ÁMÓS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Szabó Andor lelkész

Bevezetés

Kortörténeti háttér.

Ámós próféta Júdából érkezett az északi királyságba, Izráelbe, hogy meghirdesse Jahve üzenetét. Az időpont kb. 760, Uzzíjjáh júdai és II. Jeroboám izráeli királyok uralkodása alatt (1:1). Jeroboám idejében politikailag és katonailag is megerősödött az ország. Megszűnt ugyanis a mintegy 40 esztendős arám szorongattatás, mert 800-ban III. Adadnirari asszír király megtörte Damaszkusz hatalmát. Így az északi királyság levegőhöz jutva, határait igyekezett kiterjeszteni a régi dávidi-salamoni birodalom határáig (2Kir 14:25). Sőt délen Júda is megerősödött (2Kir 14:22). A sikereken elbizakodtak, s nem vették észre Asszíria fenyegető közelségét. Mivel 760 táján Asszíria erőit Urartu (az örmény hegyvidék lakói) hatalmának növekedése kötötte le, Damaszkusz újból támadásba lendült (1:3) és a Jordánon túli Gileádot – talán ammonita segítséggel (1:13) – végigdúlta. Hamis biztonságérzetüket azonban ez sem ingatta meg, hiszen gazdaságilag fellendült az ország, s a konjunktúra élvezői nem vettek tudomást a társadalmi ellentétekről, hogy voltak, akiknek szegénysége elviselhetetlenné vált. Pedig a szociális bűnök csalhatatlanul jelezték, hogy a sikerek s kevesek jóléte mögött már megindult a bomlás.

Vallási életükre is hanyatlás volt a jellemző.

Közel száz év telt már el azóta, hogy Jéhu, kiirtva az Aháb nemzetségét (2Kir 10), vallási dolgokban is igyekezett újat kezdeni. Őt még prófétai felkenetés kísérte (2Kir 9:3). Majd összefogott a Jahve-hű, de szélsőséges rékábitákkal (2Kir 10:15), kiirtotta a Baal-kultuszt, de meghagyta az ország eresztékeit összetartó két szentélyt Bételben és Dánban az aranyborjúkkal (2Kir 10:29). Fia, Jehóáház idejében már aséráh bálvány áll Samáriában (2Kir 13:7). Ennek fia, Jóás, idejében hal meg Elizeus próféta és ezzel bizonnyal vége az Illés és Elizeus nevével fémjelzett északi, prófétai jellegű ébredésnek. – A Jéhu-ház következő tagja II. Jeroboám. Mellette már csak udvari próféták vannak. Ilyen lehetett a 2Kir 14:25-beli Amittai fia Jónás is.

A 2:11 skv. azt sejteti, hogy a szabad prófétai közösségeket, a rékábitákat és a nazireus fogadalmat tett ifjak csoportjait – tehát mindazokat, akik ragaszkodtak a kánaánita hatásoktól mentes, tiszta Jahve-hithez – igyekeztek erőszakkal hitelképtelenné tenni. Az ország vallási életét egyre jobban átjárta a kánaánita termékenységi kultusz. Sőt a Jahve-kultusz is mindinkább baalizálódott, amint ez különösen Hóseás könyvéből látható.

A próféta személye.

A vázolt körülmények között lépett fel Ámós, engedelmeskedve Jahve küldő parancsának (7:15). Neve tkp. Ámósz, az ’ámasz „megterhelni” igéből ered. Mások szerint az Amacja „Jahve hordoz” név rövidebb alakja. Lakóhelye Tekóa, talán a mai Hirbet tequ’, Betlehemtől délre. Foglalkozása pásztorkodás volt, emellett eperfügét termelt (1:1; 7:14). A nóqéd nem bérből élő, hanem saját nyáját gondozó pásztort jelent (vö. 2Kir 3:4). – Újabban néhányan amellett foglaltak állást, hogy Ámós kultusz-próféta lehetett, vagy közel állhatott hozzájuk. Érvük az, hogy nóqéd Ugaritban, a rasz-samrai szövegek szerint, a templomi nyájak felügyelőjét jelenti. Ennek azonban ellentmond a 7:14; ahol Ámós nem számítja magát egyik prófétai csoporthoz sem. – Ugyanez a név a sumir és akkád szövegekben az állati belsőrészekből, különösen a májból, jóslást végző személyt jelenti. Sőt azt is mondják, hogy a bóqér (7:14) „marhatenyésztő” foglalkozásnak is volt ilyen kultuszi mellékjelentése. A név azonban élhetett tovább anélkül, hogy ez a különleges, esetleg hivatásszerű jóslás hozzátartozott volna az Ámós korabeli pásztorok foglalkozásához Júdában. – Annyi azonban mégis bizonyosnak látszik, hogy Ámós nem volt tanulatlan, faragatlan pásztor. Igaz, hogy szókincse aránylag kevés, de ne felejtsük el, hogy ő az első írópróféta. Ilyen döntő lépés megtételéhez – ami a kijelentéstörténetben új szakaszt jelent – az Istentől való elhívás mellett bizonyos képzettség is kellett. Feltűnően pontos történelmi és földrajzi tájékozottsága (vö. 9:7), ismeri az északi királyság minden belső problémáját. Valószínű, hogy mint független pásztor, állatai adása-vevése közben Egyiptomot is megjárta, ahol mély benyomást tett rá a Nílus áradása, hullámzása (8:8; 9:5), de ismerte Asdód és Egyiptom díszes építményeit is (3:9). Pásztori élményekből merített hasonlatai frissek és találóak. Ismeri a prófétai beszéd addig használt, kötött formáit és alkalmazza is. De ha szükséges, lazább szerkesztéssel fel is oldja azt. Megtalálható nála a költői stílus formált alkalmazása. Igehirdetése a mózesi hagyományban gyökerezik, de – amint újabban kiderült – közel áll hozzá a bölcsességirodalom gondolatvilága is. Talán ennyi elég is Ámós műveltségének és tájékozottságának szemléltetésére.

A könyv előállása és szerkezete.

A próféciák elhangzása és leírása között bizonyos időnek kellett eltelnie. A legkorábbiak az öt látásról szóló részletek: 7:1–9; 8:1–3; 9:1–4. Ezt maga Ámós írhatta, mert személyes vallomások: „Így (v. ezt) láttatta velem az Úr, Jahve…” A könyv derekas részéről nem lehet megállapítanunk, hogy ő maga írta-e, vagy más idézi-e őt. Mégis Ámós saját feljegyzéseire épülhet, amit azután valaki más rendezett el, a könyv mai alakja szerint. Erre mutatnak azok a részletek, ahol egészen határozottan Ámósról beszél valaki. Ilyen az 1:1; valamint a 2. v. vajjó’mar szava. Ezek az egész könyvet mintegy idézőjelbe teszik. Ilyen továbbá a 7:11–17 részlet, ahol Bétel (fő)papjával, Amacjáhuval történt konfliktusáról értesülünk. – Az 1:1 egyébként is jól szemlélteti a próféciák elhangzása és a formába öntés közötti időközt. Eszerint a próféciák a földrengés előtt két évvel hangzottak el. Aki viszont a címiratot írta, átélte a földrengést. Mégsem számolhatunk nagyobb időbeli távolsággal, mert a földrengésről nincs más közelebbi időpont megjelölés – ellentétben a Zak 14:5-tel, ahol ugyanerről a földrengésről van szó. Itt ellenben egyszerűen „a földrengés”. Ez az élmény tehát olyan cezúra, olyan határ volt a közelmúlt emlékeinek időbeli rögzítésénél, amit még nem mosott el más élmények megrázkódtatása. – Külön problémát jelent a könyvet jelen alakjában lezáró 9:11–15 részlet. Akár „fogság”, akár „sors” jelentésű a 14. v. sebút szava, itt már a babiloni fogság üdvígéreteinek levegője érezhető. Nehezen képzelhető el, hogy Ámós akkor beszélt volna „Dávid leomlott sátorá”-ról, amikor az ő idejében, és még vagy 150 évig őutána, dávidi királyok uralkodtak Jeruzsálemben, s állt a város is. A problémát csak felmutattuk, eldönteni nem kívánjuk. – Akár Ámós kezétől származik ez a lezáró részlet, akár nem, az északi királyság pusztulása által igaznak bizonyult ámósi prófécia mély nyomokat hagyhatott a júdaiak lelkében. Azt annyira sajátjuknak érezték, hogy indíttatást, felhatalmazást éreztek a könyv anyagának gondozására, s talán rendezésére is.

A könyv szövege általában jól fordítható.

Nincs annyi problematikus szövegrészlet, mint Hóseásnál. Talán hamarabb átmentették Júdába, mint amazt? Nem tudjuk. Mindenesetre Ámósnál mások a dialektusbeli sajátosságok is (vö. 7:9.16 jiszháq, a megszokott jicháq h.). A különbség alkati is. Hóseásnál több az eksztatikus vonás. Ámós még látomásaiban is megmarad józan pásztornak. Mégis fejezetenként van egy-egy sor, ami nemcsak a mai fordítónak, de a régieknek is (LXX) fejtörést okozott. Ezeknél is igyekeztünk gyümölcsöztetni a legújabb kutatásokat, megoldásokat, javaslatokat.

A könyv tartalma egyébként így tagolható: 1:1–2; 1:3–6:14; 7:1–9:10; 9:11–15. Ezen belül a kisebb tartalmi egységek megismerhetők a magyarázat beosztásából.

Irodalom.

Kálvin kommentárja. – Th. Robinson 1938. A. Weiser 1956. H. Frey 1958. S. Amsler 1965. M. Bic 1969. H. W. Wolf 1969. J. L. Mays 1969.

Ámós. I–II. RÉSZ

Ámós. 1,1:1–2:5. Az ítélet megmásíthatatlan.

Az 1. v. Címirat. Nem a próféta kezétől ered. Ő a rá’áh igét alkalmazza látásaira (vö. 7:1), itt pedig a házáh áll, amit egyebütt is mások mondanak róla (7:12 hozäh). Ennek ellenére találó kifejezés, mert e látásban az ige mintegy testté lett számára. Amit mond, nem saját vélekedése. Üzenet az, tovább kell adnia. A júdabeli és izráeli királyok nevei a történelmi hátteret jelentik. Az itt említett földrengés nagy pánikot kelthetett. Motívuma végigvezet az egész könyvön (2:13; 3:15; 6:11; 8:8; 9:1.5), még a Zak 14:5 is erre emlékeztet.

Jahve szólt Ábrahámnak és megszületett a választott nép, szólt Mózesnek és megkezdődött a szabadítás, most mint oroszlán ordítását hallja Ámós Jahve hangját és megjelenik a kijelentés történetében az íróprófétaság.

Ámósnál gyakori hasonlat az oroszlán üvöltése. Ő a pásztorember tudja, hogy amerről felhangzik az üvöltés, onnan veszedelem jöhet. Jahve szava életet tud teremteni a pusztaságban, de ítéletként – mint pusztító sirokkó –, gyászba is boríthatja a legelőket és a Karmel ormának dús növényzetét (’ábal vö. Hós 4:3 magyarázatával). Ámós Júdából jött. Számára Jeruzsálem a legitim szenthely, ahonnan felharsan Jahve szava.

A 3. v.-től kezdve a 2:5-ig a prófétai beszéd kötött formáival találkozunk. Hallgatói kezdetben így vélekedhettek: Úgy beszél ez az Ámós, mint a mi kultusz-prófétáink. Ez a formai alkalmazkodás a megszokotthoz azonban csak átmenet, s a 2:6-tól az üzenet már szétfeszíti a hagyományos formát. – Már a formai hasonlóság is minőségi különbségeket takar. A kultusz-próféták szavaikkal igyekeztek átkot idézni az idegen népek fejére, miközben egy-egy jelképes cserépfigurát összetörtek, vagy bábut nyárssal átszúrtak (pl. Egyiptomban). Ez volt a mágia. – Ámós szól, mert Jahve már előbb döntött és beszélt neki a népek sorsa felől. Ez a kijelentés.

A „…három… sőt négy…” jellegzetes ősi stílusforma (vö. Péld 30:21; de megtalálható az ugariti szövegekben is). Tkp. a vétkek felsorolása helyett csak számukra, vagy éppen megszámlálhatatlanságukra utal. Példaként viszont csak egyet emel ki, amelyikkel betelt a pohár.

A felsorolt háborús konfliktusok nem régi ellentétekről szólnak (mint pl. 2Kir 10:32 skv, 13:7), inkább lehettek a közelmúlt eseményei, II. Jeroboám uralkodásának későbbi szakaszában, amikor Urartu és Asszíria ellentétét kihasználva, Damaszkusz és más népcsoportok is mozgolódni kezdtek Izráel hatalma ellen. – Arám a keleti tartományokban kegyetlenkedett. A vascséplő kb. 3 m hosszú és másfél m széles eszköz volt. Ilyennel tették földdel egyenlővé a felperzselt településeket. Ami azonban „lázadás” v. „pártütés” volt Damaszkusz részéről. A päsa’ Ámós legfontosabb kifejezése olyan tettekre, amiket Jahve ítéletre von. Mert a népeket, ha nem is tudnak róla, Jahve jogrendje védi és kötelezi. Áthágása visszavonhatatlan ítéletet idéz elő. – Hazáel és Benhadád gyakori arám királynevek. Az Ósz-ből ismert Hazáelt prófétai kijelentés emelte trónra Benhadád helyére (1Kir 19:15; 2Kir 8:7 skv.). Az egykori prófétai megbízás immár érvényét vesztette. Ugyanígy érvényteleníti majd Hóseás a Jéhu-ház megbízását (Hós 1:4), akit szintén Elizeus utasítására kentek fel egykor királyságra.

A „gonoszság völgye” és „gyönyör (jólét) háza” valószínűleg gúnynevek, az ott űzött tisztátalan kultusz és lebzselés miatt. Földrajzilag az arám birodalom két jellegzetes pontja a Libánon és Antilibánon között (Józs 11:17), ill. Karkemis alatt (2Kir 19:12; Ez 27:23). Az ítélet a „jogarhordozót”, tehát az uralkodót sem kíméli. A nép pedig Kír-be száműzetik, ahonnan a 9:7 szerint jöttek az arámok (vö. a magyarázattal ott). – A történelemben nemcsak fejlődés, de visszafejlődés is lehetséges, és a hanyatlás: ítélet!

Gáza, Asdód, Askelón és az itt nem említett Gát, filiszteus városállamok voltak. Gázáé volt a vezető szerep. Az a bűnük, hogy egész településeket adtak el Edomnak. A gálút selémáh jelenti a teljes elhurcolást, amely nem kímélt nőt, gyermeket és öreget sem. A szágar pedig azt jelenti, hogy továbbadták őket a rabszolgakereskedőknek, akik az ókor háborúiban zsákmányra lesve, a hadseregek kötelében tartózkodtak (1Makk 3:41). Ámós korában, úgy látszik, az edomiták foglalkoztak előszeretettel emberkereskedelemmel. Az is lehet, hogy már a filiszteusok (és Tyrusz 9. v.) is csak láncszem voltak a rabszolgapiacok forgalmában. Büntetésük nem marad el. A 8. v. azt is világossá teszi, hogy történelmi fenyíttetésükben Jahve „keze” az, amely összetör zárat; kivág, ahogy a döntésre ítélt fát szokták, tüzet vet várfalakra és lakótornyokra, úgyhogy Filiszteának írmagja sem marad, ha egyszer ez a kéz ellenük fordul.

A büszke Tyrusz (tkp. Cór) bűne hasonló a filiszteusokéhoz. Bűnét azzal tetézte, hogy megkötött szövetségeket szegett meg. A „testvérek szövetsége” nem vonatkozhat Edomra, arról a 11. v.-ben lesz szó. Egyszerűen a szövetséget kötő feleket jelenti. „Testvérem”-nek nevezték egymást, mint pl: Hirám tyruszi király Salamont (1Kir 9:13), amikor Salamon városokat adott át neki. E szövetséges viszonynak voltak már előzményei (vö. 2Sám 5:11; 1Kir 5:1 skv.), majd pedig Aháb idejében hátrányos következményei (1Kir 16:30 skv.). – Isten azonban a nemzetközi jogot és szerződéseket is védi. – Tyrusz föníciai várost végül is Nagy Sándor foglalta el, midőn gátat épített a szárazföldtől a szigetig, ahol a város épült, és úgy vette be azt.

Eléri majd a rabszolgahajcsár Edomot is az ítélet. Testvér lenne ő, ha nem is a kegyelem, de a természet és a vérrokonság jogán (Gen 25:22 skv.). De nincs könyörtelenebb a testvérharagnál. E haragban kísért a törzsi ős: Ézsau természete. Edom bűnét súlyosbítja a tudatosság. Volt könyörületessége, de elfojtotta, magától lelohadt volna dühe, de ő őrizte gondosan, ki ne aludjék. – Témán (Jób 2:11) és Bocráh (Mik 2:12) edomita vidékek, s egyben városok voltak. Ezeket is eléri a Jahvétól küldött tűz.

Ammón bűne az volt, hogy az ókori háborúk brutalitásával a gyengéken és védteleneken gázolt át. Nem lett volna szükség rá, mert terhes anyák nem gátolhatták a cél elértét. A bűn teteje, amikor valaki a bűnt csak magáért a bűnért teszi. Van ugyan megnevezett cél: „hogy kiszélesítsék határukat”, de ez csak ürügy. Az értelmetlen bűnök a bűn értelmetlenségéről tanítanak elriasztó példákkal. – Rabbáh, a Jabbók felső folyásánál, a mai Amman közelében, ammonita főváros volt (2Sám 12:26). Ezt is eléri majd a harci zaj, a tűzvész támasztotta szélvihar (Hós 8:7).

Ha Ammón a megszületendő élet ellen vétkezett, Móáb viszont a holtak tetemeit gyalázta meg. Nemcsak az élet, de a holtak nyugalma is Isten védelme alatt áll. Nekik is megvan a joguk, a mispát-juk. Nem véletlen hát, hogy a bírót külön is kiemeli az ítélet hirdetésekor (2:3). Móáb bűne nem Izráel ellen történt, hanem Edom ellen, aki felől az imént szólt többször is az elmarasztalás. A megbüntetett ellen sem lehet senkinek sem büntetlenül vétkezni. Kaint sem ölhette meg senki következmények nélkül (Gen 4:15). – A csontok mésszé égetése, s ezzel az eltemetetlen állapot, célja a teljes megsemmisítés volt. Ezért a fenyítés is talán itt a legkeményebb: „meghal Móáb… Fejedelmeit megölöm…”

A kiválasztás nem kivételezés. Júda, s benne Jeruzsálem ugyanazon mérték és egyazon ítélet alá esik. A próféta azért is sort kerít Júdára, hogy midőn majd Izráel bűneiről kezd szólni; senki ne mondhassa: söpörj a magad portája előtt. – Júda bűne még súlyosabban esik latba, mint a népeké, mert ő ismerné Jahve kijelentett igéjét: útmutatását (tóráját) és akaratát (rendeléseit). A mérce a kijelentés két fókusza: a Jahve iránti és a gyengébb testvér iránti szeretet, a népek viszonylatában a szükséges emberiesség. – Júda azonban a „hazugságok” vezetésére bízta magát, amik azután félrevezették, „tántorogtatták” (tá’áh) őket. Ezek a hamis istenek, amiket már atyáik is ismerni véltek „túl a folyóvízen” (Józs 24:15).

Úsz-i szálakat keresve elérkezhetünk a Lk 12:47 skv. igéjéig. A szolgának, aki tudta Ura akaratát, nagyobb a felelőssége, mint annak, aki tudatlanságban vétkezett. De megközelithető a Róm 2:14 skv. felől is, ahol arról van szó, hogy a pogányok a szívükbe írt törvény szerint ítéltetnek meg.

Ámós. 1,6–16. Izráel bűne és büntetése.

Az Izráel elleni ítélet hirdetése még a szokott stereotip formába öntve kezdődik, de a prófétai mondanivaló hőfoka és az új jelenség, az íróprófétaság hamarosan szabadabb kifejezési formát teremt magának, miközben magáratalál. Ezen túlmenően, tartalmi különbségek is megállapíthatók: Ott háborús idők visszaélései, itt szociális bűnök terhelik a számlát. Ott a politikailag felelősök, itt általában a gazdagok a bűnösök. Előbb csak egyet emelt ki a „három… sőt négy” gonosztett közül, most azonban már mind a négyet felsorolja: 1. Rabszolgaként adták el az eladósodottat (vö. 2Kir 4:1): „ezüstért az igazat, s a szegényt egyetlen pár (ki nem fizetett, vagy elvesztett) saru miatt”. Az utóbbi kifejezés közmondásszerű, az esetek gyakoriságára, s a könyörtelen eljárásra mutat. Nem annyira az árat, inkább a jelentéktelen okot jelzi (ba’abúr vö. 8:6), amely miatt rabszolgasorsra juttatták a szegényt. – 2. Általában: elnyomták a nincstelent. – A 7a valószínű értelmezése: „Akik taposnak (tehát hassá’fím olv. súf-ból vö. Gen 3:15; sá’af h.) a föld porán: az elesettek fején…” A „föld pora” éppúgy, mint az igaz, az elesett, a szegény és az alázatos nem más, mint a Jahvéhoz hű elnyomott, kiuzsorázott rétegek, akik a gátlástalan konjunktúrában hitük s becsületességük miatt is hátrányos helyzetbe kerültek. A „föld pora” tkp. Ábrahám (Gen 13:16), ill. Jákób magva (Gen 28:14), vö. 2Krón 1:9! – 3. A család erkölcsi rendje is felborult (Lev 18:15; 20:12). Nem kedésáht, nem is szolgálóleányt, hanem egyszerűen fiatalasszonyt kell értenünk a na’aráh szón. Tehát a nők is a kiszolgáltatottak sorsára jutottak. – 4. Jogtalan túlkapások tették elviselhetetlenné az eladósodottak helyzetét. Az ún. Szövetség könyve (Ex 20:22–23:33) rendelkezései védték az adóst a túlkapások ellen. Így pl. a zálogba vett ruhát naplemente előtt vissza kellett volna adni (22:26; Deut 24:12 skv.). De az uzsorások ezeken nyújtózkodtak (a nátáh hif. a 7. v.-ben tranzitiv, a 8. v.-ben intranzitiv jelentésű), közben itták a bírsággal sújtottak borát. Az „Istenük háza” (valószínűleg a bétéli kultuszhely) prepozíció nélkül azt sejteti, hogy eredetileg a szöveg így hangozhatott: „Istenük háza minden oltára mellett”. A szöveg kultikus tivornyát tükröz. Bár a bűnöknek ezt a fajtáját Ámós nem részletezi, ez majd Hóseás dolga lesz. – Sem Jahve, sem a próféta nem vállal közösséget a kultuszhellyel, de istenével sem, mégha a Jahve nevet bitorolja is.

Mintha a 9. v.-től törés állna be a gondolatok folytonosságában. Az összefüggés mégis megtalálható, mert gyengéket elnyomó erőszakosságaikat Jahve szembeállítja a maga irgalmas tetteivel. Amikor őket, a hajdan gyengéket felkarolta és a nagynövésű, a legendákban hatalmas fákhoz hasonló, erős emóreusokat viszont gyökerestül ágastul kiirtotta előlük, hogy földjüket örökölhessék. Az „emóreusok” a különböző kánaánita népek összegező neve (vö. Józs 24:15; 1Kir 21:26). Egyiptomtól kezdve, mint az apa gyenge gyermekét, 40 esztendeig „járatta” őket a pusztában. Az üdvösségtörténeti múltat, tulajdon múltjukat akkor értenék helyesen, ha most ugyanilyen gyöngédek lennének koruk erőtelenjei iránt. Sőt a közelmúlt is adott jelet Jahve hatalmáról és hűségéről. – Ámós történeti, prófétai szemlélete hasonló a Hóseáséhoz, vö. Hós 12:14. – Eszerint az üdvtörténeti múlt a próféták szolgálatában találta meg igazi folytatását, amikor Jahve ifjaik közül támasztott prófétákat és názirokat. Az Illés és Elizeus köré kristályosodó prófétai közösségek voltak ezek, ahol ifjak találtak rá ismét atyáik Istenére. A végidők friss szele tőrt be ezzel a természet meghalását és újulását ünneplő, az élet tovább plántálását perverzül utánzó, sőt befolyásolni igyekező, fülledt vallásos és szociális közéletbe. – A Jóel 2:28 skv. és az úsz-i pünkösd mutat fel e prófétai mozgalomhoz hasonló vonásokat. – Az önelégült közvélemény mindezt őrültségnek (2Kir 9:11; Hós 9:7), nyugtalan álmodozásnak tartotta. Hogy a dicsőséges és csodálatos múlt, melynek fénypontja az egyiptomi szabadulás volt, most ezekben a forrófejűekben folytatódnék? Kizárt dolog! – Így vélekedtek. Ezért kell a prófétának rákérdeznie: „Nem így van-e ez…?” A jahve-hű mozgalmak letörésében erőszaktól sem riadtak vissza. Ezt sejtette velünk már a 7a is: „…az alázatosok útját elfordítják”. Az ige szinte láttatja velünk, amint a kultikus bacchanáliák különös csemegéjeként a názirság fogadalmát magukra vett ifjakat nevetve hurcolják elő és erőszakkal öntik beléjük a bort, akik ezzel akarva-akaratlanul megszegték fogadalmukat (vö. Num 6:1 skv.). Nem kiszínezése az igének ez, de az egyetlen lehetséges magyarázat (vö. némileg hasonló helyzetben Sámsonnal: Bír 16:25). A parancs: „ne prófétáljatok” nemcsak azt jelenti, hogy hallgassatok, de érinti az egész prófétai életformát. Éppen az Illés-Elizeus történetek adnak ízelítőt e prófétai csoportok sajátos életformájából (2Kir 1:8; 2:3.5; 3:15), bár jó lenne többet tudnunk róluk. – A prófétai közösségek elleni parancs tkp. hatósági döntés, ahogy Kálvin is értelmezte ezt az igehelyet.

A védtelen és megcsúfolt próféták, az Ósz. lelki szegényei helyett majd Jahve válaszol. S a válasz ítéletes lesz. „Rengést támaszt” az erősek és magabiztosak alatt, olyant, amihez nem lesz fogható még az 1:1 földrengése sem. A kalászokkal teli, ingó, recsegő szekér is gyenge hasonlatnak tűnik arra, amiről Jahve beszél. Abban az ítéletben senkit meg nem menthetnek a legkiválóbb emberi tulajdonságok sem, legyen az gyorsaság, erő, hősiesség, jól futó lábak, íjat feszítő izmok, lovat uraló ügyesség (kocsihajtásról van szó: rákab hasszúsz, mert a harci lovasság csak a perzsa időkben honosodik meg). – A näfäs a Jahvétól kapott élet, ill. lélek. Erre fog rátörni Jahve pusztító fenyítéssel. A 16. v. „hősök között erős szívű” felsőfokot jelent. Ha lenne is ilyen kiváló egyéniség, az ítéletben az is úgy marad majd, mint a kisujjam: mezítelenül, megszégyenítve és elhagyatva. „Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10:30 skv.).

Szakaszunk legmélyebb szándékának megértése után, párhuzamként mellé állítható a példázatbeli adós szolgának kemény fenyíttetése, aki könyörtelen volt adós szolgatársa iránt, jóllehet már előbb megtapasztalhatta Urának feloldozó, szabadító könyörületét (Mt 18:23 skv.).

Ámós. III. RÉSZ

Ámós. 3,1–15. Azt bünteti, kit szeret.

Bár a próféta sajátos üzenete az északi királyság népének szól, most mégis mindazok felé fordul, akiket Jahve felhozott Egyiptomból. A föld összes nemzetségei közül egyedül Izráel fiait „ismerte” (jáda’), azaz szerette, társul választotta, szövetségébe és hűségébe fogadta. Éppen a kiválasztás ténye magyarázza, hogy most minden bűnüket megfenyíti, mert Jahve féltékeny Isten (Ex 20:5). – Ha ketten szövetségesként együtt járnak, előbb össze kellett találkozniok, meg kellett egyezniök (já’ad 3. v.). Érezhető e hasonlatban a prófétai teológia egyik jellegzetes vonása, mely szerint Jahve a pusztában találkozott népével (Hós 13:5). A fő mondanivaló a sorozatos hasonlatokban arra oktatja hallgatóit, hogy az események között ok és okozati összefüggés van. Ahogy az ítélet indoka a szövetség, éppúgy a prófécia sem légből kapott. Ha felhangzik, annak alapos, a prófétát is kényszerítő oka van. Mind a pásztoréletből, mind a települések életéből vett hasonlatok a prófécia hitelességét erősítendő kapcsolódnak egymáshoz. Ha tehát ordít az oroszlán, oka az, hogy zsákmánya van. A madár sem esik le, ha nem találta el a hajítófa. Nem pattan fel a tőr, ha nem fogott. Ha megharsan a kürt a városban – ezek az ókori szirénák –, bizony borsódzik az ember háta. Ha megtörtént valami baj, keresd a legmélyebb okot: Jahve szerezte azt intés, vagy ítéletképpen (vö. Ézs 45:7). Ha az oroszlán ordítása hallatszik, bizony még a legbátrabb pásztor is megremeg. Közelgő események mindenkit megrendítenek. De másként rendül meg az, akit értelmetlen, vak félelem bénít meg, s megint másként az, akit Jahve prófétának hívott el. Számára az események nem értelmetlenek és nem is annyira váratlanok, mert Jahve előre megjelenti szolgáinak, a prófétáknak azt, amit ezután tenni akar. Hallatlan bizonyosság csendül meg itt, nem dicsekedve, szinte csak úgy zárójelben. – A próféta dolga, hogy a neki feltárt bizalmas titkot (szód) meghirdesse. A kijelentés előtte jár az eseményeknek. Megóv attól, hogy tehetetlenül sodródjunk bennük. Sőt elkötelez, hogy létünk próféciává legyen mások számára, még ha botránkoztató is ez a prófécia. – Eredetileg Izráelnek kellett volna prófétává lennie a népek között. A próféták isteni szükségmegoldás voltak, midőn az engedetlenek között csupán kevesekben, vagy néha csak egyetlen emberben ábrázolódott ki az igét értő engedelmesség. – Amiről most beszél Ámós, önigazolás is. Neki prófétálnia kell, mert Jahve szava, mint oroszlán bömbölése harsogott füleibe.

Aki így küldetett, a 9. v.-től maga is küldővé válik. Menjenek hírvivők Filiszteába (némelyek a LXX alapján Asdód h. Asszíriát olvasnak) és Egyiptomba, s ott a paloták tetejéről tegyék közhírré az idézést: Gyűljenek egybe a népek Samária hegyére és legyenek szemtanúi a visszaéléseknek. A nemzetközi nyilvánosságnak súlya van. Mert még a Jahvét nem ismerő népek előtt is nyilvánvaló, hogy az emberiesség mit kívánna, de Izráel – főként gazdagjai –, már nem ismerik azt. Palotáikban erőszakot és önkényt halmoznak fel. – A 9. skv. fogalmai tisztázandók. A mehúmáh (nevezhető a sálóm ellentétének) „terror”-ral fordítható. Az ’asúqím inkább „elnyomottak”-at, mint elnyomást jelent. A hámász és szod „erőszak és önkény” a jogosság és igazság (mispát és cedáqáh) ellentéte. – Lehet, hogy épp a tanúként megidézett népek lesznek az „ellenség”, akik kifosztják a palotákat és a hatalmat elveszik a hatalom birtokosaitól. A 11. v. úszebíb szava misszábíb-ként olvasandó, mely minden esetben felkiáltás (Jer 6:25; 20:3.10; Zsolt 31:14). Jahve kiált így fel: „Ellenség vette körül az országot!” – E szakasz során a fokozás is nyilvánvaló. Mert az országot fosztogató ellenség szorongatása félelmetesebb lesz, mint a „baj a városban” (6. v.). Lesz ugyan maradék, de csak annyi, amennyit a pásztor igyekezett megmenteni az oroszlán szájából, hogy azzal bizonyítsa tulajdonosa előtt a valóban óhatatlanul esett kárt (Ex 22:13). A két lábszárcsont ez, vagy a fül egy darabja. – Az ítélet meghirdetésével különösképpen azokat illeti, akik a szegények verítéke és vére árán szerzett luxus élvezői voltak Samáriában. Ott üldögéltek a heverő sarkán és a kereveteken, melyek díszes bútordarabok lehettek, importáru. Talán ezt jelenti az egészen még nem tisztázott bidmäsäq ’áräsz, ami sorrendi változtatással jelenthet „damaszkuszi kerevet”-et, mások a „heverő fejrésze” jelentésre gondolnak.

A 13. v.-ből arról értesülünk, hogy akiket a próféta a bűn tanuiként idézett meg (9 v.), a büntetés napján a fenyítés tanúi is lesznek. Részvételük akkor már nemcsak szemügyrevétel, de tényleges tanúskodás is lesz. A módozatokról nem mond közelebbit, mert csak ennyi volt erről Jahve kijelentése „suttogása, sugallata”. Ez az értelme az Ósz-ben gyakori ne’um Jahvä kifejezésnek. – Akkor majd Bétél oltárai, s az oltár szarvai – mit menedéknek hittek (1Kir 1:50; 2:28) –, letöretnek és a földre hullanak. Mint kártyavár, dőlnek egymásra, pusztulnak el a téli házak és a nyári lakok. Ezek állhattak egymás mellett (vö. a falukbeli nyárikonyhákkal). De utalhat arra is, hogy a gazdagság és jólét jele volt, ha valakinek külön volt fűthető, télen lakott háza, de volt egy másik is, pl. a melegebb Jezréel síkságán (vö. 1Kir 21:1.18). A házakat belülről és a bútorokat is elefántcsont intarziákkal díszítették (1Kir 22:39). Ilyen lapocskákat tömegével találtak ásatások alkalmával Samária romjai között, amik úgy is tekinthetők, mint Isten igazmondásának beszédes tanúi.

Van amikor ítéletes időkben a prófécia megléte az egyetlen bizonyiték arra, hogy Isten nem mondott le ellene lázadt népéről. A próféta hallja és továbbmondja az üzenetet. Ez a kényszer (vö. Jer 20:7 skv.) erősebb, mint tiltakozása és aggályai (Ézs 6:11; Jer 1:6). Mégis Ámós, a tekóai pásztor nem tartja magát rendkívüli embernek, mert ha Isten szól „ki ne prófétálna?” – Pál is tud az evangélium hirdetésének hasonló kényszeréről (1Kor 9:16). E fejezet ismeretében szemléletesebb lesz számunkra az is, amikor Jézus azt parancsolta, hogy a fülbe mondott üzenetet a háztetőkről hirdessék tanítványai (Mt 10:27; Lk 12:3).

Ámós. IV. RÉSZ

Ámós. 4,1–13. Készülj Istened elé.

Az első három vers értelme általában tisztázottnak mondható. Samária előkelő asszonyait nevezi, bujaságuk és jólétük miatt „Básán tehenei” néven. Hogy mimódon nyomták el a szegényt és miként parancsolgattak férjüknek, arra jó példa Jezabel magatartása, ahogy kézbentartja és irányítja Ahábot (1Kir 21:5 skv.). Ezzel nemcsak az ősi patriarchális rend bomlott fel, de rajta van az ősbűn torz árnyéka is, hiszen az is az asszony kívánságával kezdődött. – Az értelem egyöntetűségét nem teszi kétségessé az, hogy az 1–2. v.-ben háromszor is hímnemű szuffixummal találjuk magunkat szemben, viszont a 3. v. végződései egyértelműen nőneműek. A problémát nem oldja meg szövegjavítási kísérlet. A magyarázó akkor marad hű feladatához, ha nem hallgatja el, hogy ma még nincs erre véglegesnek tekinthető megoldás. Annyi megállapítható a végződések ingadozásából, hogy a felelősség és az ítélet egyaránt érinti a nőket, de a férfiakat is.

A felindultság jele, hogy Jahve a maga szentségére esküszik, miközben meghirdeti napok jöttét, midőn majd minden, de minden ellenükre lesz. Csupán a rettenetes véget villantja fel: kampókkal húzzák, emelik őket, maradékaikat (v. – tisztesség ne essék szólván – „hátsófeleteket”) meg halászó szigonyokkal (vö. 2Krón 33:11). A keserűen gúnyos hasonlatok egyaránt jelenthetik a mészárosok és a halászok eszközeit. De a pásztorokét is, mert ilyenekkel vonták (orrkarika?), ill. ösztökélték a jószágokat felfelémenet a Básán termékeny fennsíkjára.

A 3. v. fordításában is van bizonytalanság. Lehet, hogy a „Perácím” és „Hermón” földrajzi nevek. Az első jelentheti azt is, hogy „töréseken” kell majd kimenekülniök. Ahogy Jerikó elfoglalásakor ki-ki a töréseken át, a legrövidebb úton (’ís nägdó Józs 6:5.20) tört be a városba. Akkor diadal volt, itt ellenben fejvesztett menekülés lesz (’issáh nägdáh „ki-ki maga előtt” azaz: ki merre lát). – A második név viszont a majd 3000 m magas hófödte csúcsokkal tűzdelt Hermón. A szöveg bizonytalansága ellenére kétségtelen a majdani elhurcoltatás iránya: túl Damaszkuszon (vö. 5:27) anélkül, hogy valahol is nevén nevezné Asszíriát.

Ahogy a papok adták az utasítást áldozatok előírásszerű bemutatására, a próféta most ezt a formát választja a maró gúny eszközéül, hogy rávilágítson a kultikus fontoskodás és nyüzsgés értelmetlenségére. Bétél és Gilgál két nevezetes kultuszhely. Az előbbi Jákób tradícióval kapcsolatos (Hós 12:4) és birodalmi szentély (1Kir 12:29), az utóbbi viszont a honfoglalás idejének kultuszhelye volt a Jordán völgyében (Józs 4:20). – A naponként vitt véresáldozat (zäbah) lakomával folytatódott. A kovászosból adott áldozat hálaáldozat volt (Lev 7:13). Míg az önkéntes áldozatnak különleges érdemet tulajdonítottak, ezért igyekeztek dobra verni („hirdessetek… adjátok tudtul” vö. Mt 6:2!). Ezek azonban mind hiábavalók, mert csak hitszegéseiket szaporítják velük. Leadhatják „harmad-nap”, – tehát az elindulást, majd a megérkezést követő napon – tizedeiket, mégsem találkozik az Jahve jótetszésével. Ezért hangsúlyosak a végződések: „áldozataitok”, „tizedeitek” és a végén „mert így szeretitek”. Mit sem ér a kultuszi teljesítmény, ha az egy szükséges helyett teszik, amire pedig az egyiptomi csapásokhoz hasonló intések sorozatával figyelmeztette őket Jahve. Mert Őhozzá kellett volna visszatérniök (’ad Jahvä vö. Hós 14:2). Ötször tér vissza refrénszerűen a sommás konklúzió: „és nem tértetek vissza hozzám”. Ami pedig közben található, nyelvében és tartalmában igen hasonlít a Lev 26., ill. a Deut 28. intéseire arra az esetre, ha Jahve rendelkezését nem tartanák meg. Általa is ismert hagyományanyagból értelmezi a próféta az eseményeket, melyeket népe (a közelmúltban?) átélt. Főként természeti csapásokra gondolhatunk. A szárazság vonta maga után a kenyérszükséget és éhséget („fogak tisztasága”), de szomjúságot is. Bár kíméletes volt Jahve az ítélet közepette is. Mert az egyik dülő megázott, a másik nem. Két-három város tántorgott egy harmadik-negyedikbe, ahol mégis volt némi víz, bár eleget nem ihattak. Gabonabetegségek és sáska pusztította a kerteket és szőlőket. Majd jött a pestis „Egyiptom útja szerint”, ami valószínűleg Egyiptom pestisét, azaz búbópestist jelent. – Háborúk is tizedelték ifjaikat és felparádézott lovaikat (sebí h. cebí olvasandó 10. v.). A Sodoma és Gomora hasonlat is a hagyományban gyökerezik (háfak vö. Gen 19:29). Itt meg földrengésről lehet szó. Megfogyatkozva és megperzselődve menekültek – már aki tehette –, az ítélet tüzeiből „mint a tűzvészből kikapott üszök”. Sajnos a felsorolt ítéletes eseményeket nem tudjuk időben pontosan elhelyezni. – Ami a múltban megtörtént, a jövőben is folytatódni fog, hiába élveznek most látszólagos biztonságot. S ha most életük fő jellemzője, hogy nem tértek vissza Istenükhöz, a Vele való találkozás elkerülhetetlen. S ebben van valami félelmetes. Mert ha nem értek célt a természet és történelem fenyítései, mi lesz akkor, ha majd előlép azok személyes Ura és parancsolója, Jahve. Ő már közelít, s ha megérkezik, népének szemébe kell néznie. A „készülj Istened elé…” azt is jelenti: „szemben” (liqra’t). Mintha harci párviadalra szóló kihívást kapnának kézhez a próféta közvetítésével, ami elől nincs kitérő, jóllehet kilátásaik reménytelenek (vö. Ézs 42:13). Jahve jellemzése a 13. v.-ben az ókor lélektani hadviselésének taktikájából merít, mikor a hős, tetteinek felsorolásával már a harc előtt megolvasztani igyekezett ellenfele szívét. Kicsoda hát ez az Isten? Ő mint fazekas formálta (jácar) a hegyeket. Ő teremtette a szelet is (vagy „lelket” ruah). Gondolatát is tudtuladja az embernek. Nem valószínű, hogy az ember tulajdon gondolatáról lenne szó, inkább arról, hogy Jahve kapcsolatot keres az emberrel, mikor szándékát tudtul adja (vö. 3:7). Ő az, aki teremtő módon sötétségből világosságot hívhat elő, de ítéletével vissza is tudja vonni ajándékát, hajnalt sötétséggé, rendet káosszá változtatni képes. Az utolsó két vers telítve van eschatologikus vonásokkal, amit betetőz az utolsó kép: Jahve lépdel a föld magaslatain. A bámáh tkp, „áldozóhalom”, tehát kánaánita jellegű kultuszok helye is. Jahve ezeken tapod és úgy érkezik meg. Mert Ő a seregek Istene. Kettős jelentésű kifejezés ez. Használta a hadászati szent nyelv, de hitvallástétel is Jahvéról, aki Úr a kánaánita istenkék és démonok felett is. „Készülj Istened elé” a jog nyelvezete felől is megközelíthető. Mert a vétkesnek a bíró elé kell állania. – Mégis, mintha a kegyelem egyetlen lehetőségét is felmutatná a próféta, mert az eddigi „ti” a 12. v.-ben személyesebb, pásztoribb „te”-vé változik. Ha valóban felkészíted magad arra a találkozásra, akkor – talán – életet találhatsz.

Az Úsz-ben is felhangzik az intés – többek között éppen abban a levélben, ahol a szociális felelősség a gyülekezet lelkiismeretére terhelődik –, a következőképpen: „mert íme a Bíró az ajtó előtt áll” (Jak 5:9).

Ámós. V. RÉSZ

Ámós. 5,1–17. Siratóének Izráel felett.

Ahogy a harcban elesettet siratták, úgy siratja a próféta Izráel szűzét. Dávid siratta így Sault és Jonatánt, nem emlegetve Saul vétkeit, csak erényeit, 2Sám 1:17 skv. A perf. propheticum bevégzettnek hirdeti azt, ami ezután fog bekövetkezni. Pedig az ország gazdaságilag és politikailag életerősnek érzi magát, erre is utalhat az „Izráel szűze” név. Mégis holtan, vagy haldokolva fog elesni úgy, hogy többé fel sem kel, segítője sem lesz, aki feltámogassa. – Van olyan feltevés is, hogy a gyászének intonálása (násza’) a három főünnep (Ex 23:16; Deut 16:16) valamelyikén, pl. az őszi szüret, vagy lombsátor ünnepen hangozhatott el. Ez az ünnep a föld termékenységéért adott hálaadással, az öröm jegyében ment végbe, amit még fokozott a kánaánita fertőzés és szabadosság (vö. Hós 9:1 skv.). Hiszen Baal a nyári szárazság idején az alvilágban volt, de ősszel, mikor az esőzések megjöttek, minden újra virult, amit úgy értelmeztek, hogy Baal újra életre támadt. Ezért lehetséges az is, hogy a próféta fellépése két héttel korábban, a 7. hónap 1. napján (Num 29:1) az újév ünnepén történt. Ezt a vallástörténeti hátteret sejteti, hogy „Izráel szűze” a „szántóföldjén” (’al-’admátáh) fekszik tehetetlenül, amiből nem lesz feltámadás. A szélsőséges kultuszi örömmel hallatlan feszültségben van a próféta nyilvános fellépése, mikor a gyászének jólismert műfaji sajátosságait alkalmazva (háromtagú sorra felel egy rővidebb kéttagú), talán valami hangszerrel is a kézben, énekli gyászénekét.

A háttér vallástörténeti, de a valóságos történeti esemény háborús vereség. Mert a gyászének csak arra volt jó, hogy prófétai jelként felhívja hallgatói figyelmét arra, amit Jahve mond a 3. v.-től kezdve. Amely szerint, ha lesz is maradék az ítélet után, csak tizede lesz annak, akik a harcra kivonultak (jácá’). Egyetlen város példája az egésznek sorsát szemlélteti. A régi izráeli hadirend szerint harcolókból a töredék marad csak: ezerből száz, százból tíz.

A megtartásra egyetlen lehetőség van, ha Jahvét keresik. A dáras az Ósz-ben sehol sem jelenti Jahve felkeresését egy szentélyben, de jelenti akaratának tudakolását pl. prófétai kijelentés útján (vö. 1Kir 22:5; 2Kir 22:13; Jer 21:2). Egyedül a prófétai kijelentés vezet el az élethez: „engem keressetek és éltek” szól Jahve. Két esetben is imperativusz. Tehát egyedül neki van hatalma, hogy életet adjon még az elhullottnak (náfal 2. v.), elesettnek is. Ne menjenek egyik szentélyhez sem, amelyek konkurrálni próbálnak Jahvéval. Ő nincs Bétélbn, sem Gilgálban, de a júdai Beérsebában sincs (úgy látszik Júdában is volt illegitim szentély, vö. 8:14; 1Sám 8:2). Ezek a kultuszhelyek már önmagukban hordják ítéletüket. Frappánsan szemlélteti ítéletes jövendőjüket a Gilgál névhez kapcsolt alliterációs szójáték: haggilgál gálóh jigläh, azaz „Gilgál fogságra megy” (inf. abs), Bétél pedig gonosz sorsra jut, ’ávän-né lesz. Bét Áven Hóseásnál már egyenesen Bétél gúnyneve (4:5; 5:8; 10:5), jóllehet Józsué könyvében még két külön helységet jelölt (7:2; 18:12; 1Sám 14:23). – A 6. v.-ben most már a próféta mondja, hogy Jahvét kell keresniök, ha élni akarnak. Nem azt mondja, hogy Jeruzsálemet keressék, nem a hiteles szentélynek rendez hírverést. – Különben, mint a tűz tör rá Jahve a József házára, mely úgy fog Általa megemésztetni, hogy nem lesz, aki haragja (vagy Bétél?) tüzét eloltsa. – Megjegyzendő, hogy Ámósnál Jahve maga a harcos, aki az ítéletre megérkezik és azt végrehajtja (vö. Zsolt 78:65 skv.).

Miért az emésztő harag? Midőn a próféta az okokat megnevezi, a megfertőzött kultusz csak sejtetett háttér, a hangsúly a szociális visszaéléseken van. Míg Hóseás a romlott fát támadja, Ámós inkább rossz gyümölcsét, mint a 7. v.-ben is. A mispát, a jogrend a védtelen emberek számára édes ízeket jelentett, kiszolgáltatott helyzetükben a védelem lehetőségét. S íme vannak, akik ezt az édes ízt keserű ürömmé változtatták. A cedáqáh, az igazságosság (tkp. a mispát-szerű eljárás) is úgy bízatott rájuk, hogy hordozzák, felmutassák, érvényre juttassák azt. Ehelyett földre dobták (nuah hif.), mint a szemetet, semmibe vették, beszennyezték. Ezért lobban lángra Jahve haragja. Hacsak el nem kezdik Őt őszintén keresni, ami egyet jelent a jog és igazság érvényrejuttatásával. Mert a gyakorolt divinum előbb-utóbb szembetalálja magát az emberi jogok és igazság feladatával, mely döntésre hív. Viszont a gyakorolt humánum, a dolog lényegét tekintve istenkeresés, még ha nem is rátalálás, de az útirány jó. A 7. v.-re éles kontrasztként a 8. v. (mindkettőben háfak) Jahvéról mond himnuszt, akit győzelmes, teremtő és ítélő tetteiben magasztal. Ő alkotta a Fiastyúkot (Plejádokat) és az Oriont (vö. Jób 9:9; 38:31) A fejlett csillagászati ismeretek regisztrálásán túl megállapítható a himnusz polemikus éle. Korabeli mitológiákban gyakran voltak csillagok istenek szimbólumai (vö. 27. v.). Valószínű, hogy e két csillagzat az évszakok változásaival, tehát az esős időszakok beálltával állt összefüggésben, így szerepeltek ugyanis a görög mitológiákban. A próféta szerint viszont Jahve alkotásai csupán (vö. Gen 1:14). Teremtő művét folytatja, amikor felragyog reggel a világosság. Ítéletével azonban vissza is fordíthatja a teremtés rendjét, nappalt éjszakává sötétíthet. Mint az özönvízkor, előhívhatja a vizeket a tengerből, hogy elöntsék a szárazföldet. A befejezés is himnuszszerű: „Jahve a neve!” – Ha a 8. v. Jahvét a kozmosz, úgy a 9. v. a történelem Uraként magasztalja. Az ’áz „erős” az Ósz-ben majdnem mindig ellenséges erőket jelent. Akár élőt, akár épített erődöt jelent, nem állhat ellent neki, pusztulást hoz rájuk (az utolsó szó jábí’-ként olvasandó).

A 10. v. a 7. v.-hez ölt vissza, ezért a magyarázók a közbeeső verseket későbbi interpretációnak tartják. De eredhet a szabadon elmondott prófétai beszéd lazább gondolatfűzéséből is. – Kertelés, kendőzés nélkül nevezi meg a próféta a visszás indulatokat és tetteket. Mert gyűlölik azt, aki vitás, peres ügyekben az igazságot pártatlanul képviselte a „kapuban”. Ez volt a dolga a mókiah, tisztséget viselőnek, aki megállapította, hogy mi a helyes, s mi nem. Azt is utálják, aki feddhetetlenül szólt, ami pedig az igazmondó tanúkat jelentheti. Ezért iktatja be a 13. v. során a próféta – vagy egy későbbi magyarázó, a megszívlelendő bölcsességet: „Ezért hallgat a bölcs ebben az időben, mert gonosz ez az idő”. Amikor a társadalmi igazságtalanság bevett joggyakorlattá lett, a hallgatás a tiltakozás egyik formájaként is tekinthető, de lehet mögötte egyszerű megfélemlítettség is. A próféta csupán megállapítja a tényt, nem dícséri, nem is marasztalja el a „bölcs”-et. Mintha megértené álláspontját, bár neki más az Istentől vett tennivalója. Neki szólnia kell, végső fokon azok érdekében is, akik szavaira felszisszentek. Nem vált bűnrészessé, mert nem volt néma eb (Ézs 56:10 skv.).

A 11. v. a haszonbérnek, a nincstelenek kötelezettségeinek törvénytelen és elhordozhatatlan terheiről vall (básasz egy akkád szó alapján: „adót felemelni”. Ebbe az irányba mutat a masz’at-bar is: „gabonaadó”, de felemelt, vagy kivetett, vö. nász’a!) – Ezért sem faragott kőből épített házaikat, sem csodás szőlőiket élvezni nem fogják. Mert Jahve a szó legszemélyesebb értelmében ismeri (jáda’) felebarát elleni bűneiket (päsa’) és vétkeik súlyát. Mintha azt mondaná: engem terhelnek azok roskasztóan (vö. Ézs 43:24). A szegényt félre lehet taszítani, el lehet utasítani (nátáh hif.) a kapuban, a bíróság előtt. A bírák elfogadhatnak pénzt azért, hogy a való igazság tényei takarva maradjanak (káfar „elfedni”, kófär „hallgatáspénz”), Jahve ismeri a tényállást. Őt nem lehet sem félrevezetni, sem félretaszítani, vagy megvásárolni. Hamar véget fog vetni a korrupciónak. – Hiába ismételgetik kegyesen és buzgón: Jahve, a seregek Istene velünk van –, idézi a próféta (14. v.). Nem! Az embertelen jogtiprás miatt ez csak üres, önámító szólam. – Mégis lehet valósággá. Akkor, ha mindenfajta „rossz” helyett a „jót” keresik. A gonoszt gyűlölniök kell (tehát a bűnt) és a jót szeretni, levonva annak minden konzekvenciáját. Ügyek intézésekor, tárgyalások alkalmával ismét érvényt kell szerezniök a jognak, hogy a mispát olyan édes legyen az ügyefogyott számára, ahogy azt Isten rendelte és akarja. S bár Ámósnál szinte hiányzik a berít, a szövetség fogalma (egyszer fordul elő, de nem teológiai értelemben, vö. 1:9), viszont a tób, a „jó” egy szóba sűrítve a szövetségi viszonyból eredő felebaráti szeretet társadalmi következményeit is jelenti. Ennek az elnémított és megcsúfolt „jó”-nak kell érvényre jutnia a fórumokon is. Ha helyreállítják a jogosságot és igazságot, akkor – talán – megkönyörül Jahve a maradékon. Talán! (15. v.), mert a szuverén Isten előtt a jogrend helyreállítása a megmaradásnak nem feltétlen biztosítéka, de feltétlenül szükséges előzménye.

A fejezet elején a próféta mondott siratóéneket, most Jahve maga szól hasonlóról (16. skv.). A tereken és a szűk utcákon gyászünnepet és siratást lát. Sírnak a siratóénekek hivatásos tudói és ott kell lennie a vagyontalan földmunkásnak (’ikkár) is, mert vagyonos ura arra is kötelezi, hogy a sírok tömegét megássa (káráh „ásni”, a köves talajban sírt „vágni” vö. Gen 50:5). Mindenki sír és mindenütt sírás. Ott is, ahol örömnek kellene lennie: a szőlőkben. Pedig azok a boldog messiási idők zálogai voltak az Ósz. embere számára (Gen 49:10 skv, Mik 4:4). A gyász és siratás oka az lesz, hogy maga Jahve „átmegy” népe között, mint a páskabárány megölése éjszakáján Egyiptomban (’ábar vö. Ex 12:12.23), halált és jajgatást hagyva maga mögött. Akkor Egyiptom gyászolt, most tulajdon népe fog fenyíttetni és keseregni.

Ahogy a próféta siratta Izráelt, úgy sírt Jézus is Jeruzsálem felett (Lk 19:41 skv.). A Golgotára menet is intette a sírókat: „ne engem sirassatok, hanem magatokat…” (Lk 23:27 skv.). Az Isten szerinti szomorúság így vezethet üdvösségre (2Kor 7:8 skv.).