Jer. VI. RÉSZ

Jer. 6,1–8. Közvetlen veszedelemben.

E versekben a próféta a már ostromlott Jeruzsálem súlyos helyzetét vetíti a szemünk elé. Már nem benne keresnek oltalmat (4:5) az ellenség elől az emberek, hanem a bevételétől félve menekülni igyekeznek belőle (4:29). Mivel az ellenség északi irányból vonult fel, a menekülők déli irányba tartanak, a Júda pusztájának a szélén levő, nehezen járható hegyekben remélnek elrejtőzködni. Tékoa, Ámós próféta szülőfaluja, Jeruzsálemtől öt óra járásra volt, déli irányban. Béthakkerem fekvése ismeretlen, de bizonyára az is ezen a vidéken keresendő. A menekülőknek az irányt kürtszóval és a magaslati pontokon zászlók kitűzésével jelzik. A harmadik versben említett „pásztorokon” és „nyájon” az ellenséges királyok (hadvezérek) és hadseregük értendő.

A 4–6. versben az ellenség táborába enged betekintést a próféta. Parancsszavak röpködnek, az ostromlók minden erejüket megfeszítve igyekeznek mielőbb elfoglalni a várost. A támadás megszervezésével eltelt a nap, már közeledik az alkony, de a támadók nem térnek nyugovóra, éjszakai rohamra készülnek. Mindennek a sietségnek a hátterében pedig az áll, hogy Jahve adott parancsot az ellenségnek Jeruzsálem elfoglalására, mert nem hagyhatja büntetés nélkül a parancsolatait megszegő várost. Jeremiás itt nem az idegen istenek tiszteletét veti szemére a jeruzsálemieknek, hanem a szociális bűnöket. Az elnyomottak, az özvegyek és árvák kiáltása hangzik benne állandóan: „erőszakosság és önkény” (7. v.). A Jeruzsálemre váró ítélet előrevetítése után azonban még mindig érvényes a megtérésre való hívás, még el lehetne kerülni a veszedelmet (8. v.).

Jer. 6,9–15. A próféta gyötrődése.

A 9c fordítása a Biblia Hebraica által javasolt konjektúra végrehajtása után: „Így szól Jahve, a Seregeknek Ura: tallózd meg mint a szőlőt Izráel maradékát, a szőlőszedőkhöz hasonlóan vesd kezedet a venyigékre”. Vagyis a próféta arra kap parancsot, hogy gyümölcsöt keressen „Izráel maradékán” (Jeremiás ezen nemcsak az északi országrész megmaradt lakosságát érti, hanem Júdát is). Vizsgálódása ezúttal is (vö. 5:3; 6:27) negatív eredménnyel jár: senki sem hallgat Isten szavára, Jahve üzenetét és annak hirdetőjét egyaránt megvetik. Ezért a próféta, akinek hivatalánál fogva az ítélet közeledésének a láttán a népért való könyörgés a feladata (Jer 7:16; Ám 7:2–6), nem próbálja tovább visszatartani a rábízott ítéletes igéket, hanem kimondja és ezzel elindítja azokat a beteljesedés útján. Amint az engedetlenségben részes a nép minden rétege, úgy az ítélet is sújtani fogja a vezetőket és a vezetetteket, az ifjakat és a véneket. A próféták, akiknek mint Istentől rendelt őrállóknak a népet inteniük kellene, anyagi előnyökért a hallgatóik szája íze szerinti üzenetet hirdetnek: (Mik 3:5.11). „Békességet” (sálóm) hirdetnek az Isten parancsait szociális és vallási téren egyformán megszegő embereknek, holott az ilyenekre Isten ítélete vár (Deut 28:15kk.). Az ige szolgáinak minden időben az a feladatuk, hogy a hallgatók magatartásának megfelelően vigasztaljanak, vagy feddjenek. Ehhez lelkiismeretes vizsgálódásra van szükség.

Jer. 6,16–21. Kérdezősködjetek a régi ösvények felől.

Isten akarata régtől fogva ismeretes a nép előtt a Mózesnek adott kijelentésből. A 16. vers valószínűleg arra mutat, hogy Jeremiás örömmel üdvözölte a 622-ben megtalált „törvénykönyv” nyomán elinduló reformációt, amelynek fontos mozzanata volt a mózesi hagyományokhoz való visszatérés. Annak a jó útnak tartotta, amelyen járni kell. Azt kellett azonban tapasztalnia, hogy a nép kereken megtagadta az Isten parancsolatainak ösvényén való járást. De nemcsak a mózesi kijelentésnek nem engedelmeskedtek, elutasították a próféták figyelmeztető szavát is. Jeremiás a hűtlen próféták mellett (14. v.) tud olyanokról is, akik őrállói tisztüket komolyan vették (a próféta őrállói tisztére nézve lásd Ez 3:17; 33:7kk.; Mik 7:4.7; Hab 2:1; Ézs 21:6). Ezek közé tartozik ő maga is. Mivel a nép nem hallgatott a figyelmeztetésre, feltétlenül bekövetkezik az ítélet, amelynek tanúiul Isten a népeket és a földet hívja (a gyülekezet említése a 18b-ben már a jeremiási próféciák későbbi liturgiai használatára utal).

Külön figyelmet érdemel a 20. vers. Az áldozati liturgiához hozzátartozott, hogy a pap Jahve nevében közlést tett arra nézve: megfelel-e az áldozat az előírásoknak, „tetszik-e az Úrnak” (terminus technicus a rácáh ige; vö. Lev 22:21.23.27). A papi „útmutatás” (tóra) műfaját használja fel Jeremiás annak a nagy horderejű mondanivalónak a közlésére, hogy Jahve „nem leli tetszését az áldozatokban”, nem azért, mert az áldozati állat kifogásolható (Lev 22:23), vagy nem került pénzébe a bemutatónak (2Sám 24:24), hanem mert Jahve a parancsolatai iránti engedelmességben gyönyörködik, nem az áldozatokban (1Sám 15:22). Az áldozat mögött könnyen az az emberi törekvés húzódik meg, hogy ajándékokkal megnyerje Isten támogatását saját vállalkozásaihoz. E cél érdekében Jeremiás kortársai nem kímélték a költségeket, Sébából (Dél-Arábia) hozták a tömjént és messziről importálták a jó illatú nádat. Az üressé vált áldozati kultusz bírálatában Jeremiás nem áll egyedül. A prófétáknál (Ám 5:21kk.; Hós 6:6; Ézs 1:10kk.; Mik 6:6), a prófétai szellemtől áthatott történetírásban (1Sám 15:22), valamint a zsoltárokban (Zsolt 50:14.23; 51:18–19) számos helyen megtaláljuk azt a gondolatot, hogy Isten „szeretetet kíván, nem áldozatot, Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatot”. (Lásd még a Jer 7:21kk. magyarázatát.)

Jer. 6,22–26. Rémület körös-körül.

Ismét az északról jövő ellenségről beszél a próféta, mint Isten ítéletének eszközéről. Félelmes és ellenállhatatlan ez az ellenség, amely a felvonulási útján minden ellenállást legázolt. Jól fel van szerelve és nem ismer kegyelmet. Milyen rettenetes az a tudat, hogy Jeruzsálem ellen vonul. A 24. versben a város lakói beszélgetnek: szavaik bénító félelemről, kétségbeesésről tanúskodnak. A próféta őszinte és mély bűnbánat tartására hívja fel a népet (26. v.). Az északról jövő ellenséget Jeremiás működésének első időszakában (625 körül) nem nevezi nevén (vö. 1:13; 4:6; 5:15; 6:1). Később kétségtelenül az újbabiloni birodalomra gondolt: Jer 13:20–22; 47:2; 27–29 fejezetek. Egyes magyarázók azt feltételezték, hogy a Jer 4–6-ban említett ellenség a szkítákkal azonosítható, akik Herodotos I. 103–106 szerint ebben az időben egészen az egyiptomi határig előnyomultak. A Jeremiás által adott leírás azonban nem illik a szkítákra. A szkíták nem voltak „ősidőből való nemzet” (5:15), nomád lovas nép lévén, nem rendelkeztek harci szekerekkel (4:13), sem felszerelésekkel erődítmények, várak megostromlásához (4:16kk.; 5:17).

Jer. 6,27–30. Jeremiás munkájának mérlege.

A 29. vers fordítása a BH által javasolt konjektúrák végrehajtása után: „Fújt a fújtató, érintetlen maradt az ólom a tűztől (azaz: a nemesfémek nem váltak külön), hiába olvasztott az olvasztár, a salak nem vált külön.” A próféta elsőrenden „őrálló”, aki figyelmezteti a népet bűneire és a közelgő ítéletre. Jahve azonban egy speciális feladattal is megbízta Jeremiást, azzal, hogy „próbáló” legyen, vagyis mérje fel prófétai szolgálatának az eredményét. Nem véletlen, hogy működése első periódusa végén kapja ezt a megbízást. (A 2–6. részekben az ebből az időszakból származó próféciák vannak összegyűjtve). A mérleg itt is (mint 6:13; 5:1kk.) negatív: a nép nem hagyja magát megtisztítani, ezért Isten elveti.

Jer. VII. RÉSZ

Jer. 7,1–15. Az igazi megtérés.

Az e perikópában foglalt ún. „templomi beszéd” elhangzásának külső körülményeiről a 36. részben Báruk tollából olvasunk részletes elbeszélést (7:2 = 26:3.13; 7:12–14 = 26:6). A 26:1-ből tudjuk, hogy Jeremiásnak ezek a szavai Jójákim uralkodásának elején hangzottak el, valamilyen nagy ünnep alkalmával, amelyre sok nép gyűlt össze. A gyülekezet még a megiddói csatavesztés (Kr. e. 609) és következményei hatása alatt állt. Nekó fáraó ugyan Jeruzsálemet megkíméli, de súlyos hadisarcot követel (2Kir 24:34kk.). A közvetlen veszély elmúlt, a nép fellélegzik, de a jövőtől való félelem nyomasztó érzése oltalom keresésére készteti. Szinte a mágia határát súrolóan ismételgetik: „az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!” Reménységüket a templom sérthetetlenségébe vetik: Jahve a templomért ugyanúgy megfogja oltalmazni Jeruzsálemet, mint Kr. e. 701-ben, a Szanhérib támadása idején. Az események hatása alatt fellángol a vallásos buzgóság, és úgy látszik, hogy a fenyítés elérte a kívánt célt. Jeremiást azonban nem csalja meg a külső látszat. Az Úr megbízásából a templom kapujába áll és az egész ünneplő sereg füle hallatára elmondja az igazi megtérés ismérveit. Az igazi megtérés nem érzelmi felbuzdulásban, vagy vallásos cselekményekben áll, hanem Isten parancsolatainak a betöltésében. Jeremiás, a többi prófétához hasonlóan nem volt vallási újító, nem új tanokat hirdetett, hanem a hallgatói előtt is jól ismert mózesi hagyományokat idézte emlékezetbe. Istennek a néppel kötött szövetsége megkövetelte az igazságszolgáltatás tisztaságát, a gyengék védelmét, a segítségre szorulók támogatását (Ex 22:21; Deut 24:12kk.). Az igazi megtérés a szövetség igéinek (tíz parancsolat) való engedelmességben mutatkozik meg: „ha igazán ítéltek az ember és felebarátja között, ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok, és idegen istenek után nem jártok…”, akkor lakozom veletek e helyen. A bűn pedig, amely az ítéletet vonja maga után, a parancsolatok megszegése. A 9. versben a 8., 7., 6., 3. és első parancsolatra történik utalás. A 10–11. versekben Jeremiás kemény szavakkal elítéli azt a vallásosságot, amely az üdvösség dolgát elválasztja a hétköznapi élettől. Az istentiszteleten forró vallási élményben van részük, ezt mondják: „megszabadultunk”, de ez nincs kihatással mindennapi magatartásukra. Az ilyen emberek számára a templom ugyanazt a funkciót tölti be, mint a rablók életében a barlang: a gonosztettek elkövetése után ott keresnek menedéket. (Ezt a jeremiási igehelyet idézi Jézus Mt 21:13-ban.)

A 12. és következő versekben Jeremiás azzal a téves hiedelemmel száll szembe, hogy Isten a templomhoz van kötve. Siló példájára hivatkozik, amely a honfoglalás után egy ideig az izráeliták központi kultuszhelye volt, ott őrizték a Szent Ládát is, Isten mégis engedte elpusztulni. A prófétai történet-theológia egyik fontos tétele nyer megfogalmazást ebben a mondatban: „mit cselekedtem azzal az én népemnek, Izráelnek gonoszságáért”. A történelmi katasztrófa nem a véletlen műve, hanem Isten ítélete. Siló, amelynek pusztulását Zsolt 78:60 is említi, az ásatások tanúsága szerint Kr. e. 1050 táján pusztult el, valószínűleg az 1Sám 4-ben leírt események kapcsán, bár ott a szenthely sorsáról nem történik említés.

Jer 7:1–15 és a vele szoros rokonságban álló prófétai hagyomány (Mik 6:6; Hós 6:6; Ézs 1:10kk.; Zsolt 50:14.23 stb.) üzenete különös aktualitást nyer korunkban, amikor világméretekben a társadalmi igazságosság megvalósítása került az érdeklődés előterébe. Rajta keresztül az igazi megtérésre hívja Isten a ma élő egyházi nemzedéket is. A prófétai szellemű igehirdetésnek rá kell mutatnia az olyan kegyesség hiábavalóságára, amely a megtérést elválaszthatónak tartja a cselekedetek tényleges megjobbításától, a felebarát iránti szeretet követelményeinek a teljesítésétől.

Jer. 7,16–20. A közbenjáró imádság megtiltása.

A prófétai tiszt lényegéhez tartozott a közbenjáró imádság mondása a népért (Ám 7:2–8; Jer 15:1; 37:3). Ennek a kötelességnek a gyakorlását Isten most megtiltja Jeremiásnak (vö. 11:14; 14:11). A népével bűnei ellenére is mélyen együttérző (4:19) prófétának ez bizonyára súlyos megpróbáltatást jelentett. Ezért indokolja Isten részletesen döntését a 17kk, versekben. A júdaiak az „ég királynőjének” tiszteletével ingerelték haragra az Urat. Az „ég királynőjén” (akkád: sarrat samé) itt a babiloni Istárt kell érteni, akinek kultusza Júdában Manassé idején terjedhetett el széles körökben. A Jósiás-féle reformáció egy időre visszaszorította, de Jójákim idején újra virágzásnak indult. A Jer 7:18-ban és 44:19-ben említett kavváním inkább „áldozati kalácsnak” mint bélesnek fordítható. Alakja az istennőt ábrázolta s valószínűleg azokhoz a primitív Astarte szobrocskákhoz hasonlított, amelyeket nagyszámban találtak Palesztinában. A kanaánita Astarte, a görög Aphrodite és a római Venus egyugyanazon vallási típushoz tartoznak, amely nagymértékben színezte a római katolikus egyház Mária-tiszteletét. Az „ég királynőjének” tisztelete igen népszerű volt, részt vett benne a család minden tagja, a férj, a feleség és a gyermekek. Ez a kultusz a termékenységet volt hivatva előmozdítani, Isten azonban azt mondja, hogy éppen az ellenkezőjét, vagyis a pusztulást eredményezi. (Lásd a 44. fejezet magyarázatát is.)

Jer. 7,21–28. Nem áldozat, hanem engedelmesség.

Jeremiásnak az áldozattal kapcsolatos megállapításaihoz lásd 6:20-at. Az égőáldozat (‘óláh) teljes egészében Istent illette meg, s annak minden részét el kellett égetni (Lev 1), a véresáldozat (zäbah) egy részét égették csak el az oltáron, a másik részét az áldozatot bemutatók fogyasztották el, az Istennel való közösségük kifejezéseként (Lev 3:7–11kk.). Amikor tehát Jeremiás azt mondja hallgatóinak: „égőáldozataitokat rakjátok a ti véres áldozataitokhoz és egyetek húst” – ez annyit jelent, hogy az egész áldozati cselekmény érdektelen Isten számára, profánnak (húsevésnek) tekinthető. Mik 6:6–8-hoz (vö. Hós 6:6) hasonlóan aztán Jeremiás a 23. versben pozitíven fogalmazza meg, mi az, ami igazán fontos Isten előtt: „hallgassatok az én szómra, és én Istenetek leszek, ti pedig az én népemmé lesztek”. Az Istennek való engedelmesség mindent megelőző fontosságát a próféta abból vezeti le, hogy Jahve az Egyiptomból való szabadítás után, nem az áldozatok felől rendelkezett, hanem a tízparancsolatot jelentette ki Mózesnek. Ám 5:25-höz hasonlóan a 22. vers kifejezetten tagadja, hogy Isten Mózesnek az áldozatokra nézve is adott volna utasítást. Ez az állítás ellentétben áll a Pentateuchosban található hagyományokkal, amelyek szerint az áldozati törvények mózesi eredetűek. Történetileg nézve a kérdést kétségtelen, hogy az áldozati kultusz a maga gazdagságában és változatosságában csak a honfoglalás után fejlődött ki, nem kis mértékben kanaánita hatásra. Ex 24 viszont arra mutat, hogy az áldozat valamilyen formája a pusztai vándorlás idején is megvolt. A Mózes előtti izraeliták is bizonyára ismerték az áldozatot. Jeremiás nem elvileg ellensége a kultusznak, hanem különbséget akar tenni a vallás lényeges és kevésbé lényeges elemei között. Az áldozati kultusznak, amelyben a hangsúly arra esett, amit az ember ad Istennek, elébe helyezte az Isten szavára való figyelést. Mivel Júda sem a Mózesen keresztül kapott kijelentésnek, sem a próféták intő szavának nem engedett, ezért elkerülhetetlenül eléri az ítélet.

Az egyháznak, különösen korfordulók idején, különbséget kell tennie küldetésének lényege és az évszázadok során kialakult életformái között. Ehhez kap világos útmutatást az ilyen prófétai igékből, mint Jer 7:23; Mik 6:6–8; Hós 6:6 (Lk 10:27).

Jer. 7,29–34. Büntetés a bálványokért és a gyermekáldozatért.

A nőként megszemélyesített Júdát gyászének mondására és gyászt kifejező cselekmények végzésére szólítja fel a próféta. Két bűnt nevez meg e szakaszban Jeremiás, amelyekért ítélet sújtja Júdát és Jeruzsálemet: az „utálatosságoknak” (= pogány istenszobroknak) a Jahve templomában való elhelyezését és a gyermekáldozatot. Jójákim uralkodása alatt hatályon kívül kerültek azok a jósiási reformintézkedések, amelyek során megtisztították a jeruzsálemi templomot az idegen istenek kultusztárgyaitól (2Kir 23:4–12). A 31. versből arra következtethetünk, hogy a gyermekáldozatot Jahvénak mutatták be, különben nem volna érthető a próféta nyomatékos tiltakozása: „amit nem parancsoltam, ami gondolatomban sem volt”. (Vö. Mik 6:7; „elsőszülötteimet adjam-e vétkemért?”) Jeremiás teljesen összeegyeztethetetlennek tartja Jahve akaratával a gyermekáldozatot. Ezt a kegyetlen szokást a Ben-Hinnóm völgyében gyakorolták. Itt volt a tófät (eredeti vokalizáció szerint tefát = tűzhely, a masszóréták megvetésük kifejezéséül a bósät = gyalázat szó magánhangzóival látták el). A bűn elkövetésének a színhelye lesz a büntetés helye. A Ben-Hinnóm völgyét megtölti az elesettek holtteste, temetkezési hellyé válik, ami a kultuszhely megszentségtelenítésével egyenlő (2Kir 23:16).

Jer. VIII. RÉSZ

Jer. 8,1–3. Az égitestek imádásának büntetése.

Az istenekkel azonosított égitestek kultuszáról Jeremiás csak itt és 19:13-ban beszél. Az „ég minden seregének” a tiszteletét Ákház és Manassé idejében vezették be (2Kir 16:10kk..; 21:3.5) hivatalosan is a jeruzsálemi templomban. Jósiás kihordatta és megégettette a csillagistenek kultusztárgyait, akiket többnyire a tetőkön tiszteltek (2Kir 23:11–12). Jójákim uralkodása alatt viszont újra divatba jött tiszteletük. Jeremiás azt jövendöli meg, hogy Isten még a már meghalt nemzedék tagjain is megmutatja ítéletét. Az értéktárgyakat kereső ellenséges katonák felnyitják az előkelőek (királyok, főemberek, papok, próféták) sírját és csontjaikat kihányják „az ég minden serege” (nap, hold és csillagok) elé. De az élők még így is irigylik a holtak sorsát, ugyanazért a bűnért rájuk még súlyosabb ítélet vár.

Jer. 8,4–13. „Az én népem nem tudja az Úr ítéletét”.

A 10–12. versek azonosak a 6:12–15-tel, s mindkét helyen beleillenek a kontextusba. A 4–7. vers arra utal, hogy a dolgok természetes menete szerint a mindennapi életben az elmenésre a visszatérés következik. Ennek a törvénynek az állatok is ösztönösen engedelmeskednek: a költözőmadarak elmennek és visszatérnek. Csak Jeruzsálem kivétel! Nála az Úrtól való eltávolodás időszakára nem következik bűnbánat és visszatérés (megtérés). Jeruzsálem népe egyirányú mozgásban van: állandóan távolodik az Úrtól. Nem ismeri fel, hogy most a megtérés ideje van.

A 6b fordítása a BH által javasolt szövegmódosítás után: „bizony, íme hazugsággá tette azt (ti. a törvényt) az írástudók hamis tolla”. A 8a-ban foglaltak hangoztatásával a nép valószínűleg a Deuteronomiumra céloz. Deut 30:11–14 beszél arról, hogy Isten parancsolata „közel van”. Jeremiás úgy látja, hogy az emberi gonoszság megrontotta a törvényt, Istennek ezt a jó adományát is. Az újonnan felfedezett és érvénybe léptetett törvényt „hazugsággá tette az írástudók hazug tolla”. Jeremiás nem tagadja, hogy a törvény jó és valóban közel van a néphez (Róm 7:10–13) – amint a templom szentségét sem vonja kétségbe –, de a papok és írástudók visszaélnek vele. Ugyanezt veti Jézus is kora írástudói szemére (Mk 7:6–13). Az Isten törvényével visszaélő hűtlen szolgákat, papokat és prófétákat eléri a büntetés (10–13. v.). Miután Isten hiába keres gyümölcsöt, ítéletre adja a népet is.

Jer. 8,14–17. A védekezés kilátástalansága.

Az északról jövő ellenség támadásával foglalkozik ez a prófécia, a 4–6. rész több perikópájához hasonlóan, a 14. versben a kerítetlen falvak, települések lakói beszélgetnek. Az ellenség közeledésének a híre által okozott rémületből felocsúdva a falakkal körülvett városokba való menekülésre biztatják egymást, bár tudják, hogy ott sem találnak védelmet. Beszédjük a teljes fejetlenségről tanúskodik: csak azért tesznek valamit, hogy ne üljenek tétlenül, de nem hisznek vállalkozásuk sikerében. Rémületük jogos, mert az események mögött Isten áll (17. v.). A mérges víz és a kígyók említése érzékelteti: ugyanaz az Isten cselekszik itt, aki a pusztai vándorlás idején is megbüntette az elpártolást (Num 21:6–9; Ex 32:20).

Jer. 8,18–22. Jeremiás együtt szenved népével.

A próféta nem érzéketlen tárgyként eszköze Istennek az ítélet meghirdetésében. Az elkerülhetetlennek elismert katasztrófa csapásaitól együtt szenved népével (vö. 4:19kk. magyarázatát). Osztozik szorongásaiban. A gabonaaratás után következett az ünnepek időszaka, amelyeken felidézték Isten múltbeli csodatetteit. Istennek az üdvtörténetben végbevitt szabadító tetteire való emlékezés után különösen fájdalmas volt, hogy a jelenre nézve azt kell megállapítani: „de mi nem szabadultunk meg”. A király említése a 19. versben mutatja, milyen nagy szerepet tulajdonított neki az Ószövetség népe az ország jólétének biztosításában (vö. JSir 4:20; „az Úr felkentje… akiről azt mondtuk: az ő árnyékában élünk…”). A gileádi balzsamot a Pistacia mutica nevű fa mézgájából készítették. Gen 37:25; Ez 27:17 szerint messze földön ismert és keresett exportcikk volt. Az orvos említését nem kell anakronizmusnak tartanunk, Babilóniában már a Kr. előtti második évezred elején is működtek hivatásos orvosok.

Jer. IX. RÉSZ

Jer. 9,1–9. A nép erkölcsi züllöttsége miatti kesergés.

A 9. rész a próféta panaszával kezdődik, amely hasonlít a 8:19–22-ben foglaltakhoz. A két perikópa hangulata és tartalma között azonban lényeges különbség van. A 8:19–22-ben Jeremiás mély együttérzésének ad hangot az ítélet sújtotta nép iránt itt pedig annak bűne miatti felháborodásáról és szenvedéséről beszél. Inkább vállalná a pusztában való tartózkodás sok megpróbáltatását, minthogy naponként az erkölcsi romlottság tanúja legyen (Péld 21:9). Itt nem a szociális bűnöket feddi, hanem a társadalmi együttélés megromlott légköre miatt panaszkodik. Senki nem bízhat meg legjobb barátjában, sőt közeli rokonaiban sem. Ez az erkölcsi züllés legmélyebb pontját jelezte, hiszen az ókori keleti sémi népek társadalmában a népi szolidaritás, a rokonság és a barátság kötelezettségei igen fontos szerepet játszottak. A paráználkodás, hazugság, rágalmazás, a felebarát megkárosítása Isten parancsolatainak a megszegését is jelenti (7., 9., 10. parancsolatok), ezért nem maradhat el a büntetés (9:9).

Jer. 9,10–22. Felhívás siratóének mondására.

(A héber szöveg versszámozása szerint ez a perikópa a 9–21. verseket foglalja magában.) Két alegységre osztható ez a szakasz: a 10–16-ot a próféta siratóénekének tekinthetjük, a 17–22 a hivatásos siratóasszonyokat szólítja fel gyászének mondására. Mivel a 19. vers feltételezi az ellenséges támadás megtörténtét, valószínűleg Nebukadneccar Kr. e. 602-es (2Kir 24:12) vagy 597-es (2Kir 24:10kk.) hadjárata utáni időkből származnak e próféciák. A siratóasszonyok feladata az volt, hogy kifejezzék és fokozzák a gyászolóknak a halott elvesztése fölötti fájdalmát. A bekövetkezett katasztrófa után azonban olyan sok lesz a halott, hogy a hivatásos siratóasszonyokon kívül más asszonyokat és lányokat is meg kell tanítani e feladat végzésére. A 21. vers megszemélyesítve beszél a halálról, amely tolvajként lopózik a házakba, de elragadja az utcán játszó gyerekeket és ifjakat is. A „feljött a halál a mi ablakainkra” mondathoz érdekes összehasonlítási anyagot találunk a rasz-samrai szövegekben: Baal nem épített ablakot a palotájára, mert attól félt, hogy Mót, a halál istene, az ablakon át belopózik és elrabolja feleségeit.

Jer. 9,23–24. Az igazi bölcsesség az Úr ismerete.

(A héber szöveg számozása szerint a 22–23. v.) Jeremiás is vallja az izraelita bölcsességirodalom alaptételét: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” (Péld 9:10). A bölcsesség, erő és gazdagság könnyen teszik elbizakodottá az embert. Az igazán bölcs az, aki számol Istennek az egyéni életet s a világtörténelmet irányító hatalmával. Az ilyen istenismeret nem elméleti tudás, hanem az ember egész magatartását meghatározó tényező. Isten azokban gyönyörködik (Lk 2:14 „jótetszés emberei”), akiket az Ő kegyelmének és ítéletének ismerete belső alázatra és az emberek iránti őszinte szeretet megmutatására indít. Az Újszövetség több helyen is utal e versekre (2Kor 10:17 Jak 1:9).

Jer. 9,25–26. A körülmetélkedés önmagában nem elég.

(A héber szövegben 24–25. versek.) Jeremiás itt is, mint a 4:4-ben, a „szív körülmetélését” követeli kortársaitól. Ezzel a kifejezéssel a Deuteronomiumban is többször találkozunk (Deut 10:16; 30:6). Az izraeliták lenézőleg beszéltek a „körülmetéletlen” filiszteusokról. Most Jeremiás arra figyelmezteti őket, hogy a körülmetélkedés önmagában nem ment meg Isten ítéletétől. Ha a választott nép nem tartja meg Isten szövetségének törvényét, amelyhez való tartozás jele a körülmetélkedés, semmiben nem különbözik az egyiptomiaktól, edomitáktól, ammonitáktól és moabitáktól, amely népeknél szintén megvolt ez a rítus. Az „üstök lenyírásá”-t, amit Lev 19:27 mint pogány szokást tilt, a pusztában lakó beduin törzsek valószínűleg pubertáskori felavatási rítusként gyakorolták.

Jer. X. RÉSZ

Jer. 10,1–16. A bálványistenek tehetetlensége – Jahve hatalma.

Ezzel a témával részletesen foglalkozik Ézs 44:9–20 (vö. Ézs 40:19–22; 46:5–7), valamint a „Jeremiás levele” elnevezésű apokrifus irat is. Perikópánkat a magyarázók többsége nem tartja Jeremiástól származónak. Pogány környezetben élő hallgatóknak szól ez a tanítás, akiket óvni kellett a fényes külsőségek között gyakorolt pogány kultuszok befolyásától. Nem palesztinai, hanem babilóniai állapotokat tételez fel. Jeremiás – a 29. részben ránk maradt levele tanúsága szerint – nem ebben látta az első deportációval (598) fogságba került zsidók legnagyobb kísértését. A 11. vers arám nyelve is fogság utáni időre mutat. A perikópa az észre apelláló érveléssel mutat rá arra, hogy az emberi kéz és képzelőerő által alkotott istenek nem nyújthatnak valóságos segítséget. Ezzel szemben Jahve, akit kiábrázolni nem volt szabad, mennynek és földnek teremtője, népek bírája, a világtörténelem valóságos Ura. Ő mindennél drágább kincse népének (héläq = osztályrész). Minden idők egyházát arra tanítja ez a perikópa, hogy az élő Istent semmilyen kulturális vagy vallási környezetben nem kell szégyellnie, hanem boldogan kell vallást tennie a benne vetett hitéről.

Jer. 10,17–22. Jeruzsálem kései bűnbánata.

Külső formáját tekintve a próféta és a megszemélyesített Jeruzsálem közötti párbeszéd ez az igeszakasz. A 17–18. versekben a próféta, a 19–21. versekben Jeruzsálem, a 22. versben pedig újra Jeremiás beszél. A kín’áh jelentése: batyu, köteg, csomag. A 17. vers fordítása tehát: „Vedd fel batyudat a földről, te, aki az erősített városban laksz”, vagyis Jeremiás a fogságra való indulásra szólítja fel Jeruzsálem lakóit. Amint az asszír ábrázolások mutatják, a deportálásnál az asszonyoknak megengedték, hogy zsákban, vagy batyuba kötve néhány ingóságukat magukkal vigyék. Minden valószínűség szerint az 598-ban bekövetkezett első deportálásra történik itt utalás. Így érthető a jeruzsálemiek őszintének látszó bűnbánata is, amely a 21. versben megszólal. Az események hatása alatt megrendülve keresik a katasztrófa okát, és azt az „oktalan pásztorokban”, azaz a szűklátókörű politikai és vallási vezetőkben vélik megtalálni. Arról már nem esik szó, hogy milyen szívesen engedelmeskedtek ezeknek az „oktalan pásztoroknak” (vö. 5:31). A 20. versben Jeruzsálem a pusztában lakó beduin asszonyhoz hasonlítja magát, akinek sátrát elpusztították, gyermekeit és nyáját pedig elrabolták. Deuteroésaiás is gyermekeit elveszített asszonyként személyesíti meg Jeruzsálemet, visszatérő lakóiról pedig mint „gyermektelensége fiairól” beszél (Ézs 49:20–22).

Jer. 10,23–25. A próféta fohásza.

A 23. és a 24. vers imádság, amelyet a próféta vagy a népért mond, amellyel szorosan egynek tudja magát, vagy önmagáért. Ha a nép nevében mondott fohászként értjük, akkor a Júdát érő ítélet enyhítéséért esedező könyörgésnek tekinthetjük. Ha viszont a próféta önmagáért imádkozik, akkor Jeremiás „vallomásaihoz” számíthatjuk e verseket. Tartalmát tekintve, a könyörgés nem a sors hatalmával szembeni emberi tehetetlenség miatti panaszkodás, amiből fatalista beletörődés következnék, hanem a jó szándék, és a véghezvitel közötti feszültség miatt való gyötrődés (Róm 7:18kk.). A 23. vers alapgondolatához vö. Péld 20:24-et, a 24. vershez Zsolt 6:1; 38:1-et. A 25. vers, amely megegyezik a Zsolt 79:6-tal, fogság utáni időből származó megjegyzésnek tekinthető. Nem emberi bosszúvágy szólal meg benne, hanem az Isten népe sanyarú sorsáért való aggódás.

Jer. XI. RÉSZ

Jer. 11,1–14. A szövetség megújítása.

A perikópa három próféciából áll, amelyek közül az első kettőnek (1–5., 6–8. v.) a mondanivalója nagyjából azonos: a próféta azt a parancsot kapja Istentől, hogy a népet „e szövetség igéinek” a megszívlelésére intse. A harmadik prófécia pedig (9–14) a nép ellenszegülésével és annak következményeivel foglalkozik.

A 2. és 6. versben minden előzmény és bevezetés nélkül történik említés a dibré habberit hazz’ót-ról, azaz „e szövetség igéiről”. Olyanvalamire vonatkozik ez a kifejezés, ami Jeremiás és a nép számára minden további nélkül világos volt. A legnagyobb valószínűség szerint a Jósiás reformációjára és annak folyamán a Sinainál kötött szövetség (Ex 24) megújítására történik itt utalás. A 2Kir 23:3 szinte teljesen azonos szavakkal beszél a Jósiás korában megtalált törvénykönyvről (lehákím ät-dibré habberít hazz’ót = megtartani e szövetség igéit). A 6. verset pedig a magyarázók egy része úgy értelmezi, hogy Jeremiás Júda városaiban és Jeruzsálemben igehirdetésével az újonnan felfedezett törvénykönyv (Deuteronomium) jegyében folyó Jósiás-féle reformációt igyekezett szolgálni, járta az országot, hogy kortársai előtt megvilágítsa ennek a vállalkozásnak Isten akarata szerint való voltát. Ezek szerint Jeremiás – legalábbis kezdetben – helyeselte a jósiási reformációt, és lehetőséget látott benne a Jahve és népe között megromlott viszony helyreállítására. A nép megtérését várta tőle (vö. 7:6kk.). Azt a feltételezést, hogy Jer 11:1–14 a jósiási reformáció eseményeire utal, igen valószínűvé teszi a perikópában használt kifejezések egész sorának a Deuteronomium szóhasználatával való megegyezése. Ilyen szófordulatok: „amikor kihoztam őket Egyiptom földéről, a vaskemencéből” (Deut 4:20); „cselekedjétek mindazokat, amelyeket én parancsolok néktek” (Deut. 6:6; 7:11; 8:1; 11:22 stb.); az atyáknak tett eskü emlegetése (Deut 6:23; 7:8; 8:18; 9:15; 11:9.21 stb.), „a tejjel és mézzel folyó föld” (Deut 6:3; 11:9; 26:9.15; 27:3; 31:20), a hajjóm hazzäh (Deut 6:24; 8:18; 10:8; 10:15); „de nem hallották, még fülüket sem hajtották arra” (Deut 9:23; 28:15.45.62). Külön figyelmet érdemel a 3. versben az „átkozott minden, aki meg nem hallja e szövetségnek igéit” kifejezés (vö. Deut 27:26) és az 5. vers végén erre ráfelelő „ámen” szó. A Deut 27:15kk.-ből láthatóan ezek valószínűleg a szövetség megújításának ünnepén használt liturgia elemei.

A 9. versben Jahve felhívja a próféta figyelmét a népnek a megtérésre hívó szóval való szembefordulására. Nem állapítható meg a szövegből, hogy ez mikor következett be: már Jósiás uralkodása alatt, vagy pedig Jójákim szinkretisztikus „ellenreformációja” idején. Az utóbbi a valószínűbb. Ebben az esetben nagy időbeli távolság van Jer 1–8. és 9–14. között. A 10. versben a „visszatértek az ő atyáiknak előbbeni bűneire” mondat arra enged következtetni, hogy volt egy közbeeső periódus (722–609), amikor a nép, Jósiás fáradozásai nyomán, megtisztította istentiszteletét az idegen vallási elemektől és mindennapi életfolytatásában Jahve törvényét igyekezett követni. A perikópa tanítása: Isten népének léte azon áll vagy bukik, hogy engedelmeskedik-e Isten kijelentett akaratának saját kora viszonyai között. A kétfelé sántikáló népet utoléri az ítélet: a pogány istenek, akiknek hódolt, nem tudnak valóságos segítséget nyújtani a veszedelem idején, Jahve pedig elrejti orcáját előle. A prófétának közbenjáró imádság mondására csak addig van lehetősége, amíg Jahve hagyja magát kérni, kész megbocsátani. Jeremiásnak Isten háromszor is megtiltotta közbenjáró imádság mondását (7:16; 11:14 és 14:11). Ez az ítélet elkerülhetetlenségét húzza alá.

Jer. 11,15–17. Két töredék.

A 15. vers szövege annyira megromlott állapotban maradt ránk, hogy csak szövegmódosítás végrehajtása után fordítható le. A BH nem kevesebb, mint 8 konjektúrát javasol. A legvalószínűbb fordítása a 16-nak – a leqól hamúlláh gedóláh-nak a 15. vers végére való áthelyezés után –: „mit akar az én szerelmesem az én házamban, hiszen gonosz terveket készít, vajon fogadalmi áldozatok (hárabbím helyett hannedárím olvasandó) és szent hús elfordíthatják-e a veszedelmet rólad, hogy vigadhass nagy zajjal?” Jeremiás itt is tagadja, hogy a kultusz külső cselekményeinek a végrehajtása elegendő lenne.

A 16. vers rövid prófétai ige, költői formában, amit a 17. versben prózában írt magyarázat követ. Zsolt 52:8; 92:13–16 az Istenben hívőket a templom udvarán díszlő pálmafákhoz hasonlítja, amelyek szárazság idején is zöldellnek. Jeremiás a fogság előtti zsoltárköltészetnek ezt a kedvelt motívumát használja fel arra, hogy az ítéletet szemléltesse: az engedetlen népen maga Isten hajtja végre az ítéletet, tüzet gyújt a zöldellő pálmafán, hogy megégjen. Hiába van a szenthely közelében, nem számíthat védelemre. A Seregek Ura, aki Izráelt jó földbe plántálta, maga pusztítja el „gonoszsága” miatt.

Jer. 11,18–23. Jeremiás életveszélye.

Ez a perikópa a 12:16-tal együtt Jeremiás „vallomásaihoz” tartozik. Jeremiás könyvében elszórtan (15., 17., 18., 20. részekben) találunk olyan megnyilatkozásokat, amelyekben a próféta – Isten előtt imádságban kitárva lelkét – a küldetése betöltéséért őt ért támadások miatt való lelki vívódásairól vall. Ezeket a részeket a magyarázók többsége „Jeremiás vallomásai” néven emlegeti. Vannak viszont, akik „Jeremiás monológjairól” beszélnek. Valójában nagyobb joggal nevezhetjük ezeket az igeszakaszokat „dialógusoknak”, a próféta és Jahve párbeszédének, hiszen Jeremiás előterjesztett panaszaira mindig kap feleletet Istentől, és ez teszi képessé az emberileg kilátástalannak látszó küldetése további betöltésére.

A 18–23-ban leírtak szerint Jeremiás először tapasztal halálos gyűlölettől fűtött ellenségeskedést honfitársai részéről, mégpedig – mint később Jézus (Mt 13:54–58; Mk 6:1kk.; Lk 4:16–30) éppen szülővárosa lakóitól, élükön saját rokonaival. A magyarázók többségével egyetérthetünk azzal, hogy a 12:6-ot, amely ott nem illik az összefüggésbe, a 11:18 után kell olvasnunk. Ebből a versből tudjuk meg ugyanis, mit közölt Jahve Jeremiással: „Bizony még a te atyádfiai és a te atyádnak házanépe is: ők is hűtlenül bánnak veled… Ne higyj nékik, még ha szépen beszélgetnek is veled!” Az életét fenyegető veszélyt a próféta – a Jahvétól vett közlésig – még csak nem is sejtette. Rokonai addig még – legalábbis szemtől szembe –barátságos magatartást tanúsítottak iránta. „Olyan valék, mint a vágóhídra hurcolt szelíd bárány” – mondja Jeremiás. Ez a hasonlat itt a próféta gyanútlanságára utal, míg Ézs 53:7-ben az Isten Szolgájának a szenvedés önkéntes vállalására irányuló készségét fejezi ki. A szöveg nem ad felvilágosítást arra nézve, hogy mi az indítéka az anatótiak Jeremiás iránti ellenségeskedésének. Így csak találgatásokra vagyunk utalva. Nem lehetetlen, hogy Jeremiás a jósiási reformáció idején kifejtett igehirdetői tevékenységével vonta magára rokonsága haragját. A próféta, mint tudjuk (Jer 1:1), papi családból származott. A jósiási reformáció kultusz-centralizációja megszüntette a vidéki kultuszhelyeket, ami érzékenyen érintette azok papságát, amely megélhetését látta veszélyeztetve.

Jeremiás Isten elé tárja ügyét. A szíveket vizsgáló Bíró tanúsíthatja, hogy személyes magatartásával nem adott okot az ellenségeskedésre, a méltatlan támadások küldetése miatt érik. A 20. vers után olvasandó a 12:3b: „Szakítsd külön őket, mint a mészárszékre való juhokat, és készítsd fel őket a megölésnek napjára.” Az anatótiakat sújtó büntetés megfelel bűneiknek: 1. a vágóhídra hurcolt gyanútlan bárány sorsára akarták juttatni a prófétát, de Isten az ő számukra tartja fenn ezt a büntetést; 2. a házasságot nem kötött és így gyermektelen prófétát (16:2) meg akarták ölni, hogy utódok nélkül maradván még a neve is vesszen ki, de a Seregek Ura visszafordítja rájuk gonosz tervüket: „ifjaik fegyver által halnak meg, fiaik és leányaik pedig meghalnak éhen”. Ámós is ítéletes próféciát hirdetett Jahve megbízásából Amáziás bétheli főpapnak, aki őt küldetése betöltésében akadályozta (Ám 7:15–16).

Perikópánkkal kapcsolatban gyakran hangzik el az az állítás, hogy az ellenségeire Isten ítéletét kérő Jeremiás nem üti meg az Újszövetség etikai mértékét (11:20 vö. Lk 6:28; Róm 12:14). Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy egyfelől nem egyéni sérelemért kér bosszúállást, másfelől nem is gondol arra, hogy személyesen vegyen elégtételt, hanem – Jézus Krisztushoz hasonlóan – „az igazságosan ítélőre” bízza ügyét (vö. 1Pt 2:3).

Jer. XII. RÉSZ

Jer. 12,1–6. A próféta párbeszéde Istennel.

(A 3b-t, illetve a 6. verset illetően lásd az előző perikópa magyarázatát.) Az Isten küldetésében járó embert érő méltatlan szenvedés problémájával küzd ez a perikópa. Jeremiás számára megrendíthetetlen hittétel Isten igazságossága, amelyben kísértései közepette megfogózik. A dolgok tényleges alakulása azonban ellene látszik mondani Isten igazságosságának. Isten megengedi, hogy az istentelenek életútja szerencsés legyen. Azokban az áldásokban részesülnek (Zsolt 62:8; 92:13–16), amelyek az igazaknak ígértetnek meg, pedig istentiszteletük csak látszat. Jeremiásnak viszont, aki szíve szerint Isten szolgálatára adta magát, szenvednie kell. Az igazságosság alapelvének az érvényesülése esetén mindennek fordítva kellene történnie. Isten válasza (5. v.) nagyon hasonló a Jóbnak adott válaszhoz (Jób 38). Nem száll vitába a prófétával, nem cáfolja állítását, hanem arra figyelmezteti, hogy még súlyosabb támadásokat is el kell viselnie. Az elhívásakor kapott ígéret (1:19) nem biztosít mentességet a próbatételektől, de Isten segítségét minden bajában valóságosan megtapasztalja. (Az 5b helyes fordítása: „ha a békés földön sem érzed biztonságban magad, mit csinálsz a Jordán-völgy sűrűjében?”. A gá’ón, ami általában „pompát, büszkeséget” jelent, itt a Jordán völgyében növő sűrű bozótot jelenti, amelyben Jeremiás korában még ragadozó vadállatok tanyáztak.)

Jer. 12,7–13. Az Úr panasza.

Isten végtelen szeretetéről, a gonosz miatt is bánkódó (Jón 4:2) irgalmáról beszélnek ezek a versek. Atyai szívének fáj legjobban az a csapás, amellyel az engedetlen népet kellett sújtania. (A „házam” itt nem a templomot, hanem Júdát jelenti.) De nem tehetett másképp. Júda gazdát nem ismerő vadállatként viselkedett (8. v.). A bekövetkező ítéletet két kép szemlélteti. Az egyik kalitkából kiengedett tarka madárhoz hasonlítja Júdát, amelyet tüstént üldözőbe vesznek a ragadozók, és amelyre a biztos pusztulás vár. A másik kép szerint Júda szőlőskert, amelyet a pusztából betörő nomádok lelegeltetnek. A már letelepült földet művelő népek és a vetéseiket, ültetvényeiket lelegeltető nomádok közötti kibékíthetetlen ellenségeskedés általánosan ismert volt az ókori Keleten (Bír 6:3kk.). A „pásztorokon” a Júdába betörő félnomád népek vezetői (vö. 6:3) értendők. A 2Kir 24:2 szerint a Júda keleti szomszédságában élő népek – valószínűleg Nebukadneccar biztatására – a babilóniak támadását megelőzően betörtek és pusztítottak az országban. Rabló szándékú támadásaik természetszerűleg nem a fallal körülvett városok ellen irányultak, amelyeknek megostromlására nem voltak felkészülve, hanem a kerítetlen települések ellen (11–12. v.). Mindebben Jeremiás (13. v.) Jahve ítéletét látja.

Jer. 12,14–17. Izráel és a népek.

Ez a prófécia ugyanazokra a népekre vonatkozik, mint az előző. A nahaláh (= örökség) szón itt nem Júda népe értendő, hanem Palesztina földje. Júda szomszédjait Jahve saját szomszédjainak nevezi, mert ő az ország igazi ura. A magyarázók többsége elvitatja a 14–17. verseket Jeremiástól, mivel a fogságra menetelt már megtörténtnek feltételezik. De valójában nincs benne olyan gondolat, amely Jeremiástól idegen lenne. Igaz, hogy az ítéletet végrehajtó népeket „gonosz szomszédoknak” nevezi a 14. vers, amit nem várnánk Jeremiástól, aki Istentől kapott megbízás teljesítőit látta bennük. Viszont Ézs 10:5–19 és Ézs 47:6 is egyszerre tekinti Asszíriát, illetve Babiloniát Isten akarata végrehajtójának és vétket elkövetőnek, mivel cselekedeteikkel saját bűnös céljaikat szolgálták. Jer 12:14–17 szerint a népeknek ugyanaz a sorsuk, mint Izráelnek, ítélet alá kerülnek, de ha megtérnek, Jahve jóra fordítja dolgukat. Ugyanaz az Isten, ti. Jahve ítéli meg és állítja helyre őket. A szabadulás útja számukra is az Izráel Istenébe vetett hit. A fogság előtti időben a választott nép tanulta el az „útjaikat”, vagyis vallási kultuszaikat, a jövőben ők tanulják meg Izráeltől a helyes istentiszteletet. Jeremiás tehát osztja azt az ótestamentumi váradalmat, amelynek klasszikus megfogalmazását Ézs 2:2–4-ben olvassuk (vö. Mik 4:1–4).

Jer. XIII. RÉSZ

Jer. 13,1–11. Jeremiás szimbolikus cselekedete.

Jeremiás azt a parancsot kapja, hogy vásároljon magának új lenövet. A fehér lenöv a papi tiszt jele. Jeremiásnak, mint papfiúnak joga volt ilyen övet viselni. Keleten az öv színe, vagy felkötési módja valakinek a társadalmi rangját jelezte. A prófétának egy ideig hordania kell az övet, gondosan vigyázva épségére, majd pedig a Perát-nál el kell rejtenie. Héberül a perát az Eufrátesz folyó neve. Itt azonban nem gondolhatunk arra, hogy Jeremiás a mintegy ezer kilométeres távolságot kétszer is megjárja. A Jer 13:4–7-ben említett perát egy Anatótnál keleti irányban folyó vádi neve, amelyet ma Fárának hívnak. Az öv, mint a legszorosabban testhez simuló ruhadarab, alkalmas kép a Jahve és népe között fennálló szoros kapcsolat szemléltetésére. Jahve olyan büszke volt népére, mint a férfi a társadalmi rangját jelző övre. Azért választotta ki Izráelt, hogy az Ő dicsőségét szolgálja (11. v. vö. Ézs 49:6; Deut 26:19). A 9–11-ben találjuk a szimbolikus cselekedet magyarázatát. „Ez a gonosz nép, amely nem akar hallgatni az én beszédemre… olyanná lesz majd, mint ez az öv, amely egészen hasznavehetetlen.” Izráel csak akkor marad meg, ha állandóan szoros kapcsolatban áll Urával, akaratát keresi és cselekszi. Bizonyára nem minden tendencia nélkül említi a 4–7. v. négyszer is a perát nevet. A próféta számára kijelentéssé vált az oly megszokott vádi-név. Valószínűleg ekkor értette meg először azt, ami később igehirdetésének állandóan ismétlődő témája lett, hogy ti. Júda népének az Eufráteszhez kell vitetnie és hosszú ideig ott kell maradnia. E kijelentés vétele az első deportáció, vagyis 598 előtti időre datálható.

Jer. 13,12–14. A boroskorsók igehirdetése.

Jeremiás prófétai igehirdetésének életközelségét mutatják ezek a versek. Szavait valószínűleg dáridózókhoz intézi: „minden korsót meg kell tölteni borral”. (A nébäl héber szó jelentése „korsó”, nem „tömlő”.) Hallgatói jó tréfának vélik, s tetszésnyilvánítások hangzanak el: igen, ismerjük ezt a mondást! Hamarosan meg kell azonban tudniuk, hogy Jeremiás valami halálosan komoly dologról beszél. – Ezt a sokat emlegetett mondást Isten félelmesen beteljesíti, de nem úgy, ahogy a mulatók gondolják, vagy kívánják. A részegségig leihatják magukat Jahve ítéletének poharából (Jer 25:15) és amikor már tántorognak, Isten összeüti őket, mint a boroskorsókat, hogy csak a cserepek maradnak. A dorbézolásban Jeremiás nem azért látott bűnt, mintha a jókedvet, az örömet és vigasságot kifogásolta volna, hanem mert az Istenről való elfelejtkezésről árulkodott és együtt járt a szegényebb néprétegek kizsákmányolásával.

Jer. 13,15–17. Féltő intelem.

Jeremiás aggódó szeretettel kérve kéri kortársait, hogy hallgassanak Istennek a rajta keresztül küldött üzenetére. Akik a megtérés idejét nem használják ki, abba a helyzetbe kerülnek, mint az a vándor, akit az egyenetlen, köves júdai hegységben lep meg az éj és hiába keres szemével fénysugarat, ami emberlakta vidékre vezetné. Utat tévesztve, rettegve várja az ezer veszélyt rejtő éjszakát. Jeremiást az a kilátás, hogy népe végül is nem hallgat az intő szóra és az ítélet áldozatává lesz, nem kárörömmel, vagy elégtétel érzésével, hanem mélységes fájdalommal tölti el (ld. 4:19–22 magyarázatát is!). Az igehirdetőt is ilyen őszinte szolidaritás, aggódó szeretet kell, hogy összekösse gyülekezetével.

Jer. 13,18–19. Prófécia Jójákin király és Nékhusta anyakirálynő ellen.

Az első deportálást (598) megelőző időből származik ez a prófécia. Az anyakirálynő mindig fontos szerepet játszott a királyi udvarban (1Kir 2:19; 15:13). A még egészen fiatal Jójákin (2Kir 24:8) rövid uralkodása alatt különösen nagy befolyása lehetett Nékhusta anyakirálynőnek. Jeremiás könyve és a Királyok könyve csaknem mindig együtt említi Jójákinnal (Jer 22:26; 29:2; 2Kir 24:12.15). Az elkerülhetetlen büntetés bizonyosságában Jeremiás megalázkodásra, Isten ítéletének elfogadására szólítja fel a királyt és az anyakirálynőt (vö. Ézs 47:1kk.). A helyzet súlyos: „a dél felől való városok bezároltattak”. Az 598-as ostromnak ezt a mozzanatát a 2Kir 24 nem említi, csak Jeruzsálem körülzárásáról tudósít.

Jer. 13,20–27. Nem tud nem vétkezni!

A perikópa Jeruzsálem bűnét, éppúgy, mint 3:3 és 5:7; „paráznaságnak” nevezi. Ennek megfelelően a parázna nőnek kijáró büntetés, a lemeztelenítés fogja sújtani (Hós 2:2). A perikópa mondanivalója rokon a 6:22–26-tal; ezért, valamint a 20. versben az „északról jövők” említése miatt egyes magyarázók Jeremiás prófétai tevékenységének alsó időszakából származó próféciának tartják. Viszont a 23. vers arra enged következtetni, hogy már a negatív tapasztalatok hosszú sora áll a próféta mögött: a nép nem képes ténylegesen megváltoztatni magatartását. A vétkezés, az Isten parancsolatainak az áthágása, a szinkretisztikus kultuszoknak való hódolás a hosszú megszokottság következtében szinte második természetévé vált. A bűn önmagában hordja büntetését: a rossznak a választása csökkenti, és végül teljesen leszűkíti az ember erkölcsi szabadságát. A reformátori formulával szólva, az ember eljut a non posse non peccari állapotába. Ebből a helyzetből önerejéből kijutni nem tud (mint ahogy a párduc sem változtathatja meg bőrének foltosságát), csak Isten szabadíthatja, válthatja meg.