NÁHUM KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Aranyos Zoltán lelkész

Bevezetés

Kortörténeti összefüggések.

Náhum könyvét Ninive pusztulása foglalkoztatja. Az asszír birodalom utolsó nagy uralkodója, Assurbanipal idejében állt hatalma és dicsősége tetőfokán, aki Egyiptom elleni hadjárata során (633-ban) Thébát (Nó Ámón vö. 3:8) is elfoglalta. Halála után azonban, a 7. század utolsó harmadában Asszíria gyors hanyatlásnak indult. A húszas években Babilon lerázta magáról az asszíriai fennhatóságot. 612-ben Nabupolassar babilóniai király, a médekkel szövetkezve, a birodalom fővárosát, Ninivét is elfoglalta. Az Asszíria bukását és Ninive lerombolását kísérő jelenségek az Ázsia népeiben felgyülemlett gyűlölet mértékét is jelzik. A birodalom katasztrófája, Asszíria pusztulását megelőzően, már a 7. század utolsó harmadának elején előre vetítette árnyékát. A szaporodó jelekkel együtt nőtt e térség népeinek nyugtalansága és gyűlölete a romlásukat okozó asszírok ellen.

A kornak ezt a hangulatát tükrözi Náhum könyve is. Asszíria hanyatlásáig, mintegy száz éven át Júda szintén Ninivétől függő helyzetben volt. Asszíriai csapatkülönítmények, különböző hivatalnokok, adószedők, kereskedők voltak az országban. Az asszír birodalmi isteneknek is helyt adtak – a politikai lojalitást jelezve – a jeruzsálemi állami szentélyben. Csak a birodalom hanyatlásával vált lehetővé az elszakadásra, az egykori északi országrész visszaszerzésére és a dávidi nagybirodalom helyreállítására gondolni. Jósiás júdai király szintén függetlenítette magát. Több, egyre gazdátlanabbá váló samáriai területet és várost ragadott magához és vont fennhatósága alá, amely egykor Izráel államához tartozott, majd pedig asszíriai tartomány lett. Politikai koncepciójának vallási vetülete volt a kultusz reformja (622) és Jeruzsálemben való centralizálása. Ez egyaránt irányult az Asszíriától való függőség és az ezzel együtt korábban behatolt és érvényesülő idegen, asszíriai kultusz hatásai ellen. A könyv keletkezésével összefüggő kérdések.

A könyv anyaga nagyobb részének (a Ninive ellen irányuló próféciák) eredetiségét többnyire nem szokták vitatni, de általában egyetértenek abban is, hogy Náhum könyve mai formájában (későbbi) szerkesztési munka eredménye. Ezt igazolja az a körülmény, hogy a könyvben gazdag tarkaságban különböző műfajok találhatók, de ezek a legritkábban fordulnak elő tisztán, inkább keverednek (vízió, gyászének, halotti ének, panaszdal, gúnydal, ítéletes és üdvpróféciák).

Többen gondoltak arra, hogy a könyv Ninive bukása (612) után keletkezett és (mintegy két hónappal később) a jeruzsálemi templom őszi, újévi trónralépési liturgiájának céljaira készült. Ezt a nézetet támogatja és egészíti ki az a vélemény, hogy a könyv egyes részletei a Tammuz liturgia elemeit: mitikus kultikus harc motívumait tartalmazzák, amelyeknek babilóniai, ugariti párhuzamai is fellelhetők (Sellin). Ezzel szemben joggal mutatnak rá arra, hogy – néhány részletet kivéve, általában – hiányzik a liturgikus szövegekre jellemző váltakozó beszéd és a liturgikusan vallásos ábrázolási mód (amelynek pl. jobban kellene hangsúlyozni Jahve szerepét a Ninive fölötti győzelemben és befejezésül himnikus hálaének formáját kellene ölteni). Hasonló okok miatt nehéz olyan ünnepi kantátára is gondolni, amelynek rendeltetése a liturgikus előadás lett volna.

A próféciák meggyőzően víziószerű (2:2.4kk.; 3:1kk.) jellege miatt valószínűnek tartható, hogy az eredetileg nem összetartozó, különböző műfajú részletek, amelyeknek (a könyv elején álló himnikus zsoltárt, valamint a Júdának szóló szabadító ígéretet kivéve) közös témája és alapvető vonása, hogy Asszíria és Ninive ellen irányulnak (mindenképpen 663 után, de) főleg a 7. század utolsó évtizedeiben, a húszas években és nem sokkal 612 előtt keletkeztek. A könyv anyagának a Ninive bukása előtti keletkezését teszi valószínűvé az is, hogy bizonyára másként, a valóságnak megfelelőbben kerül leírásra Ninive ostroma és bevétele, ha már megtörtént volna (vö. 2:7). Másfelől a kortörténeti összefüggések nagyon kézenfekvővé teszik, hogy a Ninive ellen irányuló indulatot, hangulatot híven tükröző próféciák, az asszíria ellenes megnyilvánulások a 7. század utolsó harmadának termékei, abból a korból származnak, amelyben már hanyatlásnak indult az asszír birodalom és a végső bukás is előre vetítette árnyékát. Erre utal az is, hogy bizonyos részletek (1:12–13; 2:1.3). szerint az Asszíriától való elszakadás már elkezdődött, és folyamatban van s a kultuszi reform is megtörténhetett. Ezek a Júdának szóló ígéretek lehetnek korábbiak és származhatnak a húszas évekből. A továbbiakban már nem is annyira Júda (és Szamária) szabadulásáról van szó, hanem Asszíria végső pusztulásáról. Ezért legvalószínűbb, hogy ezek a részletek későbbiek, s nem sokkal a 612 előtti időkből valók.

A próféciák nagyobb részének szerzője lehetett Náhum. Az sincs kizárva, hogy ezek összegyűjtése Ninive eleste, a próféciák beteljesedése, az asszír birodalom sorsának megpecsételődése után történt. Elképzelhető azonban az is, hogy az egységes könyv formájába való szerkesztés munkáját maga Náhum végezte (vagy kezdte el), s hogy a könyv korán (ha nem is liturgikus, de) kultikus szerepet is kapott.

Általánosan elfogadott vélemény szerint az első fejezet címiratát követő alfabetikus himnikus zsoltár eredetileg nem tartozik a Ninive elleni próféciákhoz. Legtöbben arra gondolnak, hogy ez a részlet azért került a könyv élére, hogy vallásilag ellensúlyozza azt a már-már szekulárisan éles, egyoldalú érzelmekkel és indulatokkal túlfűtött tartalmat és hangvételt, amit az egész könyv áraszt, s így bevezetőül szolgáljon az egész könyvhöz: theológiai nézőpontot adjon a Ninive elleni próféciának. Ez a kiegészítés történhetett később, a fogság után, de – mint kultuszpróféta – végezhette maga Náhum is. Maga a részlet anyaga aligha náhumi (noha ezt sem zárják ki), lehet, hogy sokkal korábbi időből származik. Ennek valószínűségét támasztja alá, hogy hasonló jellegű és tartalmú himnusz különösen alkalmasnak tekintett és régen szokásos bevezetés az Úr, Isten megjelenését ábrázoló theofánia elé. Náhum könyvét a szövegromlások (főként 1. rész) ellenére is átütő erejű és költői szépségű (főként 2. és 3. rész) szövegnek tekintik.

A könyv szerzője.

Náhum (nevének teljesebb formája: nahumjah – Jahve megvigasztal) személyéről és működéséről semmi közelebbit nem tudunk. A 2:1 alapján valószínűnek látszik, hogy Jeruzsálemben működött és kultuszpróféta volt. A felirat szerint elkosi. Elkost megpróbálták számos helységgel azonosítani és többfelé keresni. Hieronymus szerint Galileában (el kauze, ill. Elcesaeus), Epiphanius szerint Júdeában (el kesin, a mai Beth Dzsibrin) volt. A 16. század óta egy középkori legenda alapján keresztyének, zsidók és mohamedánok Ninivétől északra (egy el kus vagy al kus nevű helységben, ma Mosul) tisztelik a sírját. De Kapernaumra (kapar nahum – Náhum falva) is gondoltak, ahol ugyancsak mutogatták a sírját.

A könyv theológiai tartalma.

Néhány könyvére döntően az Asszíria elleni próféciák szenvedélyektől túlfűtött hangulata nyomja rá bélyegét. További theológiai tanulsága abban ragadható meg és foglalható össze, hogy Isten nemcsak a választott népnek, hanem az egész világnak s a mindenségnek is hatalmas és erős Ura. Isten jó és segíti azokat, akik benne bíznak, kegyelmes és türelmes, de nem tűri a hűtlenséget; bosszúálló, féltékeny, haragot tart, és ellenségeit megsemmisíti. Isten szuverén uralkodása harc és küzdelem során valósul meg, amely kozmikus méretű és az egész mindenséget átfogja. Isten a káosz erői ellen küzd a történelem ember előtt is látható felszíne alatt és mögött az emberi élet és a világ rendjéért. Az ember, akinek élete elkerülhetetlenül színterévé válik e harcnak, szintén szükségszerűen részese e nagy küzdelemnek. Isten ellenségei azok, akik ellene állanak rendjének és a káosz erőivel vállalnak közösséget. Isten győzelme és büntetése nem kétséges. E harc természeténél fogva kollektív jellegű küzdelem, amelyen belül természetesen az egyén szempontja és felelőssége sem sikkad el.

Isten a világbirodalmaknak is ura, a világtörténelmi fordulatokat is ő irányitja, ő áll a birodalmak korszakváltása mögött. Ő adja megbízatásukat, feladatukat és ennek teljesítéséhez hatalmukat, de megszabja határukat és küldetésük tartamát is. A világbirodalmak akkor válnak hűtlenné feladatukhoz és megbízatásukhoz, ha embertelenné válnak. Ekkor Isten megítéli őket és elpusztulnak. Ha nem is olyan hangsúllyal és részletesen, mint az ésaiási próféciában (Ézs 7:17kk.; 10:5kk.), de Náhumnál sem hiányoznak az ókori keleti birodalom-ideológiával analóg vonásokat felmutató theologiai gondolkodás nyomai és Isten népére is vonatkozó konzekvenciái. Isten maga adja népét bűnei miatt a birodalmak hatalma alá, de meg is szabadítja választottait az ítélet büntetéséből. A béke, amely zavartalan kapcsolat Isten és népe, háborítatlan viszony ember és ember között, mindenkor Isten ajándéka és eljövendő uralma teljességének előíze.

Exkurzus. A fentiekben összefoglalt bevezetéstani nézetek hosszabb ideje és tartósan konszenzusnak számítottak az irodalomban a szakírók között. Jörg Jeremiás 1970-ben megjelent monográfiájában (Kultprophetie und Gerichtsverkündigung in der späteren Königszeit Israels) új oldalról közelíti meg a kérdést és több ponton a hagyományostól eltérő nézeteket vall. A könyvet három hagyomány-rétegre bontja (2:4–14; 3:1–7 és 3:8–19) és úgy véli, hogy Náhum nem kultuszpróféta volt, hanem egyaránt ítéletet hirdetett Asszíriának és Izráelnek. Így nem egységesen Asszíria elleni próféciákkal van dolgunk. Csupán 2:4–14; 3:12–19 (vö. 3:7) irányul Asszíria ellen. Az 1:11.14; 2:2k.; 3:1–5 (6–7.) és 3:8–11 Izráel elleni prófécia.

Irodalom.

Sellin-Rost: Einleitung in das Alte Testament. Heidelberg, 1950. O. Eissfeldt: Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 19643. C. Kuhl: Israels Propheten. München, 1956. K. Elliger: Das Buch der Zwölf Kleinen Propheten. Göttingen, 1951. Robinson-Horst: Die Zwölf Kleinen Propheten. Tübingen, 19542. Jörg Jeremias: Kultprophetie und Gerichtsverkündigung in der späteren Königszeit Israels. Neukirchen-Vluyn, 1970.

Náh. I. RÉSZ

Az első fejezetet a két részből álló felirat vezeti be, amelynek valószínűleg csak a második fele eredeti, a Ninivére utaló első fele későbbi eredetű betoldás. A következő egység egy alfabetikus szerkezetű himnikus zsoltár, amely eredetileg nem tartozott a Ninive elleni próféciákhoz (2–9). A következő kisebb szakaszhoz (11–14.), amelyben elkezdődik a Ninive elleni próféciák sora, megszólal a szabadítás ígérete és lezárul az első fejezet, a 10. vers vezet át.

Náh. 1,1–10. Hatalmas Isten az Úr.

A feliratot követő zsoltár valószínűleg nem itt ért véget, hanem eredetileg az alfabetikus kezdősorok tovább folytatódtak. Rekonstruálása (a legtetszetősebb kísérletek ellenére is) lehetetlen. Az is bizonytalan, hogy meddig tart a zsoltár eredeti anyaga, mert a szerkesztői munka során, amely valószínűleg az összefüggés miatt éppen e ponton illesztette a Ninive elleni próféciák elé (és talán más körülmények miatt is) szövegromlás keletkezett, amely a következő verseknél is bizonytalanságot okoz. De utalnak arra is, hogy az alfabetikus kezdősorok éppen az abc felénél, középen megszakadhatnak (ezt mutatja a 9. és 10. zsoltár hasonló kettéosztásán túl a középkori zsidó irodalomban nem teljes alfabetikus költemények esete is). A zsoltár eredeti anyaga általános felfogás szerint a 8., illetve 9. versig tart, a 10. vers pedig már átvezet a Ninive elleni próféciákhoz. Az alfabetikus kezdősorok rekonstrukciója alapján a versek eredeti sorrendje is eltérhetett a mostanitól: 2a, 3b, 4–8., 9b, 9a, 2b, 3a (és esetleg 10. v.).

A szekunder feliraton kívül semmi nem utal arra, hogy a himnusz valamilyen konkrét, történelmi eseményre vonatkozik. Témája – szinte elvont theológiai megfogalmazásban –: ki mit várhat Istentől, milyen magatartásra hogyan válaszol a választott nép Ura.

Istenről azt mondja a tanítás, hogy hatalmas és erős Úr. Ez népének mindenkor bizodalmat, bátorítást és vigasztalást jelenthet. Hatalmának mértékét az mutatja, hogy nem csupán a gyönge emberre terjed ki, hanem a félelmetes természeti erőkre, a világ olyan tényezőire is, amelyekkel szemben az ember tehetetlen. Ez a hatalmas Úr jó, és ismeri azokat, akik benne bíznak: egzisztenciális életközösséget vállal azokkal, akik rá építenek és hagyatkoznak (az ismerni héber ige értelme igen mély: bensőséges közösséget is jelent; a part.: bizalmas, meghitt barát). Mindig, de különösen kritikus és nehéz időkben van nagy jelentősége és vigasztaló ereje annak a tudatnak, hogy ilyen Isten van népével: mint ostromlott vár falá a szorongatott lakóknak – olyan védelem Isten jelenléte népének.

Az Úr azonban féltékeny és bosszúálló Isten is, ellenségeivel haragot tart és véget vet az ellene állóknak. A féltékeny Isten fogalma a választott nép körében nem szorul részletesebb és bővebb magyarázatra: Isten nem tűri a szövetségi hűtlenséget. Mint férfi és nő között a házasságtörés, úgy rontja meg a szövetségi kapcsolat jó rendjét Isten és népe között az elpártolás, a hűtlenség. Másfelől azonban a féltékeny azt is jelenti, hogy Isten félti és szereti népét, s bosszút áll érte.

Isten nemcsak népe körében Úr. Szuverén hatalma az egész mindenségre kiterjed. A teremtéstörténeti, mithologikus képek (Isten a viharos szélben, földrengésben, kiömlő lávában) arra utalnak, hogy uralmát a káosz erőivel folytatott küzdelemben valósítja meg, miközben ezeket legyőzi és megsemmisíti.

Az isteni megnyilatkozás e két véglete között a hosszútűrés gondolata jelenti az átmenetet. Ez egyaránt vonatkozik az Isten ellenségeire és a benne bízókra. Utóbbiaknak kegyelemre utaló türelmet jelent. Másfelől pedig azt, hogy ha kritikus helyzetekben és nehéz időkben úgy is érzik, hogy késik Isten beavatkozása, ez ne tévessze meg őket: ha hosszan tűrő Isten is az Úr, nem hagy büntetés nélkül, tartja a haragot és végül bosszút áll. Ugyanez a gondolat Isten ellenségeire vonatkozóan azt jelenti, hogy az Úr hosszú türelme nekik is ad lehetőséget megtérésre (vö. Jón 2:4), de nem kétséges, hogy a büntetés végül nem kerüli el azokat, akik megmaradnak a gonoszság útján.

A könyv e bevezető részlete – rendeltetésének megfelelően – ezt a gondolatot húzza alá, hogy előkészítse a Ninive megsemmisítéséről szóló prófétai üzenetet.

Náh. 1,11–14. Az Úr elhatározása.

Ebben a rövidebb szakaszban két gondolat keveredik: egyfelől a Ninivére váró ítélet meghirdetése (11. és 14. vers masc.), másfelől a Júdának szóló szabadítás ígérete (12–13. vers fem.). Ez az anyag valószínűleg viszonylag korábbi eredetű (húszas évek) és az Asszíria hanyatlásának kezdeti jeleit és emlékeit tükrözi (anyaga egyébként átnyúlik a második fejezetbe).

A prófétai beszéd az elvi-theologiai bevezetés után konkrétabbá válik. A Ninivére váró és lesújtó ítélet indoklása elmarasztalja Asszíria uralkodóját, akinek törekvései Isten akarata ellen irányultak. Beliál említése (11. v.) ébren tartja azt a gondolatot, hogy a világ tapasztalati eseményei olyan küzdelmet tükröznek, amely valójában Isten és a vele ellentétes erők között zajlik. Általában egyetértenek abban, hogy Asszíria bűne, az a legfőbb rossz, ami tőle származott, az a népeket kiirtó, államokat, nemzeteket megsemmisítő, embertelenül elnyomó és kizsákmányoló, féktelenül erőszakos, katonai hatalomra épülő birodalmi politika és rendszer volt. Isten adja a birodalmaknak a hatalmat, ha szükséges, bűnös népe felett is, fenyítő ítéletül, de bármilyen erősek is, idejük leteltével elmúlnak. Isten megszabadítja népét is. Asszíria ítéletét és pusztulását sehol nem motiválja az a gondolat, hogy azért éri el a büntetés, mert Isten népének ellenfele volt. Isten valóságos hatalmát mutatja, hogy megsemmisülnek azok a bálványistenségek is, amelyek jeruzsálemi jelenléte a politikai függőséget is kifejezte.

Náh. II. RÉSZ

A második fejezet két részletre oszlik. Az első versekben (1–3.) folytatódik az első fejezet végéről átnyúló korábbi anyag és benne a Júdának szóló ígéret, amelyben már az elszakadási kísérletek és a kultuszreform emlékei is világosabban tükröződnek (1.3.). De folytatódik az Asszíria elleni próféciával való keveredés is (2.). Ez utóbbi elem azonban már valószínűleg a Ninive bukását megelőző idők későbbi anyagához tartozik (2:4–14). Az 1–3. még mutatja, hogy a különböző anyagok eredeti rendje a szerkesztés következtében megbomlott.

Náh. 2,1–3. Júda szabadulásának ígérete.

Asszíria hatalmának megingása, erejének csökkenése következtében, nemcsak a birodalom végső bukásának árnyéka vetítődik előre, hanem mindez azonnali lehetőségeket is jelentett Júda számára. Megnyílt a politikai függetlenség útja. Ezzel párhuzamosan fel lehetett számolni az idegen, asszíriai kultuszt is Jeruzsálemben. Júda nemcsak a Ninivétől való elszakadást kezdhette meg, hanem az északi országrész, az asszíriai provincia bizonyos területeinek visszaszerzésére is sor kerülhetett. Ezek a fejlemények reménységet ébresztettek a két országrész újraegyesítésére, az egykori teljes ország, a dávidi és salamoni birodalom feltámasztására is (3. v.). A pergő és kedvező események, valamint az általuk keltett remények, a testközelben levő megvalósulás és beteljesedés lehetőségei úgy tűnnek a próféciában, mint a gyors lábakon Jeruzsálembe tartó örömhírnök, aki már a város előtt fekvő dombok között jár. Az örömhír tartalma, a „békesség” nem csupán a harc, a hadiállapot végét jelenti a választott nép számára, hanem a sértetlen, ép, teljes és rendezett állapotot, szövetségi viszonyt is, ami egyben mindenkor az Úr ajándéka is népének és az eschatologikus végső beteljesedés előjele. Ezért indokolt a felszólítás az öröm ünnepeinek megtartására és a hálaadásra, hogy a nép eleget tegyen szövetségi kötelezettségeinek, s mindazt ami történik, Isten kegyelmes és szabadító tettének lássa, aki a történelem eseményeit irányítja (1.3.).

Náh. 2,4–14. Ninive ellen van az Úr.

A szakasz – amellyel lényegében a Ninive bukása előtti időből származó asszírellenes próféciák kezdődnek – három kisebb egységre oszlik (2:4–11., 12–13. és 14. v.), amelyek a következő fejezet elejével azonos felépítést mutatnak (3:1–7). A látnoki stílusú drámai erejű, költői képzelettel és nyelven megfogalmazott, rendkívül eleven, hatásos képek és pergő jelenetek megragadó erővel és lendülettel elevenítik meg a város ostromát és gyors pusztulását. Az impresszionista képfestésre jellemző néhány vonással megalkotott ábrázoláshoz rövid, pregnáns mondatképzés párosul, amely maga is érzékelteti az események gyorsaságát és azt a belső kényszerből fakadó szükségszerűséget, amely elől nem lehet kitérni. A gazdag tarkaságban egymásra halmozódó jelenetek egésze mégis művészi kompozíciót árul el.

Az első egység, amely lényegében az ostromot írja le, a hadidal műfajának egyik típusa. A feltartóztathatatlan események, és az ezeket megjelenítő képek láncszemekként kapcsolódnak egymáshoz. Az ellenség körülzárja a várost, mely az ostromra való készülődés, a védelem megszervezésének parancsszavaitól, kiáltásaitól hangos. De már meg is jelenik az ellenség: a gyalogság és a harcikocsik (4. v.). A tábor utcáin a harcikocsikkal az élen megtörténnek az előkészülétek a város megrohanására (5. v.). Mire a kép változik, s a védelem vezetői a helyükre érnének, már áll is az ostrom (6. v.). Míg azonban a védelmet leköti a falakon folyó harc, a város természetesen védett, biztosnak hitt másik odalán, a (látomás szerint a Tigris) folyam felől a kapukon át betört az ellenség a városba és a palotába, amelyik ezen a részen van (7. v.). A királyról (harcol vagy elesett?) nem történik említés, de a királynőt (a huccab – talán asszír szó – valószínű a királynő számára valamilyen megjelőlés) és udvarhőlgyeit meglepik, elfogják, deportálják (8. v.). Egyfelől harc a falakon, másfelől az ellenség a városban. Pánik tör ki, aki tud, menekül. Hiába kísérlik meg néhányan, hogy visszahívják a menekülőket (9. v.). Az újabb képváltozás már a győztes katonák fosztogatását mutatja, akik maguk is meglepődnek a sok felhalmozott (előző asszír hóditásokból származó, rabolt) kincs láttán, s aznap nem is tudnak végére járni (10. v.). Az utolsó kép az elesett, lerombolt, kifosztott várost mutatja, benne a sorsukra váró foglyokkal (11. v.).

Mivel nem történik említés arról, hogy milyen ellenség foglalja el Ninivét (az ellenség szinte mithologikus színezetet kap), kézenfekvő arra gondolni, hogy nem a babilóniaiak győzelme után rekonstruált irodalmi megjelenítéssel állunk szemben, hanem valóban látomással, amelyet nem sokkal Ninive eleste előtt már rögzíthettek. Ezt látszik alátámasztani az a stratégiai és archeológiai megfontolásokból adódó következtetés, hogy (noha van olyan vélemény, amely szerint a Tigris áradása is segíthetett volna az ellenségnek a város elfoglalásában, azonban Ninive romjai csak a tűz rombolásának nyomait mutatják és a víz betörését nem), valójában a város elfoglalása észak-keleti oldalról történt és nem a nyugati „folyami kapuk” felől. Végül feltűnő, hogy a város megszállásának és megostromlásának ábrázolása jellemzően asszíriai mintára történik (2., 4–14. v.).

A következő egység műfajilag két versből álló gúnyos, ironikus kérdés formájában megfogalmazott panaszos gyászének. A műfaj jellemző vonásai: az elhunyt dicsérete, a távozás miatti gyász és panasz megnyilvánulásai – itt a gúnydalban – visszájukra fordulnak. A sargonida királyok hódító hadjáratai során összerabolt és felhalmozott sok kincs Ninivét oroszlánbarlanghoz tette hasonlóvá, ahová az oroszlán zsákmányát viszi, s az biztos helynek tűnik, megközelíthetetlennek, a zsákmány elvehetetlennek. Mindezt pusztulás fenyegeti (12–13. v.).

Az utolsó egység, egy vers, amely az Úr megnyilatkozását (mondását) tartalmazza: ez ismételt fenyegetést jelent Ninive számára A hadviselés végső eredménye nem kétséges. Az Úr meghirdeti Ninive megsemmisítését (a kifejezés a párharcra felszólító kihívás formája). Az egykor hatalmas Asszíria követeire, akiken keresztül mindenfelé hallatta és megvalósította akaratát, senki nem fog figyelni. E vers is egyértelműen a jövőre vonatkozik (14. v.).

Náh. III. RÉSZ

Náh. 3,1–7. Jaj Ninivének!

Az előzőkkel való szerkezeti, konstrukciós rokonság szembetűnő és vitathatatlan. Itt is legkézenfekvőbb arra gondolni, hogy előre mutató próféciáról van szó és nem már megtörtént események liturgikus megjelenítéséről. A fenyegető veszedelmet bejelentő bevezető vers után (1. v.) az egység középpontjában itt is egy látomás áll, amely az Asszíria megsemmisüléséhez vezető csatát ábrázolja (2–3. v.). Ezt követően ismét Ninive bűnei szerepelnek (4. v.), majd az Úr szavát tartalmazó két vers (5–6. v.) után ugyancsak a kárörömöt kifejező (politikai) gúnydal zárja a szakaszt (7. v.).

Az ábrázolás módja itt még megkapóbb, tömörebb, rövidebb, mint az előzőkben: az egyes képek vonásai kevésbé részletezettek, inkább felvillanásszerűek. A villanások zsúfoltsága fokozza az esztétikai hatást és még plasztikusabbá teszi. Mindez az eseménysorozatnak félelmetesen gyorsan pergő tempót kölcsönöz. Villámgyorsan végbemegy a cselekmény, hogy annál nagyobb legyen a kontraszt, midőn a féktelen száguldás a végén állóképpé merevedik. A vészt meghirdető első versben ismét szó esik Ninive legfőbb bűneiről: vérontás, rablás, amit a hazugság egészít ki (1. v.). A csatajelenetet előbb távolról közeledő hangok vezetik be: ostorcsattogás, lovak dobogása, hadi szekerek dübörgése (2. v.). De meg is jelenik az ellenség, s alig villannak meg a fegyverek, a csata sorsa eldőlt. Az eredmény: sebesültek és holtak tömege, akik sokaságát különösen jól érzékelteti a kifejezések halmozása (3. v.). Ninive bűne új oldalról kerül elénk: ártott azoknak a népeknek, amelyekkel kapcsolatba került. Az a mód, ahogyan ezt elérte, a parázna nő praktikájához hasonló (4. v.). Ezért a parázna nő büntetése éri el Asszíriát, s nyilvánosan megszégyenül, azok szeme előtt, akiket egyszer hatalmában tartott (5–6. v.). Senki nem szánakozik rajta, hanem kárörömmel fordulnak el tőle és kigúnyolják. Ninive bűne elsősorban nem az, hogy Isten népe fölött is hatalma volt. Hatalmát Istentől kapta (1:12). Bűne az, hogy engedetlenné vált küldetéséhez: nem a népek javára, hanem önzése kielégítésére, harácsolásra és a népek elnyomására, kárára, vérontásra használta.

Náh. 3,8–19. Ninive pusztulása.

A Ninive végső megsemmisítését leiró (főbb kisebb egységből álló), gúnyos elemekkel tarkított hosszabb szakasz bevezetőül egy történelmi eseményre emlékeztet: Nó Ámón (Théba) elestére (663). Ezért többen ezt a részletet a könyv legkorábbi egységének tekintik. Mások joggal mutatnak rá arra, hogy ez olyan esemény volt, amely egy emberöltő múltán is élénken élt a kortársak emlékezetében. Másfelől itt az a funkciója, hogy történelmi példával bizonyítsa: volt már olyan erősnek hitt város, hatalom, amely biztonságban érezhette magát, mégis elbukott. A felső-egyiptomi főváros, ahonnan az etiópiai királyok, a nubiai dinasztia tagjai egy ideig egész Egyiptomot kormányozták, bevehetetlennek számított. Joggal tartották sebezhetetlennek fekvése miatt, s mert az egyiptomi és etiópiai (Kús) haderőkön kívül líbiai és szomáliai (Pút) szövetségesek is támogatták. Mégis, éppen Asszíria vette be Assurbanipal vezetésével, ami egyben az asszíriai birodalom legtávolibb hódítását is jelentette. Az asszírok a maguk adta kegyetlen példán láthatják, hogy ők sem lehetnek biztonságban és ugyanaz a sors vár rájuk (8–10. v.). Kábult zavarukban nem lesz menekvésük, az ellenség könnyűszerrel beveszi az erődítményeket, az országban úgy halad előre, mintha gyönge asszonynépből állana a védők hadserege, miután a kulcsfontosságú hegyi hágók és folyami átkelőhelyek (az ország kapui) feltárultak, mintha tűz ette volna meg a zárakat (11–13. v.). A főváros ostroma elkerülhetetlen és a küszöbön áll. Már a legszükségesebb előkészületeket sem lesz idő elvégezni, a védőket meglepi az ellenség. Pusztítása olyan alapos lesz, mint a sáskáé, amely mindent letarol és felfal. Az ugyancsak sáskahadra emlékeztető különböző hivatalnokok az anyaország és a meghódított tartományok különböző részein (a haderő árnyékában nagy hasznot hajtó egész szervezet összeomlik) úgy tűnnek el nyomtalanul, mint az éj hidegében megdermedt, repedékekben meghúzódó sáskák, ha a keló nap sugarai átmelegítik őket (14–17. v.).

Ironikusan panaszos halotti gyászének beszél befejezésül arról, hogy a fővezérek elestek, nincs aki összefogja a hadsereget és elszéled. Ezzel visszavonhatatlanul megpecsételődik Ninive (Asszíria) sorsa: nem tud többé talpraállni, gyógyíthatatlan sebet kapott, megsemmisítés várja. Mindazok, akik ezt hallják, és valaha érezték gonosz hatalmát – mert kin nem gázolt át – nagy kárörömmel veszik tudomásul (18–19 v.).