Ezékiel. XVII. RÉSZ

Ezék. 17,1–10. Allegória a saskeselyűről és a cédrusról.

A próféta azt a parancsot kapta az Úrtól, hogy mondjon rejtélyt és példabeszédet. Mindkettő a bölcsességirodalomhoz tartozó műfaj. Rejtélyről olvasunk Bír 14:12–19-ben (Sámson esküvője) és 1Kir 10:1-ben (a sábai királynő látogatása). A példabeszéd itt prófétai képes beszédet jelent (Ez 21:5; 24:3). Mi olyan allegóriának tartjuk a 3–8. verset, amely állatmesét, ill. növénymesét tartalmaz. Növénymesét találunk Bír 9:8–15-ben és 2Kir 14:9-ben is (ld. még Ézs 5:1–7). A nagy saskeselyű Nebukadneccar, Babilónia királya (Kr. e. 605–562). Azért mondja őt tarka tollú sasnak a 3. vers, mert a napisten jelképét, a sast babiloni szobrok és domborművek tarka tollakkal ábrázolták. A sas Babilóniát (Deut 28:49; Jer 4:13; JSir 4:19), és Nebukadneccart is (Jer 48:40; 49:22) jelképezi. A cédrus Júda jelképe (Ézs 10:34; Jer 22:6k.; Zak 11:1–3). A cédrusfa hegye, melyet a sas lecsípett, Jójákin király. Őt Kr. e. 598-ban vitte fogságba Nebukadneccar; „Kánaán földjére, kereskedők városába” helyezte. A LXX kéziratok – tartalmi szempontból helyesen – Kánaán földje helyett Káldeusok földjét, ill. Babilóniát mondanak. Azonban a „kánaáni” szó kereskedőt jelent (Jób 40:30; Péld 31:24; Ézs 23:8); szövegjavításra tehát nincs szükség. Jójákin és a vezetők foglyul ejtése után a „saskeselyű vett az ország magvából”. Nem idegen uralkodót tett az ország élére, hanem Mattanját = Cidkijját, Jójákin nagybátyját (2Kir 24:17). „Fogta őt” (így olvassuk az 5. vers második felének csonka kezdőszavát), és nagy vizek mellé tette. A 6. vers hozzáteszi: „hogy kihajtson és szőlőtőkévé legyen” (a vers kezdőszavának elején a vav nem vav consecutivumnak olvasandó). Víz mellett jó dolga van a fának (Zsolt 1:3; Jer 17:8). Nebukadneccarnak érdeke volt, hogy Júda ne legyen az elégedetlenség és lázadás fészke. A szőlőtőke növekedhetett, terebélyesedhetett, de alacsony növésűnek kellett maradnia – nem lehetett belőle cédrus. A „saskeselyű” felé kellett fordítania leveleit, és a „saskeselyű” alatt kellett maradnia gyökereinek. Cidkijjá és országa jómódban élhetett, de Babilónia uralma alatt. Ezzel azonban Cidkijjá nem elégedett meg; ezért fordult Egyiptomhoz, a másik nagy saskeselyűhöz (7. vers). Nem alacsony növésű szőlő akart lenni (6. vers), hanem pompás szőlő (8. vers). Ezért „fordította gyökereit és bocsátotta leveleit” a „másik saskeselyűhöz”. Azt remélte, hogy az majd „itatja őt ültetvényének ágyásából”. Ez célzás az egyiptomi öntözéses gazdálkodásra. – Az Egyiptom segítségében való bizakodást az Ezékiel előtt élt próféták is bűnnek tartották (Ézs 30:1–5; 31:1–3; Jer 2:36; 37:7k.; Hós 7:11; 12:2).

Az allegória elmondása után a próféta a hallgatókhoz fordul. Tőlük várja: ítéljék meg, hogy jó vége lesz-e a „a szőlőtő hűtlenségének és nagyravágyásának. Hasonló kérdést olvasunk Ézs 5:3k.-ben is. A következmények nagyon is jól kiszámíthatók. Kétféle büntetés várható. Egyik az, hogy jön a büntető hadjárat: az első saskeselyű „kiszaggatja (a szőlőtő) gyökereit, és letépi (arámos formájú ige) gyümölcsét”. Nem is kell hozzá erőfeszítés és nagy haderő: „kiemeli (arámos infinitivus) gyökereiből” (9. vers). A másik büntetés a perzselő keleti szél, mely elszárítja a növényeket, és a szőlő termőtalaja kiszárad. Ez már arra céloz, hogy az Úr maga is megbünteti a hűtlenséget (vö. 19–21. vers). A szél ui. az Úr követe (Zsolt 104:4). Az üzenet gazdagsága szétfeszíti az allegória kereteit. Mert bár a madár olykor lecsípi a fák gyenge hajtását, de nem ülteti el. Cédruságból nem lesz szőlőtő. A szőlő nem tudja a sas felé fordítani gyökereit és leveleit; de még ha tudná is, a sas igen gyorsan változtatja helyét. A sas nem tépi ki a szőlőt. Az allegóriának nem minden része egyformán hangsúlyos. Üzenete azonban világos: az oktalan hűtlenségnek, hálátlanságnak és nagyravágyásnak nem lesz jó vége.

Ezék. 17,11–21. Az allegória értelmezése.

Már a prófétai jelképes cselekedeteknél is megfigyelhettük, hogy utánuk azonnal magyarázat következik (Ez 4., 5., 12. rész). Jézus is megmagyarázta példázatait (Mt 13:10kk..18kk..36kk.). A 11–14. vers világosan kimondja, hogy a saskeselyű Babilónia királya, aki Babilóniába vitte a királyt és főembereit. Az általa kinevezett árnyékkirállyal „szövetséget kötött, és átokeskübe vitte őt” (13. vers). Szövetségkötéskor esküt kellett tenni; ehhez átkok is tartoztak arra az esetre, ha az eskütevő megszegné az esküt. Csak az eskü megtartása által lehet „megállni”, azaz megmaradni (14. vers). A lázadásról szólva a 15. vers megnevezi Egyiptomot, és megismétli a 9. versben levő kérdést: vajon sikerhez vezet-e ez a magatartás? A feleletet az Úr esküje vezeti be: „Életemre mondom!” A következőkben szó van Jeruzsálem ostromáról (Ez 4:2; 21:27-ből ismert kifejezésekkel) és a fáraó sikertelen felmentő hadjáratáról (Jer 37:5–8). Jeruzsálem ostroma után a szövetségszegő Cidkijjá („kezet adott”: ez szokás volt, 2Kir 10:15) Babilóniába kerül fogságba, és ott is fog meghalni (Ez 12:13). A 19–21. versből kiderül, hogy a szövetségszegés nemcsak a földi szövetséges ellen elkövetett bűn, hanem Isten ellen elkövetett bűn is. „Az én eskümet (ti. a nekem tett esküt) vetette meg, és az én szövetségemet szegte meg!” (19. vers). Szövetségkötés alkalmával ui. nemcsak Babilónia isteneit kellett tanúul hívni, hanem Izráel Istenét is. Ezért Ő torolja meg, és Ő hárítja a bűn büntetését a szövetségszegő fejére (Ez 9:10; 11:21; 16:43; 22:31; 33:4). Ez azt jelenti, hogy az eskü alkalmával kimondott átkok beteljesednek. Az esküszegés, a hamis eskü az Úr szent nevének meggyalázása (Ex 20:7; Lev 19:12). Az Úr az, Aki úgy ejti csapdába Cidkijját, mint a vadállatot: hálóval fogja meg, úgy viszi Babilóniába, és ott hajtja végre rajta ítéletét (20. vers). (2Kir 25:5–7 szerint Babilónia királya Riblában tartott ítéletet Cidkijjá király felett.) Cidkijjá kíséretét is („menekültjei” helyett sok bibliai kézirat alapján betűcserével „válogatott emberei” olvasandó; ez párhuzamos az utána jövő „csapatai” szóval) utoléri a fegyver. Aki megmenekül, a szél minden irányába szóródik szét. A kemény, de igazságos ítélet istenismeretre vezeti azokat, akik Isten szavát hallották. Az Igének be kell teljesednie (Zsolt 33:9).

Ezék. 17,22–24. Ígéret Izráel helyreállítására.

Ezek a versek későbbiek a 17. fejezetben levő allegóriánál; felhasználják annak szókincsét és gondolatait messiási ígéret hirdetésére. Majd az Úr fog ugyanúgy eljárni, mint a nagy szárnyú és hosszú tollú saskeselyű (22. vers). Letör a cédrus tetejéről egy gyenge hajtást. A cédrus Jójákin király, nem Cidkijjá. Jójákin utódja a „gyenge hajtás” (Ézs 11:1; 53:2), a „sarj” (Jer 23:5; 33:15; Zak 3:8; 6:12). Izráel magas hegyén ülteti el őt az Úr (Zsolt 48:3; Ézs 2:2 = Mik 4:1; Ez 20:40; 40:2; Zak 14:10). Ezekben a versekben a Sion-tradíció gondolatai találhatók; eszerint a Sion-hegy a többi hegyek fölé fog emelkedni. A „cédrus”, az eljövendő Messiás, olyan fa lesz, melynek árnyékában oltalmat kap a többi fa (Ez 31:1–14; Dán 4:7–14; Mt 13:31k.). A „mező fái” a népek, amelyek meglátják az Úr hatalmát. Ő a gőgösöket megalázza, az alázatosokat felemeli (1Sám 2:7; Zsolt 75:8; Ézs 2:12–17; 57:15). Az Úr hatalma abból ismerhető meg, hogy Igéje történelemformáló erő: amit Ő mond, az megvalósul (21. vers; vö. Ézs 40:8; 55:10k.; Ez 12:25.28; 24:14).

Ezék. XVIII. RÉSZ

Ennek a fejezetnek a megértésénél alapvetően fontos, hogy a próféta – bár ezúttal nem prófétai elragadtatásban, eksztázisban – kijelentést kapott az Úrtól (1.3.23.25.29–30.32. vers). A kijelentés közlésében a próféta jó néhány irodalmi műfaj elemeit felhasználja. Van a bölcsességirodalomhoz tartozó példabeszéd (2. vers), van eskü (3. vers), van tan, dogma (4.20.30. vers), van vita (2kk.19k.25k. vers). Ezékiel a kazuisztikus jog stílusában, feltételes mondatokban fogalmaz: „ha valaki…”. Az ezt követő következményes főmondatok már a szakrális jog stílusát tükrözik: „Élni fog!” vagy „Nem fog élni!” „Meg fog halni bűne miatt”. Ez az ún. „deklaratorikus formula”, amelyet a pap hirdetett ki a szentélyhez érkező zarándokoknak. Ez döntötte el, hogy valaki részt vehet-e az istentiszteleten, vagy kultikus szempontból tisztátalannak számít. Nem véletlen, hogy a 6kk. versben felsorolt bűnök száma éppen tíz: az istentiszteleten ui. a Tízparancsolat alapján kell mérlegre állnia mindenkinek: megtartotta-e azt a hétköznapokban. Közelebbről a deuteronomiumi reform hatása érezhető. A Deuteronomium kimondja, hogy mindenki csak a maga bűnéért felelős (Deut 24:16). Nem ok nélkül tartották Ezékielt a régi közösségi felelősség dogmájával szemben egy újabb dogma, az egyéni felelősség dogmája harcosának. Azonban több van itt annál, példabeszédnél, vitánál vagy szakrális jognál. A próféta Isten igazságáról és kegyelméről kapott kijelentést. Úgy szólal itt meg az igazi prófétai örökség, a megtérésre hívó szó, hogy megismerjük Isten igazi szándékát: a bűnös térjen meg és éljen. Ez már nem törvény, hanem evangélium, örömüzenet.

Ezék. 18,1–4. Bűnhődés az atyák vétke miatt.

Ezekben a versekben a próféta vitázik népével. Az otthon maradtak panaszkodtak nyomorúságos helyzetük miatt. Közmondásszerű formában (példabeszédben) fogalmazták meg panaszukat: „Az apák ettek egrest (tkp. savanyú, éretlen szőlőt), és a fiak fogai tompultak (vástak) el tőle” (Jer 31:29; JSir 5:7). Ez a panasz a babiloni foglyok közt is ismert volt. Erre mutat a LXX, melyben „Izráel földjén” helyett „Izráel fiai között” olvasható. Igazságtalannak tartották Istent; úgy gondolták, hogy nem érdemelték meg a büntetést. A feleletben Isten esküformulával utasítja el a vádat: „Élek én” vagy „életemre (mondom)”, hogy nem igaz a „példabeszéd”. „Minden lélek (= ember) az enyém!” Ő a Teremtője mindenkinek, Ő ad lelket az emberbe (Gen 2:7; 9:6; Num 16:22; Zsolt 104:29k.), és Ő oltalmazza az Általa teremtett embert. De minden ember maga felel tetteiért az Úr előtt. Ezékiel itt Deut 24:16 igazságát hirdeti annak a népnek, amely a Tízparancsolat ellen lázadozik (Ex 20:5).

Ezék. 18,5–20. Három „nemzedék”.

A 4. versben levő igazságot három példán szemlélteti a próféta. Valójában nem is három nemzedékről akar szólni, hanem három esetet (casust) mutat be a kazuisztikus jog stílusában. Erre mutatnak a kezdő szavak: „Ha valaki…” (vö. Lev 13:40; 19:20; 22:14.21; 24:17.19; 25:29; 27:7). A továbbiakban az igaz ember ismertetőjelei olvashatók. Papi tanítással, tórával van itt dolgunk. Így tanították a papok Istennek tetsző életre a szentélyhez érkező zarándokokat (Zsolt 15:1–5; 24:3–6; Ézs 33:13–16). A tanítás alapja a Tízparancsolat volt. Ennek megtartását kérték számon a papok. A próféta is tíz bűnről szól, amelyektől az igaz embernek tartózkodnia kell. 1. Áldozatok bemutatása áldozóhalmokon (Deut 12:2k.; Jer 2:20). 2. Bálványokban való bizakodás (szó szerint: szemek felemelése, Zsolt 121:1; Lev 19:4; 26:1; Deut 27:15). 3. Házasságtörés (Ex 20:14; Lev 18:20). 4. Havibajos asszonnyal való hálás. Az ilyen nők kultikus értelemben tisztátalannak számítottak (Lev 18:19; 20:18). 5. A personae miserae (özvegyek, árvák, jövevények, rabszolgák) elnyomása (Ex 22:20k.; Lev 19:33; Deut 23:17). 6. Adóstól vett zálog visszatartása (Ex 22:25k.; Deut 24:10–13; Ám 2:8). 7. Rablás (Lev 5:20–26; 19:13). 8. Pozitív értelmű parancs a szegények segítésére (Lev 19:9k.; 23:22; Deut 14:29; 15:7–11; 24:19–22). 9. Tilos kamatot és uzsorát szedni (Ex 22:24; Lev 25:35–37; Deut 23:20k.). 10. Tilos bármilyen jogtalanságot elkövetni. Jogtalanságnak számít a peres ügyekben elkövetett visszaélés. Ilyen pl. a megvesztegetés, melytől az igaz ember „visszahúzza” kezét (8. vers; Lev 19:15.35; Ézs 33:15), és „igaz ítéletet hoz ember és ember között”, azaz vádló és vádlott között.

Aki az Úr rendelkezései szerint él, „igaz az”. Ez a pap szájából elhangzott ún. „deklaratorikus formula”, amely a híveket felhatalmazza az istentiszteleten való részvételre (Zsolt 24:5). A papnak kellett kimondania a döntő szót: tiszta-e, vagy tisztátalan valaki (Lev 13:3.6.11.13). „Deklaratorikus formula” az „élni fog”, „meg fog halni” (9., 19. vers), ill. „nem fog élni… meg kell halnia, vére rajta (maradjon)” (13. vers) kifejezés is. A szakrális jog kifejezései ezek. Most a próféta szájában, Isten kijelentéseként ez tágabb értelemben érvényes. Nemcsak azt jelenti, hogy aki „élni fog”, az hazakerül a babiloni fogságból, hiszen voltak olyan igaz emberek is, akik a hazatérés előtt haltak meg. „Élni” a prófétai igehirdetés értelmében azt jelenti, amit a 9. vers így fejez ki: „Rendelkezéseim szerint jár, törvényeimet megtartja és hűséget (igazságot) gyakorol”; vagy mint Ámósz mondja: „Engem keressetek, és éltek!… A jóra törekedjetek ne a rosszra! Akkor élni fogtok, és veletek lesz az Úr” (Ám 5:4.14). Nem az a döntő, hogy milyenek a külső körülmények, hanem az, hogy milyen az ember magatartása. Ország nélkül és templom nélkül is lehet „élni”! Isten Babilóniában is „szentélye” népének (Ez 11:16).

A 10–13. vers az igaz ember bűnös fiáról szól. Itt a kazuisztikus jog újabb esetével (casus) van dolgunk. A 10. vers rablónak és vérontónak nevezi az ilyen embert. A rabló erőszakos eszközökkel harácsol magának vagyont (Zsolt 17:4; Jer 7:11); a „vérontó” szót pedig – hasonló értelemben – a súlyos szociális bűnök elkövetőinek jellemzésére használja a próféta (Ez 22:2kk.). A 11–13. versben szabadon idézi a 6–8. versben említett bűnöket, de a tíz bűnből már csak hetet említ. A bűnös embert nem mentik meg apjának igaz cselekedetei: „Nem fog élni!… Meg kell halnia! Vére rajta marad!” Ezek papi „deklaratorikus formulák”.

Harmadik eset (casus) (14–18. vers): a bűnösnek igaz fia születik, aki „látja apja minden vétkét…, és fél”. (Így olvassuk a 14. vers szövegét sok bibliai kézirat, a LXX és a Vulgata segítségével.) A „fél” szó itt istenfélelmet fejez ki. A 6–8. versben felsorolt tíz bűn közül kilencet említ újra a 15–17. vers. Végül megállapítja, hogy az igaz ember „nem hal meg apja bűne miatt, hanem élni fog” (17. vers) (deklaratorikus formula).

A 19–20. vers újra idézi a nép szavait. Ezúttal nem példabeszéd formájában hangzik el az Isten elleni vád, mint a 2. versben, hanem prózában: „Miért nem bűnhődik a fiú az apa bűne miatt?” Azért, mert Isten igazságos. Csak a vétkesnek kell meghalnia (20. vers). „Aki cselekszi a törvényből való igazságot, az az ember fog élni általa” (Róm 10:5).

Ezék. 18,21–32. Megtérés vagy elbukás mint lehetőség.

Ezekben a versekben már nem nemzedékekről van szó, mint az 1–20. versben, hanem az egyén életében lehetséges változásról és annak következményeiről.

Először a bűnös ember megtéréséről szól a 21–23. vers. A tanítás a kazuisztikus jog stílusában kezdődik (ha a bűnös megtér), és a papi „deklaratorikus formulával” végződik (élni fog). A megtérő bűnös vétkei „nem kerülnek emlékezetbe” (nifal). Ez azt jelenti, hogy Isten az ítélet idején nem is említi ezeket; a megbánt és elhagyott bűnöket megbocsátja (Jer 31:34; Zsid 8:12; 10:17). Isten kegyelme több, mint a szigorú igazság; Ő nem úgy számol, ahogyan az ember. Nem aszerint dönt, hogy hány bűne és hány jócselekedete van valakinek, hanem elfogadja a megtérést. Ezékiel itt az előtte élt próféták nyomába lép, akik megtérést hirdettek (Ézs 9:12; 30:15; Jer 3:7.14; 4:1; Hós 14:2; Ám 4:6.8–11; vö. Mt 4:17). De a 23. vers már nem illik bele a szakrális jog kereteibe. Itt már a prófétának bepillantás adatott Isten szívébe. Kijelentette neki az Úr, hogy mi az Ő akarata: az, hogy a bűnös térjen meg és éljen.

Megtörténhet, hogy az igaz ember „tér meg” a szó rossz értelmében: „eltér az igazságtól” (24. vers) és „álnokul él”. Itt sem egyszerű számtani művelettel hoz ítéletet az Úr. Nem az a döntő, hogy hány bűne és hány jócselekedete volt valakinek, hanem a jelene, a jelenben tanúsított magatartása. Ez adja meg a bibliai üzenet feszültségét: mindenkor készen kell lennünk arra, hogy az Úr ítélőszéke elé álljunk. „Aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Kor 10:12). „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok” (Mt 24:42).

A 25. vers újra vita, amelyben a próféta idézi ellenfelei szavait: „Nincs rendben az Úr útja”. Nem volt igazságos az Úr, amikor az ősök bűnei miatt a fiakat vetette fogságba (2. vers). A vádat visszautasítja az Úr: „Inkább a ti útjaitok nincsenek rendben”, azaz a ti magatartásotok bűnös. Ebből következik, hogy a büntetés igazságos volt. A következőkben megismétli a próféta az igaz és a bűnös megtéréséről mondottakat (a 28. vers elején „és látja” helyett „és fél” olvasandó, ld. a 14. versnél). Megismétli a nép vádját és Isten feleleteit is (25., 29. vers). Megtudjuk ebből, hogy a megtérés az Isten elleni lázadás abbahagyását és Isten igazságának elismerését jelentette.

A 30–32. vers először tanítást tartalmaz: az Úr mindenkit cselekedetei szerint ítél meg (Zsolt 62:13; Ézs 59:18; Hós 12:3; Róm 2:6). Ezután nyomatékosan hangzik el a megtérésre való felhívás (a „megtérni” ige qal és hifil alakja itt azonos értelmű; vö. Ez 14:6). Az Úr elleni lázadás ui. „bűnre vezető botlás”, alkalom további bűnök elkövetésére (Ez 7:19). Éppen ezért szükséges ezt a bűnt, mint valami kézzel fogható tárgyat, eldobni (Mt 5:29k.) és belsőleg megújulni. Igaz ugyan, hogy az új szív és új lélek Isten ajándéka (Ez 11:19; 36:26); azonban az embernek magának is megvan ezen a téren a tennivalója és a felelőssége. A 31. versben szó szerinti fordításban ezt olvassuk: „Csináljatok magatoknak új szívet és új lelket”. A fejezet az Úr rábeszélő, hívogató szavaival zárul: „Miért halnátok meg, Izráel háza? Hiszen nem kívánom a halandó halálát”. A döntés életre vagy halálra szól. Az Úr azt akarja, hogy népe az életet válassza (Deut 30:15–20).

Ezék. XIX. RÉSZ

Ezék. 19,1–9. Siratóének Júda két királyáról.

Az 1. vers meghatározza ezeknek a verseknek műfaját: siratóénekkel van dolgunk. A siratóének talaja, keletkezésének és alkalmazásának helye a gyász, a halottsiratás. A próféta itt a júdai királyság megszűnéséről írt siratóéneket. Jellegzetes ezékieli szóhasználattal a királyt fejedelemnek nevezi (12:10.12; 21:17; 34:24; 37:25). (A LXX csak egy fejedelemről beszél. Azonban a héber szöveg kettőről; a többes szám vagy kettős szám indokolt.) A „fejedelem” anyját oroszlánnak mondja az 1. vers. „Jákób áldása” Júdát nevezi oroszlánnak (Gen 49:9). Ebből néhány írásmagyarázó arra következtet, hogy itt is Júdáról mint népről és országról van szó. Helyesebbnek látszik azonban Hamutalra, Jirmejáhú leányára, Jósiás király feleségére gondolni. Egyik fia Jóáház volt, aki csak három hónapig uralkodott apja halála után Kr. e. 609-ben. Akkor Nékó fáraó Egyiptomba vitette fogságba (2Kir 23:31–33). Erről szól a 2–4. vers: anyja „felnevelte” (hifil imperfectum; felesleges a LXX alapján qal hímnemű perfectumnak olvasni: „felnőtt”), erőteljes és zsákmány ejtésére képes oroszlán lett. De „összehívták” ellene (hifil olvasandó) a népeket, és Egyiptomba vitték fogságba. A 4. vers szól a veremről, melyben a vadászok foglyul ejtik a vadállatokat, és a horgokról, amelyeket orrukba akasztanak. Ismeretesek olyan domborművek, amelyek hadifoglyokat ábrázolnak, akiket kötélen vezetnek, miután orrukat vagy ajkukat átfúrták (2Kir 19:28 = Ézs 37:29; 2Krón 33:11. Az 5–9. vers Hamutal másik fiáról, Cidkijjáhúról szól. Őt Babilónia királya emelte trónra Kr. e. 598-ban. A költemény szerint anyja, Hamutal tette őt királlyá, miután „elpusztult reménysége”. (Az 5. vers harmadik szavát nehéz lefordítani. A LXX szerint „elvettetett”, a Vulgata szerint „meggyengült”. Javasolják a szövegjavítást: „bolondságnak bizonyult”, azaz meghiúsult… reménysége.) Ő is erős oroszlán volt; megtanult zsákmányt ejteni. A 7. vers szerint „rémítette az országot… ordítása hangjával”. Valójában gyenge és befolyásolható uralkodó volt, aki Jeremiás próféta intelmei ellenére inkább a háború pártján álló minisztereire hallgatott (Jer 34:1–7; 37:1–10; 34:14–28), és végül fellázadt Babilónia ellen (2Kir 24:17–20). A megtorló hadjáratban Babilónia seregei elfoglalták az országot, lerombolták és felperzselték Jeruzsálemet (erre céloz a 7. vers első két szava: „lerombolta palotáit”; Cidkijjá bűne miatt pusztult el a város), a királyt pedig foglyul ejtették Kr. e. 587-ben (2Kir 25:1–7). Ezt a 8–9. vers a vadászatból vett képekkel fejezi ki: szó van itt vadászhálóról, ami az ókorban félelmes fegyver volt. Királyokat ábrázolnak emberfeletti nagyságban, amint kezük hálót tart, benne elfogott ellenséges katonákkal. Ismét van szó veremről (a „verem” szót a LXX félreérti, és „romlás”-nak fordítja. A Vulgata még tovább megy és sebekről beszél), horgokról (ld. a 4. verset), sőt ketrecről is, amelyben vadállatokat és nevezetes foglyokat szoktak szállítani. A Babilonba vitel célja az „oroszlán” elhallgattatása, uralmának megszüntetése: „hogy ne hallassa többé hangját Izráel hegyein”.

Ezék. 19,10–14. Siratóének az anyakirálynőről.

Ez is siratóének, mint az 1–9. vers; ld. a 14. verset. Az anyakirálynőt úgy ábrázolja ez a költemény, mint szőlőtövet a „szőlőskertben” (két bibliai kézirat szerint így olvassuk az ide nem illő „véredben” szót). Pompás szőlőtő volt Hamutal királyné; olyan volt, mint a víz mellé ültetett fa (Zsolt 1:3; Jer 17:8; Ez 17:8), s vesszői királyi pálcának valók voltak. A következő sor kétféleképpen érthető: kiemelkedett magassága „az ágak közül” és „a felhők közé” (11. vers). Az anyakirálynői méltóság magas rang volt; úrnőnek nevezi őt az 1Kir 15:13; 2Kir 10:13; Jer 13:18; 29:2). Helye a király mellett volt (1Kir 2:19; 2Kir 24:12). A 12. vers szerint „a harag által kitépetett, a földre vettetett”. A mondat alanya ki nem mondottan is az Úr (passivum divinum): Ő az, aki nem tűri, hogy a fák az égig nőjenek (Ézs 2:10–18). Az Ő követe a perzselő keleti szél is (Zsolt 104:4), mely elszárítja a szőlő termését. Sőt a 12. vers vége még tűzről is beszél, mely megégette a szőlőt. A háttérben Ez 15:5–7 áll: a tűzben megégett szőlőtő fája semmire sem jó. Az ilyet már nem szokták elplántálni. Ha a 13. vers mégis arról beszél, hogy ez a szőlőtő elplántáltatott a pusztában, ez már csak azt jelenti, hogy Hamutal is fogságba került (2Kir 24:15; Jer 29:2). Itt már nem fog kihajtani, nem lesz rajta többé „erős vessző, királyi pálca” (14. vers). A júdai királyságnak nincs jövője. A 14. vers vége az ún. papi „deklaratorikus formulák” stílusában állapítja meg a költemény műfaját: siratóének ez.

Ezék. XX. RÉSZ

Ezék. 20,1–4. A vének látogatása Ezékielnél.

Hasonló látogatásról szól Ez 14:1–11 is. Király és állami élet híján a vének kormányozták a népet. Látogatásuk a 7. év 5. hónapjának 10. napján történt, Kr. e. 591. aug. 14-én. Céljuk az Úr „megkérdezése volt”: prófétai kijelentést vártak. Egyelőre nem derül ki, mi foglalkoztatta őket – ezt majd csak a 31k. versből tudjuk meg. Az volt a tervük, hogy áldozóhelyet építsenek Babilóniában, és az ottani isteneknek mutassanak be áldozatot. Erről azonban szó sem lehet: az Úr nem engedi, hogy megkeressék (tolerativ nifal; a Vulgata értelem szerint fordít: „Nem fogok felelni”). Ezt esküvel is megerősíti a 3. vers. Felelet helyett azt parancsolja a prófétának, hogy mondjon ítéletet népe utálatos bűnei felett (vö. Ez 22:2; 23:36). („Tudasd” a LXX szerint „tanúskodj”.)

Ezék. 20,5–9. A nép már Egyiptomban is bűnös volt.

Az 5. vers Izráel kiválasztásáról szól. Ez jellegzetes bibliai gondolat; ugyanis az ókori keleti vallások csak a király kiválasztásáról tudnak. Főleg a Deuteronomium hangsúlyozza, hogy Isten kiválasztotta népét, éspedig minden emberi érdem nélkül, kegyelemből (Deut 4:37; 7:6–8; 9:4–6; 14:2). Ki is jelentette magát népének, megismertette magát vele (Ex 6:3). Felemelte, ti. esküre emelte kezét, és úgy ígérte meg, hogy a tejjel-mézzel folyó országba viszi népét (Ex 3:8; Num 13:27; 16:14). Ékes, szép ország ez (Jer 3:19). Mai fogalmaink szerint Palesztinában aránylag kevés jó termőföld van, de a pusztai élethez szokott nomád számára ez is nagy ajándék volt. A szabadító Isten egyetlen Ura akart lenni népének (Ex 20:5; Lev 18:2.30; 19:3k.: „Én vagyok az Úr, a ti Istenetek!”), és megtiltotta más istenek tiszteletét. De a nép már Egyiptomban is bálványokat imádott (Józs 24:14), amiért halált érdemeltek volna. De az Úr visszatartotta haragját, nehogy a többi nép gyalázza nevét, és azt gondolja, hogy nem volt képes megtartani népének tett ígéretét (Ex 32:12; Num 14:13–19).

Az Ezékiel előtt élő próféták azt tanították, hogy Izráel a pusztában még szent volt, és csak a honfoglalás után esett bűnbe (Ézs 1:21.26; Jer 2:2k.; Hós 2:16k.; 9:10; Ám 5:25k.). A nép szívesen emlékezett a múlt dicső eseményeire (Zsolt 80:9–12; 105:8–15; 136:10kk.). Ezékiel azonban kezdettől fogva bűnösnek mondja népét: fellázadtak az Úr ellen, és zúgolódtak Mózes ellen is (Ex 14:11k.; 16:2k.; 17:2k.; Num 20:1–5; 21:5). Isten hűsége volt az egyetlen fénypont!

Ezék. 20,10–17. Az első pusztai nemzedék.

Az Úr kivezette népét a pusztába, és a Sínai-hegyen kijelentette törvényeit. Ez jótétemény volt: „ha az ember teljesíti azokat, él általuk” (11.13. vers; Lev 18:5). Ez itt nemcsak hosszú és boldog életet jelent (Ex 20:12; Deut 4:40; 5:16), hanem azt, hogy az ember Isten közelében élhet, és az Ő „áldásaiban”, ajándékaiban részesül. A parancsolatok közt említi a 12k.16.20k.24. vers a szombatot is. Bizonyos, hogy Izráel már a fogság előtt is ismerte a szombattörvényt (Ézs 1:13; Hós 2:13; Ám 8:5). A babiloni fogságban a szombat különösen fontossá vált; ez az Úr és Izráel között fennálló szövetség jele (Ex 31:13.17). A szombat és a szombatév megszegését – ami halálos bűn – a fogság egyik okának tartották (Lev 26:34k.; Ez 22:8.26; 23:38). A nép a régi hagyomány szerint mannát szedett szombaton (Ex 16:27–29). (A 13. vers elején „fellázadtak ellenem” helyett a LXX-ban „és mondtam” olvasható. Emiatt a LXX „a pusztában” szó után betold egy mondatot: „Az én rendelkezésem szerint járjatok”.) Az Úr megint visszatartotta jogos haragját (vö. 8k. vers), de most már felemelt kézzel esküdött meg arra, hogy az első nemzedék nem mehet be az ígéret földjére, hanem elpusztul a pusztában (Num 14:20–23.26–35).

Ezék. 20,18–22. A második pusztai nemzedék.

Ez a nemzedék ugyanazokat az isteni parancsolatokat és ígéreteket kapta meg, mint az első nemzedék. A Tízparancsolat bevezetéséhez hasonlóan megint elhangzik: „Én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (19. vers). Ezt kell megtudnia a népnek (20. vers). De a fiak sem voltak jobbak az atyáknál: ők is fellázadtak az Úr ellen. („Fellázadtak ellenem” helyett a LXX tévesen: „elkeserítettek engem”.) Visszautasították az Úr parancsolatainak megtartását, és ezzel együtt az életet, az Úr áldásait (21. vers). Az Úr megint visszatartotta haragját: visszavonta büntetésre felemelt kezét (Ézs 5:25; 9:11.16.20; 10:4); neve dicsőségéért (9., 14. vers).

Ezék. 20,23–29. Izráel Kánaánban.

A 23. vers szerint már a pusztában elhatározta az Úr, hogy elveszi népétől az ígéret földjét. Ez a gondolat megfelel Ezékiel tanításának: a nép kezdettől fogva büntetést érdemel. Erről szól Ex 32:34: „A számonkérés napján számon kérem vétküket” (ld. még Deut 4:25–28; Ez 12:15; 22:15; 36:19). Bár elfoglalhatja Izráel az országot, nem maradhat benne: pogányok közé kerül, szétszóródik a nép (Lev 26:33–39; Deut 28:36.64–68). Ez a babiloni fogság idején teljesedett be, melynek oka, hogy a nép Kánaánban is folytatta bűneit. A 25. vers szerint az Úr „nem jó rendelkezéseket” adott népének. A későbbi zsidó írásmagyarázók megbotránkoztak ezen, és átírták a szöveget: „Nem jó törvényeket és rendelkezéseket csináltak maguknak, amelyek által nem maradhattak életben”. A következő versből megtudjuk, hogy itt az elsőszülöttek feláldozásáról van szó. Ezt már Ex 22:28; 34:19 előírja, úgy azonban, hogy az ember elsőszülöttét meg kell váltani (Ex 13:13.15; 34:20; vö. Gen 22:1kk.). A kánaáni népek között szokás volt a gyermekáldozat (Lev 18:21; 20:2–5; Deut 12:31; 18:9k.; 2Kir 3:27). Áház és Manassé királyok maguk is elöl jártak ennek a bűnnek elkövetésében (2Kir 16:3; 21:6). A gyermekáldozat helye a Tófet volt a Ben-Hinnóm völgyében (2Kir 23:10; Jer 32:35). Ezzel kettős bűnt követtek el: egyrészt idegen istennek, a Molok nevű föníciai bálványnak mutattak be áldozatot (a molok név a melek = király szóból ered, amit a bóset = szégyen szó magánhangzóival látták el: molak); másrészt az ember elsőszülöttét nem váltották meg. (A 26. vers állítmányait a LXX tévesen jövő idővel fordítja!) A bűn büntetéséhez hozzátartozik a „megkeményítés” is (Ex 7:3; Deut 2:30; Ézs 6:9k.): az Úr azzal bünteti a bűnöst, hogy kiszolgáltatja a bűnnek (Róm 1:24.26.28). Ezután az Úr maga döbbentette meg népét akkor, amikor elhozta a büntetés idejét, és elpusztította az országot (26. vers). De még ezzel is csak az volt az Úr célja, hogy az ítélet által „megtudják, hogy én vagyok az Úr”.

A másik jellegzetes kánaáni bűn az áldozóhalmokon folyó istentisztelet volt. Erről Ez 6 részletesen is szól. Amikor az Úr bevitte népét az ígéret földjére, a nép eltanulta a kánaáni népektől a tenyészet-enyészet istenek tiszteletét, ami áldozóhalmokon, lombos fák árnyékában folyt. A 28. vers többféle áldozatot említ: van szó véresáldozatról, engesztelő illatáldozatról és italáldozatról. A vers egyik mondatát: „és adták ott adományuk bosszantását” (ti. az Úrnak bosszúságot okozó áldozati adományokat), a LXX nem tartalmazza. A 29. vers az „áldozóhalam” szót a „bemenni” igéből származtatja. Ez téves szómagyarázat: arra céloz, hogy az áldozóhelyeken ún. szakrális prostitúció folyt, és akik részt vettek a kultuszban, „bementek” a parázna nőhöz (1Kir 15:12; Hós 4:13k.).

Ezék. 20,30–38. Tisztító ítélet a pusztában.

A 30–32. versben levő participiumok mutatják, hogy a próféta most már nem a múlt bűneiről szól, hanem arról, amit népe a jelenben tesz, ill. tenni szándékozik. Nem jobbak, mint atyáik; újra „paráználkodni akarnak” (30. vers; Ez 16:15; Hós 2:7). A jeruzsálemi templom pusztulása után újra áldozatokat akarnak bemutatni a bálványoknak, amire az Úr esküvel megerősített nemet mond (3.31. vers). Sőt, a 32. vers szerint ugyanúgy gondolkoznak, mint a királyság bevezetése előtt (1Sám 8:5.20): olyanok akarnak lenni, mint a többi nép. Fából és kőből akarnak bálványszobrot és annak templomot építeni Babilóniában (Deut 4:28; 28:36; 29:16; Ézs 44:9–20). Később Egyiptom déli részén, az Elefantine-szigeten valóban építettek templomot a zsidók. Ezt az eretnekséget Babilóniában megakadályozta az Ezékielnek adott isteni kijelentés.

Amikor a nép elkeseredett és abban látta a megoldást, hogy abbahagyja az Úr tiszteletét és beolvad a pogányok közé, akkor hangzott el az új exodus örömüzenete. „Erős kézzel és kinyújtott karral” vezette ki népét Egyiptomból az Úr (Deut 4:34; 5:15; 7:19; 26:8). Megint így tesz, de kiáradó haraggal is! (Ez 7:8; 9:8; 14:19; 20:8.13.21). Az Úr a bűn büntetésével is megvalósítja királyi uralmát (33. vers). Már a pusztai vándorlás idején is büntette népét hűtlenségéért (Num 11:31–34; 14:26–38.39–45; 16:31–35; 17:6–15; 21:1–9; 25:1–9). Az új exodus alkalmával a „népek pusztájában” ítéli meg népét az Úr. Ezékiel itt Hós 2:16–19; 12:10 hatása alatt szól a „népek pusztájáról”, ahol szemtől szemben, egyenként ítéli meg népe tagjait. Ahogyan a pásztorbot alatt egyenként kell átmenniük a juhoknak (Lev 27:32; Jer 33:13), hogy eldöntse a pásztor, melyik juh maradjon életben, és melyik való levágásra, úgy veszi számba az Úr is a népet. (A 37. vers végén a „szövetség kötelékébe” kifejezés a Vulgatából való: in vinculis foederis. Ez szövegjavításon alapszik. Helyesebbnek látszik a LXX szerint: „számba veszlek titeket”. A vers utolsó szava és a 38. vers első szava dittographia, tévesen kétszer írták le.) „A jövevénység földje” az ősatyák történetéből ismert kifejezés (Gen 17:8; 28:4; 36:7; 37:1); itt Babilóniát jelenti, szembeállítva Izráel földjével. De oda csak a lázadók nélküli, megtisztított nép mehet be. Isten nem lett közömbössé a bűnnel szemben; Ő egyúttal bűnt gyűlölő Isten is.

Ezék. 20,39–44. Igaz istentisztelet a Sion-hegyen.

A 39. vers szövege nehezen érthető; szövegromlással kell számolnunk. Legvalószínűbb magyarázata az, hogy szabad az út: ha valaki nem akar hallgatni az Úrra, menjen bálványai után és szolgáljon azoknak. Azonban ne sántikáljon kétfelé Isten népe, ne szentségtelenítse meg az Úr szent nevét azzal, hogy bálványoknak („szemétgolyóknak”) is mutat be áldozatot. (Megemlítendő, hogy a „menjetek” szót a 7. versben levő „vessétek el” szó maradványának tartják; helyette a LXX-ban „távolítsátok el” áll. Ha valaki a „ti nem” szót „ti vagytok”-nak olvassa, ellenkező értelmű mondatok jönnek létre: „Mindenki vesse el bálványait, söpörjétek ki azokat, és legyetek rám hallgatók”. Azonban ez többszöri szövegjavítást igénylő és bizonytalan megoldás.) Azért nem szabad Babilóniában áldozatokat bemutatni, mert az Úr módot ad népének arra, hogy „szent hegyén” (Zsolt 2:6; Ézs 11:9; 56:7; 65:11.25; 66:20), „Izráel magas hegyén” tisztelje Őt (Zsolt 48:3; Ézs 2:2; Ez 40:2; Zak 14:10). Ott majd gyönyörködni fog az Úr (ún. papi „deklaratorikus formula”, Zsolt 51:18; Jer 14:12; Ám 5:22; Mal 1:10) népe áldozataiban, sőt „keresi”, várja azokat. A 41. vers az ún. felmutatott áldozatot („felajánlás”, Ex 30:14k.; 35:5.21.24; Deut 12:6.11), az ajándékok legjavát (zsengéjét, Ex 23:19; 34:26; Deut 26:2.10) és a szent ajándékokat (Deut 12:26; 1Kir 15:15; 2Kir 12:19) említi. A jeruzsálemi templom újjáépülése után „megszenteltetem (szentnek bizonyulok) általatok a nemzetek szemében”: nem fogják többé gyalázni az Urat, nem tartják majd gyengének és képtelennek arra, hogy teljesítse régi ígéreteit. Ő esküvel ígérte oda népének Kánaán földjét (Deut 11:9.21; 26:3; 30:20). Amikor ez az ígéret beteljesedik, a nép visszaemlékezik útjaira és tisztátalan cselekedeteire; undorodni fognak maguktól (Ez 6:9k.; 16:61–63). Felragyog előttük a kegyelem, mely minden emberi érdem nélkül adatik. A nép gonosz, de az Úr mégis hű marad. Ha így ismerik meg az Urat, az az Ő neve dicsőségére történik.

Ezék. XXI. RÉSZ

Ezék. 21,1–10. Prófécia Izráel pusztulásáról.

A prófétának abba az irányba kell fordulnia, amiről vagy ami ellen prófétál (Num 24:2.20k.; Ez 4:3; 6:2; 13:17). A „Dél” szó itt nem csupán Palesztina déli részét, az ún. Negebet jelenti, hanem egész Izráelt; ui. a próféta Babilóniában van, és onnan kiindulva, észak felől éri támadás Izráelt (Jer 1:14; Ez 38:6.15; 39:2). A 2. versben levő „prédikálj” szó tkp. az eksztatikus prófétákra vonatkozott, akik habzó szájjal, nyálukat csurgatva „prófétáltak” (vö. 1Sám 10:5k.; 19:21–24). Itt azonban nem ilyen gúnyos értelemben áll, hanem párhuzamos az utána álló „prófétálj” szóval. Az erdőtűz Isten ítéletének kifejező képe (Ézs 9:17; 10:17–19; Jer 21:14). Ez a tűz „lobogó láng” (arámos képzésű szó), amely a „nedves”, még élő fákat és a száraz fákat egyaránt megemészti (ld. a 8k. vers magyarázatánál), és nem oltható el emberi erővel. Aki megmenekül, annak égési sebek lesznek az arcán. Aki az Izráelt ért ítéletet látja, megérti, hogy ezt a tüzet az Úr gyújtotta meg, és így más népek is istenismeretre jutnak.

Azonban az 5. vers szerint Ezékiel „példázatait” nem értik vagy nem akarják elfogadni hallgatói. Nem hiszik el, hogy Jeruzsálemet és az otthon maradt népet ilyen súlyos ítélet éri. Ezért újra parancsot kap a próféta arra, hogy prédikáljon, prófétáljon „Izráel földje ellen” (7k. vers). Most az Úr kardjáról kell szólnia, mely „kivág igazat és bűnöst”. (Ezt a kemény beszédet a LXX fordítói nem tudták elviselni; helyette „igazságtalant és törvénytelent” mondanak. Sőt az írásmagyarázók egy része el is vitatja ezt a gondolatot Ezékieltől, szembeállítva Ez 9:4-gyel és különösen a 18. résszel. Meggondolandó azonban, hogy amikor a héber nyelv valaminek a teljességét akarja kifejezni, annak a két végpontját említi, pl. ég és föld = világ.) Itt tehát a próféta az ítélet súlyosságát hangsúlyozza: ha az Úr kihúzza kardját hüvelyéből, az nem tér oda vissza, míg végre nem hajtotta az ítéletet. Ezt kell megtudnia minden „testnek”, minden embernek.

Ezék. 21,11–12. Újabb jelképes cselekedet.

A prófétai jelképes cselekedetek az igehirdetés szolgálatában állanak, sőt segítenek az események megvalósulásában is (4.; 5.; 12. rész). A prófétának „dereka megtörésével és keserűséggel” kell sóhajtoznia. A derék az erő helye (Jób 40:16; Náh 2:2): aki munkára vagy harcra készül, felövezi a derekát (Ex 12:11; 1Kir 18:46; Zsolt 45:4). A derék remegése tehát az erőtlenség jele (Ézs 21:3; Náh 2:11). Fontos, hogy a sóhajtozást a foglyok szeme láttára végezze Ezékiel. Ebben az ő személyes fájdalma és emberi részvéte is kifejezésre jut (Ez 6:11; 9:8; 11:13). Egyúttal a próféta előre kiábrázolja a foglyok magatartását a „hír” hallatára: Jeruzsálem elestének a híre fog majd Babilóniába érkezni (Ez 33:21k.). Ez a hír egészen elveszi a foglyok lelkierejét; „szívük megolvad” (Józs 2:11; 5:1; 7:5; Zsolt 22:15), kezüket leeresztik, lelkük elalél, sőt vizeletüket sem tudják tartani (Ez 7:17). Jeruzsálem pusztulása hamarosan bekövetkezik: jön már (Ez 7:5k..10; Ám 8:2). Ezék. 21,13–22. Kard-dal.

A fényesre köszörült kard szinte önálló személyként öldököl (Gen 3:24): a 21. vers meg is szólítja a kardot. A 16. versből azonban kiderül, hogy ezt a kardot az Úr adja „a gyilkos kezébe”, aki nem más, mint Nebukadneccar. A „kard” eszköz az Úr kezében, mellyel a történelmi ítéletet hajtja végre (Ám 7:9; 9:1.4); Ő küldi a kardot népe megbüntetésére (Jer 9:15; 49:37). A prófétának jajgatva kell kiáltania, fájdalmában csípőjét (új ford. „mellét”) kell vernie (Jer 30:6; 31:19). Így gyászolja népe tagjait és fejedelmeit, akik nem hallgattak a tanácsra és a fenyítésre. (A 15. vers vége és a 18. vers nehezen fordítható. 15. vers szó szerint: „Vagy örüljünk? Fiam jogara megvet minden fát”. Mai magyarázók javaslata: „Hogyan vonnám azt »ti. a kardot« vissza? Megvetetted a botot és minden tanácsot!” A 18. versben ugyanezek a kifejezések fordulnak elő: „Mert volt próbatétel »pual vagy qal passivum«; miért ne lenne, ha te megvetetted a botot?”) A prófétának össze kell csapnia a kezét (19. vers) – ami olykor a káröröm jele (Ez 6:11; 22:13; 25:6), itt azonban a részvété és a megdöbbenésé. Egyúttal az Úr kétszeres, sőt háromszoros mértékben fokozza is a pusztító kard erejét. A 21. vers megparancsolja a kardnak: „Vágj jobbra is, balra is!” Minden irányba képes fordulni ez a kard. Az emberek szíve „ingadozik”, amikor minden „kapuban” (pars pro toto = minden városban) sokan lesznek a „megbotlottak”, az elesettek, akiket levágott a villámló, fényesre köszörült kard. Sőt maga az Úr is összecsapja kezét: a kard által lecsillapítja haragját (Ez 5:13; 16:42; 24:13). Bebizonyosodik, hogy az Ő szava igaz volt (Ézs 24:3; Jer 1:12; 25:13; Ez 12:25.28).

Ezék. 21,23–32. A babiloni király válaszúton.

A próféta újabb jelképes cselekedetre kap megbízást. Ez azonban csonka: csak annyiból áll, hogy két utat kell rajzolnia (bizonyára a földre; vö. Jn 8:8). Ezek ugyanabból az országból indulnak ki. Az elágazás helyén a prófétának két útjelzőt kell állítania, amik valószínűleg fából voltak. (Erre mutat a 24. versben kétszer is előforduló parancs: „faragj”.) Amikor a babiloni király és serege a szíriai Riblába ért, nagy kérdés volt, hogy merre mennek tovább, melyik lázadó államot büntetik meg először: Ammónt vagy Júdát. Itt már véget ér a prófétai jelképes cselekedet, és Ezékiel képek nélkül mondja el, mit tesz Babilónia királya. Természetesen megkérdezi az isteneket, hogy mit tegyen, hiszen harc előtt ez így szokás (1Sám 23:1–4.9–12; 30:7k.). Ennek egyik módja a „nyilak megrázása”. Két nyilat tettek a tegezbe; amelyik a rázás alkalmával kiugrott, az döntötte el, hogy a két lehetőség közül melyiket kell választani. Az egyik nyílra ui. Júda neve volt felírva, a másikra Ammóné. A másik mód a teráfok, házi bálványok megkérdezése. Ezekről Gen 31:19kk.; Bír 17., 18. rész; 1Sám 15:23; 19:13.16; Hós 3:4; Zak 10:2 is szól. Mindkét módszer ismert volt Palesztinában. A harmadik, a máj megvizsgálása jellegzetes babiloni módszer. Ábrák sokasága maradt ránk, amelyek feltérképezik az áldozati állat máját, és tanszerűen előadják a jövendölés szabályait.

Ezékiel természetesen nem volt jelen a babiloni varázslók mesterkedéseinél, de Isten kijelentéséből tudta, hogy Nebukadneccar először Júda ellen fordul. Faltörő kosokat állít, „megnyitja száját ordításra”, ti. harci kiáltásra, sáncot tölt és ostromműveket épít (Ez 4:2). Azonban ez „nekik”, ti. a foglyoknak hihetetlennek, hiábavaló jövendölésnek tűnik. Pedig mindez nagyon is érthető, hiszen ők az „eskük esküit”, az Úr előtt tett ünnepélyes esküt szegték meg (Ez 17:19). Ő, ti. a babiloni király majd „emlékezetbe idézi” ezt a bűnt, amikor foglyul ejti őket. A 29. vers ezt más szavakkal is elmondja: „lelepleztetnek hűtlenségeik, meglátszanak vétkeik”, amikor a „kéz”, ti. Nebukadneccar keze elfogja őket.

A 30–32. vers igen kemény ítéletet tartalmaz Cidkijjá király ellen. Gyalázatos bűnösnek mondja őt, főleg a 28. versben említett esküszegés miatt. Izráel fejedelmének nevezi őt, mert a királyi cím csak Jójákint illeti meg (Ez 1:1k.; 17:12). Cidkijjának „eljön a napja”, ti. büntetésének ideje. Emögött az Úr napjáról szóló régi hit áll (Ézs 2:12–16; Ám 5:18–20: ld. még Ézs 34:8; 61:2; Ez 7:12; Jóel 1:15; 2:1k.). A „vég” jöveteléről Ám 8:2 alapján Ez 7:2.5 is szól. Az ítélethez az is hozzátartozik, hogy Cidkijjá elveszíti hatalmi jelvényeit: a turbánt (később a főpap viselt ilyet, Ex 28:4.37.39; Lev 16:4) és a „koronát”, a drágakövekkel kirakott diadémot (Zsolt 21:4; Jer 13:18). (A 31. versben levő három igealak infinitivus absolutusnak olvasandó és imperativusi értelemben áll). Az Úr történelmet formáló hatalmát bizonyítja, hogy a magas alacsonnyá, a „fejedelem” fogollyá válik. A 32. vers a varázsigék mintájára háromszor is kimondja a „pusztulás” szót. A vers végét néhány írásmagyarázó Gen 49:10 alapján messiási ígéretnek tartja. Helyesebbnek látszik azonban az összefüggés és Ez 23:24 alapján arra gondolni, hogy az Úr Nebukadneccarra bízza az ítélet végrehajtását.

Ezék. 21,33–37. Ammón országát is utoléri az ítélet.

Ezek a versek Ezékiel tanítványi köréből származnak. Babilónia királya először Júda ellen fordult (27. vers), de utána Ammónra is sor kerül. Ammón ui. kárörvendő volt és gúnyolódott Kr. e. 587-ben, amikor Jeruzsálem elpusztult és népe fogságba került (Ez 25:1–7; Zof 2:8) – ezért fordul ellene a fényes és éles kard (13–16., 20. vers). Nebukadneccar azért indított megtorló hadjáratot Ammón ellen, mert Ammón hallgatott saját hamis prófétáira (Jer 27:1–10), és fellázadt Babilónia ellen. Ezért kerül a kard „a gyalázatos bűnösök nyakára” (34. vers). De végül magát a kardot is visszaparancsolja hüvelyébe az Úr (a 35. vers első szava hifil infinitivus absolutus, imperativusi értelemben), és megítéli származásának helyén, ott, ahol teremtetett. A Babilóniai Birodalom is csak teremtmény. Az ítélő Úr „ráfúj” haragjában, és „buta” emberek kezébe adja (a LXX „barbár” embereket mond). A hódítók nyelvét ui. nem fogják érteni, ami talán már célzás a perzsákra. A 37. vers emésztő tűzről, a földre kiontott vérről és Babilónia emlékezetének a megszűnéséről beszél. Ezek az ítélet szokásos formanyelvéhez tartozó kifejezések. A valóságban Kyros kardcsapás nélkül vonult be Bábelbe, Babilónia fővárosába. A háttérben Ézsaiás próféciája áll, aki Asszíriát az Úr haragja botjának nevezte és hirdette, hogy az Úr eltöri a botot (Ézs 10:5kk.).

Ezék. XXII. RÉSZ

Ezék. 22,1–16. Jeruzsálem a „vér városa”.

Ebben a fejezetben Ezékiel Jeruzsálem bűneit sorolja fel. Meglátszik, hogy a próféta pap volt: mind a szociális, mind a kultikus bűnöket vérontásnak nevezi (6., 9., 12., 27. vers; vö. Lev 17:4). De Ezékiel egyúttal prófétai tradíciókat is követ, hiszen Hóseás Gileádot, Náhum Ninivét nevezte vérontó városnak (Hós 6:8; Náh 3:1). Ezért Ez 20:4-hez hasonlóan ítélkezésre szólítja fel Ezékielt az Úr. A 3. vers hirdeti, hogy eljön a vérontó város ideje, ti. az ítélet ideje (Ez 7:7.12; 21:30.34). A 4. vers ugyanezt fejezi ki: „közel hoztad napodat (singularis olvasandó), és elhoztad (így olvassuk a szöveget a LXX segítségével) éveid idejét”. A büntetéshez az is hozzátartozik, hogy a népek gúnyolták Izráelt (Zsolt 44.14k.; 79:4): tisztátalan lesz a neve = híre, és nagy lesz a zűrzavar (5. vers).

A bűnök felsorolását a „fejedelmek”, a királyok „vérontásán” kezdi a próféta (6. vers). Ezek „karjuk szerint” vétkeztek. A kar a hatalmat fejezi ki (pl. az Úr hatalmát, Deut 5:15; Ézs 51:9k.; 52:10; a saját erejében bízó ember „húst rak karjára”, Jer 17:5). A „fejedelmek” visszaéltek hatalmukkal (1Kir 21:5kk.; Jer 22:13–17). A 7. vers a szülők ellen elkövetett bűnt (Ex 20:12; 21:17; Lev 20:9; Deut 5:16), továbbá a jövevény, özvegy és árva elnyomását (vö. Ex 22:20; 23:9.12; Deut 14:29; 16:11.14; 24:19–21; 26:12k.); a 8. vers pedig a szent dolgok megvetését és a szombat megszentségtelenítését említi (vö. Lev 13:30; Ez 20:12k..20.24). A rágalmazást is vérontásnak mondja a 9. vers, hiszen ez mások életét veszélyezteti (Lev 19:16). A „hegyeken”, az áldozóhalmokon enni annyit jelent, mint idegen isteneket tisztelni (Ez 6:1kk.; 18:6.11.15). Már ebben a versben előfordul a „fajtalanság” szó. Ilyen bűn, ha a fiú apjának mellékfeleségével hál (Gen 35:22; 49:4; Lev 18:8; 20:11), havibajos nőhöz közeledik (Ez 18:6); felebarátja feleségével paráználkodik (Ex 20:14; Deut 5:18), menyével követ el fajtalanságot (Lev 18:15; 20:12), vagy féltestvérét erőszakolja meg (Lev 18:9; 20:17; 2Sám 13:10–14). A vérfertőzés után az anyagi bűnök kerülnek sorra a 12. versben: a megvesztegetés elfogadása (Ex 23:8; Deut 16:19; 27:25), a kamat és az uzsora szedése (Ex 22:24; Lev 25:35–38; Deut 23:20k.). Összefoglaló értelemben szól ez a vers az erőszakkal szerzett jogtalan nyereségről és arról, hogy mindezek mögött az a bűn áll, hogy az ember „elfeledkezik” az Úrról. Az Úr ettől a bűntől óvja népét (Deut 6:12; 8:11), és ennek elkövetésében tartja bűnösnek (Jer 3:21; Hós 2:15; 8:14; 13:6).

Ezék. 22,17–22. Izráel az Úr kohójában.

Valamikor az Úr Egyiptomból úgy szabadította ki népét, mint a vaskohóból (Deut 4:20; 1Kir 8:51; Jer 11:4). Most ennek az ellenkezője történik: az Úr Jeruzsálembe gyűjti népét az ostrom idején (Kr. e. 589–587), ahogyan az ezüstöt tartalmazó érc olvasztásakor többféle fémet (bronzot, ónt, vasat és ólmot) szoktak a kohóba tenni az ezüst tisztítása céljából. Itt azonban már előre világosan kimondja az Úr, hogy Izráel salak (18k. v.). Ezért nem is remélhető, hogy a kohóból majd megtisztított ezüst kerül ki. Minél nagyobb tüzet szítanak – éspedig maga az Úr szítja a tüzet (20k. v.), annál jobban kiderül, hogy Izráel bűnös. E tekintetben Jeremiás nyomába lép a próféta (ld. Jer 6:27–30). Már Ézs 1:22.25 is az ezüst olvasztásának képével fejezi ki az Úr ítéletét; de ott még tisztító ítéletről van szó. Itt viszont csak az derülhet ki, hogy az olvasztással megvalósul az Úr igazságos haragja, és ebből ismerheti meg Izráel az Urat.

Ezék. 22,23–31. A vezető rétegek bűnei.

Hasonló felsorolások találhatók Jer 2:8; 5:31; Mik 3:11; Zof 3:3-ban is – ez azonban mindegyiknél teljesebb: itt ui. öt vezető rétegről van szó. A héber szöveg első helyen a „próféták csoportját” említi (25. vers); róluk azonban a 28. vers szól. Ezért, és tartalmi okokból is a 25. versben a LXX szövegét tartjuk jobbnak: „akik az ő fejedelmei”. Ezek Izráel királyainak hosszú sorát jelentik, akik ordító és zsákmányt ejtő oroszlánokhoz hasonlítottak (Ez 19.3.6k.). „Lelket ettek” – ez megfelel Ez 19:3.6 szavainak: „embert is evett”. A királyok harácsolása emberéletet is követelt (1Kir 21), és emiatt sokan özvegyek lettek (2Sám 11; Jer 22:17; Mik 2:6k.). A papok „erőszakot követtek el” a törvénnyel: kényük-kedvük szerint magyarázták. Elhanyagolták egyik legnagyobb kötelességüket: a szent és közönséges, a tiszta és tisztátalan dolgok közti különbségtételt (Ez 44:23; Hag 2:10–14). Hasonló súlyos bűn a szombat elhanyagolása (Ez 20:12k..16.20), ami által magát az Urat érte gyalázat (26. vers). A vezetőemberek farkasok voltak: ugyanúgy viselkedtek, mint az oroszlánok (25. vers), csak kisebb volt a hatalmuk. A próféták mázzal kenték a falat (Ez 13:10.14k.), azaz hiábavaló látomásaik voltak és hazugságot jövendöltek – nem az Úr üzenetét adták tovább (Ez 13:6–9). A 29. vers az ország népét említi. Ez a vagyonnal rendelkező szabad polgárokat jelenti, akik a nyomorultakkal, szegényekkel és a jövevényekkel szemben törvénytelenségeket követtek el. A 30. verset a LXX nem értette meg: „És kerestem közülük (olyan) embert, aki helyesen viselkedik és egészen orcám előtt áll”. A héber szöveg így szól: „és kerestem közülük valakit, aki falat falaz és résre áll orcám előtt az ország érdekében”. Ez világos utalás Ez 13:5-re, ahol a prófétákról állítja ezt Ezékiel. Azt jelenti ez, hogy elhanyagolták a népükért mondandó közbenjáró imádságot, melyet az igaz próféta élete kockáztatásával is végez (Ex 32:30–32). Most az egész népről mondja az Úr, hogy hiába keresett köztük a nép érdekét szolgáló embert, nem talált (30. vers). Ezért ontotta ki haragját (Ez 21:36; 22:22), ezért „adta fejükre útjaikat”, azaz rájuk hárította tetteik következményeit.

A két utolsó versből világosan látszik (perfectumokban és vav consecutivumos imperfectumokban beszél), hogy ebben az igeszakaszban a múltról van szó. Ezt erősíti meg a 24. vers is, mely Izráel földjét esőt nem kapott földhöz hasonlítja, ami Palesztinában igen nagy csapás volt (1Kir 17:1; Ézs 5:6; Zak 14:17). Ez a „harag napja”, az Úr büntetésének ideje. Ezékiel egyik hűséges tanítványa akarja itt bűnbánatra ébreszteni a babiloni foglyokat.