MIKEÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Aranyos Zoltán lelkész

Bevezetés

Mikeás kora.

A felirat szerint Mikeás működése Jótám, Aház és Ezékiás júdai királyok uralkodásának idejére esett. Ez a kor – a 8. század közepétől a 7. század legelejéig terjedő időszak – igen mozgalmas volt Palesztinában. Ez idő tájt az asszír birodalom hatalma és befolyása határozta meg Szíria és Palesztina térsége népeinek életét. Az asszír hóditás veszélye a déli országrészt is állandóan fenyegette.

Az asszíriai függőségből szabadulni akaró államok kísérleteinek sorozata jellemzi a 8. század második felét. Júda királyai igyekeztek ügyes és óvatos külpolitikát folytatni. A szír-efraimita háború idején, a harmincas évek közepén, Jótám nem csatlakozott az Asszíria elleni szövetséghez, amelynek tagjai erre felszólították. Ekkor a szír (arám) és efraimi (izraeli) seregek megtámadták Júdát (1Kir 15:37), mélyen behatoltak a déli országrész területére és sok foglyot is ejtettek (2Krón 28). Közben Aház került Júda trónjára (Ésaiás azt tanácsolta neki, hogy óvatos külpolitikát folytatva szálljon szembe a támadókkal vö. Ézs 7:1–9) és segítséget kért Asszíriától. Tiglatpilézer segített. Az asszírok elfoglalták Damaszkuszt, Izraelt pedig feldúlták s az északi országrész nagy részét Asszíriához csatolták. A főváros, Samária ekkor még megmenekült (2Kir 15:29–30). A déli országrész a kapott asszíriai segítségért az adófizetésen túl vallási engedményekkel is fizetett, s függő viszonyba került (és egy évszázadon át függő viszonyban maradt 2Kir 16:10) Asszíriával. A térség kis vazallus országai folytatták próbálkozásaikat. – Segítséget ígérve, de csak ritkán és keveset adva – Egyiptom is állandóan biztatta őket az asszír birodalom ellen, megkísérelve – félelemhól és féltékenységből – fékezni az asszírok előretörését és terjeszkedését. Az ilyen lázadásokhoz kedvező lélektani pillanat volt a trónváltozás. Tiglatpilézer halálakor is történt ilyen kísérlet, amihez Hóseás izraeli király is csatlakozott, és megtagadta az adófizetést. Az új asszír király, V. Salmanassar egymás után leverte a lázadókat és miután Hóseás királyt elfogta (2Kir 17:4), ostrom alá vette Samáriát is. Az ostrom három évig tartott s 722-ben Salmanassar utóda, Sargon el is foglalta a várost. Ezzel megszűnt Izrael, az északi országrész önálló állami léte.

Nem sokkal később létre jött a szír-palesztinai koalíció (hámáti felkelés) néven ismeretes szövetség Asszíria ellen (720), amelyhez Egyiptom ezúttal valóban nyújtott katonai segítséget. Győzni azonban így sem tudtak: Sargon ezt a lázadást is leverte. Ezékiás, aki időközben Júda királya lett, ekkor még kitartott az Áháztól örökölt politikai irányvonal mellett és az Asszíria iránti hűség jegyében nem vett részt a koalícióban. Ezért, mikor Sargon a gázai Hannó ellen vezette hadseregét, csak elvonult Júda nyugati határa mellett.

Az Asszíria iránt lojális politikát illetően azonban a jeruzsálemi udvarnál, és nyilvánvalóan a nép körében is, megoszlottak a vélemények. 713-ban Ezékiás sem tudott ellenállni a csábításnak, s csatlakozott az Asdód által vezetett szövetségesek felkeléséhez, melyet Sargon levert s Asdódot elpusztította. Jeruzsálemet nem fenyegette közvetlen veszély. A sikertelen vállalkozásból sikerült viszonylag szerencsésen kikerülni Júdának is és a többi lázadó szövetségessel együtt még idejében súlyos hadisarccal kiengesztelni Sargont.

Mikor 705-ben Sargon halála után Sanherib került Asszíriában uralomra, a trónváltozás újabb elpártolási kísérletre késztette a palesztínai államokat, köztük Júdát is; ekkor Ezékiás vezető szerepet játszott. A szövetségesek megtagadták az adófizetést Asszíriának. E kísérlet mögött, amelyet különben Egyiptom fegyveresen is támogatott, a független Babilóniát feltámasztani igyekvő Merodak Baladan állt (2Kir 20:12kk.). A szövetségesek igyekeztek minden vazallus államot kényszeríteni a lázadásra. Mivel Ekrón filiszteus város királya erre nem mutatott hajlandóságot, félreállították és Jeruzsálemben fogságra vetették. Sanherib előbb Babilóniában, majd országa keleti felében teremtett rendet, leverte sorra a szíriai, föniciai és filiszteus városokat, bevette Sidon, Askalon, Ekrón városát és megverte az egyiptomiak által is támogatott szövetséges seregeket Elteke városánál (Júdea és Filisztea határán). Ezt követően 701-ben Júdába is betört és felirata szerint (egy hatoldalú cseréphasábon, az ún. Taylor prizmán olvasható a hadjárat részletes leírása) 46 falakkal megerősített várost és ezek környékén számtalan kisebb helységet elfoglalt, számos foglyot ejtett, majd Jeruzsálemet is megtámadta. Ezékiás megpróbálta drága ajándékokkal kiengesztelni, amiket Sanherib el is fogadott, de folytatta Jeruzsálem ostromát (2Kir 18:17kk.). A reménytelennek tűnő helyzetben Jeruzsálem csodálatos módon (az asszír seregben elterjedt betegség, vagy a birodalomban kitört lázadás miatt) mégis elkerülte a pusztulást. Ezékiás is megmaradhatott Júda trónján, de a déli országrész természetesen ismét az asszír birodalomtól függő helyzetbe került annak fennálltáig. A következő évtizedek azonban viszonylag nyugalmasabbak voltak.

Ezékiásnak Asszíriától való elpártolási kísérletei vallási téren azokban a reform intézkedésekben is jelentkeznek, amelyek során az idegen, asszír elemeket igyekezett eltávolítani a kultuszból és az északi országrészre is volt bizonyos hatással (2Kir 18:3–4; 2Krón 29:31).

A mozgalmas kor, a háborúk, vallási és politikai ellentétek felkorbácsolták a szenvedélyeket, bizonytalanságot okoztak, a zűrzavarossá vált körülmények között az erkölcsi élet színvonala is megromlott. Vallási téren két véglet között hánykolódik az életérzés és a hangulat a választott nép körében. Egyfelől a kételkedés és kiábrándultság jellemző mindazok miatt, amit átéltek, ami történt velük, amit Isten engedett megtörténni, másfelől egyfajta vak remény, hogy Istennek minden körülmények között feltétlenül segítenie kell, „kötelessége” megmenteni népét.

Mikeás személye és könyvének theológiája.

A próféta személyéről és munkásságáról alig tudunk valamit. A címirat azon túl, hogy működési idejét megjelöli, csupán nevét (teljesebb formájában Mikájehú – kicsoda olyan, mint Isten; az 1Kir 22:28-ban a glosszátor Mikeás ben Jimlával téveszti össze), valamint azt közli, hogy móreseti. Móreset (ma Tell ed dzséde, ill. dzsúdéde) a júdeai dombvidék egyik helysége, Jeruzsálemtől délnyugatra (35 km) feküdt – Maresától (1:15), amivel össze szokták téveszteni, néhány kilométerrel északra, Gát közelében. – Származását tekintve tehát a próféta (apja nevét nem is közli a címirat) nem nagyvárosi, hanem vidéki, falusi ember, valószínűleg maga is az elnyomott kisparaszti és állattenyésztő körökhöz tartozott s személyes tapasztalatok alapján ismerte e réteg sorsát. Származása és társadalmi helyzete megmutatkozik azokban a megnyilatkozásokban, amelyekben kritikája különös éllel fordul a nagyvárosok és ezek lakosságának luxusa, dekadenciája, romlottsága ellen. Nem tudjuk pontosan, hol és mikor lépett fel. Valószínű azonban, hogy már 722 előtt megkezdte működését (1:3–6; Jer 26:18), később azonban szinte kizárólag Júda és Jeruzsálem foglalkoztatja. Feltehető, hogy a háborús események következtében (711-ben vagy 701-ben) elhagyta lakhelyét (1:10–16), s Jeruzsálemben működött tovább. Nem tudjuk, hogy a hivatásos prófétai céh tagjai közé tartozott volna, s valószínű (próféciájának tartalma is ezt mutatja), hogy Ámóshoz hasonló utat megtéve lett egyszerű vidéki emberből próféta (3:7k.). Nem tudjuk, életének mennyi ideje közös Ámóséval, de Hóseásnak és Ésaiásnak kortársa volt. Többen úgy vélik, hogy nagy kortársa, Ésaiás hatással is volt rá (Marti szerint abban, hogy az első három részben főleg ítéletet hirdet, s az üdvigéretek csak később következnek; Weiser szerint Ésaiásra visszavezethető reminiszcenciák az 1:10–16 vö. Ézs 10:27kk.; 2:1–5 vö. Ézs 5:8kk.; 5:9–14 vö. Ézs 2:6kk.). Míg azonban Ésaiás messzemenően szerepet játszik az ország politikai életében, Mikeás nem foglalkozik az udvari politikával. Könyve vitathatatlanul több rokon gondolatot és vonást tartalmaz Ésaiás könyvével. Másfelől, míg Ésaiás világosan megmondja, hogy Jeruzsálem nem pusztul el, Mikeás nem szól a megmenekülés lehetőségéről. Noha közéleti szereplése nem annyira a magas politika, hanem az ország belső, szociális viszonyainak területére esik, ismert személy volt, amit az is mutat, hogy száz év múlva is emlékeznek rá és idézik (3:12 vö. Jer 26:18).

Theologiai mondanivaló szempontjából a könyv próféciáinak tartalma abban a hagyományban gyökerezik, amely az Istennel kötött szövetség rendeléseire épül. Ezek lényegét, Isten kívánságát katechizmusszerűen meg is fogalmazza: szövetségi jogrend, szeretet gyakorlása és alázat Isten előtt (6:8). Úgyszólván egyesíti azokat az alapelveket, amelyek Ámós, Hóseás és Ésaiás próféciáiban jelentkeznek (Weiser). A prófétai küldetést úgy értelmezi, mint a szövetségi rend ápolását, sértetlenségének védelmét. Ezért tartja feladatának, hogy „Izraelnek bűnét hirdesse” (3:8). Ebben a tudatban rendkívül éles és kíméletlen kritikával, rettenthetetlenséggel és bátorsággal lép fel a nép befolyásos, hatalmas és gazdag vezetői, a gazdagok, a papok és megalkuvó próféták ellen, akik maguk is a nyereségvágy hatalmába kerültek és megfeledkeztek kötelességükről; fellép az elnyomott, kizsákmányolt nép, az alacsonyabb társadalmi rétegek védelmében, a hazug vallásos kegyesség, az idegen kultusz ellen. Keserű, szenvedélyes hangjának alapja nem az önigaz gyűlölet, sem egyéni sorsának alakulása. A nép és vezetőinek bűnei felett meghirdetett ítélet és az éles kritika nem zárja ki az együttérzést és a szolidaritást: szereti népét és hazáját. Fáj neki, hogy a szociális igazságtalanság és egyéb bűnök miatt szükségszerűen bekövetkezik a jogos ítélet. Világosan látja a romlás belső okát: helytelenül értelmezett, hamis vallásos biztonság érzete, melynek alapján úgy vélik, hogy a fenyegető bajoktól automatikusan és mechanikusan meg lehet menekülni Jahve jelenléte következtében (3:1; Weiser). Ezzel szemben leleplezi a hazug vallásos kegyességet, az indokolatlan elbizakodottságot, a jogtalanságot, erkölcstelenséget, rámutat ezek következményeire és hangsúlyozza, hogy a vallásosságnak és a kegyességnek szoros összhangban kell lennie az erkölcsiséggel s a mindennapi életben kell megmutatkoznia.

A könyvben található próféciák foglalkoznak még a pogányok végső időben történő megítélésével (4:11kk.), és összegyűjtésével (4:1kk.), a Messiás eljövetelével (5:1–3), végül az Úr szabadítását dicsőítő himnusszal fejeződik be a könyv (7:7–20). Szóhoz jut az az üzenet is, hogy az ítélet nem Isten utolsó szava, célja nem a megsemmisítés, hanem a megtisztítás és Isten a maradéknak megadja az újrakezdés lehetőségét.

A könyv anyaga, szerkezete és szövege.

Általában egyetértenek abban, hogy a könyv anyaga nem egységes, jelenlegi elrendezése pedig későbbi szerkesztői munka eredménye. Ez annál is valószínűbb, mert Mikeás feltehetően szóban mondta el próféciáit, amelyeket csak később foglaltak írásba. Nincs azonban kizárva, hogy a leírás munkáját maga Mikeás elkezdte (3:1). Nem szokták elvitatni az első három fejezet (kivéve 2:12–13) hitelességét és mikeási eredetét. Sőt, egyesek szerint az első három fejezet Mikeás műve s (a Jer 26:18 által idézett 3:12 miatt úgy vélik) csupán eddig terjed az eredeti mikeási próféciák anyaga. A könyv többi részét illetően különféle felosztások ismeretesek. Ezek megegyeznek abban, hogy önálló egységnek tekinthető a 4–5. és a 6–7. fejezet. Robinson szerint mindkét egység túlnyomóan fogság utáni eredetű, valószínűleg már korán összetartozott (kapcsolódásukhoz kitűnő alkalmat nyújtott az 5:14 és a 6:1 összecsengése: hallgattak – hallgassátok) és úgy került később az 1–3. r. mögé. A 4–5. részből Robinson szerint fogság utániak a fogságra és a diasporára utaló részek: 4:6; 5:1–3; 5:6–8. De nem tartja lehetetlennek, hogy néhány részlet fogság előttről (5:4–5), Jeremiás idejéből (4:9–10), vagy egyenesen (ha nem is Mikeástól, de) a 8. századból való (pl. 5:9–14). A 4–5. r. mint gyűjtemény, szerinte, nem kéletkezhetett az 5. század előtt. A 6–7. részekből álló egységben is fogság előttinek tartja a 6:6–8-at és a 6:9–16-ot (sőt az előbbit, ha nem is mikeásinak, de 7. vagy 8. századinak). A 7:8–10 szerinte a fogság elejéről származik, a 7:14–20-at pedig az egész könyv szerkesztése alkalmával, vagy később illesztették a könyv végére. Weiser szerint a könyv négyes tagozódású: (1–3; 4–5; 6:1–7:7; 7:8–20), amelyben ítélethirdetés ígérettel váltakozik. Az első egységet 2:12–13 kivételével mikeásinak tartja (szerinte az 1:5–7 Samária eleste előtti – az 5b későbbi betoldás –; az 1:8–16 pedig egyenesen saját élmény és a 701-es évből való). A 4:1–5 fogság utáni eschatologikus ígéret (amelyet Ézs 2:2–4-be is felvettek liturgikus céllal), 4:6–14 a jelenlegi formájában szintén nem lehet mikeási, s fogság utáni eredetet feltételez, de számolni lehet mikeási alapanyaggal. Az Újszövetségben Jézusra vonatkoztatott 5:1–5 mikeási eredete nem lehetetlen, az 5:9–13 szintén, amit később egészítettek ki a 14. verssel (az idegen népek ellen). A 6:1-től 7:7-ig terjedő részeket összhangban állónak tartja a mikeási anyaggal, nem lát okot elvitatására, amit szerinte az sem tesz indokolttá, hogy nincs a pontos datálásra elég támpont. A 7:8–20-at világosan fogság utáninak tartja (vö. Ézs 56–66. rész). Robinson is utal arra, hogy a diasporát, deportálást említő és eschatologikus részleteket nem szükséges automatikusan fogság utáninak tartani, hiszen a 8. században már van észak-izraeli diaspora, Mikeás előtt is vannak eschatologikus váradalmak s további, a szövegben tükröződő kortörténeti összefüggések miatt messzemenően kézenfekvő és jogos arra gondolni, hogy a „fogság előtti üdveschatologia dokumentumaival” van dolgunk (Sellin-Rost). A könyvre egyszerű, de hatásos, szenvedélyes és erőteljes szójátékokkal tarkított stílus jellemző. Szövege erősen romlott, ami csak részben tulajdonítható szerkesztői munkának. A Septuagintával való összehasonlítás arra enged következtetni, hogy a szövegromlás jelentősebb része a 3. század után következett be.

Irodalom. Sellin-Rost: Einleitung in das Alte Testament. Heidelberg, 1950. O. Eissfeldt: Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 19643. C. Kuhl: Israels Propheten. München, 1956. K. Marti: Das Dodekepropheton. 1904. E. Sellin: Das Zwölfprophetenbuch. 19292-3. Robinson-Horst: Die zwölf Kleinen Propheten. Tübingen, 19542. A. Weiser: Das Buch der Zwölf Kleinen Propheten. Göttingen, 19562.

Mik. I. RÉSZ

Mik. 1,1–7. Isten ítélete Izráelen.

A címiratot követő szakasz (amely még két kisebb egységre osztható: 2–4. v., az Úr megjelenése és 5–7. v., az ítélet meghirdetése) valószínűleg a könyv legrégibb része és Samária eleste (722) előtti időből való. A 2. vers elejét, amely tipikus prófétai bevezető forma, az 1Kir 22:28 tévesen Mikeás ben Jimla szavaiként idézi. Egyes vélemények szerint a 2b (Sellin) és az 5b (Robinson) idegen eredetű glossza. Eredetileg Júda és Jeruzsálem nem szerepelt, mert csak az északi országrésszel, Samáriával foglalkozik. A 7a-ban problematikus a bálványok szerepeltetése, amelyek nem Samáriában, csak Béthelben és Dánban voltak (de Sellin szerint lehet, hogy a főváros neve az egész országrész helyett szerepel).

A próféta, akit Isten támaszt népe szövetségi hűtlensége miatt, nem emberi helyzete miatt szól, hanem mert Isten küldi. A nyert kijelentés formája (vö. Ézs 1:1) lehetett látomás, vízió, vagy auditív jellegű (1. v.). A számonkérésre megjelenő Isten a népek és a mindenség nyilvánossága előtt perel népével és szövetséges-társból olyan vádló tanuvá válik, aki maga is jelen volt a szerződés megkötésekor. Isten színrelépésének és a kísérőjelenségeknek a leírása a Jahve kultusz ősi theofánia-tradícióját tükrözi. Az Úr az égi szentélyből a földi magaslatokon át érkezik. Megjelenését földrengés-szerű természeti jelenségek követik. A theofánia a kultikus ünnepnek is a tetőfoka. Ezzel a prófécia szembeszáll azzal a hamis vallásos biztonsággal, amely alapján a nép az Istennel való szövetség és a kultusz gyakorlásának tudatában úgy vélekedett, hogy büntetlenül a hűtlenség útjára léphet (2–4. v.). A prófétai üzenet tudatosítja: Isten szövetségi hűséget kíván népétől. Minden bűn, amely megsérti a szövetségi viszony rendjét, szövetségtörésnek és Isten elleni engedetlenségnek minősül. A két főváros és a bennük koncentráltan jelentkező bűnök az egyes országrészeket is jelentik. Az idegen (főleg asszír hatásra megjelenő) istenek kultusza és tisztelete jelenti a hűtlenség lényegét. Az idegen kultuszban a legfőbb bűn és hűtlenség, hogy a választott nép nem bízik Istenében, és nem csak rá hagyatkozik. A bálványoktól nagyobb, hatékonyabb védelmet és segítséget reméltek, mint a velük szövetségben levő Istentől. A bűn lényege lehet a szó szerint is értelmezhető kultikus paráznaság (vö. parázna bére a 7. versben), de lehet a hűtlen, parázna elhagyásnak minősülő magatartás, amely az idegen istenek kultuszában nyilvánult meg. Isten nem csupán a hűtlen népet bünteti meg, hanem bizodalma tárgyait, a bálványisteneket is megsemmisíti. Az ítélet módja nem vall konkrét történelmi eseményre vagy ellenség pusztítására (Samária pusztulása nem az itt leírt módon történt; az ásatási eredmények szerint falainak alsóbb rétegei részben viszonylagos épségben eredeti rendjükben megmaradtak), hanem ismét földrengésszerű természeti jelenségre utal (5–7. v.).

Mik. 1,8–16. Gyászének az ítélet és pusztulás miatt.

A szövegét tekintve rendkívül romlott állapotban fennmaradt, szójátékokkal megtűzdelt „panaszdal” a halottsiratás jellegzetes műfajában, az ún. qiná versmértékben (3+2) íródott. A szójáték alapján történő jóslás a legrégibb prófétai kifejezési eszköz és módszer (Ám 5:5; 6:13; 8:3; Hós 6:8–10; 12:12). A szakasz két első verse (8–9. v.) a bevezetés, a gyászének maga középen helyezkedik el (10–15. v.), a 16. vers pedig a befejezés. Vitatott, hogy már megtörtént vagy a jövőben elképzelt eseményre vonatkozik-e a dal. A helységlistában szereplő felsorolt városok (nevüket a szójáték sorsukkal hozza kapcsolatba) a Jeruzsálemtől délnyugatra elterülő júdeai dombvidéken keresendők (Jós 15:33–48 vö. 1Krón 4:14). A kortörténeti elhelyezés szempontjából egyaránt szóba jöhet Sargon (711) és Sanherib (701) hadjárata. Előbbi során Jeruzsálemet nem fenyegette közvetlen veszély, az utóbbi során azonban számos júdai város elesett, s Jeruzsálem is veszélyben volt. A próféta, aki maga is az ítélő és büntető Isten eszköze, látja a nép bűneit, megérdemeltnek tartja az ítéletet, de nem a kívülálló fölényes szenvtelenségével és „tárgyilagosságával” szemléli az eseményeket. Az ítéletben is szolidaritást vállal a bűnös néppel, az országot, városát és népét kedvesnek, magáénak érzi és siratja. Mezítláb, felső ruha nélkül, alsó ruhában, vagy ágyékkötővel járni a gyász jele. Ugyancsak a gyászban hallatott sírás hangjára utalhatott a példabeszédszerű mondás (vö. Jób 3:29) a sakálokról és struccokról is (8–9. v.). A 10. vers első felének fordítása bizonytalan, de valószínűbb értelme ez: „Gátban ne ujjongjatok, Bakában sírván sírjatok”. A porban való fetrengés (a por szójáték Afrával) a gyász jele. A 11. versben Safir helységhez valószínű a sófár (trombita) fúvására való felszólltás illik mint vészjel (vö. Ám 3:6). A városnevek és a szójátékok eredeti formája egyes esetekben már nem rekonstruálható a szövegromlás miatt. Egyértelműen fogság előtti eredetre utalnak azonban a minden kétséget kizáróan azonosítható helységek. Bizonyos, hogy fogság után a kornak megfelelően más városokat említenének s nem pl. Lákist. Az ottani Mars-istálló kiásása folytán válik érthetővé a kocsik és lovak említése. Lákisban, az Egyiptommal folytatott lókereskedelemre alkalmas városban az 1Kir 9:19 szerint is nagy királyi istálló volt. A lovakban és harciszekerekben való bizakodás Hós 14:4 szerint is Izráel nagy bűne és Lákis itt is a legfőbb vétek és hitszegés városaként szerepel. Az elpusztult országrész és helységeinek képe úgy jelenik meg a próféciában, mint a kihalt város, amelyben a lakosok nem járnak ki- s be a kapukon (11. v.), és mint a csalóka patak, amelynek medrében nem talál vizet a szomjazó (14. v.). A letarolt vidék a saskeselyű képét idézi, amely nyakának kopaszsága a gyász miatt tar fő jelképévé válik. A szójáték a helység nevével és sorsával az elhangzott szó erejét fejezi ki, amely a kor felfogása szerint a rejtett összefüggéseket hozza felszínre. A prófécia fontos mondanivalója egy másik lényeges összefüggés felfedezése is: a történelmi események és Isten hatalmas tettei között (15–16. v.).

Mik. II. RÉSZ

A második rész világosan három kisebb egységre tagozódik, az első keltő az általánosságban számon kért hűtlenség után a konkrét bűnökkel foglalkozik, az utolsó nem mikeási (12–13. v.), hanem fogság utáni.

Mik. 2,1–5. A gazdagok kapzsisága, hatalmaskodása.

A próféciát bevezető vers (1. v.) stílusformája jajkiáltás, amely egyfelől a panasszal, másfelől az átokkal rokon műfaj és a prófétai igehirdetésben igen gyakori (Ám 5:18; 6:1; Ézs 5:8). Ezt káveti a bán megnevezése (2. v.), az ítélet meghirdetése (3. v.), végül gúnyos, halotti gyászének formájában az ítélet következményeinek ábrázolása (4–5. v.).

Izráel hanyatlásának egyik főoka 870 és 750 között a kereskedelmi és mezőgazdasági viszonyokban beállott változás volt: a kisparaszti birtokokat a gazdagok latifundiumai kiszorították. Ezt a folyamatot erőszakos cselekmények kísérték és jellemezték, amire Nábót szőlőjének esete és Jézabel eljárása is utal (1Kir 21; ami bizonyára nem volt egyetlen eset). Mikeás színes, lendületes szavaiban – aki ekkor már valószínűleg Jeruzsálemben működik, a hatalmas gazdagok lakóhelyén – az elnyomott kisparaszt keserű élményei és tapasztalatai is érződnek. A gazdagok és hatalmasok kielégíthetetlen telhetetlenségükben az éj csendjét nem nyugalomra és kegyes elmélkedésre használják (Zsolt 63:7), hanem gonosz, kapzsi tervek, erőszakos cselekmények kieszelésére, hatalmukat pedig ezek gátlástalan végrehajtására: rablásra, kizsákmányolásra, a szegények, alsóbb társadalmi osztályok és jogfosztottak elnyomására. A próféta nem csupán a tisztátalan eszközöket és módszereket ítéli el, hanem az egész alapbeállítottságot. Nyoma sincs bennük a honfitárs és a felebarát iránti elkötelezettségnek, felelősségérzetnek. Ezzel a magatartással az Istennel kötött szövetség rendjét szegik meg és borítják fel, amely a választott nép törzseinek és ezeken belül a kisebb közösségeknek és egységeknek le a családokig biztosította az ígéret földjében az „örökséget”, az osztályrészt. Ez Isten ajándékának tekintendő, nem saját tulajdonnak. A szövetségi jogrend külön intézkedett arról, hogy időről időre helyreállítsák az eredeti állapotoknak megfelelő birtokviszonyokat, amelyek társadalmi és szociális rendje mögött mindig ott volt a háttérben az a hitbeli tudat, hogy: az ország Isten kegyelmének ajándéka a népnek sáfárságra, használatra. Isten népe életét a hatalmi, szociális és társadalmi viszonyok, embernek emberhez való kapcsolata szempontjából is a népek, az emberiség példájának szánta. Így a társadalmi igazságtalanság nemcsak szociáletikai vétség, hanem egyszerre bűn vallásilag és emberileg, Isten ellen s a felebaráttal szemben. A büntetés, amellyel Isten sújtja a szövetségi rend megszegését – „stílusos”: a vétkesek legérzékenyebb pontját érinti és egyértelmű helyzetet teremt a birtoklás: a hatalom kérdésének tekintetében. Isten megmutatja, az övé az ország, s most elveszi azoktól, akik azt hitték, övék, és – mint egykor a választott népnek – a büntetést végrehajtó ellenségnek adja oda. Ezáltal megszűnik a lehetőség arra, hogy újrarendezzék a tulajdonviszonyokat és a szociális igazságosság kérdését a szövetségi jogrend szerint. Isten nem engedi, hogy visszaéljenek azzal, amit tőle kaptak. Megbünteti a vétkes nemzedéket. A büntetés elsősorban a vétkeseket sújtja, de érinti az egész népet, és mindenki meggörnyed az ítélet járma alatt (1–5. v.).

Mik. 2,6–11. A próféta ellenfelei.

A próféta éles vitát folytat ellenfeleivel, akik el akarják némítani (6a v.). A prófétai üzenet, az ítélet meghirdetése (nem feltétlenül szorosan az 1–5. versre vonatkoztatva, hanem általában Mikeás működésére értve) a hatalmaskodó gazdagokból ellenvetéseket vált ki. Ezeket theológiailag próbálják megalapozni. Véleményük szerint a választott népet nem érheti gyalázat. Ilyet nem is szabad mondani Izráelről. Nem tudják elképzeléseikbe, theológiai gondolkodásmódjukba beilleszteni, hogy Isten büntetheti, ítélheti népét. A kiválasztottságra épülő hamis biztonságukban kizártnak tartják, hogy számukra Isten kedvezőtlenül cselekedjék. Szerintük, ha mégis kedvezőtlen körülmények támadnak, ez nem lehet Isten tette és akarata. Hiszen úgy vélik, hogy Isten szükségszerűen csak jót hozhat rájuk, mint olyan nemzeti Isten (Robinson), aki nem kíván mást, mint a kultusz gépies gyakorlását. Mivel ez történik, úgy vélekednek magukról, hogy egyenes úton járnak (6b–7. v.). A próféta ezzel szemben a valóság tükrét tartja ellenfelei elé és így cáfolja hazug frázisaikat. Rosszabbul bánnak a hatalmaskodó gazdagok honfitársaikkal, mint az ellenség. Nem véletlen, hogy Jahve elégedetlen: az eladósodott, megnyomorodott kisembertől még a ruháját is elveszik (8. v.). De nem ez az egyetlen, ami cselekedeteik közül a szövetségi rendbe és az adósokról szóló törvényekbe ütközik. Ha már nincs mit elvenni a tönkrement embertársuktól, családostól kizavarják birtokáról és házából, sőt még gyermekeiket is megfosztják az örökségtől, ami több, mint anyagi, vagyoni kérdés, mert Jahve ajándékában nem részesedhetnek és szabadságuktól fosztják meg őket (vö. Lev 25:23; van, aki a gyermekek eladására is gondol). Ez különösen súlyosan esik a latba, mert a védtelen, kiszolgáltatott nő és kisgyermek iránt fokozott gyöngédségre int és kötelez a szövetségi jogrend, hiszen gyámolításra szorulnak (9. v.). A (bizonytalan szövegű) következő versben a próféta azokat idézi, akik kiűzik a ház lakóit (valamilyen ürügy alapján) lakhatatlannak, vagy tisztátalannak minősítve azt. A vers második felében valószinüleg maga a próféta ismétli a kiűzők szavait, de bűnüket minősíti tisztátalanságnak (Weiser), amely megfertőzi a földet (10. v.). A következő vers a kiinduló gondolathoz és témához tér vissza: Mikeásnak és azoknak, akik ítéletet hirdetnek, nem hisznek. De ha valaki – akár kétes indíttatások alapján – a vágyaik, kívánságaik és „szájuk íze” szerint beszélne, annak még akkor is hinnének, ha csaló lenne (11. v.).

Mik. 2,12–13. Az összegyűjtés ígérete.

Az összefüggésbe nem illő két verset általában idegen, későbbi betoldásnak minősítik. A részleteket illetően megoszlanak a vélemények. Tekintik fogság utáni apokaliptikus töredéknek, konkrét történeti összefüggés nélkül (Robinson), fogságból, vagy azt követő időből származó vigasztalásnak. Nem zárják ki azt sem, hogy hamis próféták szavainak idézése, vagy Mikeás elképzelése arról, hogy Jeruzsálem ostroma után (701) a szabadba való kimenekülésen keresztül vezet az út a megtartatáshoz. Lehet, hogy a fogság utáni liturgikus használat céljaira egészült ki ígérettel a prófécia, ami azonban nem akarja semlegesíteni az ítéletet, sőt, az ígéret feltételezi a büntetést s azt is, hogy a nép ítéleten és bűnbánaton ment keresztül, ami egyenesen elismeri a büntetés jogosságát. A kép a pásztorkodásból való. A 12. versben Isten beszél: az ítéletben sokan elpusztultak. De a végső cél nem a megsemmisítés, hanem a megtisztítás. A maradékot összegyűjti Isten és megsokasítja. De ez már egy másik nép: szembefordult bűneivel és megtisztult azoktól. A 13. versben a próféta beszél és azt ígéri, hogy az Úr vele lesz népével és élére állva választottai seregének, vezeti őket.

Mik. III. RÉSZ

A harmadik fejezet három kisebb egységre bomlik. Az alsó a gonosz vezetőkkel (1–2a v.) és a nép sanyargatóival (2b–4. v.) foglalkozik, ezt a hamis próféták éles kritikája követi (5–8. v.), majd az előző téma tér vissza, részben keveredve (11b v.) a másodikkal (9–12. v.).

Mik. 3,1–12. A gonosz vezetők és a hamis próféták ítélete.

A konkrét történelmi események összefüggései, amelyek között a mondottak elhangzottak, nem rekonstruálhatók többen gondolnak arra, hogy Mikeást próféciái miatt vád alá helyezik és védekezéséből való idézettel van dolgunk, vagy más alkalommal nyilvánosan vitát folytatott a nép vezetőivel és hatalmasaival, akiket a hamis próféták is támogattak). A Jákób és Izráel háza Júdára vonatkozik (nem valószínű, hogy az északi országrészről van szó, inkább arról, hogy a júdai országrész kormányzata át akarta venni ezt a hivatalos címet az északi országrész bukása után).

A próféta arra a szövetségi jogrendre hivatkozik, amelyet a nép vezéreinek és főembereinek kellett (volna) ismerni – nem csupán intellektuális értelemben, hanem úgy, hogy áthassa életüket – mert Isten rájuk bízta, hogy érvényt szerezzenek e rendnek és jognak. Már korán ennek védelmében lépnek fel a próféták (1Kir 21), ebben látják Izráel életének alapjait (Ám 5:6–7; 6:12). Ez a jogrend főleg szájhagyomány és cselekmények formájában öröklődött és élt, de már viszonylag hamar voltak írásos nyomai is (Hós 8:12). A szövetségi jogrend a prófétai felfogás szerint nem csupán kazuisztikus törvényeket jelent, hanem olyan alapvető beállítottságot, szemlélet- és gondolkodásmódot, amely a szövetségben gyökerezik és meghatározza a választott nép és tagjai életét. Ezzel szemben éppen a jogrend őrei azok, akik gyűlölik a jót és szeretik a gonoszt, áthágják és visszájára fordítják a törvényt, természetesnek tekintik a jogrend pervertálását (1–2a v.). Maguk is visszaélnek hatalmukkal, nem szolgálják és óvják a jogrendet s a nép javát, sőt megteremtik a légkört és a közéleti feltételeket ahhoz, hogy a hatalmaskodó gazdagok kizsigereljék, formálisan elemésszék a népet, amellyel Isten és a próféta (szemben elnyomóikkal) közösséget vállal. E gonosz tettek halálos büntetést vonnak maguk után: Isten a szorongattatás idején elfordul (Deut 33:17; Zsolt 104:29) azoktól, akik tőle már életfolytatásukkal elfordultak, nem segít a privát kegyesség, amely nem határozza meg, hatja át a felebaráthoz való viszonyt (2b–4. v.).

A megromlott közállapotokban, a rend megromlásában, a jog elferdítésében és a kisemberek elnyomásában, kiszipolyozásában a hűtlen prófétáknak is szerepük van, pedig nekik is feladatuk volna a szövetség épségén őrködni. De különös bűnük, hogy hamis reménységet táplálnak és megtévesztik a rájuk bízottakat. Szavuknak különös erőt tulajdonítottak: nemcsak azt, hogy előre megmondják, hanem azt is, hogy alakítják a jövőt. Befolyásukat igen nagynak tekintették és fontosnak tartották velük a jó kapcsolatokat, amivel vissza is éltek. Ellenszolgáltatás fejében, annak értékétől függően mondtak jót vagy rosszat. A gazdagoknak kedveztek, akik meg tudták vásárolni őket: azt hirdették nekik, hogy minden rendben van (békesség). Ezzel sújtották a szegényeket, akik ellen – mivel nem tudták őket kellően megfizetni – úgyszólván háborút indítottak. A „háborút szentelni” kifejezés régi elképzelésekre megy vissza, amelyek a háborút szent vállalkozásnak tekintették és arra utal, hogy a hadi készülődés kultikus szertartással volt összekötve (5. v.). Ezeket a prófétákat, akik visszaélnek megbízatásukkal és Isten nevével, szintén eléri Isten büntetése. A büntetést leíró kifejezések közül több utalhat arra, hogy a Jahve próféták mellett (esetleg között is) más, tiltott üzelmekről is szó lehetett. A büntetés lényege, hogy megszűnik a prófétáknak az a képessége, amely őket másoktól megkülönbözteti, amelynek segítségével a titokzatos és rejtett összefüggéseket megláthatták: hallgatóik előtt felsülnek s megszégyenülnek. Ez a sors vár a halottidézőkre, napjósokra s azokra a prófétákra, akik nem vállalják Isten tiszta üzenetének hamisítatlan hirdetését akkor is, ha ellentétbe kerülnek hallgatóikkal, és éppen a gazdagoknak, hatalmasoknak kell ítéletet hirdetni a szövetségi hűség megszegéséért (6–7. v.). A hűséges próféta viszont joggal hivatkozik arra, hogy az Úr Lelke által erő tölti be, amely hatalmat, felhatalmazást foglal magában és útmutatást a törvény szellemében. Ez valójában Isten kegyelmének ajándéka. A bűnös nép életében azonban ítéletes számonkérést jelent: a hitszegés, a szövetségi hűtlenség feltárását (8. v.).

A prófécia visszatér a főemberek és a vezetők bűneire. Ezek lényege, hogy nem a szövetségi jogrend alapján állanak: nekik kellene gondoskodni arról, hogy az igazságosság érvényesüljön a nép életében, ezzel szemben a törvénytelenség és igazságtalanság hatja át őket (9. v.). Ezékiás királyt sem a törvénytelenségekkel, sem az építkezésekkel kapcsolatban nem említi. Valószínű nem is a középítkezések ellen emeli fel szavát (Ezékiás jelentős közjót szolgáló építkezéseket folytatott többek között a vízellátás megjavítására; a Siloah-alagút a Gihón- (Mária-)forrást vezette a Siloah-tóba vö. 2Kir 20:20). Nem is a kisparaszti szűkkeblűség szól belőle a fővárosi viszonyok ellen. Sokkal inkább a hatalmas gazdagok magánjellegű luxusépítkezéseit bírálja, akik kizsákmányolás révén jutnak e lehetőséghez, valamint úgy, hogy elnyomják, korrupt megvesztegetés által elért bírói ítéletekkel jogtalan szolgáltatásokra kényszerítik a szegényeket, kihasználják munkaerejüket. De ezeket az üzelmeket nemcsak a gazdagok végzik és a vezető főemberek támogatják, hanem a papok (akiknek szintén volt szerepük a jogi életben és az igazságszolgáltatásban) és a próféták is. Ezek legfőbb bűne – önzésükön és anyagiasságukon túl – az a hamis vallási biztonság, amit támasztanak és táplálnak. Az a megalapozatlan bizodalom, hogy Sion bevehetetlen és Jeruzsálem elpusztíthatatlan, mert a szövetségkötés következtében Isten mindenképpen velük és közöttük van. Pedig nekik tudniuk kell, hogy Isten a szövetségi jogrendben úgy szabályozta az emberi együttélést és a felebaráthoz való viszonyt, hogy nem lehet különválasztani a kultikus hitéletet a szociális és társadalmi viszonyoktól, mert maga Isten bízza rá egyik embert a másik felelősségére, gondoskodására. Ezért az ítélet hamis biztonságuk alapját sújtja és megmutatja, hogy Isten nincs Sionhoz és Jeruzsálemhez, sem az engedetlen szövetséges néphez kötve. Mikeás szavait – amelyek nem valószínű, hogy Ésaiással eltérő látásmódjuk ellenére is polemizáltak volna – száz évvel később (Jer 26:18–19) hasonló helyzetben idézik (10–12. v.).

Mik. IV. RÉSZ

A negyedik rész – amellyel új egység kezdődik a könyvben: az üdvígéretek – általános vélemény szerint nem mikeási, későbbi, fogságból, vagy ezt követő időből való, témáját tekintve két nagyobb szakaszra osztható: a béke kora (1–5. v.) és a szabadulás (6–14. v.). A héber szöveg versbeosztása szerint eredetileg a 4. és 5. rész egyaránt 14–14 versből áll. (A Károli-féle magyar fordítás a 4. rész utolsó versét, a 14. verset az 5. rész első verseként hozza, ami által a 4. rész 13 verset, az 5. pedig 15 verset tartalmaz.)

Mik. 4,1–5. A béke korszaka.

A szöveg rokon Ézs 2:1–4 anyagával és valószínű, mindkét hely alapja egy önálló mondás, amelyet a szájhagyomány őrzött meg Jeruzsálem kiemelkedő szerepéről az utolsó idők békekorszakában és a fogságban kivirágzott, nem túl késői eschatologikus váradalmakat tükrözi. Másfelől vitathatatlan, hogy Dávid kora óta élnek eschatologikus váradalmak (amelyek alapja még korábbi és a szövetségkötésben gyökerezik vö. Gen 12; Ex 3; 12; 14). Ezek jót vártak az eljövendő Jahvétól s éppen a korai próféták (Ámós, Hóseás, Mikeás) korrigálják ezt a váradalmat a nép életének romlottsága miatt. Tény, hogy az 5. vers igen korai (a monotheizmus előtti) időkre utal (amikor még természetes, hogy minden nép a maga – esetleg törzsi – istenségét tiszteli), s lehet, hogy polemikus éllel tesz bizonyságot a Jahve iránti hűségről. A szerkesztés során az üdvígéreteket tartalmazó részletek valószínűleg a fogság utáni gyülekezet liturgikus céljait szolgálták és azt hangsúlyozták, hogy Istennek nem utolsó szava az ítélet. Az utolsó időkben megvalósul az a történelmi küldetés, amelyre Isten népét kiválasztotta: az a hely lesz, ahol Isten kijelentésének közelségébe kerülhet az egész emberiség. Ehhez azonban magában Isten népében kell alapvető változásnak bekövetkeznie, hogy valóban Isten útján járjon és a népek példája lehessen. Ebben a korban a népek, az emberek egymáshoz való viszonya is Isten akarata szerint rendeződik: kimondatlanul is az ószövetségi béke fogalmának adják a képét: ép, zavartalan, teljes állapot Isten és ember, ember és ember között, boldog, eredményes munka (1–5. v.).

Mik. 4,6–14. A szabadítás.

A szakaszt további két kisebb egységre szokták bontani: 6–8. v. a szétszórtak, Júda összegyűjtése (a fogságból vagy utána) és 9–14. v. a nyomorúságból való megszabadítás, amelynek eredeti összefüggése ostrom lehetett, esetleg Jeruzsálem ostroma 701-ben. Így a 10b-t későbbi betoldásnak tekintve, a szerzőt és keletkezési időt illetően, lehetne Mikeásra, korára vagy kortársára gondolni. De felvetődik annak a lehetősége is, hogy száz évvel későbbi események tükröződnek: Jeruzsálem pusztulása idejéből (vö. Jer 4:31; 10:17; aminek alapján egyesek jeremiási szerzőség lehetőségét sem zárják ki).

Az összegyűjtés ígérete feltételezi az ítéletet és a maradékra vonatkozik. Isten utólag is úgy tekint a történtekre, mint olyan büntetésre, amit ő hozott népére. Ezt a népnek is tudnia kell és nem gondolhatnak arra, hogy Isten megerőtlenedett, mert ő a maradékban tovább végzi munkáját (6–8. v.). A szorongatott helyzetben Isten népének hamis biztonsága egyszerre eltűnik. Gyötrödik, mint a vajúdó nő. De Isten úgy tekint a gyötrelmekre, mint amiből megújulás születik. Akkor is, ha Isten népének el kell hagyni régi viszonyait és élete új keretek közé kerül. Isten azonban a büntetés alatt is hű szövetséges, jó pásztor, aki részt ad népének a végső diadal dicsőségéből (9–14. v.).

Mik. V. RÉSZ

Az ötödik rész anyaga szerkezetileg, keletkezési idejét, kortörténeti összefüggéseit tekintve egyaránt több problémát vet fel. Általában egyetértenek abban, hogy a 9–14. v. külön egység. Az 1–8. v. tekintetében megoszlik a vélemény. Van, aki több kisebb egységre tördeli (1–3. v., 4–5. v., 6–8. v. pl. Robinson), mások szerint a történelmi helyzet a negyedik rész második felével rokon: az asszírok – vagy száz évvel később a babilóniaiak – júdai betőrése. A 4–6. v. alapján az asszírokra lehetne gondolni. Az 1–3. v. viszont aligha lehet fogság előtti, mert arra lehet belőle következtetni, hogy azokat az időket, amikor még dávidházi király volt, „ősi időknek” tekinti. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a 4–8. v. anyaga a 8. századra, sőt esetleg mikeási vagy kortársi magra menjen vissza.

Mik. 5,1–8. A maradék reménysége.

Az efratai Betlehemmel kapcsolatos ígéretet az Újszövetség (Mt 2:5–6) Jézus születésében látja beteljesedve. Az ígéret várományosa – a Septuagintával való összehasonlítás alapján – eredetileg valószínűen Beth Efra, s csak később – de nem helytelenül – került be az összefüggésbe Betlehem. A törzsi szövetség legkisebb tagjának kiválasztására szóló ígéret ősi hagyományon alapszik és a dávidházi uralkodók sorának megújítását jelenti Júda és Izráel egyesítése jegyében (vö. 1Sám 16:1; 17:22). A királyi gyermek születése, amely új korszakot ígér, az ókori keleti birodalmak eszmevilágának állandó és kedvelt motívuma, amely máshol is megtalálható (vö. Ézs 7:14 és 11:1). A békés, boldog új korszak az ítélet veszedelmeit túlélő és visszatérő maradék osztályrésze lesz. A választott nép külső kereteit illetően, de méginkább belsőleg és tartalmilag megújul: nem emberekben bízik, s az emberiség életében áldás lesz, amit az Úr adott, másfelől azonban Isten uralmának is jele, képviselője és megtestesítője (1–8. v.).

Mik. 5,9–14. Isten megtisztítja népét.

A büntetés-jellegű tisztogatással foglalkozó szakaszt (vö. Ézs 2:6kk.) egyesek későinek (van, aki Jósiás reformjának idejére, fogság utáni, sőt a makkabeusi korra gondol) és nem prófétai, hanem írástudói eredetűnek tartják. Általában egyetértenek abban, hogy a 14. vers (a népek ellen irányuló prófécia), későbbi toldás. Másfelől elgondolkoztató az, hogy a szöveg tartalma illik a mikeási gondolatkörbe, tükrözheti az ezékiási kultuszi reformokat s a 14. vers irányulhat a választott nép kultuszának tisztaságát veszélyeztető kánaáni idegen népek ellen.

A prófécia mondanivalója, hogy Isten mindent kiírt népe életéből, ami útjában áll a zavartalan kapcsolatnak közötte és népe között. Így tisztítja meg népét. A lovak és kocsik, amelyekkel Salamon kezdett először foglalkozni és kereskedni (1Kir 10:28), jelenthetnek kultikus veszélyt is (mint amilyeneket Jósiás idejéből ismerünk vö. 2Kir 23:11). Valószínűbb azonban, hogy itt azért fordul ellenük a prófécia, mert hadi célokat szolgáló lovakról és harcikocsikról van szó. Ezek beszerzése, a „fegyverkezés” súlyos szociális helyzetet idézett elő (Deut 17:16). Hasonlóan a szegények kontójára, fokozott adóztatással és közmunkával épített erődítmények is. Mindez azt a veszélyt is magában rejtette, hogy a nép nem Istenben bízik, hanem fegyveres erejében (9–10. v.). A varázslás minden formája tiltott bálványimádás volt Izráelben, amely ellen azonban állandóan harcolni kellett. Isten kiábrázolása szintén tilos volt. A természeti szimbólumokkal szemben (kő és fa jelképek) az északi országrész engedékenyebb volt, de az idők folyamán ezek ellen is felléptek, különösen a próféták, mert ezek is ugyancsak eltérítettek az egyedül Jahvéba vetett hittől, mint a különböző kánaáni népek kultuszai (Asera a termékenységgel kapcsolatban). Ha a nép nem csak Urában bízik, hanem emberi és idegen erőkben, nem lehet zavartalan a szövetségi viszony mindaddig, míg ezektől meg nem tisztul (11–14. v.).

Mik. VI. RÉSZ

A hatodik fejezet felosztását illetően megoszlanak a vélemények. Nem okoz problémát az 1–5. v. és a 9–16. v. A 6–8. v. tekinthető önálló egységnek, de az 1–5. v.-re adott (liturgikus) válasz-kérdésnek és feleletnek is. Az egész fejezet anyaga jól illik az első három fejezet mikeási gondolatvilágába, s többen képviselik azt a véleményt is, hogy a fejezet anyaga mikeási vagy legalább is egykorú Mikeással.

Mik. 6,1–8. Isten pere népével.

A bírósági eljárás képe nem ritka a prófétai irodalomban (Ézs 3:13kk.; 5:3–7). A történeti háttér valószínűleg az, hogy a választott nép panaszkodik Istenre, hogy nem a szövetségi ígéreteknek megfelelően bánik népével (3. v.). Isten formálisan a vádlott szerepében lép fel, de lényegében ő vádolja népét és hirdet ítéletet kozmikussá táguló perében (1–2. v.). Isten rámutat arra, hogy szövetségi ígéreteit és hűségét népe története során tetteiben bizonyította az egyiptomi szabadítással, a pusztai vándorlás idején, Bálám áldásával és a honfoglaláskor. Ebből a nép minden kétséget kizáróan megismerhette Urát (3–5. v.).

Ha hiányzik is a nép bűneinek felsorolása, a szövetségtörések sorozata, a fentiek alapján már indokolt belátni, hogy nem Isten adósa népének, hanem fordítva. A liturgikus formában megfogalmazott kérdések azokat a lehetőségeket veszik számba, amelyekkel az Úr elé lehet járulni: a fokozás egészen az elsőszülött emberáldozatáig tart, mutatva, hogy a nép mindenáron meg akarja nyerni Isten kegyeit. Az emberáldozat általában nem volt szokásos Izráelben (Gen 22; Ex 34:19), de kivételesen, rendkívül nagy szükség esetén előfordult (2Kir 16:3; 21:6; amiből Áház vagy Manassé korára is lehet gondolni). Isten válaszában kijózanítja a fellengzősen ígérgető embert; nem titok, mit kíván az Úr, hiszen már megmondta és az ember is tudhatja: legyen alázatos, hűséges és a szövetségi rend szerint éljen (6–8. v.). Bármilyen nehéz is megérteni, ilyen egyszerű a dolog: Istent nem lehet a kultikus külsőségekkel kielégiteni. Ha csak ezeket kapja, még pereli és bünteti is népét. A szív hűsége és az élet tisztasága az ő rendje szerint az, amit ő kíván.

Mik. 6,9–16. A bűnök büntetése.

A hatodik rész második fele olyan állapotokat tükröz, amelyek könnyen engednek Áház és Manassé korára gondolni. Ebben az esetben a város valószínűleg Jeruzsálem. A mikeási vagy kortársi szerzőségnek semmi nem látszik ellene szólni. Többen hangsúlyozzák, hogy a részlet apróbb töredékekből (esetleg több alkalommal elhangzott különböző részletek, mondások egyesítéséből áll), és szövege meglehetősen romlott. Nincs kizárva, hogy az utolsó verset (16. v.) később illesztették az egység végére.

A felsorolt bűnök nem arról beszélnek, mintha a nép életét a szövetségi rend előírásai határoznák meg és szabályoznák. Bevezetőül arra int a próféta, hogy minden okuk megvan hallgatóinak tartani Istentől s jól tennék, ha küldöttének (vagy maga Mikeás, vagy a király, de ez esetben Ezékiás) engedelmeskednének, ugyanis éppen elég van a rovásukon. A felsorolt bűnök a szociáletika, az emberi együttélés, a társadalmi igazságosság területére esnek. A próféta korholja a gazdagokat, akik harácsolás, hazugság és csalás útján szerzik gazdagságukat (12. v.), azokat, akik nem egyenes úton szerzett kincseket halmoznak fel házaikban, a kereskedelem vámszedőit, akik úgy tesznek szert tisztességtelen haszonra, hogy a legprimitívebb módon becsapják vásárlóikat: hamis mérleget, mértékegységet és súlyokat használnak. Ezek az állapotok természetesen főleg a szegény kisembereket sújtják és teszik még szegényebbé (10–11. v.).

A szövegből arra lehet következtetni, hogy részleges büntetésen már átesett a nép, de ez nem volt elég megjavulásukhoz, Ezért most Isten a büntetés (valószínű háborús) folytatását helyezi kilátásba. Elpusztul a csalással szerzett vagyon, nem lesz mód újat gyűjteni, semmin sem lesz áldás, még az egyébként természetes eredménnyel járó termelési folyamatok is visszájukra fordulnak s minden fáradozás hiábavaló (13–15. v.). Ez a büntetése az istentelenségnek, szövetségtörésnek, az erőszakos hatalmaskodásnak, amely a nép életét nem először jellemzi (vö. az északi országrészben Ákháb korát 1Kir 16:31k.; 18:11; 22:27).

Mik. VII. RÉSZ

A hetedik fejezet két részre oszlik. Az első (1–7. v.) a végsőkig megromlott állapotokat ábrázolja s nagyon jól illik a mikeási vagy kortársi világba (esetleg Manassé idejébe). A második (8–20. v.) fogság utáni (Jeruzsálem lerombolva, a nép szétszóródva, vö. 11–12. v.) üdvígéret, több műfaj (bosszúdal, prófécia, zsoltár és ima) ötvözete, amely ebben a formájában liturgikus célokat szolgálhatott. A könyvön belül az a funkciója, hogy az ítéletet hirdető próféciák után a befejezés ígéretet hordozzon és biztatást jelentsen.

Mik. 7,1–7. Teljes romlottság.

Egy kép vezeti be a próféciát: a próféta úgy keresi Izráel életében az értékeket, mint szüret utáni tallózáskor keresik a gyümölcsöt, de annyit sem talál (1. v.). Elhagyva a képet, a nép között uralkodó megromlott erkölcsi állapotokat festi le a prófécia. Nincs hűséges, megbízható és egyenes ember. Ember az embernek nem segítője és társa, hanem ellensége, gyilkosa (2. v.). Egyedül a gonoszságot csinálják „jól”. A vezetők jogtalan sápot húznak, a bíró egyenesen elvárja a megvesztegetést s a korrupció légkörében természetes, hogy a gazdag, nagyhatalmú, befolyásos ember mások rovására megvalósíthatja érdekeit, mert a közérdek rovására összejátszik az illetékesekkel, hogy kielégíthesse vagyonszerzési harácsolási vágyait a mások, kisemberek kárára (3. v.). Az általános erkölcsi hitványság és romlottság szükségszerűen büntetést von maga után, ami az őrállókon kezdődik, mikor összeomlik a korrupciós szövevény és beköszönt a zűrzavar (4. v.). A bűnök magukban hordják a büntetés csíráit: általános emberi, erkölcsi hitványság, a megbízhatóság hiánya, a leplezetlen és gátlástalan önzés csak fokozza a nehéz helyzet súlyát. Nem lehet hinni a barátnak, bizalmasnak. nem lehet hozzájuk fordulni, mert cserben hagy mindenki mindenkit, mint ahogyan eddig is mindenki mindenki ellen élt. A legbizalmasabb és legbensőségesebb emberi kapcsolatokra sem lehet építeni, mert itt is az árulás fenyeget. A család legkülönbözőbb viszonylatai sem mentesek az emberi kapcsolatok teljes megromlásától: a családból kiveszett a béke, a családtagok egymás ellenségei, és egymásra támadnak. Ez a kép különösen alkalmas volt a végpusztulás érzését támasztani a keleti emberben. Keleten a családi kötelék szentsége és rendje az élet alapja volt (5–6. v.). A kilátástalan helyzetet bemutató részletet, amely az ember bűnéről szól, az Úrra figyelő reménység szava zárja (7. v.).

Mik. 7,8–20. A bűnbocsánat reménysége.

A szakaszt tekintik két zsoltár-részletnek, három műfaj (8–10. v. bosszúdal; 11–13. v. prófécia és 14–20. v. ima bűnbocsánatért) keverékének, és négy részből álló prófétai liturgiának (a 14–17. v. és 18–20. v. különválasztásával). Az első egység a közelebbről meg nem nevezett kárörvendő ellenséggel perel; gondolhatunk a hóditóra vagy valamelyik szomszédos népre. A bűnbánaton és az ítélet tisztitó hatásán túl látja a hit reménysége, hogy a büntetés nem jelent végső elvettetést vagy megsemmisítést. Célja a megtisztítás, és meghatározott ideig tart. Az Úr, aki az ítéletet adta, elhozza a szabadulást is (8–10. v.).

A szabadulással új kezdet válik lehetővé, noha a nép bűnei miatt bekövetkezett ítélet nyomán az ország még puszta, a falakat (Jeruzsálemben és a városokban) lerombolták, de a fogságban szétszórtak (északról és délről egyaránt) megindulnak haza (11–13. v.).

Az új kezdethez és a jó folytatáshoz Isten vezetésére, segítségére van szükség, azért kell könyörögni, hogy mint a honfoglaláskor, most is ő ajándékozza meg népét az ígéret földjével, amelyet az ítélet ideje alatt elvett tőle. Isten áldása, vezetése visszaszerzi népének azt a megbecsülést és elismerést a népek között, melyet bűnei és büntetése miatt elvesztett (14–17. v.).

A liturgikus imádság – és az egész könyv – himnikus emelkedettséggel magasztalja és dícséri Istent, akihez nincs hasonló. Hűséges szövetségestárs, aki nem szegi meg esküjét, igazságosan jár el, de miközben igazságot tesz, irgalmas is, nem haragszik örökké, nem veti el végérvényesen bűnös népét, hanem megbocsát, visszatér hozzá. A bűnt nem tűri, megbünteti a hitszegést, a szövetségi hűtlenséget, de népét nem semmisíti meg, hanem a bűnt, és megszabadítja, megtisztítja a bűnös népet vétkeitől. Ezek után pedig túl tud lépni hatalmával és irgalmával a történteken és új kezdet lehetőségét adja választottai maradékának (18–20. v.)