Ezékiel XXXVII. RÉSZ

Ezék. 37,1–14. Izráel „feltámadása”: hazatérés a fogságból.

A fejezet elejéről hiányzik a dátum; a keletkezési időre csak a fejezet tartalmából lehet következtetni. A 11. vers ugyanolyan elkeseredést mutat, mint Ez 33:10. Valószínű tehát, hogy Jeruzsálem elestének híre (Kr. e. 587) már eljutott a foglyokhoz. A 11. vers egyúttal a műfajt is meghatározza: vita ez, melyben a próféta szó szerint idézi ellenfeleinek mondását. Az Úr Igéje ennek cáfolata (Ézs 30:15k.; 40:27–31; 45:9k.; 49:14k.; Jer 2:23–32; Ez 11:2–12; 12:21–28; 18:2–4.25.29; 20:32–38; 33:17–20.24–29).

Négy nagy vízió bevezetésében olvassuk, hogy az Úr keze Ezékielre nehezedett (Ez 1:3; 8:1; 37:1; 40:1), ami prófétai révületet, eksztázist jelent. Az Úr Lelke pedig elviszi a prófétát abba a völgybe, amelyről Ez 1:1–3:15.22–27-ben olvastunk. A Lélek itt „leteszi” a prófétát (arámos hifil olvasandó a LXX segítségével), aki látja, hogy a völgy elszáradt csontokkal van tele. A 3. versben az Úr megkérdezi a prófétát, hogy életre kelhetnek-e ezek a csontok: A próféta tartózkodóan felel: Te tudod, Uram! (vö. Jel 7:14). Arra mutat ez, hogy Izráelben még nem alakult ki az általános feltámadás hite (vö. Jób 14:14). Emberi reménység nincs; a csontok már elszáradtak; de a próféta tudja, hogy Isten hatalma mindenre elégséges (1Sám 2:6). Ő pedig a prófétai igét is felhasználja munkájában. Ezékiel nem tétlenül nézi a csodát, hanem az Úr parancsának engedelmes végrehajtásával cselekvő részese is annak. Az Úr szavát kell hirdetnie: „Íme, én lelket hozok belétek, és élni fogtok” (5. vers). Mihelyt a próféta engedelmeskedett, látta, hogy a csontok egymáshoz illeszkedtek, sőt hallotta ennek a zaját is (7. vers). Látta, hogy inak, hús és bőr kerül a csontokra. Ez megfelel a kor anatómiai ismereteinek, amelyben Ezékiel mint áldozatot bemutató pap is járatos lehetett. (Megjegyzendő, hogy a „csontok” szó hol nőneműnek, hol hímneműnek számít. Ez attól függ, hogy testrészekre vagy személyekre kell-e gondolni. A 7. vers „és közeledtek” vagy „és összeilleszkedtek” szavában az előrag nőnemű, az utórag hímnemű!) Külön prófétai ige szólt a léleknek, mely a „négy szél felől”, azaz a négy égtáj felől jött. Itt nem úgy van szó lélekről, mint Ez 11:19; 36:28k.-ban, ahol a Lélek az ember belső újjáteremtését munkálja, hanem úgy, mint Gen 2:7; 7:22; Jób 12:10; Zsolt 104:29k.-ban: a lélek teszi az embert élővé; az Úr „minden test lelkének Istene” (Num 16:22; 27:16). Ez a lélek most parancsot kapott arra, hogy fújjon bele a meggyilkoltakba (9. vers), hogy életre keljenek. Lélek nélkül ui. olyanoknak látta őket Ezékiel, mint a harcmezőn elesett holttesteket.

A 11–14. vers a látomás magyarázata. Világosan látható, hogy nem újszövetségi értelemben vett feltámadásról van szó. A babiloni foglyok önmagukat tekintették kiszáradt csontoknak, ami a helyzet reménytelenségét fejezi ki (vö. Jób 8:13; 14:19; Zsolt 9:19; Ez 19:5). A vers végén levő „kivágattunk magunknak” (dativus ethicus) helyett egyesek az „elvágatott életünk fonala” kifejezést javasolják (a két szót másképpen választják el), vö. Zsolt 88:6; Ézs 38:12; 53:8. A vita cáfolatában már nem harcmezőről van szó, hanem sírokról. A „sírokat megnyitja” az Úr, és hazaviszi népét. Ez bizonyítja az Ő isteni hatalmát, és a próféta által megszólaló Igéje igazát (13k. vers). A 12k. versben levő „népem” szó a szövetségkötési formula része, és azt hangsúlyozza, hogy helyreáll a szövetség Isten és népe között: Ő küldi életet adó Lelkét (14. vers).

Ezék. 37,15–28. Izráel és Júda újra egyesül.

A próféta újabb jelképes cselekedetre kap parancsot (vö. Ez 4:1–17; 5:1–4; 12:3–16.17–20; 24:1–14.15–24). Most két „fát” kell egymáshoz illesztenie. Két botról, két kormánypálcáról van szó (Ez 19:11k.). Egyikre Júda és „társai” nevét kell írnia, másikra József és „társai” nevét. (Júda és József neve előtt a pecsétekről ismert lamed inscriptionis áll, mely a tulajdonos nevét jelöli.) A társak a Júdához és Józsefhez tartozó törzsek, amelyek Salamon király halála után elszakadtak egymástól (1Kir 12:16k.). Izráel Kr. e. 722-ben asszír fogságba került, Júda pedig Kr. e. 587-ben babiloni fogságba. Egyesülésük gondolata már Jósiás király idejében megszületett; ő az északi országrészbe is bevonult, vallási reformját ott is végrehajtotta (2Kir 23:15–20).

A nép megkérdezte a prófétát, mi a jelképes cselekedet értelme (18. vers; vö. Ez 12:9; 21:5.12). A magyarázat szerint Júda és Izráel éppúgy egyesülni fog, ahogyan Ezékiel összeillesztette a két botot. A 21. versben elhangzó ígéret szerint összegyűjti népét az Úr (Ez 11:17; 20:41; 28:25; 34:13; 36:24), és beviszi őket országukba. Ott, Izráel hegyein (ez a kifejezés az egész országra vonatkozik, Ez 6:1–14; 36:1–7) egyesül a két nép, és soha többé nem szakad két részre az ország. Az egész országnak egy királya lesz (Ez 34:23k.). Akkor a nép megtisztul (a 23. vers második szava hitpaelben olvasandó) „szemétgolyócskáitól, förtelmességeitől” (mindkét szó a bálványokat jelenti), minden hűtlenségétől, és megszabadítom őket minden elfordulásuktól (= elpártolásuktól; így olvassuk a szót sok bibliai kézirat alapján), amelyekkel vétkeztek (23. vers; vö. Ez 36:25). Így áll helyre a helyes kapcsolat az Úr és népe közt; a 23. vers az ún. szövetségkötési formulával végződik. Az eggyé lett országban az egész népnek egy „pásztora” lesz: „szolgám, Dávid lesz a királyuk” (24. vers; Jer 23:5k.; Ez 34:23k.). A Deuteronomium szavaival fejezi ki a 24. vers a „Dávid” uralma alatt élő nép engedelmességét: „az Úr törvénye szerint élnek, és rendelkezéseit megtartják” (Deut 4:5k.; 7:12; 16:12; 30:16; Ez 11:20; 20:19; 36:27). A nép „örökre” országában lakhat, mert az Úr örök szövetséget köt vele, béke szövetségét. Ez olyan szövetség, amely nem hiúsulhat meg (Gen 9:16; 17:7.13.19; 2Sám 23:5; Ez 34:25). A nép elszaporodik (Ez 36:10k..37); de a legnagyobb ajándék az lesz, hogy az Úr szentélye örökre a nép között lesz (Ez 20:40). A „szentélyem” szón kívül (Ez 5:11; 8:6; 9:6) a régies „hajlékom” szó is előfordul itt (27. vers; vö. Lev 26:11; 2Sám 7:6; Zsolt 26:8; 74:7). Az Úr és népe közt helyreáll a szövetség, a helyes kapcsolat; a 27. vers az ún. szövetségi formulával zárul. Végül a 28. vers kimondja Isten kegyelmes cselekedetének célját: azáltal, hogy szentélye népe között lesz, a többi nép is megismeri Őt mint igaz Istent, a történelem Urát.

Ezékiel. XXXVIII. RÉSZ

A 38. és 39. fejezet összetartozik. Góg és hatalmas serege Isten népére támad, de elpusztul Izráel hegyein (39:4). Gógot nem sikerült azonosítani a történelem egyetlen ismert alakjával sem. Gondoltak Babilóniára, a szkítákra, Gagi városfejedelemre, Gyges lídiai királyra, Gagura, egy Asszíriától északra élt harcias törzs fejedelmére, Nagy Sándorra, Antiochus Eupatorra VI. Mitridateszre és a pártusokra. A LXX szövege Num 24:7-ben és Ám 7:1-ben is említi Gógot. Mindezek azonban csak találgatások. Az viszont biztos, hogy Ez 38–39. fejezetében nem a Rúbentől származó Gógról van szó (1Krón 5:3k.). – A jövendölés magva Ezékieltől származik. Ő nemcsak azt várta, hogy Isten népe hazatér a fogságból, hanem azt is, hogy a népet a jövőben is éri ítélet (Ez 20:33–44; 33:27–29; 34:1–31). Ezékiel gondolatai nyomán későbbi tanítványoktól származó bővítmények, kiegészítések is találhatók a két fejezet szövegében.

Ezék. 38,1–13. Jövendölés Góg seregének támadásáról.

Ezékielnek Góg ellen kellett prófétálnia, és közben Góg országa felé kellett tekintenie; ez a mozdulat kísérte a prófétálást (ld. Num 22:41; 23:13; 24:2; Ez 6:2; 21:2; 25:2; 29:2; 35:2). A „Rós” szó itt nem országnév, hanem a „fejedelem” szóhoz tartozik: fő-fejedelem Góg, a hozzá tartozó országok fejedelmeinek a vezére. Mágóg földje itt Góg országát jelenti. Ez a kifejezés itt zavaró toldás; Ez 39:1 szövegében már nincs is meg. Mágóg Gen 10:2; 1Krón 1:5 szerint Jáfet fia. Ez 39:6-ban is személynek látszik; országának helye ismeretlen. Mesek és Tubál Kis-Ázsia északi részén élő népek voltak (ld. Ez 27:13; 32:25k. magyarázatánál). Ezek a népek támadnak a jövőben Izráelre. De a 3. vers szerint az Úr ellenük (vonul) – ez az ún. párviadalra szólító formula (Ez 5:8; 13:8; 21:8; 26:3 stb.). A párviadal meg is valósul (Ez 39:3)! Ezért „vezeti” Gógot Izráel ellen az Úr – horgokkal, mint valami vadállatot (4. vers; Ez 19:4; 29:4). Nagy sereggel támad Góg (Ez 26:7; 32:3); a seregben lovasság is van. Ruházatuk pompás; kis kerek pajzsokkal és nagy szögletes pajzsokkal, kardokkal, sisakokkal felszerelve jönnek. Az 5. versben levő észak-afrikai népek (tkp. Kús, Pút, Lúd; Ez 30:5) nem illenek bele a felsorolásba; a 6. vers már igen. Gómer Jáfet fia, Tógarmá pedig Gómer fia Gen 10:2k.; 1Krón 1:5k. szerint. Ezek valóban „északi”, kis-ázsiai népek: a kimmeriek és Örményország népei. Már Jeremiás is északról várta az ellenséget (Jer 1:14k.; 6:22k.; ld. még Jóel 2:20). A 7. versben az Úr gúnyosan szólítja meg az ellenséget: „Légy készen, készülj!”. Góg a 8. vers szerint „sok idő múlva” vonul „Izráel hegyei” ellen (ez Izráel országát jelenti, Ez 6. rész). Olyankor jön, amikor Izráel már biztonságban lakozik (Ez 28:26; 34:25.27k.), és úgy jön, mint a vihar (Ézs 10:3; Jer 4:13). Az esélyek egyenlőtlenek; a hatalmas sereget Izráel nem győzheti le.

A 10–13. vers későbbi; ez már a próféta tanítványaitól származik. Itt nem az Úr küldi Gógot népe ellen, hanem ő maga forral gonosz tervet (Ez 11:5; 14:3k..7; 20:32). Fal nélküli városokra akar törni, ami a Nehémiás előtti időkre mutat (Ézs 54:12; Jer 49:31; Zak 2:5–9). Célja a zsákmányszerzés. A 11k. vers Góg szavait tartalmazza (oratio recta). A „föld köldöke” Jeruzsálem (ld. Ez 5:5 magyarázatánál). A kereskedők, a 27. fejezetben említett népek, már érdeklődnek: a zsákmányból olcsón akarnak vásárolni, és azt nyereséggel akarják eladni. Ez a néhány vers megokolja Góg pusztulását; az Úr ítélete igazságos.

Ezék. 38,14–23. Góg seregét természeti csapások pusztítják el.

Ez az igeszakasz is a későbbi bővítmények közé tartozik. A 14–16. vers megismétli az 1–9. vers gondolatait, és hozzáteszi, hogy Góg támadása által felragyog a népek előtt az Úr szentsége (Ez 20:41; 28:22.25; 36:23). (A 14. vers utolsó szava a héber szövegben „tudod”. Ehelyett a LXX „felkelsz” = támadsz szót olvas (ld. Jer 6:22; 50:41.) A 17. vers a régi próféták jövendöléseinek beteljesedését látja Góg bukásában. Deuteronomista kifejezés: „szolgáim, a próféták által” (2Kir 9:7; 17:13; Jer 7:25; 26:5; 29:19; 35:15; 44:4; Zak 1:16). (A héber szöveg kérdésnek látszik: „Te vagy-e?”. Itt a kérdő szócska a LXX alapján törlendő.)

A 18–23. vers szerint Góg nem az Úrral vívott párviadalban esik el, mint Ez 38:3k.; 39:2–5-ben, hanem természeti csapások következtében: az Úr haragja (Ez 21:36; 22:21.31; 35:11) földrengést okoz (Ez 26:10; 27:28; 31:16). A kozmikus katasztrófa gondolata már az apokalyptikus irodalom felé mutat (Zsolt 46:7; Jer 4:23–28; Ez 32:7k.; Jóel 2:10; 3:3k.; 4:15; Hag 2:6.21). Utoléri ez a csapás a halakat, a madarakat az állatokat és az embereket egyaránt (20. vers; vö. Ézs 2:12–17). Leomlanak a hegyek, a rajtuk épített teraszok és várfalak is. Az itt említett megrettenés éppúgy az Úr harcainak velejárója, mint az, hogy az ellenséges seregek egymás ellen fordítják a fegyvert (21. vers; Bír 7:22; Ez 26:16). (A 21. vers „hegyemnek kard” kifejezését a LXX „félelem”-nek olvassa.) A 22. vers még a pestist, a vért, az áradó záport, jégesőt, tüzet és kénkövet említi, mint az ítélet eszközeit (vö. Gen 19:24; Ézs 30:33; Ez 5:17; 13:11.13; 28:23). Mindezek által sok nép szeme előtt bizonyítja be nagyságát és szentségét az Úr.

Ezék. XXXIX. RÉSZ

Ebben a fejezetben folytatódik a Góg támadásáról és bukásáról szóló jövendölés (ld. a 38. rész bevezetését).

Ezék. 39,1–5. Gógot legyőzi az Úr.

Ezek a versek arról szólnak, hogy a hatalmas ellenségnek Izráel hegyein = Izráel országában kell elpusztulnia (vö. Ézs 14:24k.). Párviadalra szólítja fel Gógot az Úr (1. vers; vö. Ez 38:3), és kiüti kezéből a fegyvert (3. vers). Arról már nincs is szó, hogy ezután hogyan pusztul el Góg. Harcosai temetetlenül hevernek a földön; a túlvilágon sem találnak nyugalmat (1Sám 17:44; 2Sám 21:8–10; 1Kir 21:23; Jer 7:33; 22:19). Mindez az Úr szavára megy végbe (Ez 5:15.17; 21:22.37; 24:14; 26:5.14; 28:10; 30:12; 34:24; 36:36).

Ezék. 39,6–16. Az ország megtisztítása.

Ezek a versek későbbi bővítményeket tartalmaznak. Itt már nincs szó párviadalról: Gógra tüzet bocsát az Úr – mondja a 6. vers Ám 1:4.7.10.12; 2:2.5 szavaival. Vele együtt ítélet éri a „szigeteket”, a távoli országokat is (Ez 26:15.18; 27:15.35), amelyek Góggal tartottak. Az Úr nem engedi többé, hogy szent nevét gyalázzák (7. vers; Lev 18:21; Ez 20:39; 36:20–23; Ám 2:7). Mindez eljön és megtörténik (Ez 21:12), mert a próféták által előre megmondta az Úr (Ézs 2:12kk.; 13:6.9; Ám 5:18; Jóel 1:15; 2:1.11; 3:4; 4:14).

A 9–10. vers az ellenség fegyvereinek megsemmisítéséről szól, ami az örök béke gondolatköréhez tartozik (Zsolt 46:10; 76:4; Ézs 9:3k.; Zak 9:10). A fában szegény Palesztina lakói tüzelőnek használják a rengeteg fegyvert. Közöttük említést érdemel a „kéz botja”. Ez bumerángszerű dobófegyver volt két hegyén fémborítással; vadászatra is használták (vö. Num 35:17k.; Ám 3:5). A papi gondolkodásban fontos volt a hetes szám: „hét évig tüzelnek velük”. Hasonlóképpen papi gondolkodást mutat az is, hogy a temetetlenül heverő halottak kultikus tekintetben tisztátalanná teszik az országot (Num 19:11–13.16; 35:33k.; Ez 36:18). Az, hogy Góg és serege „nevezetes” sírhelyet kap, a LXX és a latin fordítás szövegén alapul, melyek a héber sám szót sémnek olvasták. A Holt-tenger közelében, az attól keletre fekvő Abarim-völgy ez a (nevezetes) hely, a Nébó-hegy közelében (Num 27:12; 33:47k.; Deut 32:49; Jer 22:20). Az ország teljes megtisztítása érdekében a sok holttestet kiviszik Izráel földjéről. „Góg serege völgye” ismeretlen földrajzi helynév. Fontos itt is a hetes szám: a temetés hét hónapig tart (12. vers). Részt vesz benne az ország egész népe, és ez „nevet”, jó hírnevet szerez számukra akkor, amikor az Úr dicsősége megvalósul – mondja a 13. vers. Az ország megtisztítása gondos munkát igényel; „állandó embereket”, hivatalos megbízottakat alkalmaznak, akik átvizsgálják az országot. Ha valahol még emberi csontokat találnak, megjelölik a helyet, hogy ráakadjanak azok, akik a többi halott mellé temetik. (A Hamóna nevű város ismeretlen; neve hasonlít a rossz hírű Hinnóm-völgy nevére.) „Góg seregének völgye” zárva lesz a vándorok számára (11. vers; a halottak völgye ui. tisztátalannak számít).

Ezék. 39,17–20. Lakoma a vadállatoknak.

Ez a néhány vers a vége Gógról szóló jövendölés ezékieli alapszövegének. Miután Gógot párviadalban legyőzi az Úr, testét és katonái testét ragadozó állatoknak és madaraknak adja eledelül (3k. vers). A próféta arra kap megbízást, hogy hívja meg erre az „áldozati” lakomára a vadállatokat és ragadozó madarakat (Ézs 56:9; Jer 12:9). Ilyen lakomáról szól Ézs 34:5–8; Jer 46:10; 50:28k.; Zof 1:7k. is. A lakoma vendégei ragadozó állatok és madarak; nekik szabad vért is inni, ami Izráel népe számára szigorúan tilos (Lev 17:11k.). A vadállatok az elesett harcosok, lovaik és vezéreik húsát eszik majd. Most ők lesznek az áldozati állatok, és a harcmező lesz az Úr oltára (20. vers). (Ebben a versben a héber szöveg „harci kocsi” szava helyett a LXX segítségével „lovas” olvasandó; ez ún. collectiv singularis, ld. még Zsolt 76:7; Ez 26:7.) A 18. vers végén levő „kosok, bárányok, bak(kecskék)” szavak emberi vezetőket is jelenthetnek éppen úgy, mint a „Básánban hizlalt bikák” (vö. Ám 4:4); a Básán-hegy legelőin ui. (a Genezáreti-tótól keletre) jól fejlődtek a nyájak.

Ezék. 39,21–29. Az Úr kegyelme népére árad.

Ebben az igeszakaszban már nincs szó Gógról és seregéről. Arról olvasunk, hogy az Úr dicsőségét az ítélet után megismerik a népek, Izráel pedig az Úr szövetségi hűségét ismeri meg (a 22. vers csonka szövetségkötési formulát tartalmaz; hiányzik belőle: „ők pedig az én népem”, vö. Jer 24:7; 30:22; Ez 11:20; 14:11; 37:23). Senki sem gondolja többé, hogy Izráel fogságának oka az Úr gyengesége volt. Belátják, hogy Izráel hűtlensége és bűne volt az ok, és az Úr büntetése igazságos volt: jogosan rejtette el orcáját népe elől (Ézs 54:8; 57:17; 59:2k.); ellenségeik kezébe adta őket. Az ember ui. csakis akkor élhet, ha felé fordítja orcáját az Úr (Num 6:25k.; Zsolt 104:29k.). Ez történik meg akkor, amikor jóra fordítja népe sorsát (Zsolt 126:1; Jer 33:26; Ez 16:53–58). Azért következik ez be, mert az Úr féltékenyen vigyáz szent nevére (Ez 36:21), és irgalomban részesíti Izráelt (25. vers). Az irgalmat nyert nép „hordozza gyalázatát” (így olvassuk néhány bibliai kézirat alapján a héber szöveg „elfelejti” szavát a 26. vers elején. Egy alef ui. kiesett; erre jó néhány példa van. Az viszont példa nélkül való, hogy az ember elfelejtheti bűnét). Ezékiel inkább arról szól, hogy a kegyelemben részesült nép igaz bűnbánatra jut (Ez 16:52–54.63; ld. még Ez 6:9; 20:43). Biztonságban lakhatnak földjükön (Jer 32:37; Ez 28:26; 34:25.28; 38:8.11.14), nem rettenti őket váratlan támadás (Lev 26:6; Jer 30:10; Ez 34:28). Az Úr a népek szemében is szentnek bizonyul azáltal, hogy összegyűjti népét az országokból és hazavezérli őket (Ez 38:16.23; 39:6k.). Sőt, akkor is érvényes volt az Úrnak népével kötött szövetsége, amikor fogságba vitette őket (28. vers, csonka szövetségkötési formula; ld. a 22. vers magyarázatánál). De a legnagyobb ajándék mégis az lesz, hogy Lelkét árasztja népére az Úr (Ez 36:27; 37:14). Így maradandó, soha meg nem szakadó közösség jön létre az Úr és népe között.

Megemlítendő, hogy a Gógról szóló jövendölést Jel 20:7–10 is idézi. Itt arról olvasunk, hogy Krisztus ezeréves uralkodása után elszabadul börtönéből a Sátán, és hatalmas sereggel támadja meg „a szentek táborát és a szeretett várost”. Az Úr azonban égi tűzzel pusztítja el őket; az ördög ezután „a tüzes és kénes tóba vettetett”.

Ezék. XL. RÉSZ

Itt kezdődik az a hatalmas látomás, amelyet Ezékiel próféta kapott az újjáépülő jeruzsálemi templomról (40–42. rész), az Úr visszatéréséről a templomba (43. rész), a léviták és a papok szolgálatáról (44. rész), az áldozatokról (45–46. rész), a templomból fakadó gyógyító forrásról (47:1–12) és az ország felosztásáról (47:13–48:35). A látomás folyamán mennyei lény vezette a prófétát, és ha kellett, magyarázatot is adott.

A 40–42. részben az új templom leírása található. Mintául a Salamon által épített első templom szolgált, amit Ezékiel mint pap jól ismert. Azonban van néhány lényeges különbség is. Először is az új templom nem lesz királyi szentély (vö. Ám 7:13), nem lesz többé mellette királyi palota. A szentek szentjében nem lesznek fából faragott kerúbok, melyeknek kiterjesztett szárnyai felett láthatatlanul trónol az Úr (1Sám 4:4; 2Sám 6:2; 1Kir 6:23–28), és nem lesz ott az Úr szövetségládája sem, amit nem készítenek el újra (Jer 3:16). Ezékiel látomása nem teljesülhetett be minden részletében. A hazatérő gyülekezetnek nem volt elég anyagi ereje pl. ahhoz, hogy mind a külső udvar falához, mind a belső udvarhoz három hatalmas várkaput készítsen. A templomhegy felszíne nem mindenütt alkalmas a látott épületek elhelyezésére; nincs is annyi sík hely. A részletes magyarázatnál kiderül, hogy jó néhány adatnak inkább teológiai mondanivalója van. Nehezíti a magyarázatot, hogy a szöveget jó néhány helyen Ezékiel tanítványai is kiegészítették, és szövegromlások is előfordulnak. Mégis a látomás magva Ezékieltől származik.

Ezék. 40,1–4. Ezékiel látomást kap az Úrtól.

A látomás időpontját kétszeresen is meghatározza az 1. vers: a fogság 25. évében, Jeruzsálem eleste után 14 évvel. „Az év elején” kifejezés újév napját jelenti, ami régi izráeli időszámítás szerint ősszel, a 7. hónap 10. napján volt (Lev 25:9). A LXX a héber rós hassáná = újév kifejezést másképpen értette: „az első hónapban”; közben ui. átvették a babiloni időszámítást. Ezékiel azonban még az ősi évkezdetre gondolt, és eszerint a látomás időpontja Kr. e. 573. okt. 22. volt. „Az Úr keze volt rajtam”: ez prófétai révületet jelent (1Kir 18:46; 2Kir 3:15; Ez 1:3; 3:14; 37:1). „Isteni”, Isten által ajándékozott látomásról szól Ez 1:1; 8:3; 11:24 is. Az a magas hely, ahova látomásban kerül a próféta, a Sion-hegy (Zsolt 48:3; Ézs 2:2–4; Ez 20:40): itt meglátta a próféta Jeruzsálemet. Az a férfiú, aki vezette Ezékielt, mennyei lény volt: kezében mérőzsinór és mérőnád. A prófétának előbb végig kellett néznie a méréseket, majd hirdetnie kellett, amit látott. A számoknak, a mérési adatoknak ui. értelme, üzenete van.

Ezék. 40,5–16. A keleti kapu.

Az 5. vers az egész templomteret körülvevő falról szól. Ennek mind a négy oldala 500 könyök (kb. 250 m) hosszú Ez 42:15–20 szerint. A fal nem nevezhető várfalnak, hiszen csupán egy mérőnádnyi széles és magas (kb. 3 m). A kapuk viszont igazi várkapuk, mind a külső, mind a belső udvarban. A prófétát vezető mennyei lény felment a kapu lépcsőjén; ez egy mérőnádnyi „széles” volt. Ez úgy értendő, hogy a lépcső kisebb mérete a „szélesség”, nagyobb mérete a „hosszúság”. Ezt neveznénk mi a lépcső szélességének; ez tíz könyök (kb. 5 m) volt (11. vers). A lépcső méretei tehát: 10×6 könyök (5×3 m). A 6. vers szövege a LXX-ban teljesebb: „hét lépcsőfokon”. Ez azt jelenti, hogy a külső udvar szintje magasabb az azt körülvevő területnél. A kapuban jobbról is, balról is három őrszoba volt; ez a templomot őrző léviták helye (1Krón 26:1; Ez 44:11). Az őrszobák (fülkék) mérete 6×6 könyök (3×3 m), és a fülkék közti fal („oszlop”) szélessége 5 könyök (2,5 m). A kapunak a csarnokba vezető küszöbe egy mérőnádnyi volt (kb. 3 m), ami megfelelt a fal vastagságának (5.7. vers). A belső oldalon voltak a kapufélfák (a kapu „pillérei”); ezek 2–2 könyök (1–1 m) vastagok voltak. A csarnok teljes szélessége 13 könyök (6,5 m); ebből 4 könyöknyit elvesz a két kapufélfa, így az átjáró, a 3–3 fülke közti szabad tér szélessége is 13 könyök (6,5 m). A fülkék előtt egy könyöknyi „határ” volt; ezt kerítésnek gondoljuk. A 13. vers szerint a kapu szélessége (az egymással szemben levő kamrák hátsó falai közti távolság) 25 könyöknyi (12,5 m); ez falak nélkül értendő (természetesen a fülkéknek is volt hátsó faluk). A 14. vers szövege romlott. Itt a kapu szélességét (az előcsarnoknál mérve) a héber szöveg 60 könyöknyinek mondja, a LXX pedig 20 könyöknyinek. Mindkét adat téves; a csarnok szélessége megegyezik a kapu többi részének szélességével, tehát a szöveg a 21.25.29.33.36. vers alapján javítható: 25 könyök (fülkék 6+6 könyök; köztük levő tér 13 könyök). A külső (így olvassuk a LXX segítségével a 15. vers negyedik szavát) kapu hosszúsága pedig 50 könyök. (A külső fal 6 könyök, 6b vers; a 3 fülke 6–6 könyök, 7.10.12. vers; a 2 „oszlop” 5–5 könyök, 7., 10. vers; a belső küszöb 6 könyök, 7. vers; az előcsarnok 8 könyök, 9. vers; a „pillérek” 2 könyök, 9. vers = 50 könyök.) A kapu fülkéin és előcsarnokán kőkeretes ablakok voltak.

Ezék. 40,17–19. A külső udvar kövezete.

A keleti kapun át a külső udvarba vezette a prófétát az angyal. Itt megpillantott 30 kamrát. Utána arról van szó, hogy a külső udvar egy részén kövezet volt, „a kaputér hosszának” megfelelő szélességben. Ez azt jelenti, hogy a három kapu a külső falon belül volt, 50 könyöknyire benyúlt az udvarba. Ez az 50 könyök (kb. 25 m) széles sáv volt kikövezve. Azonban nem valószínű, hogy a kamrák végig a fal mellett helyezkedtek el, hiszen a fal 4×500 könyök hosszú volt (kb. 1000 m). Még ha le is számítjuk belőle a három kapu szélességét, az udvar négy sarkában levő konyhákat (Ez 46:21k.) és a nyugati falnál levő épületeket (Ez 41:12), akkor is marad annyi hely, hogy elfér 30 olyan kamra, amelynek hossza 20 méter felett van. Ekkora templom a szentek szentje nélkül! Nem valószínű, hogy ilyen nagyok voltak a kamrák. Inkább arra kell gondolnunk, hogy ugyanazokról a kamrákról van szó, amelyekről Ez 42:1kk. szól. A szöveg csak a kövezetről mondja, hogy „körös-körül” volt, a kamrákról nem. Ezek ui. a nyugati fal mellett voltak. Már az első templomhoz is tartoztak kamrák (Jer 35:2.4; 36:10), a második templomban pedig nemcsak a papoknak voltak kamrái, hanem egyes vezető embereknek is (Ezsd 8:29; 10:6; Neh 13:4–9). A külső udvart azért mondja a 18. vers alsó udvarnak, mert a belső udvar szintje magasabb (31., 34., 37. vers). Az „alsó” kaputól (amely benyúlik az „alsó” = külső udvarba) a „belső” kapuig (amely nem nyúlik be a belső udvarba!) 100 könyök (50 m) a távolság. A vers két utolsó szava: „keleten és északon”, jelzi az angyal által mutatott irányt: a keleti kapun mentek be (6–16. vers), és az északi kapu felé tartottak. Egyébként délen is ugyanennyi a távolság a külső és a belső kapu között.

Ezék. 40,20–27. Az északi és a déli kapu.

A 19. vers két utolsó szava helyett („keleten és északon”) a LXX olyan mondatot tartalmaz, amely átvezet a 20. versbe: „Azután északi irányba vezetett”. Hasonlóan kezdődik a 24. vers is. Az északi és déli kapu leírása rövidebb a keleti kapuénál, hiszen a méretek ugyanazok. A külső kapu és a belső udvar kapuja közti távolság is ugyanaz. A 7–7 lépcső is megfelel a keleti kapunál levő lépcső magasságának, 6. vers (a LXX szövege szerint): kb. 2 m. Nyugati kapu nem volt, mert a nyugati falnál a „melléképület” állt (Ez 41:12). A templomnak sem volt nyugaton kapuja, hiszen ott volt a szentek szentje.

Ezék. 40,28–37. A belső udvar kapui.

Az angyal a külső udvarból a belső udvarba vezette a prófétát, éspedig a déli kapun át. A kapunak 8 lépcsőfoka volt; a belső udvar tehát kb. 2,5 m-rel magasabb volt a külsőnél. A kapu méretei ugyanazok voltak, mint a külső udvar kapuinak méretei (29. vers). A 30. vers ismétlés (dittographia), melynél a LXX jegyzetanyagában a következő kritikai megjegyzés olvasható: „Kitűnik a csak ezen a helyen alkalmazott »csarnokok« formából, hogy ez nem tartozik az igazi héber szöveghez”. A héber szövegben előfordul ugyan még egyszer a „csarnokok” szó (16. vers), de a LXX alapján ezt is egyes számnak fordítjuk. Minden kapunak csak egy csarnoka volt. A 32. vers elején is figyelemre méltó a LXX szövege: „És elvitt engem a keletre néző kapuhoz”, hasonlóan a 35. vers elejéhez. A keleti kapu méretei megegyeztek a déli kapuéval, valamint a 35–37. versben tárgyalt északi kapuéval. Mindhárom kapunál azt jelenti az „ablakai voltak körös-körül” kifejezés, hogy a kapu mindkét oldalán levő fülkéknek és az előcsarnoknak is mindkét oldalon voltak ablakai.

Ezék. 40,38–47. A szolgálatot végző papok kamrái.

A 38–43. vers különbözik az előtte és utána levő elbeszéléstől. Itt nem jelenik meg a prófétát vezető angyal, csak az északi kapu csarnokánál levő kamrának és berendezésének a leírása olvasható. A 38. versben a héber szöveg „fülkében, a kapuk” szavai helyett a LXX alapján „a kapu csarnokában” olvasandó. Itt vágták le az áldozati állatokat. A 40. versben „égőáldozatnak” helyett „csarnoknak” olvasandó: „A csarnok külső oldalán, a kapu bejáratától északra két asztal volt”. Ez illik a vers folytatásához: „a kapu csarnokának a másik oldalán is volt két asztal”. A 41. vers szerint összesen nyolc asztal volt itt: négy az oldalfalon kívül, négy pedig belül. Ebből négy faragott kövekből készült; ezek kb. 75 cm hosszúak és szélesek, és kb. 50 cm magasak voltak. Az égőáldozati állatok feldarabolásához szükséges eszközöket ezeken tartották, éspedig az asztalok tenyérnyi széles peremén. Magukon az asztalokon volt az áldozati állatok húsa. A LXX szövege a héber szövegen túl még egy mondatot tartalmaz: „és az asztalok felett tetőket, hogy védjenek az esőtől és a hőségtől”.

A 44–46. versben újra megjelenik és meg is szólal a magyarázó angyal. A 44. vers így kezdődik: „A belső kapun kívül volt két kamra”. (A héber szöveg tévesen „énekesek kamráit” mond; a szöveg a LXX alapján javítandó.) Ez azonban nem egyeztethető össze azzal, hogy a következő szavak szerint a két kamra „a belső udvarban” volt. Maguk a kapuk ui. nem nyúltak be a belső udvar területére, hanem a külső udvaron voltak. Az északi és a déli kapunál levő két kamra tehát a kapu fala mellett, a külső udvaron volt; csak egymás felé néző bejárataik voltak a belső udvaron. (A 44. vers végén „keleti kapu” helyett a LXX alapján „déli kapu” olvasandó.) A két kamra a papok kettős szolgálatát tükrözi; egyik a templomi szolgálat, másik az oltárnál folyó szolgálat. Utóbbit csak Cádók utódai végezhetik. Cádók a kegyvesztett Ebjátár után lett Salamon udvari papja (1Kir 2:28k..34k.): utódai magasabb rangú papoknak számítottak (Ez 43:19; 44:15k.). Végül a belső udvart mérte meg az angyal; ez 100×100 könyök (50×50 m) volt. Ott állt az égőáldozati oltár is, ahogyan az első templomban is (1Kir 8:64; 2Kir 16:14; bővebben vö. Ez 43:13–17).

Ezék. 40,48–49. A templom csarnoka.

A belső udvarból 10 lépcsőn lehetett feljutni a templom csarnokába; ez kb. 3 m szintkülönbség. A 48. versben „csarnok Istene” helyett „csarnok pillére” olvasandó. A „pillér” azt jelenti, hogy a csarnok nem teljes szélességben nyitott, hanem jobbról is, balról is 5 könyök vastagságú fal teszi szűkebbé. A vers következő része a héber szövegben csonka; a LXX alapján így egészítendő ki: „és a kapu szélessége 14 könyök, és a kapu »vállai«: 3 könyök innen és 3 könyök onnan”. Az 5 könyöknyi vastag oldalfalak 3–3 könyöknyire nyúlnak be a kapu nyílásába; ezért csak 14 könyöknyi (kb. 7 m) a bejárat. A csarnok méretei: 20×12 könyök (a héber szöveg tévesen 11 könyököt mond, a helyes adatot a LXX őrizte meg), azaz kb. 10×8 m. A két oszlop a csarnok előtt állt. Ezek szabadon álltak, nem tartóoszlopok voltak. Ez már az első templomban is így volt, és a két oszlopra Ezékiel jól emlékezett (1Kir 7:15–22.41k.; 2Krón 3:15–17; 4:12k.).

Ezék. XLI. RÉSZ

Ezék. 41,1–4. A templomépület leírása.

Az angyal az előcsarnokból a templomba vezette a prófétát. A templom belső méretei megegyeztek az első temploméval: 40×20 könyök (kb. 20×10 m). A templom és az előcsarnok szélessége egyenlő. A bejárat csak 10 könyök (kb. 5 m) széles volt, mert mindkét oldalán 6 könyök vastagságú és 5–5 könyök hosszúságú fal nyúlt be a kapunyílásba. A templomból már csak az angyal ment be a templom legbelső részébe, ami 20×20 könyök alapterületű helyiség volt. Bejárata szűkebb volt a csarnokénál és a temploménál: mindössze 6 könyök széles (kb. 3 m), mert kétoldalt (a templom oldalfaláig) 7–7 könyök hosszú és 2–2 könyök vastag „pillérek”, falak voltak. A magyarázó angyal végül megszólalt: „Ez a szentek szentje”, vagyis az egész templom legszentebb része. Az első templomban ezen a helyen álltak a kerúbok, és szárnyaik felett láthatatlanul trónolt az Úr (1Sám 4:4; 2Sám 6:2; 1Kir 6:23–28). Ide vitette be egykor Salamon a szövetségládát is (1Kir 8:1–9).

Ezék. 41,5–15a. A templom körül levő építmények és méreteik.

Továbbra is az angyal vezette a prófétát, és ő végezte a méréseket. A templom falának vastagsága mindenütt 6 könyök (kb. 3 m). Mellette a héber szöveg szerint 30×3 fülkéből álló oldalépítmény volt (6. vers). Ez a szám túlságosan magas, ezért a 30-as számot toldásnak tartják. Eszerint háromszoros volt az oldalépítmény, azaz a kamrák három emeleten helyezkedtek el. A kamrák három oldalról vették körül a templomot: északról, nyugatról és délről: Keleten, az előcsarnok mellett nem voltak kamrák. A salamoni templom oldalfülkéi fából voltak; az ezékieli templomnak ez a része is kőépítmény. Az oldalfülkék tetőgerendáit a templom falának a kiugrói, 1 könyök (kb. 50 cm) széles párkányok tartották. Eszerint a templom fala csak alul volt 6 könyök (kb. 3 m) vastag, a három párkány felett már csak 3 könyök (kb. 1,5 m) vastag volt. Az első szintről „feljárón” (bizonyára lépcsőn) lehetett feljutni a középső és felső szintre. A 8. vers fordítása az új fordítású Bibliában igen jó: „Láttam”. Itt a LXX nem értette, csak hangzás után írta át a héber szöveget, mely tkp. passivum (nifal) lehetett: „És megláttatott (meglátszott) a háznál (= a templomnál): magas(ítás) körös-körül”. Ez a magasított kövezet egy mérőnádnyi, azaz 6 könyöknyi magasságú (kb. 3 m) volt; erre vonatkozik a 8. vers utolsó szava. Ez megfelel a csarnok előtti lépeső magasságának (Ez 40:49). A kamrák külső fala 5 könyök vastag volt (kb. 2,5 m). Északon és délen 20 könyök (kb. 10 m) széles szabad hely, út volt a templom mellett, innen lehetett bejutni a kamrákba. A szabad teret északon és délen kerítés (így olvassuk a 11. vers ide nem illő „hely” szavát Ez 42:7.10.12 alapján) határolta. A 9. vers vége és a 10. vers eleje szerint itt kamrák voltak: „a ház (= templom) oldalépítményei között (így olvasandó) és a kamrák között 20 könyök (tér) volt a házon körös-körül”. Azonban a templomtól északra és délre levő kamrákról máshol nem olvasunk. A 12. vers a templomtól nyugatra, a templomtér nyugati falán levő „épületről” beszél. Méretei: 70×90 könyök (kb. 35×45 m); falai 5 könyök vastagok; az épület méretei falakkal együtt: 80×100 könyök (40×50 m). Ez a hatalmas épület az első templom mögötti „csarnok” helyén állt. Akkor a napisten tiszteletére szolgáló kocsik és lovak voltak benne (2Kir 23:11); most azonban az épület jóval nagyobb, és az „elkülönített hellyel” együtt gátolja azt, hogy bárki is hátulról hatolhasson a templomhoz. Közte és a templom nyugati fala között éppen olyan széles út volt, mint a templom északi és déli oldala mellett; de ezt „elkülönített helynek” hívták. A 13–15. vers összegezi a mérési adatokat. A templom 100 könyök hosszú. Ebben benne van a kamrák külső fala (5 könyök), a kamrák szélessége (4 könyök), a templom hátsó fala (6 könyök), a szentek szentje (20 könyök), a szentek szentje és a templom közti fal (2 könyök), a templom (40 könyök), a templom és az előcsarnok közti fal (5 könyök), az előcsarnok (12 könyök) és annak külső fala (6 könyök) = 100 könyök (kb. 50 m). A nyugati falnál levő melléképület és az azt a templomtól elválasztó elkülönített hely 100×100 könyöknyi teret foglal el (kb. 50×50 m).

Ezék. 41,15b–26. A templom belső díszítése.

A 15b vershez tartozik a 16. vers első szava. A szöveg a LXX segítségével így olvasandó: „A templom belseje és a külső csarnok be volt burkolva”. („Udvar” helyett „külső”, a „küszöbök” helyett „burkolva” olvasandó.) Az ablakok kőkeretesek voltak. A kereteken háromszoros „lépcsőzet” volt: az ablaknyílás kívülről befelé szűkült. A „küszöb előtt” a talaj faburkolatos volt; meg a fal is a földtől (így olvassuk a LXX alapján) az ablakokig (a második „az ablakok” szó törlendő; dittographia). A falon „kimért” részek (mezők, sávok) voltak, melyeken kerúbok és pálmadíszek voltak; éspedig két egymás felé forduló kerúb közt a pálmadísz. A kerúb oroszlántestű, sasszárnyakkal ellátott lény emberarccal, melyhez itt még oroszlánarc is járult. A 20. vers a 21. vers harmadik szavánál végződik, és az első „templom” szó törlendő (dittographia): „és a templom falán négyszeres (= négylépcsős) ajtókeret” (1Kir 6:33). Ahogyan az ablakkereteken lépcsőzet volt, úgy az ajtókereten is. Ez arra mutat, hogy a szentek szentje előtt lépeső volt. A szentek szentje ui. a szent szikla miatt magasabb szinten volt, mint a templom. Ez valószínűbb, mint az, hogy a szentek szentje felett 10 könyök magas üres tér volt, vagy hogy a szentek szentjének a teteje 10 könyöknyivel alacsonyabb volt a temploménál. A szentek szentje előtt „valami olyan látszott, mint egy faoltár külseje” (21–22. vers). Méretei: 3 könyök magas (kb. 1,5 m), 2 könyök hosszú (kb. 1 m). Itt beiktatandó a LXX alapján: „és 2 könyök széles”. Az oltár sarkai, alapja (így olvassuk „hosszúsága” helyett a LXX alapján) és falai fából voltak. A magyarázó angyal itt is megszólalt: „Ez az az oltár, amely az Úr színe előtt (áll)”. Ezen a faoltáron sohasem égett tűz: ez a „sorba rakott kenyerek asztala” (Ex 25:23–30; Lev 24:6; 1Sám 21:5.7). A 23. vershez hozzátartozik a 24. vers eleje is (mind a szóf paszúk, mind az atnach rossz helyen áll). A szöveg így tagolandó: „két ajtószárnya volt a templomnak, és a szentélynek (is) két ajtószárnya volt. Az ajtóknak két ajtószárnycsapja volt stb.”. Az ajtónyílás olyan széles volt, hogy két ajtószárnyra volt szükség. Ezek alul és felül kőágyazatban (gömbölyű mélyedésben) forogtak. Az ajtókon is olyan kerúb- és pálmadíszek voltak, mint a falakon. A 25k. versben levő „korlátok” szó fordítása bizonytalan. Ha ez az értelmezés helyes, nemcsak a templomtól északra és délre volt védőfal (11. vers), hanem a csarnoknál is, ahol már nem voltak oldalkamrák.

Ezék. XLII. RÉSZ

Ezék. 42,1–14. A papok használatára rendelt kamrák.

Az angyal a külső udvar nyugati részén, a „melléképülettől” (Ez 41:12) északra és délre levő kamrákhoz vezette a prófétát. A kamrák mérete: 100×50 könyök volt (kb. 50×25 m). A kamrák a melléképület északi és déli falával párhuzamosak voltak. Az, hogy „három szinten” épültek, nem emeleteket jelent, hanem azt, hogy a talaj itt már teraszos volt. A teraszokhoz az épület is alkalmazkodott, ezért nem volt szükség oszlopokra. A három épületrész teteje is lépcsőzetes volt; előttük védőfal húzódott. Csak keletről, a külső udvar felől lehetett megközelíteni a kamrákat. Ezek arra szolgáltak, hogy itt kellett megenniük a papoknak „az igen szent áldozatokat”. A papoknak ui. nemcsak az volt a feladatuk, hogy az áldozati szertartást elvégezzék (Lev 1:4; 4:20.26.31; 5:6.10.16.18), hanem az is, hogy az áldozatot (akár ételáldozatról, akár áldozati állatról volt szó) a szent helyen megegyék (Lev 6:7–11.17–23; 10:16–18). Ld. még Ez 44:29. A szent szolgálatot erre a célra való ruhákban kellett végezni, amiket nem volt szabad más célra használni.

Ezék. 42,15–20. A külső udvar méretei.

Amikor az angyal elkezdte vezetni a prófétát, a külső udvar fala látszott meg először (Ez 40:5), és ugyanitt ér véget a vezetés. Az angyal körös-körül megméri a falat. A mérési adatok félreérthetők: a 16–19. vers ötszáz mérőnádról beszél, ami 3000×3000 könyök lenne (kb. 1500×1500 m) mind a négy oldalon. Az új fordítású Biblia helyesen értelmezi a szöveget: „mérőnáddal mérve” 500500 könyök (kb. 250×250 m). A kőfal célját világosan megmondja a 20. vers: nem várfal volt az, hanem a szent területet választotta el a közönségestől.