Ezékiel - I. RÉSZ

Ezék. 1,1–3. Ezékiel elhívásának ideje és helye.

Más próféták könyveiben is találunk adatokat könyvük keletkezési idejére nézve, pl. Ézs 1:1; Jer 1:1–3; Hós 1:1; Ám 1:1; Mik 1:1; Hag 1:1; Zak 1:1. Ezékiel próféta elhívatásának idejét a 2. versből tudjuk meg: ez Jójákin király fogságba kerülésének az 5. évében, a 4. hónap 5. napján, azaz Kr. e. 593 júniusában történt. Megjegyzendő, hogy a 2. vers Jójákint mondja királynak, ugyanis a helyébe kinevezett Cidkijját nem tartották igazi királynak. Cidkijjá maga is fogságba került Kr. e. 587-ben; utána Jeruzsálemben nem volt király. Jójákin viszont még Kr. e. 561-ben is élt (2Kir 25:27–30). Ezékiel tehát csak Jójákin idejében prófétált. Az 1. versben említett harmincadik év rejtélyes. Origenész a próféta életkorára gondolt. Ezt igazolni látszik Num 4:30: a papi szolgálat 30 éves korban kezdődik, s a papok felszentelése alkalmával megjelenik az Úr dicsősége (Lev 9:6). Akik Origenésznek igazat adnak, úgy gondolják, hogy a fogságban Ezékiel nem gyakorolhatta papi hivatását, ezért az Úr prófétának hívta el. Ez az elmélet azonban nem megbízható, sok más elmélettel együtt, amelyek a 30 év kezdőpontját akarják meghatározni. Valószínűbb, hogy Ezékiel már Jeruzsálemben is pap volt, amit bizonyít a templom és a benne folyó kultusz alapos ismerete.

Ezékiel a pap Búz fia volt. A Búz név már Gen 22:21-ben megtalálható. Búz Ábrahám testvérének, Náhórnak volt a fia; leszármazottai Arábia északi részén laktak (Jer 25:23). Valószínű azonban, hogy Ezékiel Cádók paptól származónak tartotta magát. Az itt említett látomásokat Ezékiel a Kebár-„folyónál” látta. A Kebár tkp. mesterséges csatorna volt, amely az Eufrátesz folyóból Babilon városnál indult ki, délkeleti irányban Uruk város felé haladt, majd a várost átszelve, délnyugat felé újra az Eufráteszbe torkollott. A Kebár-csatorna mellett, a júdai foglyok között „isteni látomásokat” (a LXX csak látomásról beszél) kapott Ezékiel. Megnyílt előtte az ég, mint Mikájehú, Jimla fia és Ézsaiás próféta előtt (1Kir 22:19–23; Ézs 6:1kk.; ld. még Jn 1:51; ApCsel 7:56; 10:11; Jel 1kk. rész). Az Úr keze volt rajta (néhány bibliai kézirat és a LXX szerint „rajtam”), ami prófétai elragadtatást jelent (Ez 3:14.22; 8:1; 33:22; 37:1; 40:1). A látomásokat Ezékiel a gyülekezet jelenlétében kapta. A gyülekezet folyóvíz mellett tartotta istentiszteleteit (vö. Zsolt 137; Dán 8:2; 10:4; Mt 3:16k.; ApCsel 16:13).

Ezék. 1,4–14. A négy mennyei lény.

A prófétai látomás Ezékiel elhívatását tartalmazza. Szövege nem teljes egészében Ezékieltől való, későbbi magyarázó toldások is vannak benne. Egyik része látomás (vízió), másik része az Úr igéje (audíció). A látomás elbeszélésében az Úr megjelenése (teofánia) nehezen fordítható, mert a próféta maga is nehezen fejezte ki magát. Ismételten küzdött a látomás leírásánál: „alakja”, „külseje”, ill. „megjelenése olyan, mint…” Különösen tartózkodó magának Istennek a leírásában (27k. vers).

Isten megjelenését erős, északról jövő szélvihar kíséri (1Kir 19:11; Jób 38:1; 40:6; Zsolt 18:11). Ókori keleti hit szerint északon van az istenek hegye (Jób 37:22; Ézs 14:13). A Zsolt 48:3 szerint a Sion-hegy a Cáfón-hegy csúcsán van. A cáfón szó északot is jelent. Az Úr megjelenését sűrű (vihar)felhők és tűz(villámok) kísérik (Ex 19:16; Zsolt 18:10–13; 77:18; 97:2). Ebben a képben többféle hagyomány ötvöződik. Tüzes fáklyáról Ábrahám történetében olvasunk (Gen 15:17), villámlásról és mennydörgésről Ex 19:18-ban, a Sínai-szövetség történetében; sőt már Baalt is villámokat szórva, kerúb(ok) hátán ábrázolták (1Sám 4:4; 6:2; Zsolt 18:11). A „járkáló”-cikázó tűz az Édenkertet őrző kerúbokra emlékeztet (Gen 3:24). A tűz közepén levő „ezüstös csillogás” egy, az ókorban nagyon értékes ötvözet fénye (a héber szöveg szerint „szeme”). Plinius szerint ennek 4/5 része aranyból, 1/5 része ezüstből volt. Az 5kk. versben említett lények nem kerúbok (Ez 10:2 későbbi értelmezés), mivel a kerúbok nem ember alakúak (még ha szfinxszerűen, emberi fejjel is ábrázolják őket), hanem oroszlánhoz vagy bikához hasonló testük van. Itt pedig ember alakú lényekről beszél az 5. vers – és semmiféle bibliai kézirat nem mond mást. A négyszárnyú és ember alakú lények babiloni képeken az égboltozat négy sarkát tartják (vö. 22. vers). Vagy a kiterjesztett két felső szárny tartja a lapos vagy domború tetőként ábrázolt égboltozatot, vagy a felfelé kinyújtott kezek. A két felső szárny olykor emberi kezekben végződik. A két alsó szárny rézsútosan lefelé áll, s a négy szárny így nagyjából X alakban helyezkedik el. A 7. vers szerint a lények bikalábúak (ld. a héber szöveg kritikai apparátusát!). Ezt erősíti meg a párhuzamos kifejezés: mint a bikaborjú lábfeje. A 10. vers úgy értendő, hogy a lényeknek jobboldalt is két arcuk volt, baloldalt is. Ilyen ábrázolások bőven maradtak ránk abból a korból. Egy nyakon két fej jobbra néz (egyik fej a másik alatt), kettő pedig balra. Az emberarc az értelmet, az oroszlánarc a királyi méltóságot, a bikaarc az erőt, a sasarc pedig a gyorsaságot fejezi ki. A 11. vers első szavát („és arcuk”) a LXX nem tartalmazza; itt ui. már a szárnyakról van szó. Az, hogy két szárnnyal testüket (szeméremrészüket) takarták be, Ézs 6:2 hatását mutatja. Ézsaiás is a trónuson ülő Urat láthatta, mint Ezékiel. A 9. és 12. vers szerint a mennyei lények bármilyen irányban tudtak menni, nem kellett megfordulniuk, mert a „lélek” irányította őket. A héber nyelvben a ruah szó jelentése „szél” és „lélek” is lehet. A négy mennyei lény a négy világtáj Urát, az egész világ Urát szolgálja. A négyes szám a teljességet fejezi ki (Zak 2:1.4.: négy szarv; Dán 2. és 7. rész: négy világbirodalom). A 13k. vers visszakanyarodik a 4. vershez: az Úr megjelenését kísérő tüzes parázsról (Zsolt 18:9; Ez 10:2), égő fáklyákról (Gen 15:17), villogó (tkp. ide-oda járó) tűzről beszél (vö. Gen 3:24). (A 13. vers elején szövegromlás található: „alak” helyett a LXX alapján „közepén” olvasandó.)

Ezék. 1,15–21. Az Úr trónját hordozó kocsi.

Ezek a versek Ezékiel tanítványaitól származó kiegészítések. A négy élőlény mellett egy-egy (fél)drágakőből levő, fénylő kerék volt. Bár nincs szó arról, hogy ezeket tengelyek kötötték össze, bizonyos, hogy ezek az Úr trónját hordozó kocsihoz tartozó kerekek. Napnak szentelt kocsikról és lovakról mint az asszír csillagimádat kellékeiről olvasunk 2Kir 23:11-ben is. Asszíriából két- vagy négykerekű harci kocsik képei maradtak ránk; a kocsiban valamelyik istenség áll. Idegen eredetű az a szokás is, hogy vízzel teli négykerekű kocsit húztak végig a szántóföldeken „esőcsinálás” céljából (vö. Zsolt 65:12b). (A jeruzsálemi templomban levő tíz mosdóállványnak is voltak kerekei, 1Kir 7:27–30. Mennyei harci kocsikról olvasunk 2Kir 6:17-ben, Zsolt 68:18-ban és Zak 6:1–3-ban.) A kerekeken levő „szemek” hátterében a kerekek abroncsait szegélyező szegek állanak. Itt átvitt értelemben arra kell gondolnunk, hogy a trónon ülő Úr mindent lát. „Mindegyik kerék közepében egy másik kerék látszott”: ezt a régebbi írásmagyarázók úgy értették, hogy az egyik kerékben – azzal derékszöget képezve – ott volt a másik kerék. Valóban ismerünk is olyan ábrázolást, melyen az istenség egy gömbön áll, és a gömböt átlós alakban két kerék-forma szeli át, itt azonban inkább olyan kerékre kell gondolnunk, amelynek nincsenek küllői, hanem az abroncs kettős, igen vastag, és a pereme felé keskenyedik. (Valójában ez a kerék egyik legrégibb formája.) A 9. és 12. vers gondolatát megismétli a 19–21. vers: az élőlényeket is meg a kerekeket is egy központi erő, a lélek irányította.

Ezék. 1,22–28. Az Úr dicsőségének a megjelenése.

A 22. vers végén (fejük felett) helyesebb a LXX szövege: „szárnyaik felett”, hiszen az asszír-babiloni képeken ember alakú, négyszárnyú lények tartják az égboltozatot (vö. 11. v.). Az égboltozat olyan, mint a jég „szeme”, csillogása. A jég Palesztinában ritka és félelmes jelenség, mely az akkori hiedelem szerint Isten leheletéből keletkezik (Jób 37:10; Zsolt 147:16–18). A boltozatot szilárdnak és nagyon erősnek gondolták. Hitük szerint ez őrzi meg a földet attól, hogy lezúduljon az égi óceán vize (Gen 1:6–8). Erre helyezte a teremtő Isten az égitesteket (Gen 1:14–18). Régi hagyomány szerint Izráel Istenének „lába alatt zafírkőféle volt” (Ex 24:10). A héber szappír szó (26. v.) azonban nem zafírt jelent, hanem lazúrkövet (lapis lazuli). Ez a mai Afganisztán északi részén található sötétkék kő, kisebb-nagyobb fehér foltokkal és aranyszínű pettyekkel. Kedvelt fizetőeszköz és templomoknak szentelt ajándék volt. Templomok és paloták mennyezetét ezzel díszítették. Ex 24:10 szerint Isten a lazúrkőlapokból készült boltozaton állt. Ez 1:22.26 szerint a jegesen csillogó boltozat fölött még trón is volt, és ez készült lazúrkőből. A 23. vers Ézs 6:2 hatását mutatja. A szeráfok szárnyai elfedik a testüket, az Úr iránt való tiszteletből. A 24–25. vers a 8–12. vers mondanivalóját azzal bővíti ki, hogy a négy lény szárnyainak zúgása hatalmas volt (vö. Ez 43:2). A trónon ülő Úr emberi alakban mutatta meg magát (Ex 24:9k.; 1Kir 22:19; Ézs 6:1; Jer 1:9; Ám 7:7; 9:1). Alakja élesebben rajzolódott ki derekától fölfelé. Olyan volt, mint az ezüsttel ötvözött arany csillogása (ld. a 4. vers magyarázatát). A 27. vers második fele: „olyan volt a külseje, mint a tűz, és fénysugár volt körülötte”, a trónon ülő Úr alakjának deréktól lefelé levő részére vonatkozik. Ez kevésbé pontosan körvonalazható, bizonyára a széles palást miatt. Ókori keleti képeken ugyanis a mennyboltozatot két kiterjesztett szárny formájában is ábrázolják, rajta az istenséggel, aki deréktól felfelé ember alakú és emberarcú, deréktól lefelé pedig széles, esetleg madártollakhoz hasonló palást borítja. A 28. versben már a szivárvány ragyogásához hasonlítja a próféta az Úr körül levő fényözönt. „Ilyen volt Isten dicsőségének az alakja” mondja a 28. vers. A próféta eddig is csak bátortalan hasonlatokban beszélt, küzdve annak kifejezésével, amit látott. Végül kiderül, hogy nem is magát az Urat látta, csak az Ő dicsőségét. Ez a dicsőség jelent meg a pusztai vándorlás idején a Sínai-hegynél, amikor az Úr kijelentette magát (Ex 24:15–18). Megjelent akkor is, amikor a nép zúgolódott (Ex 16:10; Num 14:10; 17:6–15; 20:6). Itt, Ez 1:28-ban azért jelenik meg az Úr, hogy Ezékielt elhívja prófétának. Az Úr dicsőségének látványa annyira lenyűgözi és hatalmába keríti a prófétát, hogy a földre borul. Ekkor szólítja őt meg az Úr.

Ezék. II. RÉSZ

Ezék. 2,1–7. Ezékiel prófétai küldetése.

A lenyűgöző látvány hatására, és különösen az Úr szavának hallatára, Ezékiel arcra borult (1:28). Az Úr ekkor megszólította őt. Előfordult az is, hogy az Úr a nevén szólította valamelyik prófétáját (1Sám 3:10; Jer 1:11; 24:3; Ám 7:8; 8:2), de Ezékielt „emberfiának” nevezi. Ez a megszólítás az ember gyengeségét és gyarlóságát fejezi ki (Jób 25:6; Zsolt 8:5), és 93 alkalommal fordul elő Ezékiel könyvében. Az Úr először azt parancsolja Ezékielnek, hogy álljon talpra. Az Úrral mint trónján ülő királlyal szemben a szolgáknak csak állniuk szabad. De már ennek az egyszerű parancsnak a végrehajtásához is a lélek erejére van szüksége Ezékielnek. Felállva az Úr beszédét hallja (a dábar ige hitpael formája [middabbér] későbbi, ünnepélyes a megszokott piel participium helyett): „Én elküldelek téged!”. Ezékiel prófétai küldetésben részesül (Ex 3:10–15; Ézs 6:8; Jer 1:7–10). Jaj annak, akit nem küldött az Úr, de ő mégis „fut” (Jer 23:21; 27:15; 28:15; 29:9). A 3. vers szerint „lázadó nemzetekhez” küldi Ezékielt az Úr, de azonnal kiderül, hogy ez Izráelt jelenti. Ez az a nép, amely, „atyáival együtt”, sok nemzedéken át hűtlen volt és fellázadt az Úr ellen (Jer 2:4kk.; Ez 20:1–32; 23. rész; Hós 11:1kk.). A mai napig”: a próféta idejében is kemény a szívük. Hiába fog szólni a próféta mint az Úr követe (a 4. vers végén az ún. „követmondás” áll), ők vagy hallgatnak rá, vagy nem (5. vers). Ez azt jelenti, hogy az ige hallgatói szabadon döntenek. Dönthetnek az ige mellett is, de a prófétának tudnia kell, hogy a nép szíve kemény. Nem akarnak hallgatni az Úrra (Ézs 30:9; ApCsel 7:51). Majd csak akkor hiszik el a prófétai igét, ha az beteljesedett (Deut 18:21k.). Akkor majd „megtudják, hogy próféta volt köztük” (2Kir 5:9; Ez 33:33), aki valóban az Úr szavát hirdette. Egyelőre azonban szúrós tövisekhez hasonlítja népét az Úr, s a prófétának skorpiókon kell ülnie (6. v.). Mindkét hasonlat a prófétát érő támadásokat fejezi ki. Nagy szüksége van az érzékeny és sebezhető lelkű prófétának az Úr segítségére, az erősítő Igére: ne félj, ne rettegj! Mert igaz ugyan, hogy ez a nép „engedetlenség háza” (a „ház” szó babiloni hatást mutat; a héber nyelvben inkább „engedetlenség fiai” lenne megszokott); de a próféta nem hátrálhat meg, és nem hagyhatja abba az Úr Igéjének hirdetését.

Ezék. 2,8–10. Parancs az irattekercs megevésére.

A 8. verssel kezdődő igeszakasz a 3. rész 3. verséig tart. Az Úr óvja a prófétát attól, hogy elkezdjen félni a néptől, megtagadja hivatását és maga is engedetlenné váljék (vö. Jer 1:17: „Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg általuk”; és Jer 15:19: „Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk”). Ezékielnek maga az Úr adja szájába az Igét csakúgy, mint Jeremiásnak (Jer 1:9). Az Ige erősebb a nép engedetlenségénél; olyan az, mint a tűz, mint a sziklazúzó pöröly (Jer 23:29). Ezt külön is nyomatékossá teszi az, hogy az Ige már írott Ige. Ezékiel ismerte az előtte élt próféták iratait. Bizonyára tudott arról, hogy a Jeremiás próféciáit tartalmazó tekercset tűzbe dobta Jójákim király (Jer 36:23). Ez tíz évvel Ezékiel elhívása előtt történt (Kr. e. 603–602-ben). Ezékielnek meg kell ennie (látomásban) a könyvtekercset (vö. Jer 15:16: „ha eljutott hozzám Igéd, én élveztem” – tkp. „ettem”). Ahogyan az ételt befogadja, magáévá teszi az ember, úgy kell azonosulnia a prófétának a kapott Igével. Pedig ez az Ige egyelőre (Kr. e. 587-ig) Jeruzsálem pusztulását jövendöli meg. A könyvtekercsnek csak a belső oldalára szoktak írni, de ennek mindkét oldala csupa ítélethirdetés.

Ezék. III. RÉSZ

Ezék. 3,1–3. Folytatás.
Ezekben a versekben folytatódik az Ez 2:8-ban kezdődött igeszakasz. Az 1. vers egyik mondata mögött Jer 15:16 áll: „Edd meg, amit itt találsz”. A prófétának az Úr parancsára meg kell ennie az irattekercset. Bár annak tartalma a Jeruzsálemnek szóló kemény ítélet, íze mégis édesnek tűnik. Több példa is van arra, hogy az eksztatikus állapotba került embernek ennie kell, és az ételt édesnek érzi. Az ókor embere lehetségesnek tartotta azt, hogy az étel lelki és szellemi erőket is közöl (Gen 3:5.22; 27:4). Akit az Úr prófétává tesz, azzal Igéjét is közli (Ex 4:12; Ézs 6:6k.; Jer 1:9k.).

Ezék. 3,4–11. Ezékielt erőssé teszi az Úr.
Itt újra a próféta küldetéséről olvasunk, mint Ez 2:3kk.-ben. „Igéimet”, az Úr beszédét kell hirdetnie, nem a saját gondolatait. Izráel (ez a szó a fogságban élő népre vonatkozik) nem érthetetlen beszédű, amilyenek az asszírok voltak (Ézs 28:11; 33:19), és nem „nehéz nyelvű”, amilyen Mózes volt (Ex 4:10). Bár a babiloni foglyok környezetében éltek más nyelvű népcsoportok is, akik nem értenék a próféta beszédét, mégis „ezek hallgatnának rád” (6. vers). Jobbak ők Izráelnél, amely „nem akar hallgatni rád” (7. vers). Emögött még nagyobb bűn áll: Istenre nem akarnak hallgatni (7. vers; Ézs 30:9.15). Kemény a homlokuk (Ézs 48:4; Jer 5:3), mint a szégyentelen parázna nőé (Jer 3:3). Már a Deuteronomium is keménynyakúnak nevezte a népet (9:6.13; 31:27), ezért a próféta „homlokát” is gyémántkeménnyé teszi az Úr. A prófétának nem szabad a dacos és engedetlen néptől félnie (Jer 1:17–19). Bár ő csak „emberfia”, azaz testileg-lelkileg gyenge és törékeny lény, figyelnie kell az Úr Igéjére, szívébe kell fogadnia azt; mert az Úr újra meg újra szólni fog hozzá. Azért kell figyelnie, hogy továbbadhassa az Igét. A 11. vers világosan kimondja; hogy Ezékielnek a babiloni foglyok között kell szóbeli igehirdetést végeznie; tehát nem csupán könyvet kell írnia. A gyenge, törékeny lelkű prófétát maga az Úr teszi képessé a szolgálatra, és neki saját természetét megtagadva engedelmeskednie kell az Úrnak. Az Ige befogadása vagy elutasítása már a hallgatókon múlik (Ez 2:7).

Ezék. 3,12–15. A próféta megdöbbenése a látomás után.
Az Úr Lelke felemelte és visszavitte a foglyokhoz a prófétát. Ez azt jelenti, hogy vége lett az eksztatikus állapotnak. Még hallotta a mennyei élőlények szárnyainak hatalmas zúgását és a kerekek robaját, de már csak a háta mögött, amikor „felemelkedett (a bárúk helyett berúm olvasandó – ld. krit. app.) az Úr dicsősége a maga helyéről” (12. vers). A látomásban a próféta úgy érezte, hogy maga is megy, és Tel-Abíbba ér. Héberül ez Kalász-dombot jelentene; babiloni jelentése „áradás-halom”, ami utal arra, hogy az Eufrátesz folyó áradása sokszor károkat is okozott. Ilyen vidékre telepítették a foglyokat, hogy műveljék meg a sivár területet. A látomás testileg is úgy igénybe vette a prófétát, hogy szinte dermedten ült közöttük, meg sem szólalt hét napon át.

Ezék. 3,16–21. Ezékiel őrállói hivatása.

A 15. és 16. vers között a másolók hézagot hagytak. Ez jól jelzi, hogy a 16. vers már új igeszakaszt vezet be, ami megszakítja az összefüggést Ez 3:16a és 3:22kk. között. A próféta őrállói hivatásáról szóló kijelentés Ez 33:1–9-ben található és Kr. e. 567 utáni időből való. A könyv szerkesztője azért helyezte ide a könyv elejére ezt, mert az volt a meggyőződése, hogy Ezékiel kezdettől fogva lelkigondozója volt népének. Valójában azonban Jeruzsálem elestéig csupa ítélethirdető próféciát mondott (Ez 2:10).

A próféta „őrálló” (2Kir 9:17; Zsolt 5:4; Ézs 21:6; 62:6; Jer 6:17; Hab 2:1). Az őrnek az a dolga, hogy figyeljen, és ha ellenség közeledik, fújjon kürtjébe. A próféta az Úrtól hallott Igével figyelmezteti népét (17. vers). A következő versek négy esetet sorolnak fel. 1. Ha a próféta elmulasztja a figyelmeztetést, nemcsak a bűnös hal meg, hanem a próféta is. 2. Ha figyelmeztette a bűnöst, de az nem tér meg, csak a bűnös hal meg, a próféta nem. 3. Ha az igaz „tér meg” (negatív értelemben: eltér igazságától), és a próféta nem figyelmeztette, mindketten meghalnak. 4. Ha figyelmeztette őt a próféta és ő megtér, mindketten életben maradnak.

Ez a négy eset Ez 18:1–32 és 33:1–20 alapján magyarázandó. Fontos itt az egyéni felelősség gondolata: minden ember személyesen felelős tetteiért. Isten nem aszerint ítéli meg az embert, hogy jó cselekedetei vagy bűnei vannak-e túlsúlyban. Ő a mindenkori jelent nézi. Bármelyik óra döntő lehet! A bűnösnek módja van a megtérésre; Isten ui. azt akarja, hogy az ember éljen (18. vers; vö. Ez 18:23.32). De az igaznak is módja van a „megtérésre”, éspedig rossz értelemben: „igazsága” elhagyására. Ha ezt teszi, az Úr „buktatót” tesz elé (Ézs 8:14; Jer 6:21). Ez már az ítélethez tartozik: a rossz döntés után jön a „bűn botlása” (Ez 7:19; 14:3.7; 18:30), a további bukások sora (Róm 1:26.28). De nem ez az Úr igazi akarata. Éppen azért küld prófétát, mert Ő életet akar.

Ezék. 3,22–27. A próféta bezárkózik házába és megnémul.
Ez az igeszakasz a 15. vers folytatása. Az Úr „keze” volt a prófétán, ami prófétai révületet, eksztázist jelent (Ez 1:3; 3:14; 8:1; 33:22; 37:1; 40:1). Csakis így láthatta az Úr dicsőségét, ugyanúgy, mint a Kebár-csatornánál. A próféta megint leborult, és a Lélek megint talpra állította (vö. Ez 1:28; 2:2). Ekkor következett a szóbeli kijelentés: a prófétának be kell zárkóznia házába. A 25. vers szerint Ezékielt meg fogják kötözni, hasonlóan a kalodába zárt prófétákhoz (Jer 20:2k.; 29:26). Nem értesülünk arról, hogy ez valóban megtörtént-e. Tény az, hogy ideiglenesen az Úr némaságra ítélte a prófétát: abba kellett hagyni a dorgáló, ítélethirdető próféciát egy időre. De ez nem a próféta szolgálatának egész első korszakára vonatkozott (Kr. e. 593–587), csak Jeruzsálem ostromának idejére: ezalatt az Úr már nem szólt, mert az ítéletet már nem lehetett megállítani. Ezt fejezte ki a próféta első jelképes cselekedete, a hallgatás, ami Jeruzsálem elestéig tartott (Ez 24:28k.; 33:21k.).

Ezék. IV. RÉSZ

Ezék. 4,1–3. Jeruzsálem jelképes ostroma.

A prófétának azt parancsolja az Úr, hogy tegyen maga elé egy még ki nem száradt agyagtéglát, és íróvesszővel vésse rá Jeruzsálem alaprajzát. Az agyagtégla Babilónia jellegzetes építőanyaga volt (Gen 11:3). Jó néhány olyan agyagtégla maradt ránk, amelyen valamelyik város alaprajza látható. Ezékielnek jelképesen ostromolnia kellett a téglát, korának hadviselési módszerét utánozva. Először ostromfalat kellett építenie (2Kir 25:1; Jer 52:4; Ez 17:17; 21:27; egyes magyarázók ezt ostromtoronynak gondolják). Az ostromfal körülveszi a várost, s így a fal tetejéről szemmel lehet tartani a védőket. Az ostromló sereg nagyságát mutatja, hogy a 2. vers több táborról beszél; ezeket sáncok és árkok kötötték össze egymással. A „sánc” meredeken vezetett a várfal felső részéig, és arra való volt, hogy a faltörő kosok ezen jussanak el a várfalig. A sáncot deszkafal védelme alatt szokták építeni, mert a védők köveket és égő fáklyákat dobáltak a támadókra. A faltörő kos hatalmas kocsi, mely tele volt harcosokkal. A kocsi oldalát és tetejét deszkázat védte, és maguk a harcosok hajtották a vár faláig. A kocsi elején hatalmas gerenda volt, melynek végét fém borította; ezzel lehetett a város kapuját vagy falát betörni. A faltörő kosban levő katonák a várfal magasságában vették fel a harcot a védőkkel. A város „körül” voltak a faltörő kosok: a nagy sereg számos faltörő kossal támadt. Valószínű, hogy ezeket Ezékielnek a tégla körül a földbe kellett rajzolnia (karcolnia; nem pedig kicsiben, modellszerűen megépítenie). A 3. vers szerint Ezékielnek vas sütőlapot kellett tartania maga elé. Ilyen sütőlap minden háztartásban volt: ezen sütötték a kenyeret úgy, hogy kövekkel alátámasztották és tüzet gyújtottak alatta, majd a lepény alakú kenyeret a sütőlapra helyezték (Lev 6:14; 7:9). A jelképes cselekedetnek ez a része azt jelenti, hogy az Úr és Jeruzsálem közt válaszfal van. Most már nincs helye közbenjáró prófétai imádságnak: nem fog megmenekülni a város, mint Kr. e. 701-ben. Nem lehet tovább reménykedni az Úr könyörületében. Ahogyan Ezékielnek mereven a téglára kellett néznie, úgy Isten is ellenségesen tekint Jeruzsálemre. Ezékiel itt Isten cselekedetét jelzi; a tégla ostroma „jel”, amely éppen olyan biztosan beteljesedik, mint a prófétai Ige. Ide tartozik még a 7. vers is a következő igeszakaszból, amely szerint a prófétának karját megmeztelenítve, ruhája ujját feltűrve kellett ostromolnia a Jeruzsálemet jelképező téglát. A kar kinyújtása fenyegetést fejez ki (Ézs 52:10). Különös és megdöbbentő szimbolikus cselekedet volt ez; a prófétának azt is vállalnia kellett, hogy nevetségessé válik miatta.

Ezék. 4,4–8. Ezékiel jelképesen bűnhődik népéért.
Ennek a szimbolikus cselekedetnek a szövege nem mindenestül Ezékieltől való. Ő arra kapott parancsot az Úrtól, hogy feküdjön a bal oldalára, és úgy hordozza Izráel büntetését; Izráel ui. „baloldalt”, északon fekszik. Ezután feküdjön a jobb oldalára, és hordozza Júda büntetését; Júda „jobboldalt”, délen fekszik. A 4. vers szövege így hangzik: „Te pedig feküdj a bal oldaladra, és helyezd arra Izráel házának büntetését”. Mivel nem lehetséges valamit arra az oldalra tenni, ami alul van, a szöveg javításra szorul, pl. „vedd magadra” (új fordítású Biblia). Mások törlik az „arra” szót.
Izráel büntetését a LXX szerint 190 (vagy 150) napig kell „hordoznia” a prófétának, Júda büntetését pedig 40 napig. A két szám nem egyezik a történelmi eseményekkel, hiszen Izráel elestétől Júda bukásáig csak 135 év telt el (Kr. e. 722–587). Júda büntetése sem 40 évig tartott; a hazatérés Kr. e. 538-ban kezdődött. Mégis a LXX számadatait tartják valószínűbbnek; Ezékiel Jeruzsálem eleste előtt még nem tudta pontosan a szabadulás idejét, és kerek számban fejezi ki azt, hogy egy emberöltőnyi időnek kell eltelnie. (A babiloni birodalom uralkodásának ideje 70 év, Jer 25:11; 29:10-ben.) A 40 év a pusztai vándorlás ideje, egy nemzedéknyi idő (Num 14:33k.), és Egyiptom büntetésének ideje is ennyi (Ez 29:10k.). Izráel és Júda büntetésének ideje Ezékiel hite szerint egyszerre fog letelni (Ez 37:15–23). A LXX fordítói itt régebbi héber szöveget használtak, ui. a mostani héber szöveg már 390+40 napról beszél. Ez sem pontos, hiszen az ország kettészakadásától Jeruzsálem pusztulásáig 335 év telt el (Kr. e. 922–587). A háttérben papi számítási mód áll: Ex 12:40k. szerint „Izráel fiai 430 esztendeig laktak Egyiptomban”. Ennyi időnek kell eltelnie – 390+40 évnek – az új exodusig is. Ez a szám ún. gematriával is kijön: az „ostrom napjai” szavak betűinek számértéke 390. De a gematria későbbi módszer; ezenkívül a 390-es szám Izráel büntetésére vonatkozik, nem Jeruzsálem ostromára. (A 7. verset az 1–3. vers magyarázatánál tárgyaltuk; a 8. vers pedig 3,24kk.-hoz tartozik.)

Egyes írásmagyarázók megjegyzik, hogy aligha lehetséges 390+40 napig kinyújtott karral, felgyűrt ruhaujjal és megkötözve feküdni. De nem is a számok pontos meghatározása fontos, hanem az, hogy a prófétai szolgálathoz hozzátartozik a próféta személyes sorsa, a prófétai szenvedés is, nemcsak a szóbeli és írásbeli igehirdetés. Ezékiel szenvedése még nem helyettes elégtétel; nem teszi feleslegessé népe szenvedését. De ez a szenvedés már előre mutat a büntetést elhordozó, népe javáért szenvedő Szolgára (Ézs 53).

Ezék. 4,9–17. Az ostrommal együtt járó nélkülözések ábrázolása.

Ezékiel arra kapott parancsot, hogy többféle magból készítsen magának kenyeret. A hangsúly nem azon van, hogy a többféle mag összekeverése tisztátalanságot okoz (vö. Lev 19:19; Deut 22:9–11), hanem azon, hogy az ostromlott Jeruzsálemben éhínség lesz, s így az alacsonyabb értékű növényekre is szükség lesz. (A 9. vers második fele visszamutat a 4–8. versre.) De még ebből a kenyérből is csak keveset szabad naponta megennie a prófétának; 20 sekel súlya 230 gramm (más számítás szerint 291 gramm). A vízből naponta megiható egyhatod rész hín 1,01 liter. A szűkös ételt és italt a nap meghatározott órájában kell a prófétának elfogyasztania. Jeruzsálem ostroma idején különösen akkor lett súlyos az éhínség, amikor az ostromlók legyőzték a Jeruzsálem segítségére siető egyiptomi sereget (Jer 37:5–10; vö. JSir 2:20; 4:3–5).

A 12–15. vers már nem az ostrommal együtt járó nyomorúságról beszél, hanem arról, hogy az idegen országban az étel is tisztátalan (1Sám 26:19; Hós 9:3; Ám 7:17). Tisztátalannak számított a vadállat által széttépett és az elhullott állat (Ex 22:30; Lev 7:24; 17:15; 22:8; Deut 14:21; Ez 44:31), és tilos volt a kétnaposnál régebbi áldozati hús megevése is (Lev 7:18; 19:7). Ezékiel mint pap pontosan megtartotta ezeket a tisztasági törvényeket. Feljajdult, amikor az Úr azt parancsolta neki, hogy emberi ürüléket használjon tüzelőnek kenyérsütés céljából. Az Úr méltányolta prófétája kérését és megengedte, hogy szárított marhatrágyát használjon. Ezek a versek azt bizonyítják, hogy tévesen gondolták Ezékielt lelki betegnek, aki undorító ételt eszik; a lelki beteg ui. nem undorodik ilyen ételtől. A próféta viszont ép és egészséges ítélőképességről tesz bizonyságot. Másrészt az is felismerhető itt, hogy még a fogságban is lehet „tisztán”, Istennek tetszően élni. Isten itt is „egy kissé szentélye” népének (Ez 11:16). Bár korlátozott lehetőségek között, de mégis lehet Neki szolgálni.
16–17. vers hátterében Ez 12:17–20 áll. A próféta remegése és aggódása jelképezi és ábrázolja az otthon maradottak sorsát. Az Úr „eltöri a kenyér botját” kijelentés megértéséhez tudni kell, hogy a lepény alakú kenyerek maradékát falba vert cövekekre szúrták. De ha nem lesz kenyér, felesleges lesz a kenyér botja is (Lev 26:26; Zsolt 105:16; Ézs 3:1). A 17. vers a Papi irat szóhasználatát mutatja: a büntetés olyan nagy lesz, hogy a nép „elsorvad” (szó szerint: „megrothad”) miatta (Lev 26:39). A bűnt büntető, igaz Isten áll a történelmi csapás mögött.

Ezék. V. RÉSZ

Ezék. 5,1–4a. Ezékiel parancsot kap haja és szakálla levágására.
A haj és szakáll levágása a gyász jele volt (Deut 14:1; Ézs 15:2; Jer 16:6; 41:5; 48:37), és egyúttal a megszégyenítés jelének is számított (2Sám 10:4k.). A parancs hátterében Ézsaiás jövendölése áll: az asszír hadsereget borotvának használja az Úr, mellyel kopasszá teszi az országot (Ézs 7:20). Ezékielnek kardot kell használnia borotvaként. Jelképes cselekedetével személy szerint is részt vesz abban a megaláztatásban és megszégyenülésben, amely népét éri. A papi tisztséggel együtt járó pontosságnak felel meg az, hogy a levágott hajat és szakállt három részre kell osztani. Harmadrészét a „város”, ill. az azt jelképező tégla közepén kell elégetni (Ez 4:1); harmadrészét szét kell vágni a „város” körül, harmadrészét pedig szét kell szórni a „szélbe”, a levegőbe. [A LXX harmadrész helyett negyedrészt mond a 2. versben és az egész fejezetben. A 2. vers a LXX-ban „az ostrom napjai” szavak után többletként a következő szavakat tartalmazza: „és vedd a negyedrészét és égesd el annak a közepén; és a negyedrészét (ti. vágd össze)”. Ez a mondat tkp. megismétli az előzőt, nem mond semmi újat. A LXX az Ez 14:12–23-ban levő négyféle csapásra gondolt.]

A prófétának szóló parancs után az Úr saját cselekedete következik: „kardot ürítek utána”, azaz kihúzott karddal üldözöm. Ez a mondat arra mutat, hogy még Jeruzsálem pusztulása után is utoléri az ítélet a megmenekültek egy részét: hiába menekülnek Egyiptomba (Jer 43:8–13).
A 3–4a. vers későbbi. Eszerint a haj és a szakáll harmadik részét, a „szélnek szórt”, idegen országba jutott menekülteket is újabb ítélet fogja érni. Egy darabig védve lesznek: be kell kötnie őket Ezékielnek a ruhája sarkába, mint valami erszénybe (1Sám 25:29; Hag 2:12); de ők sem menekülnek meg mindnyájan: az Úr ui. egyenként ítéli meg gyülekezete tagjait. Így dönti el, ki való életre és ki halálra (Ez 20:33–38).

Ezék. 5,4b–17. A jelképes cselekedetek magyarázata.
A 4b vers „belőle jön ki tűz” szavai a LXX-ban nincsenek meg; a 19:14 alapján kerültek ide. Helyette a félvers így hangzik: „És mondd Izráel egész házának” (ld. krit. app.). Az Úr kijelentése így kezdődik: „Ez Jeruzsálem”; vagyis Jeruzsálemmel ugyanaz történik, mint ami Ezékiel hajával és szakállával történt. Pedig Jeruzsálem a föld közepe, „köldöke” (Bír 9:37; Ez 38:12; vö. Ézs 19:24; 31:9). Ez a gondolat nem Izráel nemzeti büszkeségét fejezi ki, hanem az Úr szuverén akaratát: ahol az Úr temploma van, az a világ legfontosabb, „legmagasabb” helye (Zsolt 48:3; 68:16k.; 87:1–7; Ézs 2:2). De Izráel ezt nem becsülte meg. Fellázadt az Úr törvényei ellen, nagyobb gonoszságot követett el, mint a pogányok. A 7. vers vége így szól: „és a körülöttetek levő pogányok törvényei szerint nem cselekedtetek”. A „nem” szót 30 bibliai kézirat nem tartalmazza; ez későbbi toldás, mely fokozni akarja Izráel bűnét. A pogányoknak is megvoltak a maguk törvényei, ismerték az alapvető erkölcsi törvényeket (Gen 9; Ám 1. és 2. rész; a törvény bele van írva a szívükbe Róm 2:14k.). A pogányok bűneinél azáltal követett el nagyobb bűnt Izráel, hogy elhagyta Istenét (Jer 2:1–13). Ez az az „utálatosság”, melyet megítél az Úr (ők. vers): „Íme, én ellened fordulok”. Ez ún. párviadalra hívó formula (Ez 13:8.20; 21:8; 26:3 stb.). Most már nem fogja az Úr megvédeni Jeruzsálemet, ahogyan Kr. e. 701-ben tette (2Kir 19:32–37), hanem „különös” és félelmes dolgot tesz (Ézs 28:21): végrehajtja az ítéletet. Fokozza az ítélet súlyosságát az, hogy a népek szeme láttára történik; Izráelnek a népek előtt kell szégyenkeznie. A 10. vers az ostromlott és kiéheztetett Jeruzsálem iszonyú nyomorúságáról beszél: a kannibalizmusig süllyedtek (Lev 26:29; Deut 28:53–57; Jer 19:9; JSir 2:20; 4:10). Az ítélet legfőbb okát a 11. vers nevezi meg: „tisztátalanná tették szentélyemet!” Ezt a gondolatot Deutero-Ézsaiás is átvette (Ézs 43:28). Ézs 7:20 szerint az Úr esküvel ígéri meg („élek én”; esküformula), hogy az „ellenség kardjával mint borotvával nyírja le az országot”. A templomban elkövetett négyféle bálványimádásról Ez 8 számol be. Valóban rendkívüli dolog, ha az Úr most nem szánakozik és nem könyörül népén (11. vers), hiszen az Ő „neve”, isteni természete éppen az irgalom, a könyörület, a türelem, a szeretet és a hűség (Ex 33:19; 34:6). A 12. vers az 1–2. versre mutat vissza, úgy azonban, hogy nem három csapásról beszél, hanem négyről: pestisről, éhínségről, fegyverről és szétszóratásról (vö. Ez 14:21). Még azokat is üldözi az Úr kardja, akik fogságba kerültek (Jer 9:15; 15:9; Ám 9:4). A kemény ítélet oka az Úr jogos haragja, célja pedig: „tudják meg, hogy én, az Úr, szóltam”. Az Úr Igéje történelemformáló erő (Ez 6:10; 12:25; 17:24; 22:14). A büntetés, az ítélet is azt a célt szolgálja, hogy az Úr dicsősége nyilvánvaló legyen. A 14k. vers szerint az ország „romhalmazzá, gyalázattá, szidalommá, fenyítéssé és megdöbbenéssé” lesz. Itt abstractum pro concreto értendő: az ország (fent) gyalázat és szidalom tárgya, az isteni fenyítés bizonyítéka, megdöbbenés oka lesz a népek előtt. A büntetéshez Izráel megszégyenülése is hozzátartozott (Zsolt 44:14–17; 74:10; 79:4.12). A 16–17. vers nem is négyféle büntetésről beszél, hanem hatféléről. Első „az éhség nyilai”. Itt a LXX „az éhség” szót kihagyja, így az Úr nyilai vagy a villámokat jelentik (Zsolt 18:15; 77:18k.; 144:6; Hab 3:11), vagy valami súlyos betegséget (Deut 32:23k.; Zsolt 38:3; 91:5k.). Van még szó éhségről (a „kenyér botjának eltörésére” nézve ld. a 4:16 magyarázatát), vadállatokról (2Kir 17:25k.; Ézs 7:24), pestisről, vérontásról és azt okozó fegyverről. A fejezet utolsó versei összefoglalják és kiegészítik a próféta mondanivalóját.

Ezék. VI. RÉSZ

Ezék. 6,1–7. Prófécia Izráel hegyei ellen.
A honfoglaló izráeli törzsek számos áldozóhalmot találtak Kánaánban. Ezeket először átvették és használták (1Sám 9:12k.; 1Kir 3:3k.). Azonban ezáltal veszélyes valláskeveredés keletkezett, ami ellen már a korai próféták és Illés is harcoltak (1Kir 18:20kk.; Ézs 1:29k.; Jer 2:20; 3:6; Hós 4:13k.; 10:8; Ám 7:9). A völgyekben is folyt bálványimádás (2Kir 23:10; 2Krón 28:3; 33:6; Jer 7:31k.; 32:35). A Jósiás-féle reformnak az volt a célja, hogy megtisztítsa az országot az idegen istenek tiszteletétől. De Jósiás halála után (Kr. e. 609) meghiúsult a reform; sőt később Jósiás reformját tartották a csapások okának (Jer 44:17k.). A bálványimádásba visszaesett ország ellen kell prófétálnia Ezékielnek úgy, hogy közben merően az ország felé kell tekintenie (1. v; vö. Num 22:41; 23:13; 24:2; Ez 4:7; 13:17; 21:2.7; 25:2; 28:21; 29:2; 35:2). Az Úr „kardot”, ellenséges sereg fegyverét küldi az ország ellen: elpusztulnak az áldozóhalmok a rajtuk levő égőáldozati oltárokkal együtt. Az ítéletet súlyosbítja, hogy a bálványimádók holttestei temetetlenül hevernek majd az oltárok körül. Ez az ókori keleti ember számára szörnyű büntetés volt (2Kir 9:10; Zsolt 79:3; Jer 8:2; 16:6k.). Sőt a holttestek által a bálványimádás helyei kultikus értelemben tisztátalanná váltak (1Kir 13:2; 2Kir 23:16). Az ember bűne miatt az országot is csapás éri (Gen 3:17; Num 35:33; Ézs 24:5; Jer 3:2; Róm 8:20–22). Az ítélet célja az, hogy kiderüljön a bálványok tehetetlensége, és „megtudjátok, hogy én vagyok az Úr” (7. vers).

Ezék. 6,8–10. A „maradék” feladata.
Az Úr maga rendeli úgy, hogy az ítélet ne pusztítson el mindenkit: „Marasztok… kardnak maradékát a nemzetek között” (vö. Ez 5:12). Ez a maradék „emlékszik rám”, az Úrra. Végiggondolják a történteket, és megértik, hogy „én törtem össze parázna szívüket”. (Így értjük a szöveget Aquila, Symmachos és Theodotion fordítása nyomán. A LXX itt téved; „összetörtem” helyett „megesküdtem”-et mond.) Parázna szív mellett parázna szemeket is mond a 9. vers: a bűnös kívánság ui. a szemen keresztül jut az ember szívébe (Gen 3:6; Mt 5:28k.; 6:22k.). A bálványokat itt „szemétgolyók”-nak, a vers végén pedig „utálatosság”-nak nevezi a próféta. Az Úr elhagyását Hóseás óta nevezték paráznaságnak a próféták (Hós 2:4–15; 4:10–14; Jer 2:20–25; 3:1–13; Ez 16. és 23. rész); a „megtört szív” kifejezés pedig a babiloni fogság utáni időben a kegyesek, a hívek jellemvonása volt (Zsolt 34:19; 51:19; 147:3; Ézs 61:1). Az idegen népek között, szétszórtságban élő menekültek meg fognak undorodni önmaguktól, elkövetett bűneiktől. Ez már a bűnbánat útja, mely Istenhez, az Ő mélyebb megismeréséhez vezet. A súlyos ítélet nem öncélú: ezáltal a megmaradtak felismerik Isten Igéjének igazságát, azt, hogy Isten nem beszélt hiába, szava beteljesedett. A szívek mélyén döntő változás megy végbe.

Ezék. 6,11–14. Ítélethirdetés tapsolással és dobbantással.
A tapsolás az Isten színe előtti ujjongás jele is lehet (Zsolt 47:2; 98:8; Ézs 55:12), itt azonban az Úr haragja áll a háttérben (12. vers). A próféta az Úr oldalán áll, maga is átérzi az Úr haragját, ezért tapsolva és lábával dobbantva ad nyomatékot az ítélethirdető Igének. Az ítélet általános lesz: közelieket és távoliakat egyaránt elér. (A héber gondolkodásmód a teljesség kifejezésére valaminek a két végét szereti említeni: ég és föld, napkeltétől napnyugtáig, talpától a feje tetejéig stb.). Aki „messze van”, mert sikerült elmenekülnie, arra pestist bocsát az Úr. Aki „közel van”, vagy elpusztul a város ostroma alkalmával, vagy éhen hal. A 13. versben a 4–6. vers gondolatai ismétlődnek annyi különbséggel, hogy szó van itt még az „engesztelő illat”-ról is. Ez az Izráel előtti időkben éppen úgy az istenek táplálékához tartozott, mint maga az áldozat: a babiloni özönvíz-történet szerint az istenek megérezték az engesztelő illatot (vö. Gen 8:21 – itt azonban már hálaáldozattal van dolgunk). Ez a kifejezés Ezékielnél és a Papi iratban ismételten előfordul (Ez 16:19; 20:28.41; Lev 1:9.13.17; 2:2.9.12 stb.). A hegyeken és a völgyekben folyó bálványimádásról a fejezet elején is volt szó (2kk. vers), de itt különösen is szó van a zöldellő fákról, mint a természeti istenségek tiszteletére gyakorolt kultusz helyeiről (Deut 12:2; 1Kir 14:23; 2Kir 16:4; 17:10; Jer 2:20; 3:6.13). Mindezért az Úr lakatlan pusztává teszi az országot (a héberben ez szójáték; olyan, mintha magyarul „pusztát” és „pusztaságot” mondanánk), éspedig a legészakibb ponttól, Riblától (a héber szöveg tévesen mond Diblát, Dibla ui. nem létezik; a rés és a dalet könnyen összetéveszthető – vö. krit. app.) egészen a Palesztina és Egyiptom között elterülő pusztaságig. Mindkét pont kívül esik a történelmi Izráel területén. Az ítélet célja ebben a rövid igeszakaszban kétszer is elhangzik: „Megtudják, hogy én vagyok az Úr” (13. és 14. vers).

Ezék. VII. RÉSZ

Ennek a fejezetnek a szövege néhány helyen nehezen érthető. A LXX szövege segítséget ad a fordításban annak ellenére, hogy a héber szövegből néhány kifejezést, sőt egész mondatokat is kihagy; ld. az 5., 6. (két ízben is), 10., 11., 13., 14., 19., 24:, 27. verset. Ezenkívül a LXX-ban a sorrend is más: a héber szöveg 2–4. verse megfelel a LXX 2., 7., 8. versének, a héber szöveg 5a., 6a., 10. verse pedig a LXX 9., 10. versének. A héber szövegben a 2–4. vers párhuzamos az 5–9. verssel. Ez a két igeszakasz a LXX-ban fordított sorrendben áll. Lehetségesnek tartjuk, hogy Ezékiel ismételten megfogalmazta a kapott üzenetet, s hogy a végső megfogalmazásban Ezékiel könyvének szerkesztője is részt vett. A fejezet a szöveg nehézségei ellenére is jól érthető.

Ezék. 7,1–4. Közeledik a „vég”.
Ezékiel itt a régebbi próféták ítélethirdetését folytatja, akik az egész földnek szóló ítéletre gondoltak (Ézs 2:12–22; 17:12–14; Jer 4:23–28; 25:15–29.31–33; Mik 1:2–4; Zof 1:14–18). Ezékiel itt Ámós 8:1k. versét idézi, de nem egyetemes ítéletet hirdet, hanem Izráel földjének szóló ítéletet (2. vers). Azoknak szól az az ítélet, akik Kr. e. 598-ban még otthon maradtak, és nem szól az ítéletet végrehajtó Babiloni Birodalomnak; ez most még nem pusztul el. A 3. vers szerint maga Isten ítéli meg népét. Elküldi haragját, mint valami mennyei követet (Jób 20:23; Zsolt 78:49). A harag igazságos: megfelel népe magatartásának, „útjainak”. Az „utálatosságokkal”, a bálványimádással szemben nincs kímélet; pedig az Úr igazi természete az irgalom (Ex 33:19; 34:6k.). Az ítélet célja: „megtudjátok (megtudod), hogy én vagyok az Úr”.

Ezék. 7,5–27. Az ítélethirdetés megokolása.
Az 5. versben sok bibliai kézirat alapján az „egy” (ahat) szó helyett az „után” (ahar) szó olvasandó: „baj baj után!” A 6. vers a 2. vershez hasonlóan Ám 8:1k.-t idézi úgy, hogy a „felébredt” szó (héqíc) is a „vég”-nek olvasandó (haqqéc – szokatlan helyesírással). A 2., 3., 6. versben tehát hatszor fordul elő a „vég” szó. Pörölycsapásszerű egyformasággal ismétlődik a prófétai üzenet: „Jön (rád) a vég!”. A 7. vers a „vég” szó helyett a „koszorú” (Károli: végzet; új ford.: felfordulás) szót használja. Gondolhatunk az ókori keleti népek ciklikus történetszemléletére, amely szerint a történelem körforgáshoz hasonlít, s most éppen lefelé fordul a kerék. Az „idő” és a „nap” szó az Úr napjára vonatkozik. Ehhez a naphoz olyan népi váradalmak fűződtek, melyek ellen már Ámósz próféta is harcolt: „sötét lesz az Úr napja, nem világos” (Ám 5:18–20). Ez a nap közel van (Jer 47:4; Ez 30:3; Zof 1:7.14; Mal 3:19; Mt 3:2). Ezékiel Jeruzsálem elestének idejét tartotta az Úr napjának (Ez 13:5; 34:12; ilyen értelmű JSir 1:12; 2:21k. is). A 7. vers utolsó sora: „rémület és nem (szüreti) kurjongatás lesz a hegyeken” (Ézs 16:9k.; Jer 25:30; 51:14; vö. még Ézs 9:2). (Ehelyett a mondat helyett a LXX a 11. vershez hasonló mondatot tartalmaz: „nem lármával és nem fájdalommal”. Ez a LXX szerint a 4. vers.) Megszégyenülnek azok, akik diadalmas sorsfordulatban, a babiloni foglyok hamarosan bekövetkező hazatérésében reménykednek. A 8–9. versben a 3–4. vers ismétlődik. A 9. vers még hozzáfűzi az „Én vagyok az Úr” szavakhoz: „aki ver”. Az Úr az ítéletből is megismerhető! A 10. vers eleje már a 7. versben előfordult. Nemcsak a bálványimádás az ítélet oka, hanem a társadalmi igazságtalanság, a szegények elnyomása is. Ezékiel ezen a téren is a korábbi próféták tanításait követi (Ézs 1:10–17; Ám 5:7.10.13–14k.; Mik 2:1k.; 3:1–4; 6:8): az emberi gőgöt megítéli az Úr (Péld 11:2; 21:24; Ézs 2:10–22; Jer 49:16).

A 11. vers fordítása nehéz. Valószínűleg a vers második szavához tartozott eredetileg a következő szó első betűje: „Az erőszak elhervad, a bűnös jogara”. Ezt támasztja alá a LXX szövege: „és összetöri a bűnös támaszát”. A jeruzsálemi vezetők bűnös uralmáról van itt szó; ezt zúzza össze az Úr.
A 12–13. vers szerint hamarosan eljön az ítélet ideje (vö. 2–3.5–7. vers). Olyan nagy lesz a nyomorúság, hogy a vagyon sem szerez menekvést. Rendes körülmények között a vétel és az eladás örömöt szerzett az embereknek. Az eladó örült, hogy túladott az áruján; a vevő is örült annak, amit vásárolt. Most azonban odalesz az öröm, mert „harag” (ti. az Úr haragja) „ér utol minden pompát”. „Az eladó nem fér(het) vissza ahhoz, amit eladott.” Amikor fogságba kellett menni, sokan eladták házukat és földjüket. Nem térhetnek vissza és nem vásárolhatják vissza, „míg az élők között lesz az életük”. Ott kell meghalniuk a fogságban, „mindenkinek a maga bűne miatt, senki sem tarthatja meg az életét”. A vevők sem örülhetnek, hiszen őket is utoléri az Úr haragja: ők is fogságba kerülnek. A versben még külön is kifejezésre jut, hogy ez a prófétai látomás a Jeruzsálemben bűnösen gyűjtött vagyon ellen szól. A 14–19. vers harci készülődésről szól, amihez hozzátartozik a kürtszó (Jer 4:5; Hós 5:8). De nem kerül sor a harcra, mert aki kimenekül a városból, azt „odakint” az ellenség fegyvere éri utol, aki pedig a városban marad, azt pestis és éhínség teszi harcképtelenné (Jer 14:12; 15:2). Lesznek olyanok is, akik a hegyekben levő barlangokban keresnek menedéket (Bír 6:2). Ezek olyanok lesznek, mint a „búgó galambok” [így értendő a szöveg „völgyek galambjai” (Károli) helyett]. De „mindnyájukat megölöm bűneik miatt” – mondja az Úr (így értendő a szöveg a LXX alapján). A menekülők rémülete olyan nagy lesz, hogy kezük tehetetlenül lehanyatlik (Jer 6:24), és vizeletüket sem tudják visszatartani (ez az eufemisztikus „minden térd vizes lesz” kifejezés értelme – 17. vers). Úgy viselkednek, mint a gyászolók: durva gyászruhába öltöznek (Gen 37:34; 2Sám 3:31; Ézs 3:24; Jer 4:8), hajukat (és szakállukat) lenyírják (Deut 14:1; Ézs 3:24; 15:2; Jer 16:6; Ez 27:31). A veszteséghez és fájdalomhoz a szégyen is hozzátartozik (Zsolt 44:13k.; 74:10; 79:10–12). A rémület úgy borítja be őket, mint valami ruha; hasonlóképpen borítja szégyen az arcukat is. Nem lesz értéke az aranynak és az ezüstnek: úgy dobálják el az utcán, mint a szemetet. Nem lehet majd pénzért ennivalót venni, „lelküket” (= torkukat) jóllakatni, belső részüket megtölteni (Zof 1:18), hiszen éppen az arany és az ezüst volt „bűnük botlásának” az eszköze (Ez 14:3.7; 18:30). Ebből készítették utálatos és undok bálványaikat, amelyeknek „díszes ékessége” büszkeséggel töltötte el őket (Hós 8:4). De az Úr „szemétté” teszi a bálványokat (ld. 19. versnél is). A hódító sereg, a „föld leggonoszabbjai” elzsákmányolják az értékes bálványszobrokat – és meggyalázzák azokat (21. vers). Sőt ugyanerre a sorsra jut „az én elrejtett (kincs)em”: a jeruzsálemi templom is. Behatolnak a rablók, a fosztogatók, és „meggyalázzák azt” (22. vers; vö. Zsolt 79:1–3). Az egész ítéletben ez a legfájdalmasabb.
A 23. vers újból harci készülődésről szól (vö. 14. vers). Az első két szó hagyományos fordítása: „készítsd a láncot” (1Kir 6:21). Ezt újabb magyarázók szövegjavítással oldják meg: „készítsd a mészárlást”. De a szövegjavításra nem ad módot egyetlen bibliai kézirat sem. Jó irányba mutat a latin fordítás: fac conclusionem = készíts körülzárást, ostromot. Az Úr parancsa ez. Az ítélet oka: „mert az ország megtelt… vérrel, és a város megtelt erőszakkal”. (A LXX alapján az „ítélet” (új ford.: „törvényesített”) szó kihagyható; a gondolatpárhuzam így is teljes – Mik 3:9–12.) Ezékiel Jeruzsálemet a vér(ontás) városának nevezi az ott elkövetett erkölcsi és társadalmi bűnök miatt (Ez 22). Az erőszak a hatalmasok bűne a kiszolgáltatott szegényekkel szemben (Gen 6:11). Ezért maga az Úr viszi be Jeruzsálembe „a nemzetek leggonoszabbjait”, a babiloni hódítókat (vö. 21. vers). Ő vet véget büszke hatalmuknak (szó szerint: „hatalmuk gőgjének”), amikor a hódítók hatalmukba veszik a házakat – és meggyalázzák „szent helyeiket” (így olvassuk a 24. vers utolsó szavát a LXX segítségével). Ebben a helyzetben hiába keresik majd Jeruzsálem lakói a békességet, az elfogadható megoldást, mert elérhetetlen lesz számukra (Jer 6:14; 8:11). Állandó rettegésben fognak élni: egyik baj, egyik rossz hír jön a másik után (vö. 5b. vers). Tehetetlennek bizonyulnak a nép lelki és szellemi vezetői is; a papok nem tudnak „tórát” = Istentől jövő útmutatást, tanítást adni; tanácstalanok lesznek a vének is, akik azelőtt a város jogi ügyeit intézték (Jer 18:18). A király, akit hajdan az Úr tett diadalmassá a harcban (Zsolt 18:35–46; 20:7k.; 21:9k.), és akinek az volt a feladata, hogy igazságosan uralkodjék és oltalmazza a szegényeket (Zsolt 72 és 101), most iszonyatba öltözik. A királyt Ezékiel fejedelemnek nevezi (37 ízben); ezért a 27. vers első két szava: „a király gyászol”, valószínűleg a szöveg szerkesztőjétől származik. Természetes, hogy a vezetők tehetetlensége miatt „az ország népe” is zavarba jut, nem talál megoldást. A vers vége újból hangsúlyozza a 3., 4., 8., 9. vers gondolatát: az Úr ítélete jogos és érthető. Az ítélet megfelel azoknak a bűnöknek, amelyeket Jeruzsálemben elkövettek. Az ítélet célja az, hogy általa az emberek eljussanak Isten megismerésére.

Ezék. VIII. RÉSZ

Ez a fejezet alkalmat adott annak a feltételezésére, hogy Ezékiel nemcsak a babiloni foglyok között prófétált, hanem Jeruzsálemben is, hiszen alaposan ismerte a jeruzsálemi templomban uralkodó állapotokat. Azonban a prófétának aligha lehetett módja utazgatásra Babilónia és Jeruzsálem között, mivel fogoly volt. A templomot viszont már fogságba kerülése előtt is jól ismerte, s ehhez járultak még az otthonról érkező hírek, pl. Jer 29. Ezért helyesebbnek látszik elfogadni azt, amit a fejezetben olvasunk: Ezékiel teste Babilóniában maradt, ő pedig prófétai révületbe esett. A fogság előtti próféták történetében is van szó arról, hogy más helyre ragadta el őket a Lélek (1Kir 18:12; 2Kir 2:16; vö. 2Kir 5:26). Ebben a fejezetben tehát Ezékiel próféta egyik víziójával van dolgunk.

Ezék. 8,1–6. Első bűn: a szentély elhagyása.
A dátum Jójákin király fogságba vitelétől értendő. A 6. év 6. hónapjának 5. napja Kr. e. 592 december havában volt. A LXX 5. hónapot mond; de kihagyja a számításból az Ez 4:6-ban említett 40 napot. A prófétát házában látogatják meg a vének, hogy (kedvező) kijelentést kérjenek tőle (Ez 14:1; 20:1). A Babilóniában élő foglyoknak maradt némi önállóságuk. Visszatértek a királyság előtti rendhez, amikor a vének kormányozták a törzseket. A vének jelenlétében „esett rá az Úr keze” a prófétára. Ez prófétai elragadtatást jelent (Ez 1:3; 3:14.22; 33:22; 37:1; 40:1). A látomásban emberhez hasonló alakot” látott (itt a LXX helyesen mond „férfit” a héber „tűz” szó helyett). Egyes írásmagyarázók szerint itt az Úrra kell gondolnunk, Akit Ezékiel a trónon látott (Ez 1:28k.). A próféta a látomás során úgy érezte, hogy hajfürtjeinél fogva megragadja őt egy kéz, és a Lélek a jeruzsálemi templom belső kapujához viszi. (Mennyei lelkekről, szolgáló lényekről beszél 1Kir 22:19–23 is; a Lélek más helyre tudja elragadni az embert – 1Kir 18:12; 2Kir 2:16.) Ott, a templom területén kívül állt egy oltár és a „féltékenységre ingerlő” bálvány szobra. (Az „ingerlő” szó is a „féltékenynek lenni” igéből származik, csak más helyesírással. A LXX itt téved, amikor a „szerezni” igére gondol.) A „féltékeny” szó a házaséletből való (Num 5:14.30; Péld 6:34). Az Úr is „féltékenyen” = féltő szeretettel vigyáz választott népe hitének tisztaságára (Ex 20:5; 34:14; Deut 4:24; 5:9). Így valószínű, hogy a szóban forgó bálvány a szerelem istennőjének, Asera-Astarténak szobra, amelyet még Manassé király állíttatott fel (2Kir 21:7; 2Krón 33:7.15). Jósiás reformja során összetörték ugyan az ilyen bálványszobrokat (2Kir 23:6); de a reform nem lett tartós. Jósiás halála után újból számos bálványszobor került az utcákra; ez ellen már Jer 11:13; Hós 8:11 is prófétált. A 6. versben megkérdezi az Úr a prófétát, látja-e, mit művel Izráel háza, „eltávozásra szentélyemtől”. Ezt a latin fordítás nyomán többen is félreértették: ut procul recedam a sanctuario meo” (= hogy távolra vonuljak vissza szentélyemtől). Azonban a héber szövegben nincs alanyváltozás: ugyanazok követtek el bűnt, akik eltávolodtak a templomtól. Ezékiel, aki a Jósiás-féle reform szellemében nevelkedett, minden olyan istentiszteletet bűnnek tartott, amely nem a jeruzsálemi templomban folyt (Ez 44:10).

Ezék. 8,7–13. Második bűn: titkos kultusz.
Ezékielnek egy másik prófétai jelképes cselekedetéhez hozzátartozott a fal áttörése (Ez 12:5), és ugyanezt a kifejezést találjuk Ez 8:8-ban is. Azonban itt ez látomásban történik, és így a fal áttörése nem szó szerinti értelemben veendő. Elég, ha Ám 9:2 alapján erőszakos behatolásra gondolunk. Megvolt az oka annak, hogy ide nem volt könnyű bejutni. A falra vésett „csúszómászók” ugyanis bizonyára egyiptomi isteneket ábrázoltak: skarabeusokat, kígyókat, krokodilokat. Az „állatok” közt lehetett bika, sakál, kos és szfinx. Az asszír-babiloni istenek imádatát ebben a korban nem kellett titkolni, de aki ilyen egyiptomi isteneket tisztelt, az titokban Egyiptom segítségében reménykedett (ld. még Jer 2:18.36). Ilyenek voltak jelen hetvenen – mint az egész Izráel képviselői (Ex 24:1.9; Num 11:16.24k.; Lk 10:1). Vezetőjük, a „középen álló” Jaazanjáhú éppen annak a Sáfánnak családjából származott, akinek nagy része volt a Jósiás-féle reformban (2Kir 22!). A hetven férfiú éppen jóillatú áldozatot mutatott be az egyiptomi isteneknek; de a szöveg nem mondja őket papoknak, csak véneknek (12. vers). Ők tehát nemcsak a képtilalom szigorú parancsát szegték meg (Ex 20:4–6; Deut 4:16–18), hanem a papi előjogokat is bitorolták (Num 18:7; 2Krón 26:16–21). Nehezen értelmezhető az a kifejezés, hogy „mindegyik a maga fülkéjénél” végezte a bálványimádást. Hetven fülke aligha lehetett a falban. Hálófülkére (LXX) még kevésbé gondolhatunk. Zavaró az is, hogy a fülkébe inkább szobor illik, mint vésett bálványkép. (Falba vésett férfi salakokról Ez 23:14-ben olvasunk még.) A legvalószínűbb, hogy egy-egy bálvány képénél egyszerre többen is mutattak be áldozatot. Mindez azt jelenti, hogy az Úr hatalmával nem számoltak többé. Ezékiel prófétai révületben hallja is a gondolataikat. Ezek az Úr ellenségeinek jellegzetes gondolatai: nem lát az Úr, nem törődik velünk, elhagyta az országot (Zsolt 10:11; 64:6; 94:7). Ezért történhetett meg, hogy a babiloni seregek bevonultak, a királyt és a vezető embereket fogságba vitték, és az országban ők uralkodnak. A hetven vén azt gondolta, hogy az Úr hűtlenné vált az országhoz, és ez a tévhit volt az oka annak, hogy ők is elhagyták az Urat.

Ezék. 8,14–15. Harmadik bűn: Tammúz siratása.
Tammúz már a suméroknál is tisztelt istenség volt Dumuzi néven. Pásztornak nevezték, ami tkp. királyoknak járó cím volt. Természeti istenség volt; a növényzet elhalásakor leszállt az alvilágba, és ilyenkor volt a nagy Tammúz-siratás, melyet asszonyok végeztek. Ilyen rituális siratást említ Jer 22:18 (az „uram” és „felség” szavak mögött Adonisz és Hadad neve áll) és Zak 12:11 (Hadad). A siratás földön ülve történt (Jób 2:13; JSir 2:10; Ez 26:16). Tammúz megmentésére a húga és egyben felesége, Istár száll alá az alvilágba (sumér neve Innina). Feltámasztja, kiszabadítja, és ezzel kezdődik a természet tavaszi megújulása. A tenyészet-enyészet isteneinek imádata nagy visszaesést jelent, hiszen Illés és Hóseás harca után tudnia kell Izráelnek, hogy az Úr a természetnek is Ura (1Kir 18k. r.; Hós 2:10.20–25; ld. még Deut 26:5–11).

Ezék. 8,16–18. Negyedik bűn: napimádat.
Ebben a látomásban a templom belső udvarába viszi a Lélek a prófétát. Itt „mintegy huszonöt” férfit pillant meg (a LXX számadata szerint húszat), akik „Kelet felé leborulva imádták a Napot”. A napisten imádata mind Babilóniában, mind Egyiptomban ismeretes volt. Az is érthető, hogy a felkelő Napot Kelet felé fordulva imádták; közben azonban hátat fordítottak az Úr templomának. Jeremiás még lelki értelemben szólt arról, hogy a nép a hátát fordítja az Úr felé, nem az arcát (Jer 2:27; 32:33), itt azonban ez már durva és szemérmetlen formában ment végbe. Hiszen a „leborulva” szó (hitpael part. pluralis; a tav törlendő) azt jelenti, hogy előbb térdre ereszkedtek, majd homlokukkal érintették meg a földet. Ez a testtartás a Nap felé tiszteletet, az Úr és temploma felé pedig mélységes megvetést fejezett ki.

A bálványimádást deuteronomiumi kifejezéssel utálatosságnak nevezi a 17. vers (Deut 7:26; 13:15; 17:4; 27:15; 32:16). A napimádat súlyos bűn (Deut 4:19; 2Kir 23:5.11; Jób 31:26–28; Jer 8:2), és ehhez járulnak még a súlyos szociális bűnök, a gyengék és szegények elnyomása, az „erőszak” (Gen 6:11; Ez 7:23; 9:9). Mindez már hosszú idő óta történik: „újra meg újra bosszantottak” (a „visszatér” igének itt ez az értelme – Deut 9:18; 32:16–21; Jer 7:18k.; 8:19; 25:6k.; 32:29–32; 44:3–8). A vers végén álló mondat így fordítható: „tartják (tkp. küldik) a (szőlő)indái az orrukhoz”. A szöveg másolói azért javították így a szöveget, mert eredetileg az „orrom” szó állt benne. Ennek alapján arra lehet gondolni, hogy azért tartják a Nap felé Kánaán jellegzetes növényét, a szőlővesszőt, hogy a felkelő Nap erejét fokozzák. Egyiptomban is mutattak be virágcsokrokat isteneknek és halottaknak, hogy életerejük növekedjék. Mások szerint perzsa vallási szokás áll a háttérben: Zarathustra tisztelői pálma- vagy datolyavesszőket tartottak az arcuk elé (az ún. barecman-t) a kultikus tisztaság kedvéért. A későbbi zsidó értelmezés szerint a napimádatra azt mondja az Úr, hogy ez „bűz az orrában”, tehát szöges ellentétben áll a helyes istentisztelettel, a „jóillatú áldozattal” (Gen 8:21; Lev 1:9.13.17 stb.). Isten haragja nemcsak szemmel láthatóan, történelmi csapások formájában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy megszakad kapcsolata népével: most már nem hallgatja meg az imádságot (Zsolt 18:42; 66:18; Ézs 1:15; Jer 7:16; 11:11.14). Megrendítő üzenet ez annak a népnek, amely úgy ismerte meg az Urat, mint imádságot meghallgató, kegyelmes Istent (Ex 3:7.9; 22:26; Zsolt 4:4; 6:10; 40:2; 65:3).