Ezék. XLIII. RÉSZ

Ezék. 43,1–12. Az Úr visszatér templomába.

Jeruzsálem pusztulása előtt az Úr dicsősége kivonult a templomból (Ez 10:19; 11:22k.). Most ugyanazon az úton tér vissza, amelyen kivonult: a két keleti kapun át (Ez 44:1k.; 46:1). A kísérőjelenségek is ugyanazok: hatalmas zúgás (Ez 1:24 a mennyboltozatot tartó lények szárnyainak zúgását említi; a LXX mennyei seregek táborának zúgására gondol) és fényözön (Ez 1:4; 10:3 – 5). Ugyanolyan látvány tárul a próféta szeme elé, amilyet a Kebár-csatornánál látott (Ez 3:23; 8:4; 9:3), „amikor Ő eljött (ti. az Úr), hogy elpusztítsa a várost. Az 5. vers szerint a Lélek vitte a prófétát a templom belső udvarába, ami eksztatikus állapottal, prófétai révülettel járt együtt (Ez 3:12.14; 8:3; 11:1.24). Ezzel meg is szűnt az angyal feladata, aki eddig vetette Ezékielt (1. vers): ott állt még a próféta mellett, de nem vezette tovább. A templomot ui. betöltötte az Úr dicsősége: halandó ember nem mehetett be a templomba, hiszen nem maradt volna életben (Ex 33:20; 40:34k.; Bír 13:22; 1Sám 6:19; 1Kir 8:10k.; Ézs 6:5). De hallhatta az Úr szavát („a hozzám beszélő” szó asszimilációval képezett ritka hitpael participium; vö. Num 7:89; Ez 2:2): „Ez az én trónom helye és talpaim helye”. (A mondat első szava itt nem a tárgyeset jele, hanem olyan szócska, amely rámutat a következő szavakra.) Itt a szövetségládáról szóló gondolatokat Ezékiel a templomra vonatkoztatja: az Úr láthatatlanul trónol a kerúbok szárnyai felett (1Sám 4:4; 2Sám 6:2; Jer 14:21), a szövetségláda pedig lábának zsámolya (1Krón 28:2; Zsolt 99:5; 132:7; JSir 2:1). Megjegyzendő, hogy Ézs 66:1; Mt 5:34 szerint az ég az Úr trónja, a föld pedig lába zsámolya. A 7. versben azt ígéri az Úr, hogy népe között fog lakni. Ez a nagy ajándék nagy feladattal és nagy felelősséggel jár együtt: nem szabad többé bűnök elkövetésével megszentségteleníteni az Úr szent nevét (Ez 20:39; 36:20–22; 39:7). A következő két bűnről van szó: Egyik a paráznaság, ami a bálványimádást jelenti (Jer 3:2.9; 13:27; Ez 16. és 23. rész; Hós 6:10). Erre vonatkozik a 8. vers néhány szava is: „utálatosságaikkal, amelyeket véghezvittek”. A másik bűn az, hogy egyes királyok sírja a palota kertjében volt, így Manasséé és Ámóné (2Kir 21:18.26). A többi királyok sírja Jeruzsálem másik részén, Dávid városában volt. A régi időkben még nem tekintették tisztátalannak azt, ha valakit saját házának a kertjében temettek el (1Sám 25:1; 1Kir 2:34). (Megemlítendő, hogy a LXX a „holttest” szót (tévesen) „gyilkosságnak” fordítja. Eszerint a felfogás szerint két fő bűn áll itt egymás mellett: a bálványimádás és a szociális bűnök.) Miután az Úr ítélete beteljesedett („elpusztítottam őket haragomban” – 8. vers: a babiloni fogság halál volt – Ez 37:1–14!), megkegyelmez népének az Úr. De elvárja, hogy a nép távolítsa el a régi bűnöket.

A 10–12. vers újra arról szól, hogy az érdem nélkül kapott kegyelemre igaz bűnbánattal kell felelnie Isten népének (Ez 16:54.61; 36:32). A prófétának pap módjára kell tanítania a népet mindarra, amit az Úr angyalának vezetésével látott: szólnia kell a templom alakjáról, kijáratairól és bejáratairól, amelyeken átvezette őt az Úr angyala; sőt szemeik előtt le is kell írnia, azaz le kell rajzolnia az egészet. Tanítania kell őket a templommal kapcsolatos isteni törvényekre és rendelkezésekre, hiszen a Sion-hegy tetején épülő templom és az egész templomterület „szentek szentje”, igen szentséges (Ez 42:20). A 12. vers utolsó mondata jellegzetes papi tevékenységet fejez ki: a pap tanítást (tórát) ad, melyben különbséget tesz tiszta és tisztátalan között (Ez 22:26; 44:23). Ezúttal maga az Úr ad tórát!

Ezék. 43,13–17. Az új oltár méretei.

Hatalmas, három tömbből álló oltárról szólnak ezek a versek. A leírás alulról felfelé történik úgy, hogy az oltár anyagáról nincs szó. Mértékegység a „nagy könyök”, azaz egy könyök és egy tenyér, 44,4 cm + 7,4 cm (Ez 40:5). A legalsó tömb körül egy könyöknyi széles és mély „öl” vagy „öböl”, eresszerű bemélyedés volt: ezen folyt le az áldozati állatok vére. Ez a tömb 2 könyök magas (14b vers), és 16×16 könyök hosszú, ill. széles volt. Ez az adat tévedésből maradhatott ki; a 17. vers szövegébe beiktatandó. Az alsó tömbnek csak a felső része látható; alsó része egy könyök mélyen, az öböl vagy lefolyó alján volt. A lefolyónak arasznyi szegélye volt, hogy ki ne folyjék belőle a vér, és hogy bele ne lépjenek (13. vers). A második tömb 4 könyök magas és 14×14 könyök hosszú, ill. széles volt, alul tehát egy könyök széles pereme volt. Efölött volt a harmadik tömb: magassága azonos volt a másodikéval: 4 könyök, hosszúsága és szélessége pedig 12×12 könyök. Ennek is egy könyöknyi pereme volt alul. A felső tömb volt a tűztér, az égőáldozati oltár. Négy sarkán az oltár „szarvai”. Ezek a régi időkben különösen szentnek számítottak: aki ezeket megragadta, sérthetetlennek számított (1Kir 1:50k.; 2:28). A papok az oltár szarvait szokták vérrel megkenni (Ez 30:10; Lev 4:7.18.25.30.34; 8:15; 9:9; 16:18). A leírás azzal végződik, hogy az oltárra kelet felől lépcsőn lehetett felmenni.

Ilyen méretű és alakú oltár nem található a régi izráeli hagyományokban. Alapja kb. 8×8 m (lefolyóval együtt 9×9 m), magassága 5 m, tűztere 6×6 m volt; használatának módja szinte elképzelhetetlen. Alakja emlékeztet a babiloni zikkuratokra, a lépcsőzetesen épített hatalmas templomokra, melyeknek legfelső szobájában az istenség lakozik. De az oltár célja más: nem az Úr lakása ez, hanem az a hely, ahol az Úr elfogadja népe istentiszteletét és áldozatait (Ez 20:40).

Ezék. 43,18–27. Az oltár felavatása.

Különös módon állnak itt a jellegzetesen papi rendelkezések a prófétai ige keretében. Találunk itt ún. követ-formulát: „Így szól az én Uram, az Úr” (18. vers), valamint prófétai ige-formulát: „Így szól az én Uram, az Úr” (19., 27. vers). A papi rendelkezések úgy állnak előttünk, mint a prófétát egyes szám 2. személyben megszólító isteni igék. A 25. vers végén megjelenik a papoknak szóló, többes szám 3. személyű felszólítás, és tart a fejezet végéig. A LXX egységessé akarta tenni a szöveget, és végig többes szám 3. személyben fogalmaz. Ez nem követhető, hiszen így elvész a bibliai szöveg egyik jellegzetes vonása: az, hogy az Úr megszólítja Ezékielt, mint hajdan Mózest. A próféta új Mózes, aki törvényeket és rendelkezéseket közöl a néppel. Ezek a rendelkezések régi tradíciókra épülnek, végső fogalmazásuk azonban Ezékiel tanítványai körétől származik.

Az égőáldozat bemutatásához hozzátartozott az is, hogy az oltárra vért hintettek (Lev 1:5.11; 8:19; 9:12). A 19. vers szerint a próféta irányítja a papokat az áldozat bemutatásában, mint Mózes, akit Ex 25–31. rész az izráeli kultusz alapítójaként ábrázol. A papok közt is csak Cádók utódai közeledhetnek az Úrhoz (Ez 40:46). Egy fiatal bikát kell vétekáldozatul bemutatniuk, majd az oltár szarvait, peremét és „határát” vérrel megkenniük. Ez azt jelenti, hogy az oltárért engesztelést kell végezni, éspedig éppen úgy, mint a papokért. Ahogy a papok jobb fülének cimpáját, jobb kezének hüvelykujját és jobb lábának nagyujját szokták megkenni vérrel (Lev 8:23k.), úgy kell majd megkenni az oltárt felül (a négy szarvát), középen (a perem 4 sarkát) és alul (a „határát”). Ez az oltár „bűntelenítésére” és az érte végzett „engesztelésre” szolgál (Ex 29:38k.; Lev 8:15; 16:18k.). A papi törvények ezenkívül előírták azt is, hogy az oltár szarvait hétszer meg kell hinteni vérrel (Lev 16:19), sőt az egész oltárt meg kell kenni vérrel (Ex 29:36; Lev 8:16).

Ahogyan a vétekáldozatot a táboron kívül égették el (Lev 4:12.21; 16:27), úgy ezt a bikát is „a szentélyen kívül”, arra rendelt helyen kell elégetni (21. vers). A 22. vers követi a nagy engesztelő ünnep rendjét (Lev 16:11.15): a bika után a második napon kecskebakot kell áldozatul bemutatni az oltár „bűntelenítésére és engesztelés végzésére”. Ezt a szertartást a papok végzik a próféta vezetésével, éppen úgy, mint a 23. versben említett bikaborjú és kos feláldozását (24. vers). Az áldozatot is ők hintik meg sóval: a só ui. tisztít (Ez 16:4!) és közösséget teremt (Lev 2:13; Num 18:19). A 25–27. vers későbbi szerzőtől származó összefoglalás. Itt már hét napig tartó felszentelési szertartásról van szó, mint Ex 29:37-ben. Hasonlóképpen szól a papok hét napig tartó felavatásáról (Lev 8:33). A 26. vers úgy beszél az oltárról, mintha ember lenne: „töltsétek meg a kezét”. Ez a kifejezés a papok felavatását jelenti (Ex 28:41; 29:9.33.35; Lev 16:32; Bír 17:5.12 stb.). A hétnapos szertartással alkalmassá válik az oltár arra, hogy Úrnak tetsző áldozatokat mutassanak be rajta (a „gyönyörködöm” szó írásmódja itt rendhagyó).

Ezék. XLIV. RÉSZ

Ezék. 44,1–3. A keleti kaput zárva kell tartani.

Az Úr angyala a külső udvar keleti kapujához vezette a prófétát. A 2. versben a LXX alapján némelyek törlendőnek tartják az „Úr” szót: az angyal magyarázza meg, hogy miért kell ennek a kapunak zárva maradnia (Ez 46:1): azért, mert itt vonult be az Úr a templomba és ott is akar maradni (Ez 43:4.7). Az emberek közül csak a fejedelem tartózkodhat a kapuban, és itt fogyaszthatja el az áldozati lakomát. Ez ugyan kiemeli őt a nép közül (a 3. vers első szava itt nem a tárgyeset jele, hanem az alanyra rámutató szócska; vö. Ez 43:7 is!), de egyúttal messze el is marad azoktól az előjogoktól, amelyek a fogság előtti időkben a királyokat a „királyi szentélyben” megillették (2Sám 6:17–19; 1Kir 8:62–64; 2Kir 11:14; Ám 7:13).

Ezék. 44,4–16. Rangkülönbség a léviták között.

Ezúttal is az Úr angyala vezette Ezékielt. A külső udvar keleti kapuján át a templom elé érkezve a próféta meglátta az Úr dicsőségét; ezért arcra borult. Az elbeszélésben nincs szó arról, hogy talpra állította őt az angyal (vö. Ez 2:2; Ez 3:24). Az 5. versben némelyek törlendőnek tartják az „Úr” szót; az Úrról beszél, egyes szám 3. személyben, és emlékezteti a prófétát mindarra, amit a templom bejáratairól és kijáratairól, a templomra vonatkozó törvényekről és rendelkezésekről látott és hallott (Ez 43:11). Mindezt ui. el kell mondani „Izráel házának, az engedetlen háznak” (itt beiktatandó a „ház” szó a LXX alapján).

A prófétára bízott üzenet az ún. követ-mondással kezdődik (6., 9. vers; Ez 13:3.13; 14:4.6 stb.). és prófétai feddéssel folytatódik: „Elég nektek” (Num 16:3.7; Deut 3:26). Itt azt a régi szokást ostorozza a próféta, hogy hadifoglyokat és rabszolgákat alkalmaztak a szentélynél az alacsonyabb rendű munkák végzésére (Deut 29:10; Józs 9:23.27; Ezsd 2:43–58). Ezek nemcsak testi értelemben voltak körülmetéletlenek, hanem a szó átvitt értelmében is; nem vetkőzték le régi gondolkozásmódjukat. (A szív körülmetéletlenségéről olvasunk Lev 26:41; Deut 10:16; 30:6; Jer 4:4; 9:25; Róm 2:28k.-ben.) Ezek az emberek megszentségtelenítették az Úr szentélyét (Ez 23:39), ami olyan nagy bűn volt, hogy emiatt sújtotta az Úr népét a babiloni fogsággal. Nem voltak kedvesek az Úr előtt a nép áldozatai sem (Ézs 43:22–24); ez utóbbit Ezékiel régies kifejezéssel az Úr kenyerének nevezi (Lev 3:11.16; 21:6.8.17.21k.; Num 28:2). Az Úr része az áldozati állat kövérje (Lev 8:25; 9:19k.; 10:15) és vére (Ex 23:18; Lev 4:25; 17:11). A 8. vers összefoglalja az eddig mondottakat: bűn volt az idegeneket templomi szolgálattal megbízni.

A 9. versben újabb követ-mondással folytatódik a feddő beszéd. Ez a vers megismétli a 6–8. vers tartalmát, és átvezet a léviták bűnének ostorozására. A léviták „eltávolodtak tőlem, amikor tévelygett Izráel” (Ez 14:11). Nem az Urat szolgálták, amikor Izráel „a bálványokat követte”. Vállalták a szolgálatot az áldozóhalmokon, ahol a nép idegen isteneket tisztelt. Ennek vetett véget a Jósiás-féle reform Kr. e. 622-ben, amikor Jósiás leromboltatta az országban levő áldozóhalmokat, és egyedül a jeruzsálemi templomban folyó istentiszteletet engedélyezte (ún. kultusz-centralizáció). Igaz ugyan, hogy Deut 18:6–8 rendelkezése értelmében a vidéki léviták is lehetőséget kaptak arra, hogy a jeruzsálemi templomban szolgálatot végezzenek és az azzal járó jövedelmet is megkapják, azonban ezt a jeruzsálemi papok meghiúsították (2Kir 23:9). (Ezen a ponton Ezékiel nem a Deuteronomiumban levő előírást követte, hanem a jeruzsálemi papok gyakorlatát fogadta el.) Érthető, hogy emiatt egyre mélyült a szakadék a jeruzsálemi és a vidéki léviták között. A jeruzsálemiek és velük együtt Ezékiel bűnösnek tartotta a vidéki lévitákat: „hordozzák büntetésüket” – mondja a 10., 12. vers. (Ez a szakrális jog köréből vett kifejezés: Lev 17:16; 19:8; Num 14:34; 18:1.) A büntetés abból áll, hogy ezentúl csak alsóbbrendű szolgálatokat végezhetnek, pl. kapuőrök lehetnek és az áldozatok bemutatásánál segédkezhetnek. De igazi papi szolgálatot nem végezhetnek: az Úrhoz nem közeledhetnek és a legszentebb áldozatokat nem mutathatják be (11–14. vers). Ezt csak a Cádók utódai közül való lévita-papok tehetik meg. Ők ui. nem „tévelyegtek” Izráel népével együtt (15. vers); ezért végezhetik az Úr asztalánál, az oltárnál az áldozatok bemutatását.

A régi időben még teljes jogú papok voltak a léviták. Hűségükről szól az aranyborjú története (Ez 32:25–29), és Mózes áldása (Deut 33:8–11). A régebbi papi hagyomány szerint minden szolgálatot a léviták végeztek a szentélynél (Num 1:48–53; 3:5–13; 4:21–33). A bírák korában még örült az, akinek lévita lehetett a papja (Bír 17–18. rész). Sok lévita akkor is hűséges maradt az Úrhoz, amikor I. Jeroboám felállította a bikaszobrokat Bételben és Dánban; épp ezért a király a léviták helyett másokat bízott meg a papi szolgálattal (1Kir 12:31). Később, az északi országrész bukása alkalmával éppen a léviták vitték Jeruzsálembe a Kr. e. 622-ben megtalált törvénykönyvet is. Az ő gondozásukban maradt ránk a Tízparancsolat Ex 20:1–17-ben levő szövege is.

A másik lévita-csoport Cádóktól származtatta magát. Cádók Jeruzsálem papja volt, amikor Dávid elfoglalta Jeruzsálemet. Dávid nem mozdította el tisztségéből Cádókot, de megtartotta addigi papját, Ebjátárt is. Ebjátár azonban kegyvesztett lett, mert Adónijjá oldalára állt a palotaforradalom idején (1Kir 1–2. rész), s így Cádók egyedül lett Jeruzsálem papja. Ő és fiai átvették a genuin izráeli szövetségláda-tradíciót. Későbbi papi iratok már Lévitől származtatják Cádókot (1Krón 5:27–34; 6:38; 24:3). Amikor Ez 44:15 azt állítja, hogy ők Jeruzsálemben, „szent helyemen teljesítettek szolgálatot, amikor Izráel fiai tévelyegtek”, azt a látszatot kelti, hogy Cádók fiai nem vettek részt a „tévelygésben”, a bálványimádásban. Ezzel szemben 2Kir 23:4–7.10–12 szerint a jeruzsálemi templomban is folyt bálványimádás; a vallási reform alkalmával itt is szükség volt tisztogatásra (vö. Ez 8. rész). A jeruzsálemi papok sem voltak jobbak a vidékieknél. De ők elfogadták Jósiás király reformját, és így szembekerültek az állásuktól megfosztott vidéki lévitákkal. Az ellentétet tükrözi Num 4:15.19k.; 16. rész (Kóré története); 18:1–7; ezek a Papi irat későbbi rétegeihez tartoznak. – Tény, hogy a babiloni fogságból nagyon kevés lévita tért haza (Ezsd 2:40; 8:2kk..18k.).

Ezék. 44,17–31. Papoknak szóló rendelkezések.

A 17–19. vers szerint a szolgálatot végző papnak vászonból készült ruhát kell viselnie (Ex 28:39–43; Lev 6:3; 16:4). Ez így volt pl. Egyiptomban is. A gyapjú azért tilos, mert izzadást okoz, és az tisztátalan – így nem szolgálhatna a pap „a belső udvar kapuinál és odabent” (így fordítandó, nem „a templomban”). A turbánszerű papi fejdísznek is vászonból kell lennie (Ex 39:28). Ha a szolgálatot elvégezte, át kellett öltöznie (Ez 42:14), és papi ruháját ott kellett hagynia a papok számára épült kamrákban (Lev 6:4; Ez 42:10–14). Ezek a ruhák ui. átruházták volna a szentséget a népre. (A szentség dologi értelmezésével találkozunk itt; vö. 1Sám 6:19; 2Sám 6:6k.; Ez 43:20.22.26; Hag 2:12.) A 20. vers megtiltja a papoknak, hogy fejüket kopaszra nyírassák, mert az a halotti kultuszhoz tartozó szertartás (Lev 19:27; Deut 14:1; Jób 1:20; Jer 7:29; Ez 7:18). A gondozatlan, szabadon lengő haj ui. a názír-fogadalomhoz és az Úr háborúi alkalmával tett fogadalomhoz tartozik (Num 6:5; Bír 5:2). Aki ilyen fogadalmat tesz, egyidejűleg nem lehet pap. A szolgálatot végző pap nem ihat bort: ez a kánaáni vallásos szokások ellen hozott intézkedés (Lev 10:9; Ézs 28:7k.; Jer 35:1–11; Hós 4:11). A 22. vers a papok példás házasélete céljából hozott rendelkezés: csak hajadont vagy pap özvegyét vehetik feleségül (Lev 21:7.13k.). Természetes, hogy a pap felesége „Izráel magvából” származik: az idegen asszonyok bálványimádásra csábítanak (Num 25:1–3; Deut 7:3k.; Neh 13:23–27). A 23k. vers a papok három fontos feladatáról szól. Első a tiszta és tisztátalan, a szent és a profán közti különbségtétel (Lev 10:10; Hag 2:10–14). Ide tartoztak az ételtörvények, sőt a meggyógyult beteget is a pap nyilvánította tisztának (Lev 11–15. rész). Második régi papi kötelesség a bíráskodás. A törvényeket papok őrizték a szentélyben (Deut 10:2.5; 33:10; 2Kir 22:8); nehezebb jogi ügyekben, amelyekben a város kapuiban ülő vének nem tudtak döntést hozni, a paphoz kellett menni (Ex 22:7k.; Deut 17:8–13; 19:17). Babiloni szokásnak felel meg, hogy a bíró állt (24. vers): „ők (ti. a papok) álljanak, hogy ítéljenek (infinitivus constructus a ketíb szerint!); törvényeim szerint ítéljenek” (imperfectum a qeré szerint). Izráelben a bíró ülni szokott, és a peres felek álltak előtte (Ex 18:13; Num 35:12). Harmadik feladat az ünnepek és különösen a szombat megtartása és megtartatása (Lev 19:3.30; 23:2.4), ami a babiloni fogságban és utána nagyon fontossá vált. Mindhárom papi feladat tanító munkával járt együtt. (A 23. versben a „tanít” mellett az „ismertet” ige is előfordul.) Az ünnepeknek fontos része volt az Úr parancsolatainak kihirdetése (Deut 31:9–13; Zsolt 50; 81). A paptól elvárták, hogy tanítsa a népet (Jer 18:18; Mal 2:7). – A 25–27. vers megtiltja a papoknak, hogy halottat érintsenek, kivéve a legközelebbi rokonok körét (Lev 21:1–3). Aki ui. halottat érint, tisztátalanná válik (Num 19:11–22). A tisztulási idő hét nap, a gyermekágyas asszonyhoz hasonlóan (Lev 15:28).

A 28–30. vers a papok jövedelméről szól. A 28. vers elején a héber szövegből valószínűleg kiesett a tiltó szócska. Ezt a Vulgata és az egyik LXX-kézirat alapján pótolni lehet: „Ne legyen nekik örökségük: én leszek az örökségük!”. Ez szép párhuzamban áll a vers második felével: „Ne adjatok nekik birtokot Izráelben: én leszek a birtokuk!” Az, hogy a lévitának az Úr az öröksége, a papi tisztség gyakorlását (Józs 18:7) és az azzal járó jövedelmet jelenti. Részt kap az áldozatokból („megtöltik a kezét”, Ex 28:41; 29:33–35; Num 3:3; Ez 43:26): övé a tűzáldozatok egy része (Lev 2:3.10; 6:9; Num 18:9k.); övé a tized, a termés zsengéje, amit a nép a templomba visz (Ex 23:19; 34:26; Lev 23:20; Num 18:13), továbbá a fogadalmi áldozatok (Num 18:14). A 30. vers a „felmutatott áldozatot” (más szóval: „felajánlást”) is említi. Az áldozat egy részét jelképesen felemelték, az Úrnak ajánlották; de nem égették el, hanem a papé lett (Lev 7:14; Num 5:9; 18:8.18k.). Földbirtoka azonban nem lehet. Ezért a personae miserae közé sorolandó (Num 18:20; Deut 10:9; 12:12.18; 14:27.29; 26:11.13; Józs 13:33). Ezen nem változtat az sem, hogy Józs 21:1–42; Ez 45:3k.; 48:8 a léviták városairól és földjeiről szól. Ez nem az egyes léviták magántulajdona, hanem a törzs közös tulajdona volt; a törzs tagjai nem rendelkeztek vele.

A 30b vers az egyik ritkább áldozatfajtát említi, a korpaliszttel készített kalácsot (Num 15:20k.; Neh 10:38). A vers azzal az ígérettel zárul, hogy a járandóságukat megkapó léviták majd áldást mondanak a népre (vö. az ároni áldás záradékával: „így helyezzék nevemet Izráel fiaira, és én megáldom őket”, Num 6:27). A 31. vers, az elhullott és a vadállat által széttépett állat húsának a fogyasztását tiltja meg a papoknak. Ez a tilalom az egész népnek szól (Ex 22:30; Lev 7:24; 17:15; Deut 14:21; ApCsel 15:20).

Ezék. XLV. RÉSZ

Ezék. 45,1–8. A szent terület és a fejedelem birtoka.

Ezeknek a verseknek a megértéséhez jó segítséget ad Ez 48:8–29. Az ország felosztása sorsvetéssel történik, mint a honfoglalás idején (Józs 15:1; 17:1.14.17; Bír 1:3; Mik 2:5). Ezúttal azonban az ország szent területéről van szó, amely az Úrnak szóló felajánlás. A méretek közül kimaradt a mértékegység, a „könyök” szó (kb. 50 cm). A héber szöveg 25 000×10 000 könyöknyi területről beszél, mert csak a papok területét tartja szentnek. A papok területén van a templom (4. vers). De jobb a LXX szövege, amely az első versben 25 000×20 000 könyöknyi területet mond. Hiszen az 5. vers szerint ugyanakkora terület jut a lévitáknak, amekkora a papoké; a 6. vers szerint pedig további 25 000×5000 könyöknyi terület Jeruzsálemé. Összesen tehát 25 000×25 000 könyöknyi négyzet alakú területről van szó, melynek déli része a városé (közepén 500×500 könyöknyi területen maga a város), középső része a papoké, északi része pedig a lévitáké. Ez az igeszakasz újból különbséget tesz a papok és a léviták közt. Csak a (Cádóktól származó) papok „közeledhetnek az Úrhoz” (Ez 40:46; 43:19; 44:15k.); a léviták a templom területén teljesítenek szolgálatot (Ez 44:11.14). A szent felajánlásként kisorsolt terület nem az övék; nem lehet adásvétel tárgya (Ez 48:14). Így tehát ez a rendelkezés nem áll ellentétben az Ez 44:28 versével. A szent terület csak házaik helye és „jószáguk legelője” (így olvassuk a 4. vers két utolsó szavát „szentély a szentélynek” helyett, Num 35:3 és Józs 21:13.42 alapján). Hasonlóképpen a lévitáknak kisorsolt terület is „lakóvárosok” számára való (így olvassuk a LXX segítségével az 5. vers végén levő két szót: „húsz kamra”). A szent terület legszentebb része a templomterület, amit 500×500 könyöknyi kőfal vesz körül (Ez 40:5; 42:20).

A terület szentségét védi a körülötte levő legelő (2. vers). A szent területtől keletre és nyugatra, a Jordánig, ill. a Földközi-tengerig terjed a fejedelem birtoka. Ez – a szent területet leszámítva – annyi, mint egy-egy törzs része! A fejedelmek azért kapnak birtokot, hogy ne nyomorgassák többé a népet (1Sám 8:11–18; Jer 22:1–5.13–17; Ez 34:1–10).

Ezék. 45,9–17. Az áldozatok bemutatásáról a fejedelemnek kell gondoskodnia.

A 9. vers önálló prófétai ige, amely a „követ-mondással” kezdődik. Az „elég nektek” kifejezés feddő beszéd része (Num 16:3.7; Deut 3:26; Ez 44:6). A múltban oly gyakran elkövetett „erőszakot és nyomorgatást” (Jer 6:7; 20:8; Ám 3:10) végleg abba kell hagyni: „távolítsátok el” (Ézs 1:16; Jer 4:4; Ám 5:23)! Jogot és igazságot kell gyakorolni (Ézs 1:17; Ez 18:5.19.21; Ám 5:14k..24). Nem fordulhat elő az Úr akarata szerint felépülő országban, hogy bárkit is „elűzzenek”, megfosszanak örökségétől (1Kir 21:1–16; Ézs 5:7k.; Mik 2:1k..8–11).

Már a törvény is előírta a hiteles mérleg és a pontos súlyok használatát (Lev 19:35k.; Deut 25:13–16). A visszaéléseket, a csalásokat a próféták igehirdetése és a bölcsességirodalom is ostorozta (Hós 12:8; Ám 8:5k.; Mik 6:10; Péld 11:1; 20:10). A 11. vers előírja, hogy az éfá (gabonamérték) és a bat (folyadékmérték) egyaránt a hómer tizedrésze legyen (a hómer = 393,8 l). A 12. vers szövegében szövegromlás van: „20 sekel 5, 20 sekel 10 (legyen)”. A LXX alapján javítható a szöveg: „az öt sekel öt, a tíz sekel tíz legyen”. (Ezt követi az új fordítású Biblia is.) Az ásatások alkalmával talált sekelek átlagosan 12 gramm súlyúak. Az igaz mértékegységek használatára a fejedelmeknek kell ügyelniük. A nép nekik adja a búza és az árpa hatvanadrészét, az olaj századrészét és a nyájak kétszázadrészét. (A 15. versben a héber szöveg nehezen érthető „Izráel itala” kifejezése helyett a LXX-ban „Izráel nemzetségei” olvasható. Egyesek szerint „Izráel jószága” olvasandó.) Mindez „felajánlás” (13. vers): arra való, hogy a fejedelem be tudja mutatni az ételáldozatokat, az égőáldozatokat (ezek mindenestül az Úréi) és a záróáldozatokat (ezeket békeáldozatoknak is fordították) a nép bűneinek engesztelésére. A fejedelem nem használhatja saját céljaira (vagy éppen háborús célokra) a nép adományait; neki van saját jövedelme (7k. vers). De szent kötelessége gondoskodni az áldozatok bemutatásáról az Úr ünnepein. A babiloni fogság után különösen hangsúlyossá vált az áldozatok engesztelő jellege.

Ezék. 45,18–20. A szentély megtisztítása.

Ebben a rövid igeszakaszban nincs szó a fejedelemről. Prófétai ige formájában, az ún. „követmondás” után következő papi tanítással (tórával) van dolgunk. A próféta a szentély megtisztítására (bűntelenítésére) kap parancsot. Magát a szertartást a pap végzi: a vétekáldozati állat vérével meg kell kennie a templom ajtófélfáját (a LXX és a Vulgata többes számot mond), az oltár négy sarkát (vagy szarvát, Ez 43:15.20) és a belső udvar (keleti) kapujának ajtófélfáját. Az ajtófélfák megkenésének parancsa a páskaünnepre emlékeztet (Ex 12:7.22k.). A szentély megtisztítása Lev 16:29; 25:9 szerint a nagy engesztelési ünnepen, a VII. hónap 10. napján történt (vö. Lev 23:26–32; Num 29:7–11). Itt viszont az 1. hónap 1. napját írja elő a 18. vers, ami a babiloni időszámításnak felel meg, éppen úgy, mint Ez 40:1. Az oltár megtisztítása Ez 43:18–27 szerint az oltár elkészítése után, az oltár használatba vétele előtt történik. Mindkét igeszakaszban a szentély és az oltár dologi értelemben vett szentsége jut kifejezésre. A szentélyt azért kell megtisztítani, mert rátapadt a nép bűne. A nem szándékosan vagy tudatlanságból elkövetett bűnökre a Lev 4:1–35; Num 15:22–28; Zsolt 19:13 szerint áldozat bemutatása által bocsánatot lehet nyerni. A szertartást a 20. vers szerint hét nap múlva meg kell ismételni (Lev 23:8; Num 28:25). (A LXX itt tévesen írja elő a VII. hónap 1. napját; eszerint a szentélyt évente kétszer kell megtisztítani: az 1. hónap 1. napján és a VII. hónap 1. napján is.)

Ezék. 45,21–25. Ünnepi előírások.

Feltűnő, hogy ez az igeszakasz a három nagy ünnep közül csak kettőt említ: a páskát és a nagy őszi ünnepet. Ezen a hiányon úgy akart segíteni valamelyik későbbi tanítvány, hogy a „páskaünnep” kifejezést megfordította, és a „hét” szót „hetekre” változtatta: „legyen nektek páska; hetek ünnepe”. Ez utóbbi az aratási ünnepet jelenti. De jobb megmaradni a szöveg eredeti értelme mellett. Ebben segít a LXX is: „legyen nektek páskaünnep. Hét napon át kovásztalant kell enni”. A páskaünnep eredetileg nomád pásztorünnep volt, és csak később, a honfoglalás után kapcsolódott hozzá a földművesek ünnepe, a kovásztalan kenyér ünnepe. Páska ünnepén, az 1. hónap 14. napján a fejedelemnek egy bikát kell áldozatul bemutatnia; ezután hét napon át naponta hét bikát, hét kost és egy kecskebakot a hozzájuk tartozó étel- és italáldozattal. Ez messze felülmúlja a Num 28:19-ben olvasható előírást, amely csak két bikát, egy kost és hét bárányt tartalmaz. Hasonlóképpen nagyobb az ételáldozat is: Num 28:20 szerint egy-egy bikához háromtized (éfá), egy-egy koshoz kéttized (éfá) finomliszt tartozik mint ételáldozat, Ez 45:24 szerint pedig minden bikához és minden koshoz egy-egy egész éfá liszt és egy hín olaj (kb. 6,12 liter). A későbbi kor kegyesei számára a kultikus teljesítmény mértéke is fontos volt. A 25. vers „az ünnepet” említi. Ez a nagy őszi ünnepet jelenti (1Kir 8:2; 12:32); nevezték betakarítási ünnepnek (Ex 23:16; 34:22) és sátrak ünnepének is (Lev 23:34; Deut 16:13.16). Ezen Num 29:12–38 szerint is igen gazdag áldozatokat kell bemutatni.

Ezék. XLVI. RÉSZ

Ezék. 46,1–12. A fejedelem jogai és kötelességei istentiszteletek alkalmával.

Ezekben a versekben prófétai követ-mondás után kultikus rendelkezések találhatók. Az 1–3. vers megismétli Ez 44:1–3 utasításait: a belső udvar keleti kapuja munkanapokon legyen zárva. A fejedelem előjoga az, hogy oda bemenjen, és a kapu belső küszöbénél imádkozzék. Ott végignézheti az áldozatok bemutatását, de a belső udvarba ő sem mehet be. Az „ország népe” (ez itt a gyülekezetet jelenti) a külső udvaron, a kapu előtt imádkozhat. A kapu belső része a fejedelem istentiszteletének a helye. A fejedelemnek ez a joga messze elmarad a fogság előtti királyok jogaitól (vö. 2Sám 6:12–19; 1Kir 8:62–64; 2Kir 16:12–16; 23:3). A fejedelem dolga az, hogy gondoskodjék azokról az áldozatokról, amelyeket a papok mutatnak be (Ez 45:17). A nyugalom napján hat bárányon kívül (az elmúlt hét napjai szerint egy-egy bárány) egy kost kell bemutatni égőáldozatul. A koshoz tartozó ételáldozat egy éfá liszt (39,3 1.); a bárányokhoz tartozó ételáldozat nagysága „kezének ajándéka szerint”, szabad döntés alapján határozható meg. Egy-egy éfá liszthez egy hín olaj tartozik (6,6 l.). Ez meghaladja a Num 28:9k.-ban levő előírást (két bárány, kéttized éfá finomliszt olajjal gyúrva és a hozzá tartozó italáldozat) még úgy is, hogy ott a nyugalomnapi áldozathoz az ún. állandó égőáldozat is hozzátartozik. Újhold napján a nyugalom napján bemutatandó áldozatokon túl még egy bikaborjút és egy éfá lisztet is be kell mutatni áldozatul. Ez kevesebb, mint a Num 28:11–15-ben található törvény (két bikaborjú, egy kos, hét bárány) által előírt. Az ételáldozat viszont Num 28:11–15-ben kevesebb, mint itt (egy-egy bikához háromtized éfá, a koshoz kéttized éfá, egy-egy bárányhoz egytized éfá finomliszt olajjal gyúrva). Az újhold ősi ünnep. A szomszéd népek vallásaiban hold-kultusz is volt (ez Jób 31:28k. szerint súlyos bűn); a holdsarlót bikaszarvaknak tartották. Újhold-ünnepet Izráelben is tartottak (1Sám 20:5; 2Kir 4:23; Zsolt 81:4); a prófétai feddő beszédek is említik (Ézs 1:13; Hós 2:13; Ám 8:5).

Ha a fejedelem maga megy imádkozni, a keleti kapun mehet végig (annak belső küszöbéig, 2. vers), és ugyanott mehet ki. De ha a gyülekezettel együtt megy, ugyanaz a rend köti őt is, ami a gyülekezet tagjait: a templom külső udvarában nem szabad megfordulni, hanem egy irányban kell végigmenni vagy délről északra, vagy északról délre. A 11. vers megismétli Ez 45:24 rendelkezését. A 12. vers szerint a fejedelem is mutathat be önkéntes áldozatot, éppen úgy, mint bárki más (Num 30. rész). Azonban a fejedelem önkéntes áldozata alkalmával ki kell nyitni a belső udvar keleti kapuját; a fejedelem végignézheti az áldozat bemutatását (2. vers).

Ezék. 46,13–15. A mindennapi áldozat.

Ez a rövid igeszakasz nem említi a fejedelmet. A héber szöveg szerint az Úr egyes szám 2. személyben szólítja meg a prófétát: „készíttess” (13–14. vers). Hasonló stílus található Ez 43:18–27; 45:18–20-ban. A LXX, a Vulgata és néhány héber kézirat itt is a fejedelemre gondol; ezért fogalmaznak ezek egyes szám 3. személyben. Ezt vette alapul az új fordítású Biblia is.

A mindennapi áldozat, héberül támíd, égőáldozatként egy bárányból és a hozzá tartozó ételáldozatból áll: ez egyhatod éfá (kb. 6,5 l.) liszt és egyharmad hín (kb. 2,2 l.) olaj. A Num 28:1–6-ban levő papi törvény már naponként két bárányt ír elő; egyiket reggel, másikat este kell bemutatni. A hozzájuk tartozó ételáldozat viszont Num 28:5-ben kevesebb, mint itt: egytized éfá finomliszt (kb. 3,9 l.) egynegyed híri olajjal gyúrva (kb. 1,65 l.). Reggeli és esti áldozatokat már a fogság előtti időkben is mutattak be (1Kir 18:29.36; 2Kir 16:15). A mindennapi áldozat „örök rendelkezés”. Ez a kifejezés gyakori (Ex 12:14.17; Lev 16:29.31.34; 23:41 stb.).

Ezék. 46,16–18. A fejedelem és a nép birtokai elidegeníthetetlenek.

A fejedelmi birtokokról Ez 45:7k. rendelkezik. Ezekből csak a saját fiainak adhat részt a fejedelem; ha valamelyik szolgájának (udvari emberének, hivatalnokának) ad, az ajándékozás nem végleges: az 50. évben, a felszabadulás évében újból a fejedelemé lesz (szó szerint: a fejedelemhez „tér vissza”; ez itt régies képzésű qal perfectum, egyes szám 3. személy femininum). Ez a törvény a nép minden tagjára érvényes (Lev 25:10.13). Azonban a fejedelemnek nem szabad elvennie alattvalói földjét, nem szabad őket megfosztani örökségüktől és „szétszórni”, földönfutóvá tenni. Erre a fogság előtti időkben ismételten volt példa (1Sám 8:14; 22:7; 1Kir 21:1–16; Ez 34:5.21).

Ezék. 46,19–24. Áldozatok elkészítésére való konyhák.

Ezekben a versekben folytatódik az a látomás, melyben a prófétának a leendő templom épületeit mutatja meg az Úr angyala. Ezúttal az Ez 42:1–14-ben megismert papi kamrákhoz vezeti, és megmagyarázza a kamrák rendeltetését. A papoknak itt kell elkészíteniük a jóvátételi áldozatot, a vétekáldozatot és az ételáldozatot. De ezekből semmit sem szabad kivinniük a külső udvarba, nehogy megszenteljék a népet; ezeket a kamrákban kell megenniük (Ez 42:13). Ez hozzátartozik az engesztelési szertartáshoz (Lev 6:17–23; 10:16k.). A dologi szentség fogalmával találkozunk itt (vö. Lev 10:1k.; 1Sám 6:19k.; 2Sám 6:6k.; Ez 44:19).

A 21–24. versben folytatódik az angyali vezetés és a látomás. Ezúttal a külső udvar négy sarkában levő négy kisebb udvart pillantja meg a próféta. Ezeket fal vette körül, és méretük 40×30 könyök volt (kb. 20×15 m). Itt „a templom szolgái”, a léviták főzik az áldozati állatokat a nép áldozati lakomái számára. Ez a szentség alacsonyabb fokán áll, mint a papi kamrák (19k. vers). Kifejezésre jut a papok és a léviták közt fennálló rangkülönbség (Ez 40:44–46; 44:4–31; 45:4k.).

Ezék. XLVII. RÉSZ

Ezék. 47,1–12. A templomból forrás fakad.

A magyarázó angyal látomásban a külső udvarból (Ez 46:21) a templom bejáratához vezette a prófétát. Itt, a templom küszöbe alól forrás fakadt. A víz délre folyt, elkerülve a templom bejárata előtt álló oltárt. A prófétát nem a víz mentén vezette az angyal, hanem kerülő úton, az északi kapun át, és a falon kívül jutottak a déli kapuhoz. A kelet felé folyó víz egyre nagyobb lett. Ezerkönyöknyi (kb. 500 m) szakaszokban négyszer végzett mérést az angyal, és a prófétának háromszor kellett átkelnie az egyre mélyebb vízen. Negyedszerre már csak úszva lehetett volna átkelni (szó szerint: „úszásnak vizei; patak, amelyen nem lehet átkelni”, 5. vers). Ekkor hangzott el az isteni kijelentésekből jól ismert kérdés: Látod-e? (Jer 1:13; Ez 8:5.12.15.17), majd a magyarázat. A víz „a keleti vidék felé tart, a pusztán folyik keresztül”. (A LXX a „vidék” és a „puszta” szavakat nem fordítja le, és tévesen Galileáról és Arábiáról beszél. Valójában a Jordán vidékéről és az ott levő pusztáról, a Jordán völgyéről van szó – héberül: gelilá és arábá.) A víz a Holt-tengerbe folyik (a 8. versben Sós-tenger olvasandó), és meggyógyítja annak a vizét. Köztudomású ui., hogy a tenger szintje alatt 397 m mélyen levő Holt-tenger vize annyira sós, hogy semmiféle élőlény nem marad meg benne: a Jordán halai visszafordulnak, mihelyt a sós víz közelébe érnek. A próféta a látomás folyamán már látja a halászokat, amint kiteregetik hálóikat a parton „Én-Geditől Én-Eglaimig”. Én-Gedi a tó nyugati partján van; Én-Eglaim talán azonos Eglat-Selisijjával (Ézs 15:5; Jer 48:34) a tó keleti partján. Ez azt jelenti, hogy a tó mentén mindenütt lesznek halászok. A 11. vers arra a kérdésre felel, hogy honnan lehet majd sóhoz jutni, ha a Holt-tenger vize „meggyógyul”. A mellette levő vizesgödrök és mocsaras helyek továbbra is sós vizűek lesznek; ezek ellátják majd sóval az országot. A folyóvíz mellett pedig havonta termő fák nőnek, amelyeknek a leveleiben gyógyító erő lesz.

Ezek a versek az ún. jeruzsálemi hagyomány alapján állnak. A Sion-hegy keleti lejtőjén fakad a Gíhón-forrás, amelynek lassan folyó vizét Ézsaiás próféta az Úr megtartó munkájához hasonlította (Ézs 8:5–10). „Egy folyam ágai örvendeztetik Isten városát” – olvassuk Zsolt 46:5-ben, ahol a szabadító Isten munkáját dicséri a zsoltáríró. A forrás kicsiny kezdet után nő nagy folyammá – hasonlóan a mustármaghoz és a kovászhoz (Mt 13:31–33). Hasonló jövendölést tartalmaz Jóel 4:18 is. Sőt Zak 14:8 szerint kétágú folyó fog fakadni Jeruzsálemből; egyik ága a Holt-tengerbe ömlik, másik ága a Földközi-tengerbe. Azt fejezi ki ez a reménység, hogy az Úr szentélyéből áldás árad a földre, éppen úgy, mint az Édenkertből (Gen 2:10–14). Erről szól Jel 22:1k. is.

Ezék. 47,13–20. Az új ország határai.

A nép hazatérése után új honfoglalás következik. Ezékiel az egész Izráelre, Júda és Izráel egyesülésére számított (Ez 37:15–28), és így az országot a tizenkét törzs számára kell felosztani (13. vers). József törzse azért kap két részt (Manassé és Efraim részét), mert Lévi törzse nem kap birtokot (Józs 14:3k.; Ez 44:28). Az Úr esküre emelt kézzel ígérte az országot az „atyáknak”, a nép őseinek (Gen 12:1–3; 13:14–17; 15:18; 17:8; Ex 6:8; Ez 20:5k..28.42). A próféta, mint az Úr követe (a 13. vers eleje a „követ mondása”), papi deklaráció formájában közli az Úr akaratát: „Ez az ország határa”. Az északi határnál nem tudjuk mindegyik városnév helyét azonosítani. A 16. vers első szavát, a Hamát szót a LXX alapján a 15. versbe helyezzük: „a hamáti úton” (vö. Num 34:8; Ez 48:1). „Hamáti út”, héberül Lebó-Hamat jelentése „Hamátba menet”. Egyesek azonban Lebó Hamatot városnévnek tartják. Lebó Hamat (mai neve: Lebweh) az északi határvonalon fekszik a tengerparti Hór-hegy és a keleti határváros, Hacar-Énón között, Ribla közelében. Ez volt az ideális határ Izráelnek, a dávidi birodalom északi határa (Num 34:8; Józs 13:5; Bír 3:3; 1Kir 8:65; 2Kir 14:25). Cédád és Hacar-Énon ettől északkeletre fekszik. (A 16. versben Hacér-Hattikón helyett Hacar-Énón olvasandó a 17. vers, Num 34:9 és Ez 48:1 alapján.) Figyelemre méltó, hogy a 15. vers szerint a nyugati határ itt is a Nagy tenger (a Földközi-tenger), vagyis Fönícia is az országhoz fog tartozni. Ez a terület a honfoglalás idején kimaradt a meghódított területek közül, bár az Úr megparancsolta a kisorsolását (Józs 13:1–7). Tírusz és Szidón a 26–28. rész szerint még az ellenséges népek közé tartozott.

A keleti határ a Jordán és a Holt-tenger. Ez azért különös, mert Gileád valaha Izráelhez tartozott; Rúben, Gád és részben Manassé törzse itt kapott örökséget (Józs 13:8–31). Ezek a törzsek azonban idővel felmorzsolódtak. – A 18. versben két szövegjavításra van szükség. A „határtól” helyett „határoló”, a „megméritek” szó helyett „Támár” olvasandó a LXX és Ez 48:28 alapján. Támár a Holt-tenger déli részén keresendő; innen indul ki a déli határ (19. vers).

A déli határ a Holt-tenger déli részétől délnyugat felé halad, és a „Kádesnél levő Meribá” érintésével (Ex 17:7; Num 20:13.24) „Egyiptom patakjáig” a wadi el aris-ig húzódik (Józs 15:4.47; 1Kir 8:65).

A nyugati határ a „Nagy tenger”, a Földközi-tenger. Ez azt jelenti, hogy az ígéret földjéhez tartozik délen a filiszteusok országa, északon pedig Fönícia is; ezt Józsué idejében még nem tudták elfoglalni (Bír 1:31).

Az ígéret földjének határait bővebben tárgyalja Num 34:3–12; ld. még Józs 15–19. rész.

Ezék. 47,21–23. A jövevények jogai.

Jövevénynek tekintették azt, aki idegen országban telepedett le. Ábrahám jövevény volt Egyiptomban; ott akár meg is ölhették volna, hogy elvegyék, amije van (Gen 12:12). De Kánaánban is jövevény volt; csak kivételesen és igen drágán vásárolhatott sírhelyet a felesége számára (Gen 23. rész). A jövevénynek ui. nem volt földbirtoka, éppen úgy, mint a lévitának (Deut 14:29; 26:11–13). A jövevény a szegények közé tartozott: aratás és szüret után szedegethetett kalászt és böngészhetett gyümölcsöt (Lev 19:10; 23:22; Deut 24:19–21). Nem ok nélkül írta elő a törvény, hogy nem szabad őket elnyomni, sanyargatni (Ex 22:20–23; 23:9): hiszen Izráel is jövevény volt Egyiptomban (Ex 22:20; 23:9; Deut 10:11; 23:8). A jövevények az Úr oltalma alatt álltak (Deut 10:18; Zsolt 146:9; Mal 3:5); rájuk is vonatkoznak a törvények (Lev 20:2; 24:16.22; Deut 1:16), és az istentiszteleten is részt vettek: Ex 12:49; Num 9:14 (páska), Ex 20:10; Deut 5:14k. (szombat), Deut 16:11.14 (ünnepek). Az északi királyság utolsó századában és Izráel eleste után (Kr. e. 722) sok menekült érkezett Júdába. Ezek rokon törzsek tagjai voltak, és hitük is azonos volt. Az ilyen jövevények befogadása nem volt nehéz. Lev 25:23 szerint az Úré a föld, mindenki jövevény, aki ott lakik. A babiloni fogság után különösen megbecsülték azokat az idegeneket, akik a gyülekezethez csatlakoztak: az elnéptelenedett és anyagi bajokkal küzdő országban mindenkire szükség volt (Ézs 56:1–8).

A 21k. vers előírja, hogy amikor sorsvetéssel elosztják a földet, a jövevényeknek is kell adni örökséget. (A „sorsvetés” kifejezés a héber szövegben rövidítés: kimaradt a „sors” szó.) A jövevény bárhol letelepedhet és családot alapíthat. Az a törzs ad neki birtokot, amelynek a területén él. (A LXX a 23. versben már a jövevények törzséről beszél. Ez már túlmegy azon, amit az eredeti szöveg akart mondani.)

Ezék. XLVIII. RÉSZ

Ezék. 48,1–29. Az ország új felosztásának terve.

Ez a terv papi és jogászi pontossággal és egyformán fogalmazott mondatokban határozza meg Izráel tizenkét törzsének határait. Az ország északi határát a többinél részletesebben írja le az 1. vers. Ennek a versnek szövegét a LXX segítségével az írásmagyarázók nagy része kiegészíti néhány szóval: „a keleti oldaltól a nyugati oldalig”. Ez ui. a többi tizenegy törzs esetében mindenütt megtalálható (2–7.23–27. vers), és azt jelenti, hogy az ország határa keleten a Jordán, ill. a Holt-tenger, nyugaton pedig a Földközi-tenger. A terv készítője úgy osztotta fel az országot, mintha sima papíron és vonalzóval dolgozott volna; nem vette tekintetbe sem az ország földrajzi viszonyait, sem a törzsek régi helyét, sem azt, hogy a föníciai és a filiszteus partvidék más népek birtokában van, sőt azt sem, hogy a történelem folyamán egyes törzsek felmorzsolódtak. A terv készítőjének a tizenkét törzs igazságosan kiosztandó öröksége volt a fontos; ezért osztott mindegyiknek egyenlő részt. Az sem befolyásolta, hogy a törzsek népessége és ereje is különböző (vö. Num 26:53–56); eszerint a nagyobbnak nagyobb örökséget kell adni.

Az első hét vers után, amelyek a terv szerint Jeruzsálemtől északra elhelyezkedő hét törzsről szólnak, következik a szent terület, továbbá a fejedelemnek és városnak jutó rész (15.22. vers). A szent terület tkp. „felajánlás”, az Úrnak szóló áldozat. A szent területet a városnak (Jeruzsálemnek) jutó „közönséges” terület egészíti ki négyzetté. Minden oldala 25 000 könyök (kb. 12,5 km). Közepén van a szentély, az Úr temploma (8., 10. vers). A szentély a szent terület középső sávjában, a papoknak jutó részben foglal helyet. (A 9. versben, amely a szent terület méreteit tartalmazza, a héber szöveg „tízezer” szava helyett „húszezer” olvasandó, éppen úgy, mint Ez 45:1-ben. A szerkesztő csak a papok területét tartotta szentnek.) Ettől északra terül el a léviták területe; ez éppen akkora, mint a papoké, de már kevésbé szent. A 11. vers a papok és léviták közti rangkülönbséget éppen úgy okolja meg, mint Ez 44:6–16: a léviták közreműködtek az idegen istenek tiszteletében. A 14. vers szerint a papok és léviták birtoka nem magántulajdon; éppen úgy nem szabad adásvétel tárgya, mint a fejedelem birtoka (Ez 46:16–18).

A léviták és a papok területétől délre terül el a „város”, Jeruzsálem. Ez megfelel a földrajzi és történelmi adottságoknak: „Dávid városa” a Sion-hegy déli részén fekszik, a templom pedig az északi részen. Hangsúlyozza a 15. vers, hogy a város nem szent, hanem „közönséges”. Méretei – a körülötte levő 250 ölnyi legelőkkel együtt: 5000×5000 könyök (kb. 2,5×2,5 km); ez jóval nagyobb a történelmi Jeruzsálemnél. A négyzetforma itt nem valósítható meg. A város lakóinak a megélhetését részben a várost körülvevő legelő, részben a várostól keletre és nyugatra elterülő, összesen 20 000×5000 könyöknyi földterület biztosítja. A város lakóit a város munkásainak nevezi a 18k. vers. Földművesekre kell itt gondolni, akik a nekik jutó földterületen kívül még a fejedelem földjeit is megmunkálják. A fejedelem birtoka a 25 000×25 000 könyöknyi területtől keletre a Jordánig, nyugatra a Földközi-tengerig terjed (Ez 45:7k.) és elidegeníthetetlen (Ez 46:16–18).

A 23–28. vers a Jeruzsálemtől délre lakó öt törzs birtokait sorolja fel az 1–7. verssel megegyező szavakkal. A történelmi tényeknek megfelel az, hogy délen kevesebb törzs foglal helyet, mint északon, de különös, hogy Júda törzse Jeruzsálemtől északra foglal helyet, Benjámin törzse pedig délre. Ez a királyok korában éppen fordítva volt. Az is eltér a múltbeli állapotoktól, hogy Issakár és Zebulon a déli vidékre kerül; ezek északi törzsek voltak. Gád törzse pedig azért került ide, mert hajdan a Jordánon túl volt a területe, ez a tervezet pedig csak a Jordántól nyugatra levő területet tartja ígéret földjének. Ide került át Rúben is. A törzsek elhelyezkedésében az a rend valósul meg, hogy a Ráhel és Lea gyermekeitől származó törzsek a szent terület közelében foglalnak helyet (észak felé Júda és Rúben Lea-törzs, Efraim és Manassé, József fiai Ráhel-törzsek, dél felé Benjámin Ráhel-törzs, Simeon, Issakár és Zebulon Lea-törzs), a szolgálók gyermekeitől származó törzsek pedig távolabb (észak felé haladva Naftali Ráhel szolgálójától: Bilhától, Aser Lea szolgálójától: Zilpától, Dán Ráhel szolgálójától: Bilhától, délen pedig Gád Lea szolgálójától: Zilpától). A legnagyobb eltérés a honfoglaláshoz és a királyok korához viszonyítva az, hogy itt már nem is tizenkét részre osztják fel az országot, hanem tizenhárom részre: a fejedelem a törzsekhez hasonló részt kap (csak a szent terület és a város része nem az övé). A felsorolás a déli határnál fejeződik be (28. vers; Ez 47:19). A déli határvárosok felsorolása éppen úgy részletesebb a többinél, mint az északi határvárosoké (1. vers). A 29. vers a honfoglalás történetéből ismert módszert, a sorsvetést írja elő (Józs 15:1; 16:1; 17:1.14; 18:11; 19:1.10.17.24.32.40), azonban a törzsek elhelyezkedésének rendjét nem sorsvetés, hanem a már említett papi és teológiai szempontok határozták meg.

Ezék. 48,30–35. Az új Jeruzsálem.

A város méretei megegyeznek a 16. vers adataival. Mind a négy oldalán három-három kapu lesz, Izráel tizenkét törzsének megfelelően. Azonban ebben a felsorolásban Lévi törzse is szerepel. Ez az oka annak, hogy Józsefről csak egy kaput neveznek el. Az ország területének felosztása alkalmából Lévinek nem jutott rész, de Józsefnek két rész jutott: Manassé és Efraim része (Ez 47:13; 48:4k.). Egyébként a babiloni templom, az Etemenanki szent területének is tizenkét kapuja volt. A város a 35. vers szerint új nevet fog kapni: „Ott az Úr!”. A 40–48. részben eddig mindig a templom állt a középpontban. Ennek a tervrajzát mutatja meg az Úr angyala Ezékielnek (40–42. rész). Ide tér vissza az Úr és itt fog lakozni (43:1–7). Itt lesz az oltár, itt szolgálnak a papok és léviták (43–46. rész), innen fakad a mindent és mindenkit meggyógyító víz (47. rész). Új üzenet az, hogy nem a templomban fog lakni az Úr, hanem a városban. Emögött régi hagyományok, az ún. Sion-zsoltárok állnak (Zsolt 46; 48; 76). Hasonló gondolatokat hirdetett már Ézsaiás is (Ézs 1:26), és őt követve a babiloni fogság után élt próféták (Ézs 60:11.14; 62:2.12 és Zak 2:5–9). Ezt a nézetet képviselték a samaritánusokkal szemben a Jézus korában élt zsidók is. Végül Jézus máig is érvényes tanítást adott Jn 4:19–24: „nem azon a hegyen (ti. Garizim hegyén), nem is Jeruzsálemben imádják az Atyát…, hanem „lélekben és igazságban”.