Ézsaiás LX. RÉSZ Ésa. 60,1–22. Jeruzsálem eljövendő dicsősége.

Tanulságos áttekintést ad Volz és Fohrer azokról a deuteroésaiási idézetekről, melyeket ebben a fejezetben találunk. Háromféle idézési móddal van dolgunk: szó szerinti idézetekkel, tartalom szerinti idézetekkel és megváltozott értelmű idézetekkel. Az első csoportba tartozik: 4a–49:18a; 9b–55:5b; 13a–41:19b; 16b–49:28b. A második csoportba tartozik: 4b–43:6b; 49:12.22; 9a–51:5b; 10b–54:8.8. A harmadik csoportba tartozik: 9–42:4; 55:4–5. Deuteroésaiás szerint még az Úr tanítására és szabadítására várnak a szigetek, Tritoésaiás szerint pedig arra, hogy hazavigyék a diaspora-zsidóságot. A 16b pedig partikuláris megszűkítése 49:26b univerzalizmusának. Ide tartozik még 17a–9:9 is, mely az eredetileg ítéletet hirdető protoésaiási gondolatot szabadon, üdvígéretként használja fel. – A prófétai tradíciókon kívül itt is találunk kultikus tradícióra emlékeztető kifejezéseket, sőt a talán későbbi 19–20. versben még az apokalyptika hatásait is. A fejezet folytatja és kiegészíti 54:11–17 gondolatait. Az Újszövetségben Ézs 54:11–17-nek Jel 21:18–22 felel meg, Ézs 60-nak pedig Jel 21:23–26.

1–3. Az első versszak a megszemélyesített, gyászoló nőnek elképzelt Jeruzsálemet szólítja meg. A „kelj föl” kifejezés gyakran megtalálható a panaszénekekben, ott, ahol az Isten beavatkozását kéri a bajban levő ember vagy a közösség, Zsolt 3:8; 7:7; 9:20; 10:12 stb. A „kelj föl” kifejezés itt Jeruzsálemnek szól: a gyászoló nő, aki a földön ült, fölkelhet, vége a gyásznak. (Ehhez hasonló a „serkenj föl” kifejezés, amely elsősorban az Úrnak szólt, 51:9; Deuteroésaiás azonban Jeruzsálemre vonatkozólag is használta, 51:17; 52:1.) A „sötétség” ideje után eljön a „világosság”, mint az első teremtés idején, Gen 1:2.3. Eljön az üdvösség ideje, Ézs 9:1; mely új teremtés lesz. Egyelőre még csak Jeruzsálem részesül ebben. De a többi népeket is vonzani fogja ez a felülről jövő fény, és önként Jeruzsálembe mennek, 2:2–4. 4–5. A második versszak újból a megszemélyesített Jeruzsálemről szól. Örömtől reszkető szívvel fogja látni Jeruzsálem a diaspora-zsidóság hazatérését. Mint a dajka ölében hordozza a gyermeket, úgy hozzák őket a népek, 49:18–23. Kincseiket is Jeruzsálembe viszik a népek. A tengerek kincse a tengeren kereskedő népek gazdagságát jelenti. 6–7. A harmadik versszak a pusztai népek karavánjainak Jeruzsálembe özönléséről szól. Midián és Éfa északi arab törzsek Gen 25:4 a mesés kincseiről híres Szába Dél-Arábiában van, 1Kir 10:1; Jer 6:20; Kédár és Nebájót (a későbbi nabateusok, 1Makk 5:25; 9:35), a szír-arab puszta népei, Gen 25:13; Ézs 21:16; 42:11. Állataik az Úr oltárára kerülnek. Az istentisztelet (mely a fogságban még „Wortgottesdienst”, az ige hirdetésének alkalma volt) újból áldozati istentiszteletté válik. 8–9. A negyedik versszakban a hatalmas tengeri hajók (Tarsis-hajók 2:16) közeledéséről van szó. Galambcsapatokhoz hasonlóan jönnek és hozzák Jeruzsálem „fiait”. Kincseik az Úréi lesznek Zak 14:14; Jel 21:24. Az Úr pedig Jeruzsálemet ékesíti velük.

10–12. Az ötödik versszak Jeruzsálem csodálatos felépüléséről beszél. Az idegen népek segíteni fognak Jeruzsálem várfalainak a felépítésében. Királyaik vezetésével szüntelenül áradnak Jeruzsálembe, oda viszik kincseiket és ott szolgálnak az Úrnak és az Úr népének. – A 12. vers glosszának látszik. Prózai formája miatt is kevésbé illik a fejezetbe, az idegen népekkel szemben ellenséges tartalma miatt is, Zak 14:16–19.

13–14. A hatodik versszak a jeruzsálemi templom felépüléséről beszél. Az üdvösség idején pompás lesz a templom, a legdrágább fákat használják fel építéséhez, mint valamikor a salamoni templomhoz, 1Kir 5:20–32. Hiszen a templom Isten „lábainak helye”, Ez 43:7. Ezt a hajdani ellenségek is el fogják ismerni és meghódolnak az Úr előtt.

15–16. A hetedik versszak újból megszemélyesíti Jeruzsálemet. „Elhagyott” és „gyűlölt” asszonynak mondja, Deut 21:15–17; Ézs 49:14; 50:1; 54:1–6; akinek nem volt „segítője”, 15. v., 51:18. A fogság szenvedése és szégyene után jön az üdvösség ideje, melyben Isten örökre fenségessé és örvendezővé teszi népét. Ha a „megváltó” (a szó magyarázatát lásd 41:14-nél) újból magához fogadja népét, akkor ezzel az egész világ szeretete és támogatása is Izráel felé fordul. 17–18. A nyolcadik versszak az új Jeruzsálemnek az eschatologikus fordulat utáni állapotáról szól. A próféta idején, a Babilóniából történt hazatérés után még szegény volt a nép. Meg kellett elégedniük a város építése közben a szegényesebb megoldásokkal, olcsóbb anyagokkal. Ennek vége lesz, 54:11. Megszűnik az idegen tisztviselők jelenléte is (itt újból előjön az exodus-tradícióból ismert nógész, „hajcsár” szó, 17. v.). Erőszakos és romlott uralmuk után béke és igazság lesz az országban. Megépülnek a falak és kapuk. Jeruzsálem üdvösség és istendicséret helye lesz. 19–20. A kilencedik versszak az apokalyptikus iratok stílusában rajzolja meg az üdvösség kozmikus hatását. A nap és hold megszűnik, az Úr maga lesz népe világossága. De ez a világosság nem olyan lesz, mint a napé és holdé. A nap és hold felkel és lemegy. Az Úr világossága állandó lesz. E mögött az apokalyptikus elképzelés mögött az ókori embernek a maitól eltérő világképe áll, 13:10; 24:23; 30:26; Jel 21:23.

21–22. A tizedik versszak a megváltott nép életét rajzolja meg. Mindenki igaz (caddíq) lesz, eltűnnek a gonoszok a gyülekezetből. Az igazak örök időkre birtokba veszik az országot: nem fordul többé elő az, hogy a gonosz gazdagok kifosztják őket ősi jussukból, vagy ellenség árasztja el az országot. A fogság után hazatért kevésszámú nép elszaporodik: a kicsiny „ezerré”, nagy nemzetséggé lesz. Mindez az Úr dicsőségét szolgálja. Visszatekintve a 60. rész tíz versszakára, jól láthatjuk a fogság utáni idők nyomorúságait és eschatologikus váradalmát. Ha vannak is, akik ezt a fejezetet csupán a nemzeti remények dokumentumának gondolják, a figyelmes olvasó még az igen rövid versszakoknak is szinte mindegyikében felismerheti azt a nagyobb ügyet, amely Jeruzsálemben megvalósul, s amelynek Jeruzsálem is csak szolgál: Isten dicsőségét (tif’ärät; a p’r gyök a fejezet kulcsszava, 7.9.13.21. v.), melyet az egész világnak el kell ismernie.

Ésa. LXI. RÉSZ Ésa. 61,1–3. Tritoésaiás küldetése.

Találóan jegyzi meg Duhm, hogy ez a fejezet joggal állhatna Tritoésaiás könyve elején, hiszen a próféta itt saját elhívatásáról és küldetése tartalmáról számol be. Arra is helyesen mutat rá Duhm, hogy Tritoésaiás itt különösen Ézs 42:1–4-re támaszkodik: az Úr szolgájához hasonlóan ő is megkapja a Lélek ajándékát. Mint láttuk, Ézs 42:1–4 formai tekintetben királlyá kinevező aktus: az Úr kézen fogva vezeti az új uralkodót mennyei udvartartása elé, egyben felruházza őt mindazzal, ami tisztsége betöltéséhez szükséges. Már Ézs 42:1–4-nél is hivatkoztunk a Dávid kiválasztásáról szóló tradícióra. Dávid a fölkenetéssel együtt kapta ajándékul a Lelket is, 1Sám 16:13; 2Sám 23:1–7. Ezzel kapcsolatban von Rad „messiási problémáról” beszél. Ez azt jelentette, hogy egy-egy új király trónralépésekor messiási reménységek elevenedtek fel. A messiási ígéretek beteljesedését Jézus Krisztus hozta el, ezért Ő teljes joggal vonatkoztatta magára ezeket a szavakat, Lk 4:18–21. Tritoésaiás igehirdetői és lelkigondozói funkciók végzésére kapta a Lélekkel történt fölkenetést. Küldetésének az a célja, hogy vigasztalja a babiloni fogságból hazatért kegyeseket: az „alázatosokat”, „megtört szívűeket”, „gyászolókat”. Ha foglyokról és megkötözöttekről beszél, ez nem babilóniai foglyokat jelent, hanem a hazatért gyülekezetnek azt a részét, mely nyomorba jutott, eladósodott és rabszolgává lett. Ezeknek hirdet örömhírt a próféta: jön az Úr kegyelmének esztendeje, az adósságok elengedésének éve. Ezt Isten már a törvényben megparancsolta népének, Lev 25:10–55. De a nép nem tartotta meg, Jer 34:8–11. Ezért büntette Isten a népet a babiloni fogsággal, Jer 34:12–22. A fogság végén Deuteroésaiás azt az örömhírt hirdette, hogy Isten elengedte az adósságot, 40:2. Eljött Isten „kegyelmének ideje”, a „szabadulás napja”, 49:8. A nép hazatérhetett. De sok nyomorúság közé jutott. Szegénység, belső bajok, csüggedés, „gyászolás” és „böjt” jellemezte a hazatértek életét. Ezért hirdeti meg Tritoésaiás: jön a „kegyelem esztendeje”, jön az üdvösség ideje. Ez az idő teljes fordulatot hoz a most még szenvedő hívek életébe: a gyászruha és a fejükre szórt hamu helyett ünnepi lakoma lesz a részük, az öröm és tisztesség jeléül olajjal kenik meg fejüket, Zsolt 23:5; 45:8; Lk 7:46. A csüggedés ideje után dicséretet énekelnek az Úrnak. Olyanok lesznek, mint az évszázados hatalmas fák, melyek az állandóság jelképei, s mint az Úr által plántált és öntözött kertek. A hívek boldog jövendőjének rajza ez.

Máshol arról is szól a próféta, hogy az üdvösség a nép bűnei miatt késik még, 58–59. rész: a szabadulásban részesült és üdvösségre váró embernek magának is gyakorolnia kell az „elengedés évével” járó kötelességeket. Az örömüzenetnek ethikai következményei vannak. Aki ezeket nem vállalja, arra eljön a „harag napja”, a próféták jövendölése szerint, Ézs 2:12; 13:6; Jer 46:10; Jón 2:1–11; Ám 5:18–20.

Ésa. 61,4–11. Izráel boldog jövendője. Deuteroésaiás igehirdetése a hazatérést szolgálta, Tritoésaiásé pedig az ország újjáépítését (Westermann). A 4. vers 58:12-höz hasonló. Az idegen népek, melyek a 60. rész szerint dajka módjára viszik haza Izráelt, állandóan az országban maradnak. Ők végzik majd a testi munkát, Izráel pedig papi funkciót végez, a templom és az áldozatok körül forgolódik, Ex 19:6; 1Pt 2:9. Ahogyan a pap részt kap az áldozatból, úgy részesül Izráel a többi népek javaiból. Elmúlik a fogság és az utána következő nyomorúság „kettős” szégyene, 40:2; utána ujjongás, 7. v. lesz Izráel osztályrésze. Az országot „öröklik”, Mt 5:5. Az Úr kezeskedik arról, hogy jutalmat kapjanak hívei. Ő „gyűlöli” és megszünteti a „hamis ragadományt”, mint a jog és igazság őre. Olyan bizonyos ez, mint a természet törvényei: ahogyan a kertben sarjad a vetemény, úgy valósítja meg az Úr az üdvösséget 11. v. Az egész világ észreveszi, hogy megáldja népét az Úr. A nép pedig az Úrnak énekel dicséretet. Az ének szövege a 10. versben olvasható. Ez a vers a 2. versre mutat vissza, s a megszemélyesített Sion-Jeruzsálem énekli.

Ésa. LXII. RÉSZ Ésa. 62,1–12. Ígéret Jeruzsálem boldog jövőjéről.

Ebben a részben két perikopa van, 1–5. és 6–12. Ezek egymáshoz formai és tartalmi szempontból egyaránt hasonlók. Azonos kifejezések: „nem hallgatni” 1. és 6. v., „amíg” 1. és 7. v., az új név, melyen Jeruzsálemet nevezik, 2., 4. és 12. v. A tartalom is azonos: mindkét perikopa az ország újjáépüléséről s a nép boldog életéről szól. Formai tekintetben Westermann kutatásai alapján a nemzeti panaszénekre adott válasznak tekinthetjük ezt a fejezetet. A panasz maga itt nem hangzik el, tartalmát csak a válaszból ismerhetjük meg: még elhagyott és puszta az ország, 4. v., a nép felett még idegen helytartók uralkodnak, akik elveszik a termés színe-javát, 8., 9. v., és a Babilóniából hazatértek kicsiny serege várja a diaspora-zsidóság hazatérését, 10. v.

A panaszének jellegzetes vonása Isten türelmetlen sürgetése: „ne hallgass, ne nyugodjál”, Zsolt 28:1; 83:2; Ézs 64:11. A feleletben ugyanezzel a szóval hangzott el a biztatás: Isten nem hallgat, nem tétlen, Ézs 42:14; 57:11. Nem nyugszik addig, míg fel nem ragyog Jeruzsálem „igazsága és szabadulása”. A kifejezés theofániára mutat. Isten megjelenésének az egész világ tanúja lesz. Az új név, amit Jeruzsálem kap, még titok, éppen úgy, mint Jel 2:17; 3:12-ben. A negyedik versben levő nevek, mint Duhm helyesen megjegyzi, nem valódi nevei Jeruzsálemnek, hanem a város új és boldog állapotát fejezik ki. Az új név azonban nem új helyzetet jelent, hanem ennél többet: új, bensőséges kapcsolatot az Úrral (Volz). A mai olvasó képzavarnak érzi, hogy a 3. vers Jeruzsálemet Isten kezében levő koronának mondja. Az ókori keleten szokás volt az isteneket úgy ábrázolni, hogy fejükön hordják fővárosuk bástyakoronáját. Egy babilóniai szöveg szerint Borsippa Bél isten koronája. Az Úrról azonban nem lehet ilyet állítani. Ezért mondja tartózkodóan a 3. vers, hogy az Úr Jeruzsálemet kezében tartja. Ez azt is kifejezi, hogy az Úr oltalmazza a várost. A 4., 5. versben Hóseás, Jeremiás, Ezékiel és főleg Deuteroésaiás nyomán a házasság hasonlatával él Tritoésaiás. Az „elhagyott” nőhöz hasonló országot újra magához veszi „férje”, az Úr, örülni és gyönyörködni fog benne, 54:1–6; 60:15b, Zof 3:17. (Azubá és Hefcibá tulajdonnevekként is előfordulnak, 1Kir 22:42; 2Kir 21:1). A 6. versnél fel kell vetni a kérdést: ki az alany? Azért is fontos ez, mert a felelet az első vers alanyának a meghatározását is eldönti. A Targum és a középkori zsidó írásmagyarázók Istent tartják a vers alanyának. Példájukat számos keresztyén írásmagyarázó is követi. De tekintélyes tábora van azoknak is, akik mind az első vers alanyának, mind a 6., 7. vers alanyának a prófétát tartják. Eszerint a próféta az, aki maga is imádságaival sürgeti Istent, hogy hozza már el az „üdvösség idejét”, és ugyancsak a próféta rendel „őröket” Jeruzsálem falaira (természetesen csak képletes értelemben, hiszen a próféta nem a város helytartója), hogy Istent emlékeztessék ígéreteire. Ebben az esetben az „őrök” a prófétával együtt imádkozó kegyeseket jelentenék. – Sőt olyanok is vannak az írásmagyarázók között (Duhm és az 1954-ben kiadott De Bijbel in Niuwe Vertaling), akik felemás megoldást választanak: az 1. versben még a próféta beszél, a 6. versben pedig az Úr.

A kérdést Zak 1:12 dönti el. Itt az Úr angyaláról van szó, aki könyörög Jeruzsálemért. Mennyei lények „alkotják Jeruzsálem láthatatlan őrségét” (Duhm). Ugyanezeknek a mennyei lényeknek szólt a parancs még 40:1–3-ban is! Jeruzsálem üdvössége a mennyben készül, emberfeletti erők munkálkodnak rajta – az Úr parancsára. Már Ézs 6:3 arról szólt, hogy a mennyei lények responsoriuma, egymásnak felelgető éneke, Isten szentségét zengi. Itt a Jeruzsálem jövőjéért szóló szüntelen könyörgésről olvasunk. Erre a könyörgésre maga az Úr ad parancsot. Bizonyos is az, hogy ez a könyörgés meghallgatásra talál: hiszen az Úr is szívén viseli népe sorsát, 1. vers, 42:14.

A boldog jövő nem világuralom, csak – önállóság. Nem uralkodnak többé idegenek az országban, Deut 28:33.51; Neh 5:15. De fontosabb ennél az a gondolat, hogy az ország Isten dicséretének a helye lesz. A nép Isten házában örvendezik. A 9. vers utal arra a három nagy ünnepre, melyet Deut 16 előír. Az utolsó versek a deuteroésaiási idézetek egész sorát tartalmazzák: 40:3.9–11; 52:10–12. A megszólítottak a jeruzsálemi zsidók. Nekik kell utat készíteni a többiek számára, akik a diasporából hazatérnek. Nekik kell jelet adni a hazatérésre (10. v., a „zászló”, 5:26; itt természetesen nem harcba hívó jel). 40:10-től eltérően itt a bér és jutalom azt jelenti, hogy Isten népe kap jutalmat: szent nép lehet, Ex 19:6; Ézs 61:6. A megváltás, 41:14; itt már nem csupán a történelem egy eseménye, hanem végleges üdvösség a nép számára: soha többé nem „hagyja el” népét az Úr. A mennyei lények állandó könyörgésének az Újszövetségben Jézus Krisztus közbenjáró esedezése felel meg, Róm 8:34; Zsid 7:25; 1Jn 2:1. Akik ennek a szolgálatnak a gyümölcseiben részesülnek, maguk is azzal tartoznak, hogy Krisztus követőiként és munkatársaiként imádkozzanak Isten országa eljöveteléért, Mt 6:10; és minden emberért, 1Tim 2:1.

Ésa. LXIII. RÉSZ Ésa. 63,1–6. Ítélet Edóm felett.

Ez az igen szemléletes drámai erejű rövid prófécia hasonló a 34. fejezethez. Ott is arról olvasunk, hogy Edóm ítélete világítéletté válik. Edóm az ősi ellenség, mely az „anyaméhtől fogva” harcolt Izráel ellen, Gen 25:22.23.26; Róm 9:13. Így Edóm az ellenség típusa. Az Edómot érő isteni ítélet ezért szélesedik ki Isten ellenségeinek ítéletévé, 6. v., apokalyptikus végítéletté, 34:1–4. A névtelen próféta valódi látomásról számol be. Az Urat látta, mint harcost, amint Edóm felől közeledik. A próféta a várfalról szólítja meg a közeledőt: Ki az? Majd a kapott felelet után így kérdez: Miért vörös az öltözeted? (Westermann). A dialógusban maga az Úr mondja el, hogy eljött a bosszúállás napja, 34:8; 61:2; Jer 50:28; 51:6.11.24. Isten haragjának a borsajtójáról szól JSir 1:15; Jóel 3:13; Jel 14:19.20; 19:15. Az, hogy Isten egyedül hajtja végre az ítéletet, 3.5. vers, 44:24; 59:16 Isten egyetlenségét mutatja: a teremtés is, a megváltás is és az ítélet is Isten kezében van. Isten népének nem kell részt vennie az ítélet végrehajtásában. Elég hinnie abban, hogy az Úr elhozza a „megtorlás” (ge’úlím) esztendejét: mint gó’él bosszút áll népéért, 41:14. Ezért Isten népe számára szabadulást jelent az ítélet, Isten számára pedig dicsőséget: hiszen újból bebizonyosodik, hogy igazat beszélt, véghezvitte, amit megjövendölt, 1c, 43:12; 44:6–7; 45:18–19; 46:10; 48:5.

Ésa. 63,7–19. Panaszének Jeruzsálem pusztulása miatt. Itt kezdődik az a nagyobb perikopa, mely egészen a 64. rész végéig tart. Westermann szerint ez a Biblia leghatalmasabb panasz-zsoltára. Műfaj szempontjából nemzeti panaszénekkel van dolgunk. A mű szerzője ismeretlen. Szereztetési ideje korábbi Tritoésaiásnál, sőt még Deuteroésaiásnál is. Valószínűleg ez Tritoésaiás könyvének a legrégebbi darabja. Nem sokkal Jeruzsálem pusztulása után íródott. Bizonyára ez is egyike azoknak a panaszénekeknek, melyeket már Deuteroésaiás is gyakran hallott a babiloni fogság istentiszteleti alkalmain. Tritoésaiás is ilyen típusú istentiszteleteken vett részt a hazatértek körében. Mindketten igazi evangéliumot hirdetnek a nemzeti panaszének helyett. De mégis tanulságos egy-egy panaszének. Nemcsak negatívumot tanulhatunk belőle, milyen volt az a szomorúság, melyet legyőzött és örömre fordított az Úr, hanem pozitívumot is. A panaszéneknek is vannak maradandó értékei.

A 7:14 vers a himnuszok stílusában „emlegeti” Isten hatalmas tetteit. De nem önálló himnusszal van dolgunk, hanem a panaszének szerves részével. Az Úr hatalmas tetteinek az emlegetése a panasz és a kérés bevezetésére szolgál: magát az Urat is emlékezteti „hűséges és dicsőíteni való tetteire”, remélve, hogy hasonlókat tesz. Közelebbről Izráel kiválasztásának a tradíciójáról van szó. Isten a fiává fogadta Izráelt, Ézs 1:2–4; Hós 11:1. Megbízott népében, és azt várta, hogy a nép sem fog neki „hazudni”. Hiszen az Úr mindjárt a szabadítással kezdte! Nem valami alárendelt „követ” vagy angyal által szabadította meg őket Egyiptomból, hanem személyesen, „orcája által”, Ex 33:14; Deut 4:37. „Hordozta” népét, Deut 32:11.12; Ézs 46:3.4; megváltójukká lett, Ézs 41:14. De a nép lázadással felelt, Num 20:10; Ez 2:8. Azonban Isten szentségét (a „szent lélek” itt Istennek szinte megszemélyesített szentségét jelenti) nem lehet büntetlenül megsérteni: az Atya – ellenségként harcolt népe ellen! A 11. vers azzal kezdődik, hogy Isten megemlékezett „szolgájáról, Mózesről”, „nyája pásztoráról”, akit a vízből húzott ki, Ex 2:1–10. (Más szövegvariáns szerint a bűnbánó nép az alany a 11. vers elején.) Mózesnek Szentlelke erejét adta az Úr, hogy a népet átvigye a Vörös-tengeren. Ez az erő, az Úr „karja” hasította ketté a tengert. Úgy ment át rajta a nép, mint a ló a pusztán. „Nyugalmat adott nekik”, Deut 3:20; 12:10; 25:19; az Úr Lelke, történelmet formáló ereje. Úgy vitte be Isten Kánaánba a népet, ahogyan a pásztor a hegyről a völgybe hajtja itatni a nyájat. Mindez nemcsak a nemzet szabadulása ügyét szolgálja, hanem az Úr dicsőségét is.

15–19a. Az előző szakasz kétszeres „hol van” kérdése már előkészítette az itt következő kérést és panaszt. A kérés 15a szerint azt tartalmazza, hogy Isten, aki nem lakik többé Jeruzsálemben, hanem visszavonult mennyei hajlékába és elrejtette arcát, 59:2; 64:6; JSir 3:44; újra tekintsen kegyelmesen népére. Panaszosan apelláltak Isten irgalmára, 15b: Hol van féltő szereteted, bensőd megindulása, irgalmad? A kérdésben nemcsak vád rejlik, hanem az ún. „bizalom-motívum” is. Ez tovább folytatódik: Isten másképpen „Atyánk”, mint a vér szerint való ősök Ábrahám és Jákób-Izráel. Hiszen ők régen meghaltak már, nincs velük közössége a népnek, „nem ismernek bennünket”, Préd 9:10. De Isten él és „meg tud váltani”! Itt az ókori Keleten igen elterjedt halottkultusz elutasítását látjuk. – A 17. vers a panasznak igen erős, Istent vádoló kifejezése: Isten engedte eltévelyedni népét, Ő keményítette meg népe szívét, Ézs 6:9–10. Az első pillantásra szinte káromlásnak ható szavak mögött az Isten abszolút hatalmába vetett hit áll. Nem dualista módon magyarázza ez a perikopa a nép bűnét, hanem még ezt is Istenre vezeti vissza, Ézs 45:7. Úgy teszi ezt, hogy nem feledkezik meg a nép saját felelősségéről sem. Hiszen a nép bűne miatt jött a „megkeményítés”. Isten azzal büntette népét, hogy bűnében hagyta, 64:6. A bűnnek aztán meglett a büntetése, hiszen a bűn és büntetés összetartozik: „bűnösök vonultak be” (LXX) Isten templomába, ellenség taposta szentélyét, 18. v. Olyan lett a nép, mintha nem is Isten tulajdona lenne, mintha nem Isten nevéről neveznék, Deut 28:10; Dán 9:19; hiszen fogságba jutott. Ezért fordul a panaszkodó gyülekezet Istenhez: térj vissza hozzánk, légy hozzánk olyan, mint azelőtt, Zsolt 80:15; 90:13! Az a hit fejeződik ki itt, hogy a fordulathoz mindenekelőtt Isten szívében kell történnie valaminek. Őtőle függ az ember sorsa, Tőle jön még az ember megtérése is, Jer 15:19; 31:18. Először Ő ragadja meg az embert, az ember csak azután ragadhatja meg Őt, Fil 3:12 (Volz).

Ésa. LXIV. RÉSZ Ésa. 64,1–11. A nép könyörgése és bűnbánata.

Ebben a fejezetben folytatódik az a grandiózus nemzeti panaszének, amely 63:7-nél kezdődik. 63:19a-val befejeződött a panasz. A vers második fele már a panaszének következő részéhez, a kéréshez tartozik. A nép már csak a minden eddigit felülmúló csodában bízhat: abban, hogy Isten „kettéhasítja az eget és leszáll”. A következőkben a theofánia hagyományos formanyelvével találkozunk: Isten megjelenésétől megrendülnek a hegyek. Tűz megy előtte, melytől felforr és kiszárad a tenger. Megrémülnek Isten ellenségei, de örülnek a kegyesek. Megtagadja a világ, hogy Isten az egyetlen Úr, nincs senki rajta kívül, Ex 19:16–18; Bír 5:4–5; Zsolt 18:8–16; Mik 1:3–4; Náh 1:3–6; Hab 3. A nórá’ót Isten csodálatos tettei, főleg azok, amelyeket az exodus alkalmával vitt véghez, Deut 10:21; 2Sám 7:23; Zsolt 106:22. A kegyesekre jellemző a „várás”, az eschatologikus reménység. De szükséges az is, hogy a hit a jó cselekedetek gyümölcsét teremje, 4a.

A 4b–6. versekben prófétai komolysággal jut kifejezésre a nép mélységes bűnbánata. „Ősidők óta” (mécólám) vétkezett Isten ellen a nép. Isten méltán haragszik. Mindenki vétkezett, nemcsak a nép egyik vagy másik rétege. Huzamos ideig, tartósan vétkeztek, a kultikus tisztátalansághoz hasonlóan, Lev 15:19–33. A bűn (cávón) büntetéssé is vált: elfújta őket, mint a szél, elhervadtak, mint a lomb, odalett életerejük, Jer 2:13; Hós 13:1. De még a büntetés idején is folytatódott a bűnös megkeményedés: a nép nem fordult Istenhez, nem hívta segítségül nevét imádságban. Nem ébredt fel bennük a hit és a bizalom Isten iránt. Ő pedig elrejtette orcáját és „kiszolgáltatta” népét a bűnnek, 6. v. 7–11. Az ének utolsó részében újból megszólal a panasz is, 9., 10. vers. Jeremiás Siralmainak könyvéhez hasonlóan Jeruzsálem és a többi város pusztulása a panasz oka. Különösen „szent házunknak”, a templomnak a pusztulása fájt a népnek. Külön is emlegeti az ének, hogy ott az „atyák” dicsérték Istent sok nemzedéken át. Azzal a bizalommal terjesztik panaszukat az Úr elé, hogy mint Atya megkönyörül bűnös népén, mint Teremtő nem veti el kezei alkotását, az „agyagot”, amit formált, Jób 10:9; Ézs 29:16; 45:9; Jer 18:1–6; Róm 9:20–23. Éppen a nép gyengesége miatt ébred fel Isten szánalma, s a bűnbánó bűnös remélhet bocsánatot. Ez a reménység a panaszének jellegzetes stílusában fejeződik ki a 11. versben: a nép reméli, hogy Isten nem sokáig haragszik már, nem „hallgat” és nem „türtőzteti magát”, 42:14; 63:15; hanem megkönyörül és elhozza a szabadulás idejét. A panaszének Jer 14-gyel és Zsolt 137-tel rokon. Maradandó tanulságai közül hármat emelhetünk ki. 1. A megérdemelt büntetés idején is Istenhez fordulnak a hívek. 2. A híveket nem csupán a szülőföldtől való távolság bántja, hanem mindenekfelett a bűn, az Istentől való távolság. 3. Hisznek a csodában, Isten könyörülő hűségében.

Ésa. LXV. RÉSZ Ésa. 65,1–16a. Kultikus bűnök Izráelben.

Több kísérlet történt a perikopa szereztetési idejének a meghatározására. Duhm a samaritánus schismára gondol. Úgy érti ezeket a verseket, hogy a fogságból hazatértek először nyitott szívvel fordultak a samaritánusok felé, de az elszakadás után, túlzó módon, a bálványimádáshoz hasonlítják ellenfeleik vallását. Ezt az elméletet támogatni látszik a 10. vers, mely a Sárón és az Ákór völgye közötti területről úgy beszél, mint ami nyájak legelője lesz: ez éppen Samária. Volz a hellénista misztériumvallások hatására gondol és a titkokba beavatott extrakegyesek gőgjét látja az 5. versben. Arra is hivatkozik, hogy ezek valóban kriptákban is tartottak összejöveteleket. Engesztelő áldozatul disznót mutattak be. Gad és Meni neve is az ebből a korból származó emlékekben szerepel leggyakrabban. Volz azonban óvatosan megjegyzi, hogy ez nem jelenti azt, mintha ilyen hatások előbb nem érték volna Izráelt. Úgyhogy von Rad és különösen Westermann nyomán mégis Tritoésaiás korára gondolunk. Ezt tartalmi érvek támasztják alá. A 8. vers úgy beszél Izráelről, mint olyan szőlőfürtről, melyben van még néhány jó szem is, ezért nem szabad eldobni. A romlás tehát Izráelen belül történt. A fogság előtti próféták, sőt még Deuteroésaiás is, egységesnek látták a népet, az egész népnek szóló ítéletet vagy ígéretet hirdettek. Tritoésaiásnál kezdődik az Izráelen belüli szakadás: ítélethirdetés Izráel bűnöseinek, ígérethirdetés Izráel kegyeseinek, választóvonal Izráelen belül. Főleg Jeremiás és Ezékiel hatására azt hirdeti Tritoésaiás, hogy mindenki személyesen (a „keblébe”, 7. v.) kapja meg tetteinek a jutalmát vagy büntetését. Egyúttal csattanós cáfolat ez az igeszakasz Fohrernek arra a tanítására is, hogy igazi próféták csak a fogság előtt éltek, mert ők még mertek ítéletet hirdetni, a fogság után már csak epigonokkal, a prófétaság hanyatlásával, kizárólag üdvprófétálással találkozunk. Íme, a fogság után is folytatódik az „igazi” prófécia. Hiszen újra szükség volt feddésre és ítélethirdetésre a deuteroésaiási „vigasztalás” után is, mert a hazatért nép hitét újból a bálványimádás veszélye fenyegette, az országban maradt keverék-nép részéről éppen úgy, mint a szomszéd népek részéről. Az 1., 2. vers arról szól, hogy Isten mindent megtett népéért. Kiterjesztette kezét népe felé, hívogatta magához, Péld 1:24; Jer 7:24–28. Próféták által és szabadító tettek által egyaránt megnyilvánult a gratia praeneniens, Ám 2:9–11. Isten „közel volt” népéhez, „megtalálható” volt Deut 4:7; Ézs 55:6. De a nép nem fordult Istenhez, nem hívta segítségül Isten nevét. – Ezeket a verseket Róm 10:20.21 is idézi. Pál az 1. verset a pogányokra vonatkoztatja.

A 2. versben már kezdődik a prófétai feddés, jellegzetes jeremiási és deuteronomiumi szóhasználattal: a nép bálványimádással „bosszantotta”, sértette Istenét. Az „arcába” szó a szemérmetlen nyíltsággal folytatott bűnre mutat, Gen 16:12; Ex 20:2. A 3., 4. vers a fogság előtt is ismert bűnöket sorolja fel: a kultuszhelyek kertekben, ligetekben voltak. A „tégla” szó kevésbé érthető, valószínűleg szövegromlással van dolgunk. Talán hordozható oltárokról van szó. A 4. vers halottidézésről, álomjóslásról (incubatio) és idegen vallások áldozati lakomáin való részvételről szól. A disznó tisztátalannak számított, Lev 11:7; Deut 14:7–8; Mk 5:12–13. Az 5. vers szerint a bálványimádók fokozott mértékben szentnek érezték magukat, a többi embert már az is veszélyezteti, ha a ruhájukhoz érnek: ezáltal ők is „szentté” válnak, a bálványok hatalmába kerülnek. A szentség érintés által is terjed az ókori keleti ember elképzelése szerint, 1Kir 19:19; Ez 44:19; 46:20; Hag 2:12.13; Mk 5:27–28. 5b–7 a bálványimádókat fenyegető ítéletről szól. Az Úr „orrából” kijövő tűz és füst a theofániából ismert kifejezés, amely Isten haragját jelenti, Zsolt 18:4. Ez a harag azonban nem azonnal éri utol a bűnösöket: fel van írva a bűn, Zsolt 69:29; Dán 7:10; Jel 5:1–9. Isten számon tartja az „atyák”, az előző nemzedékek bűneit is. Megfizet mindenkinek a „keblébe”: a keleti ember ruháján övön felül volt az az öblös „zseb”, ahova értékeit tette, Ruth 3:15; Lk 6:38. Azt jelenti ez, hogy mindenki személy szerint kapja meg a neki járó büntetést.

A fejezet bevezetésében már volt szó arról, hogy a 8. vers szerint Izráelben együtt vannak a jók és a gonoszok. Isten nem sújtja általános pusztítással népét, nem bünteti az igazat a gonosszal együtt, Gen 18:23. A szent „mag”, a gyülekezet hívő része „örökölni” fogja az országot kelettől nyugatig: Sárón nyugaton van, az Ákór völgye pedig Jerikó mellett, az ország keleti részén. Az ígéret nem szól a bálványimádóknak. Gadot Szíriában tisztelték, mint a jó sors, a szerencse istenét, Jós 11:17; 15:37. Meni, vagy Manat arab területen imádott balsors-isten volt. A 12. vers szójátékot űz Meni nevével: Isten karddal „számolja” meg a pogány sorsistenek tisztelőit. Ő határozza meg sorsukat! A 12b megismétli az 1. verset.

A 13–16 versekben még élesebben fejeződik ki az ellentét a hívek sorsa és a bálványimádók sorsa között. Megszűnnek a tisztátalan áldozati lakomák, megszégyenülnek a bálványimádók. Még a „nevük” sem marad meg, legfeljebb átokformulában. De az Úr szolgáit boldog jövő várja. Örökké tartó lakomához hasonlít az életük, 25:6–8; Mt 8:11; 22:1–14; Jel 19:9. Új „nevet” kapnak, bensőséges kapcsolatban lesznek Istennel, 62:2; Jel 2:17. Csak Tőle várnak áldást, Benne bíznak, és mint az Ő hívei Rá „esküsznek”, 2Krón 15:14; Ézs 19:18; 45:23.

Ésa. 65,16b–25. Új teremtés. Megszűnnek, feledésbe mennek az „első” dolgok, a múlt és a jelen nyomorúságai: (Ézs 43:18-ban az „első” dolgok még Isten nagy és csodalatos tetteit jelentették!). Isten újat teremt (a bárá’ ige háromszor fordul elő a 17. és 18. versben). Az új teremtés középpontjában az örvendező új Jeruzsálem áll. Isten maga is örülni fog Jeruzsálemmel együtt, 62:5. Nem lesz többé sírás és jajkiáltás. Olyan magas lesz az életkor, mint hajdan, Gen 5. Ha valaki nem éri el (hátá’ jelentése itt: hiányosnak lenni, nem érni el) a száz évet, azt úgy tekintik, mint valami bűnöst, akit utolért a megérdemelt átok: hiszen az emberi életkort a bűn rövidítette meg, Zsolt 90:9. A 21. vers megismétli a 62:8–9-ben levő ígéretet: nem lesz ellenség tulajdona többé az ország. Az évszázados fákhoz fognak hasonlítani az emberek, 61:3. Az édesanyák nem a bizonytalan jövő számára szülik gyermekeiket. Mindez nem emberi úton valósul meg, hanem az Úr áldása által. A nép állandó kapcsolatban lesz Urával: ima és imameghallgatás szent dialógusában, Jób 14:15; Ézs 58:9.

Ezekben a versekben nem a világ végéről, elmúlásáról van szó. Az új teremtés ezen a földön valósul meg. Az üdvösség itt még nem túlvilági keretek között jelenik meg, hanem úgy, amint azt egy sokat szenvedett ország egyszerű emberei várták. Ezzel szemben a 25. vers, amely Ézs 11:6–9-ből vett idézet, már átmenet a későbbi apokalyptikus értelemben vett új ég és új föld gondolata felé, 2Pt 3:13; Jel 21:1–2.

Ésa. LXVI. RÉSZ Ésa. 66,1–4. A templom és a kultusz kritikája.

Már a fogság előtti időben is babonás hiedelmek fűződtek a templomhoz, Jer 7:4. Azt gondolták Jeremiás ellenfelei, hogy Jeruzsálem bevehetetlen, mert ott a templom. A próféta a templommal szemben a szociális igazság és tiszta istentisztelet fontosságát hangsúlyozta. A fogság után épült második templomhoz és az ott bemutatott áldozatokhoz is hamarosan túlzott reményeket fűztek: mintha a templom lenne a biztosítéka az üdvidő eljövetelének, Hag 2:19. Ezzel szemben a zsoltárokra és Izráel prófétai hagyományaira támaszkodva azt hirdeti Tritoésaiás, hogy Isten nincs kötve a templomhoz, 2Sám 7:5–7; 1Kir 8:27; ApCsel 17:24. Neki az ég a trónja, Zsolt 11:4; 99:5; 103:19. Ő alkotta a mindenséget. Az áldozat elutasításában perikopánk a Zsolt 50-hez hasonló. Sőt egyenlőségjelet tesz a legitim és illegitim áldozatok közé: ölés valamennyi, hasonlók a varázsláshoz. Isten ítélete vár azokra, akik ezt „választották”. Ezzel szemben Isten abban gyönyörködik, aki alázatos: „remegve tiszteli igéjét”. Az írott és hirdetett igének kell a középpontban állania, s ennek a gyümölcseképpen engedelmességet vár az Isten, 4. v.; 65:1–2.

A 3. verset úgy is lehet érteni, hogy a fogság után olyanok is voltak Izráelben, akik a templomi áldozatokon is részt vettek, meg az illegitim kultuszokon is, 17. v. Semmi sem mutat viszont arra, hogy a jeruzsálemi templomon kívül másik, „ellen”-templomot akartak építeni és csak az ellen szólna a próféta. Az itt hangzó kritika radikális, igazi prófétai kritika (Fohrer, Westermann).

Ésa. 66,5–6. Hívei mellé áll az Úr. Sehol sem lehet olyan világosan látni Tritoésaiás könyvében a hívők és hitetlenek közötti ellentétet, mint ezekben a versekben. Egyik oldalon ott állnak azok, akik „remegve tisztelik az Úr igéjét”, várják az ígéretek beteljesedését. Velük szemben „testvéreik”, honfitársaik ugyanannak a gyülekezetnek a tagjai, akik gyűlölik és kirekesztik őket hitük miatt. Ők ugyanis már nem hisznek abban, hogy jön az eschatologikus fordulat. Éppen gúnyolják a híveket, mint régen az ítélethirdető Ésaiást gúnyolták ellenfelei 5:19; később pedig az őskeresztyéneket csúfolták 2Pt 3:3.4. Kihívóan mondták, hogy szeretnék már látni a hívek örvendezését, diadalát. De a templomból (a jeruzsálemi templom már áll, a perikopa 515 utáni) megjelenik ítéletre az Úr: ellenségei „megszégyenülnek”, mert tetteik szerint fizet az embereknek, 59:18. Azt látjuk itt, hogy a hívek kisebbségben maradtak, ellenfeleik kezébe került a hatalom. Hasonló helyzet tükröződik a zsoltárok között található panaszénekekben. A híveknek nem lehet más reményük, mint Isten. Ő ad diadalt nemcsak a külső ellenséggel szemben, hanem a gyülekezet hitetlen részével szemben is.

Ésa. 66,7–16. Jeruzsálem boldog jövendője. Jeruzsálemet Deuteroésaiás mintájára a gyermektelen nő képében ábrázolja Tritoésaiás, 49:17–21; 54:1. Már Ézs 37:3 is megállapította, hogy nem elég a nép saját ereje a „szüléshez”. De Isten megindította a „szülést”, amikor Babilóniából hazavezérelte népét. Igaz, ezzel még nem teljesedett be minden ígéret. De Isten nem hagyja abba, amit elkezdett. „Szülési fájdalmak” nélkül, háború és erőszak nélkül lesznek „fiai” Jeruzsálemnek: hazajönnek a diasporában élők!

Ezért a próféta már a jelenben is örvendezésre szólítja fel a kegyeseket, 61:10; 65:18; a „gyászolókat”, 57:18; 61:2. A 11., 12. vers arról szól, hogy Jeruzsálemben bőség lesz, folyamként árad a „jólét” (sálóm), odakerül a népek „kincse” (kábód), 60:5–11; 61:6. Izráelt úgy „dajkálják”, mint a csecsemőt, 49:22–23; 60:4.16. A 13. vers, a Bibliában szokatlan módon, az édesanyához hasonlítja az Urat. Itt is látjuk, hogy a „vigasztalás” nemcsak szép szavakkal történik, hanem szabadító tettekkel is, 40:1. Sőt ide tartozik, mint az érem másik oldala, az az ítélet is, amit végrehajt ellenségein az Isten, amikor megjelenik. A 15. vers a theofániát rajzolja meg: Isten tűzben jelenik meg, Zsolt 50:3; 97:3–5; Ézs 10:17; 30:27; hadi szekerei a viharfelhők, Deut 33:26; Zsolt 18:10–11; 68:18; 104:3. „Minden testet” megítél, az ítélet univerzális!

Ésa. 66,17. Idegen kultuszok ítélete. Ez a vers 65:1–5.11-hez hasonló állapotot tükröz. Lehet, hogy tévesen került ide, néhány írásmagyarázó a 3–4. vershez tartozónak gondolja. Azokról szól a vers, akik a kertekben folyó illegitim kultuszok számára „szentelik és tisztítják meg magukat”. Összejöveteleiket Ez 8:10–12-höz hasonlóan a „papjuk” (vagy papnőjük) vezeti, ő van „középen”. Tiltott állatokat mutatnak be áldozatul, Lev 11:10.29.41. A bálványimádókra pusztulás vár.

Ésa. 66,18–21. Pogányok is meglátják az Úr dicsőségét. Ezek a prózában írt versek univerzalizmus tekintetében tovább mennek, mint Deuteroésaiás és Tritoésaiás. Az Ebed-Jahve-énekekben már megtalálhatók a missziói gondolat kezdetei, 42:1–4; 49:1–6. Ott azonban még nem világlik ki az, hogy milyen módon jut el az üdvösség a „szigetekig”, a távoli népekig, illetve hogyan jutnak bűnbánatra azok, akik a szolgát félreismerték, 53. rész. Itt éppen erre a kérdésre kapunk feleletet. A 18. versben az az ígéret hangzik el, hogy az Úr személyesen jön el (’ánóki bá’), hogy összegyűjtsön „minden népet és nyelvet”. Az összegyűjtés módja az, hogy az Úr Izráel szomszédjainak „menekültjeit”, az ítélet után megmaradtakat küldi misszionáriusként a távoli népekhez, amelyek még nem hallottak Istenről. Sajnos nem egészen világos, milyen „jelet” ad az Úr: nekik mutat-e csodát, őket teszi „jellé”, vagy egyszerűen mindenfelé útjelzőket állít, hogy odataláljanak a népek Jeruzsálembe. Az univerzális gondolat itt sajátságosan megszűkül. Jeruzsálem lesz a világ középpontja. A pogányok az Úr szent hegyére zarándokolnak. Áldozati ajándékul a szokásos ajándékoknál értékesebbet hoznak: hozzák a diasporában élő zsidókat, természetesen nem azért, hogy feláldozzák őket, hanem azért, hogy együtt legyen az egész Izráel. Az így megszűkített univerzális gondolat újra hallatlanul kitágul a 21. versben: eszerint a népek közül is alkalmaz Isten papokat és lévitákat a jeruzsálemi templomban. Nemcsak azok lehetnek papok és léviták, akik a féltve őrzött nemzetségi táblázatokban szerepelnek.

A perikopának már a nyelvezete is késői szereztetési időre mutat. A „népek és nyelvek” az Ószövetség legkésőbbi irataiban és az Újszövetségben található kifejezés. A 19. versben szereplő népek listája Gen 10; Ez 27; 38–39-ben található. Tarsis Spanyolország, Put vagy Punt Libya, Lud Lydia, Mesek és Tubál (tibareusok vagy tabareusok) a Fekete-tengertől délre lakó hegyi nép, Jáván Görögország, Rós ismeretlen. Rós és Mesek szövegjavítás „íjászok” helyett, Ez 38:2 és 39:1 alapján. A perikopában különös módon keveredik az univerzalizmus és a partikularizmus. Az a missziói gondolat, amelynek itt fontos lépcsőfokát ismerhetjük fel, az Újszövetségben éri el csúcspontját: Jézus Krisztus az egész világra küldi tanítványait, Mt 28:18–20; ApCsel 1:8. A misszió nem idegenek feladata, hanem az egyházé. Sőt az egyház éppen ezért a misszióért él a földön.

Ésa. 66,22–24: Örök üdvösség és örök kárhozat. Ha nem is fordul elő Jeruzsálem neve ezekben a versekben, mégis Jeruzsálemről van szó. Itt valósul meg az új ég és új föld. Nem az eschatologikus fordulatnak, mint egyszeri eseménynek a megjövendölésével van itt dolgunk, hanem tartós, maradandó állapotok rajzával. Isten népének „magva és neve” megmarad Jeruzsálemben. A templomban szüntelenül folyik az istentisztelet. Isten népe ünnepel, a többi népek („minden test”) állandóan zarándokolnak Jeruzsálembe. De éppen ilyen állandó, örökké tartó lesz Isten ellenségeinek szenvedése is. A Hinnóm-völgyben a szemetet és állatok hulláját szokták elégetni. Ide kerülnek mindazok holttestei, akik fellázadtak az Úr ellen. Állandóan égeti őket a tűz, rágja őket a féreg, örök gyötrelem lesz a sorsuk. A világtörténelem két helyre redukálódik: egyik a hegy, másik a völgy (Westermann).

Már a zsinagógákban is az volt az előírás, hogy a 24. vers után újból fel kell olvasni a 23. verset. A keresztyén kommentátorok is sajnálják, hogy Ésaiás könyve ilyen sötét fenyegetéssel végződik. Azonban az ítélet gondolata már a hasonló tartalmú Zak 14:16–19-ből sem hiányzik. De Ézs 66:22–24 túlmegy Tritozakariáson, aki még csak évenkénti zarándoklásról írt, és enyhébb büntetést jövendölt az engedetleneknek.

Az Újszövetségben is folytatódik az ítélet gondolata, közelebbről a Gyehennáról szóló jövendölés, Mk 9:43–48. Enélkül a kegyelem nem lenne igazán kegyelem.