Hós. IV. RÉSZ Hós. 4,1–3. Jahve pere a föld lakóival.

A „Jahve-ige” kifejezéssel új egység kezdődik a könyvben (vö. 1:1–2.). – Rövidsége ellenére az itt olvasható prófécia nagy távdalokat fog át, mert nem csupán Izráel földjére, hanem az egész lakott földre is tekintettel van – természetesen nem a mai, hanem az akkori ismeretek szerintire. Ezért emlékeztet a 3. v. a teremtéstörténetre. A „tenger” pedig, az Izráellel határos tengerek mellett, más nagyobb vizeket, így a Nílust és az Eufráteszt is jelenti (vö. Ézs 19:5; Jer 51:36). A prófécia történeti háttere II. Jeroboám kora. Jólét és szociális bűnök sajátos keveréke jellemzi azt az időszakot, ezért is áll közel Ámósz próféciáihoz.

Jahvének van pere a föld lakóival. Ez a per nem oly spontán, mint volt a 2:4-ben, mert jelenti a per lefolytatását is, melyben a próféta, a vád képviselőjeként, élőszóban mondja el rövid, de súlyos vádbeszédét. A kiváltó okok felsorolásában a humánum szempontjai szerint vádol: nincs „megbízhatóság” és „odaadás” ember és ember között. Forrása az istenismeret, a Jahve iránti hűség, ragaszkodás hiánya. A 2. v. részletezi a felebarát elleni vétkeket, amelyek szinte „eláradtak”, azaz áttörték a Tíz ige rendelkezéseit (rácah, gánab, ná’af mind ismert a Tízparancsolatból, vö. Ex 20:13–15). Egyik vérontás a másikat éri.

Már hat is a bűnök ítélete (az ’al-kén, ellentétben az eljövendő ítéletet bevezető lákén-nel, jelenlegi vagy múltbeli helyzetet magyaráz). Akkora szárazság pusztít mindenütt, hogy ember és állat mind elalél (az ’ábal egyike a Hóseás által kedvelt többrétegű kifejezéseknek, azt is jelenti: „gyászol”). A tengeri halak halomra pusztulása (a bibliarevízió találó szava az ’ászaf-ra) azonban már inkább jövőbe mutató fenyítés.

Ez az ítélet fordítottja az özönvíznek. Olyan, mint egy nagy erózió, általános elsivatagosodás. A teremtéstörténet szerint (Gen 1–2) az élet nélkülözhetetlen feltétele a víz. Ha az ítéletben a víz eltűnik, megszűnik az élet, mely a földet ékessé tette; kietlen és puszta lesz minden.

Az Isten és a felebarát iránti szeretet hiánya halált von maga után. Nincs kifejezetten szó arról, hogy Jahve bünteti meg őket. A bűn már magában hordozza következményeit, ítélete csíráit. – Nem véletlen, hogy az 1Jn az ÚSZ-ben oly szoros összefüggést mutat fel a szeretet és az élet között (3:14k.; 4:20k.). Hós. 4,4–19. Papok felelőssége.

E hosszabb szakasz – megtűzdelve szövegproblémákkal – leginkább akkor érthető, ha feltételezzük, hogy nyilvánosan elhangzott prófétai igehirdetés alatt vagy után készített gyors feljegyzés. A 4–6. v. mindjárt az elején kérdéses, mert a 4c – mely kulcs az egész szakasz megértéséhez – még nem talált megnyugtató megoldást. Valószínűleg így fordítandó: „Veled van perem: pap!”. Lehetséges, hogy – mint már Ámósz, úgy – Hóseás is nyílt összeütközésbe került valamelyik szentély (fő)papjával (Ám 7:10k.). Ámbár a v. arról is beszél, hogy Jahve kiveszi az emberek kezéből a per jogát, mert egészen önmagának tartja fenn. Így a fenti megállapítás csak feltételezés maradhat.

A pap legfőbb dolga, hogy Isten ismeretére tanítsa a népet. A vádolt pap éppen ezt vetette el magától, ezért – ismeret hiányában, azaz papjai mulasztása miatt – a nép megsemmisíttetik. A tudatos bűn súlyosabb. A szövegből kiderül, hogy volt már írott Tóra (vö. még 8:12). A vádolt pap ezt a hiteles hagyományt vetette el, cserélte föl valami mással. Ezért Isten is elveti őt magától, nem nevezi többé papjának, bukása nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt, amint olvassuk: „nappal” fog megtörténni. – A próféta éjszakai megbotlásáról szóló részlet a vakságot jelenti, s a könyv júdai használata közben kerülhetett a szövegbe. Talán Jeremiás korában, a burjánzó hamis próféciák idején. – Itt nem csupán arról van szó, hogy Jahve megvonja papjától a kegyelmes vezetést, hanem arról is, hogy Ő maga viszi pusztulásba őt.

Már Ámósz is ítéletet hirdetett nemcsak Amacjáhú, de vele együtt felesége és gyermekei ellen is (7:17). A Hóseás által hirdetett ítélet is kihat a pap egész nemzetségére (az 5c utolsó szava ’ummäká-nak olvasandó. Adatok vannak rá, hogy északon ’ummáh-nak nevezték a „nagycsalád”-ot), fiairól is elfeledkezik Jahve majd. A fiak nem csupán a gyermekeket, de a tanítványokat is jelenthetik.

A 7–10. v.-ben egyre inkább közös főnévvé válik a „pap” szó. Tehát a papságot jelenti, akik a vallásos konjunktúra idején egyre többen lettek (vö. 1Kir 18:19). Az lett volna a dicsőségük, ha a Tóra szerint szolgálták volna Jahvét, de felcserélték idegen kultusszal, ennek tömör neve a „gyalázat” (7b). A csere fölöttébb előnyösnek tűnt, hiszen jól éltek a nép vétkéből. Ezért még fokozni is igyekeztek a rajongást, így értendő a 6b: „bűnük után áhítozik lelke” vagy „bűnükre tátják fel torkukat”. – Hóseás stílusának jellegzetességei figyelhetők meg e rövid sorban. Egyrészt az egyes szám és többes szám váltakozása, másrészt a näfäs két jelentése, amelyre a próféta egyszerre gondol. – Mind a népet, mind a papságot eléri Jahve megtorlása, megkeresi és számon kéri rajtuk útjaikat. Hiába fognak enni, nem laknak jól; s paráználkodásuk nem a gyarapodást (vagy szaporodást) eredményezi. Termékenységet hajszoló kultuszuk a meddőséget idézi elő. Ellenkezőjét érik el annak, amit akartak, ill. amivel magukat igazolgatták.

A 11–14. v.-ben már nem csupán a papságról van szó, hanem mindazokról, akiket Jahve a 12a-ban „népem”-nek nevez. Mégis a férfiakat, különösen a családfőket állítja pellengérre. – A 11. v. közmondásszerűen összegezi az általános tapasztalatot, hogy a paráznaság, a bor és az erjedő must mámora felszabadít a szükséges gátlások alól, hatalmába keríti a szívet, ami a Szentírás szerint az akarat, a helyénvaló és a helytelen közötti különbségtétel, s az érzelmek központja, s olyan tettekre sarkall, amire józan állapotban nem is vetemedne az ember. A paráznaság ezúttal is a vallási tévelygést jelenti elsőrenden. – Jóslásra, az istenség akaratának – esetleg terméskilátásoknak – tudakolására használták a közelebbről meg nem határozott „fá”-t és „pálcá”-t. Az előbbi jelenthet élőfát (Gen 12:6; Bír 9:37), vagy oltárok mellett felállított Aserát (Deut 16:21; Bír 6:25k.), esetleg a 3:4-ben említett teráfokat. A pálca vonatkozhat a jóslás másfajta eljárására, amit rabdomantiának szoktak nevezni (vö. Num 17:16k.). Bármely mantika tévelygés, amely idegen léleknek a „paráznaság lelké”-nek hatalma rajtuk. Igézete alatt egyre messzebbre sodródtak Jahvétól. – A prófétai szókimondás nevén nevezi a dolgokat: „…paráználkodnak isteneik alatt” (12e. A mittahat „alatt” értelemben a Tíz ige szövegében gyökerezik: Ex 20:4). A felmagasodó szent oszlopok, esetleg épületek közelében folyt a bacchanália. Kedvelt hely volt továbbá a hegyek és dombok, termékenységet szimbolizáló, terebélyes fáinak környéke is, „mert jó az árnyéka” mondja a próféta, nem csekély gúnnyal. Itt mutatták be véresáldozataikat, egy részét pedig elfogyasztották (a zábah ez esetben az áldozatot követő kultikus étkezést is jelenti), a másik részt elfüstölögtették az oltáron. – Az orgia azután szó szerinti paráznasággal és házasságtöréssel folytatódott. Hérodotosz leírta, hogyan történt ez a babilóniaiaknál; mint kellett életében egyszer minden nőnek leülnie a kultuszhelyek útjai mellé, hogy odaadja magát annak az idegennek, aki őt kiválasztotta, hogy azután elvonuljanak a közeli ligetekbe. Így történhetett a hűtlen Izráelben is („félre mennek”, 14c). De hát miért a leányokon és menyeken torolja meg Jahve ezt a bűnt, amikor nap mint nap látják az ingerlő példát a főktől (a 14c hém-je rájuk vonatkozik: „ők”, míg a 14e „értelmetlen nép[ség]”-e, rabbinusi adatok alapján, az asszonyokat, általában az ifjúságot jelenti, akik a rossz példa láttán vérszemet kapnak). – Még undorítóbbá teszi az összképet a hivatásos kultuszi paráznák, a gedésáh-k intézménye, akikkel együtt előszeretettel fogyasztották el áldozati lakomájukat a fők. – Régi kísértése volt Izráel vezetőinek az ilyen és hasonló elhajlás, amint Éli fiainak bűne is tanúsítja azt (1Sám 2:22). A 15–19. v. lazán összefüggő prófétai mondások füzére, sok szövegproblémával. – A 15. v. a könyv júdabeli gondozóinak gondolatait tükrözi, akik, látva Izráel hűtlenségét, féltő gonddal intik Júdát, nehogy hasonlóképpen bűnössé tegyék magukat, hiszen Gilgál és Bétel is oly közel volt a júdai határokhoz. A fogalmazás az Ám 5:5 fordulatait követi, midőn azt mondja Ámósz, hogy Bétel ávän-né, gonoszsággá lesz. A 15ef sorból kiderül, hogy a kultusz, amely ellen küzd a próféta, baalizálódott Jahve-kultusz volt, melyben a Jahve név emlegetése merő ürüggyé silányult. – A 16. v. talán úgy érthető helyesen, ha feltételezzük, hogy a próféta hallgatói közbeszóltak – talán a Zsolt 23 vagy a 80 szavaival –, arra hivatkozva, hogy Jahve a pásztoruk, ők pedig Néki juhai. Erre felel a próféta, hogy Izráel csökönyös tehén, alkalmatlan a legeltetésre. Nem Jahvéval, hanem az istenképekkel van közösségben (habúr, vö. a jassznyelv „haver” szavával), azok a barátai. Nincs vele mit tenni, „Hagyd magára!”.

A 18k. tulajdonképpeni értelme csak mostanában kezd érthetővé válni az írásmagyarázat fáradozásai nyomán. Azaz röviden – egy kultikus kicsapongás lefolyását sejteti a próféta. Ezúttal elkerülhetetlen, hogy valószínű fordítást ne közöljünk. Tehát a 18ab: „(Amikor) ivászatuknak vége, belemerülnek a paráználkodásba” (inf. abs). Azaz az ivászat végén a tivornya paráználkodásban folytatódott. A szor az elhajlást (Jer 5:23), a kettő közötti átmenetet jelenti. – 18cd: „(Mondani) szeretik: Adjatok gyalázatot ellenszolgáltatásáért!” – Az első szó (’áhabu) értelme még nem egészen tisztázott. A többi részlet már feltisztulóban van. Ilyen esetekben az átpontozás inkább megengedett, mert érezhető, hogy a masszóréták is küzdöttek a szöveggel, hogy jobban értsék. – A második szó: hábú, a Gen 38:16-ban a parázna leszólítását jelenti. A qálón (vö. Jer 13:26; Náh 3:5) itt a szeméremrészek fedőneve, míg a mägän (nn. szuffixummal) az érte járó ellenszolgáltatást jelenti. – A 19. v.: „A szenvedély szárnyaival körülfogja őt” (ez is nn., amit nem szükséges megváltoztatni, mert pontosan a nőnemű partnerről van szó). A „szenvedély” a ruah fordítására lehet szokatlan, de mégis találó. A kánáf „szárny” pedig a szeretet oltalmának képes kifejezésére megtalálható az Ez 16:8 és a Ruth 2:12 esetében jó értelemben, itt viszont in sensu malo értendő. – A megértést az nehezíti, hogy a próféta szemérmesen el is takarja azt, amiről tkp. beszél, és ezt meg is tudjuk érteni. – A befejező sor nem igényel bővebb magyarázatot: Oltáraikat szinte elborítja a szégyen, vagy „szégyenkeznek” (intranzitiv).

A föntiek ismeretében nem csodálkozunk a próféták határozottságán, amikor felléptek a kánaáni kultuszok ellen. Hogy pedig e dologban megalkudni nem lehetett, kétségtelenné válik az ugariti (rasz-samrai) szövegek egy-egy elképesztően obszcén részletéből is. S bár azok korábbi idők adatai (1200 előttről), az alapvető kultúrtörténeti és vallási háttér lényegében a későbbiekben sem módosult. Az evangéliumnak ugyanilyen határozottsággal kellett megvívnia küzdelmét hasonló jelenségekkel, miközben behatolt a különböző misztérium-kultuszokkal fertőzött területekre. Különösen a gyülekezeten belül mint veszedelmes tévelygés jelentkezett (vö. Jel 2,14k.). Nem mintha Isten ellensége lenne az élet szeretetének. De az élet Isten ajándéka, soha nem válhatnak adományai ragadmánnyá a kezünkben. Az 1Pt 3:10k. – a 34. zsoltár nyomán – az élet szeretetének keresztyén útját mutatja fel: El kell fordulni a gonosztól, cselekedni kell a jót, keresni a békét és követni azt.

Hós. V-VII. RÉSZ Hós. 5,1–7. Képtelenek a megtérésre.

A 7c tüzetesebb vizsgálata kiderítette, hogy e részlet a Jéhú-ház bukása és a szír-efraimi háború közötti, mintegy 13 esztendő idejére tehető (Kr. e. 746–733). Átmeneti idő ez. Ennek megfelelően még a kultuszi polémia áll az előtérben, de az 5. és 7. v.-ekben belső politikai válságok is érezhetők. Ismét azokat szólítja meg a próféta, akik – vezetők lévén – tévelygésükkel tőrbe csalták népüket. Első helyen felelősek a papok. Az „Izráel háza” a véneket, főembereket jelenti (vö. Mik 3:1.9), míg a „királyi ház” – az átmeneti időnek megfelelően – nem a Jéhú-házat, inkább Menahem házát jelenti, akinek egyedül sikerült a Jéhú-ház bukását követő zavaros időkben fia, Pekahjáh számára biztosítani a trónt (2Kir 15:22k.). A meghirdetett ítélet elsősorban őket illeti, mint akik Micpá és a Tábor hegye kultuszhelyein is folytatták tisztátalanságaikat, foglyul ejtve vele másokat is. A 2a így fordítandó: „A sittimi vermet is tovább mélyítették”. Lehetséges, hogy a régi baal-peóri bukás helyén (9:10; Num 25:1k.), Sittimben, Jerikó átellenében most is folyt tisztátalan kultusz (a Jordánon túli vidék ez időben Izráelhez tartozott, vö. 2Kir 14:25). De Jahve megfenyíti őket. A jászar ige Hóseás teológiájára jellemző kifejezés (vö. 7:15), tanítást és fenyítést jelent nevelő szándékkal, végső célja a megtartatás.

A 3k. alapján a 3a így fordítható helyesen: „Én kiismertem Efraimot…”. Jahve előtt semmi nem marad rejtve ma sem, látja minden cselekedetüket, melyekkel megfertőztették önmagukat. Ezeket kellene elhagyniuk és úgy térni vissza Istenhez. Megtérésük legnagyobb akadálya a „paráznaság lelke”, mely szívükbe hatolt (a qäräb kollektíva is érthető, s akkor a nép lelki-szellemi életének centrumát jelenti), aminek következménye, hogy Jahvét már nem ismerik. – Amíg a 2–4. v.-ben a próféta szavain át Jahve beszélt, a 4d-től a próféta szól. Az átmenet szinte észrevétlen.

Itt kell szólnunk arról, hogy az Izráel és az Efraim név közé nem húzható éles választóvonal. Annyi megállapítható, hogy míg Izráel az egész északi országot jelenti, mely II. Jeroboám alatt jelentősen kiszélesítette határait, addig az Efraim név az ősi efraimi törzsi területeket jelenti Bételtől Sikemig, a Jordántól határoltan. Ez volt az ország szíve. A későbbiekben erre a területre zsugorodik egyre összébb az ország. Most azonban még a régi salamoni birodalom határait közelítő nagyságuk teszi elbizakodottá őket. Ez az „Izráel-gőg” – idézve a próféta szavait – tesz ellenük bizonyságot, amit hamarosan követ a bukás. – A 2Kir 16:10k.-ből kitűnik, hogy Júda hitbeli állapota sem volt jobb, így a Júda botlásáról szóló részt nem kell feltétlenül későbbi glosszának tartanunk.

A baj nem ott van, hogy az oltárok kihűltek volna. Égett ott a tűz, sőt Jahve nevét is emlegették az áldozók, de tartalmát vesztett jelszóvá lett az ajkukon Istenük neve. Jahve ugyanis elvonta magát tőlük, ezért nem találhatják meg őt, bármennyi áldozattal közelítenek is hozzá. Hűtlenül megtörték a szövetséget, mert idegen fiakat nemzettek. Úgy értendő ez, hogy Izráelben minden elsőszülött, aki a méhet megnyitotta, az Úré volt (Ex 13:11k.). E rendelkezés Jahve egyiptomi szabadítására emlékeztetett. Hitvalló állásfoglalás volt mindenfajta termékenységi rítussal szemben, amelyben a gyermeket a Baalnak, sőt a Baalénak tulajdonították. Ha pedig Izráel erre az útra tért, akkor a megfogant életek a Baaléi voltak, tehát Jahve számára idegenek. – A 7c-nek semmi köze az újholdhoz, inkább így fordítandó: „Most (egy) hónap megemészti őket…”. Ami nem oly rég Sallummal történt, aki – miután megölte a Jéhú-dinasztia utolsó tagját – maga is csak egyetlen hónapig uralkodott, mert fölkelt ellene Menahem és megölte (2Kir 15:10.13k.). Ez bárkivel bármikor újból megtörténhet (ezt az összefüggést nem zavarhatja az, hogy a „hónap” kifejezésére itt más szó áll). Birtokaikkal is ugyanaz fog történni, hiszen a trónviszályok győztesei osztozkodtak a vesztesek vásárolt vagy ősi jussán. Lehetséges a tévelygésben olyan kilátástalan állapot, amire Jézus ezt mondotta: „Ha vak vezet vakot, mind a ketten a verembe esnek” (Mt 15:14). Ilyenkor alig van lehetőség a megtérésre. Kiváltképpen akkor, ha Isten maga vonta vissza magát a hűtlenektől. Ebből az is következik, hogy a megtérésre hívó missziói szolgálat nem nélkülözheti a prófétai karizma korrekcióit.

Hós. 5,8–14. Prédául kiszolgáltatva.

Új, nagyobb egység kezdődik a könyvben, és új fejezet kezdődik Izráel történetében. A zűrzavaros történelmi események nyomai jól kitapinthatóak a szövegben. Ezeket értelmezi a prófétai kijelentés. Tekintsük át röviden a történeti hátteret. – Júda királya, Áház ellen összefog Pekah, Izráel királya és Recin (tkp. Recón), Damaszkusz királya. Ez az ún. szír-efraimi háború 733-ban (2Kir 16:5k.). Mire Júda Asszíria segítségét kéri. III. Tiglat-Pileszernek jó ürügyül szolgál a hódításra. Izráel ennek következtében veszíti el területének és lakosságának jó részét (2Kir 15:29). Júda királya ugyanakkor észak felé vonul szövetségese elé (2Kir 16:10). A 8–11. v.-ekben erről van szó. – A délről közeledő júdai seregek előtt riasztja a próféta az északiakat. A Gibea – Ráma – Bét Áven (Bétel, esetleg az 1Sám 13:5-beli szomszédos helység) haladási irány egyre távolodóban van Jeruzsálemtől és közeledőben észak felé. Tehát Júda vezérei elmozdították a határokat, azaz átlépték őket. Az „Utánad, Benjámin!” ősi csatakiáltás, de most nem Efraim oldalán, mint egykor Debóra és Bárák éneke szerint (Bír 5:14), hanem Efraim ellen hangzik fel. Eljött az irtózat, a megfenyítés napja. – Látható közben, hogy a próféta északi patrióta, ítéletes szolgálata ellenére is. Júda vezéreire vízként öntetik majd ki Jahve haragja, mert az ősi határok önkényes elmozdítója, a Deut 19:14; 27:17 szerint, átkozott. Az áldatlan testvérharcot Efraim kezdte el ugyan, ezért kereste mindenáron Damaszkusz szövetségét (vö. Ézs 7:4k.), mégis ő törik most össze, amikor két oldalról éri támadás; mispát-ja: joga, megbízatása, a terület, amelyre mandátuma szólt, összezsugorodik az asszír hadigépezet nyomása alatt. – A 11cd így hangzik: „… mert eltökélte, (hogy) a fecsegést követi (’aharé-có)”. A cáv hangutánzó képzés a (hamis) próféták extatikus beszédmódjának kigúnyolására (vö. Ézs 28:10.12), ám Hóseásnál egy fedőnév megalkotására is szolgál, mert, bár egy nún betű hiányzik, mégis minden hallgatója azonnal érthette, hogy a szójáték Recónra, Damaszkusz királyára céloz (vö. Recónra az Ézs 7:4 gúnynevét: „füstölgő üszökdarab”). A LXX megbízható hagyományt őriz, amikor Recint következetesen Recónnak olvassa (vö. még 1Kir 11:23k.).

A testvérharcban őrlődő mindkét nép bizonnyal érzi, hogy bensőjében – a költővel szólva: „titkos féreg foga rág”. Most azonban meg kell vagy kellene érteniük a megdöbbentő üzenetet, hogy Jahve maga az őket emésztő kór (12k.). Itt pedig valóban gennyről és csontszúról van szó, s nem csupán szúról és féregrágásról, amint régebben értették e helyet. Kiolvasható ez a folytatásból (13ab), ahol is kimondottan betegség és gennyes seb áll. Jelentik a teljes romlást. Az első a test lágy, a második a szilárd (csont-tbc?) részeit támadja meg.

A gyógyulást megint csak rossz helyen keresik. Mint előbb Júda, most már Efraim is Asszíriához fut segítségért. A Pekaht meggyilkoló Hóseás király ugyanis Asszíria kegyeinek köszönhette királyságát a 733-as katasztrófa után megmaradt területeken. A 13d megint csak fedőnevet tartalmaz: mäläk járéb: a „nagy király”. A járäb szír-arameus szó, „nagynak lenni” jelentésű, tehát Asszíria királyát jelenti. – A fedőnevekből arra következtethetünk, hogy a próféciák ide-oda hullámzó történelmi események között hangozhattak el, a próféta számára nemegyszer veszélyes helyzetekben, s nem csupán a játékos stílusgyakorlat forgácsainak tekintendők.

Tovább tetéződnek a megdöbbentő hasonlatok, amikor Jahve erőteljes ragadozó oroszlánhoz hasonlítja önmagát. Sőt! Ő maga lesz azzá, Efraim és Júda számára egyaránt. Szétszaggatja őket, s a maradékot rejtekhelyére vonszolja és ki merné vagy tudná a zsákmányt elragadni tőle? Nincs az egész ÓSZ-ben ezekhez hasonló képsor. Nem befolyásolják a prófétát esztétikai vagy mai értelemben vett dogmatikai szempontok. – Amint már szó esett róla, az ókori vazallusszerződések tartalmaztak a szövetség megszegésének esetére hasonló átokformulákat. E hasonlatokkal tette a próféta érthetőbbé az üzenetet, midőn – mai kifejezéssel – szinte sokkolta hallgatóit a megdöbbentő képekkel. Vannak ítéletes idők, amikor a történelem Ura nem békességgel, hanem fegyverrel és meghasonlással látogatja meg a földet (Mt 10:34k.). Ezzel azonban senki sem igazolhatja erőszakosságait. Egyetlen út vezet a megtartatásra és békére: keresni Annak kegyelmét, Aki egyedül adhat a halálból is feltámadást. Hós. 5,5:15–6:6. Vallásos felbuzdulás bűnbánat nélkül.

Amíg az 5:14 szinte semmi reményt nem hagyott a megmenekülésre, addig a 15. v. Jahve várakozásáról beszél: Hátha a szörnyű összetörettetés bűnvallást és megtérést fog eredményezni! – A továbbiakban a felületesen olvasó előtt úgy tűnhet, hogy az 1. v.-től kezdve bűnbánatra hívó, őszinte istenkeresésről szól az ige. Megnézve azonban az összefüggéseket, kiderül, hogy nem a próféta beszél, hanem vagy a próféta épp elhangzott intésére, vagy az assszír-júdai szövetség Izráelre mért első csapásainak hatására hangzanak el a – valószínűleg – papok által meghirdetett ünnep megtévesztően szép, de rutinos jelszavai, amit Hóseás csak idéz! – Az 1. v. „Ő szaggatott szét” válasz az 5:14 „Én szaggatom szét…” fenyítésére, amelyre, lám, hamar jön majd a gyógyulás. Csupán gyors megtérés szükségeltetik, s a sebeket, melyeket Jahve ütött, ő maga fogja bekötözni. Ha most olyanok is, mint a holtak, két nap után – ugyanazt jelenti, mint a harmadnap – megeleveníti, ismét talpra állítja őket. Csupán igyekezniük kell, s találkozni fognak a megérkező Úrral, akinek kijövetele oly bizonyos; mint a hajnal feljötte. Akként fog megérkezni, mint az áldást hozó, földet paskoló esők. – Joggal kérdezhetjük: hát mindez nem igaz? De igen! Van sok helyénvaló a reménységükben. Talán csak a 3. v. természeti képei sejtetik a termékenységi kultusz közelségét. A lelkesítő, megtérésre invitáló hívás és a nyomában támadt népi felbuzdulás indulatában van a hiba, mert csak szalmaláng az. És szó sincs benne bűnvallásról. Ezért hamis a megtérésük. Sőt mintha ők bocsátanának meg Jahvénak, amiért így bánt velük.

Ha maradt még kétség afelől, hogy helyes-e ez az igeértelmezés, szétoszlatja a 4–6. v., ahol is Jahve válaszol az országos ünnep felszínes nyüzsgésére. Megindító ellentétként sejtetni engedi Jahvénak szíve mélyéig ható küzdelmét önmagával: „Mit cselekedjem érted (v. »neked«, »veled«)… Mit cselekedjem érted?”. Hiszen, általános felbuzdulásuk ellenére, a lényeg, a szövetségi viszony szíve: häszäd-jük, azaz ragaszkodásuk oly illanó, mint a harmat korán reggel, mely felhőként már fel is szállt, szerte is foszlott, volt, nincs! Jahve ugyanis nem véres- meg égőáldozatokat akar. A hiányt ezek nem pótolhatják, amikor nincs teljes odaadás a szövetség Ura iránt és hiányzik a lojalitás a szeretet, a hűség és az Isten ismerete. Pedig Jahve egyedül ehhez ragaszkodik, társától ezt kívánja, erre vágyik. Efraim, de Júda is az elmúlt 200 év alatt éppen ezekben erőtlenedett meg, vált hűtlenné. Ami aztán kiváltotta a próféták olykor pörölyként sújtó igéit. – Hóseás a prófétai szolgálatok sorának egyik láncszeme. Az áldozati szertartások felett mondott szigorú prófétai kritika kezdetei Sámuelnél olvashatók (1Sám 15:22). Az „irtottam” és „megöltem” múlt idői is prófétai előzményekre mutatnak: Illésre, Elizeusra, a Jimla fia Mikeásra (1Kir 22:5k.), Ámószra és Hóseás júdabeli kortársaira: Ézsaiásra és Mikeásra, de a Jahvéhoz hű maradt névtelen prófétákra is.

Igen, valóban úgy jön majd ki Jahve, mint ahogy a világosság támad, de – ítéletével fog előjönni! A mispát ez esetben „ítélethozatal” (az 5c umispáti ke’ór-nak olvasandó). Ahogy a múltban volt, úgy lesz a jövőben is, mert Jahve inkább kívánja a szeretetet és az istenismeretet, mint a véres- és égőáldozatokat. A reménység pedig alaptalan, ha előbb nem mondottuk ki, hogy vétkeztünk. Az evangéliumok is tanúsíthatják, hogy e szakaszról vallott értelmezésünk jó nyomon jár. Hiszen egyetlen ÓSZ-i részlet sem lett volna alkalmasabb akár Jézusnak, akár az ősegyháznak a harmadnapi feltámadás bizonyítására, mint ez, és mégsem idézik. Pedig odaillett volna a Jónás jele mellé (Mt 12:40), de nem került oda, annak ellenére, hogy az ÚSZ igen szabadon alkalmaz és alakít ÓSZ-i idézeteket, ha üdvtényeket akar bizonyítani. Magyarázata e ténynek abban van, hogy Jézus nyomán az ősgyülekezet is az „irgalmasságot akarok és nem áldozatot” (6. v. LXX) részletben ismerte fel az egész szakasz valódi súlypontját (Mt 9:13).

Hós. 6,6:7–7:7. Hitszegés és összeesküvés.

Mivel pedig vallásos buzgóságukból hiányzik a bűnbánat, Jahve nem tehet mást, mint hogy Ő maga beszél a bűneikről. – A ke’ádám-ot a legtöbben be’ádám-nak olvassák, mondván, hogy különben nem állana a szövegben a sám „ott” helyhatározó. Ádám helységet említi a Józs 3:16; a Jordántól keletre esett, mint maga Gileád is. A sám azonban a 13:9 esetében lehet időhatározói értelmű: „legott”. Továbbá: Miért ne lehetett volna ismert – akár még szájhagyomány formájában – az Ádám bukásáról szóló tradíció? Ezért lehetséges a „mint Ádám” jelentés is.

A 9c impf.-a mutatja, hogy a múltbeli hűtlenség a jelenben is folytatódó atrocitások előzménye, amelyben a gileádiak vezető szerepet vittek (vö. 12:12a). Sallum, aki megöli Zekarjáhút, Jábes fia (2Kir 15:10). Őt a gádi Menahem öli meg (2Kir 15:14). Pekah összeesküvésében is szerepel 50 gileádi ember (2Kir 15:25) vagy mint tettes, esetleg mint áldozat. A 6b sor így olvasandó: „cselvetés a ruhájuk” (’oqbáh middám). – Az erőszakosságoknak vallási vetülete is volt, ezért elkövetésüktől papok sem riadtak vissza. A 9. v. fordítása így hangzik: „S mint rablók leshelyei (olyan) a papok közössége. Gyilkolnak a sikemi úton…” (az utolsó mondat régi szövegkorrekciós javaslat). Sikem menedékváros volt (Józs 20:7) a Garizim és az Ebál hegye között. Ez lehetett a központja a Jahvéhoz hű maradt papi (lévita) és prófétai csoportoknak (vö. Deut 11:29; 27:11k.). Ezért lehetséges, hogy a már Ámósz által említett ellenséges akciók (Ám 2:12) Hóseás idejében is folytatódtak, vagy újrakezdődtek ellenük. – A 10. v. tanúsítja, hogy a próféta szinte nem talál kellő kifejezéseket arra, amit Izráel házában lát, amivel önmagukat megfertőztették, s ez alól Júda sem kivétel. Számára is kitűzetett az ítélet napja. Az aratás a Jóel 4:13 és Jer 51:33 szerint a népek megítéltetésének napja.

A 6:11b és a 7:1 együvé tartoznak: „Miközben fordítanék népem sorsán, amint gyógyítanám Izráelt, akkor derül ki Efraim bűne…”. Olyanok, mint a magát elhanyagolt beteg, akinél – mire orvos elé kerül – nem várt pontokon is betegségre bukkan a vizsgálat. Maradva a hasonlatnál: a fertőzésekkel szemben a test már elvesztette az ellenálló képességét, hiszen képtelenek figyelmeztetni tulajdon „szívüket” arra, hogy Jahve ismeri minden gonoszságukat. A közállapotok romlottsága ingoványként fogja körül őket. A vesztett háborúk utáni zűrzavar alkalmas táptalaj a bűn számára. Csalók, besurranó tolvajok, leütött embereket fosztogató bandák teszik bizonytalanná a közállapotot.

A 3–7. v. talán abból az időből való, amikor Pekah asszírellenes politikája végleg csődbe jutott. Alkalmat szolgáltatva rá, hogy az új önjelölt király – a prófétával azonos nevű Hóséás – Pekaht meggyilkolva maga üljön a trónra (732/31). A változás együtt járt az előd bizalmas embereinek bukásával és az új király cinkosainak felemelkedésével. – Az összeesküvés és a cselvetés megfelelő pillanata közötti feszült időszakot szellemes hasonlattal szemlélteti a próféta. A kemence – ez a magyar falusi kemencékhez hasonló, de felülről nyitott, kör alakú építmény (Gen 15:17) – már izzásig hevült. Nem gerjeszti már a pék, inkább lefojtja, amíg megkél a bedagasztott tészta. Ekként forralták az összeesküvők a terveiket „a leshelyükön” (8c). Konspirációs terveik véghezvitelére kitűnő alkalmat kínál az a közelebbről meg nem határozható „királyunk napja” (5a), amikor a királyt és főembereit a közös lakomán szándékosan leitatják az „összeesküvők” (így fordítandó az 5c lócecím szava), közben ők csak annyit isznak, mely még inkább „tettre késszé teszi” őket (a másak jádó voltaképpeni értelme ez). Amíg a lakoma tart, kedvességet, hűséget színlelnek. A 4a mená’afím így olvasandó: moné’a ’appám (még inkább: món’é ’appajim/’appéhem) „visszatartják haragjukat” vagy moné’a ’appaim „megtartóztatják arcukat”. Amikor pedig elérkezik a cselekvés ideje, izzó kemenceként emésztik el az elázott, „beteggé tett” főembereket. A 6a így fordítandó: „Mert felkészült (tkp. »az öldöklésre«; egyebütt a harcra való felkészülést jelenti a qárab, vö. 1Kir 20:29), mint a kemence, szívük” szabadabban fordítva: „felizzott”. Az ivászattal egybekötött nagy lakomák korábbi időkben is kitűnő alkalmat szolgáltattak az összeesküvőknek (Bír 9:27k.; 1Kir 1:25; 16:9k..20; 20:12.16).

Amikor Jézus így szólt: „És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország” (Mk 3:24), az ÓSZ-en tájékozódó bölcsesség szerint szólt. Egyben pedig a régi próféták nyomán haladva, maga is próféciát mondott önmagával meghasonlott, szélsőséges ellentétektől szaggatott népe jelene és jövendője felől, amely félelmetesen be is teljesedett.

Hós. 6,8–16. Fejét vesztett külpolitika.

A 8. v. első fele adja meg az egész szakasz fő gondolatát: „Efraim a népek között. – Ő keveredett (közéjük)”. Jellemző volt viselkedésére, hogy hol Damaszkusszal szövetkezett Júda ellen, hol meg Asszíria szövetségese lett, hogy aztán azt is cserbenhagyva Egyiptom támogatásában reménykedjen. Dolgait szemléltetendő, új fordulattal tér vissza a r. elején használt hasonlat. A kenyértésztát ugyanis meg kellett fordítani egy idő után, különben az alja odaégett. Efraim odaégett, megszenesedett lángossá lett! Nem fordították meg, azaz nem tért Jahvéhoz. Érzéketlenné vált, mint egy elhalt testrész, ami már nem is fáj. Nem vette észre ugyanis, hogy idegenek emésztik erejét. Egyre több ősz hajszál lopózott be a többi közé, s máris oly öreggé vált, mint egy kiélt koravén, aki elpazarolta életerejét. Minden válság közepette megmaradt egy jellemzőjük: az elbizakodottságuk, amely most bizonyságul szolgál ellenük. Áruló jel arról, mi akadályozta meg, hogy visszatérjenek Jahvéhoz.

A 11k.-ben új hasonlat beszél Efraim állapotáról. Olyan ő, mint az „elámított és eszét vesztett” galamb. Egyszer Egyiptomot hívja, máskor meg Asszíria után jár. Bár az ige nőnemű, alapja az a megfigyelés, miként teszi a szépet a galamb, társat keresve, vagy éppen őt környékezte meg hol egyik, hol másik szomszédos hatalom? Ez az értelmezés is lehetséges. De szó lehet egyszerűen a tájékozódását vesztett, hazatalálni képtelen galambról, amit úgy szerez vissza a gazdája, hogy hálót feszít ki neki. A madár belerepül, s gazdája lehozza a földre. Ekként fogja Jahve befogni őket, „amint hírét (veszi) sereglésüknek”.

A gazdájától elmenekült, ostoba galamb képe még hat a 13. v. elején. A tudatos lázadás azonban már túllép a hasonlat határain, s vele a szakasz eléri csúcsát. Jelzi ezt a „jaj” szócska, amit még csak egyszer használ majd a próféta (9:12). A lázadás következménye lesz a pusztulásuk. Majd ismét Jahve keserű panaszát halljuk, mert valahányszor kiváltotta őket (utalás a történelmi próbatételekre, amelyekből megszabadította őket), az volt a hála, hogy hazugságokat beszéltek róla, ami viszont a torzult, baalizálódott Jahve-hit teológiáját jelentheti. A 14. v. két kirívó példáját említi a termékenységi kultuszok szélsőségeinek. Ezt cselekedték, ahelyett hogy szívükből (tkp. őszintén, teljes szívvel) hozzá kiáltottak volna. Egyik harsány példa valószínűleg nem kevés gúnnyal fűszerezve – a kultikus kicsapongás közben felhangzó kéjes üvöltés. A másik a karmel-hegyi történetből ismert (1Kir 18:28), a testen alkalmazott vágások és sebek. Válságos helyzetekben így akarták kényszeríteni az istenséget (a 14c-ben jitgódádú olvasandó). Arról lehet szó, hogy háborús időkben veszély fenyegette a vetést, vagy tönkre is ment. A már ismertetett okok miatt Izráel elvesztette a termékeny jezréeli síkságot. Azért vagdosták össze magukat, hogy a Baal módján tisztelt Jahvét így kényszerítsék a gabona és musttermés megadására. Mind a kicsapongás, mind az önkínzás végletesen tanúsítja, hogy eltértek Jahvétól. – A 15. v.-ben ismét jászar található: Jahve „igazította (fegyelmezte)”, erősítette karjukat, amit megint csak arra használtak fel, hogy ellene gonoszt tervezzenek. Ez az ismételten visszatérő mozzanat utalás lehet a lélegzetvételnyi szünetekre, amelyek megadattak az egymást gyorsan követő trónviszályok között. – A 16. v. valóságos eseményre céloz, amint alább látni fogjuk. „Visszatérnek?” – és a válasz: „Nem!” Így fordítandó a vitás 16a, utána pedig magyarázó értelmű ’al (’asär nélkül): „mert olyanná) lettek, mint az íj, (mely) cserbenhagy”. Találó hasonlat a tehetetlenségükre. Ráadásul a sorozatos összeesküvéseket követő mészárlások is öngyilkos érvágások voltak a nép testén. – Amikor pedig Egyiptom kegyeit keresve, küldöttséget menesztettek oda, az alkalmatlan emberekből álló, idegen nyelvet törve beszélő deputáció eredménytelenségét csak betetézi, amikor kardélre hányják őket, s így soha nem fognak visszatérni hazájukba. (A za’am jelentése: „idegen nyelvet kerékbe törni”, amit az ismertebb la’ag „dadogás” magyaráz, vö. Ézs 28:11; 33:19).

Hós. VIII. RÉSZ Hós. 8,1–7. Bűneik summája.

Az 5:8-cal ellentétben most Jahve az, aki a parancsot adja a riadóra, s a prófétának kell riadót fújnia, mert ellenséges veszedelem közeledik. A felriasztó kürtzengés a prófétai igehirdetést jelenti. Hóseás, mintegy előőrsben állva, legelőbb észleli a veszedelmet. Az ezékieli őrálló tisztéhez hasonlóan kell eljárnia (Ez 3:17; 33:7k.). A „keselyű” nem Jahvét, hanem a sebesen közeledő ellenséges hadakat jelenti (Jer 4:13; Hab 1:8; Ez 17:3). A zsákmányra lecsapni készülő Asszíria azonban Isten eszköze, mert népe áthágta szövetségét, fellázadt tanítása, Tórája ellen. Hiába kiáltanak majd segítségért és hiába bizonygatják: „Istenem! Megismertünk téged! Izráel (vagyunk)!”. A tettek mást mutatnak. Elvetették maguktól a „jót”, ezért űzi őket az ellenség. A tób már Ámósznál is alkalmazott (5:14k.), tömör összegzése Isten akaratának, az iránta való engedelmességnek (vö. Mik 6:8). Voltaképpen a szövetség tartalmát jelenti, adományt és feladatot együtt.

A 4–6. v.-ben részletezve áll előttünk, mik is voltak ezek az engedetlenségek. – Kortörténeti utalásokban már szó esett arról, hogy az első királyi házak (Saul, Dávid) prófétai felkenetése után I. Jeroboám és Jéhú is megkapta a prófétai megbízást (1Kir 11:31; 16:2; 2Kir 9:3; 14:25). De az északi királyságban változik a helyzet, amikor 747–732 között, az utolsó király: Hóseás trónra léptéig négy királygyilkosság történik. Az új királyok jöttét már nem kísérte prófétai jeladás, tehát Jahve akarata ellenére lettek királlyá. Mintha némi panasz is érződnék a 4. v.-ben. Nem a próféta volt az oka, hogy jelenlétének nem tulajdonítottak már akkora fontosságot, s hogy sem őt, sem Jahvét nem kérdezték meg, ki legyen esetről esetre a király. Ilyen módon azután „nem ismert”-ek voltak, ami azt jelenti, hogy Jahve nem ismerte el őket.

Karöltve járt az előbbivel a másik engedetlenség: az ezüst és arany istenképek. Jahve csúfolódik rajtuk felgyúlt haragjában: kézműves csinálta őket, de nemesfémet rájuk pazarolni hiábavaló pocsékolás, mert elveti Samária bikaborjúját. – Egykor volt Samáriában Baal-szentély (1Kir 16:32; 2Kir 10:27). Aranyborjúról Bételen és Dánon kívül nem tudunk (1Kir 12:28k.). Dán 733-ban elveszett. A 13:2 több borjúról beszél, időközben tehát újabbakat is felállíthattak. De az is lehet, hogy – Bétel királyi szentély lévén (Ám 7:13) – ünnepi processziókon a bételit átvihették Samáriába. Az aranyborjú ugyanis hordozható lehetett, mint a szentláda. Tulajdonképpen trónt jelképezett, melyen a láthatatlan Jahve trónolt. Tömör magva nem fém volt, hanem inkább fa, amit bevontak aranylemezekkel. Ezért lehetséges, hogy az ítéletben majd szétforgácsolódik. Áron aranyborjúja is ezért volt megégethető (Ex 32:20). – Közben egy keserű kiáltás is feltör Jahve szívéből: „Meddig nem képesek (még) a tisztaságra?”. – A 7. v. prófétai mondások laza füzére. Közmondásszerű gondolat vezeti be: „…szelet vetnek, vihart aratnak…”. – Újabb hasonlat a mostoha időjárás, vagy más okok miatt silány állapotban vegetáló gabonavetéshez hasonlítja őket. Hiába látszott ígéretesnek, nem ad kenyérnek való lisztet, s ha ad is netán valamennyit, „idegenek falják fel azt”. A 7cd héber szövegében ritka és frappáns rímet találunk: cämah – qämah. Fordításban valamelyest így lehetne visszaadnunk: „Vetés, mely nem növekszik, nem lesz belőle liszt”.

Végül, ÚSZ-i parallelként, idézhető a Hegyi Beszéd: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”. Az ítéletkor pedig felhangzik a döntés: „Sohasem ismertelek titeket…” (Mt 7:21k.). Az ismeret, Hóseásnál szintúgy, az Istennek szolgálatra kiválasztó kegyelmét jelenti.

Hós. 8,8–14. Elnyűtt, hasznavehetetlen edény.

Még mindig a 7:8 vádja szabja meg a próféta gondolatmenetét, csak a bá’ammim helyett baggójim olvasható (6b.10a). Nem az a baj, hogy Izráel a „népek között” él, hanem ahogyan él. Isten választott edényként küldte el őket a népek közé (vö. ApCsel 9:15) azzal a rendeltetéssel, hogy hordozzák az ő ügyét és dicsőségét. Az edény azonban „elnyűtt” (bálac a báláh értelmében veendő), s az oka ő maga. A következmény pedig, hogy nincs benne semmi gyönyörűség. Mivel az edény elsősorban nem gyönyörködtetésre való, kétségtelen, hogy alkalmazása átvitt értelmet is jelent. Jelöli a nemi társat (vö. 1Thessz 4:4), aki most már maga igyekszik szerelmet vásárolni. Evégett ment fel Asszíriába is, hogy megnyerje őket, de nemigen kell senkinek. Olyan, mint a magára maradt vadszamár, amikor társat keresve bolyong. Hóseás királynak, mint tudjuk, első dolga volt, hogy Asszíriának önkéntes sarcot fizessen, amint azt III. Tiglat-Pileszer egyik ékírásos táblája tanúsítja is. Tisztátalan vágyaitól űzve a népek között erre-arra tántorgó Izráelt összegyűjti Jahve, de ez az összegyűjtés nem kegyelmes, hanem ítéletes mozdulat lesz. Úgy fognak nyögni a „fejedelmek királya”, azaz az asszír király terhe alatt, ahogy az ókor embere pányvával összefogdosta, „összegyűjtötte” (qábac) a kóborló vadszamarakat, s a háziasítás nevelő szándékával betörte teherhordó állatnak, megrakva úgy málhával, hogy szinte görnyedt alatta.

A 11. és 14. v.-ekben újból hallunk az ítélet indoklásáról. Mert a megsokasított oltárokkal csak vétkeiket szaporították. Jahve a sok oltárral szembeállítja törvényei sokaságát. Ám ahelyett, hogy szívükbe fogadták volna őket, idegenül tekintettek rájuk, s egyszerűen nem számoltak velük. Ebből a részletből érezhető az a feszültség, mely a Jahve ismeretétől eltávolodott közszellem és a Jahvéhoz hű maradt prófétai és lévita csoportok között támadt. Egyben a 12. v. rámutat az írott Tóra kiformálódásának nem tudálékos, sokkal inkább hitvalló motívumaira.

Áldozataikat, amelyeknek húsát jóízűen megették, a „mohóság (vö. Péld 30:15) áldozatai”-nak nevezi és ezek Jahvénak nincsenek kedvére. A prófétaelődök nyomán (1Sám 15:22; Ám 5:25) Hóseás is bírálattal illeti az áldozatokat. – Eljött az ideje, hogy Jahve megemlékezzék bűnükről, s meglátogassa vétküket. A zákar és páqad igéknek jogi értelme is van. Tehát bírói végzés is hozatik. A kiszabott büntetés az lesz, hogy vissza kell térniük Egyiptomba. Egyiptom a fogság jelképe itt, ezért gondolhatott a próféta közben Asszíriára is, ámbár voltak későbben is Egyiptomba menekülő csoportok (Jer 43). A bételi aranyborjú és az isteni törvények küzdelme – kísértetiesen hasonlítva a Hóreb-hegyénél történtekre (Ex 32) – egy lépés volt visszafelé. Ők tették meg ezt a lépést, most majd megtéteti velük Jahve a másodikat is. Útjuk a szabadításból vissza a fogságba, a szolgaságba vezet. Nem mentik meg palotáik őket, sem bevehetetlennek hitt, megerősített városaik. Amit Ámósz még idegen népek fölött mondott ítélete refrénjeként hirdetett Júdának is (Ám 1:1–2:5), de nem alkalmazott Izráelre, Hóseás most – az ámószi gondolatokat tovább vezetve – meghirdeti Izráelre: „tüzet bocsátok városaikra és megemészti palotáikat”.

Isten üdvözítő műve nem hasonlítható töretlenül felfelé ívelő pályához. A bűn és engedetlenség, majd meg a fenyítő ítélet miatt közben vannak kényszerű visszakanyarodások és újbóli elindulások. Nem szükségszerűen kell ennek így lennie; vigyázzon hát a gyülekezet, hogy ne testben fejezze be azt, amit egyszer Lélekben kezdett el (Gal 3:3).