Ezék. IX. RÉSZ

Ezék. 9,1–7. Jeruzsálemet mennyei lények pusztítják.

Folytatódik a 8. részben kezdődő látomás. A próféta az Úr szavát hallja, s ez hasonló az Ez 7:7k.-ben hangzó ítélethirdetéshez. Az ítéletet mennyei lények hajtják végre. Pusztító angyalokról máshol is olvasunk (Ex 12:23; 2Sám 24:16k.; 2Kir 19:35), és hasonló értelmű Zsolt 78:49 („gonosz angyalok” – vö. Mt 12:45; Jel 15:6). Az asszír-babiloni vallás hét gonosz démonról tud; ezek okozzák a betegségeket és bajokat. De az ezzel való hasonlóság nem teljes, mert Ezékielnél a hetedik angyalnak már nem a pusztítás a feladata, hanem a szabadítás: ruhája fehér vászonból van (Dán 10:5; 12:6k.), mint a papoknak (Lev 6:3; 1Sám 2:18; 22:18; 2Sám 6:14; Ez 44:18). Neki nem csatabárdszerű fegyver van a kezében, mint a többieknek, hanem íróeszközök az oldalán. Ezekhez tartozott az öv és a rajta levő hosszú (bőr)tok, benne néhány írónáddal és tintával teli csészével. Kezében vagy a hóna alatt összehajtható írótáblák voltak. A kép hátterében a babiloni vallásból ismert Nabu áll, az istenek írnoka. Mind a hét lény észak felől jön „a Felső-kapu felől, amely északra néz” (qal participium olvasandó). Itt állt ui. a salamoni templom rézoltára, amely helyett Áház idegen oltárt csináltatott (1Kir 8:64; 2Kir 16:14).

A 3. vers első fele Ez 10:4 versével párhuzamos. Mindkét vers szerint „felemelkedett az Úr dicsősége a kerúbról… a templom küszöbén”. (A LXX-ban a kerúb szó többes számban áll.) A „küszöb” szó pódiumot is jelent, mely az oltár előtt állt. „Küszöbre lépni” annyit jelent, mint oltári szolgálatot végezni (1Sám 5:4k.; Zof 1:9). Itt ad parancsot az Úr: először a szabadító angyalnak, majd a pusztítóknak. Ez utóbbiak nem gonosz démonok, hanem az Úr parancsának engedelmeskedő mennyei lények. Első parancs: a megmentés: jelet kell tenni a megmentendők homlokára. A „jel” (tav, a héber ábécé utolsó betűje) kereszt alakú volt, és tkp. tulajdonjogot fejezett ki, amellyel együtt járt az oltalmazás is. Az ítélet tehát, bármilyen szigorú, nem vak; megelőzi a kegyelem. A jelet viselő emberek megmenekülnek (vö. Gen 4:15; 1Kir 20:41; Ézs 44:5; Gal 6:17; Jel 7:3–8; 9:4; 14:1). De kik ezek? Csak a Cádóktól származó papok, akik nem távolodtak el az Úrtól (Ez 44:10.15k.)? Vagy a Jeremiás prófétához közel álló kis csoport? Ezt éppen úgy nem lehet meghatározni, mint azt, hogy ki az a hétezer, aki nem hajolt meg a Baal előtt (1Kir 19:18). Csak annyit tudunk róluk, hogy szenvednek a sok „utálatosság” miatt. Ezek kedvesek az Úrnak: „akiket átdöföttekké tettetek benne (ti. a városban), azok a hús, az pedig (ti. a város) a fazék”. Nem az elnyomottakat sújtja újabb ítélettel az Úr, hanem az elnyomókat. Velük szemben kíméletlen az ítélet: az Úr háborúiban az ellenséget teljesen el kell pusztítani (Deut 13:16–18; 20:16–18; Józs 6:17kk.; 1Sám 15:3). Érthető, hogy a templomnál kell kezdeni az öldöklést, hiszen ott vannak az Urat megvető napimádók (Ez 8:16) és más bálványimádók. (A 6. versre utal 1Pt 4:17.) Nem jelent a bűnösök számára menedéket a templom, hiszen az oltárnál csak az talál menedéket, aki nem szándékosan vétkezett (Ex 21:14; 1Kir 1:51; 2:28kk.). A holttestek rituális értelemben tisztátalanná tették a templomot (1Kir 13:2; 2Kir 23:16; Jer 8:1k.).

Ezék. 9,8–11. Visszautasított könyörgés.

A prófétai tisztséghez hozzátartozik a népért mondott közbenjáró könyörgés (Gen 18:22kk.; 20:7; Jer 27:1.8; Ám 7:2k..5k.). Csak kivételes esetben tiltja ezt meg az Úr (Jer 7:16; 11:14; 14:11). Amikor Ezékiel „ott maradt” (forma mixta; nifal participium olvasandó) és látta (látomásban) a szörnyű öldöklést, leborulva „kiáltott”, könyörgött Izráel maradékáért, akik az első deportáláskor otthon maradtak. Az Úr meghallotta a könyörgést, válaszolt is rá, de nem teljesítette. A visszautasítást meg is okolja: igen-igen nagy a bűn, tele van a város „vérrel… és jogtiprással”. Ez a két szó egymást magyarázza, és a törvényesség látszatával, hamis tanúk és megvesztegetett bírák segítségével történő jogtalan vagyonszerzést jelenti (Lev 19:16; Zsolt 94:21; Péld 1:11k.; Ez 22:9.12k..27; Mik 2:1k.). Azért merészkednek ilyeneket elkövetni, mert nem számolnak az Úr jelenlétével és hatalmával (Ez 8:12; Mt 24:48). A súlyos kultikus és szociális bűnök mögött téves hit áll! – A fejezet utolsó versében a gyolcsba öltözött férfi jelentést tesz az Úrnak a parancs végrehajtásáról. Az Úr parancsának teljesítői az Ő mennyei seregének tagjai (Zsolt 103:21; Ézs 40:26).

Ezék. X. RÉSZ

Ez a fejezet az 1. fejezeten alapul, anélkül nem is érthető. Amíg azonban az 1. fejezetben a próféta ember alakú lényeket látott, akik két lábon állva, felemelt karokkal tartották az égboltozatot, addig a 10. fejezetben már végig kerúbokról van szó. A kerúbok nem ember alakúak, hanem szárnyas szfinxek oroszlán-testtel és emberi arccal, akiknek a feladat sohasem az égboltozat tartása. Ők a trónushoz tartoztak (1Kir 6:23–28): az Úr láthatatlanul trónolt a kerúbok felett (1Sám 4:4; 2Sám 6:2; 2Kir 19:15; Zsolt 80:2; 99:1; Jer 3:16k.). Másik lényeges különbség az 1. részhez képest, hogy ott még magát az Urat is láthatta látomásban a próféta (Ez 1:26–28), a 10. fejezetben pedig már üres a trón. Bár a 10. fejezet mai formájában későbbi az 1. fejezetnél, alapszövege mégis Ezékiel próféta két valóságos látomásán alapul. Az első látomás tartalma az, hogy az Úr eltávozik a templomból, a másodiké pedig, hogy a templomot és Jeruzsálemet égi tűz perzseli fel.

Ezék. 10,1–7. Jeruzsálem felperzselése.

Az 1. vers megszakítja az összefüggést Ez 9:11 és 10:2 között, és tkp. 10:8–17-hez tartozik (ld. ott). A mennyei írnok jelentette, hogy a feladatot végrehajtotta. Azonnal meg is kapja a következő feladatot: meg kell töltenie a két markát a kerúb alatt levő parázzsal. A héber szöveg a 2. és a 4. versben egy kerúbot említ; a LXX mindkétszer kerúbokat mond. Az Úr azonban Zsolt 18:11 szerint is csak egy kerúbon nyargal. Ugyanitt van szó tűzről és parázsról is (Zsolt 18:9.13k.), továbbá felhőkről, mint az Úr megjelenésének kísérőjelenségeiről (Ex 14:20: Num 9:15kk.; 1Kir 8:10k.; Zsolt 18:12k.). Számos babiloni kép maradt ránk, amelyen egy hordozó állaton (oroszlánon, bikán, lovon) álló vagy az állat hátán levő trónon ülő istenséget láthatunk. Az Úr iránti tisztelet jele az, hogy mire az írnok angyal benyúl a parázsért a kerúb alá, az Úr dicsősége már felemelkedett a kerúbról, és megállt a templom küszöbénél (4. vers). (Ez a gondolat már Ez 9:3-ban is olvasható; ott azonban korai.) A fejezet már nem ad hírt a parancs végrehajtásáról, arról. hogy az írnok angyal Jeruzsálemre szórta a parazsat (2. és 7. vers).

Ezékiel tanítványa, aki azonosította az 1. fejezetben levő lényeket a kerúbokkal (10:15.20), az 1–7. versben is több kerúbról beszél, akik között van a parázs (Ez 1:13). Ha az élőlények (a 10. részben a kerúbok) felemelkedtek, szárnyaik zúgása a Mindenható hangjához hasonlított (Ez 1:24). Ehhez az ábrázoláshoz tartozik az is, hogy nem maga az írnok angyal vett parazsat (2. vers), hanem az egyik kerúb (7. vers).

Ezék. 10,8–17. Az Úr trónusát hordozó kerúbok.

Az 1. vers ugyanarról a boltozatról beszél, amelyről Ez 1:22k.-ben olvastunk. Említi a felette levő trónust is, de ez most üres. A 8. vers szerint a kerúboknak emberi kezük volt. A babiloni fogság után feledésbe ment a kerúbok külseje: a kerúb ui. négy lábon áll, lábai mancsban végződnek, keze nincs, legfeljebb szárnya. A két lábon álló, négyszárnyú lényeknek vannak emberi kezei; ezekkel fogják az égboltozatot. A továbbiakban a prófétatanítvány Ez 1:15–21 alapján a trónkocsi kerekeiről beszél, úgy azonban, hogy a kerekeket a kerúbokkal azonosítja. Ez 1:18 szerint a kerekek tele voltak szemekkel (magyarázatát ld. ott). Ez 10:11 szerint a kerúbok egész teste, kezeik és szárnyaik is szemekkel voltak tele (a „hátuk” szó azonos a kerék abroncsát jelentő szóval). Az egyik egyiptomi démont ábrázolták úgy, hogy teste is mindenütt szemekkel volt tele (Bes; ld. Jel 4:6). Az itt szereplő lényeknek éppen úgy négy arcuk volt, mint az 1. részben levőknek. De az Ez 1:10-ben levő bikaarc helyett Ez 10:14 már kerúbarcot említ, ui. a bika a kánaáni termékenységi kultusz jelképe volt (Ex 32. rész; Hós 8:6; 10:5; 13:2). „A kerekek fülem hallatára forgóknak neveztettek el” (13. vers). Ez az azonosítás későbbi, és már az Ezékiel-tanítványtól (vagy a szerkesztőtől) való. A „forgó” tkp. a gomolygó viharfelhőt jelenti, amely az Úr megjelenését kíséri (Zsolt 77:19). Ugyanilyen módon kapcsolja össze a 15. és a 20. vers az 1. fejezetben levő élőlényeket a kerúbokkal; a kettő eredetileg nem azonos. A szerkesztő a próféta babiloni környezetben kapott látomását a jeruzsálemi templomban levő kerúbok alakjával kapcsolta össze.

Ezék. 10,18–22. Az Úr dicsősége kivonul a templomból.

Az Úr dicsősége egy darabig a templom küszöbén tartózkodott (4. vers). Most helyet foglal a kerúbok felett és továbbvonul. Ehhez a híradáshoz tartozik Ez 11:22–24 is. Az Úr dicsősége először az Úr háza keleti kapujánál áll meg (Ez 10:19), majd az Olajfák hegyén (Ez 11:23). Az Úr elhagyja pusztulásra ítélt templomát. A kétszeri megállás arra mutat, hogy ezt fájdalommal teszi (vö. Ézs 42:14; 54:7.8). Olyan az Úr, mint aki még egyszer visszatekint. De dicsősége most azt kívánja, hogy ítéletet tartson.

Ezék. XI. RÉSZ

Ennek a fejezetnek néhány írásmagyarázó szerint a 8. fejezet után lenne a helye. Ott a templomban elkövetett bűnökről van szó, itt pedig társadalmi bűnökről. Zavaró, hogy Ez 11:1 szerint a vezetők a templom bejárata előtt gyülekeztek, hiszen a pusztítók már elindultak (Ez 9:7k.), a város felperzselése már megtörtént (Ez 10:7), sőt az Úr dicsősége éppen a templom keleti kapujánál volt (Ez 10:9). Zavaró továbbá az 5. vers eleje is: „Ekkor rám szállt az Úr Lelke, és ezt mondta nekem”. Itt későbbi prófétatanítvány szavaival van dolgunk, aki nem vette figyelembe, hogy Ezékiel már eksztázisban van (1. vers). A 7–10. vers is későbbi átdolgozás nyomait mutatja (ld. a magyarázatot).

Ezék. 11,1–13. Jeruzsálem új vezetőire ítélet vár.

Ebben a fejezetben folytatódik az a látomássorozat, amelyről a 8–10. rész szól. A próféta eksztatikus állapotban úgy érzi, hogy felemeli és más helyre viszi őt a Lélek (Ez 3:12.14; 8:3; 43:5). E tekintetben Ezékiel régi prófétai hagyomány folytatója: hasonlóról olvasunk Illés történetében (1Kir 18:12; 2Kir 2:16); Elizeus mennyei dolgokat lát a Lélek által és a jövőbe lát (2Kir 6:14–17; 8:7–13); Ezékiel pedig láthatatlan résztvevővé válik Jeruzsálem vezetőinek tanácskozásán, amely a templom bejárata és az oltár között folyt (Ez 8:16). A próféta két férfit meg is nevez: Jaazanját, Azzúr fiát (nem azonos az Ez 8:11-ben említett Jaazanjáhúval, aki Sáfán fia) és Pelatjáhút, Benájáhú fiát, akik a nép vezetői közé tartoztak. De gonoszságokat terveznek, rossz tanácsokat adnak (Mik 2:1k.); azaz a nép ügyeit nem az Úrnak tetsző módon intézik. Sajnos a 3. vers első mondatát többféleképpen is lehet fordítani: „nem lesz itt hamarosan házépítés”; „nem lesz a közelben házépítés”; a „házépítés” jelenthet családalapítást; sőt az „építeni” szó „leányokat” is jelent stb. Célszerű itt megmaradni a szó szerinti jelentés mellett: Jeruzsálem újgazdagai úgy gondolták, hogy minden rendben van. Itt maradtak a Babilóniába hurcolt foglyok házai és földjei, ezeket csak birtokba kell venni, és nincsenek tovább megélhetési gondok. A 3. vers második fele közmondásszerű, szállóigévé vált mondást tartalmaz: „Fazék ez a város, mi vagyunk benne a hús!”. Ez azt a hamis biztonságérzetet fejezi ki, hogy Jeruzsálem lakói védve vannak: az Úr nem engedi, hogy városa elpusztuljon. Ez ellen az elbizakodottság ellen már a korábbi próféták is küzdöttek (Jer 7:4.14k.; Mik 3:11k.), s az ő nyomukba lép Ezékiel, amikor megcáfolja a tévedést, amelyet a 2. versben idézett (vö. Ez 12:22; 18:2; 20:32; 33:10; 37:11). A válaszra a próféta az Úrtól kap parancsot (4. vers). Az Úr ismeri a vezető emberek gondolatait (szó szerint: „amik felmerültek lelketekben”, Ez 14:3.7; 20:32; 28:10); tudja, mi van az ember szívében (Zsolt 139:1–6; Péld 15:3.11; 17:3; Jel 2:23), és visszájára fordítja a vezetők bűnös mondását. Ha fazék a város, nem a vezetők maradnak meg benne, hanem azok, akiket ők „átdöftek” (6. vers). Fegyverrel átdöföttek a harcmezőn szoktak maradni (Bír 9:40; 1Sám 17:52; Ez 32:20–32), de előfordulhat ez a kifejezés átvitt értelemben is (Ez 21:30.34). Itt sem szó szerinti értelemben veendő, hanem úgy, ahogyan Ezékiel a 22. fejezetben vérontásról beszél. Az „átdöfötteket”, a kifosztottakat, a kisemmizetteket tekinti az Úr „húsnak”; őket fogja oltalmazni a „fazékban”, Jeruzsálemben – a vezetőkre pedig ítélet vár. A prófétai ítélethirdetés a 7. vers elején a jellegzetes „ezért” szóval kezdődik. Az ítélet megrajzolása már a Kr. e. 587-ben bekövetkezett események ismeretére mutat. A király és a vezető emberek felett az ország határain kívül, Riblában tartott ítéletet Babilónia királya (2Kir 25:6k..18–21; Jer 52:9–11.24–27), aki által maga az Úr ítélte meg a bűnösöket (9–11. vers). A vezetők bűnét a 12. vers a Deuteronomium szavaival fogalmazza meg, amely szerint Izráel bűnösei nem jobbak a pogányoknál (vö. Ez 5:7). Ha megbünteti őket az Úr, az az Úr igazságának megismerését, az Úr dicsőségét szolgálja.

Az 1. versben már említett Pelatjáhú, Benájáhú fia hirtelen meghalt az Úr Igéjének hallatára. A Biblia szövege nem válaszol arra a kérdésre, hogy hogyan hallotta meg Pelatjáhú Ezékiel szavait, hiszen mindez látomásban történt. A látomás ugyan soha nem azonos a prózai történetírással, mégis van üzenete, valóságtartalma (vö. Ez 37:1–14). Itt az az üzenet, hogy az Ige életet és halált osztó erő. (Ezt bizonyítja Jer 28:15–17; ApCsel 5:5 is, bár ezek nem látomások.) A próféta Pelatjáhú halálának láttára mélységesen együttérez népével és prófétai közbenjáró könyörgést mond érte (Gen 18:22–33; 20:7; Jer 11:14; 14:11; Ám 7:2.5).

Ezék. 11,14–21. Hazatérésről és új szívről szóló ígéret.

A 14. vers új igeszakasz kezdetét jelzi. A próféta kijelentést kap az Úrtól; ez már nem látomás. A 15. versben kétszer is előfordul a „testvéreid” szó; a másodikat a LXX és néhány bibliai kézirat nem tartalmazza. E versben azokról a honfitársakról („testvérekről”) van szó, akiknek joguk és kötelességük az eladósodott rokon földjét visszaváltani (Lev 25:24.29–32.48; Jer 32:7; Ruth 4:6k.). Ez viszont „Izráel egész háza teljesen”, hiszen minden család kapott örökséget az ígéret földjén. De az otthon maradt nép tagjainak más volt a véleménye. Ezek úgy gondolták, hogy a Babilóniában élő foglyok „távol kerültek az Úrtól!” Mivel az Úr és az ország összetartozik az ókori keleti ember hite szerint (Deut 32:8.9; Bír 11:24) ezért szerintük idegen földön nem lehet az Urat tisztelni (1Sám 26:19; Hós 9:3). Az otthon maradottak úgy érezték, hogy csak azok bűnösök, akiket ítélet ért, akik távol kerültek hazájuktól. A 16. versben az Úr elismeri ennek a féligazságnak az igaz felét: valóban Ő szórta szét népét más országokba; de nem vetette el őket: „egy kissé a szentélyükké” lett. A „kissé” (mecath) jelentheti, hogy bár áldozatokat nem mutathatnak be, mert távol vannak a jeruzsálemi templomtól, de az Urat mégis tisztelhetik; ugyanakkor jelentheti, hogy „kis időre”. Megtarthatják parancsolatait, ünnepelhetik a szombatot, és gyakorolhatják a körülmetélkedést. Tarthatnak istentiszteleti összejöveteleket a Kebár-csatorna mellett (Zsolt 137; Ez 1:3), és részesülhetnek Isten kijelentésében, hiszen az Úr Babilóniában is tud prófétát küldeni népéhez. Sőt el tudja hozni a foglyok hazatérésének idejét is. A hazatértek első dolga az lesz, hogy az utálatos bálványokat eltávolítják az országból (18. vers). A 19. vers az Úr csodálatos ajándékáról szól: a nép szívében és lelkében ad változást. (A héber szöveg szerint: „egy” szívet ad. Itt valószínűbb a LXX szövege: „más szívet”, ui. nem azon van a hangsúly, hogy a nép tagjai egyetértésre jutnak, hanem azon, hogy belsőleg mássá lesznek.) A kőszív helyett, mely mereven szembeszegült Isten akaratával, hús-szívet kapnak, mely kész engedelmesen végrehajtani Isten parancsolatait (vö. Jer 31:33; Ez 36:28k.). Ezzel megvalósul Isten akarata: helyreáll a szövetség Isten és népe közt, amit kifejez a 20. vers második mondata: „Ők nekem népemmé lesznek, én pedig nekik Isten(ük) leszek” (Ez 14:11; 34:30; 36:38; 37:23.27). A 21. vers nehézkes fogalmazása ellenére jól érthető: aki nem kész arra, hogy az Úrnak engedelmeskedjék, azt menthetetlenül utoléri az ítélet. Éspedig mindenki személy szerint felelős Isten színe előtt (Ez 18:30–32; 20:37; 33:17–20).

Ezék. 11,22–25. Az Úr dicsősége elhagyja Jeruzsálemet.

Ez a néhány vers összetartozik Ez 10:4.18–22-vel. Mielőtt az igazságos ítélet utolérné Jeruzsálemet, az Úr dicsősége elhagyja a templomot és a várost. A templom legbelső részéből kivonulva először a templom küszöbénél nyugodott meg; majd a keleti kapu bejáratához ment, és itt is megnyugodott (Ez 10:18k.); és végül a várostól keletre fekvő hegyen, az Olajfák hegyén állt meg egy időre (Ez 11:23). Az Úr nem szívesen döntött úgy, hogy megbünteti városát és népét (Ézs 42:14), de megtette, mert igazsága ezt kívánta. A próféta látomása pedig véget ért: újból a babiloni foglyok közt találta magát. Itt kellett beszámolnia a látottakról, és hirdetnie az Úr megváltozhatatlan akaratát.

Ezék. XII. RÉSZ

Ezék. 12,1–16. Ezékiel áttör háza falán.

Ezékiel jelképes cselekedetre kap parancsot, amit a 2. vers meg is okol: a nép keménysége és hitetlensége miatt van erre szükség. Ézs 6:9 szavaival kifejezve: vannak szemeik a látásra, de nem látnak, (és) vannak füleik a hallásra, de nem hallanak (vö. Deut 29:3; Ézs 43:8; Jer 5:21; Mk 8:18). Még a prófétai jelképes cselekedet sem biztos eszköz ahhoz, hogy hitre jusson a nép, a „lázadás háza” (Ez 2:8; 17:12; 24:3). Itt hangzik el az Úr igazi akaratát kifejező „talán” szó (vö. Jer 26:3; 36:3; Ám 5:15): az Úr annak örülne, ha népének tagjai az ítélet folyamán a szenvedések között látóvá és hallóvá válnának, megértenék az Úr akaratát. Egyelőre inkább a hamis prófétáknak hittek, akik a hamarosan bekövetkező hazatérést hirdették (Jer 27:16; 28:3k.; 29:31). Ezért kellett Ezékielnek jelképes cselekedettel hirdetnie, hogy Jeruzsálem népe fogságba megy. A prófétának „fogság holmijait” kellett elkészítenie. Ránk maradt ábrázolásokból tudjuk, hogy a foglyok csomagja a többheti útra szükséges dolgokat tartalmazta. Hozzátartozott a vizestömlő és a bot is. A prófétának fogolycsomaggal a hátán rést kellett törnie saját háza falán, és a résen kimenni. Az arc eltakarása a fájdalom jele (2Sám 15:30; Jer 14:4). Itt újabb bizonyítékot találunk arra, hogy a próféta nem Jeruzsálemben volt, hanem Babilóniában. Jeruzsálemben ui. terméskőből volt a házak fala; azt nem lehetett kézzel áttörni. De Babilóniában csak napon szárított téglából volt a fal; ezen könnyű volt rést ütni. (Egyes írásmagyarázók a 7. versben levő „kézzel” szót javítani kívánják: „cövekkel”. A javítás nem szükséges; bibliai kézirat nem támogatja.) A prófétát jellé teszi az Úr (ld. a 11. vers magyarázatát).

Már az első hét versben zavaró, hogy a 3–4. vers szerint mindezt nappal kell tennie a prófétának, népe szeme láttára; az 5. és 7. vers pedig azt mondja, hogy ez sötétben történt. Igaz ugyan, hogy szokás volt messze útra este indulni, kihasználva az éjszaka hűvösségét. Azonban a fejezet szövege későbbi áldolgozás nyomait mutatja. Itt már a „fejedelemről”, Cidkijjá királyról van szó, aki valóban éjjel menekült el Jeruzsálemből (2Kir 25:5–7; Jer 39:4–7; 52:7–11), azonban a babiloni sereg elfogta; Riblában tartottak ítéletet felette, és megvakítva vitték Babilóniába. A prófétai szimbolikus cselekedetről szóló szöveg összefonódott a király sorsának történetével. A próféta csak nappal végezhette a szimbolikus cselekedetet; másképpen nem látták volna. A „sötétben” szó a király történetéből való. Nehéz a 10. vers megértése is, melynek hátterében valószínűleg Jer 23:33 áll. Jeremiás prófétát megkérdezték: Mi az Úr „terhe”? A „teher” szó kétértelmű: mondást, kijelentést is jelent. A felelet így hangzott: „Mondd meg nekik: Ti vagytok a teher!” (így olvassuk a szöveget a LXX és a Vulgata alapján). „Elvetlek benneteket – így szól az Úr”. Ezt az Igét használja fel a 10. vers: „a fejedelem ez a teher!” Az új fordítású Biblia ezt Symmachos és a latin fordítás alapján a fejedelem ellen szóló fenyegető jövendölésnek érti. A 11. vers szövege simább a LXX-ban: „Mondd, hogy én jeleket teszek abban”, ti. Jeruzsálemben. De a héber szöveg megbízhatóbb: „Mondd: én csodajeletek (vagyok)”. Ezékiel maga a csodajel: ahogyan ő tett, úgy tesz majd népe is (Ez 24:24)! A 12. vers is későbbi átdolgozás jeleit mutatja. A héber szöveg szerint a fejedelem „vállára vesz”, ti. terhet; a LXX szerint „vállra emeltetik”. A héber szöveg szerint „eltakarja az arcát, hogy ne lássa szemével az országot”; a LXX szerint „hogy ne láttassék”, ne legyen látható, ne ismerjék fel a menekülő királyt. A vers vége már a király megvakítására céloz: nem látja az országot. (Itt a LXX a „lásson” kifejezést kétszer fordítja le, először passivumban, másodszor activumban.) Az arc eltakarásáról már a 6. versben is volt szó. Ez a vers már azt mondja, hogy „áttörnek a falon”, ti. a király és kísérete. De az Úr, mint hatalmas vadász megfogja hálójával (Ez 17:20; 19:8; Hós 7:12). Utoléri az ítélet a király „segítőit” is (így olvassa a szöveget az új fordítású Biblia is a LXX, a szír fordítás és a Targum alapján): szétszórja és még azután is kivont karddal üldözi őket az Úr (szó szerint: „kardot ürítek utánuk”) (Ez 5:2.12). Csak kevesen maradnak meg közülük, akiknek az lesz a dolguk, hogy „elbeszéljék a nemzetek között utálatosságaikat”. Így a népek is igaz istenismeretre jutnak: megértik, hogy Izráel büntetése igazságos volt. Isten igazsága felragyog a népek között!

Ezék. 12,17–20. A próféta reszketve eszik és iszik.

A próféta újabb szimbolikus cselekedetre kap parancsot: remegve kell kenyeret ennie, reszketve kell vizet innia. Ez a cselekedet is a babiloni foglyok szeme láttára történik. Itt ők az „ország népe”, akik az Úr parancsa szerint magyarázatot is kapnak: a próféta magatartása az otthon maradtak sorsát fejezi ki, azt ti., hogy további ítélet éri őket. Nemcsak Jeruzsálem ostromának idején élnek majd félelemben, hanem azután is: részben azok, akik az elpusztult országban védelem nélkül maradnak, részben azok, akik idegen országban fognak jövevényként élni. A népre váró ítélet oka az erőszak, a gazdagok és hatalmasok embertelensége a kiszolgáltatott szegényekkel szemben. Ezt a 22. részben vérontásnak nevezi a próféta. Egyúttal azt is látjuk, hogy a próféta nem hideg és részvétlen népe szenvedésével szemben: remegése belső együttérzését fejezi ki. Itt is elhangzik az ítélet célja: „megtudjátok, hogy én vagyok az Úr”.

Ezék. 12,21–28. Két bűnös tévedés cáfolata.

A prófétához híradás érkezett az otthon maradt nép gondolkodásmódjáról. Ezt egy szállóigévé vált szólásmondás fejezi ki, melynek héber neve másál; jelenthet „közmondást, példázatot, bölcs mondást”, sőt „gúnyszót” is. Itt ügyesen, találóan megfogalmazott közszájon forgó mondást jelent, mely nem nélkülözi a gúnyolódást sem, de tükrözi a nép véleményét: „múlnak a napok, és elvész (= meghiúsul) minden (prófétai) látomás”. Ezékiel magától az Úrtól kapott kijelentést, hogy válaszoljon erre a tévhitre; vitába bocsátkozik tehát népe téves nézeteivel, és a vita folyamán idézi is ellenfelei mondásait. Erre számos példa található a próféták könyveiben: Ézs 5:19; 9:9; 30:15k.; 40:27kk.; 45:9k.; 49:14kk.; Jer 2:23; 5:12k.; 23:25–29; Ez 11:3kk..15k.; 18:2k.; 20:32kk.; 26:2.; 28:2; 33:17kk.; 35:10; 36:2; Ám 6:13; 8:5k.; 9:10; Mik 2:11; 3:11. Azt állítják, hogy a prófétai látomások idővel elévülnek, elvesztik érvényességüket (Ézs 5:19; Jer 5:12k.). Az a véleményük, hogy az igazi próféciának nagyon hamar be kell teljesednie. Nem lehet igaz Ezékiel próféciája sem, hiszen még nem pusztult el Jeruzsálem. Sőt, ezek az emberek kétségbe vontak valamennyi próféciát, mindazt, amit az Úr több száz éven át üzent népének. Ráadásul egyenlőségjelet tettek az igaz és a hamis próféták közé.

A 24. vers elismeri, hogy valóban voltak hamis próféták is, s ezekkel az igaz prófétáknak súlyos harcaik voltak (1Kir 22:9–28; Jer 23:9–40; 28:1–17; 29:20–32; Ez 13:1–16; Mik 2:11). De az igaz prófécia az élő Úr szava! A 25. vers ezt így mondja: „Mert én, az Úr, szólok, amit szólok.” A fogalmazás hasonló Ex 3:14-hez: „Vagyok, aki vagyok!” Kifejezésre jut benne az, hogy az Úr az Ige Ura, és egyben a történelem Ura is: „amit szólok, megtörténik!” Éspedig – amint még ugyanez a vers hangsúlyozza – a ti időtökben: „Igét mondok és véghezviszem!” – Hozzá kell tennünk, hogy az Ezékiel által hirdetett Ige valóban nem a beláthatatlanul távoli jövőben teljesedett be, hanem Kr. e. 587-ben, amikor elpusztult Jeruzsálem. A nép nézete az, hogy múlik az idő (22. vers); ezzel szemben a próféta hirdeti: közel jött az idő (23. vers). Keresztelő János és Jézus igehirdetése is azt tartalmazta, hogy Isten országa „közel van már” (Mt 3:2; 4:17).

A második téves gondolat hasonlít az elsőhöz, de nem azonos vele – ez ui. már kegyesebbnek látszik. A 28k. versben olyan embereket ismerünk meg, akik nem kételkednek abban, hogy a prófécia beteljesedik (a 22. vers még olyanokról szólt, akik szerint „elvész” minden látomás). Beteljesedik, csak nagyon sok idő múlva. Olyan messze van még mindez, hogy a ma élő embernek nem kell számolnia vele: bátran élhetünk úgy, mintha a prófécia el sem hangzott volna. Hasonlók ezek az emberek a Jézus tanításában szereplő gonosz szolgához, aki azt gondolja, hogy késik, soha meg nem érkezik az ő ura (Mt 24:48). A rossz hitből aztán meg is teremnek a gonosz cselekedetek. Ezért az Úr azt üzeni prófétája által, hogy nem „húzódik el” annak az Igének a beteljesedése, amit Ő szólt (28. vers). Ezék. XIII. RÉSZ Ezék. 13,1–16. Ítélethirdetés a hamis próféták ellen. A 2. versben kétszer is megparancsolja az Úr Ezékielnek, hogy prófétáljon Izráel prófétái ellen (a második esetben is imperativus olvasandó a LXX alapján; a héber szöveg participiumot tartalmaz). Már a korábbi próféták is harcoltak a hamis próféták ellen (Ézs 28:7–13; Jer 18:18; 23:9–32; 27–29. rész; Mik 3:5–8). Ezeket a prófétákat „bolondnak” mondja a 3. vers. Ez a héber szó nem ostobát vagy elmebeteget jelent, hanem olyan embert, aki nem veszi komolyan Isten hatalmát (Zsolt 14:1), a híveket és az Istent gyalázza (Zsolt 39:9; 74:22), a társadalom haszontalan tagja (Jób 30:8; Péld 17:21; Jer 17:11). A súlyos erkölcsi bűnöket is bolondságnak nevezi az Ószövetség (Gen 34:7; Bír 19:23k.; 2Sám 13:12). A próféták bolondsága abból látható, hogy „saját szívükből”, saját „lelkük után” prófétálnak (2–3. vers). Ezért hangzik az ítélethirdetés, amelyet „jaj” vezet be (3. vers; vö. Ézs 5:8–10.11–13.18k..20k.; 10:1kk..5kk.; 29:1kk..15; 30:1kk.; Jer 22:13kk.; 23:1kk.; Ám 5:18–20; Mik 2:1–3; Hab 2:6–19; Mt 23:13kk.). Ezek a próféták olyanok, mint a rókák (a héber szó sakálnak is fordítható) a romok között. A rókák szívesen tanyáznak ilyen helyen; jelenlétük természetesen további károkat okoz (Neh 3:35; Énekek 2:15). A rókákhoz hasonlóan gyávák Izráel prófétái. Nem úgy viselkednek, mint a jó harcos, aki ostrom idején „résre áll”: a város falán ütött résnél harcol, védve a város lakóit. Ehhez tartozik a falépítés is: a réseket – esetleg éjjel – sietve befalazták (Ez 22:30). A „résre állás” itt hasonlat, mely azt fejezi ki, hogy a próféta saját életét is veszélyezteti, amikor közbenjáró könyörgést mond népéért (Ex 32:32; Róm 9:3–5; vö. még Gen 18:23kk.; 20:7; 1Sám 7:5.8k.; Zsolt 106:23). A közbenjáró könyörgés mellett a próféta kötelessége az Úr megtérésre hívó szavának hirdetése is. Ez megmentené a várost a támadástól (Jer 27:18), (vö. Ninive történetét Jónás könyvében). De ezek a próféták hazugságot beszélnek (6–7. vers). Súlyosbítja bűnüket az is, hogy Rá hivatkozva szólnak, amikor Ő nem küldte őket (Jer 14:14k.; 23:21; szó szerint: „Nem küldtem ezeket a prófétákat, de ők futottak”; vö. Jer 23:31: „fogják a nyelvüket és sugallatot sugallnak”). Ráadásul „azt várják, hogy beteljesítse” szavukat az Úr. Az Úr azonban csak a saját Igéjét teljesíti be (Ézs 55:10k.; Ez 12:25.28).

Az Úr maga bünteti meg a hamis prófétákat: kinyújtja ellenük kezét (így fordítjuk a 9. vers elejét a LXX segítségével) (Ézs 5:25; 9:11.16.20; 10:4; Ez 6:14; 14:9.13). Büntetésük háromféle: a) Nem tartozhatnak az Úr népének közösségéhez. A „közösség” szó jelenti az Úrral való közösséget (Jób 15:8; Jer 23:18), a hívek egymással való közösségét (Zsolt 111:1), de a bűnösök közösségét is (Gen 49:6; Zsolt 64:3). b) Nem szerepelnek az izráeli törzsek névjegyzékében. Ilyet készítettek pl. népszámlálás alkalmával (2Sám 24:9). Ezek a jegyzékek a fogságból hazatért nép számára különösen fontosak voltak (Ezsd 2:62). c) Nem térhetnek haza a fogságból.

A 10. versben Jer 6:14; 8:11 szavait idézi a próféta: a hamis próféták azzal vezetik félre a népet, hogy „békét” hirdetnek. Egyoldalúan csak azokról az áldásokról szólnak, amelyeket Isten a szövetségkötés alkalmával ígért népének. De hallgatnak a szövetséggel együtt járó kötelezettségekről! Ezzel azt a hamis optimizmust táplálják, amely szerint Istennek feltétlenül meg kell segítenie népét, hamarosan haza kell vinnie a fogságból. Ezt a hitet gyenge, malter nélküli falhoz hasonlítja a próféta. A nép építette ezt a falat, a próféták pedig bemázolják mázzal: így nem látszanak a rések, repedések; erősnek látszik a fal. Az Úr azonban záporesőt, jégesőt ad (LXX: adni fogok), és szélvihar tör ki (11. vers; nem piel, hanem nifal olvasandó). Az Úr ítéletét viharhoz hasonlítja Ézs 28:17; 29:6; 30:30; 41:16; Mt 7:24–27. Összedől a fal, láthatóvá válnak alapjai; és aki meglátja, gúnyosan kérdezi: hol a fal, és hol vannak, akik mázolták (12. és 15. vers: itt is mindkét helyen „hol” olvasandó „nincs” helyett)? A 15k. vers megismétli a 10–12. vers gondolatait.

Ezék. 13,17–23. A hamis prófétanők bűneinek büntetése.

Régen is voltak Izráelben olyan nők, akiket az Ószövetség prófétanőnek nevez. Ilyen volt Mirjam (Ex 15:20), Debóra (Bír 4:4), Hulda (2Kir 22:14) és Ézsaiás felesége (Ézs 8:3). Szó van még Nóadjáról is (Neh 6:14), aki azonban ártott az Úr ügyének. Ezékiel arra kap parancsot, hogy „irányítsa arcát” a prófétanők ellen (vö. Ez 4:3.7; 6:2; 21:7) és prófétáljon ellenük. Sőt nem is prófétanőknek nevezi őket az Úr, csak „néped prófétáló leányainak” (a leány szó itt egyszerűen csak nőt jelent, nem feltétlenül fiatalt). Először ugyanazt mondja róluk, mint a 2–3. versben a férfiakról: a saját szívükből „prófétálnak”, nem az Úr szavát hirdetik. Majd kiderül, hogy nem is valódi prófétanők ezek, hanem alacsonyabb színvonalon álló varázslók: „Kötéseket kötnek minden kézcsuklóra (»kezem« helyett »kéz« vagy »kezek« olvasandó), és fátylakat minden méretű fejre”. Itt a Babilóniában ismert kötés-oldás varázslattal van dolgunk. Gyékényből vagy gyapjúból készült fonalakat tekertek a hiszékeny emberek karjára és lábára, s ezzel akarták kiűzni a betegséget, pl. a hidegrázást. Előfordult, hogy az ellenségről készített szobrocskákat kötözték meg, remélve, hogy így az ellenség tehetetlenné válik. Sőt különböző bűnökből is feloldozást reméltek mesterkedéseik által. Jellemző a 18. vers végén levő „maguknak” szó. Ez azt jelenti, hogy a maguk hasznára „vadásztak lelkekre”. Bár egy-egy alkalommal kicsi volt a bérük – a 19. vers maroknyi árpáról és falatnyi kenyérről beszél –, bűnük mégis igen nagy: meggyalázzák az Urat (19. vers)! Vö. még Jer 34:16; Ám 2:7. Ők ui. életet ígérnek azoknak, akik megfizetik őket és követik módszereiket; halállal fenyegetik azokat, akik nem bíznak bennük. Életet és halált adni egyes-egyedül az Úr joga (1Sám 2:6)! Ő engedelmességet és szeretetet kíván, nem áldozatot vagy éppen varázslást (1Sám 15:22k.; Hós 6:6).

A 20. verssel kezdődik az ítélet hirdetése. Az Úr maga szakítja le a varázskötéseket népe tagjainak karjáról. Ő az, aki szabadon bocsátja „a lelkeket”, az embereket: repüljenek, mint a madár (a „repülni” ige kétszer is előfordul a 20. versben; fordítása a Vulgata alapján történt); vö. Zsolt 124:7. Az Úr szolgaságból szabadságba vezeti népét (Lev 26:13), megszabadítja a varázslónők kezéből = hatalmából is (21. vers). Ezek hazugságaikkal gyötrik az igaz ember szívét (így értjük a 22. vers elejét a vers folytatása alapján: „pedig én nem gyötröm őt”): el akarják hitetni az igazakkal, hogy az ő varázslataik nélkül elvesznének. A bűnösöket viszont erősítik tévhitükben, és nem mutatnak rá az egyetlen helyes útra, amely életük megmentéséhez vezetne: a megtérésre. A csalók leleplezése és a nép megmentése által „megtudjátok, hogy én vagyok az Úr” (23. vers). Megismerjük itt az Úr igazi akaratát, ami nem más, mint az ember megmentése. Ezt Ő nem a maga hasznára, a maga érdekében teszi, mint a hamis „prófétanők”, hanem az emberért, az ember életéért és üdvösségéért (18. vers). Az Újszövetségből ismerjük meg, mekkora áldozatot hozott Ő az ember megmentésére.

A „kötni és oldani” kifejezést később a bíró tevékenységére is vonatkoztatták. Ebben az értelemben kötni annyit jelent, mint a bűnöst megbüntetni, oldani pedig annyit, mint felmenteni. Mindez emlékeztet a kulcsok hatalmára (Ézs 22:22). Jézus idején a kötés és az oldás a rabbi tanítására vonatkozott, aki megmondta, hogy a tóra szerint mit szabad tenni és mit nem. Mt 16:19 szerint a kötés és az oldás a bűnbocsánattal függ össze; ennek hirdetése vagy megtagadása Péterre és a tanítványokra bízatott (Jn 20:23). Ez együtt jár a gyülekezetbe fogadás, ill. az abból kizárás jogával.

Ezék. XIV. RÉSZ

Ezék. 14,1–11. Fél szívvel nem lehet az Urat szolgálni.

Ezékielt saját házában meglátogatták néhányan Izráel vénei közül. A fogságban ui. a nép visszatért a királyság kora előtti régi rendhez, és ismét a törzsek vénei intézték a főbb ügyeket (Ez 8:1; 20:1). A vének Ezékielhez intézett kérdését csak abból a feleletből tudjuk meg, amit a próféta kijelentésként kapott az Úrtól. Ez a felelet a szakrális jog formai ismertetőjeleit hordozza. Ilyen pl. a jogi esetet bevezető „ha valaki” kifejezés (4.7. vers; vö. Lev 17:3.8.10.18; 20:2; 22:18), a kazuisztikus törvényekre jellemző „ha” (9. vers; Lev 1:2; 2:1; Ez 3:19; 18:5.18.21), a „kiirtom népem közül” kifejezés (8–9. vers; Lev 17:4.9.14; 20:3–6). A „népem” vagy „Izráel háza” ebben az összefüggésben nem politikai értelmű, hanem „Izráelre”, mint Isten népére, gyülekezetére vonatkozik (4–11. vers; Ez 12:19; Num 19:20), amelyhez hozzátartoznak a jövevények is (7. vers). A bálványimádót a gyülekezetből ki kell rekeszteni. A szakrális jog kifejezése az is, hogy a bűnös „bűnhődni fog bűneiért” (10. vers; szó szerint „hordozza büntetését”; Lev 7:18; 17:16; 19:8; Num 5:31; 18:1). Papi stílust tükröz a „jellé tenni” kifejezés (8. vers; Num 17:5; Deut 28:46), és a többszöri ismétlés is (3–4.7. vers).

Az a gondolat „vetődött fel” (szó szerint „szállt fel”, 3.7. vers; Ez 11:5; 20:32; 38:10) a prófétát meglátogató emberek szívében, hogy visszatérnek bálványaik tiszteletére. A bálványokat itt a próféta becsmérlő szóval említi: „szemétgolyók”. (Ezt a szót a LXX nem fordítja le a maga nyerseségében, hanem enyhébb szavakat keres: dianoéma = „gondolat, vélemény” 4. vers; enthyméma = „vágy, szándék” – 5. vers; epitédeyma = „foglalkozás, igyekezet” – 6. vers.) A bálvány azonban „bűnre vezető botlás” (Ez 7:19; 44:12): aki a bálványszobrot vagy amulettet teszi arca elé és arra néz, annak a szívében bűnös kívánság ébred; a kísértés a szemen keresztül éri az embert (Gen 3:6; Mt 5:28; Jak 1:14k.). Az, hogy a vének éppen a prófétához fordultak ezzel a kérdéssel, arra mutat, hogy nem akartak nyíltan szakítani az Úrral, de úgy gondolták, hogy az Úr mellett még régi bálványaikat is imádhatják, különösen az idegen környezetben. Később arról értesülünk, hogy bálványaiknak Babilóniában szentélyt is akartak építeni (Ez 20:32; vö. Jer 44:15–19). Azonban ez nem lehetséges: ellene mond a Tízparancsolat (Ex 20:3–5; Deut 5:7–9; vö. Lev 19:4; 26:1; Deut 12:3; 27:15 stb.). Éppen ezért az Úr nem is hajlandó válaszolni. Elutasító szava felháborodott kérdés formájában hangzik: „Engedjem-e magamat megkeresni?” (dáras; tolerativ nifal, melyet szokatlan helyesírással írt infinitivus absolutus tesz nyomatékossá). De mégis felel az Úr a vének kérdésére, bár nem szavakkal, hanem tettekkel. „Magam indíttatom feleletre számára” – így olvassuk a 4. vers végét a 7. vers alapján. A felelet a bűnösök kiirtása: ellenük fordul az Úr, és „kivágja” őket népe közül. Ezáltal ők „jellé és példabeszéddé” válnak. „Jellé”: aki értesül sorsukról, megérti, hogy az Úr büntette meg őket. „Példabeszéddé”: az emberek találó, közmondásszerű formában fejezik ki a tanulságot. A büntetés által az Úr meg akarja menteni népét, meg akarja ragadni a szívüket. Azt akarja, hogy akik elidegenedtek Tőle, megtérjenek (a 6. versben a megtérésre hívó szó előbb qal imperativusban, majd hifil imperativusban hangzik el azonos értelemben). Itt Ezékiel hűségesen őrzi az előtte élt próféták örökségét, akik megtérést hirdettek (Ézs 30:15; Jer 3:14.22; 4:1; Hós 12:7; 14:2; Ám 4:6–11). A megtéréssel együtt jár Isten megismerése (8. vers) – és ez az Úr célja!

De nemcsak a nép tagjai és a köztük élő jövevények bűnösök, ha az Úron kívül bálványokat akarnak imádni (7. vers). Bűnös a próféta is, ha megtéved (szó szerint: „rászedetik”) és emberektől való félelemből vagy tetszeni akarásból olyan kijelentést ad, amivel utat nyit a bűnnek. A 9. vers szerint a próféták tévelygése mögött is az Úr áll: Ő küldi a hazugság lelkét a prófétákba (vö. 1Kir 22:22). De ugyanő meg is bünteti az ilyen prófétákat: s a hamis próféta ugyanabban a büntetésben részesül, mint akik hozzá fordultak: elpusztítja őt az Úr (Deut 13:6). De a súlyos ítélet után megmaradtakkal szövetséget köt. A szövetségkötés formulája: „Ők népemmé lesznek, én pedig Istenükké leszek” (11. vers; 2Sám 7:24; Jer 7:23; 11:4; 24:7; 31:33; Hós 2:25).

Ezék. 14,12–20. Mindenki személy szerint felelős az Úr előtt.

A 12. vers szerint Ezékiel újból kijelentést kapott, amit aztán ismét a kazuisztikus jog stílusában fogalmaz meg. Az első jogi esetet (casust) „ha”-val vezeti be (13. vers), a többit „vagy ha”-val. Valójában nem is négy esetről van szó, hanem arról, hogy az Úr négyféle büntetéssel sújtja az országot: éhséggel (ld. Ez 4:16 magyarázatát; 13. vers); vadállatokkal (15. vers; 2Kir 17:25k.), fegyverrel (17. vers; Ez 21:13–22) és dögvésszel (19. vers). Megemlítendő, hogy az Úr esküje háromszor hangzik el: „Élek én!” (16., 18., 20. vers). A büntetés az ország népének „hűtlensége” miatt következik be (13. vers). A „hűtlenség” szó a szent dolgok ellen elkövetett vétkeket fejezi ki (Num 5:12 – házassági hűség megszegése; Józs 7:1; 22:20 – az Úrnak szentelt dolgok eltulajdonítása; Ez 17:19k. – szövetségszegés és esküszegés). Az ilyeneket „kinyújtott karral” bünteti az Úr (Ez 13:9; 14:9). A büntetéstől megmenekülnek a hívek (Ez 9:4kk.); de senki sem menthet meg másokat a maga hite és hűsége által.

Bizonyítékul három embert említ Ezékiel. Mindhárom a honfoglalás előtti időben élt és egyikük sem volt izráeli, hiszen Izráel mint nép még nem volt meg. Az első Nóé. Vele együtt megmenekülhettek ugyan fiai is, de később egyiküket maga Nóé átkozta meg (Gen 9:20–25). A második Dániel, de nem az Ószövetség egyik prófétája, hanem az ugarit eposzokból ismert Daniel vagy Danel, aki kegyes uralkodó volt, áldozatokat mutatott be az isteneknek, és igazságot szolgáltatott az özvegyeknek és árváknak. De nem tudta megmenteni Akhat nevű fiát Anat istennő haragjától; Akhat meghalt. A harmadik Jób, aki edómi területen élt (Jób 1:1), és bár naponta áldozatot mutatott be fiaiért, nem tudta őket megmenteni a haláltól (Jób 1:19). Ennek a tanításnak a hátterében Deut 24:16 áll: a fiaknak nem kell meghalniuk az apák vétkéért. Ugyanezt hirdette a próféta Ez 18-ban is. Mások igazsága, jó cselekedetei nem segítenek. Nem bízhatnak a „szentekben” (Jób 5:1; Zsolt 16:3; ld. e vers magyarázatánál). Az Újszövetség hozzáteszi: „Egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2:5). „Nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, mely által üdvözülhetnének (ApCsel 4:12).

Ezék. 14,21–23. Jeruzsálemi menekültek jutnak Babilóniába.
Ez a rövid igeszakasz Jeruzsálem pusztulása előtt keletkezett, amikor a próféta még nem tudta, hányan lesznek a menekültek. De hirdeti, hogy megmaradnak egyesek, akik „kivitetnek” a városból (22. vers; a héber szöveg hofal participiuma helyett a LXX hifil participiumot olvasott: „akik kivisznek fiakat és leányokat”). De ezek nem valamiféle „szent mag”, nem „hívő maradék” lesznek, hanem éppen olyanok, mint a többi jeruzsálemi. Ha a fogságban élő nép meglátja „útjaikat és cselekedeteiket”, nem fognak perlekedni az Úrral, nem fogják többé igazságtalannak tartani az ítéletet. „Megvigasztalódnak”: a várost ért csapást jogosnak ismerik el. Ez nagyon sovány vigasztalás, mégis növekszik Isten dicsősége azáltal, hogy megértik: nem ok nélkül büntette népét az Úr. Meghajolnak Előtte, és az ítélet idején is felragyog a szívekben az Úr igazsága. Hasonló gondolatokat tartalmaz Ez 5:15; 6:7–10; 7:9; 12:16 is.

Ezék. XV. RÉSZ

Ezék. 15,1–8. Isten népe mint terméketlen szőlőtőke.

Ez a fejezet példázat. Jellemzőek a bölcsességirodalomban használt kérdések (2–5. vers). Az Úr, mint bölcs tanító, kérdésekkel vezeti rá tanítványait az igazságra.

A szőlő Palesztinának egyik legértékesebb terméke volt. Nóé, mint szőlőtermelő „megvigasztal minket… a termőföldön, amelyet megátkozott az Úr” (Gen 3:17; 5:29; 9:20). A fárasztó és sokszor eredménytelen munkát végző embert felüdíti a bor (Zsolt 104:15; Péld 31:6k.). Jeremiás a vigasztalás kelyhéről beszél (Jer 16:7). A szőlő értékét mutatja Gen 49:11; Num 13:23; Bír 9:12k. A szerelmi költészetben a „szőlő” a kedvest jelenti (Énekek 8:11). Izráelt mint szőlőt maga az Úr ültette el és tette naggyá (Zsolt 80:1–12). Azonban a próféták Izráelt terméketlen szőlőnek mondják (Ézs 5:1–7; Jer 2:21). Az ő nyomukba lép Ezékiel, amikor szent egyoldalúsággal nem is beszél a termésről, csak a szőlőtőke fájáról. Ebből nem lehet semmi hasznos dolgot készíteni, még egy szöget vagy cöveket sem, amit a falba vernek és valamit ráakasztanak (Ézs 22:23k.). Sőt olyan szőlőtőke Izráel, amelynek a két vége már megégett: az északi országrész Kr. e. 722-ben esett el, a déli országrész Kr. e. 598-ban szenvedett megalázó vereséget. Csak Jeruzsálem maradt meg a megcsonkított országban (4. vers). Ehhez a vershez a LXX hozzáfűzi: „Évenkénti tisztulását tűz emészti meg, és végleg elmúlik”. A szőlőt ui. évenként szokták „tisztítani” úgy, hogy a felesleges vesszőket levágják és elégetik (Jn 15:2.6).

A 6–8. vers tartalmazza a tanulságot. De ez a tanulság most nem valami elvont igazság vagy erkölcsi tanítás, hanem az Úrnak mint a történelem Urának ítélő cselekedete. Az Úr maga dobja tűzbe azt, ami megmaradt a terméketlen szőlőtőből. Jeruzsálem lakói az első deportálás alkalmával még kikerültek a tűzből (7. vers; vö. Ám 4:11; Zak 3:2), de mivel hűtlenséget követtek el az Úr ellen, nem kerülhetik el az ítéletet. A hűtlenség a jeruzsálemi templomban is gyakorolt bálványimádás (Ez 8:1–18) és az „erőszak”, a „vérontás”, a súlyos társadalmi bűnök (Ez 7:11.24; 8:17; 9:9; 22:1–30); ugyanakkor a Nebukadneccarnak tett hűségeskü megszegésére is gondolhatunk (Ez 17:15–21). A 7. vers kétszer is kimondja, hogy az Úr ellenük fordítja orcáját. Ez a kifejezés a Papi iratban használatos (Lev 17:10; 20:3–6; 26:17), és ítélethirdetést vezet be. De az ítéletnek az a célja, hogy „megtudják, hogy én vagyok az Úr”. Az Úr nem azért választotta ki népét, mintha ez a nép különb lenne a többinél. A kiválasztás ingyen kegyelemből, szeretetből történt (Deut 7:7k.; Ám 9:7). A próféta óvja népét az elbizakodottságtól, a nemzeti gőgtől. A szőlőnek az a dolga, hogy termést hozzon!

Ezék. XVI. RÉSZ

Ezék. 16,1–14. Izráel, mint kitett gyermek.
Az 1–3. versben Ezékielnek azt parancsolja az Úr, hogy adja tudtára Jeruzsálemnek bűneit (a LXX szerint: „tanúskodj”). Nem csoda, hogy Jeruzsálem bűnös, hiszen már származása is tisztátalan: „Apád emóri, anyád pedig hettita”. Emóriaknak nevezi az Ószövetség Kánaán honfoglalás előtti lakóit (Gen 15:16; 48:22; Deut 1:7; Bír 6:10). Az amurru szó már a sumer-akkád szövegekben is előfordul; jelentése: „nyugat”. Az egyiptomi és hettita szövegekben Amurru a Kr. e. 14. és 13. században úgy szerepel, mint önálló állam, mely a tengeri népek támadásai miatt omlott össze. A hettiták is kb. ebben az időben álltak hatalmuk tetőfokán, Kr. e. 1400–1200 között. Birodalmuk Szíria északi részén volt, de keletre is, nyugatra is nagy területekre kiterjesztették uralmukat. Birodalmukat a kis-ázsiai népek döntötték meg. Ők is Kánaán Izráel előtti lakói voltak (Gen 23:3kk.; 27:46; Deut 7:1). Menekültjeik egy része valóban eljutott Jeruzsálembe, ahol az emóri alsóbb néprétegek mellett ők lettek a zsoldosok és az uralkodó réteg. Ezékiel történelmi ismeretei tehát helytállóak, mégis Jeruzsálem származásának nyers kimondása megalázza Izráelt, hiszen a nép Ábrahámtól származónak tartotta magát (Ézs 41:8; 51:2; Mt 3:9; Jn 8:33.39).
A következő versekből világos, hogy nemcsak Jeruzsálemről van szó, hanem az egész választott népről. Itt allegóriával van dolgunk: az elbeszélés minden vonása képes értelemben veendő. Bár már korábbi könyvekben is találunk allegóriákat (pl. 2Sám 12:1–4; 14:4–11; Jer 2:2; 3:6–13; Ám 5:2), de Ezékiel az, akit az allegória atyjának neveztek (vö. Ez 15:1–8; 16–17; 19; 23; 27; 29; 31–32. rész).

A 16. részben kitett gyermekhez hasonlítja népét a próféta. Nyomorék gyermekek és feleslegesnek tartott leánygyermekek jutottak erre a sorsra, akiket születésük után a legszükségesebb gondozásban sem részesítettek: nem vágták el és nem kötötték el a köldöküket, nem mosták le róluk a vért és dörzsölték be őket sóval. (A sóval való bedörzsölésnek egyes népek démonűző hatást tulajdonítottak.) Izráel olyan gyermekhez volt hasonló, akit senki sem szánt meg. Már születése napján megvetették; nyomorultul elpusztult volna, ha az Úr meg nem könyörült volna rajta. Az Úr, mint valami vándor, megy el a kitett gyermek mellett, és mindenekelőtt szól: „És ezt mondtam neked: Véredben élj!” A pap-próféta tudja, hogy ez teremtő Ige. Az emberi szülők halálra ítélték Izráelt; az Úr szava élettel ajándékozta meg. Ezékiel itt Deut 32:10 és Hós 9:10 üzenetére épít: az Úr a „pusztában” találta Izráelt; ott szerette meg őt és ott tette fiává (Hós 11:1; vö. Ézs 1:2). Ezt a hagyományt összekötötte Ezékiel azzal a másik hagyománnyal, mely szerint Izráel az Úr menyasszonya (Hós 1–3. rész; Jer 2:2; 3:1–13). A talált gyermeknek nemcsak azt parancsolta meg az Úr, hogy éljen, hanem azt is, hogy növekedjék (a 7. vers első szavát „tízezer” helyett „növekedj”-nek olvassuk). Meg is nőtt és „ékességek ékességére” jutott (ezt a LXX „városok városá”-nak fordítja, mert dalet helyett rest olvasott; jobb a legendum: „a menstruáció idejére jutottál”, azaz érett nővé serdültél). A 8. vers ezt úgy is kifejezi, hogy az Úr még egyszer elment a kitett gyermek mellett, és látta, hogy az már a szerelem korában van. Ekkor az Úr „kiterjesztette felette ruhája szárnyát” (Ruth 3:9). Ez a menyasszonnyá tétel mozdulata. Az eskü már a házasságkötéshez tartozik (Mal 2:14): „feleséged, akivel szövetség köt össze” (vö. Péld 2:17). Ezután hangzik el a szövetségkötési formula: „Enyém lettél” (8. vers; Ez 14:11; 36:28; 37:23.27). A nászhoz tartozott a vértől való megmosás (ez már nem a születéssel járó vér; 4., 6. vers) és a finom olajjal való megkenés (Ruth 3:3; Eszt 2:12). Az Úr pompás ruhákat ajándékoz „menyasszonyának”: a tarka ruha a királynénak jár (Bír 5:30; Zsolt 45:15). A továbbiakban finom bőrből való sarukról („delfinbőr”, mint a Kijelentés sátrának takarója, Ex 26:14; Num 4:25), finom anyagból való ruháról, karperecekről, nyakláncokról, orrba és fülbe való karikákról, sőt a fejet ékesítő koronáról is szó van. A szép ruhákon kívül az Úr finom ételekkel is ellátta menyasszonyát (vö. Hós 2:10). A 13. vers végén levő két szó már elhagyja az allegóriában használt képet és kimondja: „királyságra jutottál”. Ez későbbi megjegyzés, mely Jeruzsálemre mint királyi székhelyre gondol. Hasonló értelemben szól a 14. vers arról, hogy Jeruzsálem híressé vált a nemzetek közt. Ez is inkább népre illik, mint egyénre. Ez a vers világosan kimondja: Jeruzsálem szépsége (ezt a LXX kétszeresen fordítja: „tetszetősségben és szépségben) „az én pompám, melyet én tettem rád”. Minden jó adomány és tökéletes ajándék az Úrtól való (Jak 1:17). Az ajándékokat itt úgy ábrázolja a próféta, mint az előkelő nők ruházatát. Hasonló felsorolást olvasunk Ézs 3:16–24-ben, de ott nem allegorikus, hanem szó szerinti értelemben.

Ezék. 16,15–34. Izráel mint nagy parázna.
Az Úr választott népe jómód idején lett hűtlenné: „elbizakodtál szépségedben”. A „bízni” ige legtöbbször jó értelmű; de elbizakodást jelent Ez 33:13-ban; vö. Deut 32:15–18; Hós 13:6. A mértéktelen paráznaság („minden arra járóval”) a 16–21. versben a kánaáni termékenységi kultuszokban való részvételt jelenti. Az ún. „szent paráznaság” áldozóhalmokon történt (Ézs 57:7; Ez 6:1kk.), az oltárok talapzatára terített tarka takarókon. Ez általános jelenség volt az északi országrészben (Hós 4:12–14; Ám 2:8). Az Úrtól kapott aranyból és ezüstből bálványszobrokat csinált a nép (Ex 32:2–4; Bír 8:24–27; Ez 7:20; Hós 2:10). A „férfiszobrok” kifejezés fallikus kultuszokra mutat (Ézs 57:8; Ez 23:14). A bálványszobrokat finom ruhákba öltöztették imádóik (Jer 10:9). A 18. versben levő „illatáldozatom” szó az Úrnak járó illatáldozatot jelenti; ezt a bálványoknak adták. Utána a „kenyerem” szó (19. vers) az Úrtól kapott kenyér, továbbá liszt, olaj és méz; ez is a bálványoké lett a jóillatú engesztelőáldozattal együtt (ld. Ez 6:13 magyarázatát). A 20k. vers a gyermekáldozatokról szól. A „szent paráznaságból” született gyermeket visszaadták a bálványnak, akitől a nők további termékenységét várták (2Kir 16:3; 21:6). A gyermekáldozatot a héber „tűzön átvitel”-nek nevezi (Lev 18:21; Deut 18:10; 2Kir 21:6; Ez 20:31), ami ellen már Jeremiás is harcolt (Jer 3:24; 7:31; 19:5; 32:35). A 22. vers összefoglalja az eddig mondottakat: Izráel hálátlan volt, „nem emlékezett”, azaz nem törődött „ifjúsága idejével” (Hós 2:15.17): azzal, hogy milyen mélységből emelte ki a kegyelmes Isten.

A 23–29. vers a politikai „paráznaságról” szól. Nemcsak a magas halmokon, hanem az ország számos keresztútjánál (nem a szűk városi utcák sarkaira kell gondolni) épültek olyan kultuszhelyek, amelyeken idegen népek bálványait tisztelték. A politikai szövetségkötések ui. azzal jártak együtt, hogy idegen istenek nevére meg kellett esküdni, és azoknak a tisztelete beáradt az országba. Ez ellen a korábbi próféták is keményen harcoltak (Ézs 30:1–5; 31:1–3; Hós 5:13; 7:11; 10:5–8; 12:2). Az ilyen „paráznaságot” igen kemény és nyers szavakkal ostorozza Ezékiel (25. vers). A „szeretők” közt Egyiptomot említi első helyen, amelynek népe az ókorban különösen is érzéki természetűnek számított. Az Úr büntetésből megkurtította népének „jogát”. Ez tkp. a feleség „joga”: élelemre, ruházatra és házaséletre való jog (Ex 21:10). Izráel esetében ez azt jelenti, hogy az Úr megvonta gondviselő szeretetének néhány fontos ajándékát, hogy ezzel megtérésre bírja hűtlen népét (Hós 3:2–5; Ám 4:6–11). Ehhez tartozott az is, hogy a régi ellenségnek, a filiszteusoknak szolgáltatta ki őket. Kr. e. 701-ben, ui. a Szanhérib-féle hadjárat után júdai területeket adott az asszír király a filiszteusoknak. Hasonlót olvasunk Júda elestének az idejéből is (Kr. e. 587) (Ez 25:15–17). Az asszírok után a „káldeusok” (Babilónia) következtek. Ezekkel Jójákim, Jósiás fia kötött szövetséget; de ezt hamarosan meg is szegte (2Kir 24:1). A 29. versben levő „Kánaán földjéhez” (vagy földjével) kifejezés nincs benne a LXX-ban, és téves toldásnak tekinthető. A „paráználkodást” a 27. vers „fajtalanság útjának” nevezi. Ez az Ószövetségben szégyenletes erkölcstelenséget jelent (Bír 20:6; Jób 31:11; Ez 22:11; 23:21.27.29.35.44): Ezen a téren telhetetlen, kielégíthetetlen volt Izráel.

A 30–34. verset későbbi tanítvány iktatta be ebbe a fejezetbe, hogy Izráel bűnének nagyságát még jobban érzékeltesse.
A 30. versben a LXX félreértett néhány szót. Az „epekedő” szót (qal part. pass., tkp. „elepedt”) a „körülmetél” igéből származtatja, ezt pedig a szövetségkötésre értette; a „szíved” szóban a „leányod” szót vélte felfedezni, a „hatalmas” szót pedig „háromszoros”-nak fordította. Így más értelmű lett a vers: „Mit rendelkezzem leányodról?… háromszorosan paráználkodtál”. Helyesebb az új fordítású Biblia szövege. A héber szöveg szerint az Úr epekedő szívűnek mondja népét, amely egy „uralkodó” paráznának, egy fő-fő paráznának a tetteit követte el. Nemcsak a „paráznaság” helyeinek, az áldozóhalmoknak a nagy száma volt Izráel bűne (Deut 12:2; Jer 2:20; 17:2; Ez 6:13; Hós 8:11), hanem a „paráznaság” értelmetlen és túlzó gyakorlása is. A parázna nők szokásos magatartása az, hogy tevékenységükért pénzt kérnek és kapnak: a paráznák béréről olvasunk Gen 38:16k.; Deut 23:19; Ézs 23:17k.; Hós 9:1; Mik 1:7-ben. A parázna Izráel azonban maga fizetett bért „szeretőinek”. Itt nemcsak a bálványoknak bemutatott gazdag áldozatokra kell gondolnunk, hanem főleg arra, hogy Izráelnek sokba került a szövetségkötés egy-egy nagyhatalommal; ezeknek a jóindulatát és segítségét drágán kellett megfizetnie (2Kir 16:7–9; Ézs 30:6k.; Hós 8:9; 12:2).

Ezék. 16,35–43. Ítélet a hűtlen Izráel felett.
A 35. vers nem az előző igeszakaszt zárja le, hanem a következőt vezeti be: felhívja a figyelmet arra, amit az Úr mondani akar (Ez 6:3; 13:2; 21:3; 25:3). A 36. vers megokolja, a 37. leírja a bekövetkező ítéletet: Amilyen volt a bűn, olyan lesz a büntetés (ius talionis): az Úr maga mezteleníti meg a parázna Izráelt, és pellengérre állítja szeretői előtt (Hós 2:5). Tetszeni akart nekik; ezért majd szégyenkeznie kell előttük. A 39–41. vers szerint a volt szeretők már nem csupán tanúi az Úr ítéletének, hanem annak végrehajtói is. Lerombolják az áldozóhalmokat, lehúzzák a paráznáról a ruhát, megfosztják ékességétől, és otthagyják éppen olyan mezítelenül, ahogyan az Úr hajdan megtalálta (5. vers). Az allegóriának ez a része az ország teljes elpusztításáról és kifosztásáról szól. A 40–41. vers a törzsszövetség idejéből származó szakrális jog rendelkezéseit tartalmazza. A házasságtörő nőket a „gyülekezet”, a törzs teljes jogú férfitagjainak közössége megkövezte, testüket szétdarabolta és megégette (Gen 38:24; Lev 20:14; 21:9; Deut 22:21.24; Ez 23:47; Jn 8:11k.). Már a 41. vers végén kijelenti az Úr a súlyos ítélet igazi célját. Ő megszünteti a paráznaságot, véget vet annak, hogy népe „szeretőket” béreljen. Ha ez megszűnik, megszűnik az Úr haragja is; akkor majd az Úr újra kegyelmesen fog bánni népével. Egyelőre azonban ítélet következik: „utaidat a fejedre adom”, azaz fejedhez verem; tetteid büntetését el kell szenvedned (Ez 9:10; 11:21; 17:19; 22:31).

Ezék. 16,44–58. Izráel bűnösebb Sodománál és Samáriánál.

Sodoma közismerten bűnös város volt (Gen 16k. rész; Deut 32:32; Ézs 3:9). Megszégyenítő, ha Isten népét Sodomához hasonlítják (Ézs 1:10; Jer 23:14; JSir 4:6). Ezékiel maga hirdette; hogy Izráel bűnösebb a körülötte élő népeknél (Ez 3:5–7; 5:6); ezt állítja 2Kir 21:9 = 2Krón 33:9; és maga Jézus Krisztus is (Mt 11:23k.; Lk 10:12). Nem is kell ezen csodálkozni, hiszen Jeruzsálem „anyja hettita” (3. vers), aki saját emóri férjét megvetette. „Megvetette” fiait is, hiszen általános szokás volt az elsőszülött fiúk feláldozása. „Amilyen az anya, olyan a leánya” – tartja a „példabeszéd”, a közmondás is. Ennek az anyának leánya a Jeruzsálemtől „balra”, azaz északra fekvő Samária és a „jobbra”, azaz délre fekvő Sodoma is. A 47b-48. versben esküvel is megerősíti az Úr azt, hogy Jeruzsálem bűnösebb Sodománál „és leányainál”, a hozzá tartozó falvaknál (vö. Bír 1:27). Sodoma bűne az volt, hogy jómódjában felfuvalkodott és utálatosságokat követett el. Itt a Gen 19:5-ben említett fajtalanságra kell gondolnunk. A másik bűn: „a nyomorult és a szegény kezét nem fogták meg”, azaz a segítségre szorulót nem támogatták. Itt nem szükséges valami más hagyományágra gondolni. Hiszen Gen 19:1kk. szerint az Úr angyalait, akik szegény jövevényként érkeztek a városba, nem fogadták be; megtagadták tőlük a vendégszeretetet. Lót pedig, aki végül befogadta őket, nem volt sodomai. Samáriáról azt állítja az 51. vers, hogy feleannyit sem vétkezett, mint Jeruzsálem; Jeruzsálemhez képest „igaznak” számít. Az 52. vers szerint Jeruzsálem „közbenjárt” az Úrnál Sodoma és Samária érdekében. Nem olyan aktív prófétai közbenjáró könyörgésre kell itt gondolni, amilyet Ábrahámról (Gen 18:22–33; 20:7), Mózesről (Ex 32:11–14.30–32), Sámuelről (1Sám 7:5), a prófétákról és Jézus Krisztusról a mi egyetlenegy Közbenjárónkról olvasunk (1Tim 2:5; Zsid 8:6; 9:15). (A „közbenjártál” szót a LXX fordítói nem értették, és helyette „megrontottad”-ot mondtak. Ez Jeruzsálem bűneinek további fokozását fejezi ki: még Sodomát és Samáriát is Jeruzsálem rontotta meg. Erről azonban a bibliai elbeszélés nem tud.) Azonban az Úr ítélőszéke előtt ki kell derülnie annak, hogy Sodoma és Samária „igazabb” Jeruzsálemnél. Ha tehát az Úr megkönyörül Jeruzsálemen, „nénjein” is megkönyörül; hiszen ezt az Ő igazsága kívánja meg. „Jóra fordítja sorsukat” ez a kifejezés legtöbbször Isten népére vonatkozik (Deut 30:3; Zsolt 14:7; 85:2; 126:4; Jer 29:14; 30:18; 31:23), de olykor más népekre is (Jer 48:47; 49:6.39; Ez 29:14). Nemcsak azt jelenti ez, hogy helyreállítja ezeket a városokat az Úr, hanem azt is, hogy kegyelmet nyernek. A bűnös Sodomát és Samáriát „megvigasztalja” az Úr (54. vers). A vigasztalás nem csupán a romok helyreállításából áll – bár ez is fontos (Ézs 51:3; 52:9k.) –, hanem a bűnbocsánat is hozzátartozik (Ézs 40:1k.). Mindez arra mutat, hogy ez az igeszakasz a Jeruzsálem eleste utáni időből való.
A „vigasztalás” készen van Istennél: Azonban a jelenben Isten népének még „szégyenkeznie” kell, „hordoznia kell gyalázatát” (54.58. vers; Ez 34:29; 36:6k.). Ez azt jelenti, hogy a nép elismeri és szégyelli bűnét; nem perlekedik tovább Istennel, hanem elismeri, hogy a súlyos ítélet igazságos volt. Ezen túl azonban Isten népének el kell tűrnie más népek szidalmait, gyalázkodását (Zsolt 44:14k.; 79:4.10; JSir 4:21; Ez 35:15; Abd 12k. vers). Hiszen ez a nép maga is gőgösen emlegette Sodoma bűnösségét (56. vers: „gőgöd napján” = idején). (Az 57. versben „arámok” helyett „edómiak” olvasandó, hiszen az edómiak éltek Izráel szomszédságában, az arámok messze északkeleten voltak.) Ha a bűnbánat igazi, akkor a népek gyalázkodásait is eltűrik, mint Dávid Simei gyalázkodását (2Sám 16:5–14). Erőt ad ehhez a kegyelemért érzett hála és az Úr ígéreteinek megvalósulásába vetett reménység.

Ezék. 16,59–63. Örök szövetséget köt az Úr.
Az 59. vers megokolja Isten súlyos ítéletét. Azért történt ez, mert „megvetetted az esküt (azzal, hogy) megszegted szövetségemet” (így a LXX alapján; a héber szöveg csak „szövetséget” mond). Az Úr magatartása más, mint népéé: Ő „megemlékezik” szövetségéről és „érvényesíti” azt. Kegyelmi szövetség ez, amelyet népe érdeme nélkül, sőt bűneik ellenére köt az Úr (Ez 34:26; 37:26). A szövetségbe befogadja az Úr Jeruzsálem „nénjeit”, Sodomát és Samáriát is (a 61. versben a LXX alapján „amikor befogadom” olvasandó). A 61. vers így folytatódik: „Neked adom őket leányokul”. Ahogyan a falvak, a „leányvárosok” (filia) hozzátartoznak egy-egy városhoz, úgy fog élni Sodoma és Samária Jeruzsálem mellett; hozzátartoznak, mint hajdan a nagy dávidi birodalomhoz csatolt szomszéd államok; de ez a függés már nem lesz megalázó. Ez azonban „nem a te szövetségedből”, a Sínai-hegyen kötött szövetségből következik. Isten kegyelme nagyobb annál, mint amit Izráel megismert belőle. A kegyelem nyitja meg az új, a mélyebb istenismeret lehetőségét: „megtudod, hogy én vagyok az Úr” (62. vers). Amikor bűnbocsánatban részesül a nép, akkor jut bűnbánatra; akkor ébred fel benne a szégyenérzés, és akkor szűnik meg a „száj kinyitása”, az Istennel való perlekedés. A megtérő ember immár önmagát tartja bűnösnek, nem a bűnbocsátó Istent.