Jer. XXIII. RÉSZ

Jer. 23,1–4. A hűtlen pásztorok büntetése.

A „pásztorokon” általános ókori keleti szóhasználat szerint elsőrenden a királyokat, azután általában a főembereket, politikai és katonai vezetőket értették (vö. 3:15; 10:21; 22:22), a „nyáj”-on pedig a népet (10:21; 13:17). A királyokon és főembereken számon kéri Isten az ő juhait, s megbünteti őket, amiért „szétszóródni” engedték a nyájat, azaz oktalan vezetésükkel katasztrófába sodorták a népet. Isten azonban, az ő végtelen irgalmánál fogva, újra összegyűjti a nyáj „maradékát” és hűséges pásztorokat állít mellé. (A „maradék” jellegzetesen ésaiási gondolat, Ézs 10:20–22). Az utolsó szó nem a rombolásé, Isten az ítéleten át is építést, megújulást munkál (1:10). Ez az igeszakasz arra figyelmezteti minden idők gyülekezeteinek a „pásztorait”, hogy feladatukat szent felelősségérzettel lássák el, mert Isten számon kéri rajtuk a nyáj sorsát.

Jer. 23,5–8. Messiási prófécia.

A 21:1–23:4-ben található, különböző júdai királyokra vonatkozó próféciák gyűjteményét zárja le ez a messiási jövendölés (5–8). A magyarázók egy része kétségbe vonja e prófécia jeremiási eredetét. Jeremiás igehirdetésében – ellentétben Ésaiással (vö. Ézs 9:1–7; 11:1–9; 37:35) – a dávidi dinasztia (2Sám 7:12; Zsolt 132:11), illetve a Sion kiválasztásának a gondolata (2Sám 6; Zsolt 132:13–14) nem foglalt el jelentős helyet. Hóseáshoz hasonlóan Jeremiás a pusztai vándorlás és a szövetségkötés (Jer 2:2kk.; 31:31–34) hagyományát hangsúlyozta és annak a gondolataival fejezte ki a nép jövendőjével kapcsolatos várakozását. Ennek ellenére az 5–8-ban olvasható prófécia nem tartalmaz semmi olyat; ami kizárná a jeremiási szerzőséget. Éppen a 23:1–2-ben láttuk, hogy Jeremiás ésaiási koncepciókat („maradék”) is használ.

A 22:30-ban elhangzott kemény szavak után 23:58 arról tanúskodik, hogy a dávidi dinasztiát illetően sem az ítéleté, hanem a kegyelemé az utolsó szó: Isten Dávid házának „igaz magvat támaszt és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik, méltányosságot és jogosságot cselekszik e földön”. Amint 22:1kk. magyarázatánál láttuk, a király legfontosabb tiszte a mispát és a cedáqáh érvényesítése. Bár a prófécia földi fejedelemként beszél a Messiásról, mégis egészen háttérbe szorulnak annak szekuláris vonásai, mint a hadi sikerek, politikai hatalom, vagy földi pompa és ragyogás. A 7–8. versből az derül ki, hogy a Messiás uralma alatt egyesül Izráel és Júda (vö. Ez 37:15–24).

Külön figyelmet érdemel a 6. vers, amelyben a magyarázók joggal látnak utalást Sedékiásra. A Messiás neve: Jahvä cidqénú = „Jahve a mi igazságunk”. Jeremiás hallgatóit ez az utolsó júdai királyra emlékeztette, akinek neve héberül cidqijjáhú = „Jahve az én igazságom”. Sedékiás azonban nem cselekedett a nevében foglalt elkötelezés szerint. Dávid sarjának a nép ad nevet (Jahvä cidqénú), amelynek kimondásával vallást tesz Jahve és az ő akarata szerinti király mellett.

A messiási ígéretek Jézus Krisztusban teljesedtek be, aki földi életében hangsúlyozta, hogy nem uralkodni, hanem szolgálni jött (Mt 20:28; Lk 22:27). Az ő királyi felkenetésében osztozó gyülekezet hozzá hasonlóan a szolgálat útján kell hogy járjon.

Jer. 23,9–40. Ítéletes igék a hűtlen próféták ellen.

Ez a több kisebb szakaszra osztható perikópa külön felirattal kezdődik: lannebi’im = „a prófétákról” (vagy: a prófétákra vonatkozó igék). A Károli-fordítás a lannebi’im szókapcsolat felirat-jellegét nem ismeri fel, hanem az első mondathoz vonja: „a próféták miatt megkeseredett bennem az én szívem”.

A 9–40. versekben különböző időből származó próféciák, vagy az újszövetségi tudomány szóhasználatával szólva: jeremiási logionok találhatók. Nagy részük költői formában áll előttünk (9–12., 13–15., 16–17., 19–22., 23–24., 28b–29), a 18., a 25–28., 30–32., illetve 33–40. versek viszont prózában vannak írva. A hűtlen prófétákra vonatkozó jeremiási igéket hat kisebb szakaszra osztva látszik a legcélszerűbbnek magyarázni.

Jer. 23,9–12. Jeremiás megdöbbenése szolgatársai hűtlenségén.

A próféta működésének a kezdeti időszakából származhat ez az ige, amikor Jeremiás először döbbent rá szolgatársainak, a prófétáknak és papoknak az erkölcsi romlottságára, ami hivatásuk hűtlen végzésében mutatkozott meg: „mind a próféta, mind a pap istentelenek…”. Ez a tapasztalat annyira megrendíti, hogy kábultan tántorog, mint a részeg ember. A felismerést Jahve kijelentéséből vette. Erre vonatkoznak a 9. vers mippené Jahvä úmippené dibré qodsó szavai, amit így fordíthatunk le: „az Úr színe előtt és az Ő szent igéje előtt”. Vagyis Isten szent igéje Jeremiást éppolyan elemi erővel juttatja el a bűn ismeretére, mint Ésaiást Isten szentségének az átélése (Ézs 6:5). Az istenismeret és a bűnismeret szoros kölcsönhatásban áll egymással. A 10. versben említett paráznaság – a kontextusból következtethetően – nem a házassági erkölcs megromlására, hanem a vallási értelemben vett „paráznaság”-ra, az idegen istenek tiszteletére vonatkozik. A prófétáknak és papoknak, a nép lelki vezetőinek a hűtlensége legalább olyan súlyos kihatással bír a nép jólétére, mint a királyoké: Jahve átkát vonja a szövetséges népre (Deut 28:15kk.). Büntetésük ennek megfelelően súlyos lesz. Isten „csúszós utakra” helyezi őket. Jeremiás kortársai számára igen szemléletes volt ez a kép (vö. Zsolt 36:5; 73:18). A kavicsos, csúszós, omlásra hajlamos júdai hegyi ösvények nagy veszélyt jelentettek az utasra, különösen esős időben, vagy éjszaka, amikor egyetlen rossz lépés könnyen a szakadékba zuhanáshoz vezethetett.

Jer. 23,13–15. A jeruzsálemi próféták romlottsága felülmúlja a samáriai prófétákét.

Amint Jer 26:20–23-ból látható, valamint Ezékiel egész igehirdetése is mutatja, Jeremiásnak voltak olyan kortársai is, akik hozzá hasonló felelősségérzettel és szentséggel hirdették Isten akaratát, és igyekeztek visszatéríteni népüket a helyes útra (Ez 3:17–20). A 13–15. versben azonban Jeremiás a hivatásukat hűtlenül betöltő prófétákkal foglalkozik. Szavaiból az derül ki, hogy ezek voltak többségben. A nép szívesen hallgatott rájuk, mert a várakozásának megfelelő üzenetet hirdettek. Isten áldását ígérték olyan embereknek, akik mindennapi életfolytatásukban nem törődtek Isten törvényével. Míg az előző szakaszban Jeremiásnak a próféták hűtlensége feletti első megdöbbenése tükröződik, addig a 13–15-ből az látszik, hogy már hosszabb ideje viaskodik e súlyos problémával, s történeti összefüggésbe állítva is vizsgálja azt. Ha a 3:6 a következő versekben Júdát hasonlította össze Izráellel, s az összehasonlítás az északi országrész javára ütött ki, úgy most a jeruzsálemi prófétákat hasonlítja össze a samáriai prófétákkal, és a végeredmény ugyanaz: a jeruzsálemi próféták bűne, ha lehet, még nagyobb. Jeremiás kortársai lenézőleg vélekedtek az északi országrészről. Úgy gondolták, méltán érte utol az ítélet. Annál meghökkentőbb lehetett számukra a 13–15. versekben foglalt üzenet. Jeremiás, aki Samária eleste után (Kr. e. 722) egy évszázaddal működött, a hagyományokból tudhatott az északi országrész prófétáinak bűnéről. Valószínűleg olyan történetekre gondolt, mint 1Kir 18:19kk.; amelyekből az derült ki, hogy Izráel vallási vezetői a kanaánita termékenységi kultusz befolyása alá kerültek. Az a vallásosság, amit képviseltek, inkább volt baalizmus, mint Jahve-hit. Jeremiás a jeruzsálemi próféták hűtlenségének kritériumát abban látja, hogy elmulasztják a megtérésre hívást (ld. 16–22 magyarázatát is). Így senki sem tér meg az ő gonoszságából. Jeremiás igehirdetésének az első időben ez volt sarkalatos, újra meg újra visszatérő gondolata: „térjetek meg, szófogadatlan fiak” (3:14), „Nosza, térjetek meg, ki-ki a maga gonosz utáról!” (18:11). Ebben látta az ítélettől való megmenekvés egyetlen lehetőségét (18:7–11).

Jer. 23,16–22. Az igazi prófétai igehirdetés felfedi a bűnt.

Jeremiás nyomatékosan óvja hallgatóit azoknak a prófétáknak az igehirdetésétől, akik az Isten parancsolatai megvetőinek ezt hirdetik: „nem jő tireátok veszedelem”, „békességetek lesz néktek és mindenkinek, aki az ő szívének keménysége szerint jár”. Ezek csak elbolondítják a népet, mert „az ő szívöknek látását szólják”. Az Ótestamentumban Isten igaz szolgái éles különbséget tettek saját szívük gondolatai és az Isten által reájuk bízott üzenet között. Num 16:28-ban Mózes hangsúlyozza: „Erről tudjátok meg, hogy az Úr küldött engemet és nem a szívemből van…” Bálám figyelmezteti Bálák küldötteit: „Az Úrnak beszédeit által nem hághatom, hogy magamtól jót vagy rosszat cselekedjem” (Num 24:13). Jeremiás maga is Isten kijelentéséből vette, amit hirdetnie kellett: „Észak felől támad veszedelem e földnek minden lakosára”. Hogy mennyire nem a saját szívének gondolata volt ez, mutatják vallomásai (20:9). Isten ragadta meg és győzte le (20:7), ezért nem tud szabadulni a rábízott üzenettől, olyan az számára, mint a csontjaiba rekesztett tűz.

Jeremiás különbségtételre szólítja fel hallgatóit prófétai igehirdetés és prófétai igehirdetés között. E különbségtételhez megadja a kritériumot is: azok a próféták, akik az emberek életfolytatására tekintet nélkül áldást hirdetnek (17. v.), nem az Isten küldöttei. Mint a 7:1–16-ban, itt is úgy látja, hogy Isten megbocsátását, kegyelmes odafordulását csak azoknak szabad hirdetni, akik valóban „megjobbítják” cselekedeteiket (7:5–7). Jeremiás és próféta-társai között az a különbség, hogy az utóbbiak nem „állottak Isten tanácsában” és nem ismerik az Ő szándékát. Az Ótestamentum többször is beszél úgy Jahvéról, mint a mennyben trónoló királyról, akinek a trónusa körül angyalok, mennyei seregek állanak (1Kir 22:19kk.; Jób 1–2. rész; Zsolt 82:1). E „mennyei tanácsba” (szód Jahväh), ahol az emberek sorsa felől döntenek, nyer betekintést az Isten által e kiváltságban részesített próféta (pl. Mikeás ben-Jimla, 1Kir 22:19kk.). Jeremiás miután felismerte Isten ítéletes szándékát (1:14–16), a népre váró ítéletet csak egyféleképpen látta elfordíthatónak: megtérés által (18:7–11). Nagy elődjéhez, Mikeáshoz hasonlóan a bűnbánatra hívó szó prédikálásával (Mik 3:8) igyekezett eltéríteni kortársait „gonosz uraikról és az ő cselekedetöknek gonoszságából” (22. v.).

Jer 23:16–22 a ma élő egyházi nemzedéknek is fontos kritériumot ad arra nézve, hogy melyik az Isten akarata szerint való igehirdetés. Nyilvánvalóan az, amelyik felfedi a bűnöket (Mik 3:8), a cselekedetekkel való megtérést sürget (vö. Jer 7:1–16 magyarázatát) az Isten és ember, ember és ember viszonylatában. A keresztyén gyülekezetnek arra az igehirdetésre kell figyelnie, amely az Isten törvényében kijelentett szeretet-parancsolat komolyan vételére hív fel.

Jer. 23,23–24. Óvás a hit leszűkítésétől.

Azok a próféták, akiktől Jeremiás kortársait óvta, hajlamosak voltak arra, hogy Jahvét „közel való” Istennek tartsák, a vallásos-eksztatikus élmények világára korlátozzák. Ezzel a téves nézettel szemben Jeremiás hangsúlyozza: Isten a mennynek és földnek teremtője, e földön minden népnek az Ura, aki eszközként használja az „északi országokat”, s aki az Ő üdvösségében részesít minden népet (12:16). Ennek az Istennek az egész életet igénybe vevő hatalma elől nem lehet a vallásos érzések területére menekülni.

Jer. 23,25–32. Az álom és Isten igéje közötti különbségtétel.

Az álom megítélésében az Ószövetség nem egységes. Míg Gen 28:12kk.; Num 12:6; Jóel 3:1; Jób 4:12kk. az álmot Isten kijelentése eszközének tartja, addig Jeremiás éles határvonalat húz az álom és Isten igéje közé (vö. 27:9; 29:8; továbbá Deut 13:2kk.; Zak 10:2). Amint a száraz és értéktelen pelyva nem hasonlítható össze az életet magában hordozó maggal, úgy az álmoknak sincs semmi közük Isten eleven és ható igéjéhez. A próféták bűne abban van, hogy álmaik elbeszélésével az ellenkezőjét érik el annak, mint ami az igehirdetés feladata. Ahelyett, hogy „Isten nevét” és ismeretét tartanák ébren a nép között, hamis biztonságba ringatják hallgatóikat. Nem sürgetik őket a „gonosz cselekedeteikből” való megtérésre, hanem megerősítik addigi életfolytatásukban.

Az igehirdetőkön Isten számon kéri a bűnbánatra hívó szót: „Ha ezt mondom a hitetlennek: halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg” (Ez 3:17–19).

Jer. 23,33–40. „Az Úr terhe.”

A Jeremiástól származó próféciát csak a 33. vers tartalmazza, amelynek fordítása – a Biblia Hebraica által javasolt szövegmódosítás után: „Ha megkérdez téged ez a nép, mondván: mi az Úrnak a terhe, azt feleld nekik: ti vagytok a teher és ledoblak benneteket, ez az Úr sugallata”. A prófécia kulcsszava a kettős értelemmel bíró masszá’ héber szó, amely egyfelől (isteni) kijelentést, másfelől terhet jelent. Valószínűleg Jeruzsálem 588-as ostroma idején hangzott el ez az ige. Az ostrom kimenetele felől joggal kétségeskedő nép Jeremiáshoz küldött: „mi az Úrnak a kijelentése”, ti. a város megszabadulását illetően. Válaszul ezt a kemény elutasító üzenetet kapják: „ti vagytok a masszá’, a teher – amelyet Jahve oly sokáig hordozott – (Zsolt 28:9; Ézs 46:3) és én ledoblak benneteket”. Vagyis: elkerülhetetlenül bekövetkezik az ítélet.

A 34–40. versekben a késői zsidó írásmagyarázat jellegzetes példáját találjuk, amely a Talmudban olvasható rabbinisztikus írásértelmezésre emlékeztet. A magyarázó nem érti meg Jeremiás tulajdonképpeni mondanivalóját, azt hiszi, hogy a masszá’ szónak a használata vívta ki a próféta haragját. Ézs 13:1kk.; Náh 1:1; Hab 1:1; Zak 9:12 és Mal 1:1 azonban világosan mutatják, hogy a masszá’ szónak az Ószövetségben nincs pejoratív értelme.

Jer. XXIV. RÉSZ

Jer. 24,1–10. A két kosár füge látomásában foglalt kijelentés.

Tartalmi mondanivalóját tekintve a 24. rész szoros rokonságot mutat a 29. fejezettel. Az utóbbiban foglalt levelet Jeremiás nem sokkal az 597-es első deportáció után írhatta. Ezt a levelet az a bizonyosság hatja át, hogy Istennek a deportáltakra vonatkozó gondolata „békességnek és nem háborúságnak gondolata”, rajtuk – az ítélet után – elkezdődött Isten kegyelmes munkája. Egészen kézenfekvő az a feltételezés, hogy a 29. részben hirdetett felismerést a próféta éppen a két kosár füge látomásban nyerte el. Jeremiásnál az eksztatikus elemet egyáltalán nem találjuk meg. A mindennapi élet dolgai válnak számára a kijelentés hordozóivá, amint 1:11–14-ben és a 18. részben is megállapíthattuk. Valahol a templomban két kosár fügét lát, az egyikben egészséges, a másikban túlérett, s már romlásnak indult gyümölcs van, ami már semmire sem jó. Egyszerre világossá válik előtte az a kijelentés, amit Isten közölni akar vele: a jó fügék a fogságba került zsidókat (2Kir 24:8–16) jelképezik. Ezeken mostantól Isten kegyelmes munkája kezdődik el, övék a jövő ígérete. A foglyok részéről ez abban mutatkozik meg, hogy „teljes szívökből megtérnek” (7. v.). A romlott fügék viszont a Júdában maradt zsidókat példázzák. Ezeknek sorsa az elvettetés lesz (9–10. v.). Rájuk még a 17:1 érvényes: bűneik fel vannak írva. A Jeremiás által hirdetett üzenet épp az ellenkezője az otthonmaradottak vélekedésének, akik – amint Ez 11-ből is látható – magukat tartják a jövendő letéteményeseinek és szánakozással gondolnak a fogságban élőkre.

Jer. XXV. RÉSZ

Jer. 25,1–14. Jeremiás igehirdetésének summája.

Ezt a perikópát joggal hozhatjuk összefüggésbe a 36. részben elbeszéltekkel, s az 1–14. verseket a Báruknak diktált ún. „őstekercs” (vö. 36:2!) Jeremiás igehirdetését summázó bevezető, vagy záró részének tekinthetjük.

Nem véletlen, hogy Jeremiás éppen Jójákim uralkodásának negyedik esztendejében (Kr. e. 605–604) kapott indíttatást addigi próféciáinak összefoglalására és elismétlésére. Kr. e. 605-ben, a karkemiszi ütközettel, amelyben az akkor még trónörökös Nebukadneccar döntő vereséget mért Nekó fáraó seregére, új korszak kezdődött az ókori Kelet történetében. Palesztina, amely addig egyiptomi fennhatóság alá tartozott, az új babiloni birodalom befolyási körébe került.

Egyszerre reális lehetőséggé vált az, amit Jeremiás elhívatásától kezdve (Kr. e. 627) csaknem negyed századon át hirdetett s aminek be nem teljesedése miatt annyit gyötrődött (20:8): észak felől támad veszedelem az engedetlenné vált népre. A 9. vers szóhasználata az elhívásakor kapott kijelentésre utalva (1:15) említi „észak minden nemzetségét”, mint Isten ítéletének végrehajtóját, de most már néven is nevezi az északról jövő ellenség királyát: „Nebukadneccar, a babiloni király, az én szolgám”.

Az 5. és 6. vers találóan foglalja össze Jeremiás egész igehirdetésének két alapgondolatát: „térjetek meg… a ti gonosz cselekedeteitekből”, és: „ne járjatok idegen istenek után”! Míg prófétai működésének az elején – Hóseáshoz hasonlóan és nyilván az ő igehirdetésének befolyása alatt – Júda bűnét főként vallási hűtlenségben látta (vö. 2. rész magyarázatát), addig itt első helyen a „gonosz cselekedeteket” említi. Ez utóbbi kifejezésen, amint 7:1–11-ből kitűnik, az embertárs ellen elkövetett vétket, a szociális bűnöket értette.

A fenyegető ítélet közelségének a hatása alatt Jeremiás megtérésre sürgeti népét. Ebben látja az ítélet elkerülésének egyetlen lehetőségét (vö. 18:1–11). Ezt húzza alá az 5. versben olvasható szójáték: súbú = térjetek meg, hogy sebú = lakhassatok a földön, amelyet az Úr adott néktek. Az Istentől ajándékba kapott földön csak a szövetséghez hű nép élhet.

A prófétának azonban keserűen kell megállapítania: „nem hallgattatok rám” (7. v.). A bűnbánatra hívó szó elutasítása után már csak a meghirdetett ítélet beteljesedése következhet (9–11. v.). A halál csendje váltja fel a mindennapi élet zsongását. Nem hallatszik a lakodalmas nép vidám zaja, de elnémul a mindennapi kenyérhez lisztet őrlő malmok zörgése is. Az est leszálltával nem töri meg a sötétet a kigyulladó szövétnekek fénye, amelyek köré meghitten egybegyűl a család.

A 11. vers 70 esztendőben adja meg a fogság tartamát (vö. 29:10). Ennyi az Ószövetség szerint az ember életideje legjobb esetben (Zsolt 90:10; Jób 42:16). Ez a nyilvánvalóan kerek szám ebben az összefüggésben azt fejezi ki, hogy egy teljes nemzedéket sújt az ítélet (Deut 1:35; Num 14:29).

A 13. vers („ami meg van írva e könyvben”) feltételezi a jeremiási igék írásba foglalását (36:1). A 12. és 14. vers, amely a babiloni birodalom későbbi sorsával foglalkozik, más gondolati összefüggésbe tartozik (vö. 29:10). Kr. e. 605-ben Jeremiásnak nem volt oka arra, hogy a babiloni birodalom bukásáról szóljon, amikor honfitársai előtt még az is kérdésesnek tűnt, hogy Nebukadneccar valóban megszerezte-e a hatalmat az ókori Kelet népei felett.

Jer. 25,15–29. Jahve megítéli a népeket.

Jeremiás prófétát Isten elhívásakor „népek fölé és országok fölé rendelte”. Ebből következően próféciái nemcsak a Júda és Jeruzsálem feletti ítélettel, hanem a népek egész sorának a sorsával is foglalkoztak.

Jer 25:15–29 nyilvánvalóan tartalmi összefüggésben áll a 46–51. fejezetekben található idegen népek elleni próféciákkal, amelyeket az Ószövetség görög fordítása, a LXX közvetlenül Jer 25:13 után hoz, és feliratul a 13. vers következő szavait használja: „Amiket prófétált Jeremiás az összes nemzetek felől”. Az egész gyűjteményt a LXX a 15–38. versekkel zárja.

A perikópa két kisebb szakaszra osztható: egyfelől a 15–16., illetve 27–29. versekre, másfelől a 17–26. versekre.

15–16; 27–29. A harag poharának látomása. Jeremiás azt a parancsot kapja Istentől, hogy a harag poharával itassa meg azokat a népeket, amelyeken Jahve ítéletet akar végrehajtani. A „harag poharával” kapcsolatos elképzelés talán az istenítélet egy régi gyakorlatára megy vissza (vö. Num 5:11–24). A rá való utalás az Ószövetség számos helyén megtalálható (Zsolt 75:9; Abd 10; Náh 3:11; Hab 2:16; Ez 23:31; JSir 4:21; Ézs 51:17kk.). A szimbolikus cselekedet azt juttatja kifejezésre, hogy Jahve ítéletétől a népek sem menekülnek meg. Ők is Isten ítéletes és kegyelmes cselekvésének a tárgyai. 17–26. Az ítélet alá kerülő népek felsorolása. Jeremiás nem egyetemes világítéletről beszél. Konkrétan megnevezett népek ellen kell prófétálnia. A rajtuk végbemenő ítélet a történelem keretén belül játszódik le, nem jelenti a világ végét.

A felsorolás nagyjából ugyanazokat a népeket említi, mint amelyekről a 47–49. részben van szó. Egyes magyarázók a 27. fejezetre utalva arra gondolnak, hogy Jeremiás olyan népek ellen hirdetett ítéletet, amelyek Júdával együtt Nebukadneccar babiloni király ellen lázadtak. Jeremiást az a meggyőződés hatja át, hogy Isten egy időre Nebukadneccarnak adta a hatalmat országok és népek felett (27:6–8), ezért az ellene való lázadást Isten elleni lázadásnak tekintette. A 27:1kk.-ből tudjuk, hogy a próféta nyomatékosan óvta Edom, Moáb, Ammon, Tirus és Sidon királyát a Babilon-ellenes felkeléstől. Nem valószínűtlen, hogy ebben a történeti helyzetben gyűjtötte össze a Nebukadneccar ellen szervezkedő népek sorsára vonatkozó próféciáit. Szembetűnő, hogy 27:3 ugyanabban a sorrendben nevezi meg a Babilon-ellenes ligát összekovácsolni akaró kis nyugati népeket, mint 25:21–22. Kr. e. 594-ben széles körű Babilon-ellenes mozgolódás indult meg, amelyben nemcsak a már említett kis államok vettek részt, hanem Egyiptom (25:19), Filisztea (25:20) különböző arab fejedelmek (25:23) és több más keleti és északi fejedelem, továbbá Elám is. Figyelemre méltó, hogy a Jer 49:34-ben olvasható, Elámra vonatkozó prófécia Sedékiás király uralkodásának az elejére van keltezve.

Jer. 25,30–38. Különböző prófétai idézetek.

Ezek a versek a népek feletti ítélet témájával foglalkoznak. A 30. vers Ám 1:2-re, illetve Jóel 3:16-ra emlékeztet. A szakasz inkább prófétai idézetek gyűjteményének tekinthető, mint jeremiási próféciának. Azokat a képeket és kifejezéseket, amelyekkel Jeremiás a Júda feletti ítélet elkerülhetetlenségét írja le, a népekre és azok vezetőire vonatkoztatja.

Jer. XXVI. RÉSZ

Jer. 26,1–24. Jeremiás templomi beszédének következményei.

A 25. rész a 7:1–15-ben leírt templomi beszéd következményeit beszéli el. Ott Jeremiás beszédét, itt az azt követő eseményeket olvashatjuk részletesebben. Az elbeszélés Báruk tollából származik (a történelmi helyzetre nézve lásd a 7:1–15 magyarázatát).

A 4–6. versben Báruk találóan foglalja össze Jeremiás templomi beszédének a leglényegesebb gondolatait, majd rátér a következmények ecsetelésére. Ha csak a 7. részben leírtak maradtak volna ránk, nem is gondolnánk, milyen heves visszahatást váltottak ki Jeremiás ítéletes próféciái. Amint a 8. és 9. versből látjuk, a papok és próféták, vagyis Jeremiás hivataltársai reagálnak a legélesebben. Szentségtörésnek tekintik, hogy a templom pusztulásáról mert beszélni, amelyet az Úr választott ki (7:4; Zsolt 132:13). Az istenkáromlásért az ószövetségi törvény szerint halálbüntetés járt (Lev 24:16; 1Kir 21:10). Vádjuk első tekintetre annyira megejtően hangzik, hogy a nép is a próféta ellen fordul. A lincseléstől csak az illetékes királyi főtisztviselők beavatkozása menti meg Jeremiást. Ezek – a templomi zavargásról hallva – a helyszínre sietnek és a királyi palotából a templomba vezető kapuban szabályos bírói eljárást folytatnak le (10. v.). Először a papok és próféták adják elő a vádat (11. v.), majd Jeremiás kap lehetőséget védekezésre. A próféta a legfontosabb dolgot említi legelőször: „az Úr küldött engem”. Ez elől a megbízás elől nem lehet kitérni (Ám 3:8; Jer 20:7). Másodszor arra mutat rá, hogy az általa hirdetett ítélet feltételes. Ha a nép „megjobbítja cselekedeteit”, az Úr „megbánja” a veszedelmet, amellyel fenyegetett (vö. 18:8–11). A védekezést is felhasználja a megtérésre hívás megismétlésére. Végül arra figyelmezteti bíráit, hogy ha őt Isten üzenetének a hirdetéséért megölik, vérbűnnel terhelik meg a várost.

Jeremiás védekező beszéde nagy hatást tett mind a királyi tisztviselőkre, mind a népre, s a közhangulat most már a pártjára állt. Többen védelmére is kelnek. Az „ország vénei”, akiket a 17. vers említ, az ünnepre Jeruzsálembe érkezett vidéki elöljárók lehettek. Egyikük a móreseti Mikeás példájára hivatkozik, aki Ezékiás király idejében hirdetett kemény üzenetet a Sion ellen (Mik 3:12). Meglepő, hogy egy évszázad múltán is milyen pontosan megőrizte a szóbeli hagyomány a próféta mondását. Ezékiás az ítéletes igékre megtéréssel válaszolt, ami az ítélet elfordításának egyetlen módja. Az ő példáját kell követniük Jeremiás hallgatóinak is.

A 20–23. versben foglaltakat már nem a „vének” mondják el, hanem Báruk fűzi hozzá, annak szemléltetésére, milyen komoly életveszélyben forgott Jeremiás. Jójákim nem úgy reagált az ítéletes üzenetre, mint Ezékiás (Jer 36). Az Uriás prófétával kapcsolatos események előbb játszódtak le, mint Jeremiás templomi beszéde. Uriásról az itt elmondottakon kívül semmit sem tudunk. Báruk az ő igehirdetését is éppen olyan hitelesnek és Istentől ihletettnek tartja, mint a Jeremiásét. Jójákim, uralkodásának első néhány évében (609–604-ig) egyiptomi vazallus volt (2Kir 23:34), ezért könnyen el tudta érni Uriás kiadatását (22–23. v.).

A 24. vers arról tanúskodik, hogy a közhangulat kedvező alakulása önmagában nem volt elég Jeremiás felmentéséhez. Csak egy tekintélyes embernek, Ahikámnak a közbenjárása nyújthatott hathatós segítséget. Ahikám apja, Sáfán, Jósiás (mai szóval élve) államtitkára volt (2Kir 22:8.12), de Ahikám már maga is fontos megbízatást kapott Jósiástól (2Kir 22:12). Az ő fia volt Gedáliás, a későbbi helytartó, aki szintén a legnagyobb jóindulattal viseltetett Jeremiás iránt (Jer 40:5). Erről a családról el lehet mondani, hogy nemzedékeken át az Úr követője volt.

Jeremiáson ez alkalommal is beteljesedett az elhívásakor kapott ígéret („Viaskodni fognak ellened, de nem győznek meg téged”) mind a próbatétel, mind a megszabadulás vonatkozásában.

Jer. XXVII. RÉSZ

A 27–29. fejezetek tartalmi szempontból egységet alkotnak. Mind a három rész azzal foglalkozik, hogy Jeremiás Isten parancsára milyen álláspontot foglalt el Kr. e. 594-ben széles körben megindult Babilon-ellenes szervezkedéssel szemben. De a 27–29. részek összetartozását mutatják bizonyos stiláris sajátosságok is: a babiloni király neve itt Nebukadneccar, míg Jeremiás könyvében máshol Nebukadneccar. (A név eredeti babiloni formájának az utóbbi felel meg. Nebukadneccar neve ugyanis akkádul: Nabu-kudurri-ucur = Nabu – [isten] őrizze a fiút). A Jahvéval összetett személynevek formája ezekben a részekben -já, míg máshol -jáhú (Jirmejáhú, Cidkijjáhú stb.).

Jer. 27,1–11. Jeremiás üzenete idegen királyoknak.

A LXX-ból joggal hiányzik az első vers, amely későbbi hagyományozóra megy vissza és téves adatot közöl a 27. részben foglalt próféciák elhangzásának idejét illetően. A 3., 12. és 20. versből nyilvánvaló, hogy e jövendölések idején már Sedékiás, és nem Jójákim volt a király.

Kr. e. 594-ben vagyunk. Jeruzsálemben idegen királyok küldöttei jelennek meg azzal a céllal, hogy rábírják Sedékiást egy Babilon-ellenes koalícióhoz való csatlakozásra (vö. 25:17–26 magyarázatát). A Babilon-ellenes megmozdulás nem korlátozódott csak a nyugati országokra, hanem rokonszenveztek vele a Babilontól északra és keletre élő népek is. Talán ez a tudat adott tápot annak a várakozásnak, hogy a babiloni birodalom rövidesen össze fog omlani (vö. 28:3; 29:8).

Jeremiás, Isten parancsára, üzenettel fordul a Jeruzsálemben tárgyaló követekhez. Mondanivalóját szimbolikus cselekedetekkel ki is ábrázolja. A járom, amelyet nyakába vett, másfél méter hosszú és mintegy 8 cm vastag farúd volt, amit kötelekkel erősítettek az ökör nyakára és szarvához. Az üzenet, amit Jeremiásnak át kell adnia a követeknek, röviden így hangzik: amely nép magára veszi a babiloni király jármát, az életben marad, amelyik pedig fellázad ellene, az elpusztul. Jeremiást ennek az üzenetnek a hirdetésénél nem babilofilia vezette, hanem az az isteni kijelentésből vett felismerés, hogy Jahve a teremtés jogán rendelkezik minden néppel, és a hatalmat annak adja, aki „kedves az ő szemei előtt” (5. v.).

A 7. vers mutatja, hogy mennyire nem az események bekövetkezése után írták ezt a jövendölést. Bár a benne foglaltak a lényeget illetően beteljesedtek, a részletek másként történtek, mint ahogy Jeremiás várta: Nebukadneccart ugyan fia, Amel-Marduk (562–560) követte a trónon, de csak két esztendeig uralkodott, aztán erőszakos véget ért. Utána nem Nebukadneccar unokája (amint Jeremiás várta), hanem egy uzurpátor, Nergál-Sarézer (görögös nevén: Neriglissar, vö. 39:3) uralkodott. Az utolsó babiloni király, Nabonid, nem Nebukadneccar harmadik, hanem negyedik utódja volt, s Nergál-Sarézer halála után uzurpátorként került a trónra.

Jeremiás az idegen királyok követeit nyomatékkal óvja attól, hogy saját jövendőmondóikra hallgatva, Babilon-ellenes összeesküvésbe keveredjenek. Általános ókori keleti szokás volt háború előtt az istenek tanácsát jósok, varázslók útján kikérni. Az, hogy egy izraelita próféta idegen népek sorsába nyúl bele jövendölésével, nem áll egyedül az Ószövetségben (vö. Bír 3:20; 2Kir 8:7kk.).

Jer. 27,12–15. Jeremiás óvja Sedékiást a Nebukadneccar elleni lázadástól.

Az idegen királyok küldöttein kívül Jeremiás Sedékiásnak is átadja az Istentől kapott üzenetet a Babilon-ellenes koalíció kimenetelét illetően. Jahve cselekvése irányának az ismeretében őt is nyomatékkal óvja a kalandorpolitikától, amely egész népe pusztulását vonja maga után. Figyelmezteti, hogy ne higgyen azoknak a prófétáknak, akik a Nebukadneccar elleni lázadásra biztatják, mert nem Isten akaratának az ismeretében prófétálnak, hanem saját szívük vágyait vetítik ki (vö. 23:16). Az események azonban azt mutatják, hogy Sedékiás mégsem hitt Jeremiásnak, s az ítélet, amit a próféta erre az esetre kilátásba helyezett, teljes mértékben beteljesült.

Jer. 27,16–22. Jeremiás intelme a papokhoz és a néphez.

Jeremiás szükségét látja annak, hogy az Úr üzenetét a Babilon-ellenes felkelés kilátásait illetően a papoknak és a népnek is elmondja. Nyomatékkal óvja őket a „saját szívük gondolatait” (vö. 23:16–22 magyarázatát) prédikáló próféták igehirdetésétől. Ezek – a Babilon-ellenes megmozdulások hírétől felbátorodva – a babiloni birodalom hamaros bukását jövendölték meg, ami lehetővé teszi az 598-as ostrom után elhurcolt templomi edények, felszerelések visszakerülését. A papok, de a nép szívén is nehezen gyógyuló sebet ütött az általuk sérthetetlennek hitt templom (7:4) kirablása és feldúlása (vö. 2Kir 24:13). Szívesen hallgattak azoknak a prófétáknak a szavára, akik a templomi felszerelés visszahozataláról jövendöltek. Amint a 18–19. versből láthatjuk, csak a beépített tárgyak (oszlopok, állványok) és a nehezen mozdítható kultuszi felszerelés (réztenger) maradt meg, valamint a kisebb edényeknek egy része, amit a papságnak sikerült a katonák elől biztonságba helyeznie. Jeremiás kétségbe vonja az övével ellenkező értelmű üzenetet hirdető próféták isteni küldetését. Azok pedig nyilvánvalóan Jeremiás tekintélyét nem ismerik el. Próféta áll prófétával szemben, s csak a jövendölések beteljesedése vagy be nem teljesedése teszi mindenki előtt nyilvánvalóvá, ki szólt valóban az Úr megbízásából (Deut 18:22). Jeremiás arra kéri a papok és a nép várakozása szerint beszélő prófétákat, hogy hathatós közbenjáró imádság mondásával bizonyítsák be isteni küldetésüket. A próféta legsajátosabb feladata ugyanis közbenjáró imádság mondása volt a népet fenyegető veszély esetén (Ám 7:1–8; Jer 14:7–13).

Isten Jeremiásnak megtiltotta a népért való könyörgést (11:14; 14:11; 15:1). A 15:1-ben azt közli vele, hogy még a leghathatósabb közbenjárók kérésére sem kegyelmezne meg Júdának. A 19–21. versben Jeremiás megjövendöli, hogy az első ostrom (598) idején megmaradt edények is Babilonba kerülnek, ha Júda Nebukadneccar ellen lázad.

Jer. XXVIII. RÉSZ

Jer. 28,1–17. Jeremiás és Hanániás küzdelme.

A 28. rész időileg és tárgyi szempontból szoros összefüggésben áll a 27. fejezettel. Jeremiásnak a 27:16–22-ben a papokhoz és a néphez intézett intő beszéde óta talán csak néhány nap telt el. Jeremiás még viseli a fajármot (10. v.) és a szomszédos országok követei még Jeruzsálemben időznek (14. v.). Hanániásról csak annyit tudunk, amennyit ez a fejezet mond el róla. Igehirdetésének tartalma megegyezik azzal, amit Jeremiás az előző fejezetben (16–22. v.) nem Istentől jövő üzenetnek nevezett, s amitől óvta a népet. Főbb gondolatai a következők: Isten rövid időn belül „eltöri a babiloni király jármát, visszahozza az Úr házának edényeit, a fogságba hurcolt Jójákint és júdabelieket” (2Kir 24:8–17). Mind olyan dolog, amit a nép és a papok szívesen hallgattak. Érthető, ha Hanániás próféciájának elhangzása után minden tekintet Jeremiásra szegeződik: mit tud erre válaszolni? Jeremiás nem kap kijelentést Istentől, ezért válasza lényegében a korábbi kijelentéseken alapuló theológiai eszmélődés. A múltban élt igaz prófétákat, akiknek a tekintélye már kétségen felül áll, az jellemezte, hogy ítéletes igéket hirdettek (8. v.), felfedték a bűnöket és megtérésre hívták a népet. Hanániás próféciája viszont ezzel a megszentelt hagyománnyal szöges ellentétben áll, ezért hitele Jeremiás számára – theológiai megfontolások alapján – kétséges. A sálóm-ról (Isten áldásáról, a testi-lelki jólétről, az ellenség kezéből való szabadításról) prédikáló próféta igehirdetésének igaz volta csak akkor derül ki, ha beteljesedik, amit megjövendölt (Deut 18:22).

Hanániást nem ejtik gondolkodóba Jeremiás szavai. Magabiztosan újabb próféciát mond és azt szimbolikus cselekedettel is megerősíti. Leveszi a jármot Jeremiás nyakáról és széttöri. A szimbolikus cselekedetének értelmét ebben foglalja össze: így töröm le Nebukadneccarnak a jármát minden nemzet nyakáról. Ezzel érvénytelennek nyilvánítja Jeremiás próféciáját.

Jeremiás érzi, hogy itt valami borzasztó dolog történt. De mivel nem kap kijelentést Jahvétól, válaszolni nem tud. Megrendülten és megszégyenülten távozik. Ő saját gondolatait nem adja ki Isten igéjeként, mint Hanániás.

A 12–17. versek azonban azt mutatják, hogy Isten nem hagyta eligazító ige nélkül Jeremiást. Az új kijelentés elnyerése után szimbolikus cselekedettel is szemléltetve hirdeti Jahve üzenetét: „vasjármot vetettem mind e nemzetség nyakára”. Isten megerősítette Jeremiást a 27. részben elnyert kijelentés érvényességében. Hanániást pedig eléri a hűtlen próféta büntetése, a halál (Deut 18:20). A Jeremiás által meghirdetett ítélet gyors beteljesedése (17. v.) mély benyomást tehetett a jeruzsálemiekre és növelte Jeremiás szavainak hitelét.

Jer. XXIX. RÉSZ

Jer. 29,1–23. Jeremiás levele a Babiloniába deportáltakhoz.

Az első vers nem ad felvilágosítást Jeremiásnak a deportáltakhoz írt levele keletkezési idejére nézve. Így nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani, hogy a 29. fejezetet csupán a tárgyi összetartozásra tekintettel kapcsolták-e a 27–28. részhez, vagy pedig az időrendi összefüggés is szerepet játszott ebben. Következtetésekre vagyunk utalva. Tartalmából ítélve a levél nem sokkal az 598-as deportáció után íródhatott (2Kir 24:14–16). A fogságban élők még vonakodtak attól, hogy huzamosabb időre rendezkedjenek be új helyükön. A babiloni birodalom gyors bukásában és hamaros visszatérésükben reménykedtek. A levél keletkezési idejének a megállapításában nem jelent segítséget Sedékiás küldöttségének az említése sem, mert annak az időpontja sem ismeretes. Sőt azt sem tudjuk minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy miként viszonyul ez a vállalkozás az 51:59–64-ben leírtakhoz. Lehet, hogy Sedékiás követei a rendszeres hűbéradót vitték Babilonba, de az sincs kizárva, hogy az 594-ben megindult Babilónia-ellenes szervezkedésben való részvétel miatt kellett Sedékiásnak kimagyarázkodnia. A név szerint is megnevezett követek jóindulattal viseltettek Jeremiás iránt, különben nem vállalták volna a levél elvitelét. Ebből arra következtethetünk, hogy a 3. versben említett Sáfán, illetve Hilkia (akiknek a fiai a követek), azonosak a 2Kir 22:8kk.-ben szereplő államtitkárral, illetve főpappal. Sáfán családja rokonszenvezett Jeremiással (26:24; 40:6).

Igen értékes adatokat tudunk meg a levélből a fogságba került zsidók életéről. Nem börtönben tartották őket, nagyobb területeket bocsátottak rendelkezésükre megművelés céljából (5. v.), és azon belül szabadon mozoghattak. Saját véneik irányítása alatt álltak. Bár az első versből láthatóan papok (és próféták) is voltak közöttük, istentisztelet tartására, áldozat bemutatására nem is gondoltak az idegen és ezért tisztátalannak számító földön (Ám 7:16; Hós 9:3; Zsolt 137:4). Viszont büszkén emlegették: „Támasztott nékünk az Úr prófétákat Babilonban is”. E próféták között kétségtelenül voltak olyanok, akik Jeremiással értettek egyet (Ezékiel), többségük azonban a hallgatók várakozásának megfelelő üzenetet hirdetett Jahve nevében.

Amint a 24. rész magyarázatánál láttuk, Jeremiás Isten kijelentéséből merítette a bizonyosságot, hogy egyfelől Isten gondolatai a fogságban élőkre vonatkozóan „békességnek és nem háborúságnak” gondolatai, másfelől az otthonmaradottak még mindig ítélet alatt állnak. Isten akaratának az ismeretében fogalmazza meg tanácsait. Mindenekelőtt óvja a deportáltakat a saját álmaikat hirdető prófétáktól (8. v.). Megjövendöli, hogy a fogság hosszú ideig tart (28. v.), ezért a deportáltaknak tartós babilóniai életre kell berendezkedniük: házat építeniük, családot alapítaniuk. (A hetven esztendőre nézve lásd 25:11 magyarázatát.) Azokat a prófétákat, akik ennek az ellenkezőjét hirdették, nem Jahve küldte: Engedetlenségükért el is éri őket a büntetés, ami a Babilóniában is csak ritkán alkalmazott kegyetlen kivégzési mód, a tűzhalál lesz.

Jeremiás levele korszakalkotóan új utat nyitott meg a zsidó nép előtt. Jer 23:1–23 alapján vált lehetővé gyülekezetek alapítása, zsinagógák építése Palesztinán kívül. Az ennek nyomán kialakult zsinagógahálózat és zsinagógai istentisztelet nemcsak a keresztyénség elterjedésében játszott szerepet, de nagy hatással volt a keresztyén istentisztelet kialakulására is. Jeremiás nem buzdítja a deportáltakat áldozat bemutatására. Annál nagyobb fontosságot tulajdonít az istentisztelet egy másik elemének, az imádságnak. Intelme, amellyel az ellenségért, az őket fogva tartó országért való imádkozásra buzdítja a száműzötteket, egyedülálló az Ótestamentumban. Indoklása gyakorlati és utilitarisztikusnak látszó: „annak jóléte lesz a ti jólétetek”. Ha a babiloni birodalmat belső vagy külső ellenség támadja meg, annak hátrányos következményeit elsőrenden a deportáltak érzik meg. Jeremiás igehirdetése készítette elő a talajt ahhoz is, hogy Deuteroésaiás Izráelnek a pogányokhoz való küldetéséről beszélhessen (Ézs 42:6; 49:6).

Jer 29 üzenete korfordulók idején különösen időszerű. Az egyházat a teljesen új történelmi helyzet komolyan vételére tanítja, megmenti a múlton való merengéstől. A jövő iránt nyitottá teszi és késszé arra, hogy nem keresztyén környezete iránti felelősséggel és szeretettel végezze szolgálatát, szüntelenül imádkozva és fáradozva annak a népnek és országnak a jólétén, amelyben él. Ilyen értelemben jelentett Jer 29 felmérhetetlen segítséget az útkeresésben a magyarországi református egyház számára a második világháborút követő korszakos társadalmi átalakulás idején.

Jer. 29,24–32. Jeremiás próféciája Semája felől.

A fogságba került júdaiak meglepően eleven kapcsolatot tartottak fenn az otthon maradt nép vezetőivel. Elősegítette ezt az a körülmény is, hogy Sedékiásnak a hűbéradó elvitelére rendszeresen küldöttségeket kellett menesztenie Babilóniába. Ezért kerülhetett sor viszonylag rövid időn belül hármas levélváltásra (Jeremiás levele a deportáltakhoz, Semája levele Sofóniás paphoz, Jeremiás újabb levele Semája felől). A deportáltak között élő prófétákat felháborította Jeremiás levele. Semája nyilván valamennyiük nevében sürgette Sofóniás pap fellépését Jeremiás ellen. Sofóniás azonos a 21:1-ben említett személlyel. A templomi rendőrség papi felügyelői tisztében (vö. 20:1–6 magyarázatát) a 20:1-ben szereplő Passúrt követte. Amint Jer 52:24–27-ből tudjuk, Jeruzsálem eleste után Riblában kivégezték.

Semája – teljesen alaptalanul – a zagyvaságokat beszélő, eksztatikus próféták közé sorolja Jeremiást („minden bolond férfiú” vö. 2Kir 9:11; Hós 9:7) és gyakorlatilag ugyanazt a büntetést kéri rá, amivel a 20:1–6 szerint Passúr egyszer már sújtotta. Jeremiás ítéletes próféciával válaszol Semája közbeavatkozására. Megjövendöli, hogy Semája nem tér vissza Júdába, sőt még leszármazottai sem „látják meg a jót”, amit Isten cselekszik a fogság idejének letelte után népével. Büntetése megfelel bűnének: Semája Babilónia-ellenes izgatásával a fogságban élők létét és jövőjét veszélyeztette, Jahve azonban őreá és maradékaira fordítja a veszedelmet.