Ezékiel XXX. RÉSZ

Ezék. 30,1–19. Egyiptom hatalmát megdönti Babilónia.

Ennek az igeszakasznak az elejéről hiányzik a szokásos pontos időmeghatározás. Megfigyelték továbbá az írásmagyarázók, hogy az „Úr napja” eljöveteléről szóló próféciákat ez az igeszakasz Egyiptom pusztulására vonatkoztatja (vö. Ez 7:2–12). A fejezet szerzője régebbi próféciákra épít: a 6. vers Ez 29:10; a 7. vers Ez 29:12; a 9. vers Ézs 18:1k. szövegét idézi. A sok egyiptomi város felsorolása is prófétatanítvány munkájára mutat, aki jól ismeri és pontosan kifejti mestere gondolatait. A városok felsorolásában nincs értelmes rend; és az Észak-Egyiptomban levő városok vannak túlsúlyban. Az 1–9. vers az Úr napjának közeledéséről szól. Már Ámósz harcolt az ellen a hamis reménység ellen, amely szerint az Úr napja a diadal napja lesz (Ám 5:18–20). „Felhő napja” lesz az (3. vers; Jóel 2:2; Zof 1:15), amit jajgatva várnak (Ézs 13:6; Jóel 1:5.13; Zof 1:11): közel van immár az a nap (Ez 7:7; 9:1; 12:23). „Kard” jön Egyiptom ellen: az Úr kardja, szinte megszemélyesített hatalom (vö. Ez 21:13–22). A vajúdó nő kínjaihoz hasonló szenvedés tölti be az országot, még a délen fekvő Kús = Etiópia lakóit is. Hullanak a sebesültek, alapjukig romboltatnak le a városok, és mindez elveszi Egyiptom pompáját (4. vers). Az 5. vers Egyiptom szövetségeseit sorolja fel, akiket szintén utolér a csapás. Kús = Etiópia, Egyiptom déli részén; Pút = Líbia, a Nílus deltájától nyugatra. Kús és Pút Gen 10:6 szerint Hám fiai. Lúd Gen 10:22 szerint Sém fia. Testvérei Elám, Assúr, Arpaksad és Arám. Így Lúd északon, Kis-Ázsiában keresendő. Görög neve Lídia, melynek ifjai a Kr. e. 7. évszázad végétől egyiptomi zsoldosok voltak. A titokzatos Kúb szót a LXX líbiaiaknak mondja. Utána „keverék népről” van szó. Ez nem javítandó arabra (néhány görög fordítás alapján), hiszen görög zsoldosokra vonatkozik. A „szövetség országának fiai” Egyiptomba került zsidók (Jer 43–44. rész), zsoldosok. Az Elefantine-szigeten is élt zsidó közösség (Egyiptom déli részén). Mindezek Egyiptom „támogatói” (6. vers). El kell esniük: Egyiptom „hatalmának gőgje alászáll”. A büszke nagyhatalmat megalázza az Úr: az ítélet az egész országra kiterjed: az észak(keleti) határvárostól, Migdóltól egészen a déli határvárosig, Syenéig (ez Assuan, a Nílus első vízesésénél). A 7. vers említi Ez 29:12 szavait; a 8. vers emlékeztet Ám 1:4.7.10.12; 2:2.5-re: az Úr tűzbe borítja az országot. A 9. vers Ézs 18:1k. szavaival szól arról, hogy az Úr követeket küld hajókon Kús = Etiópia megfélemlítésére. (A „hajókon” szó helyett a LXX futárokat mond.) Ez azért feltűnő, mert a hajóknak dél felé az ár ellen kell haladniuk. Az Úr háborúinak velejárója az ellenség szívében ébresztett félelem (Ex 15:16; 23:28; Deut 7:20; Józs 2:9; 24:12).

A 10–12. vers meg is nevezi Isten ítéletének eszközét, Nebukadneccar babiloni királyt. Általa szünteti meg az Úr Egyiptom pompáját (Ez 7:13; 29:19; 31:2.18). (Az új fordítású Biblia ezt a szót a szövegösszefüggésnek megfelelően hol kincsnek, hol tömegnek fordítja; Ez 29–32. részben 16 ízben fordul elő). A király serege kegyetlen (Ez 28:7; 31:12; 32:12). Az ítélet a természet világában is megvalósul: az Úr kiszárítja a Nílus deltájának ágait, és így éhínség keletkezik. Az Úr gonoszoknak „adja el” az országot, éppen úgy, ahogyan saját népével bánt (Deut 32:30; Bír 2:14; 3:8; 4:2; 10:7; 1Sám 12:9; Zsolt 44:13; Ézs 50:1). Itt nem a vételár a hangsúlyos, hanem az ország kiszolgáltatása a gonosz idegen népeknek (Ez 7:21; 28:7.10).

A 13–19. vers a pusztulásra ítélt városokat sorolja fel. A városok nevei olykor összecsengenek Ézs 10:28–34; Ám 1:3–5.6–8 és Mik 1:10–15-höz hasonlóan. Az ítélő Isten maga cselekszik (a 13–16. versben 9 állítmány áll egyes szám 1. személyben). A 13. vers szövege a LXX alapján állítható helyre: „Megszüntetem az előkelőket Nófból és a fejedelmeket Egyiptom országából”. Nóf = Memphis, a Nílus deltájától délre; a Kr. e. 6. században ez volt a főváros. A későbbi másoló az „előkelők” szót „istenkéknek” olvasta (élím helyett elílím), és ennek értelmében elébe tette: „elpusztítom a bálványszobrokat”. A szöveg a vezetők pusztulásáról szól, ami anarchiát okoz (Ézs 3:1–7). Pusztává teszi az Úr Patroszt, Egyiptom déli területét (14. vers). Tűzbe borítja Cóant; ez Tanisz, a régi Avarisz, a Nílus deltájának északkeleti részén. Nó, teljes nevén Nó-Ámón = Théba, Egyiptom déli részén van. A LXX Dioszpolisznak, Jupiter városának nevezi. Itt volt az Ámón-kultusz központja; keleti részén a híres Karnak és Luxor romjai találhatók, nyugati részén királysírok. A 15. vers szerint az Úr haragja árad Színre. Szín itt nehezebben azonosítható; a héber szöveg és a LXX alapján a Nílus deltájának nyugati részén levő Saisra gondolhatnánk. Azonban a vers Színt Egyiptom erősségének mondja, ezért inkább a Vulgatának lehet igaza, amely Színt Pelusiummal azonosítja. Ez a város a Földközi-tenger partvidékén található, a Nílus deltájától északkeletre. Szín a vajúdó nőhöz hasonlóan fog vonaglani fájdalmában. Ez a vers újra említi Nót, azaz Nó-Ámónt (ld. a 14. versnél). A 16. vers héber szövege újra említi Színt – azt a LXX alapján Syenének olvassuk (ld. a 6. versnél). Nó város falán réseket tör és beáramlik az ellenséges sereg. Nó neve harmadszor, Nóf neve másodszor fordul itt elő (ld. a 13–15. versnél). A héber szöveg a „nappal ellenségeiről”, nappali támadásokról beszél. A 17. vers második szava „Ón”-nak olvasandó, görög neve Heliopolisz; a Nílus deltájától délre található, a napistenről szóló tanítások székhelye. Pi-Beszet görög neve Bubastis, a macska alakjában tisztelt Bastet istennő tiszteletének helye, a deltavidék déli részén. Feltűnő, hogy a vers végén az „ők” szó nőnemű alakja áll, amiből néhány írásmagyarázó arra következtet, hogy a nők is fogságba kerülnek. A 18. vers szerint az Egyiptomot érő ítélet kozmikus méreteket ölt: a nappal „elsötétül” (így olvassuk a szót sok bibliai kézirat segítségével „visszavon” helyett). Tahpanhész = Dafne, a deltavidék északkeleti részén; a babiloni fogság idején ez volt a fáraó székhelye (Jer 43:7–9). Ide tör be a babiloni sereg, és akkor az Úr összetöri a fáraó jogarát (így olvassuk a héber szöveg „iga” szavát a LXX segítségével). Ezzel megszűnik Egyiptom „hatalmának gőgje”. Éppen ez az Úr célja! Itt a 17. vershez hasonlóan Dafne (és Egyiptom) leányainak fogságba meneteléről van szó. Ez éppen úgy jelentheti a nőket, mint az ún. leányvárosokat: a kerítetlen városokat és falvakat. A súlyos ítélet célja a gőgös Egyiptom megalázása. Ezáltal a történelem Urának megismerése valósul meg (19. vers).

Ezék. 30,20–26. Egyiptom hatalma nem áll helyre.

Ezek a versek megismétlik az 1–19. vers üzenetét. Keletkezési idejük Kr. e. 587. ápr. 29., három hónappal Jeruzsálem eleste előtt. A 21. vers állítmánya perfectumban áll: a vers a múltra tekint vissza. Az Úr eltörte a fáraó karját: meghiúsította az egyiptomi hadsereg felmentő seregének szándékát (Jer 37:5). Ha lenne is szándéka a fáraónak újabb sereget küldeni Jeruzsálem felszabadítására, azt is meghiúsítaná az Úr: Ő a fáraó másik karját is kész eltörni (vö. Jób 38:15; Zsolt 10:15; 37:17; Jer 48:25). A fáraó nem fog többé fegyvert (21k. vers). Egyiptom népét úgy szórja szét az Úr, ahogyan saját népével bánt (Ez 12:15; 20:23; 22:15; 29:12). Babilónia királya azért győzheti le Egyiptomot, mert az Úr a saját kardját adja a kezébe. Az Úr kardja pedig szinte megszemélyesített mennyei lény (Ez 21:14–22). A 24. vers második fele szerint a fáraó csak sóhajtozni, nyögni tud. Itt a LXX szövege egészen más: „és Egyiptom ellen fordítom azt (ti. kardomat) és elveszi zsákmányát, és prédát szerez benne” (vö. Ez 5:17; 6:3; 11:8; 29:8; ill. 29:19). A 25. vers a 24. ismétlése, a 26. pedig a 23. versé. Itt újra felragyog Isten ítéletének célja: Istennek mint a történelem Urának megismerése.

Ezék. XXXI. RÉSZ

Ezék. 31,1–9. A fáraó, mint világfa.

A próféta Kr. e. 587 júniusában, két hónappal Jeruzsálem eleste előtt kapott kijelentést az Úrtól. A kijelentés a „követ mondásával” kezdődik (1.10.15. vers). Műfaj szempontjából allegóriával van dolgunk (vö. Ez 27:3–9). A fáraót (és pompáját, Ez 7:11–14; 30:10–15; 32:12–32) hatalmas cédrushoz (és ciprushoz; így olvassák az ide nem illő Asszíria szót) hasonlítja Ezékiel. A fa teteje a felhőkig ér (4.10.14. vers), és a „mélység vize” táplálja. Itt a teremtési mítoszokból ismert vizekről van szó, de most ezek a vizek nem ellenségesek (Jób 26:12; Zsolt 74:13k.; 89:10k.; 104:6–9; Ézs 51:9k.), hanem áldásosak (Gen 49:25; Deut 33:13). Folyamok áradnak belőlük, amelyek öntözik a fa ültetésének helyét. Ezt a helyet a 8. vers Isten kertjének mondja; ezt Gen 2:10–14 szerint is nagy folyók vize tette termékennyé. A mező többi fáit csak csatornák táplálták (4b vers). Az 5. vers megmagyarázza, mitől nőtt ilyen nagyra a fa. A 6. vers a világfa oltalmazó jellegét domborítja ki: ágain madarak fészkelnek, alatta árnyékot, menedéket talál az összes ember és állat. Ilyen világfáról sok vallás beszél: Mezopotámia, India Kína és a germánok vallása (ld. még Ez 17:23; Dán 4:7–14; Mk 4:32). A fa szépségét és ágainak hosszúságát a 7. vers is úgy magyarázza, mint az 5. vers: „gyökere nagy vizek felett van”. A nagy vizek; a föld alatti óceán vizei (Gen 7:11; 8:2). A 8–9. vers szerint Isten kertjének fái, mint valami személyes lények irigykedtek a szép és nagy fára. Itt már a hasonlat kereteit szétfeszíti a történelmi valóság: az Egyiptommal rivalizáló országokról van szó.

Ezék. 31,10–14. A hatalmas világfa a földre zuhan.

A fa, amelyet Isten áldása tett naggyá és széppé (Gen 49:25), elbizakodott, amit nem tűr el az Úr. A „népek hatalmasának”, Babilónia királyának a kezébe adja. A babiloni seregek, a „népek kegyetlenei” (= a legkegyetlenebb népek) úgy bánnak a hatalmas fával, mint a favágók: kidöntik és otthagyják. Törzse és ágai ott hevernek a hegyeken, a völgyekben és a patakmedrekben. Nem tud már oltalmat adni az embereknek (13. vers); kimennek az árnyékából, otthagyják. Az égi madarak és mezei vadak úgy lepik el, mint háború után az elesetteket (Zsolt 79:2; Jer 7:33; 15:3; 16:4; Ez 29:5). A 14. vers intés a többi „fának”, a földi országoknak: ne bizakodjanak el. (A fordítás itt nehéz: „ne álljon magán = ne álljon a maga lábán = ne bízzék magában magassága miatt senki, aki vizet iszik”.) Hiszen mindenki halandó, egyszer minden embernek le kell szállnia a föld mélyébe, a halottak hazájába. A mulandóság tudata alázatra tanít (Zsolt 39:5–7; 49:11–13; 90:10–12).

Ezék. 31,15–18. A fáraó a holtak hazájába kerül.

A harmadik követmondás után (1., 10., 15. vers) már nem az allegória nyelvén beszél a próféta; itt már a holtak hazájába térő fáraóról van szó. Az új fordítású Biblia „gyászba borítottam” kifejezése mögött két héber ige áll: „gyászba döntöttem” és „beborítottam”. A szó szerinti fordítás így hangzik: „Azon a napon, amelyen leszállt a holtak hazájába, gyászba döntöttem, befedtem felette a mélység vizeit”. A „befedtem” szó Ez 32:7 alapján magyarázható: „Amikor kimúlsz, befedem az eget, és elsötétítem csillagait; a Napot felhővel takarom el, a Hold fénye sem világít”. Itt megint arról van szó, hogy a fáraó halála miatt a teremtett világ is gyászol. Gyászolnak a teremtéstörténetből ismert mély vizek: nem áradnak belőlük folyamok a föld öntözésére. A gyász jeléül a Libánon feketébe öltözik: elepednek víz híján a fák. A népek megrendülnek; a holtak hazájának lakói „megvigasztalódnak”. Ez azt jelenti, hogy a fáraó bukásakor felismerik az Úr igazságos ítéletét (Ez 5:13; 14:22k.; 16:54; 32:31). Hasonlóan rajzolja meg Babilónia bukását Ézs 14:10–21. Különösen közel áll ezekhez a versekhez Ez 32:17–32. – A 16. vers második fele visszatér az allegóriához, és az elhunytakat Éden fáinak, Libánon válogatott szépségének nevezi. A 17. vers újra emberekről és népekről beszél, akik a halottak hazájában laknak. Éspedig nem úgy hal meg a fáraó, mint a kegyesek, akik az élettel betelve kerülnek a családi sírba (Gen 25:8; 35:29; 1Krón 29:28); hanem megalázó módon a fegyverrel megölettek és körülmetéletlenek közé kerül. Ez ellentéte annak, amit az egyiptomi vallás tanított, hogy ti. a halott fáraó maga is istenséggé válik. A 17. vers „karja” szavát a LXX a „mag” (= utód) szóval fordítja. Más LXX kéziratok az „erő”, „hatalom” szót tartalmazzák, és így érti a verset az új fordítású Biblia is: „hatalmának árnyékában élnek”. A 18. vers visszatér a 2. vers himnikus költői kérdéséhez: „Kihez hasonlítasz?”. Az utána következő szót a LXX segítségével fordítjuk: „erőben és dicsőségben”. Bár a fáraó minden földi királynál hatalmasabb volt, minden pompájával együtt a holtak hazájába kell kerülnie (szó szerint: oda szállíttatik le). Ez az igazságosan ítélő Úr akarata.

Ezék. XXXII. RÉSZ

Ezék. 32,1–16. Prófétai siratóének: jövendölés Egyiptom bukásáról.

A próféta a bibliai héber kéziratok szerint a 12. évben kapta ezt a kijelentést az Úrtól (más kéziratok szerint a 11. évben) tehát Jeruzsálem eleste után, Kr. e. 585. márc. 3. napján. A 2., 16. vers a költeményt siratóéneknek mondja, de ezt sem a versmérték, sem a tartalom nem igazolja. A 3–8. vers allegória, mely előbb oroszlánhoz (vö. Ez 19:1–9), majd a mítoszokból ismert tengeri szörnyeteghez hasonlítja a fáraót. A szörny más, ismert nevei: Jám, Leviatán, Rahab (Jób 7:12; 9:13; Zsolt 74:13k.; 89:10k.; 104:26; Ézs 27:1; 51:9). Ezt a szörnyeteget Ez 29:3–7 úgy ábrázolja, mint krokodilt; a krokodil Egyiptom jelképe volt. Jób 41:12 szerint „orrlyukaiból füst száll ki”. Ennek alapján „hullámokat vertél folyóidban” helyett a krit. app. javítása: „orrlyukaidból (vizet) lövellsz”. Az, hogy felzavarja a vizet, Jób 41:23k.-ben is olvasható. Azonban a krokodilt nem fogják hálóval (3. vers). (A vers közepén levő „nagy népek seregével” már a történeti értelmezéshez tartozik; vö. 10–12. vers.) Ez már Mardukra jellemző, aki a teremtési mítosz szerint hálóval győzte le Tiamatot. A tengeri szörnyet a szárazföldre veti az Úr; teste ragadozó madarak és vadállatok zsákmánya lesz (Ez 29:5; 31:13). A szörnyeteg olyan nagy, hogy a testéből kifolyó vér megtölti a völgyeket és patakmedreket (Ez 31:12k.). Sőt az egész teremtett mindenség gyászolja a szörnyeteget. Bukását kozmikus jelenségek kísérik: a Nap, a Hold és a csillagok kialszanak, mint a mécses (Ézs 42:3; 43:17). Az Úr napjával kapcsolatos jelenségek ezek (Ézs 13:9k.; Ez 30:3.18; Ám 5:18–20; 8,9; Jóel 2:10; 3:4; 4:15; ld. még Ex 10:21–23).

A 9–16. vers az allegória történelmi értelmezése (Ez 30:10–12). Először Egyiptom bukásának a hatásáról van szó (9–10. vers). A 9. versben az „összeomlásod” szót a LXX „fogságod”-nak olvassa. Egyiptom fogságba kerüléséről Ezékiel könyvének későbbi részei szólnak (Ez 29:12; 30:17k.). A királyok rettegésbe esnek, amikor az Úr megsuhogtatja kardját előttük”: félnek, hogy Egyiptomhoz hasonlóan járnak. A 11. vers meg is nevezi az Úr ítéletének eszközét: Babilónia királyát. Az ő serege „a népek közt a legkegyetlenebb” (12. vers; Ez 28:7; 30:11; 31:12). Ez a sereg elpusztítja Egyiptom büszkeségét (Ez 30:6.18) és egész népét (Ez 7:11.14; 30:10.15). A vizeket sem ember lába, sem állat lába nem zavarja fel többé. Ez a 2. vers történelmi értelmezése: a fáraó uralma bajt okozott a népnek. A Nílus vize „lesüllyed”, azaz megtisztul és nyugodtan folyik. (Áradáskor ui. sok hordalékot visz a Nílus.) Egyiptom országa pusztává lesz. A súlyos ítéletnek az lesz az eredménye, hogy a népek megismerik az Urat. Éppen ez az Úr célja. A 16. vers a népek siratóasszonyait szólítja fel siratóének éneklésére (vö. Ez 26:15–18; 27:28–36).

Ezék. 32,17–32. Egyiptom is a holtak hazájába kerül.

A prófécia keletkezési ideje Kr. e. 586. nem sokkal a Jeruzsálem eleste utáni idő, amikor Babilónia királya készült Egyiptom meghódítására. A prófétának már előre el kell siratnia Egyiptomot, és „hatalmas népek leányaival” együtt a föld mélyébe kell küldenie: „Szállítsd le azt!”. Ezékiel próféciáját költői kérdéssel kezdi: „Kinél vagy te kedvesebb?”. A felelet csak ez lehet: senkinél; Egyiptom éppúgy alászáll a holtak hazájába, mint bárki más. „Szállj alá és feküdj (visszaható értelmű hofal) a körülmetéletlenek mellé!” (19. vers). Az Úr parancsára mondott prófétai szó maga is elősegíti az események megvalósulását (vö. Ez 37:3–14). (A 19–21. vers sorrendje a LXX-ban eltér a héber szövegétől: 20–21a.) Egyiptom a körülmetéletlenek és a fegyverrel megöltek közé kerül a holtak hazájában (19k. vers). Emögött az ókori keleti népeknek az a nézete áll, hogy az emberek nem lesznek egyformák a halottak hazájában. Lesznek olyanok, mint a 20.27. versben említett hatalmas hősök, az ősidők óriásai (Gen 6:1–4), akik abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy kardjuk mint párna van a fejük alatt, pajzsuk (így olvasandó a 27. vers „büntetésük” szava) takaróként borítja testüket = csontjukat. „A nemzetek királyai mind tisztességben nyugszanak sírboltjukban” (szó szerint: ki-ki a házában) (Ézs 14:18), úgy, ahogyan eltemették őket. Egyes ókori keleti szövegek hozzáteszik, hogy a hősök feje mellett apjuk és anyjuk áll, és feleségük hajol föléjük. Egyiptomban szokás volt, hogy a szülők sírjának erre a célra készült kamrájába a gyermekek élelmet és vizet vittek. De a meggyilkoltak és kivégzettek (görögül biaiothanatoi, akik erőszakos halállal haltak meg), akik nem részesültek tisztességes temetésben (Jer 16:4), a holtak hazájában sem találnak nyugodalmat. Ézs 14:11 szerint ezeknek férgek a derékaljuk, pondrók a takarójuk. A ránk maradt ókori keleti szövegek szerint az ilyenek lelkei nyugtalanul bolyonganak, az utcákon levő hulladékot eszik, és időnként összegyűlnek, hogy panaszkodjanak egymásnak. A háttérben még az az izráeli felfogás is áll, hogy a körülmetéletlenek is megalázó helyzetben lesznek a holtak hazájában.

Egyiptom is közéjük kerül: a holtak hazájának legmélyebb részén lesz a helye (18. vers). Gúnyosan fogadják Egyiptomot az ősidők hősei (vö. Ézs 14:9kk.), látva, hogy milyen dicstelen véget ért. A következő versek Asszíria királyáról beszélnek. Jellemző, hogy a halál után is az lesz a rend, ami a földi életben volt: középen nyugszik a király, körülötte az alattvalói. Az, hogy Asszíria rettegésben tartotta a népeket, megfelel a történelmi valóságnak: sok népet hódított meg, igázott le és vitt fogságba (Ézs 10:13k.). A 24k. vers Elámról mondja el ugyanezt. Elám Gen 10:22 szerint Sém elsőszülöttje volt. Országa Babilóniától délkeletre terült el. Elám is rettegésben tartotta „az élők földjét”: seregei sokszor törtek be Babilóniába. De megszégyenült, az újbabiloni birodalomtól vereséget szenvedett. Elám ellen szóló jövendölés olvasható Jer 49:34–39-ben is. A 26. vers kisázsiai népeket említ: Meseket és Tubalt. Ezek Gen 10:2 szerint Jáfet fiai. Mesek területe Frígia, Tubal területe Kilikia volt. Ezt a két néptörzset Ez 27:13 Jáván mellett említi. Sokat szenvedtek a szkítáktól, a kimmeriektől és különösen az asszíroktól. Itt is a király van középen, körülötte nyugszanak népének tagjai. A 27. vers külön is megjegyzi, hogy nem kapnak helyet az ősidőkben élt óriások mellett, akik a holtak hazájában is tisztességben részesülnek (ld. fent). A 28. versben a LXX elhagyja az „összeomlasz” szót, de a vers így is ugyanezt az értelmet adja: „Te pedig ott fekszel a körülmetéletlenek között, a fegyverrel megöltekkel együtt”.

A 29–32. vers későbbi korból való. Itt kisebb népekről van szó. Edóm is a holtak hazájába kerül, harci ereje ellenére. Különösen is fájdalmas volt Edóm betörése Júda területére Jeruzsálem eleste után (Ez 25:12–14; Abd 10k. vers). Edóm nem gyakorolta a körülmetélkedést; csak a Makkabeusok idejében vezette be. Az „északi uralkodók” a föníciaiakat jelenti, akik közül a 30. vers csak a szidóniakat említi. A háttérben a Jer 1:15-ben említett északi ellenség fogalma áll. A föníciai népekre is gyalázatos sors vár a holtak hazájában. (Szidón elleni jövendölés található Ézs 23:2.4.12; Jer 25:22; 47:4; Ez 28:21–24; Jóel 4:4–8; Zak 9:2-ben is.) A fáraó „megvigasztalódik”, amikor ezeknek a népeknek megszégyenülését látja. Ez a vigasztalás annak a felismerésében áll, hogy az Úr büntetése igazságos volt (Ez 14:23; 16:54; 31:16). A 32. vers héber szövege így fordítható: „mert tőle való rettegést adtam az élők földjén”. Eszerint maga az Úr tette félelmes nagyhatalommá Egyiptomot. Azonban 23., 24., 25., 26., 27., 30. versben bűnnek számít, ha egy ország rettegésben tartja a többit. Így megfontolandó a LXX és a Targum szövege: „rettegésben tartotta (egyes szám 3. személy) az élő földjét”. A gőgös zsarnoknak a holtak hazájában gyalázat az osztályrésze – hirdeti a 17–32. vers. Ez az igeszakasz nem beszél még üdvösségről és kárhozatról, azonban túlmutat azon az ókori keleti felfogáson, hogy az ember sorsát a holtak hazájában is meghatározza a korábbi társadalmi helyzete, vagy halálának és temetésének módja. Ez az igeszakasz azt hirdeti, hogy a holtak hazájában is az igazságos Isten az Úr.

Ezék. XXXIII. RÉSZ

Ezék. 33,1–9. Az őrálló felelőssége.

Az idegen népek ellen szóló próféciák után (Ez 25–32. rész) itt kezdődik Ezékiel könyvének harmadik fő része. A prófétát ismét megszólította az Úr. Ha nem is beszélhetünk második elhívatásról, kétségtelen, hogy a próféta új feladatot kapott: őrálló lett. (A prófétát őrállóhoz hasonlítja még Jer 6:17; Hab 2:1.) Őrállóra háborús veszély idején van szükség. Az őr a várfalra áll, és ha ellenséget lát, kürtjébe fúj (2Sám 13:34; 2Kir 9:17kk.; Ézs 21:6–9; Hós 5:8; Ám 3:6). Aki a mezőn dolgozik vagy be nem kerített településen, „leányvárosban” lakik, a kürtszót hallva a városba siet, és a falak mögött védelmet talál. Itt különösen figyelnünk kell a 2. versre: „ha fegyvert hozok egy ország ellen”. Az Úr hoz fegyvert, az Úr ítéli meg bűnös népét, és ugyanő gondoskodik őrállóról is, aki által szabadítást készít! Az Úr igazságos haragjától meg lehet szabadulni! A 4. vers a kazuisztikus jog stílusában írja le azt az esetet (casus), hogy aki nem fogadja el a figyelmeztetést, azt utoléri a fegyver; de vére a saját fején marad. E mögött a kifejezés mögött az a szokás állhat, hogy az ókori keleti emberek a terhet a fejükön vitték. Tehát ki-ki szabadon dönt, hogy elfogadja-e az intést. Az 5. vers vége szerint, ha elfogadja az intést, megmenti az életét (egyesek ezt a prófétára vonatkoztatják; de ez szövegjavítást igényel, amire a bibliai kéziratok nem adnak jogot). A második eset (casus) az, hogy az őrálló elmulasztja a figyelmeztetést (6. vers). Ebben az esetben az embereket utoléri a fegyver; de az őrálló az életével felel értük.

A 7–9. vers a képet a prófétára vonatkoztatja. Neki az Úr parancsára kell figyelmeztetnie a bűnöst, hogy ne járjon tovább rossz úton (8. vers). A figyelmeztetés az apodiktikus jog stílusában hangzik el: „meg kell halnod!”. Szó szerint: „meghalni meghalsz” (Gen 2:17). Ez infinitivus absolutusszal nyomatékossá tett kijelentés, ún. „deklaratorikus formula”, melyet a pap szokott kimondani. Ennek pozitív megfelelője: „élvén éljen” (Ez 18:9.19). A 7–9. vers azonban csak negatív esetekkel foglalkozik: 1. ha a próféta elmulasztja az intést, a bűnös meghal, de a próféta is; 2. ha a bűnös nem fogadja el az intést, a próféta élete megmenekül.

A személyes felelősség gondolata már korábban is megjelent Ezékiel könyvében (Ez 14:12–23; 18:1–32), és ez a kollektív felelősség gondolatával szemben előrelépést jelent (Gen 18:23–33; Józs 7. rész). Különösen hangsúlyos itt a próféta felelőssége: ő az életével felel a kapott Ige hűséges továbbadásáért. Ezék. 33,10–20. A próféta vitája népe tagjaival.

Először olyan embereket ismerünk meg itt, akik a babiloni fogságban bűnbánatra jutottak (Jer 3:22–25; JSir 3:42–48; 4:6; 5:16). Elfogadták azoknak a prófétáknak a tanítását, akik az ország elvesztését Isten igazságos büntetésének tartották (ún. deuteronomista történeti mű). Azonban úgy gondolták, hogy nincs kiút, nincs életlehetőség: „elsorvadunk” (szó szerint: „megrothadunk”, Lev 26:39; Ez 4:17; 24:23), mint a súlyos beteg. A panaszének stílusában kérdezték: „Hogyan maradhatnánk életben?” A felelet Ez 18:23.32-ben már elhangzott. Az Úr nem a bűnös ember halálában gyönyörködik, hanem abban, ha megtér és él. A megtérésről részletesen is szól a 12–16. vers (vö. Ez 18:21–30). Először azt az esetet említi a próféta, hogy „az igaz megtér igazságából” (ad malam partem: letér az igaz útról; Ez 18:24). Ezt a 13. vers úgy fejezi ki, hogy „elbizakodik igazságában, és gonoszságot művel”. Az Úr nem a matematika törvényei szerint ítél. Nem azt mondja, hogy ez az ember mégiscsak több jót tett, mint rosszat; a mérleg a jó felé billen. Az ilyen ember nem bízhat abban, hogy elég jócselekedete van. Ezek nem is említtetnek az ítéletkor: halál vár rá. Tiszta lapot kap a bűnös is. Nem határozza meg a bűnös sorsát a múltja; van mód a megtérésre. De ennek a hétköznapi cselekedetekben kell megnyilvánulnia. Isten parancsolatai közül a 15. vers a zálog visszaadását (Ex 22:25k.; Deut 24:10–13), a rablott holmi megtérítését (Lev 5:20–26; 19:13) és a korábbi bűnök kerülését említi. A megtérő bűnös „élvén éljen” („deklaratorikus formula”, infinitivus absolutusszal nyomatékossá tett kifejezés).

A vita vége, a 17–20. vers megfelel Ez 18:25–30-nak. A babiloni foglyok egyik csoportja vitatkozik itt a prófétával. Ezek bizonyára nem azonosak azokkal a bűnösökkel, akiket a 10. versben ismertünk meg, ui. azt mondják: nem helyes az Úr útja („non recta via Domini”). Nem tartották helyesnek, hogy az igaz embert is fenyegeti az elbukás veszélye (1Kor 10:12), és a bűnösnek módja van a megtérésre; hogy az Úrtól adott kegyelmi lehetőség az ember nagy felelősségével jár együtt. A vitában az Úr visszafordítja a vádat: a ti utaitok nem helyesek! Az Úr igazságosan ítél: mindenkit a tettei szerint (Ez 7:3.8; 24:14; 36:19).

Ezék. 33,21–29. Ezékiel értesül Jeruzsálem elestéről.

A Jeruzsálemből érkezett menekült története egyenes folytatása Ez 24:25–27-nek. A szerkesztő ezen a helyen iktatta be a 25–32. részt, és ugyanő helyezte a könyv elejére a próféta megnémulásáról szóló hírt (Ez 3:28k.). A hírnök érkezése néhány bibliai kézirat, a LXX és a szír szöveg alapján a 11. évre tehető. A babiloni sereg a 11. év 4. havának 9. napján tört be Jeruzsálembe (2Kir 25:3k.; Jer 39:2; 52:6k.), és az 5. hó 7. napján pusztította el a várost (2Kir 25:8–10). A menekült Kr. e. 586. I. 19-én érkezett Babilóniába. Útja hat hónapig tartott. Nem derül ki, hogy magányosan menekült-e, vagy hadifoglyok csoportjával érkezett. (Később Ezsdrás négy hónap alatt tette meg ezt az utat visszafelé; Ezsd 7:9.) A város elestének hírére véget ért Ezékiel némasága: világossá vált, hogy az Úr szava beteljesedett (Ez 6:10; 14:23). Előző este „az Úr keze volt a prófétán”, ami azt jelenti, hogy a próféta eksztatikus állapotba került (Ez 1:3; 3:22; 8:1; 37:1; 40:1). Ilyen állapotban szokta őt megszólítani az Úr. Ő szól, és Ezékiel szája is megnyílik: most már beszélhet, hirdetheti az Úr új üzenetét (Ez 29:21).

A 23–29. vers vita, melyben a próféta szó szerint idézi ellenfeleinek véleményét. Az otthon maradottakról, a rom-ország lakóiról van szó, akik között először a babiloni sereg parancsnoka, majd Gedaljá helytartó is földet osztott (Jer 39:10; 40:9k.). Ezek elbizakodtak és azt gondolták, hogy ők az Ábrahámnak szóló ígéretek örökösei: hiszen az ígéretnek az a része már meg is valósult, amelyben az Úr sok utódot ígért Ábrahámnak (Gen 12:1–3); a Babilóniába került foglyok viszont bűneik miatt elveszítették ezt az örökséget (Ez 11:15). A vitában a próféta hangsúlyozza, hogy az ígéret nem szólhat azoknak, akik megmaradtak bűneikben: ugyanazokat a bűnöket követik el továbbra is, amelyek miatt bekövetkezett az Úr ítélete. A próféta először a vér fogyasztásának a tilalmára hivatkozik (Gen 9:4–6; Lev 17:11k.; 19:26), amit megszegnek azok, akik részt vesznek az idegen istenek kultuszában. A másik bűn még nagyobb: feltekintenek bálványaikra, ami azt jelenti, hogy bennük bíznak, tőlük (és nem az Úrtól) várnak segítséget (Zsolt 121:1; Ez 18:6.12.15). A következő bűn a vérontás, pl. hamis tanúskodás által (Lev 19:16; Jer 6:28; 9:3k.; Ez 22:9). A 26. vers a fegyverrel elkövetett bűnöket említi. Az országban ököljog uralkodott; magát a helytartót is megölték (2Kir 25:25; Jer 41:1–3). „Utálatos” bűnnek számítottak pl. a kánaáni népek erkölcstelen szokásai (Lev 18:22.26–30; 20:13). Utolsóként említi a próféta a házasságtörést; ezt a Tízparancsolat is tiltja (Ex 20:14; Deut 5:18). Akik ilyen bűnöket követnek el, nem lehetnek az Ábrahámnak szóló ígéretek igazi örökösei. Sőt az Úr esküvel megerősített ígéretet tesz arra, hogy az ilyenekre további ítélet vár: fegyver, vadállatok és dögvész pusztítja őket (Ez 5:12; 6:11k.; 7:15; 14:12kk.), az ország pedig lakatlan és puszta lesz (Ez 6:14; 14:15; 15:8). A Biblia hírt ad további deportálásokról (Jer 52:28–30), egyes népcsoportok elmeneküléséről (Jer 40:7–12; 43:7) és a szomszéd népek betöréséről az országba (Ez 25:12–14; Abd 10–14. vers).

Ezék. 33,30–33. Panasz az Ige felületes hallgatói ellen.

A babiloni foglyoknak tetszett Ezékiel igehirdetése, mióta az ellenséges népek ellen jövendölt (Ez 25–32. rész) és az Úr ígéreteit hirdette. Erről csoportosan is beszélgettek „a falak mellett és a házak kapujában”, az árnyékot adó helyeken. Sokan jártak a prófétához is. Most már nem úgy viselkedtek, mint a csalán, a tövis és a skorpiók (Ez 2:6). A prófétát azonban nem tévesztette meg a nagy népszerűség: tudta, hogy csak hallgatják az Igét, de nem tartják meg (31. vers). Csak annyi érdekli őket, hogy szép és kedves az Ige. Úgy hallgatják, mint a szórakoztató zenét, a vásári zenészek dalait. (Ezékiel érzéki vágyakat felkeltő zenéről beszél; a szót Ez 23:5.7.9.12.16.20 is használja.) Nem is gondolnak arra, hogy az Ige hatására meg kell változni; őket továbbra is csak a maguk haszna érdekli (Ez 22:13.27). Az Ige tartalma távol marad tőlük. Megismerjük itt Ezékielt, mint olyan igehirdetőt, aki tisztán hirdeti az Úr akaratát, mégis ki van téve félreértéseknek. Megtudjuk továbbá, hogy az a jó igehallgató, aki „cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21). A felületes igehallgatónak is meg kell tudnia, hogy az Úr szava beteljesedik (Deut 18:21k.; Ézs 40:8; Jer 28:9; Ez 12:25.28; 24:24).

Ezék. XXXIV. RÉSZ

Ezék. 34,1–10. Ítélet a hűtlen pásztorok fölött.

Az isteneket és a királyokat már a régi időben is pásztoroknak nevezték. Ez volt a címe a sumeroknál Dumuzinak (= Tammuz, Ez 8:14), az asszíroknál Marduknak. Hammurabi király is pásztornak mondta magát, aki nyája számára jó legelőről és itatóhelyről gondoskodik. A népéről pásztorként gondoskodó uralkodó volt a királyideál Egyiptomban is. A Biblia is átvette ezt a képet (Gen 49:24; Zsolt 23:1–4; 77:21; 80:2; Ézs 40:11; Jn 10:1–18). Sokszor beszél Jeremiás is pásztor(ok)ról és nyájról (Jer 3:15; 10:21; 25:34–36; 31:10; 50:6–8.44). Különösen Jer 23:1–4 áll itt a háttérben. Ezékiel Izráel egész történetét tartja szeme előtt. A „pásztorok” magukat legeltették, nem a nyájat (2. vers). (A 3. vers első szava a LXX segítségével „tej”-nek olvasandó, csak a magánhangzók mások.) Természetes, hogy a pásztornak szabad a nyáj hasznából részesednie (1Kor 9:7), azonban a juhok nyírása már a gazda jelenlétében történik (1Sám 25:2), és a pásztor nem vághatja le saját fogyasztásra a legszebb jószágokat. Az elhullottakkal vagy vadállat által széttépettekkel el kell számolnia (Gen 31:38k.; Ex 22:11k.; Ám 3:12). A pásztornak kötelességei is vannak, nemcsak jogai. De Izráel pásztorai nem teljesítették kötelességeiket. A gyenge juhokat több táplálékkal kellett volna erősíteni, a betegeket gyógyítani, a törött végtagokat bekötözni, a vihar vagy vadállat támadása miatt szétszóródottakat visszaterelni, az elcsatangoltakat megkeresni. A vers vége szerint kegyetlenül uralkodtak. Nem csoda, hogy szétszóródott és vadállatok zsákmányává lett a nyáj (5. vers). A próféta itt a babiloni fogságra és a diaszpórára gondol. – A 7–10. vers erőteljesen hangsúlyozza, hogy a nyáj az Úré (a „nyájam” szó itt hétszer fordul elő). Esküvel ígéri meg az Úr, hogy a pásztorok ellen fordul (ún. párviadalra kihívó formula, Ez 5:8; 13:8.20; 21:8 stb.). Nem tűri, hogy nyája a mezei vadak zsákmányává váljék, mint olyan nyáj, amelynek nincs pásztora (Num 27:17; 1Kir 22:17; Zak 10:2; Mt 9:36). Ez a kifejezés az Úrnak nyája iránt érzett szánó szeretetéről tanúskodik. Egyúttal igazságosan ítélő Bíró is Ő. A haszontalan pásztorok is az Ő kezében vannak: „megszüntetem őket nyájam (birtokraggal a LXX alapján) legeltetésétől” (10. vers).

Ezék. 34,11–22. Az Úr maga lesz nyájának pásztora.

A 11. vers két olyan igét tartalmaz, amelynek jelentése „megkeres”. Részben az elveszettek megkeresésére vonatkozik ez (1Sám 9:3.20; Lk 15:4–7), részben olyan keresésre, amilyent a pap végez, amikor megvizsgál egy-egy áldozati állatot: nincs-e rajta valami hiba, ami alkalmatlanná tenné arra, hogy az oltárra kerüljön. Éppen úgy a meggyógyult beteget is meg kellett vizsgálni alaposan, hogy meggyógyult-e. Benne van ebben a nyáj számon tartása; a pásztor azonnal észreveszi, ha valamelyik juh hiányzik vagy baja van. A 12. vers szerint pásztor módján vigyáz nyájára az Úr; pedig a nyáj szétszóródott „a felhő és homály napján”. Ez a kifejezés az Úr napjáról szóló jövendölésekben fordul elő (Ez 30:3; Jóel 2:2; Zof 1:14–16); itt Jeruzsálem pusztulásának napját jelenti (Ez 13:5). A 13. vers új exodust ígér: az Úr összegyűjti szétszórt népét, és hazaviszi őket őseik földjére (Ez 20:34k.), ahol jó legelőt talál a nyáj (Zsolt 23:1–4). „Izráel magas hegyein” (Ez 20:40) maga az Úr legelteti őket. A 16. vers összefoglalja a jó pásztor kötelességeit. Ez a rossz pásztor képének (2–4. vers) ellentéte. A vers végén a LXX alapján „elpusztítom” helyett „őrzöm” olvasandó: „a kövéret és az erőset pedig őrzöm, és jog szerint legeltetem”.

A 16. vers már előre mutat. A 17–22. vers ui. elmondja, hogy nemcsak a felső rétegek bűnösök, hanem a nép tagjai is. A nyáj erősebb tagjai önzők: a legjobb helyen legelnek, a legtisztább vizet isszák (tkp. „leülepedett” vízről van szó, Ez 32:14). Ezenkívül még a maradék legelőt is letapossák, a vizet pedig felzavarják. A 21. vers szerint vállukkal eltaszítják és szarvukkal öklelik a gyöngéket. A képes beszéd itt azt fejezi ki, hogy a nép tagjai embertelenül viselkednek egymással: a gazdagabbak kizsákmányolják és elnyomják a szegényeket. Ezékiel az előtte élt próféták nyomába lép, akik a nép körében levő szociális bűnöket ostorozták. Ezeket a bűnöket megítéli az Úr. Itt is azt hirdeti a próféta, hogy az Úr egyenként ítéli meg juhait, igazságot tesz köztük. Az ígérettel, az új exodusszal a nép megtisztítása is együtt jár (Ez 20:34–38).

Ezék. 34,23–31. Új Dávid és új szövetség ígérete.

A 23–24. vers nem azt jelenti, hogy Dávid fel fog támadni a halálból, hanem azt, hogy Dávid házából származó „pásztort” rendel népe fölé az Úr. Megvalósul a Nátán próféta által adott ígéret: „Fölemelem majd utódodat, aki a te véredből származik” (2Sám 7:12; Zsolt 89:4k..37k.; 132:11.17). Különösen közel állt Ezékielhez Jer 23:5k. Ezékiel itt sem használja a „király” szót: a Dávid házából származó eljövendő uralkodót „szolgámnak” és „fejedelmüknek” nevezi. A „szolga” szó az Úrral való bensőséges kapcsolatot fejezi ki, a „fejedelem” szó pedig azt, hogy ez az uralkodó nem a maga ura, és nem a maga akarata szerint kormányozza a népet, hanem Urának megbízottja, aki Urának engedelmeskedik. Különösen is hangsúlyos, hogy egyetlen pásztort rendel népe fölé az Úr. Az ország kettészakadása ui. megszűnik, Izráel és Júda egyesül; nem lesz két külön uralkodó, csak egy (Ez 37:15–28). Ez az ígéret egyúttal új szövetségkötéssel is együtt jár; a 24. vers az ún. szövetségkötési formulát tartalmazza (vö. Lev 26:12; Jer 7:23; 11:4; 30:22; 31:33; 32:38; Ez 11:20; 14:11; 36:28; 37:23.27). Az Úr szava beteljesül (Ez 5:15.17; 21:22; 24:14; 30:12). Az új szövetség a „béke szövetsége” lesz: teljes és zavartalan békesség jár együtt vele (25. vers; Ézs 54:10; Ez 37:26). Az üdvösség idejét Ezékiel Lev 26:4–6-hoz hasonlóan rajzolja meg. Az Úr vadállatok által is büntette népét (Ez 5:17; 14:15.21; 33:27). A vadállatok megszelídüléséről szól az Ézs 11:6–8; Hós 2:20. Az „örök szövetség” megkötése után (Ez 16:60; 37:26) a pusztában és az erdőségekben is biztonságban lehet lakni, nem bántanak a vadállatok. A 26. vers szövege különös: „és adok nekik dombom körül áldást”. Javítási kísérlet: „És adok nekik záporesőket idejében”. Ezt mondja a vers második fele is; a 27. vers pedig hozzáteszi, hogy az ország földje bő termést fog adni (vö. Ézs 32:15–18; Jer 31:4–6; Hós 2:23–25). Ez a vers még arról is szól, hogy az Úr összetöri „igájuknak fáját” (Lev 26:13). Az iga valamelyik földi nagyhatalom uralma Izráel felett (Jer 27:8.11k.; 28:2.10–14; Ez 30:18); az iga összetörése az idegen uralom megszüntetését jelenti: „megmentem őket azoknak kezéből, akik szolgává tették őket” (27. vers) (az ige qalban is ezt jelenti). Senki sem rettenti többé őket (Lev 26:6). A 29. versben „hírnévnek ültetvénye” helyett a LXX „békének ültetvényé”-t olvas (betűcsere alapján) (vö. Ézs 60:21; 61:3). A bőven termő országban nem lesz többé éhínség (szó szerint: „nem lesznek többé éhség által betakarítottak”, ti. eltemetettek), mint korábban annyiszor (Gen 12:10; 42:1k.; 43:1). Ellenséges népek gúnyolódását sem kell többé elviselniük (Ez 32:24k.; 36:6.15). Az Úr gazdag ajándékok által ismerteti meg lényének titkát: azáltal, hogy megvalósítja szövetségét. A 30. vers újra a szövetségkötési formulát tartalmazza. Végül a 31. vers visszatér a fejezet első felében használt képhez: az Úr a pásztor, a nép pedig az Ő „legelőjének nyája” (Zsolt 74:1; 79:13; 95:7; 100:3; Jer 23:1). Ezt a képet összekapcsolja a szövetségkötési formulával: „Ti az én juhaim vagytok…, én (pedig) a ti Istenetek”.

Ezék. XXXV. RÉSZ

Ez a fejezet összetartozik Ez 36:1–15-tel. Mielőtt az Úr hazavinné a foglyokat Babilóniából, megítéli az országba betolakodott Edómot. A 35. rész Jeruzsálem eleste után keletkezett, és két nagyobb egységből áll. Ezeket az ún. követ-mondás vezeti be (3., 14. vers). A két nagyobb szakaszban négy kisebb egység is van. Ezek az ún. megismerési formulával végződnek (4., 9., 12a., 15. vers). Az Edóm ellen szóló prófétai jövendölések közül különösen Ez 25:12–14 áll közel Ez 35-höz.

Ezék. 35,1–4. Prófécia Edóm pusztulásáról.

A prófétának arra kell tekintenie, amiről prófétál. A prófétai igét prófétai cselekedet is kíséri: Bálám is Izráel felé fordult, amikor róla prófétált (Num 22:41; 23:13; 24:2); Ezékiel is így tett (Ez 6:2; 13:17; 21:2.7; 25:2; 28:21; 29:2), bár testi értelemben nem látta Babilóniából a Széír-hegyet. A prófétai ige hozzájárul az események megvalósulásához. Az Úr Edóm ellen fordul (vagy indul; a mondatban nincs igei állítmány). Ez ún. párviadalra kihívó formula (Ez 5:8; 13:8.20; 21:8; 26:3). Az Úr ítélete nyomán Edóm kietlen pusztává lesz (4. vers; paronomasia, azonos tőből képzett két szó, Ez 6:14; 33:28k.). Ebből az Úr hatalma ismerhető meg.

Ezék. 35,5–9. Edóm pusztulásának okai.

Edóm és Izráel közt régi „örök ellenségeskedés” volt (Ám 1:11). Ez már az ősatyák korában is megvolt (Gen 27:40k.). Folytatódott a honfoglalás idején (Num 20:14–21) és a királyság korában (2Sám 8:13k.; 1Kir 11:14–22). Ezékiel és a babiloni foglyok számára legfájóbb Edómnak a „veszedelem idején, a végső bűnhődés napján” elkövetett bűne volt (Ez 21:30.34). Ez Jeruzsálem pusztulásának az ideje, Kr. e. 587. Az edómiak betörtek a legyőzött országba, és ott további pusztítást, fosztogatást és vérontást hajtottak végre (Zsolt 137:7; Ézs 34:8–15; JSir 4:21k.; Abd 10–14. vers). A 6. vers szövege a LXX-ban rövidebb, de érthetőbb: „vérrel vétkeztél, vér fog üldözni téged”. Amilyen a bűn, olyan a büntetés (ius talionis). A 7. vers a 3. vers szavaival szól Edóm pusztulásáról. A vers végén az „átkelő és visszatérő” emberek pusztulásáról van szó; vö. Ex 32:27; Zak 7:14; 9:8. Fegyverrel megölettek töltik meg a „hegyeket, halmokat, völgyeket és medreket” (Ez 6:3; 36:4.6). A 9. vers szerint „lakatlanok lesznek” a városok (a „lakni” ige régies helyesírású qal imperfectum). Az Úr megismerése az ítélet célja.

Ezék. 35,10–12a. Edóm az országot igényelte.

Két népről és két országról beszél a 10. vers: Júda és Izráel országáról a két részre szakadt országról (Ez 37:22). Igaz ugyan, hogy Edómnak csak a déli országrészbe sikerült behatolnia Jeruzsálem eleste után, de a Babilóniában élő foglyok további hódításoktól is tartottak. A 10. vers vége így szól: „Pedig az Úr ott volt!”. Az ország az Úr tulajdona (Lev 25:23; Deut 32:6k.; Bír 11:24; 1Sám 26:19; Hós 9:3). Edóm tehát az Úr jogát sértette meg. Ezért az Úr maga bünteti meg, éspedig az elkövetett bűnnek megfelelő büntetéssel: „úgy cselekszem, ahogyan te… cselekedtél” (11. vers ld. a 6. versnél: „Megismertetem magamat velük [LXX: veled] azáltal, ahogyan megítéllek”). A 12. vers elején levő ún. megismerési formula még ehhez a szakaszhoz tartozik: „És megtudod, hogy én vagyok az Úr”.

Ezék. 35,12b–15. Edóm gyalázta Izráelt és az Urat.

A 12k. versben kétszer is elhangzik, hogy az Úr hallotta az edómiak gyalázkodását. Nemcsak az Úr népét gyalázták, hanem magát az Urat is: „naggyá tetted ellenem a szádat, és orcátlan volt a beszéded velem szemben” (13. vers; a héber szöveg személyragjai és tárgyragjai a LXX alapján javítandók). Az Urat azzal gúnyolták, hogy gyenge Isten, aki saját népét sem tudta megvédeni az ellenség ellen. Az igazságos ítéletet a gyengeség jelének tartották, és hasznot akartak húzni belőle: „Izráel hegyei… elpusztultak, nekünk adattak eledelül” (12. vers; Ez 29:5; 34:5.8.10). Az Úr igazságának és dicsőségének helyre kell állnia: Edóm elpusztul, és a föld népei örülnek pusztulásának éppen úgy, ahogyan ő örült Júda pusztulásának.

Ezék. XXXVI. RÉSZ

Ezék. 36,1–15. Izráel újra a saját hegyein lakhat.

Ezek a versek összetartoznak Ez 35:1–15-tel. Az Edómot érő ítélet által népe hazatérését készíti elő az Úr. Véget ér annak az ítéletnek az ideje, amely Izráel hegyeit érte (Ez 6. rész). Ez az igeszakasz Ezékieltől származik, de későbbi átdolgozás nyomait is mutatja; ilyenek pl. az ismétlések. Az ún. követ-mondás halmozott mértékben fordul elő: a 2–7. versben hatszor; az 1–6. versben háromszor kap parancsot Ezékiel arra, hogy prófétáljon (1., 3., 6. vers). Az Úr esküjével kétszer találkozunk: 5. vers (csonkán) és 7. vers: kijelentést záró formulával a 14., 15. versben. A szöveg magyarázata közben néhány helyen szövegromlás is előfordul.

A prófétának Izráel hegyeiről kell prófétálnia (1. vers). Az ellenség mondását citálja a próféta: „az örök halmok a mi birtokunkba kerültek” (vö. Ez 11:15; 33:24). Úgy gondolták, hogy Izráel országa soha többé fel nem épül (vö. Ez 11:3). A hahotázás gúnyt és kárörömet fejez ki (Zsolt 35:21; Ez 25:3; 26:2). Ezért az Úr kijelentést ad prófétájának (3. vers). Az ellenséget „népek maradékának” nevezi a 4. és az 5. vers. Ez a nagy babiloni hadjárat után megmaradt népeket jelenti, különösen az edómiakat (vö. Ez 25:16; Ám 1:8; 9:12). Ezek „pusztítanak (rendhagyó infinitivus constructus) és lihegnek” a birtoklás vágyától. Ezenkívül a „nyelvükre vették” (qal és nifal forma keveréke), azaz rosszindulatú rágalmakkal gyalázták Isten népét (Zsolt 44:14; 79:4; 123:4; Ez 23:32). Ezért az Úr megszólítja a „hegyeket, halmokat, medreket és völgyeket” (4., 6. vers; Ez 6:3). Ő „haragjának tüzével” beszél azokról a maradék népekről, különösen Edómról (az „és” kötőszónak itt kifejtő és fokozó értelme van), amelyek a maguk tulajdonának tartják az országot. Az „ország” szó itt egyes szám 1. személyű birtokraggal ellátva fordul elő: „országom”! Sőt a szívekbe is belelát az Úr: kárörvendő szívet és mélységes megvetést lát! A 6. vers szerint eddig Izráel hegyeinek kellett hordozniuk a népek gyalázkodását (Ez 16:52.54; 34:29). Az Úr esküre emelt kézzel ígéri (Ez 20:5k..15.23), hogy ezután azok hordozzák a gyalázatot, akik népét gyalázták (vö. Gen 12:3). Miután Edómot és a „maradék népeket” ítélet éri, Izráel visszatér hazájába: a hegyek újra „Izráel hegyei” lesznek. Olyan időben hirdette ezt a próféta, amikor Babilónia még hatalmának tetőpontján volt. De Ezékiel hitte, hogy a nép hamarosan hazatér: „közel vannak már ahhoz, hogy menjenek” (8. vers; vö. Ez 7:7; 9:1; 12:23). Amit úgy ismertünk meg, mint párviadalra kihívó formulát, az itt jó értelemben áll: „Íme, én hozzátok (ti. megyek), és felétek fordulok” (9. vers; vö. Ez 35:3). Ezután a földek megműveléséről, bő terméséről, az emberek és az állatok megszaporodásáról és a városok újjáépüléséről szól az ígéret (vö. Lev 26:9; Hós 2:23k.). Sőt jobban megsegíti Izráelt az Úr, és több jót tesz vele, mint régen (11. vers). A kegyelem több, mint a régi állapot helyreállítása. Amikor hazaviszi népét az Úr, Izráel megkapja „örökségét” (Deut 4:21; 12:10; 19:3). Ez az ország nem teszi többé gyermektelenné fiait (12. vers). Ezt a gondolatot fejti ki a 13–15. vers. Nem fog többé az ország emberevő vadállathoz hasonlítani (így javítandó a 14. vers is: „nem botlasz meg többé” helyett „nem teszed többé gyermektelenné” olvasandó a qere alapján; ui. betűcsere történt). A gyermektelenség gyalázatnak számított az ókori Keleten (Gen 29:31; 1Sám 1:11; 2:1; Ézs 4:1; Jer 31:15; Lk 1:48). Izráel, mint anya nem részesül többé ilyen gyalázatban. Az Úr hűséges marad, a reménytelen helyzetben is jövőt készít népének. Ezáltal jelenti ki személye titkát; ebből lehet igazán megismerni Őt.

Ezék. 36,16–38. Izráel újjáteremtése.

A 16–21. versben a babiloni fogság okát jelenti ki az Úr. Izráel tisztátalanná tette az országot; ezért vesztette azt el éppen úgy, mint hajdan a kánaáni népek (Gen 15:16; Lev 18:24–27). A tisztátalanságot a próféta a havi vérzéshez hasonlítja (Lev 15:19–24; Ez 7:19k.; 18:6; 22:10). Ez a kifejezés itt csak kép, amely itt nem rituális tisztátalanságot jelent, hanem a két főbűnt fejezi ki: vért ontottak és bálványt imádtak. A vérontás a szociális bűnöket jelenti (Ez 22. rész). A büntetés az volt, hogy szétszórta népét az Úr (Ez 12:15; 20:23); tetteik szerint ítélte meg őket (Ez 24:14). Amikor pedig a pogányok közé jutottak (a 20. vers elején néhány bibliai kézirat és a LXX alapján többes szám olvasandó; így az új fordítású Biblia is), gyalázat érte az Úr szent nevét: „Az Úr népe ők, mégis ki kellett menniük az országból”. Ezt az ellentmondást a pogányok az Úr gyengeségével, tehetetlenségével magyarázták. De az Úr „megszánta szent nevét”: nem engedi, hogy azt tovább is gyalázzák.

A 22–32. vers először Izráel újjáteremtésének okát mondja el. Ez az ok nem az emberben, nem a népben rejlik. Szó sincs arról, hogy Izráel megérdemli a szabadítást vagy hogy az Izráel kegyességének a jutalma (Ézs 43:22–28). Az Úr mindenekfelett saját szent nevének dicsőségéért cselekszik (Ez 20:9.14.22): mind Izráelnek, mind a népeknek el kell ismerniük az Úr dicsőségét és hatalmát. Még a pogányok is tanúi lesznek az Úr tetteinek (Ézs 45:14–25). Az Úr szentnek bizonyítja meggyalázott nevét (23. vers).

Ha az Úr hazaviszi népét a fogságból, megszűnik a pogányok gúnyolódása. Ez azonban csak az első lépés Izráel újjáteremtése útján. Következik a nép belső megtisztítása. Ezt megint papi kifejezéssel ábrázolja a próféta: „meghintelek titeket tiszta vízzel”. A vérrel vagy vízzel való meghintés rituális tisztaságot eredményezett (Ex 24:6; Lev 1:5.11; 14:7.52; Num 19:4). Itt azonban már magasabb értelemben, a belső tisztulás értelmében van szó tiszta vízzel való meghintésről. Hasonlóképpen „hint meg sok népet” az Úr szenvedő szolgája is (Ézs 52:15; bár itt másik szó áll a meghintés értelmében), aki bűnbocsánatot szerez szenvedésével és halálával (Ézs 53:10–12). Ebben az értelemben szól 1Kor 6:11 is arról, hogy a gyülekezet tagjai Krisztus nevében megmosattak és megszentelődtek. A „tisztátalanság”, a bűn elvétele után következik az Úr nagy-nagy ajándéka: új szív és új lélek. A 26. vers második fele meg is magyarázza ezt: a kőszív helyett hússzívet ad az Úr. A kőszív érzéketlen, kemény. Nem hisz az Úr szeretetében, nem viszonozza azt (ld. Deut 6:5; 7:7k.), és nem engedelmeskedik Isten parancsolatainak. Nem akar és nem tud megtérni, megváltozni (Jer 13:23; Ez 2:4.7; 3:7; Hós 5:4). Ezért ad az Úr új szívet és új lelket. A „szív” és a „lélek” szó itt hasonló értelmű. Mindkettő jelentheti az ember énjét (Deut 4:29; 6:5; 10:12; 11:13; Zsolt 31:6; 77:7; 143:7), értelmét (1Kir 3:9; Ézs 19:3; 40:13) akaratát (2Sám 7:3; Zsolt 20:5; 51:12; 78:8; Ézs 10:7; Ez 18:31), érzésvilágát (Zsolt 34:19; 51:19; Ézs 57:15–65:14), egész életerejét (Gen 2:7; Zsolt 104:29k.; 146:4; Ez 37:5k..9k.). A szív megújulása tehát az értelem, az érzelem és az akarat megújulását jelenti. Mint a textusunkhoz igen közel álló Jer 31:31–34 mondja, az ilyen embernek a szívébe lesz beírva az Úr törvénye: nem érzi azt többé idegennek és nem lázad ellene. – A 27. versben külön is van szó lélekről. Gondolnunk kell itt a karizmatikus vezetőkre (pl. a bírákra), akik az Úr Lelke segítségével rendkívüli tetteket vittek véghez. Nemcsak belátást, értelmet, akaratot és tiszta érzelmeket ad az Úr, hanem megajándékoz azzal az erővel is, amellyel az Ő „rendelkezései és törvényei” szerint élhetünk (deuteronomiumi szóhasználat; vö. Deut 4:5k.; 7:12; 8:1.11). Sőt Lelke által Ő maga munkálkodik híveiben: „én cselekszem, hogy megtartsátok és cselekedjétek”. Így áll helyre a szövetség Isten és népe között; a 28. vers az ún. szövetségi formulát tartalmazza (ld. még Jer 24:7; 30:22; Ez 11:20; 14:11; 34:31; 37:23).

A 29k. vers jól tükrözi Hós 2:16–25 tanítását: az új szövetséggel együtt járó ajándék az ország csodálatos termékenysége. Korábban Palesztinában nem volt ritkaság az éhínség; Ábrahámnak és József testvéreinek is Egyiptomba kellett menniük gabonáért (Gen 12:10kk.; 42:1kk.; 43:1kk.). Emiatt csúfolták is Izráelt a pogányok; országát emberevő országnak nevezték (13–15. vers). Ennek véget vet az Úr. Ő a gabonának is parancsol (Hós 2:23–25). A megváltás az egész teremtett világra kiterjed (Róm 8:19–22; 2Pt 3:13).

A kegyelmet nyert nép felismeri és megbánja bűneit. A 31. vers igen erős kifejezést használ: undorodnak maguktól (Ez 6:8–10; 16:52.63; 20:43k.). Az Újszövetség is tud arról, hogy a kegyelmet nyert ember bűnbánatra jut (Lk 5:8); Isten jósága megtérésre ösztönöz (Róm 2:4): De nem a babiloni foglyok hazatérése, sőt nem is bűnbánatuk és szívük megújulása a végső cél. Ezek csak velejárói a legnagyobb ügynek: önmagáért, neve dicsőségéért cselekszik az Úr; azért, hogy „ismert legyek számotokra!”. Itt újra a soli Deo gloria ragyog fel.

A 33–36. vers és a 37k. vers később keletkezett, mint a fejezet többi része. Itt már prófétatanítványok kiegészítő és magyarázó gondolataival találkozunk. A hazatérők felépítik a romokban heverő városokat (vö. Ézs 44:26.28; 49:17 [olvasandó: építőid], 54:11k.; Ez 6:6; 12:20), és megművelik a földet. Olyan lesz a föld, mint az Édenkert (Ézs 32:15–18; 35:1k.; 41:1 8–20; 44:3; Ez 34:25–31). Az ország népe újra elszaporodik (Ézs 49:19; 54:1–10; Zak 2:5–8). Ebből a pogányok is felismerik, hogy az Úr szava igaz! – A 37. versben Ez 14:3.7.10; 20:3.31 ellentéte hangzik el. Akkor nem engedte meg az Úr, hogy a bűnös szándékú emberek megkeressék Őt, jóváhagyást kérve tévelygő gondolataikra. De most már megengedi, hogy megváltottai Hozzá folyamodjanak (Ézs 55:6). Az Úr megígéri, hogy úgy megszaporítja népét, mint a juhnyájat. A 38. vers szent juhokról beszél, melyeket ünnepek alkalmával nagy számban áldoztak fel Jeruzsálemben. A pogányok ezt csodálkozva szemlélik. Közben ui. őket is ítélet éri: csak a maradékuk van már életben (36. vers). De ez a maradék tanúja az Úr csodálatos tetteinek, és elismeri az Úr hatalmát.