Jer. XXXIX. RÉSZ

Jer. 39,1–14. Jeremiás sorsa Jeruzsálem eleste után.

A perikópa magyarázatát egész sor szövegkritikai probléma nehezíti. Tartalmilag egyfelől Jeruzsálem elestének a körülményeit foglalja össze tömören, másfelől Jeremiás sorsáról ad tájékoztatást a város eleste után. Az 1–2., illetve a 4–10. versek lényegileg megegyeznek 52:4–16 híradásával, ami viszont azonos 2Kir 25:1–12-vel. Feltehetően Jeremiás könyvének egybeszerkesztője iktatta be ide is a Jeruzsálem elestére vonatkozó információt. Báruk feljegyzéseihez csak a perikópa következő versei tartoznak: 38:28b; 39:3.14–18. Vagyis a Báruk elbeszélése a következőképpen hangzik: „És történt mikor bevették Jeruzsálemet, bementek a babiloni király vezérei mind és leültek a középső kapuban (nevek felsorolása) és elküldének és elhozák Jeremiást az őrség udvarából (14. v.)… stb.”

Számos probléma vetődik fel a 3. versben említett nevekkel kapcsolatban. A Károli-fordítás értelmezése szerint öt különböző babiloni királyi tisztviselő, illetve katonatiszt nevét sorolja fel e vers (kétszer említve Nergál-Sarézert). Valójában azonban csupán két személynév van benne, a többi szó valamilyen tisztséget, illetve származást jelöl. Biblián kívüli szövegek, eredeti babilóniai dokumentumok előkerülése, illetve az akkád nyelvészet eredményei lehetővé teszik számunkra a 3. vers jobb megértését. A név szerint említett babiloni vezérek egyike Nergál-Sarézer. Nevének akkád formája: Nergal-sarri-ucur = Nergal őrizze a királyt. A Nebukadneccar főembereinek a nevét tartalmazó egyik babiloni listán Nergál-Sarézer neve után a következő kiegészítést találjuk: a „Szinmagirból való ember”. A nyelvészek ezt a jelzőt ismerik fel a Samegar szóban, amely közvetlenül Nergál-Sarézer neve után következik. Pontozatlanul szmgr, ami így vokalizálandó: szimmagir. Rangja: rab-mág, akkádul rab-mugi, amit többnyire „a jósok fejé”-nek fordítanak, de a pontos jelentést eddig nem sikerült megállapítani. Nergál-Sarézer Nebukadneccar veje és a trónon második utódja volt, 560–556-ig uralkodott, miután meggyilkoltatta Amel-Mardukot (Jer 52:31-ben Evil-Merodák) Nebukadneccar fiát. A másik név szerint említett személy Nebusázban (13. v.). A 3. versben, ha felismerték, hogy a Samegar szó Nergál-Sarézerhez tartozik, a „Nebó Sarsekim, rab-szárisz” szavak maradnak hátra. Miután a Nebó Sarsekim nem felismerhető babilóni név, joggal gondolhatunk arra, hogy a 13. versben említett Nebusázban nevének a leírások következtében eltorzult formájával van dolgunk. A név akkádul Nabusezibani = Nabu megszabadít engem. Rangja: rab-szárísz, ami vagy katonai, vagy politikai tisztséget jelent, fordítása valószínűleg „udvari főtisztviselő”.

Nem kell valószínűtlennek tartanunk, hogy a babilóniai sereg vezetőinek az érdeklődése kiterjedt Jeremiásra. Az ostrom idején átszökött júdaiaktól pontos értesüléseik lehettek a próféta megnyilatkozásairól és állásfoglalásait a maguk szempontjából hasznosnak tartották. (A 11–12. v. magyarázatát lásd 40:1–6-nál.)

Jer. 39,15–18. Kegyelmes ígéret Ebed-Meleknek.

Amint a 15. versből kitűnik, ezt a próféciát még Jeruzsálem eleste előtt mondotta Jeremiás Ebed-Melek felől. Báruk azért említi ebben az összefüggésben, mert így egyben alkalma nyílik arra is, hogy rámutasson e jövendölés beteljesedésére: „nem esel el fegyver miatt, és a te lelked néked zsákmányul lesz”. Jeremiás még nem ismerte a feltámadáshitet, Isten kegyelme legnyilvánvalóbb jelét a földi élet megőrzésében látta. Ebed-Melek, amikor Jeremiáson segített, a Jahvéba vetett reménységéről tett vallást, s jutalmát el nem vesztheti (Mt 10:42). A prófétát küldetése betöltésében akadályozó emberek Isten ellen vétkeztek, ezért az ítéletet kellett meghallaniuk (20:3–6; 36:30–31). A próféta mellé álló Ebed-Meleket viszont Jahve oltalmába veszi.

Jer. XL. RÉSZ

Jer. 40,1–6. Nabuzáradán kiszabadítja Jeremiást a foglyok közül.

A 39. rész Báruktól származó verseiből (3., 14–18.) megtudtuk, hogy a Jeruzsálemet elfoglaló babilóniai sereg vezetői Jeremiást kiszabadították az őrség udvarából (14. v.) és szabad mozgást biztosítottak számára. Nabuzáradán, a királyi testőrség parancsnoka a város eleste után egy hónappal (vö. 52:12kk.) érkezik Jeruzsálembe Nebukadneccar személyes utasításaival. A végrehajtandó parancsok egyike Jeremiásra vonatkozik. Tartalmát a 39:11–12. versekből ismerjük, amelyek a 40:1–6 összefüggésébe tartoznak. Amikor Nabuzáradán keresni kezdi Jeremiást, kiderül, hogy a város eleste óta eltelt egy hónap során újra fogságba került. Nyilvánvalóan az alacsonyabb beosztású tisztek nem ismerték Jeremiásnak az ostrom idején tanúsított magatartását, sem Nergál-Sarézer és Nebusázban vele kapcsolatos döntését. Így bezsuppolták egy gyűjtőtáborba, amelyben a deportálásra szántakat tartották szigorú őrizet alatt és megbilincselve (4. v.). Innen szabadítja ki Nabuzáradán testőrparancsnok Jeremiást. A Nebukadneccartól kapott parancsa szerint a próféta szabad döntésére bízza, hogy elmegy-e Babilonba, ahol megbecsüléssel bánnak vele, vagy Júdában marad a babilóniak által kinevezett helytartóval. Jeremiás az utóbbi lehetőséget választja. Ez a döntése is mutatja, mennyire méltatlanul illették a hazaárulás vádjával (36:13–15).

Egyes magyarázók elgondolhatatlannak tartják Nabuzáradán szájában a 2. és 3. verset, ami Jeremiás igehirdetésének az egyik sarkalatos mondanivalóját foglalja össze. Valójában azonban nincsen semmi hihetetlen abban, hogy a babilóniai főtiszt ismerte Jeremiás tanítását és politikai szempontból értékelte azt. Kürosz Babilon elfoglalásánál azt mondja magáról, hogy a város isteneinek a megbízásából cselekszik, és Szanhérib is Jahvétől kapott parancsra hivatkozik Jeruzsálem 701-es ostroma idején (2Kir 18:25). Miért ne fejezhetett volna ki a babiloni birodalom képviselője hasonló gondolatokat?

Jer. 40,7–16. Gedáliás helytartó áldásos tevékenysége.

A 22:30-ban és 36:30-ban a dávidi dinasztia ellen mondott prófécia beteljesül, Jeruzsálem elfoglalása után a babilóniaiak nem dávidi házból származó személyt jelölnek ki Júda kormányzójául. Gedáliást, Ahikám fiát, Sáfán unokáját (2Kir 22:8–10) bízzák meg a helytartói tiszt betöltésével. Jeremiás szívesen csatlakozik Gedáliáshoz, akinek a családja részéről már korábban annyi jóindulatot és támogatást tapasztalt. A templomi beszédét követő eljárás során Ahikám közbenjárása mentette meg a halálbüntetéstől (26:24). Összegyűjtött próféciáinak a nép előtt történő felolvasásához Gamária, Sáfán másik fia bocsátotta Báruk rendelkezésére a templom-udvarra nyíló szobáját. A Jeruzsálem elestével kialakult helyzet megítélését illetően megegyeznek Gedáliás és Jeremiás nézetei (40:9 vö. 42:10). Gedáliás ízig-vérig becsületes, egyenes, meggondolt és népe javát kereső ember volt, aki embertársairól sem tud aljasságot feltételezni (40:16).

Az új helytartó Micpában rendezi be rezidenciáját. Nem tudjuk, hogy e döntése mögött a babilóniaiak rendelkezése áll-e, vagy Jeruzsálem nagymérvű elpusztítására tekintettel ő maga határozott így. Micpa Jeruzsálemtől északra feküdt, valószínűleg a mai Tell en-Nasbeh, vagy Nebi-Samvil helyén. Amint híre megy, hogy a babilóniaiak zsidó származású kormányzót jelöltek ki, a szétszórt júdai csapatok, amelyek részint Jeruzsálem elestekor menekültek el (39:4), részint az egész ostrom idején az országban bujdostak, parancsnokaik vezetésével Gedáliáshoz gyülekeznek. A babilóniaiak már nem kívánják őket üldözni és megbüntetni, ellenkezőleg, Gedáliáson keresztül biztosítékot adnak nekik arra nézve, hogy nem esik bántódásuk, ha beleilleszkednek az új helyzetbe (9. v.). A győztesek nagylelkűsége utólag igazolja Jeremiást, aki mindig a meghódolást sürgette (21:9). De nemcsak a Júdában bujdosó csapatok csatlakoznak Gedáliáshoz, hanem a babilóni sereg közeledtének hírére a környező kis országokban menedéket keresett júdaiak is (11. v.). A helytartó a békés munka megkezdésére biztatja honfitársait (10. v.), mindenekelőtt a termés betakarítására, hogy véget vessen az ostrom által előidézett éhínségnek. A babilóniai sereg, éles ellentétben Szanhérib 701-es hadjáratával (vö. Ézs 1:7–9), nem égette fel az országot.

Az 587-es katasztrófát túlélt júdaiak jövője igen nagymértékben függött Gedáliás személyétől (15. v.), aki közvetítő szerepet töltött be a nép és a megszállók között (10.). Benne teljesen megbíztak a babilóniaiak is és méltán, mert egyenes jellemétől távol állott bármilyen kalandorkodó politikai cselszövés. De éppen jóhiszeműségének az áldozata lesz. Nem ad hitelt Jóhanán szavainak, aki felhívja figyelmét Ismáel alattomos tervére. Túl nemes gondolkodású és túl kevéssé politikus ahhoz, hogy Jóhanán ajánlatát elfogadja.

Jer. XLI. RÉSZ

Jer. 41,1–18. Ismáel meggyilkolja Gedáliást.

Az első vers nem jelöli meg Gedáliás meggyilkolásának az évét, csak a hónapját. Így az olvasó önkéntelenül is arra gondol, hogy a 41. fejezetben elbeszélt események még Jeruzsálem elestének az évében, 587-ben játszódtak le, alig három hónappal az ostrom befejeződése után. Ez azonban nem az egyetlen értelmezési lehetőség. Miután Jer 52:30 közli, hogy a babilóniaiak Nebukadneccar 23. évében (Kr. e. 782–81-ben) egy újabb deportációt hajtottak végre, egyes magyarázók ezt Gedáliás meggyilkolásának a megtorlásával hozzák összefüggésbe. Ebben az esetben Gedáliás kb. öt évig kormányzott. Báruk elbeszélése a helytartó tevékenységének csak a kezdetéről és a végéről tesz említést.

Hogy Ismáelt aljas tervének a végrehajtásában milyen indítékok mozgatták, arra csak következtethetünk. Az első vers szerint királyi vérből származott, nyilván oldalágon. Cselekedetének a rugója elsősorban a sértett hiúság lehetett: a megszállók nem a dávidi ház valamelyik sarját, hanem egy polgári személyt tettek helytartóvá. Baálisz ammonita király, aki Júda megerősödését nem tartja kívánatosnak, ügyesen használja ki Ismáel sértettségét és Gedáliás meggyilkolására biztatja. Ismáel tette annál felháborítóbb, mert a barátság örve alatt hajtja végre. Gedáliás megbecsült vendégként ülteti asztalához, ő pedig vendéglátója és feljebbvalója életére tör. A harmadik verset nem szabad úgy értelmezni, hogy Ismáel mindenkit lemészárolt Micpában (Jeremiás és Báruk is életben maradtak), nyilván csak azokat ölte meg, akik Gedáliás asztalának vendégei voltak, köztük a babilóniaiak összekötő embereit. A helytartó nem gondoskodott személyes biztonságáról, ezért tíz elszánt kalandor könnyűszerrel leölheti közvetlen környezetét.

A 4–9. versek azt beszélik el, hogyan csalt tőrbe Ismáel a gyilkosságot követő napon 80 zarándokot, akik az őszi ünnepre Jeruzsálembe igyekeztek. Bár a templom romokban hever, nem vesztette el szentségét. Meglepő, hogy a zarándokok izráeli területről, éspedig olyan városokból jöttek, ahol neves szenthelyek állottak. Arra mutat ez, hogy Izráel és Júda Isten szövetsége révén való összetartozásának a gondolata a kettős királyság századaiban sem veszett ki. Az északi országrészből is zarándokoltak Jeruzsálembe, ahol a Szentláda állott. Jeremiás maga is jövendölt Izráel és Júda együttes megújulásáról (3:18; 31:6). Gedáliás a jövőt illető várakozásaiban minden bizonnyal Jeremiás próféciáinak a szellemében gondolkodott és ápolni igyekezett Júda és Izráel összetartozását. Reménysége nem a dávidi dinasztiából származó Messiásra, hanem a Sinainál kötött szövetség megújítására irányult (Jer 31:31–34). Hozzá hasonlóan érezhetett a 80 zarándok is. Ismáelt mint dávidi sarjat a dolgok ilyen alakulása bosszúvággyal tölthette el. Csapdát állít a zarándokoknak: Gedáliáshoz invitálja őket, a meghívás elfogadására való készségükből megállapítja Gedáliással való rokonszenvezésüket és meggyilkoltatja őket. Csak tíz embert hagy életben, a 8. versből következtethetően csupán nyereségvágyból. De valószínűleg szerepet játszott ezeknek az embereknek az Ismáel iránti hűségnyilatkozata is.

Ismáel e terrorcselekmények végrehajtása után magával viszi Gedáliás tágabb környezetének tagjait, köztük Jeremiást és Bárukot is. Terve az, hogy az ammonitáknál keres menedéket. Jóhanán értesülve a történtekről, üldözőbe veszi Ismáelt és embereit. Amikor Gibeonnál utoléri őket, a foglyok megtagadják az engedelmességet Ismáelnek és Jóhanánhoz csatlakoznak. Jóhanán és Ismáel katonái között rövid küzdelem játszódhatott le, amelynek során Ismáel két embert veszít, majd sikerül elmenekülnie. További sorsáról és tevékenységéről nem tudunk. Jóhanán és a megszabadítottak nem térnek vissza Micpába, hanem délnek tartanak. Jeruzsálem mellett elhaladva egy Betlehem környéki karavánszerájnál (a héber gérut szó jelentése „csárda”, „karavánszeráj”, a Kimhám személynév lehet) állnak meg. Bár nincs részük a Gedáliás meggyilkolásában, félnek annak következményeitől. Gedáliás meggyilkolásának tragikusan súlyos kihatásai lettek. Ezt felismerve tartotta meg a későbbi zsidóság (és ünnepli még ma is) „Gedáliás böjtjét”, Tisri hónap harmadik napján.

Jer. XLII. RÉSZ

Jer. 42,1–22. Jeremiás próféciái az Egyiptomba való kivándorlást illetően.

A Jóhanán vezetése alatt álló csoportnak súlyos döntést kell meghoznia a Gedáliás meggyilkolása következtében kialakult helyzetben. Mint egykor Ezékiás vagy Sedékiás cselekedett (2Kir 19:2; Jer 21:1–7; 37:3), az emberileg át nem látható helyzetben a prófétán keresztül Istentől kérnek tanácsot. Jeremiás elvállalja a közbenjáró imádság mondását. Megígéri, hogy Isten válaszát hűségesen tolmácsolni fogja. A nép pedig eskü alatt (5. v.) elkötelezi magát az Isten tudtul adott akaratának való engedelmességre (5–6. v.). Jeremiásnak – amint a 7. versből láthatjuk – tíz napig kell várnia Isten kijelentésére, de amíg azt el nem nyeri, nem ad választ a nép kérdésére. Mint korábban, úgy most is óvakodik attól, hogy saját véleményét, gondolatait tüntesse fel Isten üzeneteként. E tíz nap alatt a Jóhanán vezetése alatt álló csoport bizonytalansága, belső lelki válsága fokozódik. Ahelyett, hogy hittel várnának Isten útmutatására, az Egyiptomba való kivándorlás mellett szóló emberi érveket latolgatják. Lelki szemeik előtt úgy jelenik meg Egyiptom, mint a béke és bőség földje (14. v.). Mindennek nagy szerepe lehetett abban, hogy amikor Jeremiástól megkapták az Úr válaszát, nem engedelmeskednek annak.

A 10–12. versekben olvassuk azt a próféciát, amelyet Jeremiás a válaszút előtt álló csoportnak mondott. Azt adja tudtára a babilóniaiaktól való félelmében kivándorolni akaróknak, hogy Isten a rombolás és kiszaggatás ideje után, az építés és plántálás időszakát hozta el (vö. 1:10). Ha rábízzák magukat és Júdában maradnak, nem kell félniük a babiloni királytól, mert az Isten kegyelmének eszköze, amint korábban az Ő ítéletes akaratának a végrehajtója volt. Ha azonban emberi biztonságot akarnak keresni és Egyiptomba menekülnek, ott utoléri őket a fegyver és az éhség, amitől rettegnek. Egyiptomra még ezután következik el az az ítélet, amely Júdán már végbement (18. v.). A 20–22. versekben Jeremiás még egyszer figyelmezteti a csoportot az Isten akaratának való engedetlenség súlyos következményeire.

Jer. XLIII. RÉSZ

Jer. 43,1–7. A júdaiak Jeremiás próféciája ellenére Egyiptomba mennek.

A perikópa szorosan egybetartozik az előző fejezettel és arról számol be, hogy a Jóhanán vezetése alatt álló csoport a 42:5–6-ban olvasható fogadkozás ellenére sem engedelmeskedik az Istentől kapott útmutatásnak. Ezt nyíltan nem merik kimondani, hanem megpróbálnak ködösíteni. Azzal vádolják Jeremiást, hogy amit közölt velük, az nem Isten akarata, hanem Báruk véleménye, aki vesztüket akarja (3. v.). Mind Jeremiást, mind Bárukot teljesen méltánytalanul éri ez a vád. A lázongók szószólója Azariás lehetett, ezért említi őt Báruk a második versben Jóhanán előtt. A csoport végül is útnak indul Egyiptomba és magával viszi Jeremiást és Bárukot is. Nem lehet pontosan megmondani, milyen nagy volt a kivándorló csoport. Annyi bizonyos, hogy ez az akció nem jelentette Júda elnéptelenedését. A földművelő szegény parasztok továbbra is helyükön maradtak. Mégis rendkívül súlyos kihatással volt ez a kivándorlás Júdára nézve, mert a szellemi és politikai vezetéshez szükséges ismeretekkel rendelkező emberektől fosztotta meg az országot.

A kivándorlók Tahpanhészig, az Egyiptom északkeleti határán fekvő erődítményig mennek és ott telepednek le (vö. 2:14–19 magyarázatát).

Jer. 43,8–13. Jeremiás jövendölése Egyiptom ellen.

Egyiptomban a próféta szimbolikus cselekedet végrehajtására kap parancsot. Tahpanhészban a „Fáraó háza” (= kormányzósági épület, mivel a fáraónak nem volt ott rezidenciája) előtt, a júdaiak szeme láttára köveket kell elrejtenie a földbe, megjelölve azt a helyet, ahol Nebukadneccar felállítja trónját és ítéletet tart az egyiptomiak felett, mint Riblában Sedékiás felett. Az Egyiptomba menekült júdaiaknak, akik nem bíztak Jahve oltalmában, azt kell megtapasztalniuk, hogy Egyiptom istenei nem menthetik meg őket, mert maguk is Jahve ítélete alá esnek. (Bét-sämäs = „a nap városa”, görögül Héliopolis, a mai Kairótól északra feküdt és híres Ré-templom volt benne.) A 12. vers utolsó félmondatának helyes fordítása: „mert kitetvezi Egyiptom országát, ahogyan a pásztor kitetvezi ruháját és bántatlanul kivonul onnan”. A júdaiak által hatalmasnak és dicsőségesnek látott Egyiptom megalázását szemléletesebben aligha lehetett volna leírni. Pontosan nem tudjuk megmondani, hogyan teljesedett be ez a prófécia. Az újbabiloni birodalomból fennmaradt írásos emlékek inkább építkezésekről beszélnek, mint hadjáratokról. Egy töredékes szöveg azonban arról tudósít, hogy Nebukadneccar uralkodásának 37. évében (Kr. e. 568–67) hadjáratot vezetett Egyiptom ellen és megütközött Amasis fáraó seregével. A szöveg töredékessége következtében a csata kimenetelét nem ismerjük. Josephus állítását, mely szerint Nebukadneccar Jeruzsálem elfoglalása után öt évvel (Kr. e. 582–81) Egyiptom ellen vonult és az odatelepült zsidókat Babilonba deportálta, más forrásból nem sikerült ellenőrizni (lásd Antiquitates X, 9. 7). Jer. XLIV. RÉSZ

Jer. 44,1–30. Jeremiás küzdelme a prófétai történetszemlélet elfogadtatásáért.

Az utolsó tudósítás Jeremiás prófétai működéséről Egyiptomba vezet bennünket. A 44:1-ből nem állapítható meg világosan, mikor és hol játszódtak le az elbeszélt események. Valószínűnek tarthatjuk, hogy az Egyiptomba történt bevándorlás óta (43:7) már hosszabb idő telt el. A bevándorlók rendezett körülmények között élnek, a különböző városokban letelepedettek közös ünnepre gyűlnek egybe. Tahpanhész (= Daphné) és Migdól Alsó-Egyiptom keleti határán feküdt, Nóf (= Memphis) a régi főváros, a mai Kairótól délre terült el, Pátrosz (= dél országa) viszont Felső-Egyiptom neve. A zarándokok egy része tehát hosszú utat tett meg. Talán nem tévedünk, ha Tahpanhészt tekintjük az összegyülekezés helyének, amit feltétlenül Alsó-Egyiptomban kell keresnünk.

Jeremiás, mint egykor Jeruzsálemben (Jer 7), most is a sok embert összehozó ünnepet használja fel arra, hogy Jahve üzenetét közölje honfitársaival. A 11–14. versekben olvasható ítéletes próféciát, mely ebben csúcsosodik ki: „Júda maradékai közül, akik ide jöttek… senki sem menekül és szabadul meg, hogy visszatérjen Júdának földjébe” (14. v.) – hosszú indoklás vezeti be. Ebben az immár idős próféta emlékezetbe idézi igehirdetésének egyik sarkalatos mondanivalóját: Jahve azért tette Júdát és Jeruzsálemet pusztává, mert az Úr előtt utálatos dolgokat cselekedtek, idegen isteneknek áldoztak (3–5. v.). Tudjuk, hogy Jeremiás népe bűnét nem csupán ebben látta, hanem a felebarát iránti kötelezettségek megszegésében is (Jer 7:5–6). A 44. részben azonban a vita az idegen istenek kultuszáról folyik, ezért Jeremiás is itt csak ezt hangsúlyozza.

Az ünnepre egybegyűlteket nem indítja bűnbánatra a prófétai feddés. Ellenkezőleg, nyíltan szembeszegülnek az igével. Míg 43:2-ben az isteni üzenettel szembeni engedetlenségüket még palástolni akarják – „nem az Úr küldött téged”, azért nem hallgatunk rád –, addig itt már nyíltan kimondják: „abban a dologban, ami végett szóltál nekünk az Úr nevében, nem hallgatunk rád”. Válaszuk nem jelenti azt, hogy teljesen szakítani akarnának a Jahve tiszteletével. Jahve mellett azonban még más isteneket is kultikus tiszteletben kívánnak részesíteni, hogy így azok jóindulatát és oltalmát is elnyerjék. Érdekes módon nem az egyiptomi istenek kultusza vonzotta a bevándorlókat és jelentett kísértést számukra, hanem a Júdából magukkal hozott „ég királynőjének” a tisztelete, amelynek ápolása elsőrendűen a nők feladata volt (7:18). A 19. vers talán azért említi, hogy a férjek tudtával történik a fogadalmak beváltása, mert egyes vallási rendelkezések szerint (Num 30:3–8) a nő fogadalma csak akkor volt érvényes, ha az apja, vagy a férje megerősítette.

Ha Jeremiás a 2–10. versekben történeti távlatba állítva fejti ki hallgatói előtt, hogyan függ össze Jahve iránti engedetlenségük az őket ért katasztrófával, úgy a 15–19. versekben hallgatói is a mögöttük levő történelem hosszabb periódusát idézik fel saját meggyőződésük bizonyítására: amíg az ég királynőjének áldoztunk Jeruzsálem utcáin, addig jó dolgunk volt, beteltünk kenyérrel és a háború pusztításának hírét sem hallottuk, de amióta nem áldozunk néki többé, fegyver és éhség miatt emésztetünk. A magyarázók többségével joggal feltételezhetjük, hogy az Egyiptomba vándorolt zsidók Manassé hosszú uralkodására (695–641) céloztak, amelyet ugyan a vallási szinkretizmus jellemzett, de amely ugyanakkor a politikai nyugalom és a gazdasági jólét ideje volt. Az idegen istenek kultuszát eltörlő Jósiás király uralkodása egy ideig a kultuszreform (Kr. e. 622) végrehajtása után is kétségtelenül nyugalmat és jólétet hozott, de e kegyes király végül is a megiddói csatában életét vesztette és ezzel elkezdődtek a Júdára sok szenvedést hozó események, amelyek feltartóztathatatlanul az ország pusztulásához vezettek és e kis csoportnak az Egyiptomba való menekülésével végződtek.

Jeremiás a 20–23. versekben még egyszer megismétli saját történelem-értelmezését: az idegen istenek kultusza ingerelte haragra Jahvét és ő sújtotta ítélettel Júdát. Ha a büntetés nem közvetlenül a bűn elkövetése után vált nyilvánvalóvá, ez nem cáfolja a kellő összefüggését, hanem Isten hosszútűrését bizonyítja, aki végül is „nem szenvedhette tovább cselekedeteitek gonoszságát”. Nem az „ég királynője” kultuszának a megszakítása volt tehát a katasztrófa oka, hanem annak folytatása Manassé idejében és újra elkezdése Jósiás halála után. Jeremiásnak ez a nézete teljesen megegyezik a 2Kir 23:26–27-ben olvasható gondolattal.

Jer 44-ben két, egymással teljesen ellentétes, történelem-értelmezés ütközik meg egymással. A történelem eseményei többféleképpen értelmezhetők. Egy adott pillanatban nem lehet eldönteni, melyik magyarázat a helytálló és segít hozzá a feladatok felismeréséhez. Ezért volt szükség prófétai történetértelmezésre, amely Istentől vett kijelentés alapján tárja fel az események valóságos okait és célját. Az Egyiptomba bevándorolt júdaiak nem fogadták el Jeremiás történetértelmezését és nem szakítottak az ég királynője kultuszával. Ezért Isten kemény ítéletét kellett meghallaniuk: Egyiptom földén egyetlen júdabeli férfiú szája sem fogja az én nevemet kiejteni, mondván, „él az Úr Isten”. Az eskü a hitvallástétel alkalma volt. Aki Jahvéra esküszik, az idegen isteneket nem tisztelhet, mert ő „féltőn szerető Isten”. A választott nép sorsa a Jahvéhoz való helyes viszonyán áll vagy bukik. Isten mint a szövetség őre megemészti az engedetlenné vált népet.

A 14. és 27. vers hangsúlyozza, hogy az Egyiptomba bevándorolt júdaiak közül „senki sem menekül meg”, „mind elfogynak”. A 14. vers utolsó félmondata, illetve a 28. vers viszont arról beszél, hogy „szám szerint kevesen” mégis megmenekülnek az ítéletből és visszatérnek Júdába. Bizonyára így is történt és éppen ezek a visszatérők vihették magukkal Báruk feljegyzéseit. Megmenekülésük ténye nem erőtleníti meg Jeremiás ítélethirdetését, hiszen ezek saját tapasztalataik alapján tehettek bizonyságot arról, „melyik szó teljesedett be”. A Jeruzsálem eleste után Egyiptomba menekült zsidók teljesen felőrlődtek részint az egyiptomi trónvillongások, részint Nebukadneccar 568–67-es hadjárata során. Hofra fáraót (588–569), akit a 30. vers említ, a későbbi Amasis fáraó buktatta meg és vetette fogságba, ahol végül is megfojtották. Jeremiás próféciája tehát beteljesedett rajta: Isten az ellenségei kezébe adta.

A 44. részben elbeszélteken kívül nem hallunk többet Jeremiásról. A küzdelem, amelyet egy életen át folytatott honfitársaival, látszólag eredménytelen volt. Az Isten által rábízott ige, amelynek végig hűséges hirdetője volt, mégsem „tért vissza üresen” (Ézs 55:11), hanem nemzedékeken át formálta és formálja Isten népének gondolkodását.

Jer. XLV. RÉSZ

Jer. 45,1–5. Vigasztaló prófécia Báruk számára.

Az első vers Jójákim király negyedik esztendejébe, vagyis a Krisztus előtti 605. esztendőbe datálja ennek a Bárukra vonatkozó próféciának az elhangzását. Amint a 36. résznél rámutattunk, a Kr. előtti 605. év lényeges fordulatot hozott az ókori Kelet politikai viszonyaiban és Jeremiás életében is. Ebben az esztendőben aratott döntő győzelmet Nebukadneccar az egyiptomi fáraó felett. Jeremiás úgy látta, hogy elkezdenek beteljesedni korábban elmondott ítéletes próféciái, amelyek be nem teljesedése miatt annyit gyötrődött (vö. 20:8), ezért lediktálja azokat Báruknak. Az ítélet közelségének a tudata mélyen megrendítette Bárukot, akit emellett saját sorsának bizonytalansága is aggodalommal töltött el. Ebben a helyzetben kapja a vigasztaló ígéretet Jeremiáson keresztül Istentől. A prófécia úgy vigasztalja meg Bárukot, hogy mindenekelőtt önmagán kívülre, Istennek a történelemben végbemenő munkájára irányítja a tekintetét: „akiket én beplántáltam, kiszaggatom”. Nem kívánhatod, hogy te mindezt veszélyeken felülálló szemlélőként élhesd át. Isten nem abban mutatja meg oltalmazó kegyelmét Báruknak, hogy megkíméli őt a veszedelmektől, hanem hogy ezer veszélyen át megőrzi életét. A 39:18-ban hasonló ígéretet kapott hűsége jutalmaként Ebed-Melek is.

Joggal feltételezhetjük, hogy Báruk tudatosan iktatta ezt a személyesen neki szóló próféciát a Jeremiás szenvedéséről szóló elbeszélése végére, bár időrendben jóval korábban hangzott el, mint a 44. részben elbeszéltek. Ebben az eljárásban elsősorban nem szerénysége vezette, hanem az a szándék, hogy személyes élettapasztalata alapján tegyen bizonyságot Isten igéjének a beteljesedéséről. Kr. e. 605-től mintegy negyedszázadon át tapasztalta meg Isten ígéretének helytálló voltát. A Jójákim idejében való üldöztetésen (36:26), Jeruzsálem ostroma viszontagságain, az Egyiptomba való hurcoltatás megpróbáltatásain keresztül Isten megtartotta életét.

Jer. XLVI. RÉSZ

A 46–51. fejezetekben különböző idegen népek elleni próféciák gyűjteményét találjuk. E gyűjtemény bevezetése eredetileg 25:13c, 15–19 lehetett (vö. 25:15–29 magyarázatát). Jeremiás igehirdetésének lényeges részét képezte az idegen népekre vonatkozó jövendölés. Elhívásakor Isten „népek és országok fölé” rendelte (1:10). A történetkritikai bibliakutatás megindulása óta sokat vitatták e próféciák jeremiási szerzőségét. A kutatás eredményeit összegezve azt mondhatjuk, hogy az 50–51. részben található, Babilon bukásáról szóló, jövendölések kivételével a gyűjteményben foglalt többi próféciák Jeremiástól való származásának kétségbe vonására nincsenek kényszerítő érvek. Fennáll természetesen annak a lehetősége, hogy a későbbi leírók és hagyományozók egyik-másik próféciát a tényleges történeti lefolyás ismeretében kiegészítették.

Jer. 46,1–12. Jövendölés az egyiptomi sereg csatavesztéséről.

A 2. vers Jójákim uralkodásának negyedik esztendejébe, azaz Kr. e. 605-re keltezi a prófécia elhangzását. Ebben az esztendőben szenvedett döntő vereséget – amint Biblián kívüli feljegyzésekből is tudjuk – Nekó fáraó (609–594) Nebukadneccartól Karkemisznél. Jeremiás páratlan költői erővel ecseteli a csata lefolyását, ezért azonban nem szabad jövendölését vaticinium ex eventu-nak (az esemény bekövetkezése utáni jövendölésnek) tekinteni. A drámai leírás nyomán megjelenik szemünk előtt a csatára készülő sereg, amint rendbehozza a fegyvereket, felölti a vértet és nyeregbe száll, hogy zúgó viharként rontson az ellenségre. Ámde a fennhéjázó magabiztosság csakhamar pánikba csap át és az egyiptomi sereg hanyatt-homlok menekül (5. v.). A prófécia különösen két dologban látja Egyiptom bűnét: a felfuvalkodottságban („felmegyek, ellepem a földet”, 8. v.) és a Seregek Ura elleni vétkezésben. A 10. vers valószínűleg a kegyes Jósiás király megöléséért való büntetésről beszél.

Jer. 46,13–26. Egyiptomra eljön az ítélet.

Ez az Egyiptom elleni második prófécia nincs datálva. Legvalószínűbb mégis az, hogy közvetlenül a karkemiszi csata után hangzott el és nem Hofra fáraónak a Jeruzsálem felmentésére tett kísérlete (Jer 37:5–7) idején, vagy a Jer 43:8kk.-ben elbeszéltekkel összefüggésben. A karkemiszi csata után Jeremiás már világosan látta, hogy Egyiptom, amelynek erejében Júda Jahve helyett bizakodott, ítélet alá kerül: az ellenség elfoglalja és elpusztítja városait (19. v.). Ez a prófécia figyelmeztetésül kellett volna hogy szolgáljon az Egyiptomban vakon bízóknak. A 26. versbe, a történeti lefolyás ismeretében, későbbi hagyományozó írta be Nebukadneccar nevét. Ezzel nem meghamisította Jeremiás próféciáját, hanem rámutatott annak beteljesedésére.

Jer. 46,27–28. Vigasztalás Izráelnek.

Ez a vigasztaló prófécia, kevés szövegbeli eltéréssel megtalálható a 30:10–11-ben is. Arról tesz bizonyságot, hogy Isten az ítélet végrehajtása után kegyelmesen odafordul népéhez. Ezeket a verseket valószínűleg a próféta könyvének istentiszteleti használata során iktatták be jelenlegi helyükre azzal a céllal, hogy a gyülekezet tekintetét az ítélet igéinek meghallgatása után Isten kegyelmes ígéreteire irányítsák.

Jer. XLVII. RÉSZ

Jer. 47,1–7. Prófécia a filiszteusok ellen.

A felirat abba az időbe datálja e jövendölést, „mielőtt megverte a fáraó Gázát”. A reánk maradt bibliai és Biblián kívüli híradásokból azonban nem tudjuk megállapítani, milyen eseményre vonatkozik ez. Herodotos II. 159 szerint Nekó miután Magdolos-nál (= Megiddó) legyőzte a „szíriaiakat”, elfoglalta Kadytis-t (= Gáza?) is. Ebben az esetben 609-re, a megiddói csata évére történnék itt utalás. Ugyancsak Herodotos viszont az 588–569 között uralkodó Hofra fáraóról is feljegyzi (II. 161), hogy „Szidon ellen hadat viselt és a tyrusiakkal tengeren harcolt”. Lehet, hogy e hadjárat során foglalta el Gázát is. A 47. részben megírt prófécia mindenesetre nem egy városra, hanem egész Filiszteára vonatkozik.

Jeremiás a 46. fejezethez hasonlóan itt is eleven színekkel festi az ütközetet: a rohamra induló lovak patáinak csattogása és a harci szekerek zörgése bénító félelemmel tölti el a filiszteusokat, „nem gondolnak az atyák a fiakra”. Jeremiás Jahve ítéletét látja a filiszteusokat ért csapásban. Távol áll azonban tőle, hogy valamilyen kárörömnek, vagy bosszúvágynak adjon hangot, ellenkezőleg, az ítélet mérséklésére kéri Istent (6. vers) mint saját népe esetében (18:20).

Jer. XLVIII. RÉSZ

Jer. 48,1–47. Jövendölés Moáb ellen.

Ez a Moáb pusztulását meghirdető hosszú költemény erősen emlékeztet az Ézs 15–16. fejezeteiben olvasható próféciára. (Vö. Ézs 15:4 – Jer 48:5; Ézs 16:6–10 – Jer 48:29–33 stb.). Egyes magyarázók feltételezik ez egyezések alapján, hogy amint a saját népe elleni próféciák vonatkozásában Jeremiás fiatal korában Hóseás igehirdetésének a hatása alatt állott (vö. Jer 2:1–3), úgy az idegen népek elleni jövendölése ésaiási befolyást mutat.

Arra a kérdésre, miért sújtja ítélet Moábot, a következő feleletet adhatjuk: önelégültsége (7., 11.), gőgje (29. v.), Izráel kigúnyolása (27. v.) Jahve elleni lázadása (42. v.) miatt. Itt sem hiányzik az együttérzés az ítélettől sújtott néppel (36. v.). A prófécia azzal a gondolattal zárul, hogy az ítélet az idegen népek esetében sem utolsó szava Jahvénak: „visszahozom Moábot a fogságból” (47. v.).

Jer. XLIX. RÉSZ

Jer. 49,1–6. Prófécia Ammon ellen.

Miután az ammoniták elleni jövendölés nincsen datálva, csak találgatásokra vagyunk utalva a tekintetben, hogy az ammoniták mikor csatolták magukhoz Gád törzse területének egy részét, amiről 49:1 beszél. Lehet, hogy a 2Kir 24:2-ben leírt események kapcsán, de még valószínűbbnek látszik, hogy Samária eleste után (722) annektáltak izráeli territóriumot. Mivel az ígéret földje Jahve tulajdona és „öröksége”, ezért az ammoniták eljárása magát Jahvét sérti meg. Ammon büntetése az lesz, hogy városai romhalommá tétetnek, lakói pedig szétszóratnak. De ez a prófécia is kegyelmes ígérettel végződik.

Jer. 49,7–22. Prófécia az edomiták ellen.

A 14–16. versek megegyeznek Abdiás 1:1–4-gyel. Ha ezt az Edom elleni jövendölést összehasonlítjuk az Abdiás könyvében olvashatóval, feltűnik a jeremiási prófécia sokkal enyhébb hangvétele. Jeremiás – eltekintve a későbbi leírótól ide besorolt abdiási idézettől – nem beszél Edom bűnéről, inkább arra utal, hogy nem maradhat büntetlenül, míg a választott népnek ki kell innia a pohárt (12. v.). Abdiás próféciájának a hátterében viszont már az edomitáknak a Jeruzsálem elestekor tanúsított ellenséges magatartása miatti felháborodás áll.

Jer. 49,23–27. Jövendölés Damaszkusz ellen.

Damaszkusz, fekvésénél fogva, gyönyörű város volt már az ókorban is. Nagy kiterjedésű oázisban helyezkedik el, amelyet több folyó szel át. A mai arabok „földi paradicsomnak” nevezik és azt beszélik róla, hogy Mohammed nem akart e városba bemenni, nehogy elfelejtse a mennyei paradicsomot. A prófécia nincs datálva és belső adatokból sem tudjuk megállapítani, milyen eseményre utal. Talán Kr. e. 605-ben, a karkemiszi csata után előnyomuló babiloni seregek dúlták fel Damaszkuszt.

Jer. 49,28–33. Prófécia Kédár és Házor ellen.

A sivatagban lakó nomád törzseknek rendszerint egy-egy „város” a központjuk. Az itt említett Házor a Palesztinától keletre elterülő sivatag szélén lehetett, Kédár mélyebben feküdhetett a szíriai-arab pusztában. Lakóik arab beduinok voltak, akik kerítetlen sátorvárosokban laktak (31. v.), csak állataikat lehetett elvenni (32. v.). Biblián kívüli híradásból tudjuk, hogy Nebukadneccar uralkodásának hatodik évében (599–98) Szíriából csapatokat küldött a „pusztába”, amelyek az araboktól állatokat és istenszobrokat zsákmányoltak.

Jer. 49,34–39. Prófécia Elám ellen.

Elám Babilóniától Keletre terült el. E prófécia elmondására talán az adott alkalmat Jeremiásnak, hogy Kr. e. 594 táján Elám is részt vett abban a Babilon-ellenes megmozdulásban, amelybe a nyugati kis országok Júdát is be akarták vonni (vö. 27. rész). Jeremiás nagyon általános megfogalmazásokkal írja le az Elámot sújtó ítéletet, amin nem csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy Elám messze feküdt Palesztinától. Ez a prófécia is kegyelmes ígérettel végződik annak bizonyságául, hogy a történelemben cselekvő Isten az idegen népekkel is ítéletesen és kegyelmesen cselekszik.

Jer. L. RÉSZ

Jeremiás könyvének 50. és 51. fejezete tulajdonképpen a Babilon pusztulását meghirdető próféciák gyűjteménye. Minden valószínűség szerint egy szerzőtől származnak, de nem tekinthetők egyetlen összefüggő nagy költemény részeinek. A szerző nem lehet Jeremiás, mert ő, mint könyvének más helyeiből tudjuk, másképpen vélekedett Babilon sorsáról és rendeltetéséről. Számolt ugyan azzal, hogy egyszer Babilónia uralma is véget ér (29:10), de bukását nem a közeli jövőben várta, mint az 50–51. fejezetek próféciái. Jeremiás Nebukadneccart Isten eszközének, sőt szolgájának (27:6; 43:10) tekintette, aki az Ő akaratát hajtja végre. Ezzel szemben 51:11 arról beszél, hogy Babilon Jahve ellen vétkezett. A hallgatók, akikhez e próféciák szólnak, Babilóniában élnek. A próféciák írója, aki időben Deuteroésaiáshoz közel működhetett, küszöbönállónak látja a birodalmat megszemélyesítő főváros elestét (50:27; 51:33.46) és hazatérésre buzdítja a száműzötteket (50:8; 51:6.45.50). Az „északról jövő ellenség” 50:41-ben már nem Babilónia, hanem a médek.

Jer. 50,1–46. Babilon elesik, a foglyok hazatérnek.

Új meg új képekben, jelenetekben ecseteli a fejezet Babilon bukását. Emellett azonban a figyelmet újra meg újra a száműzöttekre irányítja. Arról a reménységről beszél, hogy Izráel és Júda fiai együtt keresik az Urat (4. v.), tehát Jer 3:18-hoz hasonlóan Izráel és Júda együttes helyreállításában reménykedik. A fordulat titka nem a száműzöttek magatartásának megváltozásában rejlik, hanem Isten irgalmas hozzájuk fordulásában (20. v.). Bár fogvatartóik nem akarják elengedni őket, a Seregeknek Ura „felveszi az ő perüket” (34. v.).

Jer. LI. RÉSZ

Jer. 51,1–58. Babilon bukása.

A harci jelenetek sorozatát írja le a fejezet, míg végül a babiloni királynak minden oldalról azt jelentik a futárok, hogy a város bevehetetlennek hitt erődítményébe a legkülönbözőbb pontokon behatolt az ellenség (31. v.). Babilon különösen erős falakkal és védelmi vonallal körülvett város volt. Egyes szakaszokon három-, sőt négyszeres fal védte, várfalainak hossza 18 km volt. Mindez azonban nem segít, ha Babilon „megerősíti is erős magaslatát”, ha az Úr küld rá ellenséget (53. v.).

Deuteroésaiásra emlékeztet az ismételt felhívás: „fussatok ki Babilonból” (51:6.45 vö. Ézs 48:20; 52:11), valamint az emberi kéz által készített bálványok tehetetlenségének szembeállítása a mindeneket teremtő Isten hatalmával (51:17–19 vö. Ézs 40:12–26).

Jer. 51,59–64. Jeremiás próféciája Babilon felől.

Ez a rövid elbeszélés eredetileg minden valószínűség szerint Báruk emlékiratainak a végén, Jer 45. után állt. Erre enged következtetni a 64. vers utolsó mondata: „Eddig vannak a Jeremiás beszédei”. Serájának a Jeremiástól kapott feladat végrehajtására annak a küldöttségnek a szállásmestereként nyílhatott alkalma, amelyet a 29:3 szerint Sedékiás menesztett Babilonba. A magyarázók többsége lehetetlennek tartja, hogy Jeremiás ugyanazon alkalommal küldte volna egyfelől a 29:4kk.-ből ismert levelet, mely a hosszabb ideig tartó száműzetésre történő berendezkedésre hívja fel a deportáltakat, másfelől az 51:59k.-ben említett, ítéletes próféciát tartalmazó tekercset. Úgy vélik, Jeremiás Babilónia iránti magatartásában nem volt meg ez az ambivalencia. Mindenesetre Jer 29:10-ből tudjuk, hogy Jeremiás, bár a távoli jövőben, de számolt Babilónia bukásával. Így nem elgondolhatatlan, hogy Serájának az 51:59–64-ben leírt megbízást adta. Serája a próféta helyett hajtja végre a szimbolikus cselekedetet, amikor az Eufráteszbe süllyeszti a Babel elleni ítéletes igéket tartalmazó tekercset, amelyek ezzel visszavonhatatlanul elindulnak a beteljesedés felé. (Vö. 29:3 magyarázatát.)

Jer. LII. RÉSZ

Jer. 52,1–34. Jeruzsálem elestének története.

E fejezetet Jeremiás könyvének végső egybeszerkesztője 2Kir 24:18–25:21 és 27–30. verseiből vette át. Nem iktatta ide 2Kir 25:22–26-ot, mivel Gedáliás helytartóságának történetével Báruk emlékiratai már részletesebben foglalkoztak. 2Kir-hoz viszonyítva új adatot tartalmaz (Jer 52:28–30), amely a fogságba hurcoltak számára vonatkozik. A történeti kérdéseket illetően lásd 2Kir 24. és 25. részének magyarázatát. Itt csupán annyit jegyezzünk meg, hogy az említett fejezeteknek az átvételével Jer könyve szerkesztője a próféta ítéletes igéinek a beteljesedését kívánta még egyszer hangsúlyozni.