Ámós. 5,18–27. Az első jaj.

„Jahve napja” (jóm Jahväh) először itt jelenik meg a prófétai irodalomban, de eredete a hagyományban az egyiptomi szabadulás éjszakájáig nyúlik vissza, mint ahogy a 17. v. is arra emlékeztetett már. A köztudatban e nap Jahve személyes közbeavatkozásának napja lesz, amikor majd megsemmisíti Izráel ellenségeit (vö. Abd 15.). Voltak a közelmúltnak hadi sikerei is (6:13), melyek felfokozták a váradalmakat, ezért óhajtották Jahve napját. A próféta ellenük fordítja reménységüket. Lesz Jahve napja, de romlásukra. Világosságként várják, de sötétség lesz az. Ennek is üdvtörténeti gyökérzete van. A kilencedik csapás szövegében megtalálhatók ugyanezek a fogalmak (20. v., ill. Ex 10:22,23), mikor Egyiptomban sötétség, Izráel lakóhelyein ellenben világosság volt. Most azonban a sötétség őket fogja támadni, úgy, hogy házaik sem nyújtanak védelmet. A 19. v. szemléletes hasonlata ezt is sejtetni engedi. Mert amikor az oroszlántól, majd medvétől űzött ember otthon keres menedéket, s fáradtan a falnak támaszkodik, ott sebzi meg halálos marással a kígyó, mely a pusztai vándorlás hagyományában az engedetlen Izráel pusztítója (Num 21:6). Ide kívánkozik – átlépve egyelőre a 21–23. v.-eket –, a 24. v. magyarázata is. Vitatott ugyanis, hogy az ítélet meghirdetéséről van-e szó, vagy arról, hogy mi Izráel teendője? Az utóbbi értelmezés a helyénvaló. Tehát csak akkor várhatják Jahve napját reménységgel, ha jog és igazság folyamatosan és másokat éltetően hömpölyög közöttük, mint az állandó vizű patak, s nem apad el, nem szárad ki, mint nyáron az ún. vádik, az üres folyómedrek. A Jahve napjának ragyogó színei (’ór és nógah 20. v.) ugyanis a Péld 4:18-ból kölcsönzöttek, az viszont az „igazak ösvényé”-hez kapcsolja ezt az ígéretet. Ámósnál pedig az az igaz, aki eljárásában igazságos.

Ez magyarázza a 21. v. hallatlanul kemény kifejezéseit is: „gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket…”, ami a prófétai irodalomban is példátlan. Meghökkentő a folytatás is. Összejöveteleiket „nem szagolhatja”, tehát nem bírja illatát. Nem tekint különféle áldozataikra, nem kedveli, bármilyen kövérek is, mint amikor valaki az ételtől megcsömörlik. A 21–23. v.-ek kultuszi kifejezései nagyjából egy-egy ünnep lefolyását követik, amelynek során a säläm (esz-ban csak itt található) zárta az áldozatok sorát, amit azután lakoma követett. Ebből érthető az énekek (tsz) zajongása, összevisszasága, ami úgy hat Jahvéra, mint elhordozhatatlan teher („távoztasd el rólam…”). Közben szólt a lant, ez az ősi, fazékalakú testtel ellátott pengetős hangszer. – Hogy miért utasítja el Jahve ilyen határozottan ünnepeiket, nem részletezi, de az előzményekből kétségtelen. A jogosság és igazság hiánya teszi érvénytelenné a kultuszt. A kultusz feletti kritika ettől kezdve végigvonul a prófétai irodalmon (Hós 6:6; Ézs 1:15; Jer 7:1 skv.). Teendőiket viszont a már magyarázott 24. v. szabja meg.

A 25. skv. kérdőmondat, melyben a második v. későbbi bővités eredménye, amint látni fogjuk. – A 25. v. jellegzetes példa arra, hogy a kultuszi rendelkezésekkel történt visszaélések a hagyomány, ill. az üdvtörténeti múlt újraértékelésére ösztönözték a prófétákat. Ezen a nyomon halad tovább a Jer 7:22 is. Különben a prófétai teológia jellegzetessége, hogy a 40 éves pusztai vándorlásra úgy tekint, hogy az volt a Jahvéval való bensőséges közösség csodálatos ideje (vö. 2:10; Hós 9:10; Jer 2:2), amikor nem volt szükség áldozatokra. Ennek a kultusz-kritikai álláspontnak kialakulását segítette az, hogy a hagyományanyag tanulmányozása közben a próféták rájöttek arra, hogy némely rendelkezések kifejezetten arra az időre szóltak, amikor már az Ígéret földjén lesz a választott nép (vö. Num 15:2 skv.), tehát a pusztában nem voltak érvényben. A körülmetélést is csak utólag hajtották végre a Jós 5:5 szerint.

A 26. v.-ben tisztázandók a különös istennevek. A Szikkut tkp. Szakkut. Míg a Kijjun qeréje Kéván. A változás mindkét esetben úgy állt elő, hogy a nevek mássalhangzóihoz a siqquc „bálvány” tkp. „utálat, förtelem” magánhangzóit függesztették. Nos, Szakkut és Kéván melléknevei voltak a mezopotámiai Ninurta nevű istennek, melynek a Saturnus volt szimbóluma. Innen ered a csillagistenre szóló utalás. Processziókon ilyen istenképeket hordoztak zászlóként a fejük fölé emelve. Az istenség feje fölött, a rúd végén csillag volt, ahogy ezt a Kétfolyó-völgyéből származó leletek is bizonyítják. (Más úton halad a LXX, amit az Úsz. is idéz az ApCsel 7:43-ban, István vértanú prédikációjában). – De mikor kerülhetett a 25. v. mögé a 26. v., amikor Ámós korában asszír hatással csak közvetve számolhatunk, hiszen közben ott volt még az erős arám birodalom? A 2Kir 17:29 skv. tudósít arról, hogy Samária eleste után az asszírok a Kétfolyó-völgyéből telepítettek új lakosokat az elhurcoltak városaiba. Ezek hozták magukkal különböző isteneiket. Pl. a bábeliek Szukkót-Benót nevűt (a konszonánsok azonosak a Szakkút-éval). Az asszír eredetű csillagkultusz innen terjedhetett el később még Júdában is. Feltűnő továbbá, hogy Jeremiásnál a sorrend ugyanez. A 7:22 tagadja, hogy áldozatok felől rendelkezett volna Jahve a pusztában, majd a 8:1 skv.-ben a csillagimádás kritikája található. Ezért valószínű, hogy a 26. v. Jeremiás korában, Júdában került Ámós könyvébe e helyre.

Lesz majd egy másfajta processzió: száműzetés Damaszkuszon túlra. Közelebbi meghatározás nincs. Döntő a teológiai mondanivaló, azaz, hogy Jahve maga adja ki a száműzetési parancsot. Az asszírokat, akik végrehajtják, csak sejtetni engedi a próféta.

Meghúzva a vonalakat az Úsz-ig, kétségtelen, hogy a keresztyén gyülekezet is világosságnak, ragyogásnak véli azt a napot, melyet Krisztus visszajövetelének nevez. Az ígéretek szerint kétségtelenül így igaz, de azt sem szabad elfelejtenünk, amit Jézus, példázataiban, a hűtlenek sorsáról mond, hogy kettévágatás, a külső sötétségre való vettetés, sírás és fogcsikorgatás lesz a részük (Lk 12:46; Mt 25:30).

Ámós. VI. RÉSZ

Ámós. 6,1–14. Jaj a fennhéjázóknak.

Akik, akarva-akaratlan, félreismerik Ámós próféciájának szociális tartalmát, azokat zavarba hozza, hogy Samária mellett Siont, tehát Jeruzsálemet is feddéssel illeti a próféta. Közelebbről azokat, akik gazdagságukban elbizakodottak. Ők a „jelesei (náqab „átfúrni, billyogozni”) a népek zsengéjének” (tehát a választott népnek). A folytatás: „és Izráel háza őhozzájuk megy” csak úgy érthető, ha a népekre vonatkoztatjuk, akiknek szokásait átvették. De ha átmennek a szomszédos országokba és józanul, nyitott szemmel járnak, hamar rájöhetnének, hogy sem nem jobbak, sem nem nagyobbak, „mint ezek a királyságok” (azaz Izráel és Júda), nincs tehát mit majmolni rajtuk. – Kalné és Hamát (a rabbáh esetleg a fővárost jelenti) északon, míg a filiszteus Gát délen, Júdából volt könnyen elérhető. – Akkor lennének igazán jól tájékozottak, ha a prófétai üzenetre is hallgatnának. De ha a veszedelem napjáról hallanak – most éppen Ámostól –, únottan legyintenek: kizárt dolog, hogy bekövetkezzék! (9:10). Ebből következik, hogy árnyékként, romlás és erőszak jár nyomukban. (A 3b jelenlegi szövege „Előidézitek az erőszak székét” kétséges, ezért a jaggísún säbär vehámász „romlást és erőszakot idéznek elő” korrekciót szokták javasolni, ami valóban jobban illik a kontextusba, vö. 6. v. De az értelem mindkét változatnál lényegében ugyanaz).

A próféta néhány szóval, de leleplező szemléletességgel tárja elénk, miként dúskálnak a javakban a gazdagok, ahogy tehetetlenül lógó tagokkal, a jóllakottság, vagy részegség miatt elnyúlnak (szárah) a díszes kereveteken. Ínyencek –, fiatal bárány, hízlalt borjú (rábaq „szorosan kötni” nyilván hízlalás céljából) kell nekik. Van miből válogatniok. Kultúrigényük is van, nem műveletlenek. Lakomáikon zene szól, értenek is hozzá. Közben Dávidot emlegetik, zenében mesterüknek tartják, de lelkületben és tartalomban talmi utánzói csak. A pátar valószínűleg improvizálást jelent a lant húrján (5:23), jelentése párhuzamos a hásab igével, ami így fordítható: „zeneszerszámokat (esetleg „zeneszámokat” kelé-sír) ötlenek maguknak”. Az élvezetekben is rafináltak. A bornak serleg kell (tkp. meghintésre szolgáló, széles csésze: mizráq), az olajnak, az ősi kozmetikai szernek is a legjava. Fent úsznak a víz színén, de felszínesek is. Nem látják a mélyben a romlást. Elaltatják a lelkiismeretüket, nem bántja őket a József romlása (tkp. „nem betegek miatta”), nem gyötri őket. Akik azonban most elöl járnak eme ókori édes élet élvezetében, elsőként hurcoltatnak a fogságba is, s vége lesz a féktelen tivornyának (vö. 4. v.). A 7. v. mizrah szava a részegek üvöltözését jelenti rázah I. gyökből.

A próféta meglehetősen erős kifejezéseket használ. A továbbiakban sem elégszik meg azzal, amit az 5:21-ben ünnepeikre mondott, hogy „gyűlölöm”. Még elébe illeszti azt is, hogy „utálom” (8. v.-ben metá’eb olvasandó), amit Jahve tulajdon életére, lelkére mondott esküvéssel erősít meg (a näfäs első jelentésében tkp. „torok, gége”. Ősi szerződőfelek jelképes mozdulattal torkukat érintették, ezzel jelezve sorsukat, ha a szerződést megszegnék). – A várost és mindent mi benne van kiszolgáltatja a pusztulásnak. Ha az 5:3 az egytized megmaradásáról szólt, úgy a fokozás itt is nyilvánvaló, mert ha tíz megmaradt egy házban, a pusztulás második hulláma azt is megsemmisíti. Talán a háborúkat kísérő pestis járvány során. Ilyenkor fordulhatott elő, amitől az Ósz. embere irtózott, hogy a holttestet elégették. A homályos „megégetője” meszárefó az 1Sám 31:11 skv.-ből kap világosságot (számek, ill. szín használata ingadozó), aholis Saul és fiai meggyalázott holttestét („csontok” mint itt is!) elégetik a Jábesiek. – A szülők távollétében kinek-kinek nagybátyja vette át az irányító tisztet a családban (Lev 25:49; 1Sám 10:14; 1Krón 27:32), ez volt egyébként a matriarchátus ősibb rendje is, amikor a családanya legidősebb férfi testvére kezében volt a család irányítása. Amikorra azonban megérkezik, csak roncsolt holttesteket talál. Mégis a ház hátsó zugában rejtőzik egyetlen magános élő, aki a kutató kérdésre így válaszol: „Pszt! Mert nem lehet említeni Jahve nevét”. Mágikus hiedelem is van e riadt mondatban, mint akit a háború és pestis szörnyű pusztításai közepette megérintett Jahve ítéletes jelenléte, s most rémülten rejtőzködik, mintha el lehetne menekülni előle, viszont a név hangos kiejtése mintegy előidézné Jahve jelenlétét. – Vajon tesz-e különbséget az ítélet ember és ember között? Aligha, mert nemcsak a nagy házak, de a kicsik is darabokra zúzódnak. Az alkalmazott szavak ismét a földrengés megsemmisítő hatását érzékeltetik.

A 12. v. vitatott első sora a legegyszerűbben így fordítható: „Futnak-é lovak a sziklán (v. „sziklával”), vagy szántanak-é sírokon?” (v. „sírok között”), mert baqqebárím olvasandó babbeqárím helyett (a betűcserét az óhéber írás betűinek hasonlósága okozhatta). Így a közmondásszerű mondat jól kapcsolódik az előzményekhez is, ugyanakkor szemlélteti a visszásságokat. Mert ha lovak hajszolása sziklák között ellenérzést vált ki, s ha sírok feldúlása felháborító, ugyanez mondható arról, amit a joggal és igazsággal cselekesznek. Amit Jahve gyógyszerként adott, méreggé lett kezükben (5:7), az igazság gyümölcse meg ürömmé keseredett.

Lódebár és Qarnajim gileádi városokat talán éppen II. Jeroboám idejében foglalták el a szírektől. A prófétát nem ragadja magával az általános diadalérzet. Szójátékszerű változtatással ló’ dábár „értelmetlen, értéktelen, semmi”. Ennek örültök, mondja a próféta. – A szorongattatás (láhac, mint Egyiptomban Ex 3:9) egy közelebbről meg nem nevezett néptől jön majd, akit Jahve támaszt ellenük. Széles fronton, az ország egész tetületét érinti majd, mert a hamáti út északon, az Arába patak meg délen, Jerikó közelében, az ország határait jelenti. Az Amittai-fia Jónás próféciája támogatta Jeroboámot hódításaiban (2Kir 14:25). Mintha Ámós pontosan erre adna ítéletes választ. Jézus példázatában a hűtlen sáfár vélekedik úgy, mint itt a 3. v. gazdagjai: „Halogatja az én uram a hazajövetelt”. Ezért aztán dőzsölni kezd, szolgatársait meg ütlegeli. Mígnem megérkezik váratlanul a ház ura, s a hűtlen sáfár életével fizet (Lk 12:45 skv.).

Ámós. VII. RÉSZ

Ámós. 7,1–9. Közbenjáró szolgálat.

A prófétában más Lélek van, mint azokban, akik nem gyötrődnek a József romlásán. Erről tanuskodnak a 7–9. fejezetek. Öt látáshoz kapcsolódik a különböző üzenetek sora, közöttük egy történeti rész (7:10–17). A látások nem álomban látottak. Az első természeti jelenséghez kapcsolódik, amit Jahve jellé tesz a próféta számára. A jelek során bizonyos elmélyülés, fokozás figyelhető meg. Mert a harmadikban már felhangzik Jahve kérdése is, másrészt a prófétai élmény a még mindig éber állapotban történő elragadtatás felé halad előre (vö. 7:7; 9:1). Az utóbbi nagyon hasonlít Ésaiás, Jeremiás és Ezékiel elhívásához. Mégsem valószínű, hogy ez lenne Ámós elhívása.

Az első látásban (1–3. v.) Jahvét látja teremtő munkája közben (vö. 4:13), aki most „sáskarajt formál”. Bár a fordítást megnehezíti a stílus sokk-szerű rövidsége (alany és állítmány egy szó), mégis azonnal érthető: Jahve formálja az ítélet eszközét is. A tömör fogalmazás jól illik a látás döbbenetéhez és az „íme” szócska is Jahve lökésszerű beavatkozását szemlélteti. A sáska már eszi is a sarjút, érzékeny veszteséget okozva, mert az első kaszálást elvitte már a király. Bár ekkora kiuzsorázásra csak sejtető adatunk van (1Kir 18:5), az északi királyoktól sokminden kitellett, így lehetséges. Amikor a sáskák már majdnem mindent megettek (vö. Jóel 1:4–7), még a gazt is (’észäb vetett és vadon nőtt zöldet is jelent), a próféta közbenjáró könyörgéssel Jahvéhoz fordul, mint Ábrahám, vagy Mózes és később Dániel tette, mert magyarázó szavak nélkül is megértette a jelet, hogy az népe pusztulására vonatkozik. Egyetlen érve, hogy Jákób kicsiny. A kegyelem ismeretében élő ember őszintesége, alázata és merészsége ez. Hasonló indokok találhatók a Deut 7:7 skv.-ben. A közbenjáró imádság annyiban eredményes, hogy az ítéletnek ezt a módját „megbánja” Jahve, letesz róla.

A második látás során (4–6. v.) Jahve „tűzesőt” hív elő (rebib ’és olvasandó). A le pedig tárgyesetet jelöl, ami így is fordítható: „esőig (fokozódó) tüzet”, amely felemészteni képes a mélység ősvizeit is (tehóm vö. Gen 7:11). Pedig a kor világképe szerint, az táplálta a forrásokat és kutakat, amelyben „élő víz” volt (vö. Gen 26:19). A tűz a vegetáció számára még nagyobb veszélyt jelent, mint az első látás pusztítása, mert fel tudja emészteni mindenestől az „osztályos részt”. Azt a földet, amit Ábrahámnak és utódainak ígért Jahve örök birtokul: A próféta újból Jahve elé járul, mint Ábrahám tette ismételten Sodomáért (Gen 18:22 skv.). Népét mentegető esedezése közel szószerint azonos az előzővel. Mire Jahve újból megbánja, mit tenni készült, s az ítéletnek ezt a módját is mellőzi.

A harmadik látásban (7–9. v.) magát Jahvét látja a próféta. Mégsem ezen van a hangsúly, hanem a mérőónon. Egy kőfalon állva ezt tartja kezében Jahve. Erre irányítja a próféta figyelmét is, midőn néven szólítja: „Mit látsz Ámósz?” S a válaszra feleletként értelmezi is a jelet: mérőónt engedett le népe közé, hogy megmérje, miként áll a fundamentumon. Hogy a mérés eredménye negatív, az következtethető a folytatásból: Nem „vonul át” többé kegyelmesen közöttük Jahve. – Először csak a legelőt, majd a földet, most már tulajdon népét fenyegeti az ítélet és nincs szó többé prófétai közbenjárásról, sem isteni megbánásról. A mérőón (’anák) egyik ősi, de csalhatatlanul pontos eszköze az embernek. Talán most a prófétának kellett mérőónná lennie népe között? A 8:1 skv. s itt a problematikus hómat ’anák mutatja, hogy a próféta kedveli a szójátékokat. S mivel az ’anák szó a 7., 8. v.-ben négyszer fordul elő, azt a rejtett szójátékot sejthetjük, hogy a mérőón és a próféta személye tkp. egy (a 7:14-ben háromszor egymás után olvashatjuk: ’ánóki „én”), akit Jahve „kivett” a nyáj mögül (15. v.), s népéhez küldött.

A megméretést; melynek nyomán kiderült a falak megbízhatatlansága, nyomon követi az ítélet. A magaslatok és a kultuszhelyek elpusztulnak. Az „Izsák” név kollektív jelentéssel a 9. és 16. v.-ben egyedül itt található az Ósz-ben. Utalás lehet a Jordánon túli Gileádra (vö. Gen 31:21 skv. „Izsák félelme” mint istennév a 42. és 53. v.-ben), mert Mahanaim, ill. Penuél jelentős szerepet vittek az északi királyság történetében (2Sám 2:8; 1Kir 12:25). De jelentheti Beérsebát is, ahová északról is zarándokoltak (8:14). – Jahve maga kél fel, hogy karddal törjön a Jeroboám háza ellen, mert rajtuk van a legnagyobb felelősség. Igaz ugyan, hogy prófétai felkenetésre lett király Jéhu (2Kir 9:1 skv.), ami negyedíziglen érvényes (2Kir 10:30), de a megbízatás ideje végefelé közeleg (Hós 1:4). A fenyítés a fejnél kezdődik, s a történelmi erőket – a kard markolatát –, Jahve fogja.

Az Úsz-ben Jézus így hirdetett ítéletet népe lelki vezetői felé: „Ti is töltsétek be atyáitok mértékét!” Mert a próféták sorában olyan volt ő is népe között, mint a mérőón. S a megméretést követi az ítélet (Mt 23:29–36).

Ámós. 7,10–17. Elutasított üzenet – kiutasított próféta.

A próféta nemcsak látja, de nyilvánosan hirdeti is a látásokban adott üzenetet. Amikor kiejti a királyi ház nevét (9. v.), Amacjáh, Bétél papja elérkezettnek látja az időt a beavatkozásra. Eddig is idegesen figyelte már a hívatlan vendéget, de nem volt kellő indok a közbelépésre. Megbízására az egyszerű kóhén megjelölésből következtetni nem tudunk, mégis bizonyos, hogy ő tartozott felelősséggel a kultuszhely rendjéért a Samáriában székelő trón előtt. Ezért most a kellő pillanatban jelentést küld Ámósról a királynak. Már ott is ismerhették, mert nincs semmi magyarázat Ámós neve mellett. A vád súlyos és nehéz védekezni ellene: összeesküvést sző a próféta. Az igaz, hogy volt már nem is egy példa prófétai akciókra királyok ellen, vagy azok érdekében, mégis ebben az esetben szándékosan, vagy ösztönösen ferdítenie kell a tényeken: felnagyítja („összeesküvés”), ill. kisebbíti („mindenféle beszéd”) a próféta tevékenységét. A király bizalmasa úgy tünteti fel magát, mintha a nép szószólója lenne: „nem képes elhordozni a föld…” Tehát betelt a pohár. A trón és oltár érdekszövetsége saját szempontjai szerint ellenőrzi és magyarázza a prófétai igehirdetést. E szentszövetségben egy Ámós is zárlatot okozhat, s a mesterségesen felszított dicsőség fénye kialszik. Emberileg szólva, valóban felségsértés számba vehető az, amit Ámós legutóbb hirdetett. Amacjáh tragédiája mégis, hogy – bár Isten embere is lenne, amikor döntenie kell e kényes helyzetben, csupán a királyi ház embere lesz, s az államvallás pilléreivel támogatja meg az ige által megtámadott trónt.

Túloznánk, ha azt állítanók, hogy Amacjáh merő rosszindulat, hiszen meg akarja menteni a prófétát annak következményei elől, amit pedig ő indított el. Humánum ez, vagy önbecsülés (ne tapadjon prófétavér a kezemhez), vagy egyszerűen így igyekszik minél hamarabb megszabadulni a veszedelmes embertől? Félelem és respektussal vegyes enyhe megvetés van a ritka hozäh megszólításban: „Látó! Menj, fuss Júda földjére, ott edd kenyeredet és ott prófétálj!” Jó a prófécia, ha a szomszédot nyugtalanítja, de az én egzisztenciámat és köreimet ne zavarja. Határozott tilalom is elhangzik. Érve silány: Bétél királyi kultuszhely. – Több szempont is hathat Amacjáh lépésében, mégis kihagyja számításából a legfontosabb tényezőt: Jahvét, Akinek tetszett éppen ezen az emberen keresztül szólani. A vallás közös formanyelvén belül a két ember két külön világ. Hogyan értse meg Amacjáh, hogy ennek az Ámósnak nem mindegy, mit, hol és hogyan szól, s hogy szolgálata nem kenyérkérdés, nem emberi megfontolások produktuma? – Az egészben az a legérdekesebb, hogy királyi szankciókról nem olvasunk. Visszament volna Ámós Júdába? Vagy talán épp így kényszerült írásra, s a gáncsból Jahve győzelme lett, mert a kényszerű hallgatásból született az íróprófétaság? Vagy a valóban nagystílű Jeroboám itt is nagyvonalúbb és türelmesebb volt, mint a fontoskodó, koncot féltő Amacjáh? Ki tudja?

Válaszában Ámós azt hangsúlyozza, hogy nem tartozik a hivatásos próféták közösségéhez. A „prófétafiú” próféta tanítványt, a prófétai közösség tagját jelenti, egyebütt szinte kizárólag az Elizeus történetekben található (2Kir 2:3 skv.; 4:1; 6:1; 9:1). A foglalkozása: baromtenyésztő és eperfüge érlelő (bálasz „bemetszeni”, hogy ezzel siettesse a gyümölcs érlelődését). De Jahve beleszólt az életébe, kivette a nyáj mögül és elküldötte, hogy prófétáljon Izráel ellen. A hanyatlásnak indult és szétszórt prófétai csoportok (2:12) mellőzésével Isten mintegy a kövekből támasztott új fiat eszközül. – S amire most Bétél papja felszólítaná („ne buzogj” nátaf hif.) pontosan ellentéte annak, amire Jahve elküldötte. Ezért családjában és sorsában fogja szenvedni népe bűnét és büntetését Amacjáh. Először felesége lesz tisztátalanná (a motívum módosulva Hóseásnál folytatódik tovább!), majd gyermekei esnek áldozatul hódítók fegyverének, ő maga pedig száműzetésben fog meghalni, ott, ahová népét is hurcolják majd. Földjét felosztják mások között, így osztották ki általában a hódítók az elhurcoltak vagyonát a meghódított nép szegényei között (vö. Jer 39:10).

Üzenetként, az ige mindenkori szolgálatára érvényes az, amit Jézus így fogalmazott meg: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött, és munkáját bevégezzem” (Jn 4:34). Ezen belül, de csakis így, a kenyér ígérete és reménysége is teljesül (Mt 6:33).

Ámós. VIII. RÉSZ

Ámós. 8,1–14. Ítéletes szomjúság.

Az 1–3. v.-ben a próféta negyedik látása „(egy) nyári kosár”. A qajic nem csupán nyarat, de valamilyen gyümölcsöt is jelenthet (kajszi?). A 2Sám 16:1 skv, Jer 40:10 skv, Mik 7:1 mégis azt sejteti, hogy fügéről van szó. S ha így van, akkor érése aug.-szept. hónapokban az év végét jelentette (vö. Ex 23:16; 34:22. Az ún. gézeri parasztnaptár is októberre teszi év kezdetét). Ez az időbeli egyezés is erősíti a látás tulajdonképpeni üzenetét, ami egy szójátékon nyugszik. Népem, Izráel számára eljött a „vég” (qéc), mondja Jahve a prófétának. Azon a napon, vidám éneklés helyett, jajgatnak majd a királyi palota női énekesei (sírót nn. tsz. másutt nem fordul elő). A holttestek sokasága temetetlenül szétdobálva (sálak vö. 4:3). A hász „csitt!” már a 6:10-ből ismert. Mintha épp a jajgatókra parancsolna rá, hogy hallgassanak, ne hívják fel magukra a pusztító figyelmét. Riadt némaság honol mindenütt.

A 4–14. részlet úgy van beiktatva a 4. és 5. látás közé, mint ahogy a 7:10 skv. volt a 3. és 4. közé. Tartalmilag a vég indoklása, s egyben részletezése is, feldolgozva benne már ismert és új elemek is Ámós próféciáiból.

Közvetlen felszólítással kezdődik: „Halljátok ezt…” A tettesek – a gátlástalan, kizsákmányoló kalmár-szellem reprezentánsai –, tetteik nyomán ismerhetők fel, lepleződnek le. Ők taposnak a szegényen (vö. a 2:7-hez fűzött korrekcióval) és meg akarják semisíteni (sábat) az ország alázatosait. E nevek vallásos töltése letagadhatatlan, mégis a szociális tartalmon van a hangsúly. – Szemléletes, amikor az 5. skv. során idézi a kalmárkodók talán ki sem mondott, de tetteikből kikövetkeztethető gondolatait. Türelmetlenül várják a szombati munkatilalom és piactilalom végét, mert e napokon nem volt nyereségük, s hozzá még négyhetenként egy újhold ünnep, hasonló megkötésekkel (Num 28:9–14). Az ünnepet megtartották, mert úgy illett, de elemükben akkor voltak, ha adhattak, vehettek. Az 5. v. pátah-ja jól érzékelteti ezt: „kinyit” tkp. a zsákot és úgy kínálja a gabonát. – Közben csaltak is. Háromféle súlycsonkítás volt gyakorlatban. Az éfáh (űrmérték) kisebb volt, a seqel (alul lapos mészkőgolyók a vételár, a pénz lemérésére) nagyobb volt a szabályszerű méretnél (Lev 19:36). De a mérleg is hamis volt. Az ’ávat jelentheti a mérleg rúdjának tényleges „meghajlítás”-át. S ha az így megrövidített szár felől került a pénzként használt nemesfém, a hosszabb felől meg a seqel, a mérés tisztességtelen hasznot hozott a kereskedőnek, még ha seqelje szabályszerű volt is. A rászorulónak eladták a szemetes aljagabonát (mappal bar, „hulladék” náfal-ból). Az eladósodottat szívesen vásárolták meg rabszolgának. A 2:6-ban eladásról, itt vételről van szó. Ott az egy pár saru az adós-rabszolgaság oka volt, itt inkább vételárat jelent. Az azonos kifejezés ilyen árnyalatbeli eltérést sejtet. Az eladó örült, hogy ilyen úton mégis megkapta követelését, a vevő is örült, mert olcsón jutott munkaerőhöz.

A 6:8 arról beszélt, hogy Jahve utálja a „Jákób büszkeségét (fennhéjázását)”, a 7. v. értelme hasonló: emiatt (be), ezen felháborodva esküszik Jahve, hogy soha el nem felejti semmi cselekedetüket. – A felebarát elleni bűnök pusztulásba és gyászba sodorják a kozmoszt is (’ábal 1:2; vö. Hós 4:1–3). Hatalmas földrengésben inog meg a föld. Felszíne úgy emelkedik, mint a Nílus áradáskor. Emelkedik, háborog, majd alásüllyed, visszahúzódik (a 8cd-ben a 9:5de alapján kaje’or és nisqe’áh olvasandó. Az elírás másolásból eredhet, indokaira nem szükséges kitérnünk). – A 9–10. v. ha lehet, még fokozza a kozmikus katasztrófa komor színeit. Anyagot ehhez a 784-ben, majd 763-ban átélt napfogyatkozás szolgáltatott (vö. Jóel 2:10.31). Ahogy a teremtéskor Isten első kegyelmi tette a világosság volt (Gen 1:3), úgy az ítéletes napok a világosság elvételével kezdődnek; váratlanul, délidőben. Akkor a három nagy ünnepet (páska, aratás, lombsátor ünnep), melyekre egyaránt az öröm lenne jellemző –, gyászra fordítja Jahve, énekeiket is gyászénekre változtatja. A gyász jeleként derekukra (kecskeszőr) ágyékkötőt öltenek, fejüket meg kopaszra nyírják. Keserű, vigasztalan nap lesz a „vég” (’aharítáh nn. szuffixummal semleges jelentésű), amihez fogható csak az a reménytelen állapot lehet, mikor valaki egyszülött gyermekét veszíti el (vö. Jer 6:26), s ezzel magva szakad. – Majd egyszer még előfordul a Zak 12:10 során az egyszülött fiú siratása, az már azonban a megkegyelmezés napja lesz. Végül pedig az Úsz-ben, az Egyszülött Fiú halálakor találkozik össze ez a két prófétai vonal, ahol a természet és az ember megrendülése és gyásza egyszerre beszél a miattunk esett haragról és a rajtunk gyakorolt kegyelemről.

A 11–14. v. arról a fenyítésről szól, mely a leginkább félelmetes. Amikor Isten elhallgat és az ige elvétetik, az utána sóvárgó éhség és szomjúság viszont feltámad. Vágyakozás az igére jó dolog lenne, de ha késve jön, mint az Ézsau sírása! Mehet a nép tengertől tengerig (a föld végső határait jelenti), északtól keletig (mintha a későbbi fogságok területei lebegnének szeme előtt), hogy az igét hallhassák, de rátalálni nem fognak. Már voltak idők, amikor az ige nagyon „drága”, azaz ritka volt (1Sám 3:1), de ami jön, az a teljes vakság, a lelki haldoklás ideje lesz, mert elvétetik a prófétaság, amit most elutasítanak maguktól. Prófétai kijelentés nélkül útjuk erőtelen tántorgás és céltalan kóborlás lesz (sut vö. Num 11:8 a manna keresésekor!). Lehet valaki ifjú, deli és szép, el fog alélni ebben a szomjúságban és megelégítetlenségben, mert „nemcsak kenyérrel él az ember…” (Deut 8:3; Mt 4:4). Abból a vágyakozásból és szomjúságból nem fog születni Zsolt 42! – Ez a folyamat tkp. már most kezdetét vette, hiszen Jahvéból kultuszhelyekhez kötött rész-istenséget csinálnak. „Samária bűne” jelentheti a bétéli kultuszhelyet (’asmáh „bűn”, de volt egy ’asimáh nevű szír istenség is, vö. 2Kir 17:30). Dán és Beérseba az ország két végső pontja, ugyanakkor szenthelye. Úgy látszik, már akkor is szentnek számított az oda megtett zarándokút („Beérseba útja”), mint ma a mohamedánoknál mai szenthelyeikhez. Az „(úgy) él”, vagy „éljen” pedig ismert esküforma volt (Hós 4:15; Jer 12:16). Ami ma magaválasztotta vallásos buzgóság – holnap igétvesztett szomjúság és tántorgás –, holnapután olyan elesés lesz, amiből nincs felkelés, feltámadás többé (5:2).

Az ítélet az üdvösség történetében, s a történelemben újból és újból ott fordul kegyelemre, ahol az ember a testet öltött Igével találkozva így szól: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg…” (Jn 4:15), s íme ott áll előtte válaszként az, Aki a szomjazónak inni ad az Élet vizéből – ingyen (Jel 22:17).

Ámós. IX. RÉSZ

Ámós. 9,1–10. Senki el nem rejtőzhet.

Az 5. látásban – hasonlóan a 3.-hoz (7:7) –, Jahvét látja a próféta. Jahve most az oltáron (v. oltárnál) áll. Vajon melyik szentélyben? Nem lehetetlen, hogy az északi szentélyek valamelyikében, talán éppen Bétélben. Jahve jelenléte nem a kultuszhelyet igazolja, hanem a prófétát erősíti és irányítja. Ugyanis az oszlopfőt kell megütnie. A folytatás: „és megrendülnek a küszöbök” jelenti azt, ami a prófétai jelet követni fogja. Nem a próféta mozdulatától rendülnek meg a küszöbök, hanem attól, amit Jahve tenni fog. Látható tehát, hogy jelszerű cselekvés véghezvitelére kap felszólítást. Az oszlopfő megütése annyiban kérdéses, hogyan érhette el egyáltalán a próféta? (kaftór ilyen értelemben csak a Zof 2:14 során fordul elő, ott is küszöbbel együtt). Annyi világos, hogy a küszöb melletti oszlopról van szó. A tett nem hasonlítható a Sámsonéhoz (Bír 16:29 skv.), tehát nem puszta kézzel kellett megütnie, s egy vesszővel pl. már elérhette az oszlopfőt, ha a tudósítás – szűkszavúságában – nem is szól erről. Mindezt átgondolva a hagyományos „döntsd mindannyiójuk fejére” értelmezés felettébb kétséges (ez a részlet okozza egyébként a legtöbb nehézséget Ámós könyvében). A konszonánsállományt megőrizve, de más pontozást alkalmazva viszont így is olvasható: ubice’ám berá’s killám „nyereségük (Ez 33:31) szegénységgel (Péld 10:4) végződik” (JSir 2:22). A rá’s „szegény(ség)” a prófétai igehirdetésben használt szó (vö. Nátán feddőbeszédével, 2Sám 12:1 skv.). – Így a folytatás is zökkenőmentes: „maradékukat meg karddal ölöm meg”. Senki sem menekülhet, Jahve mindenütt eléri őket, mert hatalma van rá (vö. Zsolt 139:7 skv.). A teremtett világ végső határai sem nyújtanak menedéket előle. Nem a mitoszok istene Ő, Ki hatalmát másokkal megosztani lenne kénytelen. Seol, vagy a tengerfenék homálya határt elé nem szabhat, keze és parancsa áthatol azokon, s a „kígyó”, az ősi ellenség is engedelmeskedik parancsának. – Újból találkozunk a Karmel hegyével (vö. 1:2). Ormát dús növényzet fedte, így rejtőzésre alkalmas lehetett, de nem Jahve elől, Aki felkutatja és kiveszi (lákah 7:15) onnan a rejtőzőt. A Karmel hegye egyik centruma volt az északi prófétai mozgalmak történetének (vö. 1Kir 18:19 skv.; 2Kir 2:25; 4:25). Ámósnál ennek már nemsok nyoma van. Inkább az sejthető, hogy az egykor megtisztított oltár újból baal-kultuszhellyé hanyatlott. S ha elkövetkeznék mégis a fogság, annyi előnye lenne – gondolhatták némelyek –, hogy kikerülnének e félelmes Isten hatalma alól, s találnának valami elnézőbb istenre. Nem! Jahve nem szorítható népek határai közé. Parancsának engedelmeskedik az ellenség kardja, legyen az akár egy hatalmas nép –, ha nem jóra, de veszedelemre fordítja ellenük tekintetét. Hatalmával csak meg kell érintenie a földet, s úgy inog, emelkedik és süllyed, mint a Nílus változásai (8:8; újból, mint már annyiszor, a földrengés motívuma). – A Gen 7 skv. fejezetek szerint, amikor az özönvíz bekövetkezett, a világ boltozatos felháza megnyílt, s a mennyei vizek alázúdulva egyesültek a mélyből feltörő vizekkel. A kozmosz épületének összedőlte a káoszt jelentette ismét. Ámósnál ugyanez a világkép hat. A 6. v. ritka szavai ezt érzékeltetik: a ma’aläh jelent lépcsősort, emelvényt, sőt emeletet (vö. Ez 41:7. Tehát nem szükséges változtatás). Az ’aguddáh „köteg, kötelék” (Ex 12:22; 2Sám 2:25; Ézs 58:6) pedig valószínűleg az épület összeerősített, esetleg ívelt vázát, támaszait jelenti.

A 7. v. az önhittség utolsó pillérét is megsemmisíti. Ha a 3:2 arról szólt, hogy fenyítés oka éppen kiválasztottságuk, most már erről nincs szó. A kusitákhoz lettek hasonlóvá. A mai Abesszínia akkor a világ peremének számított és a kusiták Hám utódai (Gen 10:6). Izráel mindig a világ centrumában érezte magát, mint a népek zsengéje. Most olyanná lett, mint az átkozott és száműzött. Ha pedig arra hivatkoznának, hogy felhozta őket Jahve Egyiptomból, a válasz erre az, hogy nincs ebben semmi rendkívüli. Megtörtént hasonló más népekkel is. Jahve hozta fel a filiszteusokat Kaftórból (talán Kréta szigete) és az arámokat Kír-ből (vö. 1:5; 2Kir 16:9. Bizonytalan a hely azonosítása, talán Ur városa Mezopotámiában?). Mindkét nép 1200 táján jelent meg Palesztina határain. Amellett, hogy a próféta értesülései pontosak, a két példa azért is megsemmisítő erejű, mert mindkét nép halálos veszélyt jelentett Izráelre, történelme különböző szakaszain.

Midőn a 8. v.-ben mégegyszer sommásan felhangzik az ítélet, hogy a bűnös királyságot eltörli a föld színéről, mégis mintha a harag viharfelhőit hirtelen áttörné az ígéret fénysugara: Jákób házát nem fogja kipusztítani. Tehát különböztet az északi királyság külön útjai és ottan honos népe között. – A zivatar távolodóban van. Igaz ugyan, hogy Jahve parancsára úgy szétrázzák Izráel házát a népek közé, mint ahogy rostával szoktak rázni. A tiszta mag kihull, a durva rögök (cerór „kövecske”) viszont fennakadnak. A szórás a megtisztulás eszköze lesz tehát. – A 10. v. visszaöltés-szerűen mégegyszer ítéletet hirdet azok ellen, akik így tiltakoznak a próféta előtt: „Nem illethetsz, nem érhetsz el minket a rosszal” (vonatkozhat Jahvéra is, vö. 9:4). De itt is láthatóan különböztet népe vétkesei (hát’á csak itt a 8. és 10. v.-ben, valamint az 5:12-ben található) és a nép között.

A megrostálás és megtisztítás üzenete emlékeztet Jézus intésére: „Simon, Simon, íme a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted…” (Lk 22:31).

Ámós. 9,11–15. Az utolsó szó a kegyelemé.

A könyv záró részletének problémáiról már röviden szó volt a Bevezetésben. Ismételni szükségtelen. – Eljön majd az annyiszor meghirdetett ítéletes nap után egy másik „ama nap”, amikor Jahve felemeli, kijavítja Dávid leomlott sátorát. A 11. v.-ben valószínűleg szukkót, ill. perácähá és hariszótähá olvasandó. A törések és romok arra mutatnak, hogy elsősorban nem is a dávidi királyságról, hanem Jeruzsálem romjairól van szó, amit Jahve maga épít meg, bizonnyal népe munkája által, mert a 14. v. elpusztult városok újjáépítéséről beszél. Dicsősége a régi napokra fog emlékeztetni, amikor a dávidi-salamoni birodalom népeket foglalt magába. Hogy örökölni fogják Edom és a többi népek maradékát, csak sejteti az átélt eseményeket. Azt ti., hogy Izráel szétszóratott a népek közé (a 9. és 12. v.-ben egyaránt kol-haggójim), s hogy Edom kárörvendve szemlélte pusztulásukat (vö. Zsolt 137; Abd; Mal 1:4. De már korábban is ellenséges volt a magatartása, vö. 2Krón 28:17). Őket is elérhette azonban az ítélet, s így csak maradékuk részesedik, de az igen –, abban a kegyelemben, ami Izráel osztályrésze lesz, mert Jahve neve hirdettetik felettük, tehát tulajdonaivá lesznek. – A LXX fordítói még tovább mennek a népeket átfogó kegyelem és béke hirdetésében, mert az ’ädóm h. ’ádám-ot, jijresu h. pedig jidresu-t olvastak. Így öltött alakot az Úsz-ből is ismert értelmezés: „Hogy megkeresse az emberek maradéka az Urat…” (ApCsel 15:17).

A messiási ígéretek ismert fordulatai szerint (vö. Jóel 2:18 skv.) a föld bőven árasztja majd áldását. A bőséges aratnivalót még be sem tudták takarítani, s már újból szántanak. Nincs szegény és nincs gazdag, hanem csupa bővelkedés van a Lev 26:5 ígéretei szerint. A hegyeken, dombokon épített pincék telve musttal, borral –, túlcsordulnak, mint a forrás közben kifutott bor. Mert megfordítja népe sorsát (v. „fogságát”) Jahve. Épülnek az elpusztult városok. Szőlőket és kerteket telepítenek, s élvezni is fogják javait, nem úgy mint az ítélet idején (vö. 5:11). Mert ők maguk is úgy lesznek elültetve a nekik adott földbe, hogy többé soha ki ne szaggassák őket. Isten népe, mint Jahve ültetése, szőlője, ismert a későbbi prófétáknál is (Ézs 5:1 skv.; Jer 24:6; 31:28; 42:10). Jézus is szívesen alkalmazza példázataiban (Mt 20:1 skv.; 21:28–33 skv.).

Végül pedig a Dávid leomlott sátorának megépítése az Úsz. népe számára olyan prófétai ígéret, amely Jézus Krisztus személyében és megváltó szolgálatában kapott új fényt. Akiben testté lett az Ige, midőn közöttünk „sátorozott” (Jn 1:14). – Majd pedig az új ég és új föld mennyei Jeruzsáleméről tesz hasonló módon bizonyságot a prófétai látással megajándékozott János: „íme az Isten sátora az emberekkel van, és velük fog lakni, és ők népei lesznek…” (Jel 21:3). Megérdemelt és bűnbánatra hívó, ítéletes napok után ez az emberiség jövendője, a kegyelem ama napja.