Jer. XIV. RÉSZ
Jer. 14,1–16. Jeremiás közbenjáró imádsága a szárazság idején.
Az első versben található felirat harmadik személyben szól a prófétáról, tehát nem tőle származik. A 2–16. versek Jeremiás fellépéséről tudósítanak egy súlyos természeti katasztrófát előidéző szárazság alkalmával. Az aszály idejének közelebbi datálásához hiányzanak az adatok. Abból a tényből azonban, hogy közbenjáró imádságára elutasító feleletet kap Jahvétól (11. v.), Jeremiás működésének későbbi szakaszára következtethetünk. Kezdetben az a bizonyosság hatotta át Jeremiást, hogy a megtérésre még van lehetőség, mert Isten kész a megbocsátásra.
A 2–16-ban elmondott imádság és a Jahve nevében arra adott válasz egy bűnbánati templomi liturgia keretében hangzik el. A 12. versből megtudjuk, hogy a bűnbánati liturgiát böjt és áldozatok bemutatása is kísérte. Jeremiás a prófétai tiszt legsajátosabb feladatát gyakorolja, amikor a nép kérésére (15:1–2) közbenjáró imádságot mond (vö. 21:2). A 2–6. versekben szinte felülmúlhatatlan kifejező erővel ecseteli a tartós szárazság borzalmait és tárja Isten elé a szövetséges nép szorongatott helyzetét. A szárazság nemcsak az emberi társadalom minden rétegét sújtja, hanem az állatvilágnak is nagy szenvedést okoz. A 7–9. versekben a nép nevében mondott könyörgést olvassuk. Az ótestamentumi imádság legtisztább és legmélyebb gondolatai szólalnak meg benne. A töredelmes bűnvallás után a próféta Istenre apellál: „mi a te nevedről neveztetünk, ne hagyj el minket”. A könyörgés elmondására, amint a zsoltárokból is tudjuk, következett Isten meghallgatást közlő válasza, amit a pap, vagy próféta tolmácsolt („Ne félj!” JSir 3:57; „Tégedet én megsegítlek!” Zsolt 35:3). Itt azonban (10. v.) Isten a várt kegyelmes üzenet helyett elutasító választ ad. Ígéretei a hűséges népnek szólnak, Júda lakosai viszont állhatatlanok, „szeretnek ide-oda futkározni”, azaz hol Jahve, hol más istenek kultuszában részt venni, ezért elkerülhetetlen a megfenyítésük. Mivel Isten nem hajlandó többé megbocsátani, Jeremiásnak megtiltja a közbenjáró imádság mondását (vö. 7:11–14). A próféta – mélyen megrendülve az elutasító választól – megpróbál enyhítő körülményt találni a nép számára: „hiszen a próféták azt mondják nékik… fegyvert nem láttok…” Vagyis más szavakkal: „Uram, a te nevedben végzett igehirdetés vezette félre ezt a népet!” Jeremiás maga is megoldatlan rejtély előtt áll: hát nem érvényes az Isten megbocsátó szeretetéről, áldásáról szóló üzenet, amit prófétatársai hirdetnek? Ebből az elhordozhatatlan belső feszültségből Isten válasza mutatja meg a kiutat Jeremiásnak: „nem küldtem őket, nem parancsoltam nékik, nem is beszéltem velük…” (14). Az Isten igéjét és mára érvényes akaratát hamisan hirdető prófétákat eléri a büntetés, amely – hogy benne Isten kezét könnyebben fel lehessen ismerni – ez alkalommal is megfelel az elkövetett bűnnek. E próféták, akik azt hirdették: „fegyver és éhség nem lesz e földön”, fegyver és éhség miatt vesznek el. De nem menekül meg a nép sem, amely hallgatott rájuk, nem szolgál enyhítő körülménynek, hogy félrevezették, hiszen nagyon is szívesen engedelmeskedett a szája íze szerinti üzenetnek (5:31).
A 14:13–16-ban először kerül éles ellentétbe Jeremiás azokkal a prófétákkal, akik, hallgatóik lelki magatartására tekintet nélkül, s az Isten aktuális üzenetéért való tusakodás nélkül, egyoldalúan, az Isten megbocsátásáról és áldásáról (sálóm) prédikáltak. A rövidség okáért mi „hamis prófétáknak” szoktuk nevezni ezeket, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az Ótestamentum sehol nem használja ezt a jelzőt, hanem Hanániást éppúgy nábi’-nak (= próféta) mondja, mint Jeremiást (Jer 28).
Jer. 14,14:17–15:4. Jeremiás közbenjáró imádsága a háborús veszedelem idején.
A 17. versben az „Azért e szavakat mondjad nekik” sablonos összekötő megjegyzés Jeremiás igéinek az összegyűjtőjétől származik. Nem találó, mert a 17. és következő versekben nem Isten üzenete következik, hanem a próféta újabb közbenjáró imádsága. Az alkalmat erre most nem a szárazság, hanem a háborús veszély szolgáltatja (18. v.). A 15:1-ből („küldd ki őket orcám elől”) látható, hogy a színhely most is a templom. A történeti háttér valószínűleg vagy Jójákim uralkodásának utolsó napjai, vagy Jójákin uralkodásának a kezdete, azaz Nebukadneccar 598-as büntető hadjárata, amelynek során Jeruzsálem végül is kapitulált (2Kir 24:11kk.). Tekintettel azonban a 15:2–3-nak a 21:1–10-zel való lényegi megegyezésére, az sincs kizárva, hogy Sedékiás idejéből származik ez a prófécia. A 17–18. versben Jeremiás a nép nevében mondott közbenjáró imádságban megindítóan ecseteli Júda szorongatott helyzetét: a városon kívül a babilóni seregek által megöltek holttestei hevernek, a városban éhség dúl, ami nemsokára megadásra készteti Jeruzsálemet. Az imádságot mélységes bűnbánat és az Isten szövetségi hűségére való apellálás jellemzi. Igaz, hogy mi vétkeztünk ellened, „de te ne rontsd meg a velünk való szövetségedet”. A 22. vers vallást tesz Isten hatalmáról. A töredelmes bűnvallás és buzgó könyörgés elmondása után a próféta alázatosan várja Isten kegyelmes válaszát. Az imameghallgatását jelző biztatás helyett (pl. Ézs 37:6 „Ne félj e beszédektől…”) azonban a legkeményebb elutasító üzenetet kell hirdetnie. „Ha Mózes és Sámuel állanának is előttem, nem hajolna lelkem e néphez”. A Jeremiás korabeli hagyomány Mózest és Sámuelt különösen hatékony közbenjáróként tartotta számon (Mózes közbenjárására nézve lásd Ex 32:11–14; Num 14:13–20; Sámuelére nézve 1Sám 7:9kk.; 1Sám 12:17kk.; Zsolt 99:6). Jeremiás számára e kijelentés után egyre nehezebbé válik a prófétai tiszt betöltése, hiszen mélységesen szánja a népet bűnei ellenére is. Ettől kezdve szaporodnak megindító „vallomásai”, amelyekben a tisztével járó súlyos megpróbáltatásait tárja Isten elé (15:10–21; 17:12–18; 18:18–23; 20:7–18). A 14:1–4-ben kapott válasz után Jeremiás prófétai igehirdetésében ahhoz hasonló fordulat állt be, mint Ámóséban a harmadik látomást követően (Ám 7:7 „nem bocsátok meg neki többé”). Míg első próféciáit (3:21–4:4) a feddés mellett mindig jellemezte a megtérésre való felhívás (még a 7:1–15-ben is!), addig mostantól kezdve csak az ítélet alatti meghajlást tudja tanácsolni.
Jer. XV. RÉSZ
Jer. 15,5–9. Nincs irgalom Jeruzsálemnek.
(Az 1–4. v. magyarázatát lásd az előző perikópánál.) Jeremiás igéinek továbbhagyományozója „mert” kötőszóval az előző versekhez kapcsolja ezt az igeszakaszt. Valójában azonban a 4–9. versek önálló egységet alkotnak. A próféta az Istentől elhagyott nép iránti mély együttérzésnek ad hangot az 5. versben. Isten rámutat az ítélet igazi okára: „te hagytál el engem”. A nép nem hallgatott a megtérésre hívó szóra, úgyhogy Jahve „belefáradt a könyörületbe”. A szórólapáttal való gabona-szelelés az ítélet szimbóluma, mint Mt 3:12-ben és Lk 3:17-ben. A bekövetkező ítélet rengeteg szörnyűséget és egyéni tragédiát rejt magában. A férfiak elesnek a harcokban, számtalan asszony válik özveggyé. A túlélők emlékezetében egy életen át visszakísért annak a szerencsétlen anyának a tragédiája, aki mind a hét fiát elveszíti s afeletti fájdalmába belehal. Az ellenséges ostrom számtalan értelmetlennek látszó borzalma mögött csak a hit ismerheti fel Isten sújtó kezét és apellálhat irgalmára. A prófécia valószínűleg 598-ból származik.
Jer. 15,10–21. A prófétai tiszt terhe.
A perikópa Jeremiás „vallomásainak”, vagy Istennel folytatott párbeszédeinek része (vö. 11:18–23 magyarázatát). A 12–14. versek zavarják az összefüggést a 11. és 15. vers között, valószínűleg a 17:3–4 variánsaiként leírási hibából kerültek ide. A 11. vers szövege a sok szövegromlás következtében nehezen érthető. A legvalószínűbb kiigazítások után így fordítható: „Bizony, Uram, hát nem szolgáltalak téged legjobb tudásom szerint, és nem jártam közben nálad az ellenségért, baja és nyomorúsága idején?” Jeremiás „vallomásai” betekintést engednek prófétai tisztének betöltésével járó legszemélyesebb lelki vívódásaiba. Míg a 11:18–23-ban az a megdöbbentő felismerés sújtja le és ad keserű panaszt az ajkára, hogy legközelebbi honfitársai és rokonai titokban az életére törnek, addig a 15. részben az irányában hosszú időn át megnyilvánuló ellenségeskedés válik elviselhetetlenné számára. Jeremiás érzékeny lelkű ember volt, aki tartósan nem bírta elhordozni a gyűlöletnek azt a légkörét, amely körülvette, bárhová ment. Úgy kezelték, mint uzsorás hitelezőt, vagy fizetni nem akaró adóst, pedig ő senkinek nem tört a kárára. Ellenkezőleg, közbenjáró imádságot mondott (vö. 14:2–9.13) azokért, akik ellenségeiként viselkedtek. Isten közbelépését kéri, nehogy Istennek az ellenségei iránti hosszútűrése az ő vesztét okozza. Jeremiás lelki szemei előtt elvonul küldetésének minden öröme és megpróbáltatása. Tiszta pillanataiban világosan érezte, milyen kiváltság Isten szolgálatában állni. Mint kívánatos ételt „nyelte” (vá’ókelém vö. Ez 3:3) Isten igéit, boldog volt, hogy „az ő nevéről neveztetett”. De aztán depressziós gondolatok kerítik hatalmukba. Csak azt látja, hogy lemondást, magánosságot jelentett neki a prófétai szolgálat. Honfitársai kitaszították maguk közül, s keserűséggel eltelve magára maradt. Az emberi ellenségeskedés miatti elkeseredés végül is arra indítja, hogy panasza Isten elleni lázadásba csapjon át: „Olyanná lettél nekem, mint a csalóka patak.” (Az eső idején megtelő, majd gyorsan kiszáradó időszakos patak az Ószövetségben az állhatatlanság jelképe, Jób 6:15.)
Jeremiást ebből a dezorientált, elcsüggedt állapotból csak Isten újra megszólaló igéje tudja kiemelni. A 19–21. versekben olvasható isteni válasz emlékezteti arra, hogy tisztéhez méltatlanul viselkedett. Csak akkor „állhat az Úr előtt” tovább is, ha megtér. Isten elleni lázadásával népének példáját követte, holott arra van szükség, hogy a nép kövesse Jeremiás példáját a megtérésben. A 20. vers az elhívásakor kapott ígéretet juttatja eszébe s ez lesz számára a szolgálatra újra elküldő szóvá, mint Péter számára Jézus szavai (Jn 21:15–17).
Az Isten szolgálatában járók nem kíméltetnek meg a próbatételtől, a küldetésük értelmében való legkínzóbb kételkedéstől. Ézs 49:4-ben az Úr Szolgája így panaszkodik: „Hiába fáradoztam, semmire és haszontalanra költöttem el erőmet”. Keresztelő János élete végén bizonytalanná válik mindabban, amit hirdetett (Mt 11:1–6). Az elcsüggedésből és elbizonytalanodásból Isten újra megszólaló és a szolgálatban megerősítő igéje menthet ki bennünket. A küldetésünk miatti lelki vívódásunkban nagy erőforrás az előttünk járók példája (Zsid 12:1–4).
Jer. XVI. RÉSZ
Jer. 16,1–13. Jeremiás életsorsa mint jel.
Az 1–9. v. közelebbről világítja meg, mit jelentett az a magánosság, amiről Jeremiás a 15:17-ben panaszkodik. A próféta azt a parancsot kapta Istentől, hogy ne alapítson családot (2–4), ne tegyen eleget a gyászszokásoknak (5–7) és kerülje a lakodalmas házakat. Mind a három dolog elmulasztása annyira ellene mondott a mindennapos gyakorlatnak, hogy feltűnést keltett és kérdések feltevésére adott alkalmat a jeruzsálemieknek.
A három tilalmat Jeremiás nem egy időben kaphatta. A nőtlenségre vonatkozót nyilván még fiatalon, talán nem sokkal elhívása után, a másik kettőt az 598-as első deportáció előtt, vagy 598–587 között, amikor már 50–55 éves lehetett. Próféciáinak összegyűjtése során azért került a három tilalomról szóló tudósítás egymás mellé, mert az elrendezés elve nem az időrendiség, hanem a tárgyi összetartozás volt. A Jeremiásnak megparancsolt nőtlenség egyedülálló eset az Ószövetségben. Indoklása: az ítélet közelsége. Az Újszövetségben Pál apostol (1Kor 7:26–29) „az idők végének” a közelségére tekintettel tanácsolja hallgatóinak a házasságtól való tartózkodást. Jézus is beszélt arról a lehetőségről (Mt 19:12), hogy valaki Isten országa ügyének a szolgálatáért lemond a házaséletről. Jeremiásnál és Pálnál az ítélet gondolata, Jézusnál a hivatás szempontja áll az előtérben a nőtlenség kérdésének megítélésénél.
Jeremiás személyes élete éppen úgy jelképpé válik Júda lakói számára, mint később az Ezékielé (Ez 24:16–24). A 6. vers szerint az emberek olyan nagy számban halnak meg, hogy a temetésnél nem tesznek különbséget a szegény és a gazdag között, sőt egyáltalán el sem temetik a megölteket. Nem lesz lehetőség a gyászszokások megtartására, amelyek között Jeremiás az önvagdosást és a homlokon kopasz folt nyírását említi. A Deuteronomium (14:1) mind a kettőt kifejezetten tiltja. Jeremiás azzal, hogy említést tesz ezekről a gyászrítusokról, még nem helyesli őket. Erre a versre hivatkozva nem lehet ellentétet felmutatni közte és a Deuteronomium között.
Az ítélet indoklása (11–13. v.) ebben a perikópában is az, hogy a választott nép a Jahvétól kapott földön idegen isteneknek szolgált, ezért büntetésül a jövőben idegen földön fog idegen isteneknek szolgálni (13. v.). Az ítélet itt is megfelel a bűnnek, hogy könnyebb legyen benne felismerni Isten kezét.
Jer. 16,14–15. Kegyelmes ígéret.
Ez a két vers nem áll összefüggésben sem az előzőekkel, sem az utána következőkkel. Feltételezi a fogságba vitel megtörténtét. Deuteroésaiás próféciáihoz (Ézs 43; 48) hasonlóan azt ígéri, hogy a babilóni fogságból való szabadítás olyan alapvetővé válik Izráel hite számára, mint az Egyiptomból való szabadítás. Más szavakkal: Isten múltban véghezvitt nagy tetteit az érti jól, aki reménységgel tekint a jövőre. A 14–15. verset valószínűleg akkor iktatták be jelenlegi helyére, amikor Jeremiás próféciáit az istentiszteleten kezdték használni: az ítéletes igék után vigasztaló próféciákat olvastak fel.
Jer. 16,16–18. Nincs menekvés!
A próféta a halászatból és vadászatból vett képekkel érzékelteti, hogy Isten ítélete elől nem lehet elmenekülni, bár végrehajtói emberek. Az ellenség hajtóvadászatot indít a hegyekben elrejtőzködők után és összefogdossa őket. Az ítélet elől való elrejtőzködés lehetetlenségére Ámós is nyomatékosan figyelmezteti hallgatóit (Ám 9:1–4).
Jer. 16,19–21. Zsoltártöredék.
Ehhez hasonló himnikus betoldásokat gyakran találunk a próféciák között (Ám 4:13; 5:8; 9:5–6). Az a bizonyosság hatja át e verseket, hogy a jövőben a pogányok is elismerik Jahvét és elfordulnak bálványisteneiktől. Hasonló gondolatot találunk Jer 12:16-ban. Míg ott az a mozzanat áll előtérben, hogy a népek is részesülnek Isten szabadításában, addig itt az nyer hangsúlyt, hogy azok is dicsőítik Jahvét.
Jer. XVII. RÉSZ
Jer. 17,1–4. Rövid próféciák Júda pusztulásáról.
E versek pontos értelmezését megnehezíti a héber szöveg meglehetősen romlott állapota. Az első vers nyomatékkal hangsúlyozza: Isten nyilvántartja és következésképpen megbünteti Júda vétkeit, amelyek nemcsak az emberi szívek tábláin vannak felírva (ahova Isten törvényének kellene bevésve lennie, Jer 31:33), hanem az oltár szarvaira is, azaz az engesztelés helyére (Ex 30:10; Lev 16:18). Ez kizárja a megbocsátást. Júda bűneként itt az idegen istenek kultuszát említi Jeremiás. A büntetés idegen földre való száműzetésben áll.
Jer. 17,5–13. Bölcsességmondások Isten igazságosságáról.
Három rövid bölcsességmondást (5–8., 9–10. és 11. v.) és egy doxológiát foglal magában ez a perikópa. Az első (5–8. v.) az ember előtt álló választási lehetőségről, a „két útról” beszél: átkozott, aki emberi erőben bízik, áldott, aki az Úrba veti bizodalmát. Tartalmilag szoros rokonságot mutat a Zsolt 1-gyel, amelyen szintén a bölcsességirodalom befolyása érezhető. Az összehasonlításból láthatjuk, hogy Jeremiás ennek a műfajnak is mestere volt. Képei szemléletesebbek és következetesebbek, mint az első zsoltáréi: a gonoszt a pusztában tengődő hangafához hasonlítja, az igazat a víz mellé plántált fához. A Zsolt 1 a folyóvíz mellé ültetett fával a polyvát állítja ellentétbe.
A 9–10. vers arról beszél, hogy az ember tetteit nemcsak racionális megfontolások határozzák meg, hanem a tudatalattiban rejlő vágyak, ösztönök, törekvések is (Róm 7:15–25; vö. Jer 11:20; 20:12). Ezért tökéletes önismeret nincsen, csak a szíveket és veséket fürkésző Isten tudja megítélni az emberek cselekedeteit és azok rugóit. Ő nem a külső látszat szerint, hanem igazán ítél.
A 11. versben olvasható bölcsességmondás ezt a legtöbb nép közmondásaiban megtalálható gondolatot fejezi ki: „ebül szerzett szerdék ebül vész”. Aki jogtalan módon szerez vagyont, még életének felén elveszti azt, s nyilvánvalóvá válik életcéljának az esztelensége. A qóré’ (= kiáltó) a fogolymadarat jelenti, amelyről Jeremiás korában az a vélekedés volt elterjedve, hogy társának a tojását is kikölti. Némelyek szerint ez nem így van. Aharoni zsidó írásmagyarázó viszont feljegyzi, hogy egy fogolyfészekben két tojó 11–11 tojását találta (vö. Köhler-szótár sub voce qóré’).
A 12–13. vers doxológia, amelyet a könyv liturgiai használata során iktattak be ide. Az a körülmény, hogy a 12. v. kerüli Isten nevének az említését, s helyette „dicsőség trónját” és „szentségünknek helyét” mond, fogság utáni időre mutat. Hosszú évszázadok hitbeli tapasztalatait foglalja össze a 13. vers ebben a jeremiási szóhasználatra emlékeztető mondatban: „akik elhagynak téged, mind megszégyenülnek”.
Jer. 17,14–18. Jeremiás könyörgése.
A 16a helyes fordítása a BH által közölt szövegvariáns figyelembevételével: „én pedig nem sürgettem az ítéletet nálad…” Míg a 11:18kk.-ben az életére törő merénylet miatti keserűségét önti ki Jeremiás Isten előtt, addig e versek, éppúgy, mint 20:8; arról tanúskodnak, hogy a rábízott ítéletes üzenet be nem teljesüléséért őt érő gúnyolódás vált elhordozhatatlanná számára. Ellenségei szavait idézi a 15. v.: „Hol van az Úr szózata? Most jöjjön el!” Jeremiás igehirdetésének éveken át ez volt a központi mondanivalója: a Jahve szövetségét megszegő, megtérni nem akaró népet ítélet sújtja. Ez a prófécia azonban nem teljesült be. Az események egyenesen cáfolni látszottak annak a hitelét. Kr. e. 605 körül (ekkor égette el Jójákim a Jeremiás ítéletes igéit tartalmazó tekercset) Júda külpolitikai helyzete nem volt rossz. Az Egyiptom és Babilónia között folyó hatalmi versengés egyelőre nem érintette közelebbről (Nebukadneccar Kr. e. 605-ben ugyan megverte a fáraó seregét Karkemisznél, de az üldözésről apja, Nabopolasszár halála hírére lemondott). Ez elbizakodottá tette nemcsak Jójákimot, hanem a júdaiakat is. Azt hitték, sohasem teljesednek be Jeremiás fenyegető igéi (vö. Deut 18:22).
A próféta imádságában hangsúlyozza, hogy nem egyéni bosszúvágyból, hanem Isten parancsára hirdette az ítéletet (16. v.). Ezért kéri annak beteljesítését, a gúnyolódók megszégyenítésére és egyben megbüntetésére.
Jer. 17,19–27. Felhívás a szombat megszentelésére.
A perikópa a szombat megünneplésének követelményét állítja a középpontba, mint Jeruzsálem megmaradásának feltételét. A 26. vers emellett még az áldozatok fontosságát emeli ki. A magyarázók többsége nem tartja Jeremiástól származónak ezt az igeszakaszt. A 7. és 22. részből ugyanis az tűnik ki egészen világosan, hogy Jeremiás Istennek a felebarát iránti szeretetre vonatkozó parancsolatai megtartását tekintette annak a döntő fontosságú feltételnek, amin a választott nép léte áll vagy bukik (7:5–7). A kultuszt, az áldozatok bemutatását csak másodlagos jelentőségűnek tartotta (7:21–23). Jer 17:19–27 a fogság utáni idők teológiai gondolkodásával mutat szoros rokonságot (vö. Neh 13:15–22). Az erről a szakaszról prédikáló igehirdető joggal mutathat rá a kegyességi élet külső szabályai betartásának a fontosságára, de nem szabad elfelejtkeznie arról, hogy a prófétai igehirdetés, s vele együtt az Újszövetség bizonyságtétele (Lk 10:27) a szeretet kettős parancsát helyezi mindenek fölé.
Jer. XVIII. RÉSZ
Jer. 18,1–17. Isten kiválasztó kegyelme – a nép felelőssége.
Mint 1:11–19-ben és 13:1–11-ben, itt is megszokott, mindennapi eseményből érti meg a próféta Isten üzenetét. Jahve parancsára egy fazekasműhelybe megy, s gondolataiba mélyedve figyeli a fazekas munkáját. Ez a mesterség Palesztinában igen elterjedt volt. Az edények formálását két korong segítségével végezték. Az agyagot a felsőre helyezve, az alsót lábbal forgatni kezdték. Jeremiás megfigyeli, hogy a mesternek néha azonnal sikerül a korongra tett agyagból a terve szerinti edényt kialakítani, néha azonban – ha a korongra tett agyag nem látszik alkalmasnak arra, aminek szánta – ismét összegyúrja és más edényt készít belőle. Isten Lelkének ihletésére egyszerre világossá válik előtte, mennyire hasonlít Istennek az Izráelen végzett munkája a fazekaséhoz. Míg ez a hasonlat a Szentírás más helyein (Ézs 29:16; 45:9; Róm 9:21) Isten szuverén hatalmának a szemléltetésére szolgál, addig Jeremiásnál az Isten kegyelmére – engedelmességgel vagy engedetlenséggel – válaszoló ember felelősségét emeli ki. Az agyag viselkedésétől is függ, mi lesz belőle! Ha Izráel engedetlenséggel válaszol Isten megújító akaratára, ítélet lesz a sorsa. A 7. és 8. vers világosan beszél az ember döntésének a lehetőségéről és így felelősségének súlyáról. Isten nem élettelen tárgyként bánik a választott néppel, kettejük között személyes viszony áll fenn: a nép reagálása befolyásolja Isten döntését. Ha az ítéletes igék hirdetésének hatására a nép megtér, Jahve „megbánja” a véghezvinni szándékozott büntetést. Ha viszont Izráel a kegyelmes ígéretek hallatára elbizakodottá válik és vétkezik, Isten annak megfelelően cselekszik. Ezzel a tanítással Jeremiás nem áll egyedül az ószövetségben (vö. Ez 33). Számára Jahve szüntelenül cselekvő Isten, akinek akaratát újra meg újra alázatosan tudakolni kell (vö. 34:2–6; 37:7–8.17). Távol áll tőle az az apokaliptikus irodalomra oly jellemző szemlélet, mely szerint Isten mindent előre elhatározott, s az ember reagálása cselekvésében nem befolyásolja. Az 1:5-ben kifejezett eleve elválasztás gondolata Jeremiás számára nem elméleti tétel, nem zárja ki az ember szabad döntését, hanem szükségessé teszi azt.
Jeremiás, miután megértette a közlendő üzenetet, Jeruzsálem lakosaihoz fordul (11. v.) és megtérésre hívja őket: Jahve veszedelmet tervez ellenetek, de ha megjobbítjátok cselekedeteiteket, megbocsát. Ez alkalommal is azt kell azonban tapasztalnia, hogy igehirdetése süket fülekre talál. Ezért nem marad más hátra, mint a szétszóratás (16–17. v.). A 13–14. vers érvelése a 2:10–13-ra emlékeztet. Míg a 2:32 az emberi életből vett hasonlattal, a 8:7 az állatvilágból felhozott példával érzékelteti Izráel hűtlenségének minden várakozást meghazudtoló voltát, addig 18:14–15 természeti jelenségekkel szemlélteti annak meghökkentő rendellenességét. A természet évezredeken át változatlanul engedelmeskedik annak a törvénynek, amit a Teremtő határozott meg, Izráel azonban elhagyta Istenének útját.
Jer. 18,18–23. Jeremiás Isten büntetését kéri ellenségeire.
A 18. vers ecseteli azt a helyzetet, amelyben a 19–23-ban olvasható imádság elhangzott a próféta ajkáról. Izráel szellemi vezetői Jeremiás korában három rendre oszlottak: papokra, bölcsekre (tanítókra) és prófétákra. Mindegyiknek megvolt a maga sajátos feladata. A pap „tórát” (útmutatást) adott a hozzáforduló híveknek arra vonatkozóan, hogy mi a szent és mi nem az (Aggeus 2:11–12), a „bölcsek” a mindennapi élethez szükséges ismereteket tanították, a próféták feladata pedig Isten akaratának a tudakozása volt időszerű kérdésekben. Ha valamennyien hűségesen betöltötték szolgálatukat, a választott nép megkapta azt a lelki irányítást, amire szüksége volt az Istennek tetsző élet folytatásához. Jeremiás úgy látta, hogy a vezetők mindhárom rétege engedetlenné vált (2:8; 8:9). Azok viszont, a 18. vers tanúsága szerint, arról voltak meggyőződve, hogy minden rendben van: a papok, próféták és bölcsek minden szükséges irányítást meg tudnak adni, s Jeremiásra nincs szükségük, őt el kell némítani. Míg Anatótban a helyi papság (közöttük rokonai) tört a próféta életére (11:18–22), addig itt már a nép országos vezetői fordulnak ellene, valószínűleg a templomi igehirdetése miatt (vö. 7. és 26. rész).
Jeremiás a kortársai irányában megnyilvánuló ellenséges érzésével saját magatartását állítja szembe, annak bizonyítására, hogy mennyire igaztalanok ellenfelei iránta. Ő közbenjáró imádságot mondott érettük, amikor megtudta, hogy Isten veszedelmet szándékozik hozni rájuk (15:11; 17:16). Azok viszont olthatatlan gyűlölettel vesztére törtek. A próféta Isten megbízásából – de belső ellenkezéssel – az annyiszor hirdetett ítélet beteljesedéséért könyörög. Ez legyen a büntetése annak a népnek, amely ahelyett, hogy megtérésével próbálná más döntésre indítani Jahvét (7–12. v.), a prófétát akarja elhallgattatni. Jeremiást az Isten bosszúállásáért könyörgő imádságban nem a személyes sérelem vezette, hanem a küldetésében való akadályozásért kérte a büntetést ellenségeire. Az Úr Szolgája Deuteroésaiásnál keserűség nélkül vállalja a küldetésével járó szenvedést és gyalázást (Ézs 50:6), mert tudja, hogy a közte és ellenfelei között folyó perben Isten az ő oldalán áll („közel van, aki engem igaznak nyilvánít” Ézs 50:8). Ezért száját nem nyitotta panaszra (Ézs 53:7), hanem „a bűnösökért imádkozott”. Jézus Krisztus pedig a kereszten is így imádkozott: „Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23:32). Őt az a bizonyosság hatotta át, hogy Isten megváltó munkájának az elvégzését semmilyen emberi ellenszegülés nem akadályozhatja meg, s látszólagos veresége (a megfeszíttetés) valójában diadal, amit a Sátán angyalai csak későn ismertek fel (1Kor 2:8).
Jer. XIX. RÉSZ
Jer. 19,1–13. Prófécia a Tófet és Jeruzsálem sorsáról.
Jeremiás Isten parancsára szimbolikus cselekedetet hajt végre. Tanúk jelenlétében a fazekasok kapujának (héberül: sa’ar haharászót = cserép-törmelékek kapuja) bejáratánál összetör egy cserépkorsót. Cselekedetének értelmét a 11. versben így magyarázza meg: „Ezt mondja a Seregek Ura: így töröm össze a népet és e várost”. A szimbolikus cselekedet maga is igehirdetés: szemléltetővé teszi és megerősíti a szavakban már annyiszor hirdetett ítéletes próféciákat. A 3–9. versekben a próféta megindokolja az elkerülhetetlen ítéletet. A választott nép megszegte mind az első, mind a második tábla parancsolatait. Jahvén kívül idegen isteneket (kanaánita baálokat és asszír-babiloni csillagisteneket) is tisztelt és „ártatlan vérrel töltötte el” Jeruzsálemet, azaz vétkezett a felebaráti szeretet parancsa ellen. Az ötödik versből, éppúgy, mint a 7:31-ből, az derül ki, hogy a Ben-Hinnóm völgyében valójában nem Baalnak, hanem Jahvénak mutattak be gyermekáldozatot. Ezért hangsúlyozza Jeremiás: „amit én nem parancsoltam, sem nem rendeltem”. Ex 22:29 („fiaid elsőszülöttét nékem add”) kivételével minden vonatkozó ószövetségi hely kifejezetten úgy rendelkezik, hogy az elsőszülött fiúgyermeket meg kell váltani. (A Tófet szó jelentésére nézve lásd a 7:31 magyarázatát.)
Jer. XX. RÉSZ
Jer. 19,19:14–20:6. Passur megbünteti Jeremiást.
A fazekasok kapujának a bejáratánál elmondott és szimbolikus cselekedettel is megerősített igehirdetését Jeremiás a templom udvarán megismétli, nagyobb nyilvánosság előtt. Passur (nem azonos a 21:1-ben és 38:1-ben említett férfival), a templom rendjére felügyelő főtisztviselő, valószínűleg a templomi rendőrség papi vezetője, politikai szempontból veszélyesnek tartja Jeremiás igehirdetését és azonnal intézkedik a próféta nyilvános megbüntetéséről. Az őrséggel megvereti s kalodába záratja (a mahpäkät héber szó jelentése kaloda, nem tömlöc). Passur feladatköre ugyanaz lehetett, mint Amáziásé Bételben (Ám 7:10).
Amikor másnap Passur kiengedi Jeremiást a kalodából, a próféta, Ámóshoz hasonlóan (Ám 7:16–17), Isten ítéletét közli a templomi őrség vezetőjével. Amiért megpróbálta elhallgattatni Isten üzenetének a közlőjét, a meghirdetett ítélet először rajta, és a vele egy véleményen levőkön fog beteljesedni. A Passur (héberül: Pashúr), illetve a Mágór (= rettegés; a misszábib = körös-körül, hiányzik a LXX-ból, s valószínűleg a 10. versből vett kiegészítés) név között legfeljebb hangzásbeli hasonlóság van, szójátékról nincs szó. Passur büntetése az lesz, hogy Babilonba viszik fogolyként, ott hal meg és temettetik el. Jeremiás próféciája valószínűleg az 598-as első deportáció alkalmával teljesedhetett be Passúron. A 29:26 tanúsága szerint 594-ben már nem ő tölti be a templomi felügyelő tisztét.
A 19. és 20. részben leírtak valószínűleg a Kr. előtti 605. év végén, vagy a 604. év elején játszódhattak le, még mielőtt Jeremiásnak Jójákim bosszúja elől (36:1.6.26) el kellett rejtőznie. A 20:6-ban Jeremiás nevén nevezi a fogság helyét. A karkemiszi ütközet (605) után a próféta előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Isten ítéletének végrehajtója az újbabiloni birodalom lesz, élén Nebukadneccarral.
Jer. 19,7–18. Jeremiás lelki vívódása.
Jeremiás ún. „vallomásai”-nak, Istennel folytatott párbeszédeinek utolsó darabjai állnak előttünk ebben a perikópában (ld. 11:18–23; 12:1–6; 15:10–11.15–20; 17:14–18; 18:18–23). A 7–18. versek a prófétának két, egymástól időileg megkülönböztethető panaszát foglalják magukban (7–12, ill. 14–18).
A 7–12. versekből azt látjuk, hogy Jeremiásnak hivatásával való meghasonlása főként két okra vezethető vissza. Egyfelől az éveken át hirdetett ítéletes próféciák nem teljesednek be (8. v.), másfelől kortársainak, valamint népe lelki vezetőinek iránta tanúsított ellenséges magatartása (10. v.) vált számára elhordozhatatlanná. Szinte még a 15:10–21-nél is hevesebb kitörésekre ragadtatja magát. Teljes őszinteséggel önti ki lelke keserűségét Isten előtt, mert tudja, hogy csak tőle várhat vigasztatást. Meghökkentően kemény szavakkal beszél elhívásáról: „rávettél, Uram és rávétettem”. A pátáh ige jelentése piélben „elcsábítani” (Ex 22:15-ben ugyanez az ige lány elcsábítására vonatkozik). „Megragadtál engem és legyőztél.” Isten elhívásának ellenállhatatlan erejéről hasonló tömörséggel csak Ámós 3:8 beszél („ordít az oroszlán: ki ne rettegne? Az én Uram, az Úr szólt: ki ne prófétálna?”). Isten szolgálatra küldő ereje azonban nemcsak az elhívásakor győzi le a prófétát, hanem a küldetése elleni lázongása idején is. Hiába határozza el: „Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok”, azt kell tapasztalnia, hogy Isten megbízó parancsa olyan, mint a csontjaiba rekesztett tűz (1Kor 9:16), nem tud tőle szabadulni.
A próféta életét, a gúnyolódás mellett, az ellene való áskálódások (10. v.) keserítik meg legjobban. Mint majd századokkal később Jézus esetében (Mt 26:59), Jeremiás ellen is terhelő adatokat igyekeznek gyűjteni, amelyek alapján elítélhessék, s ehhez még legjobb barátai is segítséget nyújtanak. A kilátástalan helyzetben Jeremiás Istenre apellál és az elhívásakor kapott ígéretben fogódzik meg, amely szerint ellenségei viaskodnak ugyan ellene, de nem győzhetik le (1:19). Lelki vívódásaiban az utolsó szó nem a kétségbeesésé, hanem a reménységé. A 12. vers szó szerint megegyezik a 11:20-szal, későbbi leíró onnan iktatta be e helyre is. A 13. vers, mely Isten szabadításának bizonyosságát fejezi ki, zsoltáridézethez hasonlít. Valószínűleg Jeremiás könyve liturgiai használata során írták először a margóra, ahonnan bekerült a szövegbe. Arra tanítja a gyülekezetet, hogy már a próbatétel idején magasztalja Istent.
A 14–18-ban leírt kitörés időileg a 7–11-ben foglaltak előtt hangozhatott el. Teljes vigasztalanságról tanúskodik, a reménységnek még a szikrája sem csillan fel benne, holott Jeremiás végül is feleletet kellett kapjon Istentől panaszára. Csak így vált lehetővé küldetése további betöltése. Ehhez hasonló lelki mélységek az egész Ószövetségben még csak Jób 3-ban tárulnak fel. A szülei iránt érzett tisztelet és kegyelet megakadályozza a prófétát abban, hogy apját és anyját átkozza meg, ezért születése napját és a születésének hírét atyjával közlő küldöncöt átkozza. Az elkeseredés igazságtalanná és logikátlanná teszi, hiszen a hírvivő semmit nem vétett. „A városok, amelyeket az Úr elvesztett” – szavak Sodomára és Gomorára utalnak (Gen 19:21–29).
A 14–18. versekből áradó vigasztalanságot csak akkor értjük meg teljes mélységében, ha meggondoljuk, hogy a kijelentésnek azon a fokán nem volt könnyű belső támaszt találni olyan próbatétel idején, amilyenen Jeremiás átment. A feltámadásba vetett hitet, ami a keresztyén embernek erőt ád a szenvedés elhordozására (1Kor 15:32) Jeremiás még nem ismerte.
Jer. XXI. RÉSZ
A 21–24. fejezetekben királyok és próféták elleni ítéletes igék vannak összegyűjtve. Ezek a próféciák különböző időkből származnak. Többségük Jójákim és Sedékiás uralkodása alatt hangzott el. A gyűjteményt bevezető két első próféciát (1–7, 8–10) Jeruzsálem 588. évi ostroma kezdetekor mondhatta el Jeremiás, az egyiket a királyhoz, a másikat a néphez intézte.
Jer. 21,1–7. Jeremiás válasza Sedékiásnak.
A perikópa arról tudósít, hogy Jeruzsálem 588. évi ostromának az elkezdődésekor Sedékiás hivatalos küldöttséget meneszt Jeremiás prófétához. Hasonlóképpen cselekedett Ezékiás Jeruzsálem 701. évi ostroma idején (2Kir 19:2kk.). De megfelelt ez az eljárás az általános ókori keleti szokásnak is: a király valamely fontos vállalkozása idején, főleg ha háborúról volt szó, kikérte az istenek tanácsát. Sedékiás küldöttsége magas rangú politikai, illetve vallási tisztségviselőkből áll. Ez is mutatja egyfelől a vállalkozás hivatalos jellegét, másfelől annak fontosságát. Abból a tényből, hogy Sedékiás Jeremiáshoz küld, a próféta tekintélyének a hirtelen megnövekedésére következtethetünk: az ostrom elkezdődése az ítéletes próféciák érvényességét bizonyította. Passur, Malakiás fia magas rangú királyi tisztviselő lehetett (vö. 38:1), nem azonos a 20:1-ben említett pappal. Sofóniás pap, amint Jer 29:25–26-ból megtudjuk, a 20:1-ben említett Passur hivatali utódja volt, a templomi rendőrség papi felügyelője. Jer 52:24–27 elmondja róla, hogy Jeruzsálem eleste után a babilóni hadsereg parancsnoka, Nabuzáradán Riblába vitte fogolyként, ahol Nebukadneccar, mintegy 60 más júdai vezető emberrel együtt kivégeztette.
A küldöttségnek azt kellett megtudnia Jeremiástól: „ha cselekszik-e az Úr velünk minden ő csodái szerint?”. Ezek a szavak valószínűleg a Kr. e. 701-ben, a Szanhérib-féle ostrom idején megtapasztalt csodálatos szabadításra utalnak (2Kir 19; Ézs 37), de az is lehet, hogy általában Istennek az üdvtörténet folyamán véghezvitt szabadító tetteire vonatkoznak. Sedékiás kérdésének a megfogalmazása Isten személyes hatalmának az elismeréséről tanúskodik: egy adott történeti helyzetben Isten ítéletesen vagy kegyelmesen cselekedhet népével. A király azonban szíve mélyén nyilván abban reménykedik, hogy Ezékiáshoz hasonlóan (2Kir 19:32–34) vigasztaló, bátorító feleletet kap Jahvétól, hiszen helyzete nagyon hasonló amazéhoz. Annál megdöbbentőbb a válasz, amit Jeremiáson keresztül az Úr ad: „Íme, én elfordítok minden hadiszerszámot, amelyek a ti kezeitekben vannak… és begyűjtöm őket e városnak közepébe”. Isten, aki az Egyiptomból való szabadításkor „kinyújtott kézzel” és „nagy, erős karral” (Deut 4:34; 5:15) védelmezte népét, most Jeruzsálem ellen küzd. Ő, és nem Nebukadneccar, vagy a babiloni sereg vezére az események igazi alanya. A babiloni király csak eszköze Istennek, akinek a hatalma minden népre kiterjed.
Jer. 21,8–10. Jeremiás tanácsa a népnek.
A 8–10. versekben olvasható prófécia ugyanabban a történeti helyzetben hangozhatott el, mint a Sedékiásnak adott válasz, de más helyen és más időben. Valószínűleg a templomban összegyűlt népnek hirdette Jeremiás Istennek ezt az üzenetét, mely döntés elé állítja Jeruzsálem lakosait: „Az élet útját és a halál útját” adja eléjük. A Deuteronomium szerint Isten a törvény hirdetésével állítja a népet választás elé: a törvénynek való engedelmesség az életet, a törvény iránti engedetlenség a halált eredményezi (Deut 30:15; 11:26). Jeremiás, Jahve tudtul adott akaratának az ismeretében (21:4–6), nem lát más kiutat a város lakói számára, mint az Isten ítélete alatti meghajlást, ami egyet jelent a babiloni sereg előtti kapitulációval. Aki így cselekszik, az az „ő lelkét zsákmányul nyeri” (vö. 45:5), nem többet, mint a puszta életét menti meg, de egyben lehetőséget kap arra, hogy az ítéleten át elkezdődjék vele Isten kegyelmes cselekvése.
Amint a 38:2-ből is látjuk, Jeremiás az ostrom idején többször is azt a tanácsot adta a jeruzsálemieknek, hogy menjenek ki a káldeusokhoz, amit valószínűleg többen meg is fogadtak (Jer 38:19). Ez csak fokozta a háborús párt Jeremiás elleni dühét (38:1–4). A prófétával nem a bátorság vagy a hazaszeretet hiánya mondatta ezt, hanem Isten ítéletes szándékának az ismerete. A további ellenállás csak ronthatott a helyzeten. Talán az 598. évi ostrom példája is a szeme előtt lebegett, amikor is Jójákin kapitulációja után a várost magát nem pusztították el.
Jer. 21,11–14. Prófécia Dávid háza ellen.
A 11a-ban a lebét mäläk jehúdáh szavakat címfeliratnak kell tekintenünk: „Júda királyának házáról” szóló próféciák következnek a továbbiakban. Nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, a Jósiás után uralkodó királyok melyikére (Sallum, Jójákim, Jójákin, Sedékiás) vonatkozik a 11–14. Talán Jójákimnak szólt, akiről tudjuk, hogy költséges építkezései terhét a köznépre hárította (Jer 22:13–17). Mindenesetre Izráelben a király legsajátosabb feladata volt a jogrend feletti őrködés, a gyengék megmentése az erőszakoskodó hatalmasok kezéből (Zsolt 72:4; 45:5.7; 132:12; 1Kir 3:9). A király itt nem volt élet és halál korlátlan ura, mint az ókori Keleten általában. Az Ótestamentum szüntelenül emlékeztetett arra, hogy a földi bírák fölött ott van a megvesztegethetetlen „igaz Bíró”, aki megbünteti a szegények nyomorgatóit.
A 13. versben a „síkság szirtje” Jeruzsálem költői megszólítása. A főváros három oldalra meglehetősen meredek lejtésű hegyháton terült el, csak észak felől kötötte össze fokozatosan emelkedő lejtő a környékkel. Ostrom idején jól védhető volt. Lakóit egyfelől a vár erőssége tette elbizakodottá, másfelől az a tény, hogy az „Úr temploma” benne volt. Jeremiás azonban igyekszik eloszlatni a hamis biztonságérzetet: az Isten iránt engedetlenné vált népet nem védi meg semmi az ítélettől (Jer 7:16).
Jer. XXII. RÉSZ
Jer. 22,1–9. „Tegyetek ítéletet és igazságot.”
Ez a prófécia is, mint az előző, általában „Dávid házának” szól. Jeremiás a templom területén tartózkodhatott, amikor ezt a parancsot kapta Istentől: „menj alá Júda királyának házába”. A királyi palota a templomnál valamivel mélyebben feküdt. A próféta a királyi udvar bejáratánál állt meg, s beszédét a királyhoz, annak tisztviselőihez és a néphez intézte, alighanem valamilyen ünnep, talán a feltehetőleg évenként megismételt trónralépési ünnep alkalmával. Abban a pillanatban, amikor a király helyet foglalt „Dávid trónján”, mondotta el Jeremiás Isten üzenetét. Júdában a királynak, amellett, hogy a háborúban a népét megvédte (1Sám 11; 2Sám 5), elsőrendű feladata az Isten által megszabott jogrend feletti őrködés, a szegények, gyengék (özvegyek, árvák, idegenek) igazának érvényesítése volt a hatalmasokkal szemben. Erre köteleztetett el a király trónralépésekor (Zsolt 45:5.7kk.; 72:2kk.; 89:20kk.; 101:5.8; 132:12). A próféta hangsúlyozza: a Dávid trónja önmagában véve nem jelent semmit, Isten Dávid leszármazottainak csak akkor ígéri a Dávid házával kötött szövetség szerint (2Sám 7) az áldást, ha azok rendeléseit megőrzik (Zsolt 132:12). Ellenkező esetben – bármilyen előkelő hely illeti is meg a dinasztiát („Ha Gileád volnál nekem és Libánon feje”) – Isten bizonyos ítélete alá esik (Zsolt 89:31–32). Amint a király hűséges uralkodása áldást hoz a népre, úgy bűne magával sodorja az országot a pusztulásba (8–9. v.). Ha a választott nép Isten törvényének a megtartásával nem hirdette az ő dicsőségét, úgy a rajta végbement ítélet fogja mindenkinek tudtul adni Jahve szentségét és hatalmát (Deut 29:24–27).
Jer. 22,10–12. Prófécia Jóákház (Sallum) felől.
A „halott” a kegyes és igazságos Jósiás király (Jer 22:16), aki Kr. e. 609-ben a Nekó fáraóval vívott végzetes kimenetelű megiddói csatában esett el (2Kir 23:29). A „föld népe” (= a vidéki kerületek és városok vezetői) Jósiás egyik (nem a legidősebb) fiát, Jóákházt, tette királlyá utána. Jóákház mindössze három hónapig uralkodott, aztán Nekó fáraó megfosztotta trónjától (2Kir 23:3034) és magával vitte Egyiptomba. Jeremiás megjövendöli, hogy nem fog többé visszatérni hazájába, idegen földön hal meg. Ezért sajnálatra méltóbb az egyenlőtlen küzdelemben elesett Jósiásnál. Jeremiás ezzel a próféciával a kemény valósággal szembesítette népét. A perikópa sem Jósiást, sem Jóákházt nem említi név szerint, a kortársak előtt azonban anélkül is nyilvánvaló volt, kikről van szó.
Jer. 22,13–19. Ítéletes prófécia Jójákim ellen.
Jójákim – amint főleg Jeremiás könyve híradásaiból tudjuk – pompaszerető, despotikus hajlamú, kegyetlen uralkodó volt, aki rövid úton leszámolt bírálóival (Jer 26:20–23; Jer 36). Nem csoda, ha Jeremiás itt is, és a 36. fejezetben is, különösen kemény szavakkal fordul hozzá. Jójákim már herceg korában gyűlölt lehetett, mert atyja halála után a „föld népe” (a vidéki kerületek és városok vezetői) Jóákházt tette királlyá, holott ő volt az idősebb (2Kir 23:31.36). Nekó fáraó kegyéből mégis trónra kerülve, népszerűtlenségét csak fokozta az a körülmény, hogy hatalmas hadisarcot kellett behajtania (2Kir 13:34–36). Ez nagymértékben igénybe vette a nép teljesítőerejét. Jójákim mégis hamarosan nagyszabású építkezésekbe kezdett, amelynek terhét alattvalóira hárította. A szabad júdai polgároknak ingyen kellett robotolniuk a királynak (Jer 23:13). Jójákim szűknek és királyi méltóságához túl szerénynek tartotta az atyjától örökölt palotát, ezért cédrusból újabb emeletet húzatott rá (14. v.), egyiptomi mintára díszablakokat is építtetett („ablakait kiszélesíti”), amelyben megjelenve ünnepi alkalmakkor fogadhatta népe hódolatát (vö. 2Kir 9:30).
Jeremiás hangsúlyozza: a királyi tiszt lényege nem pompa kifejtésében áll, hanem a jog és igazságosság feletti őrködésben (vö. 22:1–9 magyarázatát). A legmélyebb elismerés hangján emlékezik meg Jósiásról, amikor példaképül állítja Jójákim elé (15–16). Helyes istenismerete az Isten törvényének megfelelő cselekvésben mutatkozott meg.
A 18–19. versben aztán a próféta kemény ítéletet hirdet a király ellen. Halálakor nem siratják meg, ami nagyon is érthető olyan uralkodó esetében, aki népe előtt gyűlöletessé tette magát. Jeremiás azt jövendöli felőle, hogy holttestét, mint a tisztátalan állatnak számító szamár hulláját, Jeruzsálemből kivonszolva, temetetlenül hagyják (vö. 36:30). Nem tudjuk, miként teljesedett be ez a prófécia. Jójákim az 598-as első ostrom idején halt meg. 2Kir 24:6 szűkszavúan csak ennyit mond: „és elaluvék Jójákim az ő atyáival”, sem eltemetésének tényét, sem temetetlenül hagyását nem említi. Csupán a LXX írja a 2Krón 36:8-ban „és eltemették atyái mellé Uzza kertjében”. Ennek a megjegyzésnek a történeti hitele azonban nem nagy.
Jer. 22,20–23. Jeruzsálem bűnhődése.
Valószínűleg ez a prófécia is, amely nem valamelyik királyt, hanem a nőként megszemélyesített Jeruzsálemet szólítja meg, az 598. évi első ostrom idején hangzott el, azért került a Jójákimmal foglalkozó jövendölések után.
A „szeretőid”-en a 20. és 22. versben a nép vezetői értendők. Ezt kívánja meg a parallelizmus membrorum a 22. versben. 2Kir 24:12–16-ból tudjuk, hogy a vezetőket fogságra vitték a város kapitulációja után. A Szentírás más helyein a „szeretőid” kifejezés többnyire az idegen istenekre (Hós 2:6.11), vagy a külföldi szövetségesekre utal (Jer 4:30; Ez 16:33.36–37; Ez 23:5.9.22).
Jeremiás (Ez 16-hoz hasonlóan) azt az időpontot keresve, amelytől az elhajlás kezdődött, úgy látja: a választott népet ifjúságától kezdve (vö. 2:2) az jellemezte, hogy nem hallgatott Isten szavára. Ezért utoléri az ítélet. Hiába véli biztonságban magát Jeruzsálem, mint a Libánon magas cédrusain fészkelő madár, váratlanul rátör a veszedelem (Abárim hegye a Holt-tengertől keletre fekszik; vagy magában foglalja a Nebó hegyét is, vagy azonos azzal).
Jer. 22,24–30. Két prófécia Jójákin felől.
A perikópa két próféciát foglal magában Jójákinról, aki apja halála után, az ostrom idején (598) lépett trónra, 18 éves korában (2Kir 24:6–16; 25:27–30). Az első prófécia (24–27. v.) a főváros kapitulációja előtt hangzott el, a második (28–30) Jójákin és az anyakirálynő fogságra vitele után. Jeremiás a fiatal királyt nevének rövidített formájával (Konjáhú) szólítja meg. (Csak a szöveghagyományozó fűzte hozzá magyarázatként, hogy ez a Konjáhú Jójákim király fia volt). A névnek ez a formája becéző jellegű. A fiatal király valószínűleg már mint herceg a nép kedveltje volt és sorsáért őszintén aggódtak. Jeremiás is a pecsétgyűrűvel – az előkelő ókori keleti ember legszemélyesebb és legféltettebb tárgyával – hasonlítja össze. De bármilyen megbecsültnek látszik is a nép szemében, Jahve elveti őt, atyja bűnéért. Anyjával együtt fogságra viszik és onnan nem térnek vissza (lásd 13:18 magyarázatát is).
A második prófécia a már fogságban élő Jójákin sorsával foglalkozik. A 28. versből arra következtethetünk, hogy Jeremiás is őszinte szimpátiával viseltetett iránta, szánta balsorsát. Feladata az, hogy Jahve végzését közölje a néppel: hiába születnek Jójákinnak fiai a fogságban, mégis gyermektelen embernek számít, mert utódai közül senki nem lesz király Júdában (Jójákinnak a további sorsát illetően lásd Jer 52:31–34-et).