnevezés végén álló „próféta” szó Zakariásra vonatkozik; Iddó a papi rendhez tartozott (Neh 12:4.16). Mindamellett Zakariás papi származású próféta, és e réven is bizonyára hatással voltak rá a fogságban működő Ezékiel próféciái. Ezékiel hosszasan és aprólékosan foglalkozott a majdani új templommal látomásai során (Ez 40–48. r.). Zakariás próféciái az új templommal kapcsolatban viszont nem csak papi, kultuszi érdeklődésűek, jellemző rájuk az eszkhatológikus nézőpont: új korszak következik Júdára és Jeruzsálemre, megint nyilvánvaló lesz a Sion dicsősége, seregleni fognak hozzá a népek (olv. 1:16–17; 2:14–16; 3:9–10; 8:22–23), igyekezni kell tehát, hogy mikor ez a korszak beköszönt, a templom készen álljon.

Zakariás ugyanúgy átélte a hazatérés utáni évek sok viszontagságát, mint Haggeus: a templom újjáépítésére tett első sikertelen kísérletet (Ezsd 4. r.), de azt a nagy történeti „földindulást” is (vö. Hag 2:6–7.21–22), amely Dárius király trónra lépésekor megrázta a nagy Perzsa Birodalmat. A különböző tartományokban kitört függetlenségi háborúk olyan mérvűek voltak, hogy már-már darabjaira látszott szétesni az óriási birodalom. Bizonyos, hogy a nagy országok, Babilónia, Média, Arménia stb. függetlenségi harcainak megvolt a hatásuk a kisebb tartományokra, köztük Júdára is. Nagyon valószínű, hogy a Dávid családjából származó Zerubbábel helytartó is tehetett lépéseket a maga hazájában az önállósulásra (Júda ekkor Perzsián belül a samáriai központú nagyobb tartomány közigazgatási része volt). Dárius azonban minden lázadó felkelést levert, a felkelőket szigorúan megbüntette, vezetőiket kivégeztette. Nem maradhatott el a felelősségre vonás a kisebb tartományokban sem, és abból, hogy Zerubbábel, akihez pedig nagy remények fűződhettek (Zak 4:6–10), egyszer csak nyomtalanul eltűnik a szemünk elől, arra lehet következtetni, hogy ő is a felelősségre vonás áldozata lett. Később már csak egy majdan megjelenő Sarjadékról esik szó (Zak 3:8; 6:12), aki egyszer majd a dávidi trón örököse lesz. Addig be kellett érni a helyzet adta lehetőségekkel: a politikailag alárendelt állapotban a „gyülekezet-állam” és a templom építésével, a Babilóniában maradt zsidósággal való kapcsolattartással (Zak 6:9k.). Ez Zakariás próféciáinak a történeti horizontja, a megadott dátumok (1:1 és 7:1), tehát Kr. e. 520–518 között.

Zakariás könyve.

A 14 fejezetből álló prófétai könyvnek az első, nagyobb része (1–8. r.) tartalmazza a tulajdonképpeni Zakariásnak a próféciáit. E részekben a vázolt történeti háttér jól látható. Azonkívül egy bizonyos szerkezeti egységet biztosít – az 1–6. r.-ben – az azonos felépítésű látomások sorozata. Más a helyzet a 9–14. részeknél. Először is a 9:1 és 12:1 egy-egy sajátos kifejezéssel, mint új „felirattal” kezdődik, az utánuk következő próféciák jellege és hozzávetőlegesen azonosítható történeti háttere pedig egészen más. Ezért szokták a könyvet – Ézsaiás könyve mintájára – három részre tagolni, és így különböztetik meg a Proto-Zakariás (1–8. r.), Deutero-, illetve Trito-Zakariás (9–11. r., illetve 12–14. r.) próféciáinak gyűjteményét.

A proto-zakariási gyűjtemény legjellegzetesebb darabjait a látomások képezik. Hét ilyen titokzatos éjszakai (1:8) látomás mutatja be Júda és Jeruzsálem, a templom és a gyülekezet jövendő sorsát és helyzetét. E látomások a következők: Híradás arról, hogy a földön béke és nyugalom van (1:7–12). Négy kovácsmester jön, hogy letörjön négy szarvat (2:1–4). Jeruzsálem nagysága megmérhetetlen (2:5–9). A hétkarú lámpatartó és a két olajfa látomása (4:1–6a.10b–14). Átok a hamisan esküdő lopókra (5:1–4). A bűnt megtestesítő nőalakot eltávolítják az országból (5:5–11). Négy (harci) kocsi bejárja a földet Isten megbízásából (6:1–8). – Ezekhez a látomásokhoz kiegészítések csatlakoznak (1:13–17; 2:10–17). Vannak azonkívül próféciák, amelyek szimbolikus leírásuk mellett sem tartoznak a látomások sorába, s jellegzetes módon a két történeti vezető személyhez, Zerubbábelhez és Jósuához kapcsolódnak. E részletek a következők: Jósua főpap ártatlannak nyilvánítása (3:1–7). Messiási sarjadék ígérete (3:8–10). Intés és buzdítás Zerubbábelhez (4:6b–10a). Jósua főpap megkoronázása, újabb messiási ígéret kíséretében (6:9–15). – A befejező két részben azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy meg kell-e még mindig tartani a templom és Jeruzsálem egykori elpusztulásának emlékére tartott böjti gyásznapokat, tanítást ad a próféta a böjt igazi értelméről (7. r.), illetve a gyász helyére lépő boldog öröm képét festi le jövendölésében (8. r.).

A deutero- és trito-zakariási részek különböző történeti háttereket feltételező rövidebb próféciákból állnak. A 9. r.-ben pl. Nagy Sándor hadainak Kr. e. 332-ben történt Egyiptom elleni vonulásának a képét látják tükröződni (legalábbis az 1–8. v.-ben). A 10. r. Izráel szétszórt népének az összegyűjtéséről jövendöl; a 11. r. viszont a hűtlen pásztorokról szól, akik miatt elszéled a nyáj. E gyűjtemény feltehetően a Kr. e. 4. sz. utolsó évtizedeiből való. – A trito-zakariási részek még későbbiek. Egyes szakaszok a deutero-zakariási próféciák kiegészítéseinek tűnnek, pl. a 12:2k. a 9. r.-ben olvasott nagy küzdelemnek, a 13:7k. pedig a hűtlen pásztorokról mondott próféciának. Az egész gyűjtemény uralkodó hangja az eszkhatológikus várakozás. A tetőfokot a 14. r.-ben láthatjuk, amikor egy végső nagy ítélet és Jeruzsálem felmagasztalásának a képe vetítődik elénk. E részletek feltehetően a Kr. e. 3. sz. elejéről valók, s ez egyben Zakariás könyve végső formába öntésének az ideje is.

Zakariás könyvének teológiája.

A proto-zakariási könyv legjellegzetesebb részletei az 1–6. r.-ben leírt titokzatos látomások. Ezekben Isten bepillantást enged kiválasztottjának abba a jövendőbe, amelyet Ő ítéletes vagy üdvös szándékkal készít népe vagy az egész világ számára. Némileg hasonló látomásokról olvasunk más prófétai könyvekben is (1Kir 22:19–23; Ézs 6. r.; Jer 1:11–14 stb.). Hogy a látomásban közölt kijelentés még csak szándék, melyet Isten jó előre megmutat a prófétának (vö. Ám 3:7), azt az is szemlélteti, hogy Isten néha – engedve a prófétai közbenjáró könyörgésnek – felfüggeszti szándéka végrehajtását (Ám 7:1–6). Az eszkhatológikus tartalmú látomásoknál a „vég” (vö. Ám 8:2) ugyan nem valami világ vége értelemben veendő, mindenesetre valamilyen korszakváltásra utal. Zakariás egy rendkívül kritikus történeti helyzetben kapta a „végidőre” vonatkozó látomásokat: Lezáródott a tagság ítéletes korszaka, s ezután Júdára és a Sion hegyén álló templomra új dicsőség vár – noha az átélt jelen még nem mindenben mutatta ennek jeleit. Mégis a mennyben már kész a jövendő, s ennek a képét leplezi le Isten prófétája előtt. Ezt a leleplezést nevezzük görög szóval apokalipszisnek. Zakariás látomásai az ún. korai apokaliptika körébe tartoznak. A kései nagy apokaliptikus iratoknak (Dániel, az intertestamentális kor egyes pszeudonim iratai, az ÚSZ-ben a Jelenések könyve) nagyszabású világtörténeti, sőt kozmikus horizontja, az „új ég és új föld” látomása itt még nem szerepel, de már megtalálható az apokaliptikus ábrázolási mód számos eleme. Mindenekelőtt a szimbólumok szerepeltetése: jelképes értékű számok, színek, alakok, cselekmények, melyeknek megvan a határozott jelentésük. Megfejtésükhöz segítséget nyújt az angelus interpres, a magyarázó angyal, akinek olyan fontos szerepe van az apokaliptikus irodalomban (pl. Dán 7:16; 8:15–19 stb.). A mennyei látomások mindenesetre azt erősítik meg, hogy a jobb jövő, az új korszak Istennél már el van készítve a mennyben, s ennek megvalósulására kell felkészülnie Isten népének.

A deutero- és trito-zakariási részletekben nem ilyen rendszerezetten, viszont még erősebben van jelen a jelképes, apokaliptikus ábrázolási mód. Jellegzetes motívumai: a népeket sújtó nagy háborús katasztrófa, amelyből Izráel Isten segítségével győztesen kerül ki (9:13–17; 10:3–6), kozmikus jelenségek (14:4–5), mindenekfölött Jeruzsálem felmagasztalása (12:2–6; 14:8–9.16–21). Ezek a képek már egy igazi eszkatont, a választott népre nézve a dicsőséges véget (az átélt, átszenvedett nehéz korszak végét) jelenítik meg.

Irodalom.

Sellin, E. 19303 (KAT), Brunner, R. 1960 (Zürcher BK), Bič, M. 1962, Ackroyd, P. R. 1962 (Peake), Elliger, K. 19645 (ATD), Horst, F. 19643 (Handbuch z. AT), van der Woude, A. S. 1984 (Prediking v. h. OT), Kecskeméthy I. 1915, Módis L. 1932.

Zak. I. RÉSZ

Zak. 1,1–6. Bevezető prófécia.

A feliratból megtudjuk, hogy Zakariás fellépése Dárius perzsa király uralkodásának 2. éve 8. hónapjában történt, azaz Kr. e. 520 novemberében – három hónappal Haggeus első próféciájának elhangzása után. Zakariás egyelőre nem a templomépítésről beszél, mint prófétatársa, hanem egy történeti visszapillantást vet a múltba. Emlékeztet a korábbi próféták megtérésre hívására – közelebbről Jer 25:5-re –, amely azonban akkor süket fülekre talált. Pedig már Jeremiás elhívatási látomásában kifejeződött az a bizonyosság, hogy Istennek gondja van rá, hogy beteljesítse igéjét (Jer 1:12). Jövendölései szóról szóra be is teljesedtek, amikor Kr. e. 587-ben Júda megsemmisült, lakossága nagyrészt fogságba került, a templom rommá lett, mert – mint Zakariás mondja a 2. v.-ben – Isten nagyon megharagudott népére. Ezután nagy idő telt el, kihalt egy generáció ítéletmondó prófétáival és a megítéltekkel együtt. Egyedül Isten igéje marad örök és állandó (Mt 24:35), sőt mindig aktuális. Ezért hangoztatja Zakariás is a megunhatatlan „térjetek meg!” felhívást, bekapcsolódva abba a sorba, amelynek folytatója lesz majd Keresztelő János és maga Jézus is (Mt 3:2; 4:17). Zakariás megtérésre hívása – bármilyen prózai szövegben hangzik is el – nem volt sablonos szólam, hanem az ő korában is szükséges lelki követelmény. Ezsdrás és Nehémiás könyveinek olvasása során látható, hogy a fogság utáni nép életében is voltak tisztogatásra és reformálásra szoruló jelenségek. Felhívásához hozzáfűzi: Ha megtértek, Isten is hozzátok tér, kegyelemmel fordul felétek! E „kölcsönös megtérés” az ÚSZ-i igét idézi: „Közeledjetek az Istenhez, és Ő is közeledni fog hozzátok!” (Jak 4:8).

Zak. 1,7–12. Az első látomás: hírhozó lovasok.

A 7. v. elején újabb felirat és keltezés van. Most Dárius 2. éve 11. hónapjának 24. napja van említve, ez a dátum megfelel Kr. e. 519. február 15-nek. A régebbi szokásoktól eltérően a hónap nemcsak sorszámmal van jelölve, hanem néven is van nevezve. A babiloni fogság idejétől kezdve tértek át Izráelben a korábban szokásos őszi évkezdetről a tavaszi újévre, a régi kánaáni hónapnevek helyett pedig a babiloni nevek használatára; így a 11. hónap neve: sebát.

A 8. v. elején olvasható „éjszaka” valószínűleg arra utal, hogy a próféta egyazon éjszakán látta mind a hét soron következő látomást. A látomások jelképes vonásokkal vannak megrajzolva, ami azonban nem jelenti azt, mintha ezek csupán fantasztikus álomképek lennének. Ellenkezőleg megvan a történeti kapcsolódásuk ahhoz a valóságos szituációhoz, amelyben Zakariás és népe benne élt.

A látomás helye valamilyen völgy, illetve „mélyedés” (mecúláh), ahol mirtuszfák közt egy vörös lovon ülő alak volt látható. A héber szóhasználat elárulja, hogy nem egyszerű völgyről van szó: a mecúláh többnyire a tenger elnyelő mélységét jelenti (Ex 15:5; Jón 2:4; Neh 9:11), olykor egyenesen a sír, az alvilág szinonimája (Zsolt 69:3.16; 88:7). Azonos értelmű a teremtés történetéből ismert tehóm szóval, mely a „nagy mélységet” (és az azt kitöltő föld alatti óceánt) jelenti. Az ókori világkép szerint a föld, mint lapos korong alakú kontinens a látóhatáron, „a világ végén”, érintkezik az óceánnal, illetve a lehajló éggel. Az örökzöld mirtuszfák az élet jelképei; szimbolikusan az élet Urának, Istennek a jelenlétére utalnak a mindenség e kozmikus találkozási pontján. Mindez azt fejezi ki, hogy a próféta elragadtatásában az Isten előtt, az Ő közelében nyer betekintést a mennyei titkokba, melyek a világ sorsára vonatkoznak.

A látomásban szereplő, vörös lovon ülő alakról a 11. v.-ben tudjuk meg, hogy az Úrnak angyala, követe. Mellette különböző színű lovak és (a 10–11. v.-ből láthatóan) lovasok állnak. A színek szimbolikája az apokaliptika egyik gyakran használt eszköze; a színeknek részint csillagászati, részint földrajzi vonatkozásuk van, így pl. összefüggésben állhatnak a négy világtájjal (vö. Jel 6:1–8). Az itteni leírásban csak három szín szerepel; lehet, bár nem szükségszerű, hogy egy alak és szín kimaradt (a LXX négy lovat említ). Csak feltételezésként tudjuk a színeket a világtájakkal azonosítani, a babiloni színszimbolika alapján: ott a vörös szín nyugatot jelent, a fakópiros (talán) északot, a fehér keletet. A színazonosításnál azonban fontosabb kérdés az, hogy „mik ezek”, azaz mire valók e lovak és lovasok, mi a rendeltetésük?

A 9. v.-ben szólal meg először az apokaliptikus látomások egyik fontos szereplője, a magyarázó, vagy ahogy Zakariás nevezi, a „velem beszélő” angyal, az angelus interpres. (Itt a bí szócska jelentése „velem”, és nem „bennem”, nem valami belső hang, hiszen a próféta „uram”-nak szólítja.) Mint valami közvetítő személy (13–14. v.), adja tovább Isten üzenetét a prófétának. Szerepe itt összefonódni látszik a 8. v.-ben bemutatott lovaséval, mégis megkülönböztetendő tőle. A magyarázó angyal pontosan ezt mondja: „én megláttatom veled”, s ezután a 10–12. v. adja a magyarázatot. Azon belül viszont a lovasok a mirtuszfák közt levő angyalhoz intézik szavaikat. Jelentésükből kiderül, hogy bejárták az egész földet, azaz a Perzsa Birodalom területét, és azt tapasztalták, hogy a birodalomban nyugalom és békesség uralkodik. A „békében van” (sáqat) ige különösen a Bírák könyvéből ismert motívumszó, és azt jelenti, hogy egy háborús korszak után békés periódus következik (Bír 3:11.30 stb.). A jelen esetben nyilván arra a tényre történik célzás, hogy Dárius leverte a jó másfél éven át tartó belső háborúkat, és helyreállította a birodalom rendjét. A nagy történeti „földindulás” véget ért. (ld. Haggeus könyve bevezetésének 2. pontját.)

Ami azonban Dárius és a Perzsa Birodalom nézőpontjából nyugalom és békesség volt, az Júda számára az önállóvá létel reményének a szertefoszlását jelentette. Így érthető meg a jelentést váró és Júdával együtt érző angyal feljajdulása: Mikor lesz már vége Júda és Jeruzsálem leigázott állapotának? Hiszen a jeremiási (kerek számban értendő) hetven év már letelőben volt, amelynek a végén új, szabad, messiási kort vártak (olv. Jer 25:12; 29:10). Azt lehetett hinni, hogy a perzsa világbirodalom felbomlása ennek az előjele, ám ez hiú reménnyé vált. Isten nem ilyen módon akarta a messiási kort megvalósítani (olv. 4:6; 9:9).

Zak. 1,13–15. és 16–17. Kiegészítések.

Az első látomásban szereplő lovasok a 12. v.-sel eltűnnek. A megválaszolatlanul maradt „meddig még?” kérdésre a kiegészítő versekben Isten a magyarázó angyal közvetítésével ad feleletet. A 14–15. v. visszautal a bevezetésre, a 2. v. kijelentésére: Isten annak idején megharagudott népére, azért szabadította rá ellenségeit. Ám ezek az elbizakodott népek, az asszírok, majd a babilóniak még „segítettek” haragudni, s azon túl, hogy az isteni ítélet végrehajtó eszközei lehettek, gőgös önteltségükben maguknak tulajdonították a hatalmat és a dicsőséget, fegyvereiket istenítették (olv. Ézs 10:5k.; Hab 1:11.16), ezért ítéletük sem maradt el. Mert Isten nem feledkezett el népéről, sőt féltő szeretettel figyeli sorsát. Meghallotta Ő annak idején Abdiás kesergését (Abd 11–16. v.), vagy a Zsolt 79 jajszavát is. Ő elintézi minden ügyét, de annak a módját és idejét fenntartja magának. Ezért nem lehet Istennek miérteket feltenni. Benne csak hinni és bízni lehet, de diktálni neki nem.

A 16–17. v. felvillantja a kegyelmes jövendő képét is, két ígéret formájában. Az első Jeruzsálem újjáépülésére vonatkozik. Középpontjában ott fog állni az új templom. A mérőzsinór említése pedig jelképesen az újonnan épülő házak falainak, az utcáknak a kijelölésére vonatkozik. – A második ígéret meg arról szól, hogy a jelen szűkös viszonyait felváltja majd a bőség ideje. A nélkülözők, a bánkódók megvigasztalódnak, mert az Úr megújítja Jeruzsálem és a Sion kiválasztását (a báhar szóhoz ld. Deut 12:5–11 stb.).

Zak. II. RÉSZ

Zak. 2,1–4. A második látomás: négy kovácsmester.

E látomás viszonylag egyszerű kép: négy kovácsmester jön, kezükben kalapács, és a feladatuk az, hogy letörjenek négy szarvat. A magyarázat, a jelképek feloldása is elég egyszerű. A szarv általánosan ismert szimbólum: a hatalom jelképe (betű szerinti fordítása olykor képtelenül hangzanék: 1Sám 2:1; Zsolt 18:3; 89:25). Az apokaliptikus irodalomban gyakran jelent hódító országokat vagy uralkodókat (pl. Dán 8:3–9; Jel 13:1; 17:12 stb.). A másik szimbólum a négyes szám, amely általában a négy világtájat, héber kifejezéssel „az ég négy szelét” (6:5; Ez 37:9 stb.), magyar szóval „a szélrózsa minden irányát” jelenti.

A magyarázat szerint e szarvak az Izráel és Júda népét szétszélesztő országokat jelképezik. Asszíria és Babilónia tízezerszám hurcolta el a legyőzött zsidókat. Egyiptomba is sokan kerültek, mint hadifoglyok vagy mint emigránsok a zavaros politikai időkben (Jer 42–44. r.). Pusztították és rabszolgákul eladták a háborúkban ejtett foglyokat Izráel szomszédai is (pl. Ez 35. r.; Ám 1:6.9; Jóel 4:6). Az évszázadok során sokfelé szóródtak így szét a zsidók. Viszont a diaszpórából való hazatérés reménysége az eszkhatológikus próféciáknak visszatérő témája volt.

A látomás második felében jelennek meg a kovácsmesterek, hogy letörjék a „szarvakat”, vagyis végrehajtsák Isten ítéletét az erőszakos, a hódító háborúkban örömüket lelő, a kis népeket eltipró birodalmakon. A mesteremberek alakja természetesen szimbolikus, Isten eszközeit jelképezik ők. Maga a prófécia pedig nem meghatározott időre szól. Csupán azt a tényt közli, hogy Istennek elhatározott célja az ítélettartás, és így szinte az 1:15-ben olvasott kijelentés folytatása ez. Név említése nélkül a kép ugyanazt fejezi ki, amit a többi próféta az ún. idegen népek elleni próféciákban szokott elmondani. Zak. 2,5–9. A harmadik látomás: egy ifjú – mérőkötéllel.

A próféta előtt e látomásban három személy jelenik meg, akiket meg kell tudnunk különböztetni egymástól. Az első egy férfi vagy ifjú (8. v.), aki a nála levő mérőkötéllel Jeruzsálem újjáépítendő falainak a nyomvonalát akarja kijelölni. A második a már ismert magyarázó angyal, a harmadik pedig egy további „angyal”, küldött, akinek az elsőként említett személyt kell visszahívnia mérő munkájából. Az egész látomás mondanivalóját pedig a 8–9. v. foglalja össze abban, hogy szükségtelen és elhamarkodott dolog lenne Jeruzsálemet már most falak közé szorítani.

Ezsd 4:13.16-ból, a zsidók ellenségeinek vádaskodásából az látható, hogy a templomépítés terve mellett megvolt a városfalak újjáépítésének a szándéka is. Az utóbbira ugyan nagy szükség lett volna, védelemül a rossz szomszédok támadásai ellen mégis kényes vállalkozás volt, éppen Dárius uralkodásának első, válságos éveiben, mert elszakadási törekvésnek lehetett minősíteni, és ez súlyos következményekkel járt volna.

A városfal építésével szemben két érv hangzik el. Az egyik a jövő felé mutat, és azért tartja fölöslegesnek a munkát, mert idővel oly nagy lesz a város lakossága, hogy nem fog elférni a most hamarjában megépítendő falak közt (olv. Ézs 49:19–20; Ez 36:37–38). A látomás ezért csak „bekerítetlen” nyílt városnak akarja látni és láttatni Jeruzsálemet. A másik érv az, hogy maga az Úr lesz Jeruzsálem védelmezője: mint áthatolhatatlan tűzfal veszi körül. (Az Urat megjelenítő „dicsőség”, kábód, maga is fény-, illetve tűzjelenség, pl. Ex 24:17; Ez 1:28). Igaz, hogy ez a védelem csak hitben elfogadható valóság, de voltak rá példák, hogy az Úr oltalma erősebbnek bizonyult minden várfalnál (2Kir 19:32k.). Ha viszont „az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök” (Zsolt 127:1), a legerősebb várfal sem ad elég védelmet (JSir 2:8). Isten népének a hite azon kerül lemérésre, hogy tud-e bízni Isten oltalmazó jelenlétében vagy csak a saját emberi számítgatásaiban bízik (Ézs 7:10–12).

Zak. 2,10–13. és 14–17. Kiegészítések.

E két szakasz csak laza tartalmi összefüggésben áll a megelőző látomással. Az elsőnek a „Fussatok ki…” kezdetű felhívása emlékeztet Jeremiásnak Babilonról mondott próféciáira (Jer 50:8; 51:6). Az „északi ország”, amelyet el kellene hagyni – a 11. v.-ből is láthatóan –, Babilóniát jelenti, ahonnan a karavánok és hadseregek nagy kerülővel, Háránon, Damaszkuszon át, és így észak felől érkeztek Izráelbe. Ha az említett jeremiási próféciák szellemében magyaráznánk e részletet, akkor ez egy sürgető, menekülésre szólító felhívás a még Babilóniában élő zsidókhoz: hagyják el mielőbb a pusztulásra ítélt várost. Zakariás szavainak csakugyan van ítéletes jellege is a 12–13. v. szavaiban: Isten majd számon kéri a sok rablást, gyilkolást, amit a „Babilon” által képviselt pogány népek elkövettek az Úr népén mint az ő „szemefényén”. A népek majd szerepet cserélnek: az eddigi elnyomók az általuk elnyomottak, kifosztottak szolgái lesznek. – Mindamellett a 10b. v.-ből láthatóan – ahol a négy világtáj felé szétszórtság van említve – a prófécia alapgondolatát nem ez az ítélettartás képezi, hanem a hívogatás, amely Izráel szétszóródott népét ismét hazájába akarja gyűjteni. (Érdemes megjegyezni, hogy a LXX szövegvariánsa a 10b–11a. v.-ben még jobban kifejezi ezt a pozitív szándékot: „Mert össze akarlak gyűjteni benneteket az ég négy tája felől – így szól az Úr. – Sionba meneküljetek, akik Babilon lányánál laktok!”)

A második kiegészítés teljesen az üdv-eszkhatológia gondolatköréhez tartozik, és a 2:5–9 látomásához kapcsolódik. Egyik része a Júda és Jeruzsálem (= Sion leánya) számára hirdetett öröm: Jön már a 9. v.-ben említett „dicsőség”, Isten személyes jelenlétének és uralmának kifejezője. Az üdvhirdetés második része viszont egyetemes, idézi Ézs 2:2–3 üdvváradalmát, mely szerint a pogány népek megtérői is az Úrhoz jönnek, és csatlakoznak a választott néphez. Ez a gondolat már az ÚSZ felé mutat, a hóseási jövendölésnek (Hós 2:1) tágabb értelmű megfogalmazásával: akik hajdan „nem nép” voltak, Isten népévé lesznek (1Pt 2:10), és többé nem idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek (Ef 2:11–19).

A 16. v. a hajdani kiválasztás, a különleges tulajdonba vétel (Ex 19:5) kiváltságát idézi emlékezetbe, és kapcsolódik az 1:17 reménységéhez. A befejező 17. v. pedig liturgikus formula, mely az „itt van Isten köztünk” hangulatát kelti és az abból következő elcsendesedésnek ad kifejezést.

Zak. III. RÉSZ

Zak. 3,1–7. Jósua főpap ártatlanná nyilvánítása.

A 3. rész nem tartozik a látomások sorába, formailag is eltér azoktól. A látomások felépítése ugyanis az, hogy először megjelenik egy szimbolikus kép, azután a magyarázó angyal (esetleg némi párbeszéd után) több-kevesebb realitással megfejti a látomás értelmét. Ebben a részben a magyarázó angyal nem szerepel, a leírás középpontjában pedig egy történeti személy áll: Jósua főpap. Igaz, itt is szerepel egy angyal, jelen van a Sátán, történik jelképes cselekedet is: Jósua tiszta ruhába öltöztetése a bűnbocsánat, vagy még inkább az ártatlanná nyilvánítás kifejezése. Mindez azonban csak Zakariás próféta nyelvezetéhez tartozó ábrázolásmód. Az pedig, hogy az Úr angyala az Úr nevében dorgálja a Sátánt és kijelentést közöl Jósuával, azt szemlélteti, hogy az itt tárgyalt bírósági ügy „isteni szinten” (is) elintézést nyert. (Szövegkritikai megjegyzés, hogy a 2. v. elején be kell toldani az „angyal” szót, különben az lenne az értelem, hogy maga az Úr mondja, hogy az Úr dorgálja meg a Sátánt.)

A bemutatott kép egy bírósági tárgyalás képe. Az Úr angyala mint bíró szerepel (vagy legalábbis mint az Igaz Bíró képviselője). Vele szemben ott áll Jósua piszkos, sáros ruhában, ami azt jelképezi, hogy vádakat szórtak rá, bűnösségét akarják bizonyítani. Jobb keze felől, mint a vád képviselője, ott áll a Sátán. A személyes Sátán ismert Jób történetéből, vagy az 1Krón 21:1 toldásából. Egyébként azonban nevének eredeti jelentése: ellenség, ellenfél (pl. Num 22:22; 1Kir 11:14 stb.), a jogi életben pedig azt jelenti, hogy vádló, ügyész, aki – úgy látszik – a bírói tárgyalás során a vádlottól jobbra állt (vö. Zsolt 109:6). Vádoló szerepe van ebben a jelképes leírásban is.

A 2–5. v. a bírósági eljárás befejező mozzanata: a piszkos ruhában álló Jósua főpapot új, tiszta ruhába öltöztetik, annak jelképeként, hogy a vád alól fölmentést nyert (szó szerint: „elvettem rólad bűnödet”), és folytathatja főpapi tevékenységét. Ezzel együtt a vádoló Sátánt is elhallgattatja a bírói szó. (A „dorgáljon meg téged az Úr…” kifejezés előfordul az ÚSZ-ben is: Júd 9. v., de a „Mózes mennybemenetele” c. kései irat közvetítésével.)

Kétséges lehet a magyarázat szempontjából, hogy a 2. v.-ben levő bűntől megtisztítás és igaznak nyilvánítás csak Jósua személyére vonatkozik-e, vagy a főpap itt egész népének a képviselője. A magyarázók egy része az utóbbit érzi ki a próféciából: a tűzből kikapott üszkös fadarab (vö. Ám 4:11) eszerint a fogságból hazatért Júda népe volna – s ezt támogatni látszik a megelőző mondatban Jeruzsálem kiválasztásának az említése. Ellene szól viszont az, hogy a 7. v.-ben körülírt főpapi szolgálat és kiváltság egészen személyes vonatkozású és csak Jósuára érthető; a kollektív értelmezés itt törést szenved. Egy másik kérdés, hogy mi értelme van a bocsánathirdetésnek, a múlt bűnei alól történő feloldozásnak – jó 18 évvel a fogságból való első hazatérés óta? Ha viszont egyénileg értelmezzük a leírást, miért kellett Jósuát megerősíteni főpapi tisztében, hiszen kezdettől fogva a gyülekezet vezetőjének, főpapjának mondja a Biblia? (Ezsd 3:2; Hag 1:1 stb.)

Kézenfekvőnek látszik, ha ismét arra a történeti háttérre gondolunk, amely Zakariás próféciái mögött általában ott áll, nevezetesen az 521/20-as évek eseményeire, a Perzsa Birodalmat megrázó belső háborúkra, amelyek Júdában is nagy reményeket kelthettek. Az ott elkezdett szervezkedési kísérletek miatt Zerubbábel történeti szereplése véget is ért. A szervezkedéshez pedig lehetett némi köze Jósuának is, ellenségei mindenesetre bevádolhatták a perzsa hatóságnál. A „Sátán”, mint vádló, alakja mögött valóságos személyek vádaskodása állhat. Végül azonban a főpapnak sikerült tisztáznia magát. Ezt tükrözi az egész látomásszerű bírósági tárgyalás és felmentő ítélet.

A 6–7. v.-ben a felmentéshez kapcsolódó „figyelmeztetés” olvasható. Voltaképpen isteni biztatás ez egy feltételhez kötve: Ha Jósua hűségesen végzi a templomban és a gyülekezetben rábízott teendőket, akkor ítélkezhet, irányíthat az Úr házában. Az utolsó mondatot (járhatsz-kelhetsz az „itt állók” között) egyesek némi túlzással egyenesen Jósua mennybe jutására és az angyalok közti járás-kelésre értelmezik. Látnivaló azonban, hogy az egész 1–7. v. leírásának színhelye nem a menny. A 7. v. is csupán a templomról és annak az udvarairól beszél, s az ott levőkre van tekintettel; az ígéret így csupán Jósua főpapi tisztének más szavakkal történő megerősítése. – Ez persze nem zárja ki azt, hogy ne gondolhassunk Isten üdvözítő kegyelmére e hű szolgájával kapcsolatban, a kijelentés elsődleges értelme azonban történeti.

Zak. 3,8–10. Messiási jövendölés egy Sarjadékról.

E néhány vers az előző jelenethez annyiban kapcsolódik, hogy név szerint megszólítja Jósua főpapot és a körülötte levőket. Egyébként azonban különálló, többféle szimbolikus utalásból összetevődő messiási kijelentés.

A 8. v.-ben levő ’anesé mófät kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy a „csodajel emberei”, értelme pedig az, hogy (Ézs 8:18-hoz hasonlóan) egy kijelentett csodás szándék megértői és megőrzői ők. A szándék az, hogy Isten egy „Sarjadék”-ot akar támasztani népe körében. A jelképes név mögött egyesek Zerubbábel személyét látják: az ő nevének a jelentése „bábeli hajtás” (aki ti. Babilóniában született). A prófécia azonban nem a jelenre, hanem a jövőre vonatkozik, hasonlóan ahhoz a másik kijelentéshez, melyben majd ugyanez a név lesz olvasható (6:12). A „Sarjadék”, mint jelképes név, már egyes fogság előtti próféciákban is előfordul. Jeremiás pl. e szóval hirdeti, hogy Isten majd támaszt Dávidnak (= Dávid utódai közül) igaz sarjadékot (Jer 23:5; 33:15). Kétségtelen, hogy Zakariás is messiási értelemben használja a szót. (Az arám nyelvű Targum egyszerűen úgy is írja át, hogy Messiás.)

A 9. v. első fele rejtélyes értelmű. A legkülönbözőbb találgatások vannak arra nézve, hogy milyen kőről van benne szó. Talán legvalószínűbb, ha a főpapi öltözékhez tartozó drágakőre, diadémra gondolunk, s a jelkép így az 5. v.-hez kapcsolódik. A drágakőre vésett hét szem – vallástörténeti párhuzamokból is megállapíthatóan – Istennek mindent látó és mindenütt jelenvaló lényét jelképezi. (Ld. még 4:10b-t és 2Krón 16:9-et.)

Isten tehát megtartó Messiást kíván küldeni a világra, elsősorban népéhez, és szándékának tanúi azok, akik e csodás prófétai kijelentést hallhatták. Arról tanúskodik továbbá ez a kijelentés, hogy Isten gondviselő tekintete az övéin nyugszik akkor is, amikor a Messiás testben még nincs (vagy már nincs) jelen. Ehhez kapcsolódik aztán Istennek az a kegyelmes szándéka, hogy ő el akarja törölni népének bűnét. E megváltó akarat tágabb körű kiterjesztését, majd később Keresztelő János mondja el, amikor felismeri az Isten Bárányát (Jn 1:29). – A messiási kor aztán békés örömet hoz. A 10. v.-ben festett idilli kép többször is előfordul az ÓSZ-ben, legközelebb áll hozzá Mik 4:4 jövendölése: „Mindenki a saját szőlőjében és fügefája alatt ülhet.” A zakariási fogalmazás ennél annyiban mond többet, hogy szerinte a messiási kor nemcsak „saját” békességet hoz, hanem egymás iránti kölcsönös szeretetre is hangol.

Zak. IV. RÉSZ

Zak. 4,1–6a. A negyedik látomás: az arany lámpatartó.

A negyedik látomás nem csak formailag áll a látomások közepén; mondanivalója tartalmilag is a legszebb és legfontosabb. Az 1. v.-ben olvasható „felébresztett” szó itt nem álomból való ébresztésre utal, hanem a különlegesen éberré tételnek, a felfokozott szellemi fogékonyságra késztetésnek a kifejezője, hiszen új, rendkívüli látomás következik.

A látomást a 2. v. írja le. Középpontjában egy hétkarú lámpatartó áll. Leírása némileg más, eltér attól, amit később megvalósítottak; a heródesi templomban állt menóra képét ismerjük Titus diadalívéről. Az utóbbinál a mécstartó karok egy függőleges síkban hajlanak fölfelé egymás mellett (ma is ilyeneket készítenek). Zakariás látomásában viszont egy vízszintes síkban helyezkednek el körben, egy aranytál körül, a mécsesek. A tál az olajat tartalmazza (olyanformán képzelendő el, mint egy kandeláber), az olajat szívják fel és égetik el a mécsesek kanócai. A szokásos mécsesektől a látomásbeliek abban különböznek, hogy a közönséges mécsesnek csak egy nyílása van a kanóc számára, e lámpatartó mécseseinek viszont hét-hét, úgyhogy felülnézetben szinte egy virághoz hasonlító kép. A hétszer hét kanóc sokszorozott világosságot adhatott (csillárszerű látványként). A teljes fényerejű mécsesrendszer sok olajat fogyaszt, ezért van az olajtartó tál szerepe kiemelve. Végül a látomáshoz hozzátartozott két olajfa, szimmetrikusan helyezkedve el a lámpatartó oszlop jobb és bal oldalán.

Ez a kép alkotja a látomás egészét, annak mintegy expozícióját, bemutatását. A továbbiakban ennek magyarázata következnék. A 4–5. v. a látomásoknál szokásos párbeszédet tartalmazza, de nem viszi előre a magyarázatot. Azt a 6a. v. eleje vezetné be, de mielőtt a tényleges magyarázat megkezdődnék, a beszélgetés félbeszakad, s majd csak a 10b. v.-ben folytatódik.

Zak. 4,6b–10a. Prófétai kijelentés Zerubbábelhez.

Két rövid kijelentés (6–7. és 8–10. v.) hangzik itt el, melyek részben a templomépítéshez kapcsolódnak, s azért is kerülhettek e helyre, a templommal összefüggő látomás megszakításaként. Zakariás legrégibb, személyes hangú próféciái közé tartozik, egykorúaknak látszanak Haggeus egyes kijelentéseivel (Hag 2. r.). Az első kijelentés jelszószerűen hangzik a világi vezető, Zerubbábel felé: Nem erőszakkal…, hanem az Isten Lelke segítségével! A folytatás azonban hiányzik, és egy ilyen felkiáltás aligha vonatkozhatott a templomépítésre. Inkább a szomszédos népcsoportokkal, a samaritánusokkal szemben folytatott magatartásra, de még inkább az 521-ben megindult, a Perzsa Birodalomtól elszakadni akaró szervezkedésre utal, mellyel szemben Zakariásnak aggályai voltak. A 2:8–9 magyarázatánál látott gondolatok itt is érvényesek: Az Úr hadakozik értetek! (Hasonlít egy ÚSZ-i lelki tartalmú kijelentéshez is, amit az apostol Róm 9:16-ban fogalmazott meg: „Nem azé, aki akarja…”)

A templomépítés ügyére a 7. v. tér rá. Az első mondat ugyan rejtélyesen hangzik. A „nagy hegy” kifejezést többféleképpen próbálják magyarázni. Legegyszerűbbnek látszik az, hogy e kifejezéssel az építkezés útjában tornyosuló sok anyagi és politikai akadály összességére céloz a próféta. Biztatásra volt szükség e nehézségekkel szemben; hangsúlyozni kellett, hogy Isten Lelke segítségével a hegyként magasodó nehézségeket is le lehet küzdeni.

A második rövid kijelentés (8–10a. v.) emlékeztet a templom alapkőletételére, amely akkor egy rendkívüli örömünnep volt (olv. Ezsd 3:10–13), később azonban a lelkesedés nagyon lelohadt a sokféle akadály, az épülő templom kisebbszerűsége láttán. Voltak, akik megvetően, gúnyolódva beszéltek a vállalkozásról (10a; vö. Hag 2:3). Zakariás meghirdeti, hogy amilyen örömujjongás kísérte egykor az alapkő letételét, ugyanolyan örömmel, áldáskívánások hangoztatása mellett fogják majd nézni, amikor a „zárókő” felkerül az oromra. (Két különböző szót is használ itt a próféta. A 7. v.-ben levő ró’sáh = a „fő”, nyilvánvalóan a „felső” követ jelenti; a 10. v.-ben levő bedil héber szó jelentése viszont nem világos, talán valamilyen különleges anyagból, „ónból” készült kőre céloz, de a párhuzamos tartalmú 7. v.-ből látható, hogy itt is az építést befejező, valamilyen díszes zárókőről van szó.) – A jövendölés annyiban hamarosan valósággá vált, hogy pár év múlva, Kr. e. 515-ben csakugyan kész lett a templom. A próféciának az a mozzanata viszont, amely a templomépítés befejezését Zerubbábelhez kapcsolja, nem válhatott valósággá. Ő az új templom felszentelését már nem érhette meg Jeruzsálemben, az ismert történeti események elsodorták (ld. Bevezetés 1. pontja végét). ÚSZ-i kifejezéssel élve, gyakran más a magvető, és más az arató: más volt a templomépítés elkezdője, és más lett a befejezője. A személyektől függetlenül azonban a templomépítés volt a mindennél fontosabb ügy, és Zakariásnak e rövid, biztató próféciája ezt az ügyet szolgálta.

Zak. 4,10b–14. A negyedik látomás magyarázata.

A 10. v. második fele semmilyen összefüggésben nem áll az előtte levő zerubbábeli próféciával, ellenben az 1–5. v.-ben leírt látomáshoz kapcsolódik, és annak a magyarázatát adja. A látomás egy hétkarú lámpatartót mutatott be, a karok végén mécsesekkel; a lámpatartó mellett pedig két olajfa állt. A most következő magyarázat elején álló „ez a hét” kifejezés tehát nyilván a hét mécsesre vonatkozik, és azt mondja, hogy ezek az Isten „hét szemét” jelképezik, amelyek áttekintik az egész földet (vö. 3:9). A kép kozmikus-mitologikus eredetű: a teljességet jelentő hetes szám kapcsolatban áll az ókorban ismert bolygókkal (Nap, Hold és az akkor ismert öt bolygócsillag, a középpontba képzelve természetesen a Földet, az ókori világképnek megfelelően). E „bolygók”, amint nevük is mutatja (Merkur, Vénusz stb.), az ókori népek szemében istenek voltak erős fényük, s az állócsillagokhoz képest változó mozgásuk révén. Az ÓSZ azonban mindig mitológiátlanít: a teremtéstörténet szerint az égitestek csak lámpások és a múló idő naptárszerű mérésének segítői (Gen 1:14). Az Isten szeme (karja, keze, orcája stb.) antropomorfizmus pedig csak az ő mindenható, mindent látó jelenlétének a kifejezője (vö. 2Krón 16:9). Ha tehát a hétkarú lámpatartót, mint planetáris jelképet odaállították a templomba, akkor ezzel Istennek a mindent látó, s különösen népével és templomával törődő hatalmát és szeretetét szimbolizálták. Ahogyan Salamon templomszentelési imája mondta egykor: A te szemed e házra nézzen éjjel és nappal! (1Kir 8:29)

A hétágú lámpatartó és a hét mécses szimbólumának feloldásánál jóval nehezebb feladat a látomásban szereplő két olajfa jelképének és szerepének azonosítása. Külön probléma, hogy a 12. v. „második” kérdése egy olyan új dolgot vet fel, amely a látomás expozíciójában nem szerepelt. Eszerint a két olajfának van egy-egy füzérszerűen lehajló ága. (A héber sibbólät szó – egyik jelentése szerint – gabonakalászt jelent; itt pedig az olajfának az ért kalászhoz hasonló leveles ágát.) Az ágakon, mint valami csöveken keresztül „arany”, azaz aranyszínű tiszta olaj folyik a lámpatartó tetején levő tálba, s ez az olaj táplálja az égő mécsesek lángját. – A végleges válaszban, hogy mindez mit jelent (13–14. v.), a kulcskifejezés az olajfák mibenlétére és szerepére nézve a bené-hajjichár héber kifejezés, ami azonban nem könnyű fordítási probléma. Szó szerinti fordítása: „az olaj fiai” – számunkra merőben idegen hebraizmus. Az ilyen kifejezésekben a „fiak” jelenthetnek személyeket, ha nem is közvetlen leszármazottakat (pl. „prófétafiak” = prófétai kötelék tagjai; vagy a „mennydörgés fiai”, Mk 3:17). De lehet a jelentésük más is; itt valami, az olajjal kapcsolatos dolog. Meg kell találnunk a képhez legjobban illő jelentést.

Ma a legtetszetősebb magyarázat az, hogy az „olaj fiai” kifejezés olajjal felkenteket jelent (rev. Károli, új ford.), a két olajfa pedig személy szerint Zerubbábelt és Jósuát jelenti. Kiváló párhuzamnak tartják, hogy a qumráni esszénus szekta iratai is két „felkent” személyről írnak: egyik volt a világi vezető, másik a vele szemben előjogot élvező, s az Áron családjából származó „messiás”. – Egy másik magyarázat Jel 11:4–6-ra támaszkodik. A Jelenések írója e zakariási látomásból veszi a jelképeket, s magyarázata szerint a két olajfa Istennek két bizonyságtevője, mégpedig a 6. v. jellemzéséből kivehetően Illés és Mózes. További jelentésátvitellel a két olajfa a törvénynek és a prófétaságnak a szimbóluma. E magyarázatoknak közös gyengéje az, hogy ha a 12. v.-et a maga helyén komolyan vesszük, akkor a jelkép feloldásánál képzavar, illetve szerepcsere keletkezik. A 12. v. szerint ugyanis az olajfák táplálják termésükkel a lámpatartót. Isten gondoskodását jelzi, hogy ott vannak ezek az „olajforrások” (így fordította eredetileg Károli), melyek biztosítják az olajat a mécsesek égéséhez, mintegy „Isten szemeinek a ragyogásához”. Ha viszont akár a felkent személyekre, akár a törvényre és prófétaságra (az ÓSZ-re) gondolunk, látnivaló, hogy nem ezek a táplálói Isten gondviselő szeretetének, ellenkezőleg: tőle kapják a Lélek erejét, a kharizmát, a kijelentés ajándékát (ellenkező értelemben az olajnak „visszafelé” kellene folynia). – Így tehát vagy kihagyjuk a 12. v.-et, mint későbbi toldást, ami nem volna helyes, vagy feladjuk a „felkentek” fordítást és a messiási azonosítást. – Érdemes arra is gondolni, hogy a felkenéshez használt finomított olaj neve a héberben sämän, míg a szövegünkben szereplő jichár szó az olajfa egyszerű termését, a nyers, tisztítatlan olajat jelenti. A bené-hajjichár kifejezés tehát egyszerűen olajvezetékeket jelent, melyeken át az olajfák termése áramlik, hogy táplálja az „örökmécsest”. Hogy „két” olajfa az olajforrás, annak sincs semmi számszimbolikai jelentősége, egyszerű szimmetriáról van szó.

Ebben az egyszerű, de a bibliai szöveg egészét megtartó magyarázatban a negyedik látomás jelentése az, hogy az új templomban elhelyezendő hétágú lámpatartó Istennek mindent látó, különösképpen pedig saját templomán és gyülekezetén megnyugvó, gondviselő tekintetét példázza. A mécsesek nem alusznak ki („nem szunnyad Izráel őrizője”, Zsolt 121:4), mert Isten örök szeretetéből táplálkoznak.

Zak. V. RÉSZ

Zak. 5,1–4. Az ötödik látomás: a repülő irattekercs.

Az újabb látomásban egy, a levegőben lebegő óriási méretű (kb. 9×4,5 méter) irattekercs jelenik meg, nyilván kigöngyölített formában, hogy látni lehessen, ami rá van írva. Ez az írás (3. v.) pedig nem egyéb, mint az ’áláh héber szó, melynek jelentése „átokeskü”. A zsidóknál ugyanis gyakori volt az esküdözésnek olyan formája, melynél az illető önmagára mondott átkot arra az esetre, ha hamisan esküdnék (pl. Zsolt 137:5–6 vagy Mt 26:74; ahol Péter „átkozódni és esküdözni kezdett”, hogy nem ismerte Jézust).

E látomás értelme akkor válik világossá, ha arra gondolunk, hogy a fogságból hazatért zsidók, akik pontosan számon tartották, hogy hol volt egykor családi birtokuk vagy házuk, gyakran azt tapasztalták, hogy a jobb földeket elfoglalták az otthon maradtak vagy az idegenből beköltözöttek, a rommá vált házak köveiből pedig maguknak építettek új házat. Sok civódás, birtokper származott ebből. Dokumentumok híján sokszor az eskü (gyakran hamis eskü) alapján döntöttek a bírák.

A prófétai látomás e visszás állapot megítéléséről szól, és a hamis esküben kimondott átok teljesülésével fenyegeti a más vagyonát jogtalanul eltulajdonítókat. A várt új korszakhoz egészen méltatlan ez a helyzet, és a próféta szerint Isten majd úgy tesz igazságot, hogy valóra váltja az átkot, hiszen hamis esküvel hitelesített rablásról van szó, s ez megcsúfolja a kibontakozóban levő messiási kor társadalmának szép rendjét. (Megjegyzendő, hogy az itt előforduló náqáh = „megbűnhődik” ige – más igetörzsben ugyan – jól ismert a Tízparancsolatból: Nem hagyja az Úr büntetlenül, ha valaki az ő nevét hiába felveszi.) Emlékeztet ez a kijelentés egy régebbi próféciára, mely szerint a bűnös szerzeménnyel gyűjtött gazdagság Isten ítéletét hívja ki, s az ilyen módon gazdagodó ember házában „még a kő is kiált a falból, a gerenda pedig válaszol neki” (Hab 2:9.11).

Zak. 5,5–11. A hatodik látomás: a bűn eltávolítása az országból.

Az átok, az ítélet, a kárhoztatás nem igazi gyógyszer a bűnös ember számára – jól tudták ezt az ÓSZ-i próféták is. A hatodik látomás ezért halad egy lépéssel tovább, mint az előző, és a várt új korszak igazi megvalósulásának azt tartja, hogy majd Isten magát a bűnt távolítja el népe köréből. Ennek jelképes szemléltetőjéül a próféta szeme előtt megjelenik egy fedővel letakart véka (gabonát mérő edény), melyről a magyarázó angyal azt mondja, hogy abban az ország bűne van összegyűjtve. (A 6. v.-ben az értelmetlen cénám = „szemük” szó javítandó cavónám-ra: „bűnük”.)

A látomás még szemléletesebbé válik a 7–8. v.-ben, amikor a vékára boruló ónfedő felemelkedik, és alóla előtűnik egy asszonynak az alakja. A magyarázat szerint ő a gonoszságnak, a tudatos bűnözésnek a megtestesítője. A „gonoszság” szóban benne van mindaz, ami a választott nép részéről szembeszegülés Isten törvényével vallási vagy erkölcsi téren, legyen az bálványimádás, erkölcstelenség vagy embertelenség.

A 9–11. v.-ben még egy festői kép csatlakozik az eddigiekhez. Megjelenik két szárnyas nőalak: a szimbolikus tárgyú festményeken látható angyalok típusa. Ezek megragadják a vékát, és elrepülnek vele Sineár földjére, mely utóbbi alatt Babilónia értendő. Ott fognak templomot építeni a bűnt megszemélyesítő nőalaknak, s bálványszoborként felállítják azt egy talapzatra: hadd imádják ott azok, akiknek tetszik.

A látomással kapcsolatban felvetődhetik a kérdés, hogy miért éppen nőalak a bűn megtestesítője. A különféle vélekedések közül legvalószínűbb az a magyarázat, mely szerint Babilóniában és Kánaánban a zsidóságra a legveszélyesebb megrontó hatást a termékenység istennőjének a kultusza gyakorolta. Talizmánként hordozott képmásai sok palesztinai város romjai közül is előkerültek. Az „ég királynőjének” a kultusza (Jer 7:18) babiloni eredetű. Amikor tehát az ország bűneit összefogja a látomás ennek az istennőnek a képében, azért röpíti oda, mert onnan és oda való. A későbbi apokaliptika majd ennek nyomán emlegeti Babilont úgy, mint a nagy paráznát (Jel 17:5).

E látomást végül párhuzamba lehet vonni egy olyan szertartásos cselekménnyel, amilyen a nagy engesztelési ünnep liturgiájának az a része volt; amelyben a főpap egy baknak a fejére téve a kezét, ráruházta az egész nép bűnét, s aztán a bűnbakot elkergették a pusztába: „vigye el az ördög”, a nép pedig szabaduljon meg a bűn terhétől és Isten kárhoztató ítéletétől! (Lev 16:21–22).