Ez a fejezet a 16. fejezethez hasonlóan allegória, mely Izráelt és Júdát úgy ábrázolja, mint az Úr két feleségét. A régi időkben előfordult, hogy valakinek két felesége volt: ilyen volt Jákób (Gen 29:21–30) és Elkána (1Sám 1:2). Később a törvény tiltotta két nővér egyidejű feleségülvételét (Lev 18:18). Az igeszakasz hátterében fellelhető a Jer 3:6–11; valamint Hóseás próféta, aki először hasonlította népét parázna nőhöz (Hós 1:2; 2:4). Távolabb áll a mitologikus háttér: Él istennek is két felesége volt. A Nílus déli részére, az Elefantine-szigetre került zsidók beleestek abba az eretnekségbe, hogy az Úr mellett két „feleségét”. Anat-Bételt és Asam-Bételt is tisztelték. Ezékiel azonban csak Izráel és Júda vallási és politikai hűtlenségére gondolt. A fejezet magva, az 1–27. vers Cidkijjá lázadása és Jeruzsálem ostroma között keletkezett. A többi Ezékiel tanítványaitól való későbbi kiegészítés.

Ezék. 23,1–4. Oholá és Oholibá bemutatása.

Azonnal megtudjuk, hogy Oholá Samáriát (Izráelt) jelenti, Oholibá Júdát (Jeruzsálemet). A két név hagyományos jelentése: „sátra van” – és „sátram van benne”. Samáriának is volt „sátra”, de az csak az övé volt; Jeruzsálemben viszont az Úr „sátra” állt. A sátor a templom költői, régies neve (Zsolt 27:5; 76:3); maga a szövetségláda is sokáig „a” sátorban volt (2Sám 7:6). (Más magyarázat szerint az Oholibá szó nem birtokviszonyt fejez ki; az i csak toldott i, és a jelentés: sátor van benne. Eszerint nincs értékkülönbség a két név közt.) Igazi ezékieli gondolat viszont, hogy Isten népe már Egyiptomban is bűnös volt: bálványimádást követett el (Ez 20:7k.), pedig jog szerint az Úré volt. A 4. vers Ez 16:8 kifejezését használva mondja: „Enyémek lettek”.

Ezék. 23,5–10. Izráel bűne.

Oholá-Samária bűne az volt, hogy hol Asszíriához fordult (2Kir 15:19; Hós 5:13; 7:11; 8:9; 12:2), hol Egyiptomhoz (2Kir 17:4; Hós 7:11; 12:2). Ezt a „paráznaságot” az érzéki kívánság képében ábrázolja a próféta: Oholának megtetszettek az asszír harcosok (5. vers), a bíborszínű ruhába öltözött délceg lovasok. De folytatta régi paráználkodását az egyiptomiakkal is. Büntetése az lett, hogy asszír „szeretői” kezébe adta az Úr: Samáriát Kr. e. 722-ben az asszírok pusztították el. Ezáltal „neve lett az asszonyok között” a szó rossz értelmében: rossz híre lett, hírhedtté lett a népek között.

Ezék. 23,11–27. Júda bűne.

Oholibá-Jeruzsálem bűnét bővebben tárgyalja a próféta, mint Oholá-Samáriáét. Júda bűne nagyobb (11. vers; Jer 3:11)! Az asszír harcosok és tisztek bűnös vágyra indították. Tisztátalanná is vált, hiszen e politikai szövetségkötések nyomán az asszír vallás, a csillagimádat is beáradt Jeruzsálembe (2Kir 16:10–18; 21:3; 23:4–14). Amikor Nebukadneccar Babilóniához kapcsolta Júdát (Kr. e. 605-ben), a délceg babiloni tisztek iránt gerjedtek vágyra. Elég volt meglátni falra festett képüket (ilyeneket Ezékiel is láthatott Babilóniában), már követeket küldtek hozzájuk (16. vers). A „paráznaságba” azonban beleunt Júda: Jójákim király három esztendő elteltével megtagadta Babilóniának az adófizetést, és Egyiptomhoz pártolt (Kr. e. 601-ben). Emiatt következett be Nebukadneccar megtorló hadjárata és az első deportáció (Kr. e. 598-ban). Ugyanezt később Cidkijjá is megtette (Kr. e. 589-ben); ezért maga az Úr is „megundorodott tőlük”, hiszen a szövetségszegés egyúttal az Úr előtt tett hűségeskü megszegése volt (Ez 17:16–21). A 20. versben a „paráznaságot” Ezékiel szinte botránkoztató nyerseséggel fejezi ki – a fordítások ezért ezt eufemikusan adják vissza. Ókori iratok szerint az egyiptomiak híresek voltak érzékiségükről (vö. Gen 12:12; 39:7kk.). Júda visszaemlékezett „fiatalkorára, amikor Egyiptom országában paráználkodott” (21. vers).

A büntetés Izráel-Oholá büntetéséhez hasonló: az Úr felindítja Jeruzsálem „szeretőit”, a babiloni birodalom seregeit. Pekód erős arám törzs volt Babilónia keleti részén (Jer 50:21); Sóa a szír-arab pusztában lakó néptörzs; Kóa a Tigris egyik mellékfolyója mellett élő törzs volt. A 23. versbe tévedésből került bele az „asszírok összes fiai” kifejezés, ui. az Asszír Birodalom már Kr. e. 612-ben összeomlott. E versben az 5. és 12. vers mintájára („meghívottak” helyett) „harcosok” olvasandó. Amikor megostromolják és elfoglalják Jeruzsálemet, nem az emberségesebb júdai törvények szerint fognak eljárni, hanem saját kegyetlen törvényeik szerint. Ókori asszír-babiloni ábrákon gyakori a karóba húzás, a fej vagy a kézfej levágása, megvakítás. Egyiptomban is levágták a lázadók orrát és fülét. A „maradék” szó kétértelmű: jelentheti a városban maradt javakat, de jelenthet utódokat is. A gyermekeket elveszik, és eladják rabszolgának; a foglyokról lehúzzák a ruhát és az ékszereket. Mindez a 25. vers szerint az Úr féltő szeretete miatt történik. Az Úr célja az, hogy érjen véget a „paráznaság”, az Úrral szemben elkövetett hűtlenség.

Ezék. 23,28–30. Összefoglalás.

Ezek a versek összefoglalják az eddig mondottakat. Az Úr a megunt „szeretők” kezébe adja Júdát. Ezek minden szerzeményéből kifosztják, és otthagyják „mezítelenül”, abban az állapotban, amelyben hajdan „megtalálta” az Úr (Ez 16:4kk.). A 29. vers szerint „felfedetik paráznaságának szemérme”. A női foglyokat azzal szégyenítették meg, hogy fel kellett emelniük elöl ruhájukat, amikor egy-egy városon mentek át (Ézs 47,2). Mindez az Úrtól jövő méltó büntetés a bálványimádás miatt.

Ezék. 23,31–35. A harag pohara.

Az Úr haragjának poharáról a Szentírás sok helyén olvasunk (Zsolt 60:5; 75:9; Ézs 51:17.22; Jer 51:7; Hab 2:16; Jel 14:10). A pohár azt a sorsot jelképezi, amely az emberre vár (Zsolt 16:5; Mt 20:22; 26:39). Jeruzsálemnek Samária poharát kell meginnia, azaz Samária sorsára jut. Öblös és mély ez a pohár, sok fér bele (32. vers); részegség (néhány bibliai kézirat szerint: „összeomlás”) és gyötrelem, iszonyat és pusztulás pohara ez, amihez hozzátartozik a népek gúnyolódása is (Zsolt 44:14; 79:4; 123:4). A 34. vers első sora nehezen fordítható: „Iszod azt és szürcsölöd, és cserepeit megrágod”. Az utolsó két szó helyett javasolják: „seprejét is szürcsölöd”. A pohár megivása után a megítélt parázna nő gyásza jeleként saját mellét fogja tépni fájdalmában (Lev 21:5; Deut 14:1; Ézs 32:12; Jer 16:6). Mindezzel az Úr Igéje teljesedik be (Ez 17:21.24; 21:22.37). A 35. vers nem költői szöveg, mint a 32–34. vers, hanem próza. Megnevezi a súlyos ítélet okát: Jeruzsálem bűnösen „elfelejtette” Istenét. Ez deuteronomiumi kifejezés (Deut 4:23; 8:11.14.19; 26:13; 32:18; Bír 3:7; 1Sám 12:9). Ugyanilyen értelmű az is, hogy Jeruzsálem „háta mögé vetette” Istenét (1Kir 14:9; Neh 9:26); hiszen ami az ember háta mögött van, arra nem figyel, azzal nem is törődik többé. Emiatt Jeruzsálemnek hordoznia kell a büntetést (vö. Num 9:13; Ez 16:52).

Ezék. 23,36–49. Izráel és Júda bűne, ítélete és az ítélet célja.

Ezek a versek olyan prófétatanítványtól származnak, aki igen jól ismerte mesterét. A 36. vers Ez 20:4; 22:2-re épül. A nép bűnei közt először a bálványimádást említi, majd a gyermekáldozatot (Ez 16:20k.; 20:26). Súlyos bűnnek számít a szombattörvény megszegése is (Ez 20:12k..16.21.24), valamint a szentély, a templom meggyalázása (Ez 8:1–16; 22:8.26). A 40–44. vers részletesen is szól a „paráznaságról”. Jeruzsálem követeket is küldött „szeretőihez” Babilóniába (16. vers). A babiloni birodalomnak tetszeni akarva, a „parázna” megmosakodott, az ókori nők szokása szerint a szemöldökét és a szemhéját (antimonporból készített festékkel) feketére festette, és magára vette ékszereit. A 41. vers vetett ágyról (így olvassuk a szöveget a LXX alapján) és terített asztalról beszél. A szövetségkötéshez szövetségi lakoma is tartozott, amely kicsapongásba torkollott. A háttérben a bálványok tiszteletéhez tartozó ún. kultikus paráznaság áll (vö. Ézs 57:3–9; Hós 4:13k.). Súlyosbítja a bűnt az is, hogy az áldozati lakomán „az én illatáldozatomat és az én olajomat”, azaz az Úrtól kapott és Neki járó illatszereket és olajat a bálvány tiszteletére használták fel (vö. Hós 2:10.14). A 42. vers szövege romlott. Az áldozati lakomán részt vevő emberek hangos kurjongatásáról van itt szó (szó szerint: „és a tömeg lármája gondtalan volt benne, és az embertömegből való emberekhez iszákosok vitettek a pusztából”). A 45. vers szerint „igaz férfiakra”, azaz pogány népekre bízza az Úr az ítéletet. Nem magukban véve igazak ők, hanem csak úgy, hogy ebben az esetben az Úr igazságos ítéletét hajtják végre (Ez 16:38.40). A házasságtörés és a vérontás büntetése halál (Gen 9:6; 38:24; Deut 22:20–22; Jn 8:5).

A 46. vers szerint a népgyűlés „rettegéssé és zsákmánnyá” teszi a két paráznát. Az új fordítás szerint: „vessék őket prédára elrettentő például”. Amikor megkövezi és felkoncolja őket a népgyűlés (Ez 16:40), „okul minden asszony”. Ezt az allegórián belül úgy érthetjük, hogy Izráel és Júda példájából okul minden nép. Megemlítendő, hogy más magyarázat szerint a 48. vers a férjes asszonyokat óvja a házasságtöréstől. A házasságtörő Oholá és Oholibá hordozni fogja vétkei büntetését (ld. a 35. versnél). Ebből is az Úr ismeretére jutnak (Ez 13:9; 20:20.26.38.42).

Ezék. XXIV. RÉSZ

Ezék. 24,1–14. Példázat a rozsdás fazékról.

A próféta Jeruzsálem ostromának a kezdetén kapott kijelentést az Úrtól. A babiloni foglyok tudták, hogy Nebukadneccar serege Jeruzsálem ellen vonul. Az ostrom Kr. e. 588. jan. 15-én kezdődött (vö. 2Kir 25:1; Jer 52:4). Erről kellett példabeszédet mondania a prófétának. Ez első pillantásra a mindennapi életből vett eseményről, a lakoma előkészítéséről szóló munkadalnak látszik. Fazekat kell a tűzre tenni, vizet kell bele tölteni, és a legjobb húsdarabokat, combot és lapockát kell beletenni. A 4. vers végén a LXX „töltsd meg” helyett a „kicsontozva” szót tartalmazza. Az 5. versben „csontrakás” helyett „farakás”-t olvasunk; utána pedig „forrald forralását” helyett „forrald darabjait”. Az üstben levő húsnak főnie kell. A 6. verssel kezdődik a példázat magyarázata. A fazék Jeruzsálem (Ez 11:1–12). Ezékiel itt prófétai hagyományokból merít: már Mik 3:1–4 is szól arról, hogy a vezetők feldarabolták a népet, mint a húst, amely bográcsba kerül; Jeremiás pedig az északról jövő veszedelmet hasonlította gőzölgő üsthöz (Jer 1:13–16; ld. még Jer 6:27–30). Ezékiel a 22. fejezetben is vér városának nevezte Jeruzsálemet; a szociális bűnök is vérontásnak számítanak, hiszen sokszor emberéletet is követelnek (1Kir 21). A „vér” „fénylő sziklára”, a Nap fényében fehérlő kopasz sziklára került. Pedig el kellett volna takarni földdel különben bosszúért kiált az Úrhoz (Gen 4:10; Jób 16:18; Ézs 26:21). A kopasz sziklán maradó vér a meg nem bánt és meg nem bocsátott bűnt jelképezi. Ezért most már maga az Úr teszi „kopasz sziklára” és bosszulja meg haragjában ezt a bűnt (8. vers). Az otthon maradottak elbizakodottan gondolták, hogy Jeruzsálemben védve vannak, mint ahogyan a fazék védi a húst a tűztől (Ez 11:11). Ezt a gőgöt töri össze az Úr kijelentése, amikor rozsdás fazéknak mondja Jeruzsálemet. A 9kk. versek szerint most már maga az Úr rak nagy máglyát és miután szétfőtt a hús; kiadja a parancsot: „Öntsd le a levét!” (így olvassuk a héber szöveg ide nem illő szavait: „kend meg a kenőedényt”). Ide tartozik a 6. vers is: a húst darabonként ki kell venni, anélkül hogy sorsot vetnének rá, azaz válogatás nélkül ki kell venni minden húsdarabot. Ezután az üres fazék kerül vissza a tűzre, hogy az izzó hőségben „kiolvadjon belőle a tisztátalanság” (11. vers). De ez csak úgy lehetséges, ha a fazék anyaga, a réz (vagy bronz) is tönkremegy. Csak így „ér véget rozsdája”. Jeruzsálem annyira bűnös, hogy hiába „tisztogatta” hosszú időn át az Úr, ti. a korábbi próféták igehirdetése által. Ha hallgattak volna az Úr Igéjére és megtértek volna a „fajtalanság tisztátalanságából” (13. vers), akkor lecsillapodott volna az Úr haragja. A megtérés elmaradt; az Úr haragját most már csak az ítélet csillapíthatja le (Ez 5:13; 16:42; 21:22). Az ítélet nem ismer könyörületet vagy éppen személyválogatást (6., 14. vers), hanem szigorúan a cselekedetek alapján megy végbe (Ez 5:11; 7:4.9). A 14. vers végén a LXX szövege bővítményt tartalmaz: „Ezért megítéllek téged; uraid és kívánságaid szerint ítéllek meg, te tisztátalan, hírhedt és keserűséggel teljes”. Ezék. 24,15–27. Ezékiel felesége meghal.

Ezt az eseményt a jelképes prófétai cselekedetek közé soroljuk. Tulajdonképpen nem a cselekedetről, hanem szenvedésről van itt szó. A próféta magánélete és annak szenvedései is hordozóivá válnak az igehirdetésnek (vö. Ézs 8:18; Jer 16:1–4; Hós 1–3. rész). Ezékielnek kijelentette az Úr, hogy elveszi tőle feleségét, „szemeinek gyönyörűségét”. Ez hasonló ahhoz a próbatételhez, amely Ábrahámot érte: „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot…, és áldozd fel” (Gen 22:2). Ezékiel már házas ember lehetett, amikor Kr. e. 598-ban Babilóniába került. Felesége még nem volt öreg; hirtelen csapás következtében kellett meghalnia (vö. Num 14:37; 17:13–15; 25:6k..18k.; 31:16). A prófétának megtiltotta az Úr, hogy kifejezze gyászát (vö. Jer 16:5–7). Nem volt szabad sírnia (2Sám 19:1), levennie turbánját és hajára port vagy hamut hintenie (Jób 2:12; itt a ruha megszaggatásáról is szó van), mezítláb járnia (2Sám 15:30), bajuszát elfednie (Mik 3:7; ősi pogány elképzelés szerint azért, hogy a visszajáró halott lélek ne ismerje meg) és a gyászolók kenyerét ennie (Jer 16:7). („Emberek kenyere” helyett „gyászolók kenyere” olvasandó; így az új fordítású Biblia is.) A próféta engedelmeskedett az Úr parancsának (Ez 12:7; 37:7). Meg is kérdezte a nép különös viselkedése okát (Ez 12:9; 21:12; 37:18). Az Úr felelete a 21. és 24. versben van: „megszentségtelenítem szentélyemet”. Ez azt jelenti, hogy ellenséges seregnek engedi meg a jeruzsálemi templom meggyalázását (Zsolt 79:1; Ez 7:24; 25:3). Ez a templom a nép „szemeinek gyönyörűsége, lelkük vágya”, éppen úgy, mint Ezékielnek a felesége (16. vers). Sőt „erősségük büszkesége” is; a templom menedékhely is volt (Zsolt 17:8; 27:5; 31:21). Jeruzsálem pusztulásakor „fiaitok és leányaitok” a hódítók fegyvere által fognak meghalni. A Kr. e. 598-ban történt első deportálás alkalmával ui. főleg a politikában jártas idősebb emberek kerültek fogságba. A családtagok elszakadtak egymástól. Az otthon maradtak nagy részének elvesztése lesz az a nagy gyász, melynek „jele” a feleségétől megfosztott Ezékiel (24. vers). A „jel” – akár mint prófétai cselekedet, akár mint prófétai szenvedés – beteljesedik a nép életében, éppen úgy, mint az Ige (Ézs 7:14kk.; 8:18; 20:3; Ez 4:3; 12:6.11). Az Úr beszédébe ékelődik bele Ezékiel beszéde (22k. vers): „Azt fogjátok csinálni, amit én csináltam”. Ezután (fordított sorrendben) a 16–17. vers kifejezései ismétlődnek: a nép nem végez gyászszertartásokat a mélységes megdöbbenés miatt; csak „sorvadoznak bűneik miatt” (Ez 4:17; 33:10) és sóhajtoznak egymás közt (ehelyett a LXX egymás vigasztalásáról beszél. De a sóhajtozás megfelel Ezékiel sóhajtozásának, 17. vers).

A 25–27. vers ismétli a 16. és 21. vers kifejezéseit. Egyúttal előre is mutat arra az időre, amikor Jeruzsálemből menekült érkezett a babiloni foglyokhoz, és hírt vitt a város pusztulásáról. A hírnöknek kb. hat hónapra volt szüksége ahhoz, hogy megtegye a hosszú utat (Ez 33:21k.). Ekkor szűnt meg a próféta némasága, melynek kezdetéről Ez 3:28k. számol be. Ezzel szemben a 25. vers azt a látszatot kelti, mintha Ezékiel még „azon a napon” értesült volna az eseményről, amikor elesett a város. Ez nem valószínű; inkább arra kell gondolnunk, hogy ezeket a verseket a szerkesztő Ez 33:21k. alapján helyezte ide.

Ezék. XXV. RÉSZ

Itt kezdődik Ezékiel könyvének a középső főrésze: az idegen népek elleni próféciák (Ez 25–32). Ez átmenet az ítélethirdetést tartalmazó első fő rész (1–24) és az ígéreteket tartalmazó harmadik fő rész között (33–48. rész). Hasonló szerkezetű Ézsaiás, Jeremiás és Zofóniás könyve is: 1. Izráelnek szóló ítélethirdetés, 2. idegen népeknek szóló ítélethirdetés, 3. üdvígéret. (Jeremiás könyvének ezt a felosztását a LXX őrizte meg.) Hét idegen népről szól Ezékiel próféciája: Ammón (25:1–7), Móáb (25:8–11), Edóm (25:12–14), a filiszteusok (25:15–17) Tírusz (26:1–28:19), Szidón (28:20–26), Egyiptom (29–32. rész). A hetes szám nem lehet véletlen; előfordul Jer 46:1–49:33-ban és Ám 1–2. részben is. Az Ez 25–32. részben levő próféciák általában Jeruzsálem ostroma idején, a fogság 10–12. évében keletkeztek; kivétel csak Ez 29:17kk.

Ezék. 25,1–7. Prófécia Ammón ellen.

Az izráeliek az ammóni népet rokon népnek tartották: ők Lót fiai (Gen 19:38); de már a bírák korában harcban álltak velük (Bír 11; 1Sám 11). Dávid Ammónt is birodalmához kapcsolta (2Sám 12:26–31). Később Ammón Babilónia megbízásából betört Júdába (2Kir 24:2; Kr. e. 598-ban). Később azonban részt vett a Babilónia elleni lázadásban; ezért Nebukadneccar Ammón ellen is indított megtorló hadjáratot (Ez 21:23–28).

A prófétának Ammón felé kell fordulnia prófétálás közben (vö. Num 23:9; 24:1k.; Ez 4:3.7). A 3. vers szerint Ammón bűne a gúnyolódás, a káröröm volt. Mindenekfelett az Úr szentélyének, a jeruzsálemi templomnak a meggyalázása miatt gúnyolódtak (Zsolt 79:1.10; Zof 2:8). Aki az Úr templomát gúnyolja, magát az Urat gúnyolja! Ehhez járult, hogy káröröm volt bennük az ország pusztulása és a nép fogságba kerülése miatt is. Sőt tudjuk, hogy Gedaljá júdai helytartó gyilkosai is Baalisz ammóni királynál találtak menedéket (Jer 40:14; 41:10.15). Ezért az Úr a „keleti népek” (szó szerint: Kelet fiai) birtokává teszi az országot. A „keleti népek” a Damaszkusztól délkeletre lakó törzsek (Bír 6:3.33; 1Kir 5:10; Jób 1:3). Nemcsak az ország termését élik fel, hanem el is pusztítják a városokat. A fővárost, Rabbát, teljesebb nevén Rabbat-Ammónt (Ez 21:25) legelőhellyé teszik. Az ítéletből az Úr ismerete ragyog majd fel (5. vers).

A 6k. vers nem nevezi meg Ammónt, mégis Ammón ellen szól a prófécia, hiszen ugyanazt a bűnt nevezi meg, mint a 3. vers: a kárörömöt. Ezt fejezi ki a tapsolás (Ez 21:19.22; 22:13) és a dobbantás (Ez 6:11). Sőt a 6. vers pontosan meg is határozza, miről is van szó: „örültél lelked teljes megvetésével”. A büntetés itt szigorúbb, mint az 1–5. versben. Maga az Úr irtja ki Ammónt a többi népek közül, és a többi nemzet zsákmányává teszi az országot. Ez az Úr igazabb megismeréséhez vezet.

Ezék. 25,8–11. Prófécia Móáb ellen.

Móáb és Ammón testvérek (Gen 19:37k.). A Móáb ellen szóló prófécia összetartozik az Ammón ellen szóló próféciával. (A 10. versben Móáb helyett kétszer is Ammón neve fordul elő. Ez éppen úgy tévedés, mint a 8. versben levő Széír név; az Edóm elleni prófécia ui. később következik; 12kk. vers.) A móábiak is nyomorgatták Izráelt (Bír 3:12–30), és őket is Dávid győzte le (Num 24:17; 2Sám 8:2). Később a híres Mesa királynak sikerült kivívnia országa függetlenségét (2Kir 3:4–27). Móábi csapatok is fosztogatták Júdát Kr. e. 598-ban (2Kir 24:2), és Jeruzsálem pusztulása után a móábiak is gyalázták Izráelt (Jer 48:28k.; Zof 2:8). Azt gondolták, hogy Izráel jogtalanul tartja magát Isten népének; ha az lenne, Isten megvédte volna. Nem választotta ki Isten ezt a népet, hiszen hasonló lett a sorsa más népekéhez. Azonban Isten maga ítélte meg népét; és az ítélet nem tette érvénytelenné Isten kiválasztó akaratát. A gúny tehát nemcsak a népnek szól, hanem a történelem Urának, Istennek is. Ezért nyitja meg az Úr Móáb „vállát”, azokat a hegyoldalakat, amelyeken a Móábot védő várak, erődítmények épültek: így az ország védtelenné válik. Móáb városait fel is sorolja Jer 48; de itt csak a júdai határhoz közel levő, a keleti lejtőkön épült három város kerül felsorolásra: Bet-Jesimót (Num 33:49; Józs 12:3; 13:20), Baal-Máón (Num 32:38; Józs 13:17) és Kirjátaim (Num 32:37; Józs 13:19). Móáb területére is „Kelet fiai” vonulnak be (10. vers), akik elpusztítják az országot, és Móábnak még az emlékezete is kivész. Az igazságos ítélő Isten ismeretéhez vezet ez is (11. vers).

Ezék. 25,12–14. Prófécia Edóm ellen.

Az edómiak testvérnépnek számítottak, hiszen Ézsautól, Jákób testvérétől származtak (Gen 25:24–30; Deut 23:8). Lakóhelyük a Holt-tengertől délkeletre levő terület volt. Már a honfoglalás előtt is ellenségesen viselkedtek a pusztából érkező törzsekkel (Num 20:14–21; Bír 11:17k.). Edómban sokkal korábban voltak királyok, mint Izráelben (Gen 36:31–39). Dávid Edómot is birodalmához kapcsolta (2Sám 8:13k.), később azonban Edóm függetlenné vált (2Kir 8:20–22). Különösen nagy fájdalmat okozott, hogy az edómiak Kr. e. 587-ben Babilónia pártján álltak és szörnyű bosszút álltak Izráelen a sok vereségért (Zsolt 137:7; Abd 8–16. vers). A bosszú a 12. vers szerint súlyos bűn volt: emiatt maga az Úr „nyújtja ki kezét” (Ez 6:14; 14:9.13; 16:27), Ő irtja ki Edóm lakóit, és Ő teszi pusztává az országot „Témántól Dedánig”. Ez a kifejezés hasonló a „Dántól Beérsebáig” kifejezéshez: Témán Edóm északi részén volt (Jer 49:7.20; Abd 9; Ám 1:12), Dedán pedig a déli részen (Jer 49:8). A 14. vers szerint az Úr Izráelre bízza a büntetést („népem, Izráel kezébe adom a büntetést!). Ez a vers későbbi, mint a prófécia többi része. Edómról szól Ézs 34. és Ez 35. rész is.

Ezék. 25,15–17. Prófécia a filiszteusok ellen.

A filiszteusok Palesztina délnyugati részén, a Földközi-tenger partvidékén telepedtek meg. Ám 9:7 szerint Kréta szigetéről érkeztek. Az volt a céljuk, hogy Egyiptom örökébe lépjenek és egész Palesztina uraivá legyenek. Úgy látszott, erre van is esélyük, hiszen ők már ismerték a vas megmunkálásának módját (1Sám 13:19–22). Már a bírák korában mélyen behatoltak Izráel területére, a szövetségládát is zsákmányul ejtették (1Sám 4–6. rész); de azután Dávid legyőzte őket (2Sám 5:17–25). Amikor Júdát súlyos vereség érte, Szanhérib (Kr. e. 701-ben) és Nebukadneccar (Kr. e. 598-ban, az első deportáció után) júdai területeket adott át a filiszteusoknak. Joggal beszél örök ellenségeskedésről a 15. vers (vö. Ézs 14:28–32; Jer 47. rész; Jóel 4:4–8; Ám 1:6–8; Zof 2:4–7). A filiszteusok bűne megegyezik az edómiakéval: a bosszúállás ez (12., 15. vers). Bár a prófécia szerint a filiszteusok ereje már megtört, már csak maradék van belőlük a tengerparton (16. vers; Ám 1:8), az Úr maga bünteti meg őket. Kinyújtja ellenük kezét (Ez 6:14; 14:9.13; 16:27), mert Ő magának tartotta meg a bosszúállás jogát (Deut 32:35; Róm 12:19).

Ezék. XXVI. RÉSZ

Az idegen népek ellen szóló próféciákban (Ez 25–32. rész) három fejezet szól Tíruszról. Tírusz régi föníciai város; már a Kr. e. 2. évezred első negyedében híres volt tengeri kereskedelméről. Dávidnak jó kapcsolata volt Tírusszal; palotájához innen kapott cédrusfát és mesterembereket (2Sám 5:11). A jeruzsálemi templom is tíruszi segítséggel épült (1Kir 5:15–32). Később Aháb király Ittobaal tíruszi király leányát, Jezábelt vette feleségül (1Kir 16:31). A hódító Asszír Birodalom sokszor megsarcolta Tíruszt, de elfoglalni nem tudta. A babiloni hódítók ellen is küzdött a város (Jer 27:3), ezért Nebukadneccar 13 éven át ostromolta, Kr. e. 586–573-ig, de nem tudta elfoglalni azt. Később Nagy Sándor 600 m hosszú gátat épített a szárazföld és a szigeten épült Tírusz között; így tudta elfoglalni a várost Kr. e. 332-ben. Ez az esemény azonban Ezékiel könyvére még nem volt hatással. Tírusz elleni próféciák olvashatók Ézs 23; Ám 1:9k.; Jóel 4:4–8; Zak 9:2–8-ban is.

Ezék. 26,1–6. Jövendölés Tírusz pusztulásáról.

A tizennegyedik év Jójákin király fogságba kerülésétől számítandó, és a Kr. e. 586. év elejét jelenti. Nem sokkal Jeruzsálem elfoglalása után Tírusz ellen fordult a babiloni sereg. Ebből az időből való a prófécia. Tírusz bűne a Jeruzsálem bukása miatti káröröm volt (vö. Ez 25:3.8), és az a remény, hogy hasznot húzhat a város elestéből: „hozzám fordult”, azaz enyém lett. A héber szöveg hozzáteszi: „tele leszek”; a LXX itt gazdagságról beszél. De Tírusz nem csupán anyagi hasznot remélt, hanem politikai egyeduralmat is; úgy gondolta, hogy Jeruzsálem, a „népek kapuja”, összetört (2. vers). Itt volt ui. a Babilónia elleni lázadás középpontja Kr. e. 594-ben (Jer 27:3). Az Úr maga töri össze Tírusz gőgjét: sok népet hoz ellene, amelyek úgy áradnak, mint a tenger (Ézs 17:12; Jer 47:2). Először a Tíruszhoz tartozó „leányvárosokat” pusztítják el (6. vers), majd Tíruszt is földig rombolják. Tírusznak a neve sziklát jelent; kopasz szikla, hálók szárítóhelye lesz az egykor gazdag város (5., 14. vers). Az ítélet az igazságos Isten megismeréséhez vezet.

Ezék. 26,7–14. Tírusz ostromának leírása.

Ezek a versek az előző igeszakaszra épülnek, de későbbiek azoknál. Itt már név szerint említi a próféta(-tanítvány) Nebukadneccart. A veszedelem északról jön; a babiloni sereg ui. nem vág keresztül a pusztán, hanem a Tigris folyó mentén hatalmas félkört tesz meg, és északról érkezik Kánaán földjére (vö. Jer 4–6. rész). Azonban a szerző nem ismeri a sziget ostromának módját. Mivel a babiloni seregnek nem volt hadiflottája, így itt a szárazföldi városok ostromának módja olvasható (vö. Ez 4:2); faltörő kossal felszerelt ostromgépek, melyeken tető védi a harcosokat, sáncépítés a várfalig, a bástya rombolása csákányokkal (szó szerint: kardokkal) (8–9. vers); bevonulás a városba lovak és harci kocsik sokaságán; a paloták oszlopainak ledöntése (11. vers). Ami kincs, azt zsákmányul ejtik a hódítók, a többit a tengerbe dobják. A 13. vers utal Ám 5:23-ra, a 14. vers megismétli a 4. verset. A szerző még nem ismeri a hadjárat kimenetelét, a babiloni sereg kudarcát (Ez 29:17k.). Tírusz pusztulása az Úr történelemformáló Igéjének a beteljesedése (Ez 5:15.17; 12:28; 17:24; 21:22.37).

Ezék. 26,15–18. A szomszédos királyságok gyásza.

A hatalmas és gazdag Tírusz bukása félelmet kelt a szomszédos országokban, amelyeket a 15. és 18. vers szigeteknek mond. A partvidék városairól van szó, amelyek attól tartanak, hogy most már ők is Tírusz sorsára juthatnak. A királyok a gyász jeléül leszállnak a trónjukról (a trónhoz lépcsők vezettek; vö. 1Kir 10:18–20; Ézs 6:1; vö. Ézs 47:1). Leveszik a királyi köpenyt, és gyászruha helyett rettegés borítja őket; földön ülnek (Jób 2:13); izgalom és megdöbbenés vesz erőt rajtuk. A 17k. vers siratóének, héberül kíná. Szabályos 3+2 hangsúlyos szótagból állnak sorai (ún. kíná-metrum) és a szokásos „hogyan” szóval kezdődik: „Hogyan pusztultál el!” (JSir 1:1; 2:1; 4:1). A következő kifejezést: „tenger közepén lakott”, a LXX így fordítja: „megszűntél a tengerből”; azaz Tírusz mint tengeri hatalom immár megszűnt. Pedig mint a 17. vers utolsó sora mondja, félelmes hatalom volt. Bukása rémületbe ejti a környező népeket és városokat.

Ezék. 26,19–21. Tírusz a holtak hazájába kerül.

Tíruszt maga az Úr teszi lakatlan romvárossá (Ez 29:12). Éppen a „nagy vizek” által kell elpusztulnia Tírusznak, amely addig tengeri nagyhatalom volt. Az Úr ui. a teremtéstörténetből és az özönvíz történetéből ismert „mélység árját” (héberül: tehóm) hozza fel Tírusz ellen (Gen 1:2–6; 7:11). Ez alatt terül el az ókori keleti vallások szerint a holtak hazája (Zsolt 18:5k.; 69:2k.), és ide jut Tírusz a „sírba térőkkel” (20. vers). Itt, a „föld mélységeiben” (Deut 32:22; Zsolt 63:10; 139:15; Ézs 44:23) éli árnyékszerű életét az „örök nép”, az ősidők óriásai (Gen 6:1–4; Zsolt 143:3; Ez 32:27). A holtak hazájában romvárosok vannak; lakóik városaikkal együtt szálltak le a holtak hazájába (Num 16:30). A 20. vers utolsó mondata így hangzik a héberben: „azért, hogy ne lakozzál; és ékességül adtalak az élők földjén”. A LXX szövege jobb: „azért, hogy többé ne állj fel az élők földjén”. A holtak hazájából nincs visszatérés (Jób 7:9; 10:21k.); ennek a „városnak” zárai vannak (Jón 2:7). Lakóinak szívét nem a földi gondoktól való megnyugvás tölti be, hanem örökös rettegés; sorsuk jóra fordulására nincs remény. Későbbi prófétatanítványtól származó megjegyzés: „kerestetel, de nem találtatol”: Tírusz eltűnik, a bűnösök sorsára jut (Zsolt 37:35k.).

Ezék. XXVII. RÉSZ

Már a 2. versből megtudjuk, hogy ez a fejezet siratóének Tírusz bukása miatt. A 3b–9a vers a siratóének versmértékében, az ún. kíná-metrumban írt költemény, amely Tíruszt mint pompás hajót ábrázolja (allegória). A 9b vers már más versmértéket mutat, és Tírusz már nem hajó képében áll előttünk, hanem mint város, mint tengeri kikötő. Éppen így a 12–24. vers sem úgy szól Tíruszról, mint hajóról, hanem úgy, mint kereskedővárosról. Ez prózai felsorolás, városok és árucikkek listája. Valószínű, hogy későbbi a siratóéneknél, és nem Ezékiel a szerzője. A 9b vers folytatása a 25b–36. vers. Ez ismét prófétai siratóének Tírusz bukása felett, amelyet hajótörés képében ábrázol. A költemény nem sokkal Jeruzsálem eleste (Kr. e. 587) után keletkezett. A fejezet szövege jó néhány helyen javításra szorul.

Ezék. 27,1–11. Tírusz mint pompás hajó.

A próféta azt a parancsot kapta az Úrtól, hogy mondjon siratóéneket Tíruszról. Ez prófétai siratóének éppen úgy, mint Ám 5:2; hiszen Tíruszt a babiloni sereg nem tudta elfoglalni (Ez 29:17–20) – ez csak jóval később, Nagy Sándor serege által történt meg. Tírusz a „tenger bejáratánál” lakott; két híres kikötője volt, északon a szidóm, délen az egyiptomi. Innen indult tengeri útjára a sok hajó. A 3. vers vége már a költeményhez tartozik. A héber szöveg így szól: „Tírusz, te azt mondtad: Én tökéletes szépségű vagyok”. Héberül az „én” szó ugyanazokból a mássalhangzókból áll, mint a „hajó” szó. A „mondtad” szó későbbi; nem is fér bele a siratóének (kíná) versmértékébe. A sor így olvasandó: „Tírusz te hajó (vagy), tökéletes szépségű”. A 4. vers elején pedig „A tenger szívében lettél naggyá” olvasandó (az „építőid” szó törlendő). A következőkben a hajóépítéshez használt legnemesebb faanyagokról olvasunk. Az oldaldeszkák szeníti fenyőből készültek. Szenír a Hermón-hegy neve (Deut 3:9). Libánoni cédrusból való az árboc. Az 5. vers utolsó szava („rajtad”) a 6. vershez tartozik és „magas”-nak értendő: „Legmagasabb básáni tölgyekből készítették evezőidet”. Ezeknek különösen is erőseknek kellett lenniük; és Básán vidéke (a Jordánon túl, északkeleten) híres volt tölgyerdeiről (Ézs 2:13; Zak 11:2). A 6. vers második sorában törlendő az „elefántcsont” szó (sén; dittographia), és összekapcsolandó az „asszírok leánya” kifejezés (bat-asurím helyett biteassurím = ciprusfából): „kajütfaladat ciprusfákból készítették, Ciprus partvidékéről”. Finom, tarka szövésű egyiptomi vászon lett „kifeszítésed”; a versmértékbe nem illő glossza szerint: vitorlád. Ezt jelenti a szó Ézs 33:23-ban is; a föníciai hajókon ui. nem volt lobogó. A 8–9. vers szerint a hajó legénysége a környező államok legkiválóbb embereiből állt. Szidón és az attól északra kb. 150 km távolságban levő Arvad város lakói (ill. szövegjavítással: vezetői) az evezősök, az Arvadtól délkeletre 15 km távolságban levő Cemer (így olvasandó itt a Cór = Tírusz szó) „bölcsei” a matrózok, Gebal (= Biblosz, Szidóntól kb. 70 km távolságban északra a tengerparton) „vénei és bölcsei” a részek javítgatói. A rések tömítése szurokkal történt. Az alantas munkákat is magas rangú emberek végezték.

A 9b vers már próza, és a 25a versig tart. Itt Tíruszról, mint a tengeri kereskedelem központjáról van szó. A 10. vers átmenet a Tíruszról, mint hajóról szóló allegória és a Tíruszról mint kereskedővárosról szóló lista között. Feltűnő a vers elején a „perzsák” szó. A lídiek és pútiak máskor nem Perzsiával kapcsolatban kerülnek említésre, hanem Kússal (= Etiópiával) kapcsolatban (Jer 46:9; Ez 30:5), hiszen egyiptomi népekről van szó. (Lúd-Lydia Kis-Ázsiában van, de zsoldos katonáit Egyiptom alkalmazta.) Itt és Ez 38:5-ben Kús helyére Perzsia került. – A hadsereg szó inkább városhoz illik, mint hajóhoz, jóllehet katonák a hajón is lehettek, kalózok elleni védelem céljából. Mind a városok falára, mind a hajók oldalára szokás volt díszként pajzsokat akasztani (1Kir 10:16; Énekek 4:4). A 11. vers újra Arvadot említi. Arvadi seregek védik Tírusz falát, gammádiak (talán az észak-szíriai Kumidi; a LXX szerint: „őrizők”) pedig tornyait.

Ezék. 27,12–24. Tírusz kereskedelmi kapcsolatai.

A Tírusszal kereskedő városok és áruik listája nyugatról kelet felé, majd délről észak felé halad. Először a hispániai Tarsist említi. Tarsis Jáván fia (Gen 10:4; 1Krón 1:7), és fémeiről híres (Jer 10:9). Jáván (Ión) a görögök összefoglaló neve; Tuballal (a tibarenusok atyja) és Mesekkel együtt Jáfet fia (Gen 10:2; 1Krón 1:5). Tuba lakóhelye Kilikia, Meseké Frígia (mindkét terület Kis-Ázsiában van). A fémszerszámok mellett a rabszolgakereskedelmet említi a 13. vers. Ezt a bűnt rója fel a görögöknek Jóel 4:6 is. Bét-Tógarma Gen 10:3; 1Krón 1:6 szerint Jáván testvérének, Gómernek a fia. Lakóhelye Tubaltól keletre terül el. A 14. vers a lókereskedést említi; közvetítő kereskedelemről olvasunk 1Kir 10:28k.-ben is. A 15. vers elején a LXX alapján Dedán helyett Ródánt olvasunk. Rodosz Gen 10:4; 1Krón 1:7 szerint Jáván fia. Az elefántcsont és az ébenfa nem rodoszi termék; itt legfeljebb megmunkálták és továbbadták. A 16. vers elején Arám helyett sok bibliai kézirat alapján Edómot olvasunk (vö. Ez 25:12–14-nél). Árucikkei: finom ruhaanyagok és drágakövek (a „türkiz” zöld színű drágakő. A szó fordítása bizonytalan; az új fordítású Biblia Ex 28:18; 39:11; Ez 28:13-ban karbunkulusnak mondja). Júda és Izráel termékei között a 17. vers a minníti búzát említi. Minnít ammóni területen levő helységnév (Bír 11:33); nem tudjuk, mi köze van az izráeli búzához. Búzáról, mézről, olajról, mint az ország termékeiről, Deut 8:8; Jer 41:8 is beszél. Az új fordítású Biblia „füge” szava inkább valami süteményfajtát jelent. A balzsam Gileád terméke (Gen 37:25; 43:11; Jer 8:22); Palesztina csak továbbította. Damaszkusz híres arám város, a Jordánon túli terület északi részén. A tőle 18 km távolságban északra fekvő Helbon a boráról volt híres. A 18. vers gyapjúról is beszél. A 19. vers Vedán szava rejtélyes; talán Mekka és Medina közti helység neve. Jávánt ld. a 13. versnél. Uzzál arab törzs, Gen 10:27 szerint a Sémtől származó Joktán fia. Területe Mezopotámia északi részén, Hárán és a Tigris folyó között keresendő. Tagjai kovácsok voltak (vö. Gen 4:22). A fahéj és az illatos nád Afrika terméke; Uzzál csak közvetítette. A 20. versben említett Dedán Jer 49:7k. szerint Edóm másik neve; Gen 10:6 Hámtól származtatja, de Gen 25:3 szerint Ábrahám és Ketúra unokája volt. Nyeregtakarókat gyártottak lakói. A 21. versben levő „Arábia” szó arra utal, hogy Kédár arab törzs; lakóhelye a Jordántól keletre terül el. A törzs tagjai pásztorok voltak. A 22. vers Sábát említi; e név Szába formájában is előfordul. Dél-arab törzs; Gen 10:7; 1Krón 1:9 szerint Hám ágán Kús egyik fiától, Rámától származott. De Gen 10:28 szerint Sémtől származott, és Joktán fia volt; Gen 25:3 szerint Ábrahám és Ketúra unokája. Híres a sábai királynő látogatásának története (1Kir 10:1kk.). Itt is van szó Sába aranyáról (ld. még Zsolt 72:15; Ézs 60:6; Ez 38:13). De Sába neve törlendő a 23. versben; itt ui. már az észak-mezopotámiai Háránról (Gen 11:31k.; 12:5) és két arám városról van szó: Káne = Kalnéról (Ézs 10:9; Ám 6:2) és Édenről (2Kir 19:12 = Ézs 37:12). Finom ruhákkal, ruhaanyagokkal (pl. fehér és fekete fonalból szőtt szövettel) és sodrott kötéllel kereskedtek (a kötelet cédrusolajjal kenték be, hogy vízálló legyen). A titokzatos Kilmad szót „egész Médiának” értik (héberül: kol-Mádaj), és a mellette álló Assur szóval együtt glosszának tartják.

Ezék. 27,25b–36. Gyász Tírusz pusztulása miatt.

A 25a. verssel folytatódik a Tíruszról mint hajóról szóló allegorikus költemény (3b–9a vers). A hosszú tengeri utakra készült, nagy Tarsis-hajók (Zsolt 48:8; Ézs 2:16; 60:9) szállították Tírusz számára az árut. A 28k. vers igen röviden írja le a hajótörést, amit a hatalmas erejű keleti szél okozott (Jób 1:19; Zsolt 48:8; Jel 18:18k.). A 28kk. vers a hajótörés hatását írja le. A gyász) jeléül a hajózás abbamarad, a hajók személyzete partra száll. Port hintenek a fejükre (Józs 7:6; Jób 2:12), porban fetrengenek (Jer 6:26; Mik 1:10), kopaszra nyiratkoznak (Lev 21:5; Jer 16:6; Ez 7:18), durva gyászruhát vesznek magukra és hangosan sírnak (Ez 24:16.23). A 33. vers a dicsőséges múltról szól; a 34k. vers a nyomorúságos jelenről. A gazdag Tírusznak vége; a partvidék lakói rémületben élnek: félnek, hogy rájuk is sor kerül. A 36. vers a jövőre gondol: Tírusznak nincs jövője! Vö. Ez 26:21 Isten ítéletét nem lehet megváltoztatni. Ezék. XXVIII. RÉSZ

Ezék. 28,1–10. Tíruszt gőgje miatt ítéli meg az Úr.

Ezékielnek Tírusz királya ellen kell prófétálnia, akit fejedelemnek nevez az Úr. A szó karizmatikus (tkp. Isten által „meghirdetett”) vezetőt jelent (1Sám 9:16; 10:1; 1Kir 1:35). Azonban Tírusz királya (II. Itobaal) felfuvalkodott: „magas lett” a szíve (2. vers), amit nem tűr az Úr. Ő a gőgösöket megalázza, az alázatosokat felemeli (1Sám 2:7; Zsolt 75:8; Péld 16:5; Mt 23:12 par.). A gőg oka az a gondolat, hogy Tírusz bevehetetlen: istenek lakóhelye a tenger közepén (2. vers). Az istenek lakóhelyének egyrészt Eridut tartották (azt a helyet, ahol a Tigris és az Eufrátesz a tengerbe torkollott), másrészt az istenek hegyét „messze északon” (Zsolt 48:3; Ézs 14:13). Ilyen hegyet – Baal Cáfón nevűt – kettőt is ismerünk. Egyik a Sínai-félsziget északi részén található; ez a Mons Casius. Másik Szíriában, Ugarittól északra, az Orontesz folyó torkolatától délre; ez a Dzsebel Akra. Ezt a címet sajátította ki magának Tírusz. Még ennél is súlyosabb bűn az ún. én-himnusz: „Isten vagyok én”. Az ember ősi bűne az volt, hogy Isten helyére akart lépni (Gen 3:5). A föníciai királyok istenek fiainak tartották magukat, pedig ők csak emberek (Ézs 31:3)!

A 3–5. vers részletesen is kifejti a 2. vers tartalmát. Először gúnyosan mondja: „Íme, te bölcsebb vagy Dánielnél!”. Itt ugyanarról a Dánielről van szó, akiről Ez 14:14kk. beszél: Danel királyról, aki tisztelte az isteneket és igazságosan ítélte népét. A 3. vers második fele is gúnyos: „semmi rejtett dolog nem marad titokban számodra”. Ehelyett a LXX mást mond: „nem tanítottak téged bölcsek az ismeretükkel”. A „bölcsesség” sikerhez, gazdagsághoz is vezethet (1Kir 3:10kk.; 10:4kk.), ahogy történt ez Tírusz esetében is (Zak 9:2k.). De a kereskedés „bölcsessége”, a kereskedői ügyesség (és erőszak. 16. vers) bűnös felfuvalkodottságot eredményezett. Ezért az Úr idegen népeket küld Tírusz ellen (7. vers): a babilóniai seregeket. Ezek „kardot ürítenek (ti. »hüvelyéből kirántják kardjukat«) bölcsességed szépsége ellen”, és sírgödörbe taszítják Tíruszt. A 9. vers újra gúnyos hangú: „Fogod-e mondani gyilkosaidnak: Isten vagyok én?”. A 10. vers hozzáteszi: „a körülmetéletlenek halálával halsz meg”. Tíruszban gyakorolták a körülmetélkedést; értették, hogy itt szégyenletes halálról van szó (Ez 32:17kk.). Ezzel Isten Igéje teljesül be (Ez 21:22.37; 23:34; 26:5.14).

Ezék. 28,11–19. Prófétai siratóének Tírusz bukása miatt.

A 28. fejezet 1–9a.25–36. verse is prófétai siratóének. Ezékiel korában ui. Tírusz még nem pusztult el; mindkét siratóének prófétai jövendölés.

Ezékiel itt a teremtés-mítoszok nyelvén szól. Ezek szerint a királyság az égből szállt le a földre; az első ember király volt, és királyok nemzedékei származtak tőle. Tírusz királya mint első ember „pompás pecsét” volt. Tévedés lenne ezt úgy értelmezni, hogy a teremtő Istenhez hasonlított, az Ő képmása volt. Itt nem fogadjuk el a LXX és a Vulgata fordítását: „hasonlóság pecsétje”, mert az ókori pecsétek nem ábrázolták a tulajdonos képét, hanem arra valók voltak, hogy 1. az ő tulajdonjogát jelezzék, vagy 2. az ő akaratát tegyék nyomatékossá (pl. szerződésen, szövetségen). Eszerint az első ember a teremtő Isten tulajdona volt, és az Ő akaratát kellett teljesítenie. Édenben, Isten kertjében lakott; ez Gen 2–3. résszel párhuzamos. Babilóniában Isten kertjének az Eridut, a Tigris és Eufrátesz torkolatánál levő területet tartották. Az első embert a mítosz szerint drágakövek borították. Ezek az ókori keleti ember felfogása szerint óvnak átoktól, betegségtől és haláltól. A drágakövek listája megfelel Ex 28:17–20-nak, a főpap mellén levő ún. hósen drágaköveinek. Ott 12 drágakőről van szó Izráel 12 törzsének megfelelően; ezért a LXX itt is 12 követ említ. Ez a lista később került ide. A vers végén levő „foglalatok” és „vésetek” szó nehezen fordítható. Valószínűleg a fémcsatok mélyedéseire kell gondolni, amikben drágakövek és átfúrt gyöngyök voltak.

A 14. versben nagy különbség van a héber szöveg és a LXX szövege közt. A héber szöveg szerint: „Te felkent, oltalmazó kerúb (voltál)”; a LXX szerint: „felkent oltalmazó kerúbot adtam melléd”. A félreértés oka a mondat elején álló szó. Ha a héber szót „att”-nak ejtjük, jelentése „te”. Ha „et”-nek ejtjük, tárgyesetet fejez ki: „kerúbbá… adtalak = tettelek téged”. Ez is megfelel a héber szöveg értelmezésének: az első ember maga volt az oltalmazó kerúb, akinek (művelnie és) őriznie kellett az Édenkertet (Gen 2:15). De Gen 3. szerint ezt a parancsolatot nem tartotta meg az ember; ezért az Úr kerúbokkal őriztette a kertet (Gen 3:24). A bűn következtében éppen az őrzéssel megbízott embertől kellett őrizni a kertet! A LXX szerint az első ember nem maga volt a kerúb; a kerúbot „vele”, mellé adta Isten (az „et” prepozíció jelentése -val, -vel is lehet; így társhatározói jelentésű). A LXX felfogása szerint az atnach téves helyen áll, hiszen az „adtalak” ige a vers első mondatának állítmánya; a második mondatnak külön állítmánya van: „voltál”. A héber szöveg mellett viszont az szól, hogy a továbbiakban Isten maga hajtja végre a büntetést, nem a kerúb: „száműztelek… pusztulásba űztelek (egyes szám 1. személy olvasandó: műveltető értelmű piel imperfectum, melyből kiesett az első tőhangzó, az alef), te oltalmazó kerúb…, ledobtalak…, látványossággá tettelek…, tüzet hoztam elő benned… és hamuvá tettelek” (16–18. vers). Ez a kétféle felfogás a mai napig is megtalálható a kommentárokban és a bibliafordításokban.

A 15. vers szerint Tírusz királya egy ideig feddhetetlen volt útjaiban. Hasonlóan szól a Papi irat Énókról, Nóéról és Ábrahámról (Gen 5:22.24; 6:9; 17:1). De bűnbe esett; amit szintén a Papi irat nyelvén fejez ki Ezékiel: „megtöltötted bensődet erőszakkal” (a LXX alapján javított szöveg – Gen 6:13; ld. még Ez 7:23; 8:17; 12:19). Kereskedői ügyessége (ezt is jelenti a „bölcsesség” szó, vö. 4k. vers) erőszakkal párosult, bölcsességét „megrontotta”, rosszra használta és a gazdagság miatt felfuvalkodott, „magas lett” a szíve (17. vers). Ezért az Úr letaszította az istenek hegyéről (vö. Ézs 14:12–15; Lk 10:18; Jel 12:9), a „tüzes kövek közül”. Ezek mennyei lények. A mítosz Él istenség és Asirat istennő hetven fiáról beszél. A büntetés nyilvános; látják a királyok, és elégtétellel nézik végig: megértik az okát. A bűnös kereskedés Tírusz szentélyeit is meggyalázta (18. vers), hiszen az ókorban a templomok magtárak és kincstárak is voltak. Ezért Isten parancsára a templomból csap ki a tűz, amely a bűnösen szerzett kincseket megemészti (Ez 19:14; Ám 1:4.7.10.12.14; 2:2.5). Porrá teszi Tíruszt az Úr. Az ítélet célja az, hogy a népek megdöbbenjenek, Tírusz királyának az esete rémület tárgya legyen, és a népek visszariadjanak hasonló bűnök elkövetésétől. (A 18k. verset a LXX jövő időben fogalmazza; ennek alapján ezt is jövendölésnek tartjuk.)

Ezék. 28,20–26. Szidón elleni prófécia.

Szidón a föníciai tengerparton fekvő város, Tírusztól 40 km távolságban északra. Szidón Gen 10:15 szerint Kánaán elsőszülötte. Jelentős város volt, Tíruszhoz hasonlóan. A Biblia és a Biblián kívüli ókori iratok gyakran egymás mellett említik a két várost (Ézs 23; Jer 47:4; Jóel 4:4–8; Zak 9:2); sőt 1Kir 16:31 Tírusz királyát, Etbaalt Szidón királyának mondja. Szidón kereskedőváros volt, amely sokat szenvedett az asszír hódítóktól. Később a babiloni seregek is először Szidónt támadták meg, és csak ezután fordultak Tírusz ellen. Mindkét város részt vett a Babilónia ellen szőtt összeesküvésben (Jer 27:3) – s a megtorlás nem maradt el.

Ezékielnek Szidón felé kell fordítania tekintetét, amikor róla szóló próféciát mond (Num 24:1k.; Ez 4:3.7; 6:2; 25:2). Ez a mozdulat kíséri és nyomatékossá teszi a próféciát, sőt munkálja annak beteljesedését. Az „íme, én ellened (fordulok)” kifejezést eredetileg a párviadalban használták(?) (Ez 5:8; 13:8.20; 21:8 stb.). A továbbiakban nincs szó Szidón bűnéről. Itt már csak a büntetésnek, az ítéletnek célja ragyog fel: az Úr dicsőségének és szentségének kell nyilvánvalóvá lennie. Ezért küld az Úr „pestist és vért”, ezért hullanak a halálra sebzettek (collectiv singularis; a lamed téves dittographiája): „tudják meg, hogy én vagyok az Úr”.

A 24. vers már üdvígéret. Az Izráel ellenségeit érő ítélet könnyebbséget szerez Isten népének. Olyanok voltak ők, mint a tüske és tövis: fájó fenyítés eszközei voltak (Bír 8:7.16; 2Kir 24:2). Fájt a gúnyolódásuk is (Zsolt 44:14; 74:9k.; Ez 25:3.6; Mt 27:29).

A 25k. vers Ezékiel prófétai szolgálatának későbbi idejére mutat. Ekkor hangzottak el a szétszórt Izráel összegyűjtéséről szóló ígéretek (Ez 11:17; 20:34.41; 34:13; 36:24; 37:21; 39:27). Biztonságban lakhatnak őseik földjén (Ez 34:25.27k.; 38:8.11.14; 39:26); házakat építenek és gyümölcsöskerteket plántálnak (a kifejezés Jer 29:5-ből való). Ezt valósítja meg az Úr az Izráel körül élő népek megbüntetése által. Ezáltal az Ő isteni lényének a titka válik nyilvánvalóvá. Ez a főcél; a nép jóléte csak eszköz.

Ezék. XXIX. RÉSZ

Az idegen népek elleni próféciák között (Ez 25–32. rész) négy rész szól Egyiptomról: a 29–32. rész. Egyiptom a Kr. e. 2. évezred folyamán Szíriára és Palesztinára is kiterjesztette uralmát; a Kr. e. 16. században az Eufráteszig jutott el. Egyiptomból szabadította ki népét az Úr (Ez 20:6). Volt idő – Salamon korában –, amikor jó kapcsolat volt Egyiptom és Izráel között. A kapcsolatot politikai házasságkötés is erősítette (1Kir 7:8). De már Salamon életében is meglátszott, hogy a jó viszony nem lesz tartós (1Kir 11:17–22). Roboám idején Sisák fáraó megalázó győzelmet aratott Júda felett (1Kir 14:25k.). De később Egyiptom nem tudott ellenállni az asszír, majd a babiloni seregeknek. Legfeljebb arra volt képes, hogy ellenállásra, lázadásra biztassa a szíriai és palesztinai országokat. Ezt tette Ézsaiás korában is (Kr. e. 713–711-ben és 701-ben) (Ézs 30:3–5; 31:1–3). Nékó fáraó Kr. e. 609-ben az Asszír Birodalom segítségére sietett, mert a Babiloni Birodalom előretörését veszélyesebbnek tartotta a meggyengült Asszíriánál. Ekkor Szíriát és Palesztinát sikerült uralma alá vonnia. De ez nem tartott sokáig, mert Nebukadneccar seregei Kr. e. 605-ben Karkemisnél legyőzték. Egyiptom ismét csak arra volt képes, hogy lázadásra biztassa Júdát: Kr. e. 602-ben Jójákimot (2Kir 24:1), Kr. e. 594-ben Edómot, Móábot, Tíruszt, Szidónt és Júdát (Jer 27:3), Kr. e. 589-ben Cidkijját (2Kir 24:20). De a babiloni megtorló sereggel szemben nem tudott segítséget nyújtani (Jer 37:5–8; ld. még Jer 2:16–19; 43:8–13; 46:1–26; Ez 17:1–21).

Ezék. 29,1–16. Egyiptom bűne, büntetése és szabadulása.

Ezékiel a fogság 10. évében, Kr. e. 597 januárjában kapott parancsot arra, hogy prófétáljon Egyiptom ellen. (A LXX a 12. évről beszél.) Jerúzsálem ostroma ezután még majdnem egy évig tartott. A prófétálás alkalmával Ezékielnek Egyiptom felé kellett néznie (Num 24:1kk.; Ez 4:3.7; 6:2; 25:2; 28:21). Az „íme, én ellened (fordulok)” kifejezés talán a párviadalból való (Ez 5:8; 13:8.20; 21:8 stb.). Egyiptom királyát ugyan nem nevezi meg Ezékiel, de Apries fáraóról van szó (Kr. e. 588–570), akinek bibliai neve Hofra (Jer 44:30). Szörnyetegnek nevezi őt a próféta. A teremtési mítoszokból ismert tengeri szörnyről van szó. Nevei: tannin, Rahab, Leviatán, tehom-Tiamat, Jám (Jób 7:12; 9:13; 26:12; Zsolt 74:13k.; 89:10k.; 104:26; Ézs 27:1; 51:9). Bűne az Isten ellen törő gőg: „Enyém a Nílus, én alkottam”. A 3–5. versben a Nílus szó többes számban áll. Részben a Nílus deltaágaira gondolhatunk, részben a Nílus csatornáira, melyek öntözésre szolgáltak; ezzel dicsekedett a fáraó. Sőt Egyiptomban a királyt istenként tisztelték és úgy gondolták, hogy a Nílus áradása is tőle függ. A fáraó gőgjét, mely Tírusz gőgjéhez hasonlít (Ez 28:2.9), megtöri az Úr. Úgy bánik vele, ahogyan a vadász a krokodillal: horgot akaszt az állába, és partra húzza. Különös, hogy a krokodil pikkelypáncéljához halak is tapadnak. Ez azt fejezi ki, hogy a fáraóval együtt alattvalóit is utoléri az ítélet. Életelemükből, a vízből a pusztába veti őket az Úr (az 5. vers első szava tkp. azt jelenti: otthagylak; a „nem temetnek el” a LXX alapján álló fordítás). A krokodil és a halak nem maradnak életben a pusztában; holttestük vadállatok és ragadozómadarak eledele lesz. Az ítélet az Úr hatalmát teszi nyilvánvalóvá (6a vers).

A 6b–9a versből megtudjuk, hogy Egyiptom nemcsak Isten ellen vétkezett, hanem Izráel ellen is: megbízhatatlan segítségnek bizonyult. Olyan volt, mint a nád; ami nagyra nő, de botnak nem használható: derékba törik, és felsérti az ember kezét (2Kir 18:21; Ézs 36:6; a 7. versben „váll” helyett is „kéz” olvasandó). Támasz nélkül ingadozóvá teszi, megroskasztja (betűcserével „felállítod” helyett, a LXX alapján) a rá támaszkodók derekát. Egyiptom bűne az, hogy hamis bizodalmat ébresztett Isten népe tagjainak a szívében. Ezért az Úr fegyvert küld ellene: Babilónia hadseregét. Az ítélet célja nemcsak az, hogy Egyiptom elpusztuljon, hanem főképpen az, hogy Izráel hite megtisztuljon.

A 9b–16. vers újból a fáraó önistenítésével kezdődik: „Mivel ezt mondtad (a LXX alapján infinitivus constructusnak olvasandó): Enyém a Nílus, én alkottam, ezért én is ellened fordulok” (ld. a 3. versnél). Rommá teszi az Úr Egyiptomot. A 10. vers Egyiptom legészakibb és legdélibb pontjait említi: Migdólt (Ex 14:2; Num 33:7) és Syenet (Assuan). Az ítélet ideje éppen úgy 40 évig tart, mint Júda esetében (Ez 4:4–8). Az ítéletet és az ígéretet azokkal a szavakkal fejezi ki a prófétatanítvány, amelyekkel Ezékiel Izráelről szokott szólni: „szétszórom a népek közé, és elszórom őket az országokba” (Ez 12:15; 20:23; 22:15), ill. „jóra fordítom sorsát” (Ez 16:53) és „összegyűjtöm őket a népek közül, amelyek közé szétszóródtak” (Ez 11:17; 20:34.41; 28:25). Az is ismerős gondolat, hogy Egyiptom alacsonyrendű királyság lesz (14k. vers; Ez 17:6.14). A 14. vers szerint Patroszba viszi vissza a népet az Úr („visszaviszem” helyett a LXX tévesen „letelepítem”-et mond), oda, ahonnan származnak. Patrosz Egyiptom déli részén terül el (Gen 10:14; Ézs 11:11; Jer 44:1.15). Ha a deltavidéktől délebbre kerül Egyiptom, nem veszélyezteti többé Izráelt, nem tiporja el a népeket (15. vers). Nem árt Izráel hitének sem: nem ébreszt olyan hamis bizodalmat, melynek követése „emlékezetbe idézi”, feleleveníti Izráel bűnét. Az Úr nemcsak a világtörténelem eseményeit irányítja, hanem népének hitét is: megtudják, hogy Ő az Úr.

Ezék. 29,17–21. Babilónia királya Egyiptomot kapja meg kárpótlásul.

Ez az igeszakasz Ezékiel könyvének a legkésőbbi darabja: a fogság 27. évében, Kr. e. 571. ápr. 26-án kapott kijelentést a próféta. Már vége volt Tírusz ostromának (Kr. e. 586–573), és ott nem egészen az történt, amit Ez 27 megjövendölt: a babiloni seregek nem rombolták le Tíruszt; de Tírusz babiloni uralom alá került. Úgy látszott azonban, hogy az ostrommal járó óriási erőfeszítésnek nem lett „jutalma”: a remélt nagy hadizsákmány elmaradt. Az ostrom éveiben a raktárak kiürültek. Mivel az Úr küldte Nebukadneccart Tírusz ellen (26:3.7), és így a babiloni sereg az Úr megbízásából végezte az ostrom nehéz munkáját („nekem végezték”, 20. vers), az Úr gondoskodik a bérről is. A babiloni sereg Egyiptomot foszthatja ki, ott szerezhet hadizsákmányt (19k. vers). Ez Kr. e. 568–567-ben, Nebukadneccar büntető hadjárata alkalmával történt. Hofra fáraó helyett Amasis uralkodott, aki kiegyezett Babilóniával. A 21. vers szerint az Egyiptomot érő megaláztatás lehetővé teszi Izráel felemelkedését, a babiloni foglyok hazatérését. Izráel „szarva” kisarjadhat; ez a hatalom megnövekedését jelenti (1Sám 2:1; Zsolt 18:3; 148:14). Ezzel együtt a próféta is megkapja a „száj megnyitásának ajándékát”. Nem lesz akadálya a prófétai igehirdetésnek; nem lesznek a nép között gúnyolói az Úr Igéjének (Ez 12:21–28). A nép nem lesz többé lázadó nép (Ez 2:3–8; 3:4–10).