HÓSEÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Szabó Andor lelkész

Bevezetés

A próféta és kora.

Hóseás prófétáról keveset tudunk. Neve a jásac „megsegíteni, megmenteni” igetőből ered és valószínűleg hif. int. abs.-ban áll. Jelentése: „Megsegített! (ti. Jahve)”, vagy „(Bizonnyal) segít!”, avagy „Segíts!”, ill. „Szabadíts meg!”. A név a Józsué nevének északi, azaz efraimi területen használt változata volt (Num 13:8.16). Ez volt a neve továbbá az utolsó izráeli királynak is (2Kir 17:1k.). Neve után a „Beéri fia” azt sejteti, hogy ismert családból származott, lehet, hogy papi, de inkább lévita szülőktől. A prófétának széles és mélyreható történelmi, politikai és vallásos tájékozottsága van, amit – elhívását követően – hitben dolgoz fel és így építi be próféciáiba.

Az északi királyság utolsó 30 évét – melyet végigkísér a próféta szolgálata és könyve is – a gyors politikai és vallási hanyatlás jellemezte. A Baal-kultusz, a természet évi körforgását utánzó, s ezáltal azt befolyásolni akaró szexuálrítus általánossá vált a kultuszhelyeken, még ha Jahve nevét is emlegették közben (4:15). Ezért prófétál Samária, Bétel (Bét Áven), Gilgál stb. ellen. Dán időközben Asszíria kezére jutott, de Bételben továbbra is áll az I. Jeroboám által felállított aranyborjú (1Kir 12:28k.). Sőt talán több is lehetett belőlük (13:2). Feltűnő viszont, hogy Sikem ellen nem szól prófécia. A 6:9 a sikemi úton esett rajtaütésekről tesz említést. Amiből az a következtetés vonható le, hogy a Jahvéhoz hű papi (főként lévita) és prófétai körök e központ közelében élhettek, akiket támadott a hivatalos papság. Kétségtelen, hogy a nyelvi és hagyománytörténeti összefüggések szorosan kötik Hóseást az ÓSZ történeti könyveihez, különösen a Deuteronomiumhoz (vö. 12:14; ill. Deut 18:5). Lehetséges tehát, hogy Hóseás azokhoz a Jahve-hű csoportokhoz tartozott, akiknek a Deuteronomiumot köszönhetjük és azt a – jobb elnevezés híján – deuteronomistának nevezett üdvtörténeti szemléletet is, amelynek szempontjai szerint dolgozták fel és fűzték egybe később a Királyok könyveivel záruló történeti művet.

Hóseást szoros szellemi rokonság fűzi továbbá a többi prófétához is, akik előtte voltak, vagy a nyomába léptek. Bár ő az egyetlen északi királyságbeli próféta, tudatosan illeszkedik a próféták sorába. Házassága Gómerrel, Diblaim leányával, majd annak hűtlensége után ismételt visszafogadása, de a három gyermek üzenetszerű neve is, elsősorban nem életrajzi adatok sora. Prófétai jelekként üzenetet hirdetnek; illetőleg: a hirdetett üzenetet teszik szemléletessé. Különben megvan a prófétai előzményük (1Kir 11:29k.; 2Kir 13:15k.) és párhuzamuk is (Ézs 7:3; 8:3). A tudatos prófétai folytonosság vállalása magyarázza az Ámószra emlékeztető mozzanatokat. Sőt itt-ott előtűnnek a prófétai extázis nyomai is (9:7). Ezek az íróprófétaságot megelőző időkből ismertek (vö. 1Kir 18:42).

Nincs még egy próféta, aki oly szorosan fonódna sorsával népe történelmébe, mint ő. Talán csak Jeremiás, szellemi örökségének továbbvivőjeként, hasonlítható hozzá. Ez a történelmi egybefonódás nem oly észrevehető a felületesen olvasó számára, de figyelmesen haladva végig a szövegen, kitapinthatók közben az átélt kül- és belpolitikai megrázkódtatások. A történelmi és politikai felelősség és küldetéstudat megint csak prófétai örökség. Egykor prófétai jel adta tudtul I. Jeroboámnak, hogy övé lesz a tíz törzs fölötti uralom (1Kir 11:29k.). Prófétai felkenetésre lett király Jéhú (2Kir 9:1k.). Most pedig Hóseás hirdeti meg az ítéletet Jéhú házán (1:4). Az utóbbi adat bizonyítja egyúttal azt is, hogy nem szolgaian követi a prófétaelődöket. Új megbízása és mondanivalója van.

Elhívása és a 3 gyermek születése még II. Jeroboám idejére esik (1:1). Így, legalább 5 évet számolva vissza Jeroboám halálától (747/46), elhívása 752 tájára tehető. Amíg ez a király élt, a közvélemény nem nagyon hitt Ámósz és Hóseás prófétának, hogy a zavartalan jólét, amelyet különösen az ország fővárosában, Samáriában élveztek, már csak rövid ideig tart, a viharfelhők már gyülekeznek, s az ítélet közeleg. Ez a vihar előtti csend érezhető a 4. fejezet végéig. Hamarosan két királygyilkosság is követi egymást 747/46-ban (2Kir 15:10k.). Majd meg Asszíria szorongat egyre erőteljesebben: 738 (2Kir 15:19). 734/33-ban újabb királygyilkosság következik, Pekah a tettes (2Kir 15:25); 733 különben is baljós esztendő. Ekkor tör ki az ún. szír-efraimi háború (5:6k.; Ézs 7:1k.; 2Kir 16:5). Júda megsegítése ürügyén az ország északi és Jordánon túli területei III. Tiglat-Pileszer kezére jutnak (2Kir 15:29). Erre a katasztrófára többször is utal Hóseás. A következő gyilkosság tettese Hóseás, az új király 732/31-ben (2Kir 15:30; 17:1), aki előbb sarcot fizet V. Szalmanasszárnak: 727 (2Kir 17:3), mégis később Egyiptom szövetségét keresi. A két világhatalom közötti hintapolitikára céloz a 9:3; 11:5; 12:2. Míg a 13:10 már arra az eseményre mutat, amikor az asszír király büntetőhadjárata során (724) elfogatja Hóseás királyt, s az ország még kisebbre zsugorodik (2Kir 17:4), hogy azután 722/21-ben Samária, a főváros is elessen. Akik életben maradtak, hosszú sorokban hurcoltatnak száműzetésbe (2Kir 17:6). A próféta még ekkor is él és a 14:2k. tanúsága szerint az új kezdet lehetőségéről prófétál. – Működése tehát követi Ámószét, ideje, 752-től 721-ig több mint 30 esztendő. – A történelmi összefüggésekről a magyarázat során lesz még szó.

Teológiája.

Teológiája elválaszthatatlan személyiségétől. Sorsában, családi válságában átéli népe ítéletes, s mégis kegyelmes jövendőjét. Így kell felmutatnia Jahve szigorú, de hűséges szeretetét. Ezért Hóseás elsőrenden a szövetség teológusának nevezhető. Bizonyos, hogy könyvébe csak töredéke került annak, amit oly hosszú időn át üzenetként el kellett mondania. Ennek ellenére jelentős prófétai személyiségként ismerhetjük meg könyvéből. Mondhatjuk, hogy – a júdabeli Ézsaiás mellett – korának legjelentősebb prófétai egyénisége volt. Mint egy lencse, úgy gyűjti magába a különböző hatásokat, összefutnak, összegeződnek benne korábbi hagyományszálak, s rajta keresztül meggazdagodva futnak tovább különböző irányban. Könyvében felismerhetőek a Tóra, a zsoltárok, a szerelmi költészet (Énekek) és a bölcsességirodalom motívumai. Ami Hóseás után következik, abban alig van olyan jelentős gondolat, melynek kezdeteit fel ne fedezhetnénk nála. Az új szövetség, a pusztai körülmények közepette kezdődő új kegyelmi idő (2:10k.), az öntött bálványképekről mondott keserűen gúnyos kritika (13:2), a babiloni fogságban – 150 évvel később – megtartó erőként ható írásteológia (14:3) kezdetei mind megtalálhatók Hóseásnál. Sorsával vállalt szenvedésében előkészítője a deuteroézsaiási Ebed Jahvénak.

Stílus, nyelv és szerkezet.

Szólván arról, hogy Hóseás a szövetség teológusa, ez a megállapítás stílusára is érvényes. Szövetség (Isten és ember, ember és ember között) és jog szervesen összetartoztak az ókori keleten. A korabeli joggyakorlat terminusa, a próféta által alkalmazott „per”, „perel” (ríb) fogalomkör, valamint a vádbeszédek és az ítélet meghirdetése mind a jog és a szövetség hátteréből érthetőek. Aztán meghökkentő hasonlatai is a szövetség felől kapnak értelmet. Az egykorú vazallusszerződések, melyeket egy hatalmasabb fél kötött egy neki alárendelt és az ő kegyeit kereső féllel, mind tartalmaznak olyan átkokat, hogy pl. a szövetségszegőt szaggassák szét a vadállatok, sújtsa betegség, maradjon utódok nélkül, lakhelye legyen pusztasággá stb.

Hóseás könyve egyike az ÓSZ legnehezebben fordítható szövegeinek. Oka nem annyira szövegromlás. Ahogy a kutatás egyre jobban elmélyed a szövegproblémákba, úgy tűnnek el a felderítetlen részletek, s egyre kevesebb a helyek száma, ahol nyilvánvalóan szövegromlás van. A próféta ui. üzenete drámaiságát szókihagyásokkal, vonatkozó névmás (’asär) és prepozíciók elhagyásával növeli, de kedveli az alliterációt, a rímet, a szójátékokat és a többértelmű szavak alkalmazását is. Egyre inkább felderíti a kutatás azt is, hogy nyelvezete ún. északi dialektus, amelynek azonosítása azért nehéz, mert nem tudjuk más hasonló nyelvű szövegekkel összehasonlítani; mégis, hogy volt ilyen, a Bír 12:5-ből kiviláglik.

A könyvben váltakozik az 1. és a 3. személyű fogalmazás. Van, ahol Jahve szól első személyben, másutt a próféta beszél, s van, ahol a könyvet összeállító tanítványi kör beszél pl. a prófétáról (1. r.), de egy júdai redakció nyomai is felfedezhetők a szövegben. – Gyakran egyetlen mondaton belül váltakozik az egyes szám és a többes szám, amit a redaktor(ok) sem javítottak át. Ennyi beavatkozásra mi sem kaptunk felhatalmazást.

A könyv szerkezete olyan, hogy az intésekre, fenyítésekre mindig üdvígéret következik. A könyv első nagyobb egysége, az 1–3. fejezeten belül ilyen lezáró részletek a 2:1–3; 2:16–25 és a 3:5. A 4–11. fejezeteken belül üdvígéret a 11. r. Szintúgy a 12–14. egységen belül ígéretes a lezáró fejezet. Még részletesebben a könyv felosztása az alábbi: 1:1; 1:2–3; 4:1–5:7; 5:8–7. r.; 8:1–9:9; 9:10–10. r.; 11. r.; 12:1–14:9; s végül a 14:10.

Irodalom. Brown. S. 1932. Robinson, Th. 1954. Frey. H. 1957. Weiser, A. 1959. Wolff; H. W. 1961. Jacob, E. 1965. Ward, J. M. 1966. Rudolf, W. 1966. Mays, J. L. 1969. kommentárjai.

Hós. I. RÉSZ Hós. 1,1–9. A próféta családi életének üzenete van.

Az 1:1 mintegy címül szolgált vagy az egész könyv, vagy csupán az 1–3. fejezetek előtt. Lehet későbbi, júdai szerkesztés műve is. Talán ezért állítja első helyre a dávidi dinasztiát. Feltűnő, hogy míg a júdai királylista részletes (legalább 30 évet fog át), addig az északiak közül egyedül II. Jeroboámot említi. Pedig 5–6 év telhetett el csupán az elhívás után és ez a király már halott; az izráeli királylista mégsem folytatódik. Az okok az alábbiakban keresendők:

1. A könyv júdai gondozói ezzel a címirattal a kortárs Ézsaiás mellé állítják Hóseást (Ézs 1:1). Nem az adatok teljessége tehát a legfőbb indíték, a címirat elsősorban a prófétai minősítést támasztja alá. – 2. A prófétai felkenetéssel trónra került Jéhúház (2Kir 9:1k.) uralma – nem számolva Jéhút – negyedíziglen volt érvényes. II. Jeroboám fia volt a negyedik ebben a sorban. Erőszakos halálával beteljesedik az 1:4 fenyítése (2Kir 15:6k.). Ma már nem tudjuk az okát, miért hiányzik mégis Zekarjáhú neve a címiratból. – 3. Netán Hóseást is kiutasították Izráelből, mint elődjét Ámószt (Ám 7:12k.), s a kezdeti évek után a többi időt már Júdában töltötte volna? – Bárhogyan is történt, utána nem volt több prófétai kijelentés északon. Az ítélet, az asszír fogság előtt Hóseás volt Jahve utolsó felhívása az északi királyságban.

2–5. v. Abban, ami Hóseás családi életében történt, Jahve és Izráel („szerető férj” – „hűtlen feleség”) kapcsolata ábrázolódik ki.

Az elhívást nem kíséri elragadtatás vagy látomás. Ember voltának, sőt férfiúságának legszemélyesebb dolgaiba szól bele Jahve parancsa: „Végy magadnak (ti. feleségül)…”. Hogyan értsük a „parázna asszony”, pontosabban „paráznaság asszonya” (’ésät zenúním) és a „paráznaság gyermekei” (jaldé zenúním) kifejezéseket? A két utóbbi absztrakt többes szám. Tehát nem foglalkozásként űzött paráznaságról van szó, mert az ’issáh zónáh-ként hangzanék (Bír 11:1; 16:1; Péld 6:26). Az izráeli vallásos életben általánossá vált a kánaáni eredetű szexuálrítus, amelytől azt várták az asszonyok (esetleg leányok is), hogy a baalok így biztosítják számukra a termékenységet. Ez a rítus a Baal-szentélyekben, ill. a körülöttük elterülő ligetekben ment végbe idegen férfiakkal. Az abban részt vevő nők azonban nem tévesztendők össze a kultikus paráznákkal. Bár valószínű, hogy az előbbiekből lettek az utóbbiak. A vizsgált név eszerint jelenthet bizonyos hajlamot is. Gómer, Diblaim leánya is ilyen rítusban részt vett nő lehetett. A Baaltól várt termékenység magyarázza a megszületendő gyermekek „paráznaság gyermekei” megnevezését. Nem jelenti feltétlenül azt, hogy – legalábbis jog szerint – nem lettek volna Hóseásé („szült neki fiút”, 3. v.).

Hóseás azonnal engedelmeskedik. Folyamatosan követi Jahve újabb és újabb parancsát. A mondatok egyre rövidebbek a nevek mind megrendítőbbek, mert az ítélet gyorsulva közeleg (ahogy az ország is mind jobban elmerült a paráznaságban; erre mutat a 2c v. inf. abs.-a). – Szerette-e Hóseás Gómert? Vagy csak kényszerből engedelmeskedett? A 2a v. szokatlan behóséac fogalmazása talán feleletet ad a kérdésre. Túl a prepozíció eszközi értelmén, ez az árnyalás azt is jelentheti, hogy szívében érzések is mozdultak, amikor elindult ezen az úton. A 3:1 már határozottan mondja: „szeress…”. – A házasság és a gyermekek nevei jel és üzenet; tükre bűneiknek és híradása az ítéletnek.

Az elsőszülött neve, Jahve parancsára, Jezréel. Ezen a vidéken irtotta ki egykor Jéhú Aháb házát (2Kir 10:11). Most meg Jéhú házának, sőt a királyságnak is véget vet Isten hamarosan. Hát nem az ő parancsára omlott egykor a jezréeli vér (2Kir 9:7), amelyet most mégis megkeres Jéhú házán? Az ellentmondás csak látszólagos, mert Hóseásnak új prófétai kijelentés adatott. Isten emelte fel egykor Jéhút, mint botot Aház háza ellen. Most jött el az ideje; hogy a botot is összetörje. Ismert prófétai gondolatmenet ez (Ézs 14:21).

A jezréeli síkság nemegyszer volt tanúja véres eseményeknek. Itt győzött Bárák (Bír 4:7) és Gedeon (Bír 6:3), majd Aháb is (1Kir 20:16). Itt szenvedett vereséget Saul (1Sám 29) és itt folyt Nábót vére (1Kir 21). Aháb házát is itt érte el az ítélet (2Kir 8:29; 9:14k.; 10:6k.). Mert Isten a bűnt gyakran a tetthelyen fenyíti meg. A kézív összetörése a hadak, és a hatalom pusztulását jelenti. Kr. e. 733-ban valóban elveszett a Jezréel síksága és III. Tiglat-Pileszer kezére jutott. – A Jezréel név vésztjóslóan emlékeztet az Izráel névre. Szójáték ez, de nem játék a szavakkal.

6–9. v. A második gyermek leány, akit, Jahve parancsára, még különösebb névvel kell elneveznie a prófétának. Ló ruhámáh „Nem irgalmazott” a neve. A ráham a szülők természetes gyermekszeretetét jelenti (rähäm „anyaméh”). Mintha gyermekét a pusztulásnak vetné oda ezzel a névvel, hiszen a név jelentősége más volt akkor, mint ma. Legszemélyesebb tulajdonságát, szinte sorsát jelentette viselőjének. – Jahve értelmezi is a név üzenetét, melyben mintha az üdvtörténet lépne nagy lépésekkel visszafelé. Előbb csak egy királyi ház, majd maga a királyság is megsemmisül. Azután már a folytonos és kegyelmes isteni hordoztatás is, mely létük alapját adta. Isten egykor így tett bizonyságot népe előtt önmagáról: „Jahve irgalmas (rahum) és kegyelmes Isten” (Ex 34:6). A folytonos kegyelmezés megszűnte után Izráel házát is egészen eltávolítja, azaz megsemmisíti (inf. abs. a láhäm pedig acc. jelentéssel fordítandó).

Izráel ítéletét még inkább aláhúzza a Júdáról mondott ígéret. Rajtuk könyörül majd, őket megszabadítja. Szabadításuk nem fegyverek, s nem hősök diadala lesz. Jahve maga lesz népe segítője. – Ez a részlet Júdában kerülhetett a könyvbe és Jeruzsálem csodálatos megszabadulására vonatkozik, mely Kr. e. 701-ben valóban fegyverek nélkül adatott nekik (2Kir 19:32k.; Ézs 37:38k.). – Az ítéletből kegyelmesen kimenekedett maradékban Isten üdvözítő műve folytatódik tovább.

A gyermek elválasztása után – ami szokás szerint 2–3 éves korban történt – Gómer újból fiút szül. A tudósítás ezúttal még rövidebb. A 6. v.-ben még csak a Jahve név, tehát az alany hiányzik, a 8. v.-ben már az is, hogy „néki”: „Ekkor szólt: Nevezd nevét…”. – A név pedig Ló cammi, azaz „Nem népem”. A fiúvá fogadtatás kegyelmes üzenete egykor így hangzott: „népem” (Ex 3:7.10), most e név a kitagadás közhírré tételét szolgálja. Az Ex 3-ra utal az is, hogy a ló-’ähjäh („nem leszek”) között maqqéf van, mely még a gyermekek neveinél sem állt ott! Egykor Mózesnek és népének így jelentette ki magát Jahve: ’ähjäh ’asär ’ähjäh (Ex 3:14). Akkor előlépett a rejtettségből, most majd ezt a lépést teszi meg újra, vissza az elrejtőzésbe. A fiúságból így lesz ismét szolgaság; az egyiptomihoz hasonló, de szabadítás nélkül. – Az üzenet komolyságát emeli, hogy a 9cd-ben személyesre fordul a fogalmazás: „…ti nem vagytok népem”.

Ez-e Isten utolsó szava? Nem! Szeretete Jézus Krisztusban kezdte el ismét a kegyelmezés itt lebontott művének újbóli fölépítését, nagyobb arányokban, a pogány népekre is kihatóan. Ezért a hajdan „nem nép” most „Isten népe”, a „nem kegyelmezettek” most „kegyelmet találtak” (1Pt 2:10). A sorrend nem véletlenül ellenkezője a hóseásinak! A kegyelmi mű fundamentuma a testet öltött Ige. Hogy pedig az Ige testet öltése a szenvedés útjára való elküldetést is jelent, szemlélhető Hóseás családi életében is. Mennyi személyes gyötrelmet jelentett az ítélet jelszerű kiábrázolása! Jóllehet erről egy szót sem ejt a próféta. Innen már csak egy lépés az Ez 24:15k.; majd pedig a helyettes szenvedés az Ézs 53. r.-ben.

Hós. II. RÉSZ Hós. 2,1–3. Jezréel nagy napja.

Az ítéletes üzenetre üdvígéret következik. A tudatos összekapcsolást mutatja a fejezeteket összefűző váv (itt: „de”). A próféta a végső idők felől értelmezi a jelenben történendőket, támaszkodva az írott tórahagyományra. – Amíg a nép számának csökkenése is már ítélet (4:10; 9:12.16; 14:1), a végső időkben viszont annyian lesznek, mint a tenger fövenye. A gyermektelen Ábrahám kapott egykor ilyen ígéretet (Gen 13:16; 15:5; 22:17), pedig semmi remény nem volt rá, hogy még gyermekük lehet. A „tenger fövenye” itt közvetlenül a Jákóbnak újból elmondott ígéretből merít (Gen 33:13). Az új kezdet nem az ítélet enyhítése. Annak, hogy „Nem népem” előbb el kellett hangzania. Majd később csendül fel „(ugyan)azon a helyen”, talán a kapuban, az ítélethozatal szokott helyén, tehát jogérvényesen, a visszafogadtatás, az új név: „Élő Istennek fiai!”. – Nem mások, hanem Isten maga mondja ezt róluk. A szenvedő szerkezet az Ő nevét rejti kimondatlanul. Ő adja majd a nagy népszaporulatot, s a fiak nem a Baalé lesznek, hanem az övé, az Ő ajándékai. – Azután Jahve fogja egybegyűjteni őket. Egy lesz a fejük is. Hóseás tartózkodó a királyság intézménye dolgában. Mégis – a 3:5 alapján, itt is dávidi vezetőről lehet szó, akit a nép maga választ, Jahve akarata szerint. Az „egyetlen” – tekintettel Izráel két országra szakítottságára – hangsúlyos.

A 2e v. fordítása valószínűleg: „És feljönnek a(z idegen) földről”. Bővebb magyarázat helyett olvasandó a párhuzamos tartalmú (2:16–25), valamint az (Ex 1:10), ahol szintén az országból, azaz Egyiptomból leendő felmenetelről esik szó. A cáláh erre szolgál terminusként (Ex 3:8.17; 12:38; 13:18k.). Szó volt már arról, hogy Hóseás kedveli a többjelentésű szavakat. Ezért megemlítendő a másik javaslat is: „És kisarjadnak a földből”, mint a vetés. Zenei felhangként színezhette ezt az üzenetet, mert a Jezréel név etimológiája levezethető az ítéletes záráh „szétszór”, de az ígéretes zárac „vet” igékből egyaránt. A szétszóratás helye lesz az újbóli összegyűjtés helyévé. A Jezréel név most kifejezetten az Izráel név helyett áll itt, „nagy napja” pedig az ézsaiási (9:3) „Midián napjá”-val párhuzamos. – A Jezréel síkságán várt eljövendő döntő fordulat reménységében már most mondjátok fi- és nőtestvéreiteknek: „Népem” és „Irgalmazott”, ha jelenleg érdekek és határok választanak is el tőlük.

E részlet az egyházak és népek egymásrautaltságára tanít. A felebaráthoz is csak egy módon közelíthetünk helyesen: azzal a reménységgel, hogy Isten már kimondotta reá, tehát az a neve, hogy „Irgalmazott”. A válaszfalaknak Krisztusban kell leomolniuk. Az apostol is így értette ezt a hóseási helyet a Róm 9:24k.-ben. A fiak – hordozva talán a jelenben még az ítélet jeleit sorsukon – Jézus Krisztusban bátran szólhatnak a kegyelemről, az egy Fő alatti egység reménységében (Jn 10:16).

Hós. 2,4–15. A hűséges küzdelme a hűtlenért.

A szakasz úgy kezdődik, mintha csupán arról lenne szó, hogy a próféta családjában a férj és a hűtlenné vált asszony között kenyértörésre került a sor, s a férj a maga oldalára igyekszik állítani gyermekeit. Hamarosan kiderül azonban, hogy eleitől fogva az a témája, amit a próféta válságosra fordult házassága is kiábrázol: Izráel hűtlenné vált Jahve iránt.

4–9. v. Mindvégig Jahve szól közvetlenül (15. v.). Nem tudjuk pontosan, hogy kik is a fiak, akiknek perelniük kell anyjukkal, mert a 6. v. szerint a fiakhoz sem lesz irgalmas. Valószínű, hogy azokat mozgósítja e felhívással, akik – mint a próféta is – szemben álltak az ország baalizálódott közszellemével. A paráznaság jegyei – melyek eltávolítandók – a szexuálrítusban részt vett nők fátylai (más értelemben: Gen 38:14k.), amulettjei (esetleg hegek, tetoválás). Jelentésük: az ország arculatát, domborzatait elcsúfító Baal-kultuszhelyek. Ezeket már a kánaáni népek is kultuszhelyként használták. Mindegyiknek megvolt a külön baalja (ura), de volt baaljuk a különböző természeti jelenségeknek is. A Baal egyes szám gyűjtőfogalma a sokféle baalnak. Ezeket a kultuszhelyeket a honfoglaló Izráel igyekezett a Jahve-tisztelet helyévé formálni. Volt idő, amikor a Jahve-kultusz diadalmaskodott (1Kir 18). Hóseás kora a nagy visszahanyatlás ideje. – A Baal-kultuszban forgolódók a „paráznaság fiai”. Ha a hűtlen nem hagy fel házasságtörésével – hangzik az ultimátum –, mezítelenre fogja vetkőztetni őt. Lehet, hogy a jogi eljárás részlete volt ez is, ha a válás az asszony hibájából (vétke miatt) történt. Ugyanis a házasságkötéskor a feleség ruházata gondját a férj vállalta magára (Ex 21:10). – A paráznaság fogalma a prófétánál elsősorban vallási szövetségszegés, s csak ezután erkölcsi kilengés. Jahve szövetséget kötött velük a Sínai-hegynél. A mezítelenség fenyítése tehát az elhívás előtti, pusztai állapotot jelenti (Ez 16).

A 7. v.-től módosul az allegória. A hűtlen, a fiak anyja ezúttal már a nép, amikor mintegy férfiéhesen fut a baalok után. Azok a szeretői, tőlük várta nemcsak a tulajdon, de a természet termékenységét is: kenyerét, vizét, gyapját, lenét, olaját, italát. Ezeket tőlük kapott bérének bélyegzi a próféta. Jahve közbeavatkozásának mégsem az eltaszítás a célja, inkább a szelíd kényszerítés avégre, hogy ne találhassanak más utat, csak a Hozzá visszavezetőt. Ezért zárja el útjukat sövénnyel, kőfallal. Jól ismeri társát. Tudja, hogy intézkedése először majd fokozni fogja a tisztátalan vágyakat (a segítség elmaradása arra ingerelt, hogy belelovalják magukat a kultuszi őrjöngésbe, vö. 1Kir 18:28k.), később azonban felocsúdnak a Baal igézetéből. Végül is a hűtlen kimondja megtérésnek első magabiztatását: „…visszatérek előbbi férjemhez” (kohortativus). Állapotának romlása ráébreszti, hogy jobb volt neki akkor, midőn még Jahvéval járt. – Nem véletlen, hogy Hieronymus a tékozló fiú példázatával (Lk 15:18) állította párhuzamba ezt az igehelyet.

A 10–15. v.-ben az előző gondolatok ismétlődnek némileg változó tartalommal. A 10. v. visszatekint: „Épp ő nem tudta…” (a vehi a mondat elején hangsúlyos), hogy nem a baalok, de Jahve volt az, aki eddig is adta nekik nemcsak az életszükségleti cikkeket, de a gazdagságot és luxust jelentő aranyat és ezüstöt is, amiből aztán kiformálták – úgymond hálából – a Baalt. Jön azonban az aratás és a szüret ideje. Ekkor Jahve közbelép és elveszi a termést meg a ruházatra való gyapjút és lent is. Ennek lesz következménye a mezítelenség, egyúttal pellengérre állítás és megszégyenítés is szeretői szeme láttára, s nekik nem lesz szemernyi hatalmuk sem arra, hogy ebben megakadályozzák Jahvét (utalás a baalok tehetetlenségére).

Azután elhozza Jahve a baalizálódott ünnepek szombatját is, azaz véget vet nekik (gúnyos szójáték a sábat, sabbát szavak alkalmazásával). A hag tkp. körtánc, ezúttal a szüretet, ill. a lombsátor ünnepet jelenti (Lev 23:39k.; Bír 21:19k.), mely örömünnep volt. Az örömnek tehát vége lesz. Az ország szőlőskertjei elpusztulnak (Ézs 5:1k.), felveri a bozót, letarolják a mezei vadak, annak ítéleteként, hogy a hűtlenek bujálkodásuk bérének tekintették termését. Megváltozik tehát az ország természeti jellege, pedig már az ősi egyiptomi mondákban is Palesztina szimbóluma volt a szőlő és a fügefa. A „baalok napjai” az ünnepek tarkaságát sejtetik. A baalizálódott Jahve-ünnepek mellett megtarthatták az I. Jeroboám szerezte külön ünnepet is a bételi aranyborjú tiszteletére (1Kir 12:32k.), további ünnepeket adtak a helyi baaloknak szentelt napok. – A féltékeny, szerető férj fájdalma és szomorúsága van e rövid mondatban: „engem meg elfelejtett”. Csalódottan tekintett Jahve hűtlen társa után, amikor a processziók alkalmával gyűrűkkel, függőkkel felcicomázva és füstölögtetve vonult baaljai nyomában. Az ÚSZ gyülekezetének az üzenet röviden így summázható: Isten gondviselése szövetségének, s a benne való hűséges megmaradásnak a tartozéka. Jézus így fogalmazta meg e gondolatot: „…keressétek először Isten országát és annak igazságát és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6:33).

Hós. 2,16–25. Új szövetség napja.

Bármennyire igézetes volt is a baalok ámítása, Jahve nem adja fel a küzdelmet szeretett társa megnyerésére. Újra megkörnyékezi, szerelmes szóval a szívére beszél, szinte elámítja (pátáh = „elámít, félrevezet”), de e szelíd csalogatás üdvösséges lesz. Új lehetőség arra, hogy valóban elölről kezdjenek mindent ott a pusztában, mint hajdanán, az első szerelem idején (Ez 16:6k.; Jel 2:4). A puszta nem eszményi állapot ugyan, de alkalmas hely az újrakezdésre. Ott kezdődnek majd a csodák (vö. Ézs 40:1k.). A pusztaság szőlőskertté válik. Az Ákór völgye – Ákán bűnének és megkövezésének helye pedig (Józs 7:24k.; vö. Ézs 65:10) a reménység kapujává lesz. – S Jahve udvarlása nem lesz eredménytelen. Népe úgy teszi majd kezét a kezébe, mint egykor, ifjúsága napjaiban, Egyiptomból történt feljövetele idején. Igennel válaszol (cánáh), midőn újból megkéri kezét. Szeretettel viszonozza a közeledést, mert „azon a napon” így kiált majd: „férjem!”. Nem csupán mondja, hanem kiáltja, és a megszólítás is bizalmasabb, mint az „uram”, azaz „baalom”, mely inkább az asszony tulajdonosát jelenti, aki a keleti jogszokások feltételei szerint tett szert az asszonyra. Megvásárolta, tekintet nélkül arra, hogy talál-e viszontvonzalomra. Polemikus éle is van e fogalmazásnak, mert a „baal” megszólítás azonos a baal isten vagy istenek nevével. – Akkor majd eltávolítja a baalok neveit a szájukból, hogy többé ne azokat hívják segítségül. Istenek alkonya lesz tehát az az eszkhatologikus nap, s végül Jahve marad egyedül népe társaként. – Az ÚSZ egyháza is hasonló vágyakozással kiált ama napon majd a vőlegény után (Jel 22:17).

20–22. v. Ama nap szövetségkötések napja is lesz. Minden szövetség népéért köttetik, rájuk lesz tekintettel (láhäm). Az állatvilág is bevonatik e szövetségbe. Azelőtt Jahve eszközei voltak ők is az ítéletben (2:14). A megkötendő szövetség paradicsomi békeállapotot hoz majd, és Jahve lesz a közvetítő az ellenséges felek között (a „mező vadja, az ég madara…” erősen emlékeztetnek a Gen 1:30-ra). – A béke nem csak a természetre, de a népekre, s a történelemre is kihat. Isten erőteljesen avatkozik az eseményekbe. A fegyvereket és magát a háborút is „kitörli” a földről (az ’äräc szélesebb horizontú, mint az „ország”, vö. 4:1k.), és nyugodt biztonságot ad nekik. – A háborúkat a termőföldek pusztulása, vadállatok okozta tetemes károk követték (Jer 15:3), de kártevésük majd megszűnik. – Midőn a káoszból ily módon újból kozmosz lesz, az Isten teremtő, kegyelmes közbelépésének eredménye az. Ezért tekinthetjük kegyelmi tettnek a teremtést, a Nóéval kötött szövetséget és a messiási időket is (Ézs 11:6k.).

Jahve új frigyet köt népével, mely nem a réginek a kifoltozása lesz, hanem teljesen új, mintha előbb mi sem történt volna. Az „eljegyezlek” nem egészen találó az ’ára¶ ige megfelelőjének. Valamivel jobb a „társul veszlek”, mert ha a vőlegény már lefizette a jegyajándékot, a móhart, vele az utolsó akadályt is eltávolította a házasság útjából, társa jogilag már feleségének számított (Deut 22:23k.). – Jahve jegyajándékai az ÓSZ kardinális fogalmai: cädäq „igazság”, mispát „jogrend”, häszäd „szövetséghű ragaszkodás”, rahamim „irgalom”, ’ämunáh „hűség” lesznek. Ezekből majd népe megismeri Őt. A dacat Jahväh nem merő értelmi megismerés. A szövetséges társ gondolatainak, tervének és akaratának ismeretét, egyben közösséget és feltétlen bizalmat is jelent.

23–25. v. Isten – ég – föld – természet – növény- és állatvilág – ember, az ítélet idején egymástól elszakadva, sőt szembefordulva egymással, ajándékait visszatartva szenvedett magára hagyatva. – A történelmi háttér valószínűleg a 733-ban III. Tiglat-Pileszertől elszenvedett vereség, amikor az északi területek, így a Jezréel síksága is, asszír provinciává lettek (2Kir 15:29). A jezréeli síkság kiáltása tehát nem talált meghallgatásra. Az a nap azonban e tekintetben is gyökeres fordulatot hoz. A meghallgattatások láncolata épül ki Jezréeltől Jahvéig és Jahvétól Jezréelig. Az ég – föld – és termékei sorrend párhuzamos a második teremtéstörténettel (Gen 2:4bk.). Eső hull, gabona, szőlő és olajfa mind sarjadásnak indul és Jezréel részesedik a gyümölcséből. Jezréel nemcsak földrajzi név most, de az első fiú és Izráel új neve is (2:2g), akiket – a kegyelem etimológiája szerint – Jahve magának vet el az országban. Kérdéses, hogy a zeractíhá nn. a 25a-ban nem így fordítandó-e: „termékennyé teszem őt magamnak” (lí), a fiak tehát Jahvéé lesznek, természetesen termékenységi rítus nélkül (vö. 18c: „férjem”). Akkor majd megkönyörül Ló ruhámáh-n is, mely név- és sorsváltozást is hoz magával. A Ló cammi-t meg cammi „népem” néven szólítja. Az új nevek kimondása ünnepélyes és hivatalos nyilatkozat, s azt jelenti, hogy gyermekéül fogadja őket. Népe pedig hitvallástétellel válaszol: „Istenem!”. A jeremiási új szövetségnek már itt megtalálható minden eleme, csupán az új nevet kellett Jeremiásnak hozzáadnia (31:31k.). E prófétai ígéretek nyomát követi az újszövetségi „idők teljessége” (Gal 4:4; Ef 1:10) is. Keresztelő János a pusztában gyűjtött új népet, hogy a vőlegényt (Jn 3:29) menyasszonyként fogadhassa. Jézus szintén arról beszél, hogy örül a násznép, mikor vele van a vőlegény. Együttlétük nem a régi ismétlése vagy javítgatása, mert új folt nem való régi ruhára, új bornak új tömlő kell (Mk 2:19k.). A házassági közösség nevelő és tisztogató szeretetét hasonlatként alkalmazza az apostol is, midőn az egyház reménységéről beszél (Ef 5:27).

Hós. III. RÉSZ Hós. 3,1–5. Jahve céltudatos szeretete.

Ellentétben az 1. fejezettel, Hóseás ezúttal személyes vallomásként szól családi élete további alakulásáról. Újból Jahve a kezdeményező, s a próféta engedelmeskedik.

„Szeresd az asszonyt!” – így szól a parancs. De ki ez az asszony, akinek nevéről különben hallgat az ige? Isten, még határozott utasításaiban is tapintatos. A próféta úgyis tudja, hogy kiről van szó. Mindazáltal a tényeknek el kell hangozniuk. Az asszony tehát „házasságtörő”. A korábbi, kultikus színezetű tisztátalanság immár házasságtöréssé vált, mert „(egy) társ szeretője” (part. pass. tolerativum). A ré’a nem a próféta, ezért kell neki újból szeretnie hűtlen társát. Jahve szava teremtő erejű parancs, ezzel ébreszti fel megint Hóseásban a szeretetet. Név hiányában is kétségtelen, hogy Gómerről van szó, aki időközben mélyre süllyedt. Két adatból sejthetjük ezt, anélkül hogy képzeletünkkel pótolnánk a hiányzó láncszemeket: 1. A „társ” valószínűleg kollektíve értendő. 2. Az ár, amit a próféta fizetett érte, 30 sekel volt. Az Ex 21:32 (Zak 11:12) szerint ennyi volt az ára egy rabszolgának. A másfél hómer árpa a 2Kir 7:1k. szerint – bár háborús időkben – mintegy 15 seqel értékű volt + 15 ezüst sekel, összesen 30. A prófétának tehát rabszolga állapotból kellett kiváltania hűtlen asszonyát.

A házasság második szakaszának más az üzenete, mint volt az elsőnek. Az első a nép bűnét és az ítéletet példázta, e mostani viszont Jahve szeretetét, ezért is szól a parancs ekként: „Szeresd…” mindannak ellenére, ami történt. Jahve szeretete is ilyen megmagyarázhatatlan (az 1e-sor kezdete hangsúlyos): „pedig ők…” idegen istenek mazsolakalácsait majszolgatják a kultikus lakomákon, de Jahve szeretetének édességét megvetik.

A 3. v.-ből is sejthető, hogy valóban rabszolgavásárlásról van szó. Az asszonynak nincs többé lehetősége, hogy ura házát elhagyja. És mégis feleség ő, férje szigorú szeretetének fegyelme alatt. De ez a fegyelem a férj böjtje is, nem csak az asszonyé! Ez a megoldás magyarázható a Deut 24:4-ből, de nem az ok, hanem az üzenet és a cél itt a döntő szempont. A 2. r.-ből (16. v.) érthető az, amit a prófétának ki kell ábrázolnia a közös böjttel. Eszerint a pusztai állapothoz hasonló jövendő vár Izráelre. Megszűnik az állami lét és intézményei is szünetelnek (királyok, főemberek), továbbá nélkülözniük kell szinkretista vallásosságuk kedvenc eszközeit. Olyan pontok voltak ezek, ahol a legkönnyebben keveredhetett egymással az izráeli és a kánaáni kultusz. Nevezetesen az áldozatokat, lakomáikkal együtt, a szent oszlopokat (maccébáh, Deut 16:22), az efódot (jóslásra is használt papi ruha volt az úrímmal és tummímmal, 1Sám 23:9; 30:7), és a – vélhetően bálványocskákat jelentő – teráfokat (Bír 17:5; 18:14k.). Ezzel fogja Jahve kiéheztetni népe lelkét, míg majd „végül” önként fognak visszatérni Istenükhöz. Őt fogják keresni egyedül, a tisztelet és szeretet szent félelmével ismerik fel jóságát (Jahve „jósága” szövetségének testi-lelki ajándékait jelenti, nem általánosságokban mozgó szívjóság az). – Meglepő, hogy az 5c Dávidról, mint egy élő, „a napok végén” megkereshető és megtalálható eszkhatologikus királyról beszél. Júdeai eredetű, messiási színezetű ígéret ez. Majd csak végül érti meg Isten népe, hogy a böjtre kényszerítő eljárás szeretetből ered, s az eredménye gyógyulás lesz. Újból hangsúlyozandó, hogy Jahve számára is lemondás ez az út. Isten legnagyobb böjtje az, hogy Egyszülöttjét adta értünk. Ő pedig önmagát megüresítve, szolgai formát vett fel, irántunk való irgalmából. Ezzel indít minket is hasonló közösségvállalásra: „Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?” (1Kor 11:29).

Hóseás házassága.

Bár e kommentárnak nem célja, hogy különböző nézeteket szembesítsen egymással, mégis, Hóseás házassága kapcsán szükségesnek látszik, hogy – ha röviden is – ismertessük a különböző nézeteket, egyúttal pedig a szövegre támaszkodó, leginkább elfogadható álláspontot. A) Van, aki azt mondja, hogy a próféta házasságáról elmondottak nem valóságos történet. A próféta csak vízióban láthatta az egészet, amit pedig ennek nyomán elmond, az allegória. E véleményre az válaszolható, hogy az asszonynak és gyermekeinek nevük van. Tehát valóságos személyek, akik joggal mondhatták volna: Alaptalan ráfogás, amit mondasz, hogy beszélhetsz olyasmiket rólunk, ami nem igaz!

B) Egyre egységesebb a magyarázók álláspontja a tekintetben, hogy valóságos történettel van dolgunk. Árnyalatok vannak azonban ezen a ponton is.

a) Némelyek szerint az 1. és a 3. r. egyugyanazon esemény kétféle változata. Időben nem egymást követik, hanem ugyanarról van szó, csak az elbeszélő más.

Ennek azonban ellentmond a 3:1b cód „még, ismét, újból” jelentésű szócskája. Kétségtelen, hogy a 3. r. időben követi az elsőt.

b) Gómert mentegetve, többen azt állítják, hogy a „paráznaság asszonya”, ill. „… gyermekei” a 2:7a és 6b helyekről került az 1:2cd-be. Ezt egy későbbi magyarázó számlájára írják. Szerintük Gómer tiszta volt. Különben azt mondhatta bárki a prófétának: Mit tiltakozol olyasmi ellen, ami ellen családodban nem tiltakozol? – hangzik az érvelésük. A válasz erre az lehet, hogy a gyermekek neveiben – közvetve – ott a tiltakozás. Egyébként a házasság, aztán a gyermekek nevei, s a hozzájuk fűzött prófétai magyarázat együtt mutatják fel a teljes üzenetet, s az így félreérthetetlen.

c) Más álláspont szerint a 3. r.-ben egy másik asszonyról (ágyasról) esik szó, akit a próféta megvett, majd pedig otthonában tartotta, de feleségévé soha nem lett. – Erre azt mondhatjuk, hogy – böjtjük ellenére – nemcsak megvennie, de szeretnie is kellett a prófétának. Továbbá: az egész eseménysor Jahve szeretetét példázza. Hogyan ábrázolná ki a házasság második szakasza Jahve ragaszkodását hűtlen népéhez, ha ez az asszony másvalaki lenne, s nem Gómer?

d) Megint mások szerint a szemet szúró két elnevezés az 1:2ed-ben egyszerűen azt jelenti: bálványimádó. Legfeljebb arról lehet szó, hogy Gómer bizonyos hajlamot hozott magával a házasságba, ami azután az idők folyamán válhatott valóságos házasságtöréssé. A próféta pedig családi dolgain való töprengésében utólag következtetett így: Bizonyára Jahvétól lett a dolog, mondani akart valamit népének az ő házassága tragédiáján keresztül. Egyébként is elképzelhetetlen – mondják –, hogy a próféta részt vett volna jegyesével a szüzesség feláldozásának szertartásán. A válasz a fentiekre az alábbiakban adható meg:

1. Az elsődleges indíttatás az volt, hogy Jahve szólt. A próféta nem utólag töpreng a történteken, hanem indul és engedelmeskedik. A kiindulópont nem lehet lélektani, csak teológiai.

2. Nincs rá adat, hogy lett volna külön rítusa a szüzesség feláldozásának, volt viszont a házasság időpontjától függetlenül termékenységi kultusz (vö. 4:14ab).

3. Senki nem állítja, hogy a próféta részt vett volna csak egyszer is ilyenen, mert nem csak annak volt üzenete, amit a próféta tett, volt annak is, amit nem vállalt, azaz hogy nem vett részt ilyen kultuszban. 4. Mi szerint tájékozódott akkor a próféta? Nos, a kultuszban való részvételt a közvélemény nem tartotta szégyennek. Ezért voltak külső, divatszerű ismertetőjelei. Ilyenek a 2:4de fátylai, amulettjei. Jezabel is kifestette magát (2Kir 9:30).

5. Hogy pedig Gómer csak hajlamos lett volna – nevelés, a közszellem miatt – arra, aminek azután hamarosan áldozatul esett? A szövegből világosan kitűnik, hogy ’issáh, azaz asszony volt, nem volt már betúláh, de qedésáh sem volt.

6. A házasság két szakasza között volt-e válás? Némelyek a 2:4bc sorait válási formulának tartják. Viszont a Deut 24:4 tiltja, hogy az elváltat újból elvegye első férje. Ott azonban egy második férj halála is feltételezett közben, az eset tehát más. Tény az, hogy nincs a válásról adat. Közvetett bizonyíték, hogy a Jer 3:1 sem teszi a válást valószínűvé. Az Ézs 50:1 is azt kérdezi: „Hol van anyátok elváló levele…?”. Tehát nincs. Inkább az a valószínű, hogy Gómer vagy egyszerűen elment, vagy elküldte a próféta, viselt dolgai miatt, de válólevél nélkül, így az újbóli visszafogadás nem ütközött a Deut 24:1–4 rendelkezéseibe. – Különben is a próféta jelszerű döntésében a törvénynél nagyobb van jelen, mely minőségében eléri az ÚSZ-i kegyelem mértékét.