Dániel VI. RÉSZ

Ez a fejezet a 3. résszel mutat felépítésében is és tartalmi vonatkozásban is hasonlóságot.

Dán. 6,1–9. Dárius megtilt minden kultuszi gyakorlatot.

A 6. rész datálása megint csak nehézségekbe ütközik. Egy méd Dáriusról (6:1), aki Xerxes fia (9:1) és Kyros elődje lett volna (10:1), nem tudunk. A 2. versben egy közigazgatási reformról van szó, a birodalomnak 120 kormányzási egységre való beosztásáról (LXX: 127; Herodotos: 20). Herodotos és Platon ezt a közigazgatási reformot a harmadik perzsa királlyal, I. Dáriusszal, Kyros fiának, Kambysesnek az utódjával hozza kapcsolatba. Ez az 1. Dárius, akinek apja, Hystaspes, Parthia helytartója volt valószínűleg, Kambyses halála után a perzsa birodalom széthullását csak súlyos harcok árán tudta megakadályozni. A Dán nyilván erre a Dáriusra gondol.

Dániel a három legmagasabb tisztségviselő egyike lesz (vö. 5:7; 5:29). I. Dárius alatt és után megindult a perzsa birodalomban egy folyamat, amely a birodalom nacionális karakterét háttérbe szorította. Erre céloz a Dán, amikor Dánielt, a nem-perzsát, mint az országnak a király után (egyik) legmagasabb tisztségviselőjét jelöli meg. Dánielnek kormányzóvá való kinevezése persze kihívta kormányzótársai féltékenységét, annál is inkább, mert Dániel Istentől kapott karizmájával kitűnt közülük (3. vers). Megtalálják a módját is, hogy hogyan szítsanak ellentétet a király és Dániel között. A törvény (dat), amely mindkettőjüknek parancsol, Dánielnek az Isten törvénye (6. vers; ezen a helyen nyilván a héber toráh szóval azonos jelentésű); Dáriusnak pedig a király törvénye, amely a médek és perzsák törvénye szerint megváltoztathatatlan volt (Eszt 1:19; 8:8 csak bizonyos esetekre vonatkoztatja a megváltoztathatatlanságot, a Dán szerint azonban ez a rendelkezés általános érvényű volt).

A király beleesik a csapdába. Az, amit a féltékenykedők kívánnak, a következő: a király tiltson be egy hónapra minden kultuszi gyakorlatot, kivéve a saját tiszteletét (vö. 3:1kk.), s aki ezt a tilalmat megszegi, azt az oroszlánok vermébe vessék (valószínűleg ketrecről van szó, ahol az oroszlánokat, amelyeket ünnepségeken szerepeltettek, tartották).

Dán. 6,10–19. Dániel megszegi Dárius rendelkezését és oroszlánok közé vettetik.

Dániel éppen úgy nem akceptálta a királynak a Jahve-kultusztól eltéríteni kívánó rendelkezéseit, mint ahogy arról a 3. fejezetben olvasunk Nabukadneccar rendelkezésével kapcsolatban. Az exilium idején alakult ki az a privátliturgiai gyakorlat a zsinagógai istentiszteletek mintájára, hogy minden hithű zsidó naponta háromszor egyéni istentiszteletet tartott (a jeruzsálemi templomban naponta kétszer volt áldozat, illetve istentisztelet: Ex 29:39; Num 28:4). A privát-istentisztelet fő része, csakúgy, mint a zsinagógai istentiszteleté, az imádság volt. A hithű zsidó leborulva és Jeruzsálem felé fordulva imádkozott (11. vers).

Dániel „törvényszegéséről” tudomást szerezve, a hivatalnokok azonnal jelentkeznek Dáriusnál és követelik a rendelkezés értelmében Dániel megbüntetését. Dárius nem szívesen tesz eleget ugyan ennek a kívánságnak, de köti őt saját hatalma, Dánielt az oroszlánok ketrecébe vetik.

Dán. 6,20–25. Dániel megmenekül.

Dárius, ellentétben Nabukadneccarral (3:24kk.), nagy szorongások között megy az oroszlánok ketrecéhez, titkon mégis abban reménykedve, hogy Dánielt megmentette eddig is hatalmasnak mutatkozó Istene. Valóban, Dániel sértetlenül került ki az oroszlánok közül, ahová most már azok kerülnek, akik Dánielt vádolták (vö. Deut 19:16–19).

Ez a Dániel-történet a vigasztalás és bizakodás forrásává vált (Zsid 11:33k.). Az óegyház művészete Dániel megmenekedését az oroszlánok barlangjából úgy fogta fel, mint a feltámadás szimbólumát. A zsidó művészetben is felhasználták a „Dániel az oroszlánok barlangjában” momentumát.

Dán. 6,26–29. Dárius rendelkezése.

Éppúgy, mint Nabukadneccar a harmadik részben, most Dárius ad ki egy proklamációt. Dárius proklamációja többet mond, mint Nabukadneccaré. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük a különbséget kettőjük viselkedése között. A 29. vers történeti eligazítást kíván adni – a valóságban persze Kyros előbb uralkodott, mint Dárius.

Dán. VII. RÉSZ Ezt a részt a magyarázók a Dán központi részének ismerik el. A fejezet bizonyos részei ritmikus formában vannak megírva, de ebből a fejezet nem egységes voltára nem lehet következtetni.

Dán. 7,1–8. A négy állat.

Az 1. vers szerint a látomást Dániel Belsazár király első évében látta, tehát korábban, mint ahogy a 6. részben elmondottak lezajlottak. Nincsen szükség arra, hogy más dátumot állapítsunk meg a 7. fejezet számára, csak azért, hogy a történtek folyamatosságát időrendben biztosítsuk. A víziók abban az időszakban jelentek meg Dánielnek, amelyikről beszámol az 1–6. részekben. Nagyobb problémát jelent Belsazárnak, mint királynak a szerepeltetése. Belsazár soha nem volt király, bár távollevő apját helyettesítette. Apja megint csak nem Nabukadneccar volt, mint azt a Dán állítja, hanem Nabonidus, az utolsó babiloni uralkodó.

A 2. verstől kezdve számol be a Dán a négy állat alakjáról. A négy állat a „nagy tenger”-ből emelkedik ki – ezzel a kifejezéssel a Földközi-tengert szokták jelölni. A magyarázók általában párhuzamot vonnak a 2. versben említett „nagy tenger” és a teremtési mítoszok (Babilon), továbbá a Gen 1:2 tengere közt. Ezt az összehasonlítást az teszi nehézzé, hogy a négy állat négy történelmi korszakot kíván reprezentálni, mégpedig a Nabukadneccar birodalmával kezdődően (vö. 2. rész), úgyhogy a teremtésnek nem sok helye marad az egész képben.

Mind a négy állat a tengerből jön ki, és mivel a négy égtájról jövő széltől viharos tenger a rosszat szimbolizálja, ez konzekvenciák levonására kötelez a négy állat megítélését illetően is; az ítélet mind a négy fölött elmarasztaló. Ilyen vonatkozásban egy nevezőre hozható mind a négy, bár, mint a 3. versben olvassuk, mind a négy más.

Az első állat oroszlán, sasszárnyakkal. Ez az állat a babiloni, és még inkább az asszíriai képekről ismert. A 4. vers zárómondata utal a 4:13-ra. Minden valószínűség szerint a babiloni birodalmat szimbolizálja. Az a tény, hogy az oroszlán szárnyai kitépettek, nem (csak) azt jelenti, hogy hatalmától megfosztatott, hanem emberformájúsága is következik ebből.

A második állat medve. A medve nem szerepel gyakran szimbolikus állatként. Problematikus annak a megfejtése, hogy mit jelent, hogy csak az egyik oldalára van állítva. Talán, hogy nincs a kapacitása kihasználva száz százalékig? A három borda a szájában jelképezi a (már majdnem elfogyasztott) zsákmányt (vö. Ámós 3:12). Nincs megmondva, hogy ki biztatja húsevésre. Ez azt jelenti, hogy Isten maga az, aki szól. A medve a Dán 7-ben minden valószínűség szerint a méd birodalmat jelenti. A harmadik állat, a párduc, a perzsa birodalmat reprezentálja. A négy szárny talán a perzsa seregek gyorsaságára utal (vö. Ézs 41:3). A négy fej viszont vagy a Dán 11:2-ben említett négy király, vagy a perzsa királyok közül másik négy.

A negyedik állat, a sas, a görög (macedóniai) birodalom. A vas említése kapcsolatba hozza a sas képét a 2:40-nel, a negyedik birodalom képével. A szarvak egyes uralkodókat reprezentálnak, mégpedig nem egy korszak különböző uralkodóit, hanem egymást követő királyokat.

Dán. 7,9–14. Az „Öregkorú” és az „Emberfia”.

Ezekben a versekben egy ítélethozatal van leírva. Az „Öregkorú” elnevezés utal Isten örökkévaló voltára. Az Isten leírásánál nem időzik sokat a Dán, áttér a környezet leírására. Az egész környezet Isten hatalmát dokumentálja. Az is az isteni hatalom bemutatására szolgál, hogy az Istent szolgálók seregének száma végtelen (tízezerszer tízezer). A könyvek említése (10. vers) is mutatja, hogy hivatalos úton történik a bíráskodás.

A 13. vers adja tudtul az „Emberfiának”, vagy „emberhez hasonlónak” (bar’änos) a megjelenését. A k prepozíció jelentheti a „mint” összehasonlító szót, de jelentheti az identitást is. Az „Emberfia” magyarázatánál problematikus, hogy individuumról van-e szó vagy pedig kollektív jelentése van-e ennek a kifejezésnek. Az Etióp Enok-könyvben, a IV. Esdrás könyvében és az evangéliumokban egyértelműen individuális jelentéstartalma van az Emberfiának. A Dán-ben viszont általában a kollektív jelentést szokták kiemelni, mégpedig úgy, hogy az „Emberfia” Izráelt jelentené. Azt a magyarázók rendszerint hangsúlyozzák, hogy az individuális és a kollektív jelentésű „Emberfia” fogalom nyugodtan kialakulhatott egymás mellett, illetve Dániel az individuális fogalom kollektív vonásait húzza meg erősebben.

A magyarázók az „Emberfián” a Dán-ben általában Izráelt értik. Csakhogy, mivel az állatok világbirodalmakat jelentenek, valószínű, hogy az Emberfia is világhatalom. Különbség áll fenn azonban az állatok által reprezentált világhatalmak és az Emberfia által képviselt világhatalom között, amely különbséget a kép is érzékeltet: állat – ember. Másrészt kétségtelen, hogy az Emberfiának a Dán-ben vannak individuális vonásai (13. vers: megjelenik az „Öregkorú” előtt; 14. vers: országot kap). Az Emberfia a Dán-ben nem a szenvedő Messiás megszemélyesítője (másként Márk 8:31 és máshol). Dán. 7,15–22. A négy állat. Most Dániel érzi szükségét annak, hogy víziója értelmét megtudakolja. A négy állat négy király (LXX és Theodotion: négy birodalom, ami lényegében ugyanazt jelenti). Dániel érdeklődése mindenekelőtt a negyedik állat felé fordul: a görög-macedóniai birodalom felé – ez az a birodalom, amelyik a Dán szerint különbözik a másik háromtól. A tíz szarvat az exegeták a legkülönbözőbb magyarázatokkal kísérték – általában vagy ptolemeida és szeleukida, vagy csak szeleukida uralkodókat értettek rajta. Az a vélemény is elhangzott, hogy nem szükséges tíz konkrét uralkodóra gondolni, hanem a tízes szám a teljességet jelenti. Bizonyosan egyik felfogásról sem állítható, hogy igaza lenne. Tény az, hogy a Dán történelmi személyeket értett rajtuk.

Dán. 7,23–28. A negyedik állat (folytatás).

A negyedik állat a legjelentősebb Dániel számára. Míg a tíz szarv értelmezésénél feltételezésekre vagyunk utalva, addig a később növekedett szarv tekintetében (7:8.11.20.24k.) megegyeznek a kutatók. IV. Antiochus Epiphanesről (175–163) van szó. Ő volt az, aki a kultuszi terminusokat és a zsidók törvényét, a tórát megváltoztatta (1Mak 1:41k.).

Kik voltak a „szentek”, akik Antiochus Epiphanes kezébe adattak? A 17–18. vers Dániel látomásának a summáját adja: a négy birodalom után egy ötödik birodalom következik: ha az Emberfiát individuálisan magyarázzuk, akkor egy messiási birodalomról beszélhetünk, ha kollektív jelentést tulajdonítunk neki, akkor pedig egy, az Isten választottaiból álló gyülekezet (a szemek) fog egy birodalmat alkotni és uralkodni. A négy – ellenséges – birodalom alatt a Dán kétségtelenül történetileg létező, illetve létezett birodalmakat és korszakokat értett. Bizonyára ez a helyzet a „magasságos szenteinek” a birodalmával is, de azzal a különbséggel, hogy a Dán itt a történelmet a végidőkig való kifejlődésében nézi. IV. Antiochus Epiphanes ugyan a zsidók ellen hadakozik (konkrét történeti esemény a 25. vers), de hatalma korlátozott: időig, időkig (két időig) és fél időig tart (összesen 31/2, a szent hetes szám fele). Az időpont megadásával adta tudtul a Dán, hogy Antiochus Epiphanes hatalma a „szentek” fölött korlátozva van. Az Antiochus uralma után következő állapotot a Dán mint a végidők korszakát írja le, mint eszkatologikus időszakot, amely az örökkévalóságig tart.

A záró (28.) vers az 1. verssel együtt keretet ad a víziónak. Dániel nyugtalansága azonban nem oszlott el azzal, hogy az álom értelmét megragadta, ez ad átmenetet a következő fejezetekhez.

Dán. VIII. RÉSZ

Dán. 8,1–2. Idő- és helymeghatározás.

Az időmeghatározás a 7. fejezettel való kapcsolatot kívánja dokumentálni. Bár a Dán a babiloni uralom végét jelöli meg időpontul, a helyszínt mégis a Babilontól keletre fekvő Elám területére teszi. Susa városáról van szó, amely erődítménnyé volt kiépítve és a perzsa királyoknak volt a székhelye (itt is és az Eszter könyvében is úgy szerepel, mint a perzsa uralom székhelye). Az Ulaj folyót a Susától keletre folyó Eulaeus folyóval szokták azonosítani.

Dán. 8,3–14. A kos és a kecskebak.

A 20. versből tudjuk, hogy a kos a méd-perzsa birodalmat személyesíti meg. A perzsa korból származó, de valószínűleg babiloni eredetű asztrológiai térkép szerint Perzsia a kos, Szíria pedig a kecskebak. Szíriát viszont a görög-macedóniai birodalommal lehet azonosítani attól a kortól kezdve, amikor a szeleukida birodalom Szíriában létrejött. A kos esetében az egyik szarv a médeket, a másik, a később növő, a perzsa birodalmat jelenti. Az utóbbi a nagyobb a 3. vers szerint – utalás a perzsa birodalom nagyobb jelentőségére. Csak három irány van megnevezve, amerre a bak öklelt, mert a negyedik irány felől, kelet felől terjeszkedett a méd-perzsa birodalom.

A bibliai kecskebaknak az unicornus-nak csak egy szarva van: a 21b ismeretében ez az egy szarv Nagy Sándort jelképezi. A 8. vers számol be Nagy Sándor hirtelen haláláról – a nagy szarv letörik – és az utána következő diadoch-uralomról. A 8. versben szereplő négy (új) szarv azonosítása egyes uralkodókkal csak feltevés maradhat – bizonyosat nem tudunk.

A kis szarv (9. vers) IV. Antiochus Epiphanes – a 9. vers az ő hódításairól számol be Egyiptom és Mezopotámia felé. Ő az, aki a támid-áldozatot (Ex 29:38kk.; Num 28:3kk.) betiltotta és a templomot megszentségtelenítette azáltal, hogy 157 december 8-án az oltárra Zeus Olympios emblémáját helyeztette.

A vízióba egy audíció leírása van közbeiktatva (13. vers; vö. Zak 1:12k.). A felelet szerint 2300 estéig és reggelig – vagyis 1150 napig tart a templom megszentségtelenítése. Azért van említve külön az este és a reggel, mert a támid-áldozatokat este és reggel mutatták be. Mivel a nap naplementekor (kb. 18 órakor) ért véget, az új nap első áldozata az esti áldozat volt. Az 1150 napig tartó megszentségtelenítése a templomnak nem vaticinium ex eventu. A Dán szerzője valószínűleg akkor írhatta ezt a jövendölést, amikor ugyan a Makkabeus Júdás által lehetővé tett templomszentelés még nem következett be, de a Makkabeusok harci sikerei minden kétséget kizárólag mutatták, hogy be fog következni. Az 1150 nap egyébként is csak hozzávetőlegesen azonosítható a 7:25 adatával (amennyiben az „időket” duális értelemben vesszük, és három és fél évvel számolunk).

Dán. 8,15–27. A látomás értelmét mennyei lény adja tudtul.

A neve is fel van jegyezve: ez az első eset az Ószövetségben, hogy egy angyal név szerint van említve. A Dán magyarázatát a látomásokhoz már a látomás leírásánál anticipáltuk, annak ismétlése fölösleges. Szakaszunkban három vers is utal arra (17.19.26.), hogy a látomásnak nem csupán kortörténeti jelentősége van. Ez persze nem jelenti azt, hogy az apokaliptikus jelrendszert ki kellene venni abból a kortörténeti összefüggésből, amelybe a Dán állítja (vö. 20k. versek). Nem von le a bibliai üzenet értékéből semmit, ha nem próbálunk kiagyalt krisztológiai vagy egyháztörténeti magyarázatokkal közelíteni a szöveghez, épp ellenkezőleg, ez hamisítaná meg a Dán tulajdonképpeni mondanivalóját. A Dán az egyház számára mindig aktuális mondanivalója abban van, hogy Izráelnek, az ószövetségi istennépének a történetével foglalkozik.

Dán. IX. RÉSZ

Dán. 9,1–2. Bevezetés.

Mint általában a Dán-ben, ez sem problémamentes. A 9:1 első méd királynak Dáriust teszi meg, és hozzá azt állítja, hogy ez a Dárius Xerxes fia lett volna. Amennyiben Dáriuson I. Dárius perzsa uralkodó értendő, ennek volt a fia Xerxes. Dániel érdeklődésének középpontjában a hetvenéves fogságról szóló jeremiási jövendölés áll (Jer 25:11; 29:10). A Dán szerzője hasonlóságot lát a 70 éves babiloni fogságban sínylődő Izráel és a IV. Antiochus Epiphanes korabeli események között. Ez az előfeltétele a bevezető verseket követő imának.

Dán. 9,3–19. Dániel imája.

Az imádság műfaja: bűnvalló (4–14. versek) és kérő (15–19. versek) ima. Kollektív jellege van, még akkor is, ha a nép – vagy a gyülekezet – nem részese is konkrétan az imának. A Zsoltárok könyvéből a következő zsoltárok kínálkoznak parallelnek: Zsolt 44; 74; 79–80.

Dániel bűnvallása teljes, minden fenntartás nélkül Isten igazságát látja érvényre jutni abban, hogy a bűnös, lázadó népet Isten kivetette ősei földjéből. Az isteni igazságosság érvényesülésének elismerése az ember életének az alakulásában az előfeltétele annak, hogy az Úr kegyelméért könyöröghessünk. Az imádság második felében az a kérés hangzik el, hogy Isten ne hagyja magára a bűnére ráeszmélt népet, amely azzal, hogy bűnbánatra kész, újra utat talált Istenhez.

Dán. 9,20–27. Gábriel magyarázata Izráel sorsáról.

Az imára adott válasz az angelus interpres megjelenése, ugyanarról a Gábrielről van szó, aki a 8. fejezetben megjelent Dánielnek. Az esti áldozat említése csupán időmeghatározás: abban az időpontban jelent meg az angyal, amikor a nap első áldozatát (az esti támidáldozatot) szokták megáldozni. A Gábriel adta magyarázat lényegében a jeremiási jövendölés új interpretálása (Dán 9:2; Jer 25:11; 29:10). A szöveg, amelynek utalásait nagyon nehéz azonosítani, szövegkritikai szempontból is nagyon romlott állapotban van.

Jeremiás 70 évről beszél. A Dán viszont hetven „hétről”, évhétről számol be. A hétéves periódusokban való számolás a Lev 26:34k.-re mehet vissza (vö. 2Krón 36:20k.). A „szentek szentje”, amelyik felkenettetik, nem a Messiás, hanem vagy a templom, vagy az oltár értendő rajta (vö. Ez 43:12; 45:3; az oltárra vonatkoztatva Ex 29:37).

A kiindulópont a jeremiási jövendölés a templom helyreállításáról, mégpedig a jövendölés tartalma, tehát Jeruzsálem eleste (587); függetlenül attól, hogy Jeremiás mikor mondotta el a jövendölést. 587-től kezdve tehát 70 évhétre osztja be a Dán az időt a kultusz helyreállításáig. A 70 évhét megint csak szakaszokra oszlik: 7–62 – fél-fél.

Az első periódus hét évhét, 587-től a „Messiás-fejedelem” megjelenéséig (másiah nágíd). 587-től Kyros ediktumáig, 539-ig valóban majdnem pontosan 49 év telt el. Az 539-es dátumhoz kell számítani a templom felszentelését is (515), mint ami időben ugyan nem esett egybe a babiloni fogságból való visszatéréssel, de szorosan összefügg vele. A 25. versben említett Messiás tehát egy olyan személy, aki az exilium végén élt. Pontosan nem lehet megállapítani, hogy kire gondol a Dán. A magyarázók vagy Kyrosra gondolnak (vö. Ézs 45:1; 2Krón 36:20kk.), vagy pedig Jósua főpapra. A nágid szó ugyan fejedelmet jelent, viszont a Dán 11:22-ből nyilvánvaló, hogy a nágíd szó a főpapra is vonatkoztatható. A második periódus 62 évhétig tart. A Dán valószínűleg az 539–170-ig tartó időszakot jelöli meg ezzel. Ez ugyan rövidebb mint 62×7 év, viszont a késői zsidóságnak hamis képe volt a perzsa korszakról kronológiai szempontból és általában hosszabbnak tekintették ezt a korszakot, mint amilyen a valóságban volt. A 28. versben szereplő „Messiás” III. Oniás lehetett. Az ő főpapi méltóságából való eltávolítására utal a 26a; a 28b pedig kivégeztetésére. A kettő között kb. öt év telt el. (A 26b-ben ‘am helyett ‘ím olvasandó: a „fejedelem népe” helyett „fejedelemmel”). Ennek a korszaknak a végét hatalmas pusztulás jellemzi.

A harmadik periódus csak egy évhétig tart. Ez az évhét megint csak két részre oszlik. A 27. vers arról számol be, hogy a szövetség megerősödik (a masszóréta szöveg a 27a alanyának ugyan IV. Antiochust gondolja, de valószínűbb, hogy a berit az alany). Nem tudjuk pontosan, hogy a „szövetség” ezen a helyen mit jelent. Vagy általánosan a Jahvéval való szövetségről van szó (vö. Dán 11:22; 11:28), vagy pedig arról a diathéké-ről, amelyet az 1Makk 1:11 szerint a hellénista párt akart a zsidó népre ráerőszakolni, viszont mivel a kettő egymással összefüggésben áll, mindkettőre gondolhatunk.

Az évhét felénél IV. Antiochus Epiphanes megszünteti a templomban a naponkénti kétszeri áldozatot. Ez 18:7-ben volt. A templom újra-felszentelése 184-ben történt – tehát csak körülbelül felel meg a harmadik periódus második felének. A Dán minden valószínűség szerint még a templom újra-felszentelése előtt íródott, a templom újra-felszentelésére való utalás tehát nem vaticinium ex eventu. Az egész újra-interpretálása a jeremiási jövendölésnek azért történt, hogy a Dán szerzője a küszöbönálló szabadulást meghirdesse.

Az igehirdető nem akkor magyarázza helyesen ezt az ószövetségi textust, ha kiragadja kortörténeti összefüggéséből, és a „Messiás” személyén Krisztust érti. Krisztusról nem szólhatott a Dán, de Krisztusra nézve igen. Viszont éppen az a mód, ahogy a Dán a jeremiási ígéretnek nem csupán egyszeri beteljesedéséről tud, hanem ebbe az isteni ígéretbe belevonja a maga korát is és korának Izráelét, arra tanít, hogy az isteni ígéret nem veszíti érvényét egy egyszeri beteljesedéssel, hanem az isteni kegyelem ígérete minden idők egyházára érvényes.

Dán. X. RÉSZ

A 10., 11. és 12. részek egy egészet képeznek, a 12:5kk. kifejezetten utal a 10. részre. A 10. fejezet mintegy bevezetése a következő fejezetnek.

Dán. 10,1–20. Dániel látomása.

Az első versben van megadva a látomás időpontja, Kyros uralkodásának harmadik éve, vagyis az az idő, amikor a babiloni uralom után megkezdődött Izráel életében az új korszak, amely szabadulást jelentett – a 12. részben aztán Izráel végleges szabadulásáig tart a választott nép történetének elbeszélése.

Dániel három hétig böjtölt (2. vers, vö. 9:3). A böjtölése mintegy felkészülés az isteni kinyilatkoztatás befogadására. Hogy a vízió történetiségét bizonyítsa, a Dán pontosan megadja az isteni lény megjelenésének időpontját, Nisan hónap 24. napját. Dániel ugyan nem egyedül van, de a környezete semmit sem észlel abból, amit ő lát (vö. Dán 3:24k.; ApCsel 9:6k.; 22:9; 26:13k.). Akik vele vannak, nem látnak ugyan semmit, de valami megmagyarázhatatlan rémület keríti hatalmába őket (7. vers).

Dánielnek látomása van, egy angyalt lát (Gábrielt, vö. 8:15; 9:21kk.; 10:11; 10:13; 10:21k.) és nem a Messiást. Dániel látomása az Ez 1:26k. theofániájának a variációja. Egy mennyei pap ruhája van az angyalon (Lev 6:10; Jel 15:6; Ez 9:2kk.; 10:2). Feltűnő a leírásban, hogy egyrészt az angyal ruhája van leírva, másrészt viszont maga az angyal teste.

Dánielt az ereje elhagyja, de az angyal felsegíti és megerősíti az üzenet befogadására (8–11. versek). A – meg nem nevezett – angyal, akit csak a kontextusból lehet azonosítani, azért nem hozta hamarabb az üzenetet – a várakozás ideje egybeesik Dániel böjtölésének idejével, 21 nap –, mert a mennyben az egyes országokat, birodalmakat reprezentáló angyalok közt harc folyt (vö. Jel 12:7), és Perzsia védőangyala megakadályozta Gábrielt üzenetének tudtul adásában. Nem a Dánielnek megjelenő angyal Izráel mennyei képviselője, hanem Michael, aki aztán lehetővé teszi, hogy Dánielnek megjelenhessék a látomás.

Dániel újra eszméletét veszti, és valaki – a szövegösszefüggésből az derül ki, hogy az az angyal, aki már előtte is szólt hozzá – újra annyira megerősíti Dánielt, hogy az üzenetet megérthesse. A mennyei küldött utal az elkövetkezendő küzdelmeire a perzsa és a görög birodalmat képviselő angyalokkal.

Dán. XI. RÉSZ

Dán. 10,10:21–11:1. Kapcsolat az angyal megjelenése és a meghirdetett üzenet közt.

Ebben a két versben sokan betoldást látnak. A 10:21a a jeremiási jövendölésre utal, és mutatja, hogy a 11. fejezet tulajdonképpen a 9:24–27 bővebb kifejtése. A 11:1 időmeghatározása – Dárius király első esztendeje – szintén a 9. résszel keresi a kapcsolatot (9:1).

Dán. 10,2–9. A perzsa uralkodóktól II. Seleukos Kallinikosig.

A három perzsa uralkodó kilétéről eltérnek a kommentárok véleményei. Lehetséges sorrend: I. Dárius (521–486), Xerxes (485–465) és I. Artaxerxes (464–424); vagy pedig I. Artaxerxes, II. Dárius (424–404) és II. Artaxerxes (404–359); ez utóbbi névsor szerint a negyedik uralkodó III. Artaxerxes (359–338) lenne, aki a perzsa hatalom restaurációjára törekedett, és rövid időre Egyiptomra is kiterjesztette hatalmát.

A 3k. versek Nagy Sándor uralmáról és birodalmának széthullásáról számolnak be (szeleukida és ptolemeida birodalom).

Az 5. vers az északi, szeleukida és a déli, ptolemeida birodalom rivalizálásával foglalkozik. A „déli király” I. Ptolemeus Lagi (305–282). Neki volt a fővezére kezdetben I. Seleukos Nikator, aki később önálló birodalmat – a szír birodalmat – hozott létre (311–280) – ezt I. Ptolemeus nem tudta megakadályozni. I. Seleukos szír birodalma hatalmasabb volt, mint az I. Ptolemeusé.

Figyelmen kívül hagyva a ptolemeida és szeleukida uralkodóknak az I. Seleukos által alapított birodalom okozta háborúskodását, a 6. vers már a két birodalom békés egymásmellettiségéről számol be. II. Antiochus Theos szeleukida uralkodó (260–246), II. Ptolemeus Philadelphosnak (285–246) a lányát, Berenikét vette el feleségül (vö. Dán 2:43). II. Antiochus halála után, a Berenike miatt kitaszított első feleségének, Laodikének a fia, II. Seleukos Kallinikos (246–226) Berenikét és kisfiát kiszolgáltatja Laodike bosszújának.

A 7. versben III. Ptolemeus Euergetesről olvasunk (246–221), aki II. Seleukosra támad, hogy testvérét megmentse, illetve, hogy halálát megbosszulja, III. Ptolemeus elfoglalja II. Seleukos fővárosát, Antiochiát és Seleukiát, a kikötővárost. III. Ptolemeus hatalmas zsákmánnyal tér vissza hódító útjáról. A 9. vers arról a háborúról számol be, amelyiket 242-ben II. Seleukos robbantott ki, de amely számára vereséggel végződött.

Dán. 10,10–19. III. Antiochus.

A 10. vers II. Seleukos fiainak, III. Seleukos Keraunosnak (226–223) és III. Antiochusnak (223–187) közös hadikészülődéséről számol be. A 10b–13. III. Antiochusnak a ptolemeida birodalom elleni hadjárataival foglalkozik. A 10b két hadjáratról is beszámol, amelyek nem vezettek III. Antiochus teljes győzelméhez. A 10. vers végén az „erődítmény” valószínűleg Seleukia kikötővárost jelenti, amely III. Ptolemeus óta a ptolemeidák kezén volt. Ez most újra visszakerül a szeleukidákhoz (Kr. e. 219). A 11k. versek Antiochus vereségéről számolnak be Raphiánál (217). Ez a vereség III. Antiochus számára azt jelentette, hogy elvesztette mindazt, amit eddigi hadjárataival szerzett, csupán Seleukiát tudta megtartani. IV. Ptolemeus Philopator (221–204) uralkodása idejére esett ez. IV. Ptolemeus kihasználatlanul hagyta győzelmét, úgyhogy III. Antiochus ellentámadásba mehetett át (13. vers).

A 14. vers foglalkozik Izráellel. IV. Ptolemeus halála után ennek kiskorú fia, V. Ptolemeus Epiphanes (203–181) került a trónra. Mivel Alexandriában lázadás tört ki, Macedóniai Fülöp és Antiochus a ptolemeida birodalom ellen hódító hadjáratot folytattak. E hadjárat alkalmával bizonyos zsidó körök III. Antiochus mellé álltak. A „látomás” a 14. versben ezeknek a zsidóknak a politikai terveire vonatkozik. A zsidók terve azonban nem volt keresztülvihető, mert V. Ptolemeus visszaszerzi Palesztinát (14. vers vége). V. Ptolemeus végül mégis elveszti a háborút, a szeleukida csapatok beszorítják Szidonba (Kr. e. 198, 15. vers: a megerősített város).

A 16. vers Antiochusra vonatkozik. A 17. vers III. Antiochus lányának, Kleopátrának V. Ptolemeusszal kötött házasságát írja le. Antiochus a házassági politikájával a ptolemeida birodalmon is úr akar lenni (17a). A 18. versben arról olvasunk, hogy Antiochus Kisázsiára támad, de 191-ben Acilius Glabrio konzul veri meg Thermopylénél, 190-ben pedig Scipio Asiaticus Magnesiánál. 189-ben az apaneai békével financiálisan annyira meggyengül Antiochus, hogy saját birodalmának szentélyeit fosztogatja (19. vers).

Dán. 10,20–45. IV. Seleukos Philopator – IV. Antiochus Epiphanes.

III. Antiochus utóda IV. Seleukos Philopator (187–175) lett, akit „pénzügyminisztere”, Heliodorus tett el láb alól (20. vers). IV. Antiochus Epiphanes (175–163) Heliodorust kellett legyőzze ahhoz, hogy a trónra kerülhessen (21. vers). Ezután Jeruzsálemre támad, és III. Oniast eltávolítja (22. vers) a jeruzsálemi templom főpapi tisztéből. Onias Daphnéba ment száműzetésbe, és néhány évvel később meggyilkolták (vö. 9:26). IV. Antiochus birodalmának egységesítésére és hellénizálására törekedett (24. vers).

A 25–28. versek IV. Antiochusnak az Egyiptom elleni első háborújával foglalkoznak. Egyiptomban Kleopátrának, III. Antiochus leányának, IV. Antiochus testvérének a halála után, aki kiskorú fia, VI. Ptolemeus Philometor helyett uralkodott, Alexandriában megerősödött a IV. Antiochus elleni párt. Emiatt támadta meg 189-ben IV. Antiochus Egyiptomot (25. vers). Fogságba ejtette unokaöccsét, VI. Ptolemeust (181–145), de miután nem sikerült VI. Ptolemeus öccsét királlyá tenni, megegyezést kötött VI. Ptolemeusszal, amelyet azonban egyikük sem vesz komolyan (26k. versek). Az első Egyiptom elleni hadjáratból visszafelé jövet Jeruzsálemet is kifosztotta Antiochus, ahol halálhírét költötték, és emiatt lázongás tört ki. IV. Antiochus egyúttal a III. Onias után rezideáló Jason és az azt leváltó Menelaus között kitört háborúskodásnak is véget vetett azzal, hogy Menelaust erősítette meg a főpapi tisztben.

188-ban IV. Antiochus másodszor is hadjáratot vezetett Egyiptom ellen (29. vers). Alexandria elfoglalásában azonban megakadályozta a római Popilius Laenas (30a). IV. Antiochus úgy reagált erre a megaláztatásra, hogy a zsidók ellen fordult és hellénizálni akarván a birodalmat, a „szent szövetség elhagyóit”, a hellénista szimpatizánsokat támogatta (30b). A 31. vers felsorolja, hogy hogyan szüntette meg az uralkodó a zsidó kultuszt: a Jahve-templomot Zeus-templommá alakította, megszüntette a támid-áldozatot. A zsidók két táborra oszlanak: a hitükhöz hű részre és az Antiochus-pártiakra (32. vers). Az előbbiek mártíriumra is készek, viszont csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik a hellénisták elleni harcot nem meggyőződésből vállalják (33–34. versek).

A 36–39. versek újra IV. Antiochus vétkeit sorolják fel: Izráel Istenét káromolja (36), a saját ősei isteneit is – elsősorban Apollóra kell gondolnunk – és Tammuzt (Adonis) is elhanyagolja, helyettük az általa nyomatott pénzeken magát a Zeus vonásaival és attribútumaival ábrázolja; és a Zeus Olympios kultuszát preferálja mindenekelőtt (37k. versek). Az új kultusznak minden módon igyekszik híveket szerezni (39. vers). A 40–45. versek a jövőre utalnak. A Dán egy végső küzdelemre számít IV. Antiochus és Egyiptom között. Lényeges, hogy a végidők küzdelmeibe Palesztina is bele van vonva (41a) – így van meg a 40–45. versek és a 12. rész között az összefüggés. IV. Antiochus nem a Földközi-tenger és Jeruzsálem között (45. vers) halt meg, ahogy a Dán jövendöli, hanem Tabae perzsa városban (Kr. e. 183-ban). Mindenesetre IV. Antiochus halálát a Dán a végidők eseményei közé számítja (45. vers).

Dán. XII. RÉSZ

Dán. 12,1–4. Feltámadás.

Az első vers bevezető szavai utalnak a 11. résszel való kapcsolatra. Michael Izráelt képviseli a mennyben (vö. 10:13; 10:21b). A feltámadás Izráelre vonatkozik. Ez a feltámadás kettős: egyesek az örök életre, mások „gyalázatra” támadnak fel. A 2. versben a „sok” = mindazok, akik Izráelhez tartoztak. A 3. versben a „bölcsek” nem a bölcsesség tanítóit – a bölcsesség-irodalom szerzőit vagy terjesztőit – jelentik, hanem Izráel népe közül azokat, akik megértették az eszkatologikus üzenetet.

Mindez persze a Kyros király idejében élő Dánielnek hangzik el (10:1), a víziót látó Dániel számára ez még távoli jövő –, ezért kell a könyvet a „végső időkig”, tehát IV. Antiochus pusztulása utánig – megőrizni.

Dán. 12,5–13. „Meddig (késlekedik) a vége a csodáknak?”.

Az 5kk. versekben leírt helyszín megfelel a 10. részben leírt helyszínnek. A szakaszban két kérdés hangzik el: az egyik a feltámadás pontos időpontját tudakolja (6. vers), a másik kérdés pedig általában vonatkozik a jövendölések tartalmára (8. vers). Az első kérdésre a felelet nem megy tovább annál, amit az előző fejezetekben ad a Dán (7.11. és 12. versek). A második kérdésre Dániel nem kap feleletet. Ez mintegy a feltámadás hogyanjára vonatkozó találgatások előtt zárja be az ajtót. A Dán eszkatologikus üzenete egyértelmű: az ember sorsa Isten kezében van, Isten hatalma pedig a történelem végén – amelyet a Dán szerzője a közeli jövőben remélt – népének a halálból való feltámasztásában fog megmutatkozni.