SOFÓNIÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Domján János lelkész

Bevezetés

A próféta személye és könyve.

Sofóniás (a BH-ban Cefanjáh, jelentése: az Úr elrejt) próféta a könyv felirata szerint Jósiás király idejében (639–609) prófétált, próféciájának tartalmából következtetve még a 621-i kultuszreform végrehajtása előtt, tehát Jósiás kiskorúsága idején. Neve Izráelben elég gyakran használt név volt, így hívták pl. Jeremiás egyik ellenfelét, a templom másodpapját is (Jer 29:29; 52:24). A próféta négy nemzedékre visszanyúló családfája Ezékiás nevével zárul. Időileg lehetséges, hogy ez az Ezékiás, más változat szerint Hiskiás, azonos Júda királyával, aki 725–697 közt uralkodott. A feltevés valószínűségét erősíti az is, hogy ez a prófétai könyvfelirat a többiétől eltérően (Ésaiás, Hóseás, Jóel) nem az atya, hanem a dédapa nevéig, Ezékiásig megy vissza, ami nem volna indokolt, ha nem a király Ezékiásról van szó.

A három fejezetből álló könyv prófétai jövendölés, részint első személyben, mint az Úr szava, részint harmadik személyben, mint a próféta beszéde. Az első fejezet Júda és Jeruzsálem vallási-társadalmi bűnei ellen hirdet ítéletet, melyet az Úr ellenséges néppel hajtat végre. A befejező versek az Úr közeli napjánák, mint a harag napjának rettentő részleteit írják le. A második fejezet a filiszteusok városai és földje ellen, továbbá Moáb, Ammon, Egyiptom és Asszíria ellen tartalmaz jövendölést. A harmadik fejezet Jeruzsálem felett, az engedetlen nép felett, s idegen népek felett hirdet ítéletet, de kegyelmi ígérettel végződik, amely szerint az Úr megtisztítja népét, megtartja Izráel maradékát, elfoglalja trónját a Sionon és népe között lakik. A LXX szövege a BH-étól több helyen eltér, de helyenként a héber szövegromlás emendálásához jó szöveget ad. A könyv mindhárom fejezetében találunk későbbi időből származó költői és prózai betoldásokat.

Sofóniás próféciájának főbb vonásai.

Sofóniás próféciája a szöveg történetéből következtetve eredetileg kis egységekben hangozhatott el és maradhatott fenn. Ezeket a fogságban és fogság után elvégzett szerkesztéssel foglalhatták össze az előttünk álló hármas tagozódású egységgé. A próféta elsősorban vallási és társadalmi romlás miatt hirdeti Júda és Jeruzsálem ellen az Úr ítéletét. Vallási romlás, hogy az Úr igaz imádása helyett és mellett még a szent helyen, a templomban is folyik kanaánita Baál kultusz, gyakorolják az Asszíriából politikai érdekekből átvett csillagimádást, sőt hűségesküt tesznek az ammoni Molok bálvány előtt is. Ez a szinkretizmus utálatos és tűrhetetlen az Úr előtt.

De az Úr tiszta és egyedüli tiszteletének megromlása mellett a hit belső megüresedése is bekövetkezett. A Manassé békés, de asszírbarát uralkodásának kétes értékű anyagi jóléte megerőtlenítette az atyák vallásos örökségéhez való hűséget. A hit meggyengülésével együtt eltűnt a hit erkölcse is, s a jog és igazság gyakorlása helyett erőszakoskodás, anyagiasság, nyerészkedés rontotta meg a közéletet. Az Úr leleplezi ezt a romlást és hűtlenséget, s a vétkeseket elragadja a föld színéről. Haragja feltartóztathatatlan természeti és nemzeti katasztrófákban lesz nyilvánvalóvá. Haragja bekövetkezésének napja közel van s a megsemmisítő ítéletet sem a vitéz harcosok, sem az erős várak, sem az ezüstjükben, aranyukban bizakodó gazdagok nem kerülhetik el. Az isteni haragnak azonban nem a végleges megsemmisítés a célja, hanem az, hogy az ítélet után legyen Istennek tetsző, tiszta ajkú nép, amely az Urat imádja. Az Úr az ítélet után király lesz a Sionon, s szabadításával népe között marad.

Sofóniás szerint Izráel főbűne a kevélység, ezzel szemben az igazi hit magatartása az alázat, mellyel az ember elismeri az Úr akaratának erejét. Isten nem nézi el a hatalmaskodók igazságtalanságait, s megtorolja gaztetteiket. De a maradéknak békét, az alázatos népnek biztonságot ad. Sofóniás ezzel a prófétai üzenettel felújítja a 8. század végén elhallgatott prófétai örökséget. Az Úr napjáról szóló jövendölése Ámos próféciájára emlékeztet, a maradék megtartásának ígéretét, valamint a kevélység megítélését Ésaiás hirdette, a társadalmi igazságosság érvényesítését kettőjük mellett főleg Mikeás sürgette. Bár Manassé véres, elnyomó uralkodása idejéről nem maradt fenn prófétai könyv és ebből arra következtethetünk, hogy nem is volt prófétai kijelentés, illetve azt kezdetén véresen elnyomhatták (vö. 2Krón 33:10 és Jer 2:30 skv.), Sofóniás mégis átvette, megőrizte és megszólaltatta a régebbi múlt prófétai örökségét, s emellett hirdette a maga sajátos üzenetét is: az Úr hatalmát és igazságosságát elismerő alázatos emberi magatartás nagyságát. Látta a végrehajtandó ítéleten túl az elkövetkező üdvöt, s ez próféciájának nem kiegészítő vigasztalása, hanem lényeges alkotó része. Mindezekben a 621. évi kultuszreformtól remélt megújhodás prófétai feltételeit láthatjuk.

Azzal a feltevéssel, hogy Sofóniás prófétai jövendölésére a szkíták Herodotos által említett 630–625-i szír-palesztinai hadjárata adott volna okot, nem foglalkozunk, mert ezt az újabb szakirodalom – egy-két kivételtől eltekinve – mind valószínűtlenebbnek tartja.

Megemlítjük, hogy a középkor Dies irae, dies illa himnuszát (Celanoi Tamás), s a mögötte álló eschatológikus szemléletet elsősorban Sofóniás jövendölése ihlette. A végítélet napjának leírása is az ő jövendöléseire támaszkodik. Az Újszövetségben négy helyen találunk közvetlen utalást Sofóniás könyvének egyes helyeire (Zof 1:3; vö. Mt 13:41; Zof 1:14 – Jel 6:17; Zof 3:13 – Jel 14:5 és Zof 3:8 – Jel 16:1). Ezek az összefüggések is a két Szövetség belső egységének jelei.

Irodalom.

K. Elliger: Das A. T. deutsch, 25. 1951. G. Gerleman: Zephanja, 1942. Th. Robinson-T. Horst: Die zwölf kleinen Propheten, 1954. R. v. Ungern-Sternberg: Der Prophet Zephanja (Dia Botschaft…) 1960. Peake’s Commentary-ben J. P. Hyatt: Zephaniah 1964. The Interpreter’s Bible, Vol. 6.

Sof. I. RÉSZ

Sof. 1,1. A felirat.

A prófétai könyvek elején található feliratok közül Sofóniásé a legrészletesebb. A családfa négy nemzedékre megy vissza, valószínűleg azért, mert az elődök utolsó felsorolt tagja, Ezékiás azonos Júda királyával (726–697). De a királyi leszármazásnál fontosabb a kijelentés, amit Sofóniás vett az Úrtól. Az üzenet a lényeges, nem a személyi adatok; hitelességét maga az Úr és nem királyi ősök adják. A Jósiás idejére való hivatkozás az isteni kijelentést belegyökerezteti az emberi történelembe.

Sof. 1,2–18. Közel az Úrnak nagy napja.

A nagy perikópa belső egységét az Úr napjának gondolata adja. Bevezető első kisebb egysége (2–6. v.) eschatológikus jövendölést tartalmaz pusztulást hirdet az egész föld ellen, ember és állat ellen. Ami a föld kifejezést illeti, akár az itt előforduló ’adámá (termőföld), akár a másutt használt ’äräc (ország) szóra gondolunk, az ószövetségi szóhasználat egyiken sem a glóbuszt érti, amit az ókor embere nem ismert, hanem azt az általa ismert teremtett földet, amelyet Isten az emberre bízott. (Gen 1–3. r.). Ha az ember Istent megbotránkoztató dolgokat követ el, pl. törvényszegést, akkor az emberre bízott föld is szenved az embert sújtó ítélettől. Ilyen csapás volt az özönvíz, ilyen ítélettel fenyeget most is az Úr. Ezt az egyetemes ítéletet alkalmazza és részletezi a 4–6. v. Júda és Jeruzsálem ellen a benne található bálványimádás miatt. A kanaáni Baál kultusz Júdában évszázadokon át megújuló kísértést jelentett. Az Urat még a szent helyen is kanaáni kultuszformák közt tisztelték, s kanaáni eredetű kultusztárgyakat állítottak fel. De Isten a Baál kultusznak még a maradékát is kiirtja bálványpapjaival együtt. A csillagtiszteletet Manassé honosította meg az Asszíriával kötött vazallus szövetség kényszerű következményeként. Jeruzsálemben a házak lapos tetőin végezték a füstölő és italáldozat bemutatását. A keleti szomszéd ammoni állam Molok istenének tiszteletét is politikai-barátsági okokból gyakorolhatták. De emellett az Úrra is esküdtek s ezzel Jahvét a bálványistenekkel egyenlővé tették. A kultusz-keveredéssel azonban megromlott az Úrhoz való hűség, mert már nem keresték és nem követték döntéseit. Az Úr azonban nem tűr maga mellett bálványokat, sem megalkuvást, vagy egyezkedést, hanem dönteni kell: vele vagy ellene. (Az 5. v. Jahve szava helyett más bálványistennév beiktatása, pl. Astóret-é, nem indokolt.)

A 7. v. istentiszteleti liturgiából vett képpel szemlélteti az Úr napja közelségének hatását. Amilyen közel vannak a véres áldozatot bemutató hívők az áldozati lakomán megjelent Istenhez és ezért liturgikus formulával csendet parancsol az áldozatot bemutató pap, olyan megrendítő közelségben érzi magát az ember az Úrhoz a „nap” eljövetelekor. Csak ezt a közelséget nem ember, hanem maga az Úr kezdeményezi, valósítja meg az általa meghívottakkal.

Az Úr napja a felelősségre vonás napja (8–9). Az Úr számon kéri a külföldi viselet és idegen szokások (a magas küszöbök érintés nélküli átugrása perzsa szokás volt) utánzását, mert mögötte az atyák erkölcsének és lelkületének megtagadása áll. S ha már nem az atyák Istene a jog és erkölcs őre, akkor erőszak, csalás lesz úrrá a királyi udvarban is. A 8. v. nem említi a királyt, csak az udvari nemességet, mint akik felelősek az erkölcsi romlásért. Ebből arra lehet következtetni, hogy a prófécia még Jósiás kiskorúsága alatt hangzott el.

A 10–13. v. szerint nem csak az Úr számonkérése hangzik el azon a napon, hanem Jeruzsálem romlása is bekövetkezik. Ellenség tör be észak felől. Nemzetiségét nem ismerjük, mert ez a jövő titkai közé tartozik, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy az Úr büntetésének eszköze. Elég, ha az Úr tudja. S nem egészen 40 esztendő múlva a hatalomra jutott Babilon be is töltötte a büntető eszköz szerepét. A város északi várfalának ún. Hal-kapu része volt a legtámadhatóbb; innen völgy húzódott végig az Új-város felé. A támadás napján a kereskedő negyed (Maktés) lármás árusai is elnémulnak, a vásárlásnál közreműködő ezüstmérők kivesznek. A mindennapi szóhasználat ugyanazzal a rosszhangzású szóval jelölte a kanaánitát és kereskedőt. Az ezüstmérőket az egységes pénz hiánya a növekvő nemzetközi kereskedelemben juttatta jelentős szerephez. A kereskedelem, amelyet Izráel fiai a kanaánitáktól tanultak, éppúgy kísértést jelentett az Úrhoz való hűtlénségre, mint maga a kanaánita bálványkultusz, mert Izráel fiai nemcsak a kereskedő foglalkozást vették át, hanem a csalást, hamis mérést, tisztességtelen kereskedői fogásokat is (vö. Hós 12:7; Mik 6:10 skv.). Az erkölcsi vétek éppoly utálatos az Úr előtt, mint a hitbeli hűtlenség.

A 12–13-ban újra maga az Úr mondja el a fenyegető ítéletet. A kultuszi életből vett eredeti kép szerint az Úr lámpával kutatja át Jeruzsálem rejtekeit s keresi meg az anyagi jólét következtében közömbössé vált férfiakat. Ezek úgy hevernek közömbös önelégültségükön, minta le nem fejtett bor a borseprőn, mely tőle zavarossá lesz. A jólétben elzsírosodott szív önelégültté és közömbössé lesz az Úr dolgaival szemben. Még hiszi, hogy van Isten, de a hitnek már nincs életformáló ereje. Az anyagi javak vélt biztonságától elsekélyesedett lelkű ember már nem hiszi, hogy Isten beleszól az emberi életbe és ő tesz jót vagy rosszat. Az ítélet napjáról szóló beszédet meg nem tartja többnek üres szónál. A magát felvilágosultnak nevező biztonságérzet vakságából csak a bekövetkező pusztulás szabadít meg, de már későn: a vagyon, kincs nem segít, s mások prédája lesz.

A befejező himnusz (14 skv.) az Úr napját énekli meg. A róla szóló régebbi prófétai jövendölésekhez képest két új mozzanat a nap nyugtalanító közelsége és az ítélet rettentő volta. Már közel van az a nap és siet, nem azért mert emberi számítás alapján úgy látszik, hanem azért mert maga az Úr jelenti ki beszédével. Az ítélet napjának ez a közelsége sürget a cselekvésre és felkészülésre (lásd 2:3), mert akik keresik az Urat és az alázatot ő előtte, azok talán rejtve lesznek az elkövetkező harag elől. Ez a „talán” (’úlaj) nem arra utal, hogy az emberi erőfeszítés esetleg megváltoztathatja az isteni akaratot, hanem az isteni könyörület lehetőségére. A nap rettentő voltát szemlélteti a következő versek hangfestő, erőt árasztó leírása. Mindenekelőtt nagy ez a nap, mert nagy, rettenetes események mennek végbe, ha eljön. A nap nagy volta jelenti azt is, hogy ez nem az utolsó nap, nem a végítélet napja, ami után már többé nincsen idő. Ez a fogalom az Ószövetségben ismeretlen. Azután keserű e napnak a hangja, mint ahogy keserű Ézsau felkiáltása, vagy az átokhozó víz, vagy maga a halál. A hős kiáltása, ami hangzik, az Úr harci kiáltása lesz. De mindenek felett az Úr felgerjedt haragjának napja ez, mert hosszútűrése végetért és haragja kitöltetik (vö. Ézs 10:6; 13:9). E harag elől nincs menekvés, azért szorongás és nyomorúság idejévé válik az a nap. A pusztulás és pusztítás itt a viharok, természeti csapások után bekövetkező állapotra utalnak. A sötétség és ború úgy borítja el a földet, mint az egyiptomi sötétség, vagy maga a teremtés előtti káosz. Szinte újra visszájára fordul a teremtés rendje. A felhő és homály a theofániának, az Úr megjelenésének kísérő jelenségei közé tartoznak.

Az Úr napján természeti és kozmikus jelenségek mellett a háborúkat idéző jelek is elkövetkeznek. Ilyen jel a kürt szava (sófár: állat szarvából készült harci kürt), ami az Úr közelségét is jelenti, de nem segítő, hanem Izráel ellen vonuló hatalmának közelségét (vö. Ex 19:16–19). A kürtszó azt jelenti, hogy az Úr ereje előtt a bevehetetlen városok és legerősebb védőtornyok sem állhatnak meg. Az Úr haragja eléri az embereket, önhittségük szomorúsággá válik s vétkeik miatt vakon mennek dicstelen haláluk elé. Most már gyűjtött kincseik sem mentik meg őket, mert az Úr haragja olyan feltartóztathatatlanul érvényesül, s olyan egyetemes pusztulást hoz, mint a tűz.

Az egész perikópát, bár a 16–18. v. redaktorra emlékeztető ismétlést és részletezést tartalmaz, eredetinek kell tartanunk. Még a szerkesztő tolla is a próféta szellemében fűzte egybe a kisebb részeket. A himnuszt a leírás költői ereje, a szöveg hangfestő szavai, melyeket a legjobb fordítás sem adhat vissza teljesen, mint irodalmi alkotást is az egész Ószövetség egyik gyöngyszemévé teszik. Igei üzenete minden történeti evolucionizmusnak vagy békés fejlődés útján eljövő aranykornak jámbor reménységével szemben ma is érvényes józan figyelmeztetés.

Sof. II. RÉSZ

Sof. 2,1–3. Keressétek az Urat.

Az isteni harag közelgő napjának leírása után a próféta megszólítja a népet és inti, hogy szétesettségében és érzéketlenségében szedje össze magát. Igaz, a vezetők közömbössége láttán a nép is elfásult, de annál inkább szükséges és a tűnő idő miatt sürgős, hogy az isteni végzés bekövetkezte előtt mentséget találjon az égő mennyei harag elől. A menekülés egyetlen útja az Ámós felhívásának cselekvése: Keressetek engem és éltek (5:5.14). Ez a keresés nem kultuszi áldozatok bemutatása, hanem az Úr erkölcsi magatartást követelő akaratának betöltése. Az Isten akaratát az alázatos cselekszi meg, aki ismeri és elismeri a maga semmi voltát Isten előtt és elismeri az Úr ítélete érvényét. Az igazságot az cselekszi, aki elismeri Isten akaratát és meghajlik előtte. A menekülés útja az alázat keresése (vö. Mik 6:8). Ez az alázat nem a földi hatalmasságok előtt való gerinctelen vagy kétszínű meghajlás. Az Isten előtti alázat elismeri, hogy teljesen az isteni kegyelemtől függ, s arra mindenestől rábízza magát. Ez a kegyelem erős, biztonságosan rejti el azt, akit befogadott. De az alázat maga mégsem biztosítja a menekvést. Isten akarata nem függ az ember akaratától s a menekvést teljesen a szabad isteni kegyelem adja. A „talán” az emberi reménység függőségét fejezi ki. De ezt a talán-t az Úr Jeruzsálem pusztulásánál s a babiloni fogságban igazolta: az alázatosokat megőrizte az életre. Ennek igazát érezhették az ország alázatosai, a hívők kis serege, akikre a szerkesztő (3ab) a fogság után gondolhatott.

Sof. 2,4–15. Fenyegetés Júda szomszédai ellen.

A fejezet többi része Istennek a környező ellenséges népek ellen mondott ítéletét tartalmazza. Az egyes próféciák eredetileg különböző időben hangozhattak el, s csak az ítélet bennük megszólaló közös gondolata alapján kerültek egy fejezetbe. Ezekben nincs szó ugyan az Úr haragjának napjáról mert ez elsősorban a választott nép megítéltetésének napja. Azonban a pusztulást hirdető jövendölés ezekben a versekben egyetemessé lesz és amikor az Úr azt ígéri, hogy Előtte majd leborul a pogány népek minden szigete s mindenki a lakóhelyén imádja az Urat, eschatologikussá válik.

A négy filiszteus város ellen szóló isteni fenyegetésnek (4–7) nincs indokolása. De gondoljunk arra, hogy Sanherib 701 után a filiszteusok kezébe adta Júda területének nagy részét és csak Manassé alatt került vissza jeruzsálemi fennhatóság alá az ország nyugati és északi része. A filiszteusok által megszállt területek kizsákmányolása mély nyomokat hagyhatott a megalázott és megsértett nemzeti öntudatban: Gáza és Ekron pusztulását lefordíthatatlan szójáték fejezi ki (mintha pl. azt mondanák, hogy Gázán keresztül gázolnak). Az író a ritkábban használt kerétim szót a pelistim-mel együtt szinonimaként használja. A nemzeti bukást átélt nemzedék vigasztalásként és elégtételként vette azt a prófétai szót, hogy a filiszteus partvidék csak juhnyájak legeltetésére alkalmas terület lesz és Askalon egykor gazdag házai júdai pásztorok szerény szállásául szolgálnak. Az Úr ilyen nagyot tud fordítani népe sorsán.

A Moáb és Ammon ellen szóló fenyegetés pusztulásuk indokolásával kezdődik. A két testvérnép minden alkalmat megragadott, hogy Izráel kárára terjeszkedjen. Ammon a szír-efraimi háborúban, 733 és 722 után is megszállt izráeli területeket s 602-ben mindketten Babilónia csatlósaiként fordultak Jeruzsálem ellen. Ezért, s a választott népet gúnyoló gyalázkodásért az Úr súlyos ítélettel fizet, mert népének becsmérlése az ő nevének kicsúfolását is jelenti, amelyet nem hagyhat büntetés nélkül. Az Úr népe a büntetés ellenére is népe marad, s egykor majd örökli a gyalázkodók földjét. Amikor az Úr az egész világ felett ítéletet tart, kitűnik a bálványok hiábavalósága, s ennek láttán még a legtávolabbi szigetek népei is az igaz Úrhoz térnek. Az ítélet egyetemességétől és Júda részleges üdvétől az író itt megérkezik az Úrba vetett hit olyan egyetemességéig, amilyet csak Deutero- és Trito-Ésaiásnál találunk. Ha a prófécia a 602 fent említett eseményeire is tekintettel van, akkor keletkezését a századfordulónál későbbre kell tennünk.

Egyiptomról csak töredék maradt fenn (12. skv.). Sofóniás idejében Egyiptom és a déli Ethiópia politikailag ismét ketté szakadt s már nem a kusiak, hanem a saisi dinasztia tagjai uralkodtak, de Sofóniás a régies kusi elnevezést használja. Egyiptom Sofóniás idejében katonai segédcsapatokat küldött a méd-babiloni támadásoktól meggyengült asszír birodalom támogatására. Ezért is fordul az ítélet-hirdetés részletesen Assur és Ninive ellen. A birodalom nevét viselő város 614-ben méd támadás áldozata lett. Ninive Sanherib uralkodása óta volt a birodalom fővárosa (700). Védelmi rendszere, királyi palotája, kertjei legendás hírűvé tették (vö. Jón 3:5). Ninive főbűne az erejére és gazdagságára alapozott magabiztosság, elbizakodottság volt. Az emberi határairól elfeledkező kevélység büntetése olyan teljes pusztulás, hogy romjai közt is csak bagoly huhog és láttára a járókelő utas felszisszenve és gesztikulálva fejezi ki döbbenetét. A fejezet metrikája váltakozó (3+2, 3+3, 2+2+2 közt váltakozik), csak a 10–11. v. próza.

Sof. III. RÉSZ

Sof. 3,1–5. Jeruzsálem bűnei.

A 3. fejezetben a próféta ismét Jeruzsálem felé fordul. Egy „Jaj” vezeti be a nevén nem nevezett főváros két fő bűnének leírását, amelyet nem követ ítélethirdetés. Az egyik fő bűn az Isten ellen tanúsított dac, ami engedetlenségben és bizalmatlanságban, tehát hitetlenségben nyilvánul meg. Prófétái hűtlenek az isteni kijelentéshez, s a szent és profán mibenlétének hű hirdetése helyett emberi óhajtásokhoz igazodnak. Papjai a hivataluk szentségét rontják meg azzal, hogy a jogtalan szerzésre isteni törvényben találnak igazolást. Szentségtörés az 1:4-ben megítélt Baál kultusz is.

A másik fő bűn az erőszakosság. A kormányzás és igazságszolgáltatás vezetői vérengző ragadozókként elégítik ki kapzsiságukat; erőszakosságukat a társadalmilag védtelenek és kiszolgáltatottak szenvedik meg. Sofóniás prófétai üzenete itt is erősen szociális jellegű. A szakasz befejező része a várt ítélethirdetés helyett az Úrra mutat, aki egyedül igaz a városban, ítéletét mint a napfényt naponta adja a templomban az őt keresőknek. Gondolhatunk itt a papi sorsvetés gyakorlatára is. De a hamis embert még az Úr igazságossága és az isteni döntés hirdetése sem vezeti önismeretre, félelemre és szégyenérzetre.

Sof. 3,6–8. „Várjatok rám!”

Azzal a hitetlen vélekedéssel szemben, hogy az Úr nem tesz se jót, se rosszat, most Isten maga mondja, hogy ő a történelem ura. Az ő ítélete következtében pusztult el Samária, lettek néptelenné nagy birodalmak városai. Mivel Júda a történelem eseményeinek beszédéből sem hallja meg az Úr hívását, s tettei még gonoszabbakká válnak, ezért most az Úr felkel mint tanú és bíró. De nem Jeruzsálem ellen ahogy a szakaszból következne, hanem a föld népei és királyságai ellen. Ezért hiábavaló minden reménykedés az ítélet elmaradása felől, az Úr elhozza haragjának az 1:18-ban csaknem azonos szavakkal leírt napját. Elliger a 8. v. ’aléhäm szavát ’alékäm-re változtatja, hogy a harag kitöltetése ne a népekre, hanem csak Jeruzsálem vezetőire vonatkozzék. Ilyen textusvariáns azonban nincs. A versekben található egyes és többes szám használat, a második és harmadik személy egymással nem egyező váltogatása egyébként ma már helyre nem hozható szövegtörténeti romlásra enged következtetni.

Sof. 3,9–13. Az Úr ígérete.

Az előző versek és részek ítéletével szemben a 9. v.-től az egyetemes kegyelem ígérete szólal meg. Az isteni kegyelem első ajándéka az lesz, hogy a népek ajka tisztává válik. Nem olyan értelemben, mint ahogy Ésaiás ajkáról eleven szén veszi el a bűn és hamisság tisztátalanságát, hanem úgy, hogy a bálványimádás miatt tisztátalanná lett ajkak tisztulnak meg az Isten igaz tiszteletére, a róla szóló vallástételre és az ő szolgálatára. Isten történelmet formáló akaratának végső célja tehát nem az, hogy elpusztuljon a föld, hanem hogy a népek „egy nyakkal” szolgálják őt, igaz ismeretére eljussanak. Még ha ez az üzenet másodlagos is Sofóniás próféciájában és az ’ammim (népek) helyett eredetileg ’ammi-t (népem) kell is olvasni egyes magyarázók szerint (amire egyébként szövegvariáns nincs) univerzálizmusa méltó az egész könyvhöz. Az Isten tiszta tiszteletében részt vesz Izráel Egyiptomba menekült diaszpóra népe is (vö. Jer 40:7–43:7). Sionnak nem kell többé szégyenkeznie a múlt bűnei miatt, mert az Úr a nyelv megtisztítása után megtisztogatja népét is úgy, hogy kiirtja közüle a kevély és gőgös bűnösöket, s megtartja az alázatos és egyszerű népet. Ez az alázat elsősorban az Isten szentségét elismerő engedelmesség és az Úrba vetett teljes bizalom. A „maradék” (se’érit) szóban és cselekedetben igaz életet fog élni a szent hegyen, s olyan békében lesz része, mint a biztonságban heverő nyájnak. Az Úr tiszteletének gyakorlásában megtalált új nyelv és a háboríthatatlan béke az Úr ígéretének két nagy ajándéka. A szakaszban – éppúgy mint írója lelkében – visszacsengenek a Jeruzsálem eleste után átélt megpróbáltatások és szétszóratás keservei, de az Izráel maradéka felől táplált reménység is.

Sof. 3,14–15. Trónralépési himnusz.

A mindössze két versből álló kis költemény a trónralépési himnuszokra emlékeztet, melyeket az Úr trónralépési ünnepén adtak elő (vö. a Zsolt magyarázatával). Az író itt annak örül, hogy az Úr megőrizte városát az ellenség támadásától és elfoglalta trónját népe között. Ez az utalás inkább történeti eseményre vonatkoztatható, mint eschatologikus vagy mitikus ellenségre. Ilyen esemény lehetett Jeruzsálem felszabadulása 701-ben (vö. 2Krón 32:22). Ebben a rövid himnuszban is, mint a többi hasonló és hosszabb énekben, az Úr királysága és Jeruzsálem, illetve a templom sajátos módon összetartozik.

Sof. 3,16–17. Az Úr népe között van.

A rövid szakasz megismétli a bátorítást: nincs ok csüggedésre, a kezek ellankadására, ha népe közt van az Úr, mert nemcsak jelenlétével bátorít, hanem mint győzelmet hozó, szabadító hős segítséget is nyújt. Most nem népe ellen, hanem népéért száll síkra. Itt van az idő, amikor örvend népének. A boldog szeretet olyan, hogy egyszer elhallgat, s szótlanul örül, másszor ujjongásba tör ki.

Sof. 3,18–20. Végső ígéret.

Valószínű, hogy ezekben a bizonytalan szövegű versekben már nem maga a próféta beszél. A belőlük kivehető történeti helyzet szerint a nép szétszóratott s gyalázatot szenved. Az Úr azzal fordítja meg népe sorsát (súb: Izráel Jahve által való megszabadításának terminus technicusa), hogy az elnyomó hatalomtól szabadulást ad, a szétszórt fiakat összegyűjti és mint jó pásztor visszaviszi őket ősi földjükre. Mindezek a fogság utáni időkre engednek következtetni, s a prófécia abból az időből származhat, amikor a fogságban élő nemzedék bízott abban, hogy rövidesen megláthatja az Úr szabadítását. Ez a szabadulás, mint minden szabadítás az Úr ajándéka. Az isteni ígéret szerint végül a megalázott nép hírnevet nyer a föld minden népe előtt. Ez az isteni rehabilitáció elsősorban ott megy végbe, ahol a gúnyt és megaláztatást szenvedték (vö. Zsolt 137). Ez a hírnév nemcsak a nemzeti-politikai önállóság helyreállítására vonatkozik, hanem Isten dicsőségére. Mert Isten népének igazi hírneve, dicsősége csak az Úr dicsőségében van, aki az ő dicsőségét mással meg nem osztja, de az alázatosakkal, amilyenekről Sofóniás prófétált, és amilyen ő maga is volt az Úr beszédének hirdetésében, együtt lakozik. Igazán híressé Isten népét az teszi, ha felragyog rajta az Úr dicsősége (Ézs 60:2) ezen a földön.