HABAKUK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Békési Andor lelkész

Bevezetés

A könyv történeti háttere.

A könyv első soraiból a belső és külső veszedelem képe tárul elénk: nagy elhajlás, fájó hűtlenség, valóságos „aposztázia” és ugyanakkor a kívülről támadó halálos fenyegetettség ténye bontakozik ki. Egyesek szerint vissza kell mennünk egészen Manassé uralkodásának utolsó esztendejéig, vagy legalább Jósiás uralkodásának első feléig, hogy ezt a politikai helyzetet és ezeket a társadalmi és erkölcsi bűnöket kellően azonosíthassuk. Ezek szerint Habakuk a küzdőtéren közvetlen Náhum után következnék, ugyanúgy mint a kánonban.

Vannak viszont, akik Jójákim (609–598) kortársának tartják Habakukot, azt állítják, hogy csak így érthető mondanivalója, mert csak az átélő – post eventum – érzékeltethette ilyen élénk színekkel az országra szakadt veszedelmet. Ha valóban ez a próféta szolgálatának időpontja, akkor Ninive már elesett (612), a „kaldeusok” világhatalma – a médekkel szövetségben – ténylegesen színre lépett, már túljutottunk a Jósiás által végrehajtott reformáción, sőt már Jósiás is elesett Megiddónál a 2. Nekóval vívott ütközetben. Már végbement a nagy erőpróba is a két szuperhatalom (Egyiptom és Babilónia) közt Karkemisnél (605), és Júda hosszú időre a babilóniaiak befolyási körébe került. Jójákim elszakadási kísérletének az lett a következménye, hogy Nabukadneccár megostromolta és kapitulálásra kényszerítette Jeruzsálemet, az ország népének egy részét pedig Babilóniába hurcolta (598). Egyes magyarázók úgy vélik, hogy még ennél is későbbre kell mennünk, mert a könyvben található utalások inkább beleillenek a perzsák, illetve a makedónok, sőt a Nagy Sándor utódainak, az egyiptomi Ptolemaioszok vagy a szíriai Szeleukidák idejébe.

Ezek a nagy eltérések az események értelmezésében nyilván onnan vannak, hogy Habakuk jövendölései, sőt egész igehirdetése eszkatologiai színezésű: korszakokat átívelő, nagy horderejű eseményt tárgyal, amely részben egy meghatározott időben beteljesedik, egészében azonban soha és sehol, csak majd a „végén”, de akkor „biztosan eljön, nem marad el”, „mert megvan a rendelt ideje” (2:3). Ha meg kellene neveznünk egy konkrét korszakot, amelyben a próféta megfogalmazhatta jövendöléseit, amelyre a „couleur locale” leginkább mutat, akkor mint legvalószínűbbet a Sellin által javasoltat fogadhatnánk el: a Jósiás király uralkodásának a vége és az első fogságbavitel esztendeje közti idő. Ebbe leginkább beleillik a prófétának az a fontos megállapítása, hogy: „inog a törvény” (1:4). A könyv keletkezése és egysége.

Ennek a kérdésnek eldöntése sokban attól függ, hogy a könyvben található egyetlen történeti utalás – a kaldeusok neve – eredeti-e vagy nem? A holt-tengeri Habakuk tekercs birtokában igennel felelhetünk erre a kérdésre: a kaldeusok neve a tekercs szövegében is benne van tehát nyilván eredeti. Habakuk kifejezetten ezek eljöveteléről jövendöl: „Nézzétek – oly dolgot viszek végbe napjaitokban, amit nem hinnétek, ha elbeszélnék nektek” (1:5). A „napjaitokban” kifejezés itt annyit jelent, mint „még a ti életetekben”. A próféta felnőttekhez szól, akik közül többen megérhetik a kaldeusok borzalmas betörését, ami Jójákim uralkodásának 4. évében be is következett. A „kaldeusok jönnek” – így szólt a jövendölés, de a prófécia elhangzása időpontjában még nem jöttek. Ez azért lényeges, mert egy későbbi időpontban, amikor a babilóniai birodalom már teljhatalmában volt, arról „jövendölni”, hogy részükről veszedelem fenyegeti Júdeát, egészen értelmetlen lett volna. Ebből a szempontból az említettnél egy valamivel korábbi időpont – mondjuk, Manassé uralkodásának a vége – még jobban megfelelne a jövendölést tartalmazó részek idejének. Erre látszik mutatni az is, hogy Sofoniás már felhasznál néhányat Habakuk kifejezéseiből (vö. Hab 2:20 és Zof 1:7).

A könyv keletkezésének időpontjával szorosan összefügg a könyv egységének a kérdése. A könyv alsó látásra egységes, organikusan összefüggő, művészien szerkesztett mű benyomását kelti. Ha azonban a felszín alá tekintünk, kitűnik, hogy különböző, legalább négy, jellegében egymástól eltérő réteg különböztethető meg benne. Ezt ki lehet mutatni a belső tartalomból, a külső formából és a versmértékek szerkezetéből egyaránt. A részleteket mellőzve, elfogadhatjuk Sellin megállapítását, aki a könyvet a jelenlegi formájában a templomi kultuszban alkalmazott – különböző időpontokban keletkezett anyagból összeállított – liturgiának tekinti. „A könyv megalkotásában nem lehet a tervszerűséget elvitatni, és abban a próféta tényleges részvételét kétségbe vonni. De ez a szemlélet nem homályosíthatja el azt a meggyőződést, hogy a könyvecske – éppen úgy mint egyéb prófétai iratok – különböző időben keletkezett egységekből szerkesztetett egybe” (Elliger).

Megemlítjük, hogy vannak, akik az 1–2. fejezeteket tartják Habakuktól származónak, mások ezeknek is csak a vázát. Leginkább figyelemre méltó K. Marti-nak egy régebbi tanulmánya – ezt mostanában újra említik, amely szerint öt különböző réteget különböztethetünk meg a könyvben: 1) 1:2–4.12–13b.15–16.(17); 2) 1:5–10.(11).12b; 3) 2:1–4; 4) 2:5–20; 5) 3:2–19. Őmaga ebből csak az első réteget tekinti Habakuktól valónak, többen azonban – tovább elemezve az anyagot – az 1., a 3. és az 5. réteg szerzőjének ismerik el a prófétát.

A holt-tengeri Habakuk tekercs.

Az ’Ain Feskha közelében talált tekercsben felbecsülhetetlen értékű forrásanyag áll a Habakuk kutatók rendelkezésére. A Kr. e. 1. század közepe tájáról ránk maradt szöveg és a hozzá fűzött „midrás” – egyfajta allegorikus, titkos értelmet kereső magyarázat – aránylag kevés eltérést mutat a masszoréta szövegtől, és így rendkívüli módon alátámasztja annak megbízhatóságát. Legmeglepőbb, hogy a tekercsből hiányzik a próféta könyvének 3. fejezete. Ebből egyesek igazolva látják azt a régebbi feltevést, hogy ez a fejezet nem eredeti. Indokolatlan azonban egyetlen kéziratot így szembeállítani a masszoréta szöveggel és a fordításokkal, amelyekben megtalálható a fejezet. A kihagyás oka másban keresendő. Köztudott, hogy a kommentár szerzője az exkluziv qumráni közösség tagja volt és egészen különös, merev nézetet vallott „Isten népének szabadításáról”. Az embervilágnak a perzsa dualizmusra emlékeztető merev kettéosztásában az egyik oldalon áll nála: az „igaz”, a másikon a „hazug”, a törvényt teljesítő itt, a harácsoló ott, más kifejezéssel az egyik oldalon: az Igazság Tanítója áll követőivel, a másik oldalon a Gonoszság Papja a maga táborával. Az eljövendő ítéletből nem menekül meg majd az egész Isten-népe, hanem csak annak a közösségnek a tagjai, amelyhez a kommentár írója is tartozik. Ez nem Habakuk tanítása. Teljes mértékben igazat kell adnunk tehát azoknak, akik szerint a 3. fejezetet a kommentár írója azért mellőzte, mert annak eszkatológiai szemlélete nem egyezett az övével s a qumráni közösségével. Az egyszerűen: „irgalmatlan” volt. Habakuk könyörgésének alapvonása ezzel szemben a 3. fejezetben: a könyörület. Így kiált Istenhez: „Fölindulásodban is emlékezzél meg az irgalomról!”

A „kaldeus” szó ott van a tekercsben, de a szerző nem mondja meg: kik voltak ezek, hanem csak azt, hogy ő, a maga idejében: kikre érti. Az 1:10-hez fűzött magyarázatában ezt írja: „Ennek magyarázata a kitteusokra (kittim) vonatkozik, akik fürgék és erősek a küzdelemben, hogy sokakat elpusztítsanak.” Valószínűleg a rómaiakra érti.

Aránylag kevés benne a variáns, több ellenben a szándékos szövegmásítás. Néhány értékes variánsa: Hab 1:17 „gyalom” helyett „kard”-ot, a 2:5 „a bor” helyett „vagyon”-t, 2:16 „légy körülmetéletlen” helyett „tántorogj”-ot olvas.

A próféta személye.

Csak nevét ismerjük, se működési idejére, se életkörülményeire nem ad felvilágosítást a Biblia. Neve jelentése is bizonytalan. Az igegyök jelentése: a kezeket lazán összetenni, átkarolni. Elvont főnévként: átkarolást jelent, amit azután Jahvénak, vagy a prófétának Izráel iránti szeretetére értenek. Jeromos a Jabbok révénél imádságban küzdő Jákób nevével állítja párhuzamba. Többek szerint Habakuk jelentése a későbbi „theofilos” névvel azonos: Istentől szeretett, átkarolt.

A Dániel könyvéhez csatolt Bél és sárkány című töredék szerzője azt írja, hogy amikor Dániel az oroszlánok vermében szenvedett, Isten hajánál fogva felragadta Júda földjéről Habakukot és ételt vitetett vele Dánielnek. E töredék bizonysága szerint a Lévi törzséből való volt, egy Jézus nevű ember fia, Dániel kortársa. A rabbik hagyománya szerint Habakuk a sunemita asszony fia volt, akit Elizeus életre keltett. Pseudo-Epifánius szerint a Simeon törzséből származott, és Bét-Zukar volt a szülőhelye. Eusebius és Jeromos idejében Keila és Gabbatha közt mutogatták sírját.

Némi alapja van annak a föltevésnek – erre mutatnak a 3. fejezetben található zenei utalások és az ajánlás is –, hogy Habakuk zeneértő lévita volt, sőt egyike a templomi prófétáknak

A próféta üzenete.

Három tételben summázhatjuk: 1.) Isten Úr a világ és annak történései felett. Az Istenhez tartozók tiszte: figyelni, észrevenni Isten – sokszor titkon való – munkáját az élet eseményei mögött. 2.) Isten mindig a jót munkálja és segíti az egyén életében és a világban, de alkalmanként a gonoszt is eszköznek használja célja megvalósítására. Az embertelenség, gőg és kapzsiság nem lehet sokáig biztonságban, mert előbb vagy utóbb még a „kő is kikiált a falból” ellene és Isten megítéli (2:11). 3.) Isten visszavonhatatlanul az ember – élete, megmaradása, jövője üdvössége – mellett döntött. Az, aki hisz, azaz hűségesen kitart Isten mellett és ráhagyatkozik ígéreteire, nem szégyenül meg, annak minden körülmények közt „élet” lesz osztályrésze (2:4). Az események zajlásában támadhatnak nehéz kérdései: Miért virágzik a gonosz és szenved az igaz? A felelet: légy hű és meglátod majd az ellentmondások feloldását és az igazi megoldást, amely teljességében csak eszkatológiai távlatban ragadható meg. „Az Úr ott van szentséges hajlékában, csendesedjék el előtte az egész föld!” (2:20). Az Úr előtt elcsendesedő nem kap mindig szavakban megfogalmazható feleletet, de megoldást igen: az Istennel létesült közösségben olyan – értelem felett való – hitállapotba jut, amelyben nem is várja többé a feleletet, mert érzi és tudja, hogy „máris” oka van „az Úr által örvendezni”.

Irodalom.

Elliger, K.: Das Buch der Zwölf Kleinen Propheten. II. Göttingen 1950. Das ATD. 25. Horst, H.-Robinson, Th. H.: Die Zwölf Kleinen Propheten. Tübingen 1938. Taylor, C. L.-Thurman, H.: The Book of Habakkuk. The Interpreter’s Bible. Vol. 6. New York 1956. Deane, W. J.: Habakkuk. The Pulpit Commentary. Vol. 14. Grand Rapids 1950. Hamar I.: Habakuk próféta könyve. Bp. 1928.

Hab. I. RÉSZ

Hab. 1,1–4. Meddig még, Uram!

Ez a szakasz a próféta panaszát tartalmazza a gonoszok uralma és az igazak szenvedése miatt. Éles ellentétben áll itt az „igaz” (caddiq) a „gonosz”-szal (rásá’). Az igazaknak a gonoszokkal való ilyen merev szembeállítása a fogság utáni iratok állandó témája, de nyilván már előbb is jelentkezett ez az ellentét. A próféta panasza ez: miért kell látnia, hogy erőszak, pusztítás, per és versengés dúl körülötte, és hogy mindebben az Úr törvényét megerőtlenítik, elforgatják. Hogy van az, hogy emiatt való panaszára nem felel az Úr és nem nyújt segítséget az igazaknak, holott, szent, igaz és öröktől fogva való?

A próféta kiáltással kezdi panaszát, amellyel azt a terhet (masszá’) viszi Isten elé – ki tudja hányadszor –, ami népének ezek miatt a bűnei miatt nehezedik rá. A „teher” itt látomás, fenyegetés, majd jövendölés formájában bontakozik ki. A próféta bátorsága meglepő. Kálvin helyes nyomon jár, amikor feltételezi, hogy Habakuk előzőleg a „tanító” tisztét töltötte be népe között, mert egyébként szokatlan lenne, hogy szolgálatát ilyen panasszal és kéréssel kezdje. Nyilván sokat imádkozott előzőleg Istenhez, hogy gyógyítsa ki népét gonoszságából. Imádkozott mindaddig, amíg a legkisebb remény megvolt a megjobbulásra. Csak amikor a dolgok túljutottak a helyreállíttatás – önkéntes bűnbánat útján való – lehetőségén, akkor könyörgött azért, hogy Isten most már mint bíró vegye kezébe az ügyet és büntesse meg népét. Itt már szinte siettetni látszik Isten ítélettel való közbelépését. Talán nem szerette és nem féltette népét? De igen. Csakhogy neki Istenre is néznie kellett. Itt megint Kálvin mutat rá a másik oldalra: a próféták küldetése nemcsak az volt, hogy a nép megmaradásáért, üdvösségéért munkálkodjanak, hanem az is, hogy Isten dicsőségéért felelősséget érezzenek és vállaljanak.

A legfájóbb pont számára az, ami Isten törvényével (tóráh) történik. Ha nem is szószerint értendő, amit Kálvin mond, hogy „lábbal tiporják”, de ahogy az eredeti szöveg kifejezi: „megdermed”, életadó forrása mintegy befagy, erőtlenné, holt betűvé válik. Az igazak tudták, hogy a törvény hűséges hallgatóinak és megtartóinak Isten jutalmat ígért (Lev 26:2–13). Meg is újították az Istennel kötött szövetséget, és ünnepélyesen megígérték, hogy „beteljesítik e szövetség beszédeit” (2Kir 23:3). Ha valóban bántalom érte a prófétát, ahogy a LXX és a Vulgata céloz erre (vim patiens), akkor az nyilván azért történt, mert kiállt az Úr és törvénye mellett, és annak fényében a felebaráti szeretet, az igazságosság és az emberség mellett.

A próféta a hit szilárd alapján kezd beszélgetést Istennel. Egy pillanatig se kételkedik abban, hogy Isten az igazság és jogosság őrizője, és tud és akar segíteni. Ezért van az, hogy nem azt kérdezi: Miért nem teszi, hanem még meddig nem teszi? Ebben megegyezik a zsoltárköltővel (13:1; 74:10). Bizonyos, hogy megborzasztja egy pillanatra az, amit az egyik magyarázó a „gonosz szupervitalitás”-ának nevez. „A gonosz gonoszsága dinamikusabb és erőt megmozgatóbb, mint a jó jósága”. Jól látja, hogy nem elég a „jó” kétségbevonhatatlan felsőbbrendűségében és végső győzelmében hinni, hanem ki kell állni mellette és teljes erőbevetéssel munkálkodni megvalósításáért, vállalva a harcot a gonosz ellen.

Hab. 1,5–11. Isten nem nézi el a gonoszságot.

Isten feleletképpen egy egészen rendkívüli elhatározásra hívja tel a figyelmet. Nem ez Isten sajátos cselekvési módja, de most ezt látja legjobbnak: egy idegen népet – talán a legrosszabbat – használ fel eszközként arra, hogy megbüntesse a bűnt saját népe között. Miért teszi? Ez nagyban függ attól, hogy kikhez intézi itt a felszólítást. Nyilván Júda „hitszegőihez”. Akkor az idegen nép feltámasztását valóban úgy tekinthetjük, mint ami az ő megbüntetésükre történik. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a szakasz élén a „nézzétek” után mindjárt a „hitszegők” (bógedim) szót találjuk (LXX), ami csak később változhatott „népek között -re (baggójim). A hitszegők előfordulnak a következő szakaszban is. Azokra vonatkozik ez a megjelölés, akik Jáhve törvényét semmibe vették. Jeremiás szintén a „bágad” igét használja kortársai nagy bűnének a megnevezésére (3:20; 5:11). Ezek sokszor gúnyolódva beszéltek Istenről azért, mert nem avatkozott bele a dolgok menetébe. Most nekik szegezi a felszólítást: „Nézzétek, ti hitszegők!” Kálvin általában mindazokra gondol itt, akik eddig „taníthatatlanok”-nak bizonyultak. Méltatlanoknak találtattak arra, hogy „Isten iskolájában” oktatást vegyenek, ezért most „más tanítókat” állít be számukra: a kaldeusokat hívja be tanítókul!

Isten tehát megnevezi ítéletes akaratának végrehajtóit. Nem lephet meg, hogy embereket használ fel. Kemény harcosokat (haggibbórim), ahogy némely LXX kézirat meghatározza, de mégis embereket. Embereknek ad erőt, képességet, sőt hatalmat is, hogy azután a maga céljai szolgálatába állítsa őket. A meglepő itt az, hogy a nyers erőt, a korlátot ismerni nem tudó emberi szenvedélyt használja fel. Nyilván azért, hogy nagyobb rettenetet keltsen. Akik nem akarták félni Istent, most megtanulják, mit jelent emberektől rettegni.

A „kaldeusok” (héber kiejtéssel „kaszdim”, asszír kiejtéssel kaldú) a Mezopotámiába vándorolt sémita népek közé tartoztak, de különböztek mind az asszíroktól, mind a babilóniaktól. Lakóhelyük Bábeltől délre, a Perzsa-öböl mellékén volt. Eredetileg több fejedelemségre oszlottak és állandóan arra törekedtek, hogy Babilónia urai legyenek. Erre csak akkor került sor, amikor fejedelmük, Nabopolasszár megszerezte Babilónia koronáját és a méd Kyakszáresszel szövetkezve, 606-ban megdöntötte az asszír hatalmat.

Hab. 1,12–17. Isten nem engedi elveszni népét.

Ismét a próféta veszi át a szót. Kéri az Urat, ne engedje a rászakadó szörnyű ítéletben elveszni népét, arra méltóztatta egyszer, hogy szövetségre lépjen vele. Legyen irgalmas hozzá az irgalmatlan emberek pusztításai közben. Két érvre hivatkozik. Az egyik, hogy az ítélet fenyítő, javító jellegű lesz. Ha eléri célját – és ezt hiszi a próféta –, akkor nem lesz rá szükség többet. Azután Isten szentségére mutat. Ezzel nem fér össze a szentségre hívott nép elvesztése. Még végig se mondja beszédét, máris olyan erős bizonysága támad Isten irgalmasságában, hogy ujjongva kiáltja: „Nem fogunk meghalni!” Amikor kijelenti a kaldeusokról, hogy „fenyítésül” (hókiah) rendelte őket Isten (görög: paideia, nevelés, javítás), akkor egy nyomon jár Ézsaiással, aki Asszíriát „Isten haragja botjá”-nak nevezte (10:5). A botot félre lehet tenni, sőt el is lehet törni. Ezt tette Isten Asszíriával, és ezt fogja tenni a kaldeusokkal is. Úgy meregeti majd ez a hatalom a tehetetlen népeket, mint a halász hálójával a halakat, hogy azután fogságba vigye őket, de Isten véget vet pusztításainak. Saját bűnei fordulnak majd ellene, maga bizonyítja magát bűnösebbnek, mint akiket vele büntet Isten. Nem állhatnak meg az igaz Isten előtt, nemcsak azért, mert túllépik a megengedett mértéket, hanem méginkább azért, mert bálványokat imádnak, azoknak tulajdonítják győzelmeiket és azoknak mutatnak be áldozatot, sőt elbizakodottságukban önmagukat teszik istenné. „Ahol Isten Lelke nem uralkodik, ott nincs alázat, hanem belső gőg tölti el a szíveket” (Kálvin). Ezt fejezi ki már a 11. vers, amelyik – némi igazítással – így hangzik: „Akkor felfuvalkodott lelkében és szertelenségbe csapott, és bűnössé vált, mert erejét tette istenévé”.

Hab. II. RÉSZ

Hab. 2,1–4. Az igaz hűsége által él.

Az egész 2. fejezet a próféta kérdésére adott felelet. Annak elnyerését és summáját adja ez a szakasz. Az „igaz” és a „gonosz” jelentése itt módosul. Az „igaz” magával a választott néppel lesz azonos, a „gonosz” pedig az elnyomó idegen hatalommal, amelyre büntetés vár. Felesleges, hogy itt más hatalmat tételezzünk fel, mint a kaldeusokét.

Az „őrhelyre állás”, a feszült „figyelés” és „várás” az igaz próféta Isten iránti alázatos magatartásának kifejezései (Jer 6:17). Isten kijelentése nem adatik az ember cselekvő részvétele nélkül: csak a bizalommal várónak, a zajokból kilépőnek. A „mit mond bennem” (bí) kifejezés arra mutat, hogy a próféta a kijelentést – látomásként (házón) és hallomásként – lélekben nyeri, s mivel a jövőre vonatkozik és sokaknak szól, s mivel csak később és hosszabb idő alatt teljesedik be, fel kell jegyeznie. De fel kell írnia azért is, hogy mindig kéznél legyen és dokumentumként megmaradjon. Táblákra (luhót) kell felírni, mint annak idején a tízparancsolatot, és jól bevésni, hogy folyékonyan (futva) olvashassák, esetleg a nép előtt kikiálthassák. A „futhasson” itt azt is jelentheti, hogy „prófétálhassa”, azaz sietve elhirdethesse (Jer 23:21). A „meghatározott idő”, a „vég” és a „végfelé siet” az eszkatológia megszokott kifejezései. Istennek más az időszámítása (Zsolt 90:4). Istent nem lehet se sürgetni, se visszatartani. Az embernek meg kell tanulni türelmesen várni az ígéretek beteljesedését. „Ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan eljön.” Mi jön el, vagy éppen ki jön el? Említésre érdemes, hogy a prófécia mintegy megszemélyesítve „liheg”, siet a beteljesedés felé. Részben beteljesedik még „napjaikban” (1:5), de teljességében csak a messiási idő elérkezésekor. A LXX és a Vulgata, és idézetében a Zsidókhoz írt levél már „aktualizál”, azaz a Messiás személyére vonatkoztatja a jövendölést: „Már csak rövid, nagyon rövid az idő, aztán eljön az Eljövendő, s nem késik” (Zsid 10:37).

A próféta kérdésére a válasz – mintegy szentenciaszerűen – a 4. versben található. Nagy kár, hogy a szöveg itt annyira megromlott, hogy csak nehezen rekonstruálható az az ellentét, amiben a válasz megfogalmazást nyer. Akkor lenne egészen világos, ha az ellentétes párhuzam első felében ott lenne a „gonosz”, mint ahogy a második felében ott van az „igaz”. Itt sem a verziók, sem a holt-tengeri tekercs nem nyújtanak segítséget. A LXX-ben az ismert variáns található: „Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.” A héberben ez áll: „Íme, felfuvalkodott, nem igaz a lelke benne”. A továbbiakban ennél azonban több van. A fejezetben az a tétel nyer részletezést, hogy a „felfuvalkodott” (uppeláh), más szóval a „gonosz” – itt a kaldeusok birodalma – nem lesz biztonságban, nem fog megmaradni, élni, az „igaz” ellenben – itt Isten népe – túléli a pusztulást, megtartatik. A tanítás világos: hiába tűnik úgy, hogy „a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat” (1:13), a végén nem menekül meg. A szövegromlás előtt nyilván ezt fejezte ki a 4. vers két ellentétes sorában. Ma erre csak következtetni lehet. Ezt a megoldást támogatja a Zsid 10:38–39 is, ahol a LXX-ből vett idézethez hozzá teszi az író: „De mi nem vagyunk azok közül valók, akik visszahúzódnak a pusztulásba” (hyposteles eis apoleian). Csupán az arám nyelvű targum emeli ki itt az ellentétet, ilyenféleképpen: „A felfuvalkodott lelke elájul (elhal) benne (vö. Ézs 51:20) az igaz ellenben hűsége által élni fog.”

A héberben „hűség” (ämunáh) van. A hűség Isten szövetséges népének legjellemzőbb ismertetője. Az „igaz hűsége által él” – azt jelenti, hogy akik Isten ígéreteiben bízva Hozzá hűek maradnak, azok az eljövendő pusztulás közepette is megtartatnak a „gonosz” – adott esetben a kaldeusok gőgös birodalma pedig rommá lesz. Innen kiindulva nyílnak távlatok az örökkévalóságra, az örök üdvösségre, ahová Pál apostol – a héber szó görög megfelelőjéből, a „pistis”-ből – meg is húzta a vonalakat (Róm 1:17). A LXX itt kiteszi a birtokos névmást: „élni fog a bennem való hit által” (ek pisteos mou).

Hab. 2,5–20. Ötszörös jaj az elnyomó nép ellen.

Miután a 4. versben a próféta summázta a „gonosz”-ra váró sorsot, ebben a szakaszban részleteiben mutatja azt fel ötszörös jajban, mintegy az elnyomott népek szájába adva a vádakat „a kiontott embervérért az országon és a város minden lakosán elkövetett erőszakosságért” (17).

Az első versszakot az 5–6. versek adják, nyolc sorban. Az első sor erős szövegromlást szenvedett. Szószerint ezt mondja: „És bizony úgy van, hogy a bor hamisan cselekszik”, azaz megcsal. Ez szokatlan kezdés ilyen világméretű dologban. Javasolják, hogy a LXX után indulva javítást eszközöljünk az első soron és így olvassuk: „Jaj a felfuvalkodottnak és a hitszegőnek (hój havván uhógéd), a büszke embernek, aki be nem telik.” Ezt némileg a holt-tengeri tekercs is megerősíti, ahol szintén nincs „bor”, hanem „vagyon” (hón) van helyette, valószínűleg a „jaj” (hój) romlásaként. Így az első sor mindjárt megnevezi, a szakasz többi sora pedig felsorolja a büszke és hódításaival telhetetlen hatalom zsákmányolásait.

A második versszak mintegy uzsorásként állítja elénk a leigázó hatalmat, amely kincsre éhesen mástól elvett holmival tölti meg házát. A 8. vers az összeharácsolt gazdagság megsemmisülését hirdeti. A „hirtelen mardosói” majd a perzsák lesznek. A „föld” (’äräc) azonosítható Júdával, a „város” (qirjáh) pedig Jeruzsálemmel.

A következő szakaszban (9–11) éppenúgy mint az előzőben a gonoszul szerzett gazdagságról beszél. A hamis szerzeménnyel és elrablott javakkal megtöltött ház – ami itt a dinasztia palotáit jelképezi –, bármily magasra emelkedjék is, nem biztosít nyugalmat és nem mentesít a veszedelemtől. Az ilyenre vádat emelnek nemcsak a kizsákmányoltak, hanem még a „ház kövei” is ellene kiáltanak. Sőt még valami, aminek nehéz az értelmét megállapítani. A káfist szó egyszer fordul elő, általános felfogás szerint „gerendát” jelent, ahogy a Károli is fordítja. A LXX egyfajta „férget” mond, amit az egyházatyák többen „skarabeus”-nak neveznek el. Aquila fordításában „égetett tégla” van, nyilván ebből lett a próbafordításban a „vakolat”.

A 12–14. versekből álló újabb versszakban az a gondolat nyer további kifejtést, hogy míg amott a gonosz gazdagság megszerzésének, a városok és várak építésének eszköze: a ravaszság és a népek kizsákmányolása volt, addig itt a vérontás és a gonosz tett az eszköz. A figyelmeztetés ez: aki így épít, az a tűznek, a pusztulásnak épít. A földön csak az Úr dicsősége lehet örök. „Megtelik a föld az Úr dicsőségének ismeretével” kifejezésnek eszkatológiai hordereje van. Megtelik majd előszőr akkor, amikor megdönti az Úr a kaldeusok hatalmát, és teljességgel megtelik akkor, amikor eljön a Messiás országa (Dán 2:44).

A 15–17. versekből álló szakasz a népeknek Babilónia által való „megrészegítéséről” és gyalázatba ejtéséről szól egyfelől, másfelől pedig a Libanonon elkövetett pusztításokról. Ez utóbbi ismert történeti tény: a cédrusok letarolása és a vadállomány kegyetlen kipusztítása (Ézs 34:24; 14:8). A 15–16. versek értelme ez: aki másokat megszégyenít, az hasonló megszégyenítésre számíthat. A holt-tengeri tekercs itt a „mezítelenség” helyett „ünnepélyeket” mond, a „láttassék szemérmed” (légy körülmetéletlen) helyett pedig „tántorogj”-ot olvas. De tud a masszoréta szövegben megőrzött variánsról is, ami végül is jobb párhuzamot nyújt.

Az utolsó szakasz (18–20) – ez javításunkkal már a hatodik jaj lenne – tartalmában különbözik az előzőektől. Itt bálványimádásról és annak hiáhavalóságáról van szó. Egyesek későbbi hozzáadásnak tekintik ezeket a verseket, pedig logikusan következnek az előbbiek után. A próféta szükségesnek látta hogy a gonosz hatalom bálványozására és önistenítésére is kitérjen azért, hogy a bálványok mulandóságával szembeállítsa az Úr örök megmaradását és mindenre kiterjedő szuverénitását. Az utolsó sorban – mintegy az egész fejezet záradékaképpen – az Úr előtt való alázatos meghajlásra szólít fel. Az Úr ott van „szentségének templomában”, nem Jeruzsálemben, hanem „az egekben” (Zsolt 11:4). Az egész föld elnémulva álljon előtte, mint alattvalók királyuk előtt, szavát lesve. A LXX még fokozza és kiterjeszti az igényt: „Félje őt az egész föld.”

Hab. III. RÉSZ

Hab. 3,1–2. Emlékezz meg az irgalomról!

A 3. fejezetet a külön felirat Habakuk imádságának mondja. Az imádság, illetve „könyörgés” (tefilláh) nem fejezi ki pontosan a fejezet tartalmát, mert az a „gonosz” megbüntetésére és „felkentje” megmentésére érkező Jahve fenséges teofániáját és a megjövendölt ítélet végrehajtását adja páratlan szemléletességgel és szépséggel.

Bevezetőben félelmét vallja be a próféta a közelgő ítélettől, és kéri Istent, hogy mutasson irgalmat (rähäm) azzal, hogy gyorsan véget vet a büntetéssel járó nyomorúságnak. A „keltsd életre” (hajjéhu) kifejezés jellemző a próféta kérésére, valóságos kulcsszava. Az igei alak ebben a formájában két dolgot jelent: előszőr a már nem élők új életre keltését, azután pedig a még nem létezett, meg nem történt dolgok létrejöttét. Itt a két jelentés egybeolvad, és éppen ez adja a fejezet, a himnikus szárnyalású „zsoltár” rendkívüli dinamikáját. „Hallottam közlésedet” – kezdi. A LXX megkettözi a bejelentést, és ebben nyilván eredetit őriz meg: „Hallottam közlésedet és szemléltem (rá’iti) munkádat.” A közlés nyilván az Úr által kijelentett dolgokra vonatkozik, a „munka”, a „tettek” az Izráel népe életében történtekre. Ehhez járul most a saját népét megbüntetö, a gonosz hatalmat pedig eltörlő ítéletről kapott látomás. Azt kéri most tehát, hogy ezt „keltse életre”, váltsa valóra az ígéretet, mert noha egy ideig nyomorúságot jelent az majd népének, de ugyanakkor megszabadítja ellenségétől, és így közelebb jön ama végső „szabadítás” napja is és megtelik az egész föld Isten dicsőségével.

Az „évek közepette” (beqäräb sánim) kifejezés arra utal, hogy ne később, a végén történjen meg az esemény, hanem hamarabb. Jöjjön el minél előbb. A LXX az évek közepette helyett „két élőlény között”-et olvas. Egyes régi írásmagyarázók ezt a betlehemi szamár és ökör között fekvő, mások a „két lator közt” fűggő Jézusra vonatkoztatják, de ennek semmi alapja nincs az eredeti szövegben.

Hab. 3,3–15. Az Úr érkezése.

Ezt fenséges „teofániá”-ban írja le. Ehhez felhasználja az ősi teofániák vonásait és az ezekkel kapcsolatos történeti eseményeket, és a még csak ígéretben levő dolgokat is. Múlt, jelen és jövő így elválaszthatatlanul egybefonódik az Úr megjelenésében.

A 3–6. versekben magát a teofániát közli. A vonásokat és színeket, amikkel dolgozik, Jahvénak a SinaiHóreben és a Kisonnál vívott döntő harcban történt megjelenéseiből kölcsönzi (Ex 19:18; Bír 5:4.5). Az első versszak a teofániának a föld felett, az égen és a levegőben látható jelenségeit, a másik pedig a földi következményeit mutatja be. Az égi jelenségek legfőbb eleme a tűz, fény, a ragyogás, amely elborítja az égboltozatot. A Jahvét körülvevő dicsőség (kábód) alkotóelemei ezek. Egyeseket a régi viharisten képzetére emlékeztetnek. Ahonnan régen jött, most is Témánból, a szent Párán hegyéről várja Istent (Deut 33:2). Témán, Edómnak, illetve egyik részének a neve. Párán hegyvidék az Akabai-öböl mentén van.

Ezek a versek az eredetiben nagyon megromlottak. A „sugarak támadnak mellőle” (4) ilyesmit jelent: „szarvai voltak, melyek lenyúltak kezei alá”. Ezt nyilván a hajfürtökre érti, melyek mint Sámson esetében, itt is az erőt jelképezik. Az „ősidők ösvényein jár” helyett – Albright szerint – egy ugariti irat nyomán jobb ezt olvasni: „az örökkévaló utak leromboltatnak”. Ezt a csillagokéra érti. A további verset így lehetne fordítani: „Kúsán sátorai darabokra tépődtek, Midián sátortakarói vadul lobogtak.” Kúsán itt nem Etiópiát jelöli, hanem egy nomád törzset, ahogy Midián is törzsi név az említett vidéken. Ezekben a sorokban Jahve földre lépését írja le a próféta. Mint egy hős áll meg a földön, lába dobbanása alatt megrendül a föld, szétporlanak a hegyek, tekintetétől megrettennek a népek.

A 8. vers egy rétorikai kérdéssel kezdődik. Kitűnik, hogy a vizek kettéválását a Vörös-tengeren úgy fogja fel, mint ami annak következménye, hogy Jahve átrobog rajtuk szekerével. Ez eredetileg a szélviharra vonatkozott (Ex 14:21).

A 13–15. versek mondják el Jahve megjelenésének okát. Amint a múltban is akkor jelent meg, amikor népe végveszedelemben volt, úgy most is. A „gonosz” most magasra és hatalmasra építi házát, de az Úr romba dönti. „Kivonulsz néped szabadítására és fölkented szabadítására” (13). A LXX-ben ez áll: „hogy megmentsed fölkentedet (-eidet)”. A Vulgata ezt így adja vissza: „in salutem cum Christo tuo”. A próféta valamelyik dávidi sarjra gondolt, amikor „felkentet” mondott.

Hab. 3,17–19. A megtartatás bizonyossága.

Az elkövetkező ítélet gondolata félelemmel tölti el a prófétát, mert abban Isten félelmes hatalma tükröződik. Megrendül, valósággal reszket minden tagja, de megvigasztalja és megerősíti az a bizonyosság, hogy a sokféle nyomorúság közepette is meglesz Isten népének a nyugalma, nyilván emlékeztetésként amaz eljövendő végső nyugalomra (Zsid 4:9). A „fügefa nem fog virágozni” és sokféle hiánya lesz Isten népének anyagiakban, de ezt is el kell szenvednie, mint büntetést. „Mindez elvétetik a néptől, mert vétkezett teremtő Istene ellen” – írja ezt magyarázva Jeromos.

A biztos megtartatás és megmenekülés tényét jelzi az is, hogy a lábak a nőstény szarvasokéihoz lesznek hasonlók, hogy a megtartottak az Isten által mutatott magaslatokra menekülhessenek. A hűségesekkel azonosítva magát, már most kifejezi örömét a próféta a megígért szabadítás felett. Nemcsak örül az Úrban és az Úr által, hanem hangos felkiáltásokkal is jelét adja kicsorduló érzéseinek. A LXX többet mond, amikor „szabadítás” helyett „szabadítót” (soter) fordít. „Örvendezek majd Istenben, az én Szabadítómban!” A Vulgata pedig messze túl megy a szöveg szabta határon, amikor ezt fordítja: „Exsultabo in Deo, Iesu meo.”

A fejezet jellemző szavai – szabadítás, nyugalom, öröm – mind bizonyosságot árasztóak, de a legtöbbet mondó szava ez az ellentétet kifejező szócska: mégis. Nem lesz füge, megcsal az olajfa termése, az akolból kivész a juh, és „én mégis örvendezek az én Istenem által”. Igen, írja Kálvin, mert ez az öröm nem függ a külső körülményektől. Lehet, hogy a végsőkig próbál bennünket az Úr, mégis megingathatatlan a meggyőződésünk, hogy szabadításunk (üdvösségünk) az Ő kezében van, és Ő hűséges őrizője annak. „Valahányszor Isten haragja sújt bennünket külső dolgokban, mindig megmarad a gyógyulás lehetősége: ha meggondoljuk, mit jelent nekünk Isten belsőleg. A belső öröm, amit a hit ajándékoz nekünk, képes legyőzni minden félelmet, rettenetet, szomorúságot és aggódást.”