Jer. XXX. RÉSZ

A 30–31. fejezetek önálló egységet alkotnak Jeremiás könyvében. Mutatja ezt nemcsak a külön címirat (1–4. v.), hanem az is, hogy e két fejezet költői formában van írva, míg a környező részek műfaja próza. A 30–31. rész, amelyet az ószövetségi tudomány „vigasztaló könyvecske” néven tart számon, Izráel és Júda jövendő sorsával foglalkozó jeremiási próféciák gyűjteménye. A próféciák többsége (30:5–31:22) az „Izráel”, „Jákób” vagy „Efraim” névvel megszólított északi országrészre vonatkozik, amely Kr. e. 721-ben, Samária elestével elvesztette önálló létét. Lakosságának vezető rétegét deportálta (2Kir 17:6) II. Sargon asszír uralkodó.

Jeremiás mint anatóti származású ember, Izráel és Júda határán nőtt fel, s jól ismerte az észak-izráeli hagyományokat is. Fiatalkori igehirdetésén – amint a 2–6. részek magyarázatánál láttuk – Hóseás befolyása érezhető. Bizonyára különös érdeklődéssel fordult Izráel sorsa felé (vö. 3:1–4:4 magyarázatát), amikor Jósiás az asszír birodalom hanyatlása idején (Kr. e. 628 táján) az északi országrész helyén létesített három asszír provincia (Samária, Galilea és Gileád) területén is intézkedéseket tett az idegen kultusz eltörlésére (vö. 2Krón 34:6; 2Kir 23:15kk.). A magyarázók többsége Jeremiás működésének első időszakából származtatja a 30–31. fejezetekben összegyűjtött próféciák nagy részét. Ezt támasztja alá az is, hogy a „vigasztaló könyvecske” gondolatai több ponton Hóseás igehirdetésének hatását tükrözik (31:2kk. vö. Hós 2:13kk.; 30:22 vö. Hós 2:22; 31:9 vö. Hós 11:1kk.; 31:27 vö. Hós 2:22). Kétségtelen azonban, hogy Jeremiás működésének későbbi időszakából származó igék is vannak a gyűjteményben, főleg 31:23 s következőkben. Ezek együtt szólnak Júdáról és Izráelről, s feltételezik, hogy az ítélet már Júdán is beteljesedett. (Erre enged következtetni egyébként már a felirat is a 30:3-ban.) Bár Jeremiás életének az utolsó szakaszában már csak az ítélet előtt való meghajlást tudta hirdetni (15:1–3; 21:1–10; 24:1–10; 37:7–17), nincs okunk kétségbe vonni a kegyelmes ígéreteket tartalmazó 30–31. fejezetek jeremiási eredetét. Amint Pál apostol, nemcsak az Izráel feletti ítélet elkerülhetetlenségét látta, hanem reménykedett abban, hogy végül is „egész Izráel irgalmasságot nyer” (Róm 9–11), úgy Jeremiás is bizonyos volt afelől, hogy Isten „örökkétartó szeretettel szereti népét” és kiterjeszti rá irgalmasságát (31:3).

Jer. 30,1–4. Felirat a „vigasztaló könyvecskéhez”.

Jeremiás, amint a 3. versből látjuk, akkor kapta a parancsot a vigasztaló igék feljegyzésére, amikor az ítélet már Júdán is beteljesedett. A feljegyzésre kerülő próféciákat azonban korábban nyerte el. Az Izráelre vonatkozókat (30:5–31:22) még működése kezdetén. Ezekhez csatolta Jeruzsálem bukása után a Júdának és Izráelnek együtt szóló kegyelmes ígéreteket (31:23kk.). A próféta – ellentétben a 36:1kk.-ben elmondottakkal – nem a nyilvánosság számára készíti a „könyvet”, a benne foglaltak valóságáról majd csak egy későbbi időben győződhetnek meg (Ézs 30:8; Hab 2:23).

Jer. 30,5–7. Izráel nyomorúsága és megszabadulása.

Drámai módon ecseteli a próféta Izráel nyomorúságát. A próféciából azonban kicsendül, hogy az ítélet nem végleges állapot, a katarzis után a megszabadulás és a megújulás időszaka következik.

Jer. 30,8–11. Kegyelmes ígéret Izráelnek.

A perikópa további két kisebb egységre osztható: 8–9., illetve 10–11. versekre. A 8–9. versek arról beszélnek, hogy maga Isten vet véget népe szolgaságának. Míg az ítélet abban állt, hogy idegen földön idegen isteneknek voltak kénytelenek szolgálni a választott nép fiai (5:19), addig az északi országrész megszabadult foglyai újra Jahvénak, az ő Istenüknek és Dávidnak, az ő királyuknak szolgálnak. A próféta nem Dávid feltámadására gondol, hanem a Dávid magvából származó Messiásra. Hasonló váradalom szólal meg Hós 3:5-ben és Ez 34:23-ban. A 10–11. verseket, csekély eltéréssel a 46:27–28-ban is megtalálhatjuk. Deuteroésaiáshoz hasonlóan (Ézs 41:8; 44:1–2; 49:3) Isten szolgájának nevezi Izráelt. A szolga számíthat ura oltalmára, megfogózhat a bátorításban: „ne félj”.

Jer. 30,12–17. Izráel egyetlen vigasztalója Isten.

Jahvének Izráel elesett állapota feletti szánakozásáról és véghetetlen könyörületességéről tanúskodnak ezek a versek. „Szeretői” (idegen istenek, idegen népek) bajában cserbenhagyták Izráelt, nem kötözik be sebét, nem szánják nyomorúságát. Segítsége egyedül Jahvétől jön (Hós 13:4), akihez hűtlenné lett és akit megbántott. A 15. és 16. vers között egy sor, vagy egy vers kieshetett, ez magyarázza a törést a gondolatmenetben.

Jer. 30,18–24. Izráel helyreállítása.

A város, amelynek megépítéséről a 18. vers beszél, Samária, nem Jeruzsálem. Nemcsak a főváros épül újjá, hanem az egész ország benépesül. A fogságból visszatértek hálaadó énekben juttatják kifejezésre a szabadulás feletti örömüket. Ellentétben a jelennel, amikor az északi országrész idegen király uralma alatt áll, Isten a nép köréből támaszt „uralkodót”. Jeremiás itt nem a mäläk (= király), hanem a mósél (= uralkodó) szót használja, s ezzel a király politikai hatalma helyett a lelki-vallási megbízatását hangsúlyozza. A 21b helyes fordítása: „közelítem magamhoz és elém járul, hiszen ki merné kockára tenni az életét, hogy (magától) járuljon elém”. Istenhez csak az járulhat közbenjáróként, akit Ő választ ki erre a tisztre (Ex 19; 20:18kk.). A Sinainál Jahve Mózest részesítette ebben a kiváltságban. A megígért „uralkodó” Jer 30:21-ben tehát inkább Mózes vonásait viseli, mint a Dávidéit (ellentétben 23:5–8-cal). A 23–24. versek azonosak 23:19–20-szal. Abban az ö

sszefüggésben vannak a helyükön, itt valószínűleg Jeremiás könyve liturgiai használata során idézték őket Isten bűnösöket megemésztő, félelmes szentségének az érzékeltetésére.

Jer. XXXI. RÉSZ

Jer. 31,1–6. Isten örök szeretete Izráel iránt.

Az első vers gondolata azonos a 30:22-ével Az Isten és Izráel közötti szövetség lényegét az Ótestamentum számos helyen ezzel fejezi ki: „ők népemmé lesznek, én pedig Istenök leszek” (Hós 2:22). A 2–6. versek Hóseás könyve második fejezetére emlékeztetnek. Az ítélet tisztítótüzén átment népet Isten a pusztába viszi, ahol szoros közösségre vonja magával, és onnan vezeti be újra az ígéret földjére (Hós 2:13–14). Jeremiásnál a pusztai vándorlás és a Sinainál történt szövetségkötés hagyománya áll a középpontban. Ezeknek a fogalmi kincsével fejti ki a nép jövőjével kapcsolatos várakozásait (31:31–34). Ez a hagyomány köti össze Izráelt Júdával, ezért mennek Izráel hazatérő foglyai zarándokokként Sionba, ahol a szövetség ládája állott (1Kir 12:26kk.; Jer 3:16). A nép ajkáról elhangzó hitvallás: „Jahve a mi Istenünk”, a válasz Isten csodálatos szabadítására (6. v.). Az ótestamentumi istentisztelet két alappillére: Jahve kijelentése és a nép arra válaszoló hitvallása.

Jer. 31,7–14. Két ének Izráel helyreállításáról.

Az első ének Izráel fiait szólítja meg, a második (10–14) a népeket hívja fel Isten magasztalására a „Jákóbon” megmutatott szabadításért.

A hazatérőket Isten mint mindenről gondoskodó atya (9. v. „atyja leszek az Izráelnek”) vezeti. Figyelme kiterjed a segítségre szorulókra (8. v.), vigasztalja a sírókat. A pusztában gondoskodik a vízről (Ézs 48:21; vö. Ex 17:6; Num 20:11), és „egyenes úton” vezeti népét (Ézs 40:3).

Nemcsak a 7–9., de a 10–14. versekben is több Deuteroésaiásnál is előforduló gondolatot találunk (31:11; vö. Ézs 49:25). Ez nem az irodalmi függésből, mint inkább a fogságból való hazatérés helyzetének a hasonlóságából adódik.

Jer. 31,15–22. Izráel megvigasztalása, megtérése és hazatérése.

E költői megjelenítő erővel megírt prófécia Rákhelről, az észak-izraeliták ősanyjáról úgy beszél, mint aki sírjában él és „gyermekei”, azaz leszármazottai pusztulásán, az ország elnéptelenedésén kesereg. Jeremiás korában Ráma mellett tartották nyilván Rákhel sírját (1Sám 10:2; Gen 35:16–19). Ráma, ma Er-râm, Jeruzsálemtől 10 km-re fekszik északi irányban, Anatóttól légvonalban 5 km-re van. Az a későbbi hagyomány (Mt 2:18), amely szerint Rákhel sírja Betlehemben lett volna, a Gen 35:19-ben olvasható téves azonosításra megy vissza.

Isten vigasztalása nem szép szavak mondásában áll, hanem a fájdalmat okozó körülmények megváltoztatásában, a száműzöttek visszahozatalában (a nhm ige gyakran párhuzamos a „segíteni” igével, Zsolt 88:17. Isten a vigasztalását szabadító tettekben mutatja meg, Ézs 49:13; 51:12; 52:9). A hazatérés együtt jár a megtéréssel (a héber mindkét esetben a súb igét használja), amelynek első lépése a bűnvallás. Amit 30:15-ben Jahve állapít meg, azt most a nép is töredelmes bűnbánattal elismeri. Jeremiási mélységű emberismeretről tanúskodik a 18. vers „téríts meg engem és megtérek” mondata (vö. 10:23; 15:19), az ember saját erejéből nem képes a megtérésre.

Isten könyörülő irgalmát az anya mindent megbocsátó szeretetével hasonlítja össze a próféta (20. v.), akárcsak később Deuteroésaiás (Ézs 49:15). Jahve csak az „Atyám, vétkeztem” elhangzására vár, hogy visszafogadja bujdosó gyermekét (22. v.). Nehezen érthető a 22. vers második mondata: „Mert az Úr újat teremt e földön, asszony környékezi a férfit”. Valószínűleg közmondásszerű fordulattal van dolgunk az utolsó félmondatban, ami azt akarja kifejezni: Isten a megszokottól eltérően alakítja az események folyását, amit a nép lehetetlennek tartott, az lehetővé válik.

Jer. 31,23–30. Júda és Izráel együtt részesül Isten szabadításában.

A perikópa inkább össze nem függő prófétai mondások gyűjteménye, mint egységes egész. A 26. v. elbeszélő stílusával elüt a környezetétől, töredéknek tekinthető, amit jelenlegi formájában nem tudunk értelmezni. A 24. versből (vö. Ez 18:2) látjuk, hogy Júda utolsó évtizedében szinte axiómaként ismételgették ezt a mondatot: „az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el bele”. Jeremiás, éppúgy, mint Ezékiel, szembeszáll ezzel a vélekedéssel. Az előző nemzedékek bűne csak annyiban terheli a ma élő nemzedéket, amennyiben nem szakít azokkal. Mindenki előtt nyitva áll azonban a megtérés, és így a megtartatás lehetősége (Ez 18; Jer 18:7–11).

Jer. 31,31–34. Új szövetség ígérete.

Jeremiás a szövetségkötés hagyományának a fogalmiságával beszél a választott nép és Isten közötti viszony gyökeres megújulásáról. Új szövetség kötésére azért van szükség, mert a nép megszegte a Sinainál kötöttet, bár Jahve hű maradt ahhoz. A tóra, a „törvény”, azaz Isten kijelentése, ami a mózesi szövetség középpontjában állt, továbbra is megmarad. Nem Isten akaratának a kijelentését kell megújítani, hanem a nép ahhoz való viszonyának kell megváltoznia. A kőtáblára írott parancsolatok nem maradnak külső rendelések, hanem az új Izráel szívében élnek. Az engedelmesség nem külső követelmény lesz, hanem szívből fakadó belső készség és igény. Míg korábban próféták, papok és bölcsek (18:18) tanították a népet, addig erre a jövőben nem lesz szükség: Isten akaratának szív szerinti cselekvése a helyes istenismerettel azonos (vö. Jn 7:17; Jer 22:16). A perikópa jelentőségét aláhúzza az a körülmény, hogy Jézus az úrvacsora szerzésekor ezekre a jeremiási igékre utalt (Lk 22:20; 1Kor 11:25).

Jer. 31,35–40. Megbánhatatlan Isten elhívása.

A 35–37. versek hangsúlyozzák, hogy Isten elhívása éppúgy megváltoztathatatlan, mint a természeti törvények, amelyeket szintén ő alkotott. Míg a természetben megfigyelhető jelenségekkel összehasonlítva a választott népet az állhatatlanság jellemzi (18:14; 8:7), addig Jahve hű marad önmagához, s így szövetségéhez (2Tim 2:13).

A 38–40. versek fő mondanivalója az, hogy az újjáépülő Jeruzsálem nemcsak nagyobb lesz a réginél, de az „Úr szenthelye lesz”, lakói nem szentségtelenítik meg életfolytatásukkal. Nincs külön szó a templomról, az egész város szent lesz. Jeremiásnak az a várakozása, hogy az újra felépített Jeruzsálemet „soha örökké” nem rombolják le, nem teljesedett be. A héber ‘ólám szó viszont nem is azonos jelentésű a magyar „örökké” szóval, a távoli jövőre, nem az örökkévalóságra utal. Hanániel tornya a város északkeleti sarkán feküdt, a „szegeletkapu” pedig az északnyugati oldalon. Garéb és Góhát fekvése ismeretlen.

Jer. XXXII. RÉSZ

Jer. 32,1–44. Jeremiás mezőt vásárol Anatótban.

A 32. részben leírt esemény időrendben a 34:4kk.-ben elbeszéltek után helyezkedik el. A könyv egybeszerkesztésénél valószínűleg azért iktatták be a 30–31. fejezetek után, mivel ez is kegyelmes ígéretet tartalmaz Júdára nézve.

Jeruzsálem ostroma Sedékiás uralkodásának 9. esztendejében (Kr. e. 588) kezdődött el (Jer 39:1; 52:4). Jeremiás az ostrom első időszakában szabadon mozoghatott Jeruzsálemben. Amikor azonban az egyiptomi sereg közeledésének hírére a babilóniak egy időre föloldották az ostromzárat (34:21–22; 37:5), s Jeremiás egy családi ügy rendezésére Anatótba akart menni, dezertálás vádjával letartóztatták (37:11–16). Egy ideig Jónatán kancellár házában őrizték (37:15), majd kérésére Sedékiás az őrség udvarában helyeztette el. Itt kifejtett tevékenységéért a háborús párt vezetői egy üres ciszternába vetették, ahonnan Ebed-Melek mentette ki a király engedélyével (38. rész). Ezután ismét az őrség udvarán élt szigorú felügyelet alatt, egészen a város elestéig (38:28).

Fogságának ebben az utolsó periódusában (32:2), amikor már elkerülhetetlennek látszott a város bevétele és kétségbeesés lett úrrá az embereken, kereste fel Jeremiást unokatestvére, Hanameél, és ajánlotta fel neki a Lev 25:25kk.-ben foglalt rendelkezés szerint anatóti földjét megvételre. A próféta valószínűleg ugyanebben az ügyben akart a babiloni ostromzár feloldása idején Anatótba menni (37:12). Isten Lelkének a munkája nyomán ez a személyes ügy válik Jeremiás számára kijelentés forrásává, mint elhívásakor a tűzön gőzölgő fazék (1:13), vagy később a fazekas munkája (18). A megértett üzenetet, amit a 15. versben olvasunk, szimbolikus cselekedettel is nyomatékossá teszi. A vételről szóló szerződést nemcsak a szükséges tanúk előtt készítteti el, hanem „mindama júdaiak szeme előtt, akik ülnek vala a tömlöc pitvarában”. Az egyiptomi Elephantinében talált, nem sokkal Jeremiás kora utáni időből származó dokumentumok mutatják, hogy a szerződéseket két példányban készítették. Az egyiket felgöngyölve lepecsételték (hatum = zárt), ily módon védve utólagos változtatásoktól, a másikat (gálúj = nyitott) felgöngyölték ugyan, de nem pecsételték le, hogy bármikor bele lehessen tekinteni. A dokumentumokat ezután cserépkorsókban helyezték el. (Így őrizte iratait a qumráni szekta is.) Ez az egész eljárás – a szokásos értelmén túl – itt szimbolikus jelentőséget nyer és isteni üzenet hordozójává válik: „még házakat, mezőket és szőlőket fognak venni e földön”.

Amint a 16–25. versekből látjuk, ez az üzenet nemcsak a jeruzsálemiek számára volt hihetetlen és érthetetlen, de maga Jeremiás sem tudott vele mit kezdeni (vö. 25. v.). Az üzenet, amit hirdet, nem saját szívének gondolata. Kételyével Istenhez fordul, mint 12:1-ben. Jeremiás imádságában (17–25. v.) a fogság előtti zsoltárok gondolatvilágából próbál választ keresni arra a kérdésre: ha Isten Jeruzsálemet el akarja pusztítani (vö. 24:8–10), mi értelme van ez újabb kijelentésnek. Jahve feleletében szuverén isteni hatalmára és szabadságára utal (27. vers). Ebben kell megnyugodnia Jeremiásnak, mint Jóbnak (Jób 38). A 30–35. versekben a Júdára elkövetkező ítélet theológiai magyarázatát olvassuk. Ez a szemlélet, amely szerint a történelem Isten ítéletének és kegyelmének a helye, egyik legjellegzetesebb vonása az Ótestamentum theológiájának (vö. 2Kir 17:7–18; 2Kir 23:26–27; Neh 9:6kk.).

Jer. XXXIII. RÉSZ

Jer. 33,1–13. Kegyelmes ígéret Jeruzsálemnek és Júdának.

Az e perikópában foglalt kijelentést az 1. v. szerint Jeremiás ugyanabban az időben kapta, mint a 32. részben olvashatót. Tartalmilag is megegyezik azzal. A 4–5. v. Jeruzsálem szorongatott helyzetét ecseteli. Egyes épületeket maguk a védők romboltak le (4. v.), de semmilyen emberi erőfeszítés nem segít, a városra a biztos pusztulás vár. Az ítéletes események mögött maga Isten áll. De váratlan fordulat történik: ugyanaz az Isten az ítélet beteljesedésének pillanatában már a kegyelem távlatait villantja fel szolgája előtt. Végtelen irgalmából megtisztítja népét bűneitől és a fogságból visszahozza. Jeruzsálemet újra a mindennapi élet kedves zaja és az ünnepek istentiszteletének hangjai töltik be (11. v.). A kihalt vidék benépesül, s esténként pásztorok számlálják a felemelt botjuk alatt átfutó nyájat. Mindez Isten munkája, aki az ember számára „megfoghatatlant” cselekszik (2. v.).

Jer. 33,14–26. Ígéretek a dávidi királyság és a lévita papság számára. Ez a szakasz hiányzik a LXX-ból. Ebből a magyarázók többsége arra következtet, hogy ezek a versek még nem voltak benne abban a héber kéziratban, amelyből a fordítók dolgoztak. A perikópa részint máshol már előforduló próféciákat tartalmaz és variál (33:15–16 vö. 23:5–6), részint a lévitákra és az áldozatokra vonatkozó jövendölést hoz, amely aligha származik Jeremiástól. A Dáviddal kötött szövetséget az özönvíz után kötött szövetséggel hasonlítja össze (Gen 8:22) és felbonthatatlannak tartja. A 23–24. vers a fogság utáni kételkedőkkel száll vitába és Isten kiválasztása megbánthatatlanságának gondolatával fedd és vigasztal.

Jer. XXXIV. RÉSZ

Jer. 34,1–7. Jeremiás Isten üzenetét tolmácsolja Sedékiásnak.

A 2–6. versekben teljes terjedelmében találjuk azt a próféciát, amelyet 32:3–5-ben Báruk tartalma szerint foglal össze. A 7. versből kivehetően Jeremiás Jeruzsálem 588-as ostromának a kezdetén kapott Istentől parancsot arra, hogy e figyelmeztető igéket mondja el Sedékiásnak. A próféta itt is, mint 21:1–10-ben, 37:8–10-ben és 38:17–23-ban a város feladását tanácsolja a királynak. Isten elhatározott szándéka, hogy Jeruzsálemet, bármilyen hősiesen harcolnak is védői (37:10), a babilóniai sereg kezébe adja. Ezért értelmetlen dolog a védekezés.

A 4–5. versben olvasható prófécia Sedékiásnak „kívánatos véget” és tisztességben való kimúlást jövendöl. Feltételezi, hogy a város feladása esetén sem ki nem végzik, sem Babilóniába nem deportálják, hanem trónján maradhat mindaddig, amíg az emberi élet természetes rendje szerint meg nem hal. Ez a jövendölés nem teljesedett be. Sedékiást Jeruzsálem elestekor a babilóniaiak elfogták, Riblában Nebukadneccar megvakíttatta, majd Babilóniába vitette, ahol börtönben halt meg (vö. 39:7; 52:8–10). Nincs kizárva azonban, hogy a 4–5. versben adott ígéret eredetileg feltételhez kötött volt (pl. ha önként és azonnal megadja magát), csak a későbbi szöveghagyományozás során maradt el a feltétel említése.

A 7. versből látjuk, hogy a babiloni hadsereg előbb a vidéki városokat és erődítményeket foglalta el, csak azután zárta körül a fővárost (vö. 5:13–18 magyarázatát). A prófécia elhangzása idején a vidéki városok közül már csak kettő, Lákis és Azeka tartja magát. Mindkettő a júdai hegység peremén helyezkedik el. Azeka, ma Tell Zakarija, Betlehemtől nyugatra, Lákis, ma Tell ad-Duweir, Hebrontól nyugatra feküdt. Az elsőt 1898–1900 között, a másodikat 1934–1938 között ásták ki. Lákis feltárásánál találtak néhány cserépedénydarabra írt „levelet” (ún. ostrakát), amelyekben az Azeka és Lákis között elhelyezett őrség parancsnoka tett jelentést a hadi helyzetről Lákis kapitányának. Az egyikben ezt olvassuk: „Figyeljük Lákis füst-jeleit, a szerint a rendelkezések szerint, amelyeket az én uram adott, mert nem látjuk Azekát”. A levél röviddel Azeka eleste után íródhatott, s ugyanazt a helyzetképet tükrözi, mint Jer 34:7. Az ún. „lákisi levelekben” szó van egy „prófétáról” is, akit a tudósok egy része Jeremiással azonosít.

Jer. 34,8–22. A tettekkel való megtérés érvénytelenítése.

A szolgák szabadon bocsátására nem sokkal Jeruzsálem második ostromának a megkezdése után (588. január) kerülhetett sor. Az események hatása alatt a város vezetői és a nép magába szállott. Egy időre úgy látszott, hogy hajlandók a tettekkel való megtérésre, amit Jeremiás mindig sürgetett (vö. 7:3–9). A héber szolgák hat év után történő szabadon bocsátását Deut 15:12–15 (vö. Ex 21:3) írja elő. Sedékiás kezdeményezésére azonban ennél többet is tesznek: minden héber szolgát és szolgálólányt elbocsátanak. A szabadon bocsátás tényét ünnepélyes aktussal meg is pecsételik. A szövetségkötéssel kapcsolatos ősi szertartás szerint (Gen 15:9–18) a szolgatartók átmennek egy kettévágott borjú részei között, valószínűleg ilyen tartalmú esküt mondva: „Úgy tegyen velem Jahve, amint e borjúval történt, ha megszegem e szövetséget”. Theológiailag igen nagy horderejű a 13–14. vers, amely rámutat az Egyiptomból, a szolgaság házából való szabadítás szociáletikai elkötelezésére. Az Isten szabadításáról vallást tevő gyülekezet nem lehet közömbös az elnyomottak, szolgasorban tengődők iránt, hanem minden erejével azok felszabadítását kell munkálnia.

A jemzsálemi előkelők döntése azonban nemcsak vallási meggondolásokból fakadt. A háttérben tisztátalan motívumok húzódtak meg. A közvetlen veszély elmúltával ezért másították meg azonnal elhatározásukat. Az ostrom idején csak terhet jelentett számukra a szolgák és azok családjának az ellátása, hasznukat nem vehették, mert földjeiken nem dolgoztathatták őket. Felszabadításuk esetén viszont a férfiak növelték a város védőinek a számát. Sedékiás talán ezért is kezdeményezte ezt az akciót. Amikor azonban (valószínűleg 588 tavaszán) az egyiptomi sereg közeledtének hírére (vö. 22. v.; 37:5.12) a babilóniak egy időre felfüggesztették Jeruzsálem ostromát, Jeruzsálem vezető rétege érvénytelenítette korábbi döntését. Jeremiás úgy látta, hogy ezzel megszentségtelenítették Isten nevét, s ezért a szövetségkötési rítus során elmondott átok beteljesedését jövendöli meg (18–22). Az ítélet nemcsak a város vezetőit, hanem Sedékiást is sújtja.

Jer. XXXV. RÉSZ

Jer. 35,1–19. A rékábiták példaadó hűsége.

A 35. fejezetben elbeszélt esemény Jeruzsálem első, 597-es ostroma idején játszódott le, amikor a rékábiták a babiloni sereg elől (11. v.) Jeruzsálemben kerestek menedéket. Jeremiás Isten parancsára a rékábiták „egész házanépét” a templomot övező emeletek egyik helyiségébe, közelebbről Ben-Hanán próféta szobájába viszi. A 4. vers helyes fordítása: „És bevivém őket az Úr házába, Ben-Hanánnak, Jigdaljáh fiának, az Isten emberének a cellájába…” Vagyis Ben-Hanán próféta volt, aki a jeruzsálemi templom kultuszi személyzetéhez tartozott. Ellentétben a 28. részben említett Hanániással, Jeremiással jó barátságban volt. Cellája előkelő helyen feküdt.

Jeremiás bort tesz a rékábiták elé, de azok a kínálásra elutasítólag felelnek: „a mi ősatyánk megparancsolta nekünk: ne igyatok bort soha, se a ti fiaitok.” Jeremiás szavaik hallatára rádöbben arra az éles ellentétre, ami egyfelől a rékábiták állhatatossága, másfelől Júda és Jeruzsálem lakóinak az Isten parancsolataihoz való hűtlensége között van. Azok nemzedékeken át hűek maradtak ősatyjuk parancsához (14.16. v.), pedig az csak emberi rendelés, a választott nép viszont nem cselekedett nemzedékeken át Isten tudtul adott akarata szerint.

A rékábitákban az írásmagyarázók többsége, a 6–7. vers alapján nomádokat lát, akik elvileg ellene voltak nemcsak a városi életnek, hanem a földművelésnek is, amely megnyitotta a kaput a kanaánita vallási befolyás előtt. A pusztai Istenként tisztelt Jahve imádását nem tartották összeegyeztethetőnek a kultúrával, tehát haladás-, fejlődésellenesek lettek volna. Ez alapmeggyőződésükből folyóan támogatta volna Jónadáb, a Rékáb fia Jéhunak a kanaánita kultusz eltörlésére irányuló forradalmát (2Kir 10:15–28). Annak alapján azonban, amit Jer 35-ből és az Ótestamentum más helyeiből a rékábitákról megtudunk, nem feltétlenül kell bennük nomádokat látnunk. Egy nomád törzs a babiloni sereg közeledtének a hírére nem menekült volna Jeruzsálembe, az ellenség szabad prédájául hagyva állatait, hanem nyájaival együtt a sivatag széle felé vette volna az irányt. Ha Jeremiás valamennyiüket magával vihette a Ben-Hanán szobájába (4. v.), nem lehettek sokan. Mindez arra enged következtetni, hogy a rékábiták inkább vándor kovácsok voltak, mint nomádok. Mint ilyenek, nem éltek házakban és nem foglalkoztak földműveléssel. A borivástól pedig azért tartózkodtak, nehogy részegen kifecsegjék mesterségük titkait kívülállóknak. (Vö. Frick: The Recabites reconsidered, JBL, Vol XC. 1971. 279kk. old.)

Akárhogy álljon is a dolog, Jeremiás nem a rékábiták által betartott szabályok tartalmát dicséri, hanem az azokhoz való állhatatos ragaszkodást állítja példaképül a júdaiak és jeruzsálemiek elé. Ezért kapnak kegyelmes ígéretet is Jahvétől. Jer 35-ből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a próféta valamilyen nomád eszmény mellett foglalt volna állást, s a földművelés vagy a kultúra ellensége lett volna.

Jer. XXXVI. RÉSZ

A 36. fejezettel új egység kezdődik Jeremiás könyvében, amely a 45. részig tart. Az ószövetségi bevezetéstudomány „Báruk emlékiratai” néven tartja számon e szakaszt. Tartalmát tekintve azokat a szenvedéseket, megpróbáltatásokat beszéli el, amelyen Jeremiás próféta részint Jójákim király idejében (36. rész), részint Sedékiás uralkodása alatt főleg az 588-as ostrom során és azt követően keresztülment. Írója az előkelő, tekintélyes családból származó Báruk (51:59 szerint testvére magas rangú királyi tisztviselő), aki a prófétának legalábbis élete utolsó két évtizedében legközelebbi munkatársa, hűséges segítője volt. Báruk a szemtanú hitelességével írja le a történteket. Pontosan megadja az időt (36:1.9), a helyet (36:10.12.20.22), ahol az események lejátszódnak és név szerint felsorolja még a mellékszereplőket is. Stílusa kissé terjengősségre hajlik. Az eseményeket nem önmagukért, pusztán történeti érdeklődésből beszéli el, hanem hogy megmutassa azokban Isten ítéletes és kegyelmes munkáját, amelynek értelme az emberi szem előtt sokszor rejtve marad. Feljegyzéseit azzal a próféciával zárja, amelyet a 36. részben leírt események kapcsán Jeremiás felőle mondott (45. rész).

Jer. 36,1–32. Jeremiás próféciáinak írásba foglalása.

Jeremiás Jójákim uralkodásának negyedik esztendejében (Kr. e. 605) kapta a parancsot Istentől addig elhangzott próféciáinak írásba foglalására. Ebben az évben az ókori Kelet történetét mintegy fél évszázadra meghatározó esemény zajlott le: Nebukadneccar mint trónörökös Karkemisznél döntő győzelmet aratott Nekó fáraó és az asszír seregek maradványai fölött. Ezzel Szíria és Palesztina az újbabiloni birodalom befolyási körébe került. Jeremiás előtt egyszerre világossá vált, ki az az „északról jövő ellenség”, akiről elhívatásától kezdve jövendölt (1:13–15).

Évtizedeken át hirdetett próféciái páratlan aktualitást nyertek. Valósággá vált az ígéret, amit elhívásakor kapott: „mert gondom van az igémre, hogy beteljesítsem azt”. Az ítéletes próféciák feljegyzésével és felolvasásával Jeruzsálem és Júda népének még egyszer lehetőséget kíván adni a döntésre, a megtérésre hívó szónak való engedelmeskedésre (3.6–7. v.).

Jeremiás Báruknak diktál, bár 30:2-ből következtethetően maga is tudott írni. Több mint két évtizeden át elhangzott próféciáinak az összegyűjtésénél valószínűleg nemcsak az emlékezetére támaszkodott, hanem kisebb egységeket tartalmazó korábbi feljegyzésekre is (30:2). Az anyag, amire ebben az időben írtak, részint bőr, részint papirusz volt. A papirusz használata igen elterjedt volt. Báruk is minden bizonnyal papiruszra írt. Erre mutat az, hogy Jójákim király, amikor Jehudi két-három kolumnát elolvasott, a lecsüngő tekercsrészt könnyedén elvágta a kéznél levő tollkéssel és a tűzre dobta (23. v.). A bőr kellemetlen szagot árasztott volna. Az íróeszköz (madár)toll volt, amit az „írástudó késével” (tollkés) vágtak szükség szerint hegyesre. A tintát (18. v.) gubacsból és koromból készítették. Az írásba foglalt próféciák felolvasására csak hónapok múltán került sor (9. v.), Jójákim ötödik esztendejének kilencedik hónapjában (Kr. e. 604 december). Jeremiás Bárukot bízza meg ezzel a feladattal. Az indoklás a Károli-fordítás szerint: „mert én fogoly vagyok, nem mehetek be az Úr házába”. Az ‘ácar = akadályoz, feltart, letartóztat ige qal participium passzívumát azonban itt helyesebb így fordítani: „mert én akadályozva vagyok”. Amint a 19. versből látjuk, Jeremiás ebben az időben szabadon mozoghatott, nem volt fogoly. A templomból azonban – valószínűleg a 20:1–7-ben leírt esemény kapcsán – kitiltották. Ha ő maga próbálja meg felolvasni próféciáit, a templomrendőrség azonnal közbelépett volna. Jeremiást tehát nem a következményektől való félelem tartotta vissza a templomban való személyes megjelenéstől, hanem a helyzet józan mérlegelése: csak így volt esélye annak, hogy jövendöléseit zavartalanul meghallgathassa a böjtre összegyűlt sokaság. Nem tudjuk, mi adott alkalmat böjt meghirdetésére: szárazság-e, mint a 14. részben (14:12), vagy ellenséges fenyegetés (Bír 20:26). Jeremiás próféciáinak a felolvasását illetően azonban két szempontból is kedvező volt ez az alkalom. Egyfelől széles körű hallgatóságot biztosított, mivel nemcsak a jeruzsálemiek vettek részt rajta, hanem a júdaiak is (6. v.), másfelől a böjt légköre elősegíthette a bűnbánatra hívó szó befogadását. A felolvasáshoz Gamária, Sáfán fia (2Kir 22:10) bocsátotta rendelkezésre a szobáját, amely a templomudvarra nyílhatott. Jeremiás ítéletes igéi minden bizonnyal nagy hatást tettek a népre. Mikeás, Gamária fia, akit mélyen megrázhattak a hallott próféciák, ezért sietett jelentést tenni a főembereknek (12. v.). A szárím a héberben magas rangú állami tisztviselőt, vagy katonai parancsnokot jelent. Itt nyilván a király legfőbb tanácsadóiról, „minisztereiről” van szó, akik közül bizonyára nem egy már Jósiás idejében is szolgált. Gondolkodásukat, magatartásukat e kegyes uralkodó udvarának nemes szelleme, istenfélelemtől áthatott légköre formálta és határozta meg. Ez magyarázza, hogy őszinte, mély tiszteletet tanúsítanak Jeremiás igéi iránt. Megrettennek az ítéletes üzenettől (16. v.), mint Jósiás a törvénykönyv hallatán (2Kir 22:11kk.). Érzik, hogy az egész nép sorsát érintő, nagy fontosságú ügyről van szó, amiről jelentést kell tenniük a királynak is. Jójákimtól nem sok jót várnak, ezért Báruknak mindjárt azt a tanácsot adják, hogy rejtőzzék el ő is és Jeremiás is. A főemberek nem tévedtek a király reagálását illetően. Jójákim felháborító tiszteletlenséggel darabról darabra megsemmisíti az egész tekercset. Közvetlen környezete teljesen az ő befolyása alatt áll. Báruk elmarasztalólag állapítja meg: „nem rettentek meg… sem a király… sem szolgái” (24. v.). Elnátán, Delája és Gamária hiába kérlelik a királyt, hogy a tekercset ne égesse el. Sőt Jójákim azonnal parancsot ad Jeremiás és Báruk elfogatására is. Ha kezére kerülnek, bizonyára Uriás sorsára juttatja őket (26:20–23). E despotikus hajlamú király, aki ellen Jeremiás oly kemény ítéletet hirdetett (21:13–19), olthatatlanul gyűlölte Jeremiást. Személyes ellenségét látta benne, mint egykor Akház Illésben (1Kir 21:20). Báruk Isten munkáját ismeri fel abban, hogy Jójákim szolgái nem találják meg Jeremiást és őt (26. v.), bár nyilvánvaló, hogy az elrejtőzködésben (istenfélő) emberek segítették őket. Az Ótestamentum számos helyen beszél arról, hogy Isten a maga szabadító munkáját emberek által viszi véghez. Nem tudjuk, meddig kellett a prófétának és Báruknak bujkálnia. Mindenesetre az 598-as ostrom idején – amint 35:1kk.-ből látjuk – már újra megjelenhetett Jeremiás a nyilvánosság előtt. Jójákim tévedett, ha azt gondolta, hogy Isten üzenete hirdetőjének az elnémításával Isten igéjét is hatástalanná teheti. A Jeremiás által hirdetett ítéletes igék érvénye megmarad, és ez kifejezésre jut abban is, hogy a próféta újra írásba foglalja jövendöléseit. Jójákimnak viszont Isten ítéletét kell meghallania: „nem lesz néki, aki a Dávid székében üljön”. Ez a prófécia lényegében beteljesedett, mert bár Jójákimot fia, Jójákin követte a trónon, de az csak néhány hónapig uralkodott (2Kir 24:15–17). A Jójákim halála körülményeire vonatkozó jövendölést illetően lásd a 22:13–19 magyarázatát.

Jer. XXXVII. RÉSZ

Jer. 37,1–10. Sedékiás újra megkérdezi az Urat.

A 37. részben elbeszélteket nagy időbeli távolság választja el a 36. fejezetben elmondottaktól. Míg a 36. részben a Kr. előtti 605–604. esztendőben vagyunk, addig a 37. fejezet már Sedékiás uralkodásának utolsó idejébe, az 588–87-es ostrom napjaiba visz el bennünket. A 21:1–7-ből tudjuk, hogy Sedékiás nem sokkal az ostrom megkezdődése után hivatalos küldöttség útján Jeremiáson keresztül „megkérdezte az Urat”. Egy másik alkalommal (vö. 34:1–7) Jeremiás kereste fel Isten üzenetével a királyt. A próféta mindkét ízben egybehangzóan és világosan megjövendöli: Isten a babiloni király kezébe adja Jeruzsálemet. Perikópánkban arról hallunk, hogy Sedékiás újból követséget meneszt Jeremiáshoz, amikor Hofra fáraó felmentő seregei közeledtének a hírére a babilóniak egy időre feloldják az ostromzárat Jeruzsálem körül. A város örömmámorban úszik. Azok a próféták, akik Hanániáshoz (vö. 28. rész) hasonlóan a babiloni birodalom gyors bukását jövendölték, igazolva látták magukat. A vezető és vagyonos réteg megsemmisíti a szolgák szabadon bocsátásáról hozott korábbi határozatot (34:8–22). Sedékiás azonban már nem bízik olyan feltétlenül a szabadulást jövendölő prófétákban mint 594-ben, amikor bele engedte sodortatni magát a Babilónia-ellenes felkelésbe. Időközben kiderült, hogy akkor Jeremiásnak volt igaza. A király közbenjáró imádság mondására, vagyis prófétai tiszte legsajátosabb feladatának a gyakorlására kéri Jeremiást a küldöttség útján. Abban reménykedik, hogy hathatós közbenjárására Jahve, aki élő és szuverén módon cselekvő Isten (18. r.) megváltoztatja döntését. Isten azonban Jeremiáson keresztül döntésének változatlanságát közli (15:1–3). Hiába való minden erőfeszítés, mert az események mögött maga Isten áll. A babilóniakat eszközként használva, Ő hajtja végre ítéletét az engedetlen népen. Ez az üzenet az emberi tényezőkről Istenre irányítja a figyelmet.

Jer. 37,11–16. Jeremiást hazaárulás vádjával bebörtönzik.

Az ostromgyűrű feloldását Jeremiás arra akarja felhasználni, hogy Anatótban rendezzen egy örökségi ügyet (vö. 32. rész). De csak a város északi oldalán fekvő Benjámin kapuig ér, s ott feltartóztatja az egyik őr ezzel a váddal: „te a káldeusokhoz szököl”. A látszat a próféta ellen tanúskodik. Jeremiás azt hirdette, hogy az marad életben, aki kimegy a káldeusokhoz (21:9). Jer 38:19-ből láthatóan ezt a tanácsot többen meg is fogadták. Mégis teljesen méltánytalanul éri őt a hazaárulás vádja. Jeremiás mélységesen egynek tudja magát népével, gyötrődött annak pusztulása fölött (4:19) és amikor Jeruzsálem bukása után felajánlják neki a Babilonba menetelt, inkább a Júdában hagyott szegény néppel való maradást választja (40:4–6). Jériás tehát tudatosan elferdíti a Jeremiás igehirdetése mögött levő indítékokat. Ez a rosszindulat könnyen érthetővé válik, ha feltételezzük, hogy Jériás nagyapja azonos a 28. fejezetben említett Hanániás prófétával. Báruk valószínűleg ezért említi meg Jériás nagyapjának a nevét, különben csak a szereplők apjának a nevét szokta közölni (37:3). A „fejedelmek” hitelt adnak Jériás vádjának, és bebörtönzik Jeremiást. A 36:12kk.-ben említett főemberekkel szemben, az itt szereplő magas rangú állami tisztviselők meglepően Jeremiás-ellenesek. Magatartásuk azonban érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy ezek személyükben nem azonosak a 36. részben említettekkel. Az utóbbiakat az 598-as deportáció során Babilóniába vitték, s helyükre újak kerültek, akiket már nem a jósiási reformáció szelleme határozott meg.

Jeremiást Jónátán írástudó házában helyezik el. Az egyébként börtön céljára használt épület valószínűleg már megtelt politikai foglyokkal. A 16. vers fordítása a Biblia Hebraica által javasolt korrekció végrehajtása után: „így került Jeremiás a ciszterna-házba, a boltozatos helyiségbe”.

Jer. 37,17–21. Sedékiás enyhíti Jeremiás fogságának körülményeit. Sedékiás alapjában véve jóindulatú, de határozatlan, döntésre képtelen uralkodó volt. Szíve mélyén érezte, hogy Jeremiás Isten igaz szolgája, s ennek megfelelően mindig tisztelettel bánt vele. Az ostrom idején többször is kérte tanácsát (21:1–7; 34:1–7; 38:14–28), de nem merte elszánni magát annak követésére. Bebörtönzése után azonban már csak titokban meri megkérdezni, fél a háborús párt képviselőitől. Ez alkalommal a királyi palotába hívatja. A próféta közli vele, hogy Isten döntése Jeruzsálem sorsát illetően változatlan, majd arra kéri, hogy enyhítsen fogsága súlyos körülményein. Nem a király kegyére, hanem igazságérzetére appellál. Méltánytalanul büntetik, mert nem követett el bűnt. Az Isten által rábízott üzenetet hirdette. Az események alakulásából most már maga Sedékiás is láthatja: ő, Jeremiás hirdette igazán Isten akaratát, nem pedig azok a próféták, akik Babilónia hamaros összeomlását jövendölték. Sedékiás teljesíti a próféta kérését, nem küldi vissza Jónatán házába, hanem az őrség udvarán helyezteti el.

Jer. XXXVIII. RÉSZ

Jer. 38,1–13. Ebed-Melek irgalmas cselekedete.

Az őrség udvarán Jeremiás bizonyos fokig szabad mozgást élvezett, s beszélgethetett nemcsak az őrség tagjaival, hanem a nép egyes csoportjaival is. A nyomasztó helyzet láttán sokan kereshették fel, hogy tanácsát meghallgassák. E beszélgetések során, amint a 2–3. versből látható, ugyanazt mondta, mint az ostrom ideje alatt elhangzott próféciáiban (vö. 21:9; 34:2; 37:10.17). A háborús párt ezt a város biztonsága szempontjából veszélyesnek tartja és a próféta megölését kéri a királytól. A tragikusan határozatlan Sedékiás ezúttal sem tud túltenni önmagán. A gyenge jellemű embereket jellemző öngúnnyal mondja: „a ti kezetekben van, mert a király semmit sem tehet ellenetekre”. Ezzel kiszolgáltatja Jeremiást legádázabb ellenségeinek. Bár szíve szerint nem helyesli a főtisztviselők eljárását, határozatlanságával segédkezet nyújt hozzá és így bűnrészessé válik. A főemberek, ismervén a nép Jeremiás iránti rokonszenvét, nem merik kivégeztetni a prófétát, hanem egy üres ciszternába engedik le, nyilván azzal a céllal, hogy ott a már idős ember (Jeremiás ekkor már kb. 60 éves lehetett) elpusztuljon. Így a nép nem vádolhatja őket közvetlen meggyilkoltatásával. Aljas tervük minden bizonnyal bevált volna, ha Ebed-Melek a próféta segítségére nem siet. Ebed-Melek valószínűleg a királyi hárem ethiópiai származású főeunuchja volt (erre enged következtetni a 7. v. ’is szárísz kifejezése), s mint ilyen, a király legközvetlenebb szolgálatában állott. Közbenjárására Sedékiásban felébred a lelkiismeret és engedélyt ad Jeremiásnak a ciszternából történő kimentésére. A választott nép elöljárói kegyetlenségével éles ellentétben áll az a körültekintő gondoskodás, amellyel az idegen származású Ebed-Melek Jeremiást körülveszi. Irgalmas cselekedetével végső soron a próféta Istenébe vetett reménységéről tesz vallást és a „prófétának jutalmát” veszi (Mt 10:41). Jeremiás Isten megbízásából kegyelmes ígéretet hirdet Ebed-Meleknek (39:16–17).

Jer. 38,14–28. Sedékiás utolsó találkozása Jeremiással.

Sedékiás az események nyomása alatt egyre kapkodóbbá válik. Többször is hívatja Jeremiást titokban (37:17). Miután kimenteti a prófétát a ciszternából, szíve mélyén talán arra számít, hogy jó cselekedete jutalmául kegyelmes választ kap Istentől. Kéri a prófétát, hogy őszintén közölje vele az Istentől kapott választ, akár kedvező az, akár nem (vö. 1Kir 22:16). Kész meg is esküdni arra, hogy Jeremiásnak nem esik bántódása, még ha Isten megbízásából ítéletes választ kellene is hirdetnie. Ezek után Jeremiás közli vele Isten üzenetét: ha kimegy a babilóniaiakhoz, ezzel megmenti mind magát, mind a várost. Sedékiás szeretne hinni az Istentől kapott tanácsnak, de nem mer. Az eshetőségeket latolgatja: mi lesz, ha azoknak a júdabelieknek a kezébe adják, akik – felismerve a háborús politika esztelenségét – átszöktek a babiloni táborba. Jeremiás Isten nevében mondott próféciaként biztosítja a királyt: „nem adnak”, de Sedékiás nem tudja elszánni magát a bátor döntésre, tehetetlenül várja, hogy a körülmények döntsenek helyette. A próféta figyelmezteti az Isten tudtul adott akarata iránti engedetlenség következményeire (22–23). Ha nem adja meg magát önként, akkor is a babilóniak kezébe kerül, de ez esetben már nem cselekszenek vele kegyelmesen. A próféta jövőbe látó szemei előtt egy kép jelenik meg: a király házának nőtagjait és a háremhölgyeket fogolyként viszik. Mentükben előző uruknak, Sedékiásnak a sorsára emlékeznek és őszinte szánakozással énekelnek róla: „félrevezettek téged a te bizalmas embereid, s amikor beleragadtak lábaid az iszapba, elfutottak mögüled”. Sedékiás ezek után sem tudja magát döntésre elszánni. Megtartja viszont a prófétának adott esküjét.

A 25–28. versekben olvasható beszélgetések egyfelől a király és a próféta, másfelől Jeremiás és a főemberek között nem ebbe az összefüggésbe tartoznak, hanem a 37:17-ben leírt helyzetet feltételezik, amikor Jeremiást még a Jónátán házában tartották fogva (26. v.). A Sedékiással való utolsó találkozásra Jeremiást az őrség udvarából vitték (14. v.). A 25–28. versek is azt mutatják, hogy a határozatlan Sedékiás báb volt a nacionalista háborús párt kezében és félt annak vezető képviselőitől. Jeremiás kész vállalni, hogy megkérdeztetése esetén a féligazságot mondja a királlyal való találkozása céljáról. Egyes kicsinyes moralista theológusok ezt hibájául róják fel. Jeremiás nem vétett a IX. parancsolat ellen: a teljes igazság elhallgatásával nem károsította meg a felebarátjait, ellenkezőleg, a terror és erőszak érvényesülését igyekezett gátolni. Ebből az igehelyből nem lehet érveket meríteni a reservatio mentalis mindenestől fogva elítélendő elméletéhez. Az emberi önkény és erőszak ellen küzdők azonban minden időben jó lelkiismerettel élnek ezzel a fegyverrel: nem adnak tovább olyan információt, amely a gyöngéket kiszolgáltatja az elnyomók bosszújának.