JÓEL KÖNYVÉNEK MAGYARĹZATA

Írta: Dr. Domján János lelkész

Bevezetés

A könyv helye az Ószövetségben, felosztása, tartalma, problematikája.

Jóel könyve az ószövetségi kánon „későbbi próféták” csoportjában, Hóseás és Ámós könyve között foglal helyet, bár a LXX Mikeás és Abdiás könyvei közé helyezi. Részben erre épült az a feltevés, hogy a legrégibb kispróféták közül való. A könyv egyes adataival szemben azonban ez a vélemény nehezen tartható fenn.

A könyv a héber kánonban 4 fejezetből áll, a Károli-fordításban, a LXX és a Vulgata hagyományát követve, 3 fejezetből s az öt versből álló 3. fejezet a 2:28–32 verseiként szerepel.

A könyv irodalomtörténeti problematikáját az a tény adja, hogy az 1–2. fejezet történeti eseményről: egy pusztító sáskajárásról és szárazságról tudósít, a 3–4. viszont a végső időkről: az Úr napjáról, a Lélek kitöltetéséről, kozmikus eseményekről, pogányok felett tartandó isteni ítéletről és Júda végső boldog állapotáról jövendöl. A két rész között sokan érezhető tartalmi-eszmei különbséget látnak s ennek alapján kétségbe vonják a könyv egységét. Azonban e részt már az első fő részben is találunk utalást az Úr napjára, mely utalások a szövegbe szervesen beletartoznak. Másrészt a próféta a mindennapi élet természeti csapásában az Úr kijelentését és ítélete jelét látja s a természeti esemény az ő számára isteni kijelentés hordozójává válik. Ezek alapján állíthatjuk, hogy a könyv egysége fennáll és prófétai jellege nyilvánvaló.

A próféta személye.

A próféta személyéről saját és atyja nevén kívül semmi közelebbit nem tudunk. A név (Jó’él: az Úr az Isten) tíznél többször előfordul az Ószövetségben s azonos jelentésű lehet a fordított összetételű Illés (’Élijjáh) névvel. Ezért megkísérelték a Mal 3:23-ban említett prófétával is azonosítani. Ehhez azonban a könyv nem nyújt elégséges alapot. A próféta személyéről, életéről, működésének idejéről egyéb adat nem áll rendelkezésünkre. Személyének történetiségét, bár egyesek megkísérelték, nem áll jogunkban kétségbe vonni.

A könyv kora és írásának ideje.

A próféciában elmondott események idejére és a könyv keletkezésének korára csak a könyvben található néhány történeti adat alapján következtethetünk. Eszerint az ország földjét elosztották (4:2); a nép a pogányok közt szétszórva él. Viszont Asszíriáról, Babilonról ezekkel kapcsolatban nem esik szó. A templom (1:9) és Jeruzsálem falai (2:7) állnak, de nem hallunk a királyi udvarról. A nép vezetői nem az uralkodó és tisztviselői, hanem papok és vének (2:16–17). A könyv csak Júdáról beszél (4:1.6.8.18.20) s egyszer sem említi az északi országrészt. A templomban napi áldozatot mutatnak be, ami inkább a fogság utáni későbbi idők gyakorlatához tartozott és csapásnak tekintik, hogy megszűnt az étel- és italáldozat bemutatása (minháh és näszäk, 1:9). A próféta nem a nép előtt lép fel, hanem a templomban a papokkal együtt hívja bűnbánatra és böjtre a gyülekezetet, 1:13; 2:17. Ezek szerint a próféta olyan korban élhetett, amikor Júda népe már elsősorban gyülekezet és kultuszközösség volt. Ilyen közösség azonban csak a Nehémiás kora után alakult ki. A pogányok felett tartandó ítélet gondolata is a fogság után lett a vallásos gondolkodás alkotórészévé. Mindezek alapján helytállónak tarthatjuk azt a következtetést, hogy a könyv keletkezési ideje, a kisebb prózai pótlásokat is beleértve, legfeljebb a 4. század. A szöveg egyes kifejezései, a benne előtérbe kerülő apokaliptikus fogalmak, a nyelvezetben előforduló arameizmusok szintén későbbi keletkezésre engednek következtetni.

A könyv theológiája.

A könyv theológiai jellegzetessége, hogy benne a prófétai üzenet ötvöződik a papi szellemmel. Ámóst még elűzik a bétheli szentélyből, Jóel megjelenik a templomban és kultuszi liturgia keretében mondja el próféciáját. Mikeás szerint az olajpatakok tízezreiben sem leli kedvét az Úr, Jóel fájlalja, hogy megszűnt az étel- és italáldozat a templomban. De a prófétai beszéd nem erőtlenedik meg és nem lesz formálissá a liturgikus keretek között. Mert amikor Jóel böjtre, sírásra és gyászra hívja fel a népet, elsősorban a szívek és nem a ruha megszaggatására hív s ezzel a nagypróféták belső bűnbánatot, megváltozást követelő szellemét szólaltatja meg. A fogság után kialakuló apokaliptika hatását láthatjuk abban, hogy bár Jóel hirdeti az Úr napja eljövetelét, a pogányok megítéltetését, az Úr népét ért igazságtalanságokat eltörlő isteni igazságszolgáltatás diadalát, tehát a nagyprófétai gondolatokat, de az ítélet után következő boldog jövőt már az apokaliptika izzó színeivel festi. Az Ézs 32:15 nagy jövendölésével cseng össze a 3:1 skv, hogy az Úr kitölti Lelkét minden testre. Ez a kitöltetés még nem beszél a Lélek kitöltetésében részesülők belső, lelki újjáteremtéséről, de arról beszél, hogy a Lélek kitöltetésében, mint az Úr napjának egyik előjelében mindenek részesülnek s a Lélek rendkívüli ajándékokat ad.

Jóel próféciájának sajátos theológiai jellegzetessége végül az Úr napja eljöveteléről szóló részletes jövendölés.

Az Úr napja az egész ószövetségi eschatológiának egyik legjelentősebb fogalma. Magának az ószövetségi eschatológiának lényeges tartalma az, hogy a történelemmel Istennek célja van, a történelem végén újat kezd és üdvöt ad a népnek s a világnak (Hóseás, Ésaiás). Ehhez azonban az ítélet útja, az Úr napja vezet. Ez a nap a közhittel szemben nem az öröm ünnepi alkalma, hanem az isteni igazságszolgáltatás és ítélet napja.

A régebbi próféták főleg az ítéletet hangoztatták, mely Izráelen – s a népeken – végbemegy. A későbbi próféták már azt hangoztatták, hogy az ítélet csak része az Úr tervének s a népek megítéltetése után teljesen Új korszak következik be, amikor eljön az üdv, az Úrral helyreáll a közösség, uralma teljes lesz Izráelen s ez kiterjed a világra is. Az emberi történelem ezzel az új korszakkal célhoz ér.

Jóel a nagy prófétai hagyományok szellemében arról az ítéletnapról beszél. A sáskajárás csapásában ennek az Úr napjának és ítéletének jelét látja (1:15; 4:14). Az ítéletnapnak természeti jeleit mint csodajeleket (mófetim) az elkövetkező homályban, sötétségben, vérben, tűzben, füstben; kozmikus jeleit a nap és hold elváltozásában látja. A természeti csodajelek mellett az Úr napjának jele az is, hogy az isteni Lélek kitöltetik minden testre, azaz minden emberre s a kitöltetésnek rendkívüli hatásai mutatkoznak ifjakon és véneken. Az ítéletben mindenki megmenekül, aki az Úr nevében hisz. Jeruzsálem és a Sion a szabadulás helye lesz, mert ott lakik az Úr és jelenléte szentté teszi a helyet. Júda örökre megmarad, bőségben él s az élet vize élteti, mely a templomból fakad. Ebben foglalhatjuk össze Jóel egész próféciájának jelentőségét és értelmét: az Úr eljön, ítéletet tart a népek felett, igazságot szolgáltat népe szenvedéseiért, helyreállítja vele a közösséget, s közte marad örökké. Ez a vigasztalás nemcsak a korabeli kegyesek csüggedő hitének erősítésére szolgáló üzenet volt a nehéz időkben, hanem az egész kijelentésnek egyik ma is érvényes és erőt adó prófétai öröksége.

Irodalom.

Bewer: Obadiah and Joel 1928. – Bič: Das Buch Joel 1960. – Frey: Die Botschaft des A. T. 1963. – Kecskeméthy: Kommentár a tizenkét prófétához 1931. – Peake’s Commentary on the Bible 1964. – Robinson: Die zwölf kleinen Propheten 1954. – Sellin: Kommentaren zum A. T. Kleine Propheten 1929. – Weiser: Das Buch der Zwölf kleinen Propheten 1956.

Jóel. I. RÉSZ

Jóel. 1,1. Jóel az Úr beszédének (debar Jahväh) nevezi próféciáját.

Ezzel azt fejezi ki, hogy az Úr megbízásából beszél. A prófétai beszéd nem emberi szó, hanem Isten kijelentése. A Petuel fia kifejezés a népéhez való tartozását fejezi ki, amelyből való és amelyhez küldte az Úr.

Jóel. 1,2–12. A sáskajárás nagysága.

A sáskajárás az ókori K-kelet egyik nagy és gyakori csapása volt. Keil is, Gressmann is a szemtanú szemléletességével írja le az eget elsötétítő, borzongató morajú sáskafelhő vonulását és pusztítását. Jóel többet látott ebben a sáskajárásban, mint természeti csapást, ő a természeti eseményben az Úr kijelentését látta. Isten akarata ott van más természeti események mögött is, de nem mindegyik lesz kijelentéssé. Ahhoz, hogy kijelentéssé legyen, kell hogy szóljon Isten és kell lenni prófétának, aki meghallja. A kijelentést Isten adja, a prófétát Isten szólítja meg és hívja el. Ő teszi az emberi fület hallóvá az isteni kijelentés meghallására.

2–4. A véneket azért szólítja meg a próféta, mert ők emlékeznek a régmúltra, atyáikra és hajlott koruknál fogva elbeszélhetik a fiataloknak, amit láttak. A véneknek nagyobb a felelősségük a következő nemzedékek tanításában. Ez a csapás az egyiptomi nyolcadik csapásra emlékeztet (Ex 10:4 skv.), amellyel az Úr a fáraó makacsságát ítélte meg. Most általa a vétkes népéhez szól (2:12–13). A sáska négyféle megnevezése a rovar fejlődésének fokaira is utal, de az okozott pusztításra is. Gazam: a rágó, talán a sáskalárva (németül: Nager, Abschneider, angolul: cutting locust), ’arbäh: a vándorszöcske (Heupferd, swarming locust), hászíl: az elpusztító, felfaló (Fresser, destroying locust) – kabócának is fordíthatjuk, jäläq: az ugráló szöcske (Lecker, hopping locust). A próféta a nép minden csoportjának megszólítása után a pusztulás újabb részletét írja le.

5–7. A csapás nemcsak a vezetőket sújtja, hanem az egész népet. A borélvezők legnagyobb örömük forrását veszítik el. A bor is Isten ajándéka, még ha visszaélnek is vele. Mindenkinek adta azért, hogy megvidámítsa vele az emberi szívet, Zsolt 104:15. A föld és a termés Isten tulajdona, az ellenséges népként vonuló sáskasereg az ő tulajdonában tesz kárt. Egy másik hasonlat oroszlánhoz hasonlítja a pusztító sáskarajt, mert úgy elpusztítja a szőlőket, mint ahogy az oroszlán alaktalan darabokra tépi áldozatát. A szőlő és a fügefa a messiási idők békességének jelképe (Mik 4:4). Mindkettő Jézus kedvelt hasonlatai közé tartozott. Az Úr olyan együttérzéssel tekint a minden háncstól fehérjéig megfosztott faágakra, mint ahogy a gazda nézi nemes gyümölcsfái pusztulását.

8–10. A pusztulás úgy érinti a gyülekezetet, mint az eljegyzett hajadont vőlegényének váratlan elvesztése: nemcsak minden reményét vesztette el, hanem a meg nem kötött házasság ellenére is özvegynek tekintették. A fájdalmat növeli a gyülekezet napi áldozatának elmaradása a liszt, bor és olaj hiánya miatt. Az áldozatok megszűnésével a gyülekezet úgy veszti el az Istennel való közösséget, mint vőlegénye halálával a „megözvegyült” menyasszony. A gyülekezet és Isten viszonya nem időszakos vagy alkalmi dolog; hanem naponként megújuló és naponként megpecsételt közösség, ami az áldozat naponkénti bemutatásában jut kifejezésre. A kultusz a közösség gyakorlásának és megújulásának alkalma, ezért is a kultusz megszűnése a közösség megszűnésének veszélyét is jelenti. A papok gyászolnak, mert életelemük volt a kultusz; ha egyén vagy gyülekezet közömbös a kultusz iránt, az lelki bénaság jele. A pusztulást itt már inkább szárazság, mint sáska okozza.

11–12. A felsorolt elpusztult „haszonnövényeknek” nemcsak kultuszi jelentősége van. Ezek magának az életnek, a mindennapi táplálkozásnak is feltételei. Pusztulásuk magát a puszta létet is veszélyezteti. Ahogy kiszáradnak a fák, úgy szárad ki az öröm az emberből. Az eledel: öröm forrása is. De a jó termés nemcsak haszon, hanem közösségi öröm is volt Izráelben s indítóok az örömre. Mély és igaz emberi örömök összefüggésben vannak a természeti javakkal is.

Jóel. 1,13–15. A próféta a csapásról a gyülekezetre és Istenre fordítja a megszólított csoportok figyelmét.

Gyászra, böjttartásra és könyörgésre hív. A gyászruhába öltözés, a sírás és jajgatás külső jele a belső megszomorodásnak. A megszomorodás akkor vihet életre, ha Isten elé viszik (2Kor 7:10). A gyász, böjt és bűnbánat tartása elsősorban a papok dolga, egyrészt mert ők gyakorolják a templomi kultuszt, másrészt mert ők végzik a közbenjárás szolgálatát Isten és a nép között. A baj és csapások mögött az Úr van, ezért őt kell megkeresni.

A 15. v.-ben a próféta a próféciájának legmélyebb indítóokát mondja ki: a csapásokban az Úr napja eljövetelének előjeleit látja, a csapások az Úr ítéletének eljövetelére készítenek elő. A nap közeleg, a természeti csapások olyan előjelei ennek, mint a pusztító erejű vihar előtt száguldó szélvész.

Jóel. 1,16–20. A csapás következményei.

Az Úr ítéletet hozó napjára gondolva a próféta újra maga elé idézi s szeme előtt látja a szárazság következményeit: az üres, hangtalan templomot, ahol azelőtt a hála és öröm szava hangzott, a kisült vetést, összedőlt csűröket, éhező állatcsordákat, nyájakat, elszáradt ligeteket, kiapadt forrásokat. A természet is szenved az emberrel és az ember miatt. A közös nyomorúság közös esedezésre indít s az egész természet az emberrel együtt ahhoz kiált, aki egyedül képes és erős megtartani: az Úrhoz.

Jóel. II. RÉSZ

Néhány magyarázó szerint itt már nem a sáskajárás pusztításának további leírásáról van szó, hanem egy ellenséges hadsereg apokaliptikus színekkel ábrázolt felvonulásáról és romlásáról. A fejezetet azonban inkább az előző rész sáskajárásának további szemléltetéseként foghatjuk fel, amely – a minore ad mains – utal az Úr napja eseményeire.

Jóel. 2,1–11. A sáskacsapás az Úr napjának előjele.

A leírás már nem az elszenvedett anyagi kárt szemlélteti, hanem a sáskák erejét, félelmes hatalmát ábrázolja ki.

1–3. A Sionon megzendülő kürtszó békében ünnepre hívott, háborúban a védtelen környék lakóit szólította a város erődítményei közé. A természeti csapás éppoly veszedelmet jelent, mint egy ellenséges ország hatalmas hadserege. A sáskák felhője úgy terül rá a hegyekre, mint a hirtelen kelő hajnali, vagy leszálló esti szürkület: feltartóztathatatlanul. A tűz a pusztító háborúnak, de egyszersmind az Úr jövetelének is kísérő jelensége.

4–9. A közelről látott sáskák önkéntelenül a háború fázisait idézik: alakjuk a rohamozó lovasságot, zúgásuk a harci szekereket, rágásuk a tűzláng pattogását. Mindez olyan elemi félelmet kelt, amelyet nem lehet palástolni. A kőfalakkal erősített városok sokszor ellenálltak a váratlan martalóc rohamoknak, a csatarendben felvonuló millió és millió sáska előtt azonban a kőfal sem akadály. A várfalak tetejére az ostromlók legvitézebb hősei szoktak feljutni, ezek (ti. a sáskák) a maguk rendjén haladva elözönlik a falakat, sértetlenül végigfutnak az ellenük felkapott dárdán, ellepik a város minden lakóhelyét. E versekben a sáskák már mindjobban a Jahve eschatologikus napja seregének képévé válnak. Ha az Úr jön el ítéletre, kozmikus események következnek be: az ég és föld megrendül, az égitestek elvesztik fényüket s az Úr mennydörgő szava adja ki a parancsot az ő dábárja végrehajtására. Ilyen lesz az Úr napja, ha eljön. Az Úré minden erő és hatalom, előtte nem állhatnak meg sem népek, sem a teremtett világ (Ám 8:9; Lk 23:44; Jel 6:12–14).

Jóel. 2,12–14. Felhívás igazi megtérésre.

A sáskák rohamát és a végső ítélet eseményeit látó prófétát Isten a maga kegyelmes kijelentésének hirdetésére használja fel. Ő még mindig ad lehetőséget a megtérésre s erre Ő maga hívja fel népét, mert Ő irgalmas Isten. A megtérésnek teljesnek kell lenni. A böjt, sírás, gyász akkor kedves Isten előtt, ha a szív érzésein túl a szív megváltozását fejezi ki. A szívből való megtérés azt jelenti, hogy az egész ember megváltozik, azaz mindenestől elfordul istentelen magatartásától és egész személyiségében odafordul Istenhez. A megtérés nem értelmi meggondolás, hanem az egész élet döntése. A héber felfogás szerint az élet a szívben van, benne lüktet, mint maga a szó: a maga dobbanásszerűségével: léb-lébáb. Ha a szív megtér, akkor belőle igaz önismeret születik: fájdalom, megkeseredés, sírás; böjt, önmegtagadás. Jóel ezzel a nagypróféták egyik fő követelményét ismételte meg a népe előtt (Ézs 11:2; Jer 3:11 skv.; 4:4; Zsolt 51:9; 103:8 stb.).

A megtérés kifejezésének külső jele volt a ruha megszaggatása, hamuba ülés. A szív megszaggatása azt jelenti, hogy a megtérő kétségbeesik saját maga felett, megvallja gonoszságát s maga fordul oda bírájához, aki irgalmasan hívja. Az Úr bánkódik a gonosz miatt, de késedelmes a haragra és nagy kegyelmű (Jón 4:2; Ex 34:6). Éppen azért lehet még megtérni, mert még szól a hívás. Isten utolsó szava nem az ítélet, hanem a kegyelem a megtérő bűnöshöz.

Istennek ez a kegyelmes visszatérése azt is magába foglalja, hogy a megtérés láttán megbánja az elhatározott ítéletet és kegyelmet gyakorol. De a megtérésre nem szükségszerűen következik a bocsánat. Istent nem kötelezi emberi teljesítmény, Ő mindig szabad ítéletre és kegyelemre. Az ember az Isten megbocsátását nem biztosíthatja, csak remélheti és kérheti azzal a hittel, hogy hátha megbocsátja Isten. A bűnbocsánatból áldások folynak (14). Az Isten bocsánata már végbemehetett a múltban, áldásai még a jövőben is követhetik. Egyik ilyen áldás a hála és áldozatkészség magatartása. Az étel- és italáldozat újrakezdése az Úrral helyreállt közösséget fejezi ki.

Jóel. 2,15–17. Könyörgés a templomban.

A próféta újból felhívja az őröket a riadókürt megszólaltatására. (Vö. 2:1.) De most nem a veszély elől hív a vár falai mögé, hanem könyörgésre a templomba. Ebben az értelemben igaz, hogy erős torony az Úrnak neve (Péld 18:10). A könyörgés is mozgósítás, csak nem a harcosoké a fegyveres ellenség ellen, hanem a gyülekezet hitének mozgósítása szabadításért a fenyegető rettentésekkel szemben. A könyörgés az egész gyülekezet ügye. (A fogság utáni qáhál-ról van szó.) Nemcsak a vének és elöljárók, hanem minden korosztály részvétele, együttérzése szükséges. Nem maradhatnak ki az örvendezők, a jegyesek sem. Bár a közbenjáró papi szolgálat az egész gyülekezet dolga, mégis a gyülekezet kérését az Úr szolgái, a papok mondják el. Ők keresik meg a bűnbánat helyét s állnak a tornác és az oltár közé. A könyörgés egyik kérése, hogy az Úr adjon választott népének oltalmat. Isten népe nem tud az Ő kímélő irgalma nélkül élni. A másik kérés az, hogy ne adja pogányok kezébe a gyülekezetet, mint az Ő örökségét. Az ókori felfogás szerint a nép sorsából következtettek a nép Istenének erejére. A kiszolgáltatottságot Isten neve és ereje gúnyolására használnák fel a pogányok.

Jóel. 2,18–27. Isten szabadítása és áldása.

A szívből jövő megbánásra és igaz megtérésre felbuzgó, féltő szeretettel felel Isten (Ex 20:5). Együtt érez és kímélettel van népe iránt (hámal). Ezért újból ad bőségesen természeti javakat s ezzel az ajándékozó bőséggel népe erős Istenének bizonyítja magát a gúnyolódó pogányok előtt. Az Úr által elpusztított ellenségen egyes magyarázók démonizált népeket értenek, vagy mithikus képzeteket keresnek mögötte, de legkézenfekvőbb, ha a sáskajárásra értjük. Mivel a természeti csapást, ítélete jeleként, az Úr hozta, a sáskák pusztulása is az ő hatalmát bizonyítja. Ő veti azokat a puszta és sivár vidékre, ahol biztos megsemmisülés vár rájuk s a szél a tengerekig veti felbomló maradványaikat. A héber ember előtt levő tenger (a keleti) a Holt-tenger, a háta mögött levő (a nyugati) a Földközi-tenger lehetett. Az „északi” kifejezés a többi pusztító nagy ellenség közé sorolja a sáskát is, mint az asszírok, ezek is északról özönlötték el sáskaként a kis országot. Ezékiel is onnan várja a végső idők seregét (36:8.15; 39:2).

21–23a. A próféta először a művelésre kerülő földet szólítja meg és annak hirdeti az örömet, mert legjobban a termőföld szenvedett a csapástól (’adámáh). Ha a pusztító sáska mint az Úr eszköze nagy dolgot akart cselekedni, nagyot igazán az Úr cselekszik. A föld és állatok örömét a természet gyümölcstermő bősége adja. A természeti javak is Istentől valók, áldásaiban Ő van jelen. A „Sion fiai” jellegzetes megszólítás, a Zsolt 87:5 szerint minden hívő a Sion szülötte. A kifejezés itt a gyülekezetet jelenti. A szárazságot is az Úr veszi el és időben megadja az esőt. Az ät-hammóreh licedáqáh szöveg így is fordítható: az igazságra tanítót. Eszerint a fordítás szerint az eső, mint a természet ajándéka elvezet az isteni igazság, kegyelem felismerésére, s az eső (móräh) lesz tanító (móräh) az Isten igazságára, mely az üdvösségre vezet. Mindjobban elterjedő más magyarázat szerint: az a tanító az Úr ama követe, akinek munkájára vonatkoznak az ésaiási ígéretek: ítéletet (mispát) tanít a népeknek, (42:21) a törvényt (tóráht) naggyá teszi és ismeretével sokakat megigazít. A nép, melynek szívében van a törvény, rá hallgat (51:7).

23b–27. A vízben szegény Palesztinában létkérdés volt, hogy megjön-e időben az eső. Az őszi eső (móräh) októberben kezdődött, a korai eső (gäsäm) decembertől esett, a késői eső ideje (malqós) március-május volt. A LXX szerint az Úr adja az eső áldását, mint a csapások előtt (kathós emprosthen). Az eső után maga az Úr ad bő termést és kárpótlást a károkért, amelyeket az általa küldött nagy sáskasereg okozott. Az Úr megsebez, de be is kötöz. Keze által a szenvedésből is áldás születik. Az új termés oly bőséges lesz, hogy a népet önkéntelenül is hálára és Isten neve magasztalására indítja. De a legnagyobb jótétemény az lesz, hogy az Úr nincs távol többé, hanem népe között lakozik. Izráel így bizonyosodik meg az Úr valósága és hatalma felől. Most már a pogányok is megismerik erejét és nem gúnyolják többé Izráelt. Az a jövendölés, hogy az egész nép megismeri és felismeri Isten Úr voltát, Ezékiel által hirdetett egyik kedvelt ígéret (36:11.38; 37:6; 39:28).

Jóel. III. RÉSZ

A 3. és 4. fejezet a könyv második fő részét alkotja. Az első fő rész két fejezete tórténeti eseményekről tudósított és ezekhez csatlakoztak az eschatologikus próféciák. A második fő rész a végső idők várható eseményeivel foglalkozik s ezekről színes, izzó apokaliptikus képekben beszél. (A héber Biblia fejezetbeosztása e ponton eltér a magyar Bibliában találhatótól. A magyar Biblia szerinti 2:28–32 verseket külön fejezetnek [3.] veszi és így a zárófejezet sorszáma 4.)

Jóel. 3,1–5. Az Úr Lelkének kitöltetése.

Az 1. v. bevezető szavai – vehájáh aharéj kén – eschatologikus formula s ez is a végső időkre utal. Amikor ezek az idők bekövetkeznek, nem valamely már volt történeti helyzet ismétlődik meg több természeti áldással, hanem mindenestől új történik, olyan, amilyen eddig még nem volt. Ez elsősorban az isteni lélek kitöltetése minden testre. (Érdekes, hogy Buber a ruah-ot „Geistbraus”-szal fordítja.) A bászár-nak (hús, test) itt az „ember” jelentését vesszük s ez Izráel népére vonatkozik. A szó maga jelenthet minden élőlényt (Gen 6:13), vagy az állatvilágot (Gen 6:3; Gen 7:21; Jób 10:4; Ézs 31:3 stb.), de jelentheti Izráelt is (Jer 12:12; vagy általában a halandó embert az örökkévaló Istennel szemben. A bászár itt az embernek állattal rokon testiségét és mulandó voltát fejezi ki, amely ellentétben áll a ruah-hal. Az esendő ember csodálatos felmagasztaltatása (Kecskeméthy) éppen abban van, hogy a bászár-ra az isteni ruah kitöltetik. A qol (minden) utal arra az ellentétre, hogy a múltban csak egyesek és időlegesen vették a Lelket (mint a hetven vén, Saul, Illés, Dávid, Elizeus, Ésaiás, Mikeás stb.), most azonban a nép minden tagja veszi a Lelket. A LXX szerint: kiöntök az én lelkemből (apo tou pneumatos mou). A Lélek előtt nincs társadalmi vagy rendi korlát: a szolgák és szolgálólányok is veszik a Lelket. A rabszolgákat az izráeli jog egyébként is a családhoz tartozónak tekintette. A Lélek egyetemes ajándék, a vén nem alkalmatlan rá öregsége miatt, a fiatal nem alkalmatlan tapasztalatlansága miatt. A paralelizmus membrorum itt az egyetemességet fejezi ki. Mindenki részesül az álom és látás prófétai ajándékában is. A későbbi korban szinte kizárólag ez a két eszköze volt a prófétai kijelentésvételnek. Eszerint az isteni ígéret szerint Izráel népének tagjai a végső időkben korra és nemre tekintet nélkül prófétálni fognak, azaz veszik Isten titkait és közlik azokat. Tehát a Lélek „betörése” az emberi életbe nemcsak lelki, erkölcsi megvilágosodást ad, hanem víziók és álmok vételére is képesít s ezekben rendkívüli ajándékokat ad. Gondoljunk arra, hogy az első pünkösdi gyülekezetnek a megragadottság és nyelveken szólás rendkívüli ajándékait adta. A Lélek kitöltetéséhez tartozó szokatlan és nyugtalanító jelenségek egy rendkívüli erő jelenlétére mutatnak s az Úrnak arra az igényére, hogy a Lélek ajándékával új teremtés kezdődik. Ennyiben a Lélek kitöltetése a régi világ végét jelenti. A Lélek kitöltetésétől Ésaiás (32:15 skv.) a természet megújulását, a jogosság, igazságosság és békesség uralmát várja, Ezékiel (39:29) Izráel teljes helyreállítását.

3–4. A végső idők eljövetelét és magának az Úrnak eljövetelét csodajelek előzik meg. Ezek közül a vér és tűz a háborúra, vérző sebesültekre, a tűzvészekre emlékeztet, s arra, amikor az Úr közbelépett a népéért (Ex 7:14; 9:24 stb.). A füst a theofánia jele, a füstoszlop és tűzoszlop az Úr eljövetelét jelenti a Sínai-hegyről. Az égitestek fényének elváltozása mindig az isteni ítélet közeledésének, a különös nagy megpróbáltatásoknak előjele (Ám 8–9; Ézs 13:10; Zof 1:14–15 stb.). Ilyen csodajelek voltak (mófét) az egyiptomi csapások is, amelyekkel Isten Izráel szabadulását készítette elő, a maga hatalmának erejét mutatta meg.

5. A végső idők megpróbáltatásai mindenkire elkövetkeznek és azokat senki el nem kerülheti. De aki bizalommal segítségül hívja az Úr nevét, megmenekül. Az Úr nevébe vetett hit szabadulást ad. A névnek itt lényegi tartalma s nemcsak szemantikai jelentősége van. Amikor az Úr a nevét kijelenti (Ex 3:14), benne önmagát, lényegét jelenti ki. A név segítségül hívása a név tulajdonosának szabadító erejébe vetett bizalmat fejezi ki. A név megtart (ApCsel 4:12). A szabadulás ott van, ahol lakik az Úr neve: Jeruzsálemben, a Sion hegyén. A Sion-hegyi szabadulás a hit számára előképe a Golgota-hegyi szabadulásnak. A megmenekülés (peléjtáh) azoknak lesz osztályrésze, akik kicsúsztak a pusztulás gyűrűjéből. A megszabadultak között azok lesznek, akiket elhívott és magával életközösségbe vett az Úr (vö. a próféták elhívásának gondolatát).

Jóel, mint a bevezető eschatologikus formula is mutatta, a végső idők egyik eseményének tartja a Lélek kitöltetését. Az ApCsel 2:16 skv. szerint Péter a pünkösd eseményében a Jóel 3:1–5 beteljesedését látta. Eszerint pünkösddel új korszak következett be s ennek jellemző vonása a Lélek kitöltetése, teremtő munkája és sokféle hatása.

Jóel. IV. RÉSZ

A fejezet első része azoknak a pogány népeknek megítéltetéséről beszél, amelyek Júdát feldúlták és népét szétszórták (1–8). A második rész a végbemenő ítéletet írja le s Júdának anyagi, lelki áldásokat ígér nemzedékről nemzedékre (9–21).

Jóel. 4,1–3. A népek megítéltetésének oka.

A végső idők jelei után most a végső idők eseményeiről beszél a próféta látomása. Az 1. v. elejének kifejezései a prófétai eschatológia jól ismert fordulatai. Az események a Júda sorsában bekövetkező nagy és üdvös fordulattal kezdődnek, ami után az Úr összegyűjti és megítéli a népeket. Az ítélet azért következik el, mert Izráelt szétszórták a népek közé, országát, mely az Úrtól vett örökség volt, felosztották, és fiaira sorsot vetettek. Miután Asszíriáról és Babilóniáról nincsen szó, egyesek arra gondolnak, hogy ez a felosztás és a lakosság csereáruként való eladása Artaxerxes Ochus elnyomó uralma alatt történt. A másik embernek áruvá süllyesztése haszonért és élvezetért az ember méltóságának meggyalázását jelenti. Az Úr azonosítja magát népével és örökségével, Izráellel; akik a választott nép ellen vétkeztek, azok Isten dicsőségét sértették meg. Jósafát völgyéről ld. a 9–12. magyarázatát.

Jóel. 4,4–8. Egyenlő mértékkel.

Az utolsó idők ítéletébe prózai szöveg szövi be a történeti indokolást. Tirus, Sidon és Filisztea támadását történetileg nem tudjuk azonosítani ismert eseménnyel. De az Ézs 6:19; Zak 9:13; Dán 8:21 stb. említi a jávánokat, és egykorú emlékekből tudjuk, hogy a szeleucida uralom idején Júda és Jeruzsálem fiait görögöknek adták el rabszolgákul. Isten most ítél az emberkereskedelem felett s kufárainak ugyanolyan sorssal fizet vissza, mint amilyenre ők juttatták a legyőzött Izráel fiait. A jus talionis, a visszafizetés joga az ókori jog alapja volt. Szankciója attól óvott, hogy senki ne kövessen el a másik ellen gonoszságot, viszont arra kötelezett, hogy megbüntessenek minden elkövetett bűnt. A 4b.7b–8-ban foglalt isteni visszafizetés abban különbözik az emberi jus talionistól, hogy alapja nem emberi indulat vagy bosszú, hanem az isteni igazságszolgáltatás. A prófécia keletkezésénél későbbi időre mutató prózai magyarázat az isteni ítéletet akarta kézzelfoghatóbbá és érthetőbbé tenni. Sába kereskedelméről és híres kalmárairól az Ószövetség többször megemlékezik (2Krón 9:1 skv.; Ez 27:22; 38:13 stb.).

Jóel. 4,9–12. Ítélet a Jósafát völgyében.

A meg nem nevezett hírnökökre bízott isteni felhívás az 1 skv.-re utal vissza. Izráelben a háborút „szentelték”, azaz a haderők mozgósítását vallásos szertartással kezdték. Az Úr hatalmát mutatja, hogy Ő maga gyűjti össze a vitéz harcosokat. Az Ő ereje a legnagyobb nép hatalmaskodásánál is nagyobb, mert Ő mint bitó áll felettük. A legtöbb magyarázó ironikusnak minősíti a 10. v. hangját, amellyel az Ézs 2:4 – és Mik 4:3-mal ellentétben a békében használt kapa és metszőkés fegyverré kovácsolását sürgeti. A nagy pillanat még a gyengét is bátorsággal töltheti el. A pogány népek egybesereglését látva, a próféta türelmetlenül kéri, hogy az Úr is vonultassa fel a maga földi vagy mennyei seregeit (Bír 5:20). Most tűnik ki, hogy az Úr végső ítéletet tart. A völgy nevének jelentése: az Úr ítél, tehát nyilván szimbolikus névvel van dolgunk. E szakaszban az ítélet és háború eseménye egybefonódik s ez azt fejezi ki, hogy a háború mindig ítélet is.

Jóel. 4,13–17. Két kép az ítéletről.

Az Úr ítéletét, mely megsemmisítő háború formájában megy végbe, az aratás és szüret képe szemlélteti. Amint megérik aratásra a vetés és taposásra a szőlő, úgy érett meg ítéletre a pogányok gonoszsága. A Jel 14:15–26 látomása a 13. v.-re támaszkodik. Magáról az ítélet végrehajtásáról nem hallunk, csak az Úr napjának közeledéséről. A történeti események itt már kozmikus eseményekbe mennek át. Az égitestek fényének kialvása, az ég és föld megrendülése az Úr szavának erejét fejezi ki. A sá’ag igét Ézs, Jer, Ám az oroszlán hangjáról szólva használja. Az Úr megjelenését (theofánia) eget-földet rázó mennydörgés kíséri. A szakasz az Ám 1:2-re és Jer 25:80-ra emlékeztet, de már az ítélet völgyének képe helyett Jeruzsálemről és a Sionról beszél, mert Jahve ott jelenik meg. Jelenléte a népének oltalmat és biztonságot hoz, a helyet megszenteli, hatalma és uralma olyan védelmet ad, hogy Jeruzsálem többé nem kerül hódítók kezére és idegen hatalom katonái többé nem tapossák köveit. Isten a maga dicsőségét övéiben is megvédi.

Jóel. 4,18–21. Az Úr áldásának gyümölcsei bőség és béke.

Az Úr napja sűrített drámai leírását meleg lírai kép, az ítélet sötétségét a béke fényes napja követi. Az ószövetségi eschatológia gondolatvilágának megfelelően (Ám 9:13; Hós 2:2–3; 14:6 stb.): a végső időknek egyik áldása a természeti javak bősége, a gazdag termés, másik áldása az élő, nem ciszternákban őrzött víz. Ennek forrása az Úr házában van. Az élő víz az édenkerti folyótól kezdve (Gen 2:11), Ezékiel (47:1 skv.) és Zakariás látomásáig (14:8) az isteni áldásokban való részesedést fejezi ki. Az élet forrása Isten, a természet javai az Ő kezében vannak s az Ő hatalmának, csodáinak eszközei. De Isten nemcsak kegyelmes, hanem igazságos is. Az erőszak és vérontás elkerülhetetlenül maga után vonja a büntetést (19). Az ártatlanul kiontott vér Ábel óta az égre kiált a földről. Júda különösen szenvedett az egyiptomi szolgaság és az Edom részéről megnyilvánult véres testvérgyűlölet keserű emlékétől. A két ország pusztulásáról azonban itt olyan általánosságban van szó, hogy nem gondolhatunk meghatározott történeti eseményekre: Júdában és Jeruzsálemben azért lakoznak örökké a nemzetségek, mert Isten közöttük lakik. A békés megmaradást Isten uralma biztosítja. Isten Júda nemzetségét is bűnbocsánatban részesíti a kiontott vérért. A LXX szerint az Úr megbosszulja a még meg nem bosszult vért. A vér általános ószövetségi hit szerint magát az életet jelenti. Az élet ura Isten, ő adta, egyedül ő veheti el. Az utolsó vers megismétli, hogy az Úr a Sionon fog lakni. A messiási kor javainak betetőzése az, hogy Isten jelen van népe közt. Ez a jelenlét előképe az Újszövetség reménységének az eljövendő Isten országáról.