Ézsaiás LIII. RÉSZ Ésa. 52,52:13–53:12. Negyedik Ebed-Jahve–ének: a szolga halála és diadala. Ennek az éneknek a magyarázata során sok kérdés nyitva marad. Nemcsak a szöveg romlottsága miatt van ez, hiszen a szöveg ennek ellenére is érthető. A LXX és a qumráni szöveg is kisegít bennünket néhány helyen. A forma is jól felismerhető: az ének elején és végén az Úr beszél. Megjövendöli szolgája diadalát. Ebben a keretben foglal helyet a szolga szörnyű szenvedéseiről, tűréséről és haláláról szóló tudósítás, az egyéni panaszének stílusában. De a panaszt nem az mondja el, aki bajban volt, hiszen ő meghalt. Azok mondják el, akik szenvedését látták, sőt okozták, de később jobb belátásra jutottak. Arra a kérdésre, hogy ki a szolga, kik mondják a bűnvalló éneket és milyen természetű a diadal, háromféle feleletet adtak az írásmagyarázók: közösségi, egyéni és eschatologikus-messiási értelmezést. A közösségi értelmezés szerint a szolga Izráel. A szolga szenvedései eszerint a babiloni fogságra vonatkoznak. Itt lett olyan Izráel, mint a beteg (leprás). Ezért megborzadtak tőle a többi népek. Hiszen általános ókori felfogás szerint úgy értelmezték Izráel szenvedéseit, hogy Izráelt az Isten bünteti, mert bűnös. Azonban a pogányok új felismerésre jutnak. Megtudják, hogy Izráel a többi népek javára, „békességére” szenved. Azért szenved, hogy a pogányok, akik igaz istenismeret nélkül „tévelyegnek”, mint a „juhok”, „meggyógyuljanak”. A szenvedés célja tehát: a világmisszió. Izráel a pogányokkal szemben „ártatlan”, a büntetés „ok nélkül” éri, 52:3–5. „Vizsgálat és ítélet nélkül vitték el”, 8. v. Sőt meg is ölték: a nép „kivágatott”, meghalt, olyan értelemben, ahogyan Ez 37 írja. A nemzethalál, a fogság után jött a „temetés”: ahogyan a bűnösöket nem temetik az igazak közé, úgy kellett Izráelnek szétszóródnia a pogányok közé. De Isten „feltámasztja” szolgáját: népét. Ez az a csoda, amelyen megdöbbennek a pogányok, ez az a hit, mely hozzájuk jut, ezt végzi el az Úr „karja”. A feltámadás azt jelenti, hogy Izráel újból „részt kap a többiek között”, néppé lesz, teljesíti hivatását, terjeszti az igaz Isten ismeretét, könyörögni fog a többiekért.

Az egyéni értelmezés egyik fő erőssége a 8. versben levő „népem” (vagy „népe”) szó. Ez arra mutat, hogy a szolgának saját népével szemben is van hivatása, 49:5b. Azonban nem tudunk kétségtelen bizonyossággal rámutatni arra a történelmi személyre, akivel az Úr szolgáját azonosítani lehetne. Mert nincs is olyan személy, akin mindez a szenvedés beteljesedhetett volna. A szenvedés olyan halmozásával találkozunk, mely „tipikus” (Gressmann). Minden elképzelhető szenvedés együtt van itt: betegség (nem kell feltétlenül leprára gondolni), sebek, ütések, börtön (vizsgálati fogság?), ítélet, kivégzés, sőt a halál utáni megaláztatás: gonosztevők közé temettetés. A betegség és üldöztetés ugyanígy együtt található az egyéni panaszénekekben is. Formai szempontból tehát innen is meríthetett ennek az éneknek a szerzője (Westermann). Tartalmi szempontból pedig ismerős lehetett előtte a népéért szenvedő próféta alakja, úgy, ahogyan Mózest a Deuteronomium ábrázolja. Mózes a nép bűne miatt nem mehetett be az ígéret földjére, Deut 3:23–28; 4:21–27; közbenjáró könyörgésével hárította el Isten haragját a bűnös népről, a népért „állt a résre”, Ex 32:9kk..32; Zsolt 106:23 (von Rad). Mózeshez hasonló próféta jövetelét ígéri, Deut 18:18. A szenvedő próféta képének a megrajzolásához hozzájárulhattak Deuteroésaiás saját tapasztalatai is, 50:4–9. ApCsel 8:34-től mindmáig vannak olyan írásmagyarázók, akik Deuteroésaiás mártíriumát látják ebben az énekben (Volz, Fohrer), feltételezve, hogy az éneket a mester halála után egyik tanítványa, talán éppen Tritoésaiás itta. A mártíriumra az adott okot, hogy Deuteroésaiás Kyros diadalát hirdette. Ezt pedig halállal büntették a babiloni hatóságok. Rövid úton, törvényes eljárás nélkül kivégezték. Az egyéni értelmezés híveinek véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy miben is áll az Úr szolgájának a jutalma. Vannak, akik szó szerint veszik a feltámadást, s éppen azt tartják új, soha nem hallott és a világot megrendítő üzenetnek, hogy a szolga feltámad, újra élni fog a földön (Duhm). Mások szerint a szolga úgy él tovább, hogy „magva”, a prófétai igehirdetést elhivő és megtartó gyülekezet növekedni és erősödni fog, betöltve hivatását: a világmissziót. A közösségi és az egyéni értelmezés megegyezik abban, hogy a költemény kerete, az Úr szavát tartalmazó 52:13–15 és 53:11.12. ígéret, jövendölés. Akár Izráel orthodox hívői jutnak bűnbánatra és nevezik magukat tévelygő juhoknak, akár a pogány népek (vagy képviselőik: a királyok), akár a kettő együtt, az mindenképpen bizonyos, hogy ez még a prófécia korában nem teljesedett be, hanem jövendölésnek számít.

Milyen természetű ez a bűnbánat? Milyen természetű volt az a tévelygés, amivel vádolja magát a bűnvallók kórusa? A tévedés abban áll, hogy a szenvedést Isten büntetésének tartották. Ezért fordultak el a betegtől, szenvedőtől, ezért „takarták el előle arcukat”, ezért szakították meg vele a közösséget. A zsoltárírók sokszor panaszkodtak emiatt. Jób könyve is tiltakozik ez ellen a felfogás ellen – mely pedig az egész ókori kelet közfelfogása volt, és Izráelben is szilárd dogmának számított. A negyedik Ebed-Jahve-ének megdönti ezt a dogmát és – prófétai hagyományokra támaszkodva – a helyettes szenvedést hirdeti. A szolga szenvedése „sokak” javára van. Helyesen mutattak rá többen is arra, hogy ez a „sokak” – „mindenkit” jelent, a szolga szenvedésének a haszna univerzális. A prófétai hagyományokon túl az áldozati kultuszból is merít ez a költemény. Úgy érti ugyanis a szolga szenvedését, mint ’ásám-ot, helyettes áldozatot, Gen 22; Lev 5:14kk.; 16:20–22; Deut 21:1kk.; Zsolt 49:8. A költemény ezen a ponton túlmegy Deuteroésaiás igehirdetésén, aki még úgy látta, hogy Isten a pogányokat adja Izráelért „váltságdíjul”, 43:3–4. Itt ennek a fordítottjáról van szó: a szolga szenved a többiekért (Duhm). De ő már nem lázadozva, zúgolódva, értetlenül szenved, mint pl. Jeremiás, hanem önkéntesen, magát megalázva, 7. v. Ő maga adja életét helyettes áldozatul, 10. v. (jászim), ő maga „önti ki”, szánja halálra magát, 12. v. Tudatosan vállalja, „hordozza” mások bűnét, hogy őket megtisztítsa úgy, ahogyan a kultuszban vérrel hintették meg a megtisztítandó tárgyakat és embereket, 52:15; de éppen így feltétlenül csak tudatos és szándékos lehet az a közbenjáró könyörgés is, amit értük végez, 53:12; az a bírói, forensikus igazzá nyilvánítás, amiben a bűnösök részesülnek, 53:11 (Volz, von Rad). Így teljesedik be Isten akarata a szolga szenvedése által, 10. vers. Mindez arra mutat, hogy a negyedik Ebed-Jahve-éneknek nemcsak a kerete, a szolga diadaláról szóló része jövendölés; hanem a corpusa, a szolga szenvedéseiről szóló része is.

A messiási értelmezés régi. Már a Targum is így fogalmazza 52:13-at: Íme az én szolgám, a Messiás! Azonban a Targum a Messiásnak nem a szenvedéséről beszél, hanem csak tanítói tevékenységéről és közbenjáró imádságáról (König). A szenvedést a Targum nem a Messiásnak, hanem Izráelnek tulajdonítja. Igaz, hogy a babiloni Talmud (Kr. u. 450 körül) már beszél a Messiás szenvedéseiről is; a zsidóság azonban csak a győztes Messiást várja (Philippson). Krisztus tanítványai is így gondolkoztak eleinte. Érthetetlen és botrányos volt előttük Jézus Krisztus szenvedése és halála. Sok időnek kellett eltelnie, sőt a Szentléleknek kellett kitöltetnie ahhoz, hogy ezt a titkot megértsék, ApCsel 8:32kk., 1Kor 15:3; 2Kor 5:21; 1Pt 2:22.24k. A keresztyén egyház Ézs 53 üzenetét az apostoli hitvallásban fejezte ki (Westermann). Az Újszövetségben hull le a lepel a szolga megjutalmazásának titkáról is. Nemcsak arról van itt szó, amit a közösségi magyarázat hívei gondolnak, hogy Izráel a népekkel „együtt” kap osztályrészt. Hanem a szolga a nagyokat és a hatalmasokat kapja jutalmul, 53:12! A halálig tartó engedelmesség jutalma az, hogy minden térd meghajol az előtt, aki önmagát megüresítette, Fil 2:5–11. De hozzátartozik ehhez a jutalomhoz annak az ügynek a diadala is, amiért meghalt a szolga. A földbe esett gabonamag nem hiába halt el, hanem – éppen ezen az úton –. sok gyümölcsöt termett, Jn 12:24.

Ésa. LIV. RÉSZ Ésa. 54,1–10. Az „elhagyott asszonyt” visszafogadja az Úr.

Deuteroésaiás könyvének tartalmi és formai szempontból egyaránt egyik csúcspontja ez az igeszakasz. Az 1. vers a himnuszok hangján ujjongásra szólítja fel a megszemélyesített, nőalaknak elképzelt Jeruzsálemet. A háttérben a nemzeti panaszének áll: Jeruzsálem „meddő”, mint hajdan Sára volt, Gen 16:1; Gal 4:27. „Elhagyta” férje, 7. vers, a fogságban megszűnt a „házasság” Isten és a nép között. De a panasz ujjongásra fordul: lesznek még Jeruzsálemnek „fiai”, hazamennek a foglyok és úgy elszaporodnak, hogy új és nagyobb „sátrat” kell építeni, 49:18–21; 51:1–3; Zak 5:2–9. A terjeszkedés békés jellegű lesz: a nép elfoglalhatja ősei földjét, sőt szomszédai területeit is, melyek ellenséges pusztítás miatt lakatlanok.

A 4–8. v. külön egység. Az egyéni panaszénekekből ismert üdvígérettel kezdődik: Ne félj! A panasz újból csak a feleletből látható: Izráelt „elhagyta” Isten, megvetett feleséggé vált. Itt prófétai (hóseási, jeremiási és ezékieli) tradíciókra épít Deuteroésaiás. De Isten szívében változás történt. Visszaemlékezik „ifjúkori” feleségére, Péld 5:18; Jer 2:2.3; Mal 2:14; arra, hogy hogyan választotta ki Izráelt, de arra is, hogy mennyi „szégyen” érte Izráelt. A szégyen a szenvedés „belső oldala”. Az egyiptomi fogság az „ifjúságod szégyene”, a babiloni fogság „özvegységed gyalázata”. Mindez elmúlt. Isten, aki nemcsak a világot, hanem népét is alkotta, „megváltja” népét a fogságból (lásd: 41:14-nél). A próféta olyan nagynak látja ezt az irgalmat, hogy ehhez képest a fogság csak rövid pillanatnak tűnik, Zsolt 30:6. Nem örökre „rejtette el arcát” népe elől, Zsolt 30:8; 104:29; 143:7. De szeretete és irgalma örök!

A 9–10. v. Izráel történetén túlra, az özönvízhez nyúl vissza. Párhuzamos az özönvíz története a babiloni szabadítással abban a tekintetben, hogy a kegyelem ingyenes, nem érdemből való, Gen 8:21. De párhuzamos abban is, hogy mindkettő univerzális érvényű, az egész emberiségnek szóló. Majd a himnuszokból ismert módon – melyek a teremtő Istent dicsérik, aki olyan bölcsen teremtette a földet, hogy az nem inog, Zsolt 93:1; 96:10; 104:5 – a hegyek és halmok szilárdságához hasonlítja Isten a maga szeretetét és irgalmát. „Béke-szövetséget” köt népével, azaz nemcsak egyszeri szabadítást ad, hanem mindig népével marad. Ésa. 54,11–17. Az új Jeruzsálem. A csodálatos üdvígéret mögött a népnek az elpusztult Jeruzsálemet sirató panaszénekei állnak (JSir). Erre felel Isten azzal, hogy Jeruzsálem pompás formában fog újjáépülni. Falait drágakövek és féldrágakövek díszítik, az alapoktól fel a pártázatig. Építőit (a 13. v.-ben a „fiaid” szót „építőid”-nek értjük; a különbség csak a pontozásban van; vö. 49:17) az Úr tanítja, mint a szent sátor és a salamoni templom mestereit, Ex 31:2–3; 36:1; 2Krón 2:13–14. Feltűnő azonban, hogy Deuteroésaiás nem beszél templomról, éppen úgy, mint Jel 21. Mégis bizonyos, hogy az előzőekben leírt nagy pompa Istennek szól, Jeruzsálem Isten városa lesz. Megvalósul a régi prófétai jövendölés az „igaz” városról, Ézs 1:26. Isten oltalmazza városát és népét. Hiszen Ő a fegyverek Ura is: meg tud hiúsítani, ha népe ellen támadnak. Sőt ha csak rágalmazzák népét, azt sem tűri el az Úr: perbe száll a rágalmazókkal, és elmarasztalja őket. Itt is a Sion-tradíciókkal van dolgunk. Eszkhatologikus reménység és a földi valóság komolyan vétele találkozik itt: a csodálatos várost előbb fel kell építeni, és felépülése után még megtámadhatja az ellenség. De az Úr vele lesz! Ez valóban az „Úr szolgáinak öröksége”, 17. v.

Ésa. LV. RÉSZ Ésa. 55,1–5. Isten hívó szava.

Már az első Ésaiás is tudott vándordalnok képében szólni népéhez, 5:1–7. Itt Deuteroésaiás a piaci árus módján szól (Westermann). De a bölcsességirodalomban is olvasunk hasonló meghívásról, Péld 9:1–5. Valószínű, hogy a próféta nem piacon szólt így, hanem istentiszteleti alkalommal, éppen úgy, mint Jézus, Jn 7:37. A szomjazók a babiloni fogságban élő népet jelentik. A próféta azt tartja „kenyérnek”, amit Isten kínál. Ehhez nem is fogható az emberi gondolat, Jer 2:13. A háttérben a prófétának ellenfeleivel, sőt talán a bálványimádással folytatott vitája áll. Isten a régi „szövetség” alapján bánik népével. De nem betű szerint ragaszkodik a régihez. Népén, Izráelen teljesíti be (demokratizálja) a Dávidnak tett ígéreteket, 2Sám 7:8–16; 2Krón 6:42; Zsolt 89:28–38. Dávid még politikai értelemben vett „fejedelem” volt a népek között, diadalmas hadjáratai Isten hatalmáról „tanúskodtak”. Most háború nélkül, Istenért, Isten igéjéért, önként fognak özönleni Jeruzsálembe a népek, 2:2–4; 45:14; 49:18.22–23. Izráel Isten tanújává válik 43:10; 44:8. Nem úgy valósul ez meg, hogy misszionáriusokat küld Izráel a pogányokhoz, hanem a csodálatos szabadulás által maga válik jellé. Nem politikai uralomról van tehát szó, hanem Isten ügyéről: Ő valósítja meg dicsőségét népén. Ez Isten cselekedetének és Izráel szabadulásának a célja.

Ésa. 55,6–11. Epilógus: az ige ereje. Nem csupán általános érvényű gondolatok vannak itt az istenkeresésről, a megbocsátásról, Isten gondolatainak „más” voltáról és az ige erejéről, hanem egyúttal a prófétai üzenet is hangzik itt a babiloni foglyoknak. Az Úr „kereséséről” már a korábbi próféták is beszéltek, Ám 5:6; Jer 29:12–13. Deuteroésaiásnál ez azt jelenti: most kell Őt „keresni”, most lehet Őt megtalálni, most van a kegyelem ideje, 49:8; 2Kor 6:2. A kegyelem nem előfeltételezi a megtérést, hanem eredményezi. A hívó szó a bűnösnek is szól. A megbocsátásban rejlik Isten gondolatainak, terveinek a „más” volta. Ebben az értelemben „szent” Ő, Zsolt 103:8–11; Hós 11:9.
Az Újszövetség is hasonlóan beszél a „lent” és „fent” ellentétéről, Mt 16:23; Jn 8:23. Végül az ige erejéről szóló tanítás is elsősorban Deuteroésaiás igehirdetésére vonatkozik. Ha nem is látszik belőle még semmi, beteljesedik. Éppen olyan bizonyos dolog ez, mint a természet törvényei. Hiszen a természetnek és a történelemnek ugyanaz az Ura. Az epilógus visszatér a prológushoz, 40:6–8. A „testtel”, a mulandóval szemben ott is az örök ige áll. Mint az eső, az ige is felülről jön. Nem hiábavaló, nem „üres” tehát Deut 32:47; hanem „eredményes”, hiclíah. Isten mindent úgy cselekszik, hogy először megmondja. De nemcsak a történelemben válik valóra Isten szava, hanem az emberszívben is, mely hittel és engedelmességgel felel a megszólító szóra. S ha most még vannak is kételkedők és kishitűek, a későbbi nemzedékek Isten szava igazáról fognak tanúskodni.

Ésa. 55,12–13. Még egyszer fölcsendül az örömüzenet. Csodálatos út készül a pusztán át, Isten maga visz benneteket (Ő rejtőzik a 12. v.-ben levő passivum mögött). A nép örömében részt vesz a természet: az úton oázisok, fák lesznek és a fák „tapsolnak”, 41:19; 44:23; 49:13. Az üdvjövendölésből Isten cselekedetének a célja is meglátszik. Az Ő híre-„neve” öregbül így. Önmagának állít „jelet”, emléket. Az ókori királyok emlékoszlopairól nemegyszer letörölték a feliratot az utódok, s az elődök tetteit is maguknak tulajdonították. Istennel ez nem történik meg. Tőle nem veheti el dicsőségét senki, 48:11.

Ésa. LVI. RÉSZ Ésa. 56,1–8. Idegeneknek is szól a kegyelem.

Itt kezdődik Tritoésaiás könyve (lásd az Ésaiás könyvéhez írt bevezetést). Tritoésaiás könyvének később keletkezett részei közé tartozik ez a perikopa. Az első két vers formai szempontból prófétai intés (1. v.) és a bölcsességirodalom stílusában írt „boldognak mondás”, Deuteroésaiás üzenetéhez abban hasonlít, hogy a szabadulás idejét közelinek mondja, 49:8. Az „igazság”, amely nyilvánvalóvá lesz, Isten igazsága. De ez megköveteli azt, hogy az ember is „igazságot cselekedjék”, megtartsa a törvényt – és ne szentségtelenítse meg a szombatot. A szombat a fogságban és a fogság utáni időben vált döntő fontosságúvá a zsidóság életében. A 3–8. versben abból indulhatunk ki, hogy már áll a jeruzsálemi templom, tehát 515 utáni állapotokkal van dolgunk. A háttérben a zsidókhoz „csatlakozott” idegeneknek, Eszt 9:27; Zak 2:15; és eunuchoknak a panasza áll. A zsidóság egy része, annak szűkkeblű, nacionalista-papi körei ki akarták őket zárni a gyülekezetből, hivatkozva Deut 23:2–9-re. Ezzel szemben Tritoésaiás a prófétai tradíciót, az univerzalizmust képviseli, mint Deuteroésaiás 44:5; 45:14.23; 55:5. Az Úrhoz nem az tartozik igazán, akinek a neve a nagy származási jegyzékekben szerepel, hanem 1. aki megtartja a szombatot és ragaszkodik Isten szövetségéhez (törvényéhez), 2. aki szereti és szolgálja az Urat, 3. aki részt vesz a gyülekezet istentiszteletén: imádkozik és áldozatot mutat be. Itt tehát az újszövetségi „lelki Izráel” felé mutat az ige: az új gyülekezet más alapokra épül, mint a régi! Isten jeruzsálemi temploma „imádság háza” minden nép számára, Mk 11:17. Az eunuch, aki nem remélhet gyermekáldást, elhelyezheti „emlékművét” (jad 5. v., 1Sám 15:12; 2Sám 18:18) a templom falában, megmaradhat „neve”. Így szaporodik Isten gyülekezete. A második exodus, a Babilóniából történt hazatérés még nem minden. Isten folyamatosan gyűjti gyülekezetét, Jn 10:16: nemcsak a diasporában élő zsidókat, hanem – a Heidelbergi Káté ide is érvényes szavai szerint – „az egész emberi nemzetségből” valókat, „a világ végéig”.

Ésa. 56,9–12. Izráel vezetői felelőtlenek. Itt egy hosszabb igeszakasz kezdődik – az 57:13-ig tartó „prófétai liturgia”. Tartalma erősen emlékeztet a fogság előtti állapotokra és a korábbi próféták ítélethirdetéseire. Ezért a magyarázók egy része arra gondol, hogy régi prófécia került bele Tritoésaiás könyvébe (Ewald nyomán Volz, Eissfeldt és Westermann). Gondolhatunk arra is, hogy a hazatérés után hamarosan kiújultak a régi bajok: a gazdagok, a vezetők már palotákban laktak, de Isten háza még romban állt és az ország népe nyomorgott, Hag 1:4–11. Ilyen állapotok között kellett elhangzania az ítélethirdetésnek (Jones, von Rad, Fohrer). A 9. vers töredékes. Feltételezi, hogy először idegen népeket küld Isten, akik elpusztítják az országot. Mindenütt halottak hevernek. A próféta a mezei vadakat hívja lakomára. Az ítélet oka az, hogy Izráel vezetői (őrállói és pásztorai, Jer 6:17; Ez 3:17; 34:1–10; Hab 2:1) vakok és némák, alkalmatlanok a vezetésre. Csak a maguk hasznával és élvezetével törődnek. A 11. versben olvasható kifejezés: „mindegyik a maga útjára tért”, vallásos tévelygésre mutat. Erről 57:3–10 bővebben beszél. A 12. versben a dőzsölők által mondott bordal részletét olvashatjuk, Ám 6:3–6. Itt az is látható, hogy a vezetők elbizakodottak: nem hisznek az ítélő Istenben.

Ésa. LVII. RÉSZ Ésa. 57,1–2. Pusztulnak a kegyesek!

Ez a két vers az 56:9-nél kezdődő prófétai liturgia része. A próféta, Zsolt 12:2-höz hasonlóan, az igazak pusztulását panaszolja. A gonosz állapotok miatt (mippené rácá, 1. v.) háttérbe szorulnak azok, akik egyenes úton járnak. Nem is törődik velük senki. Még haláluk miatt sem bánkódnak. De a próféta bánkódik, Ez 9:4. Tudja, hogy nem hiába terjeszti panaszát az Úr elé: az ítélet nem marad el, 12–13. v.

Ésa. 57,3–13. A bálványimádókat utoléri a büntetés. Az 56:9-nél kezdődő prófétai liturgiának ez a része törvény elé idézést (3a), vádat (3b–11) és ítélethirdetést (12., 13) tartalmaz. Sok ponton emlékeztet a fogság előtti állapotokra. A bálványimádást Hós 1–3; Jer 3 és Ez 16 is paráznaságnak mondja. A bujazöld fáknál a fogság előtt is kultuszhelyek voltak, Jer 2:20; 3:6; Ez 6:13; Hós 4:12–14. Gyermekáldozatról gyakran olvashatunk, 2Kir 23:10; Jer 7:31; Ez 20:31. Ezek áldozóhalmokon és völgyekben egyaránt történtek. A tenyészet-enyészet vallásokban, a termékenység fokozására, kultikus prostitúció folyt. Erre vonatkozhat a 10. v. nehezen fordítható kifejezése: „életerődet megtaláltad”. Még a magánházak ajtófélfáin is phallikus szimbólumok voltak, 8. v. A „Király” is kánaáni istennév. Igyekeztek minél több Istent imádni, egészen a „se’ól-ig”, a halottak hazájáig: még a halottidézéstől sem riadtak vissza. Belefáradtak a „paráznaságba”, pedig beláthatták volna, hogy haszontalan.

A 11. v. elmondja, hogy mindez nem csupán erkölcstelen és haszontalan dolog, hanem vétek Isten ellen. Isten pedig „hallgatott és rejtőzködött” fájdalommal és türelemmel tekintett a bűnösökre. De nem tart ez így örökre. Jön az ítélet. Isten – ironikus értelemben – kideríti a bűnösök „igazát”, amivel dicsekednek. Isten ítéletétől nem szabadítanak meg senkit a bálványok (qibbucaik helyett jobb siqqucaik-ot olvasni: bálványaid, utálatosságaid). A zsoltárok nyelvén szólva, elsodorja őket a szél. Az igazak pedig örökséget nyernek Isten szent hegyén, a jeruzsálemi templomban, Zsolt 16:5.6; 23:6; 27:4; 84:5. Ennek a prófétai liturgiának a keletkezési idejére nézve fontos adat az, hogy ismételten is a zsoltárokból merít. Az 1. és a 13. versen kívül különösen a 4. vers jellemző, mely a zsoltárokból ismert csúfolódókról szól. A kegyesekkel (1. v.) szemben állanak az atyák hitét és Istent is csúfoló, kinevető hatalmasok. A szakadék Isten népének két része között van! Az ítélet nem a pogányokat éri, hanem a gyülekezeten belüli gonoszokat, Zsolt 1:6. Ehhez járul még a 11. versben az is, hogy Isten hallgatása, hosszútűrése Deuteroésaiásnál még azt jelentette, hogy Isten együtt szenved fogságban levő népével és várja; hogy üssön a szabadítás órája, itt pedig népe bűnei miatt tűr, s az ítélet idejére vár az Úr. Átértelmezett deuteroésaiási gondolattal van dolgunk. Deuteroésaiási szóhasználat az is, hogy a bálvány nem használ, 12. vers, nem felel azoknak, akik hozzá imádkoznak, 13. vers. Így tehát a szövegében is sok helyen homályos perikopát a fogság utáni bajok ábrázolásának tartjuk. A hazatért nép és különösen a vezetők, anyagi és politikai érdekből is, az országban maradt keveréknép és a szomszédok hatása alá kerültek. Ez ellen Tritoésaiás bátran fölvette a harcot.

Ésa. 57,14–21. Isten könyörül hívein. Jól látható ebben a perikopában, hogy Tritoésaiás tanítványként merít Deuteroésaiás igehirdetéséből. De észrevehető az is, hogy Ő már más helyzetben és más értelemben használja az átvett gondolatokat. A perikopa a rövid felszólítás után üdvjövendölést tartalmaz. A 14. vers 40:3–4-ből vett idézet. De itt már nem valódi útról van szó, hanem lelki értelemben vett útról, az üdvösség útjáról, Mk 1:3. A „botlások”, amiket el kell távolítani, itt már a szív bűneit jelentik, Zsolt 119:165; Ézs 62:10; Ez 14:4.7; 18:30. A 15. vers Ézs 6-ból meríti Isten szentsége gondolatát. A szent Isten azonban „kész a legkisebb kunyhóba is betérni” (Volz). Ő felemeli a szegényeket, 1Sám 2:8; Zsolt 113:5–9. Megtört, alázatos és gyászoló: ez a kegyesek neve a fogság után. Nekik szól a „vigasztalás”, 18. v. A kegyelem itt is ugyanaz a meg nem érdemelt kegyelem, amiről Deutero-Ésaiás is szólt: Izráel engedetlen volt a múltban, hűtlenül elfordult Istentől és a maga útján járt. Megérdemelte a büntetést: Isten elfordította tőle arcát, Ézs 54:7.8. A fogság idején emiatt sokat panaszkodott Izráel: istentiszteleti alkalmakon nemzeti panaszénekek hangzottak el. Ezekre nemcsak azzal felel Isten, hogy a vádat visszafordítja a nép fejére, bűnbánatra tanítja őket, hanem azzal is, hogy a további büntetés helyett „gyógyítást” ad, Ex 15:26; Jer 3:22; Hós 6:1; 14:5. Isten haragja csak pillanatnyi (bacavónó rägaec 17. v.), Zsolt 103:9; Jer 3:5.12. Isten nem várja meg, hogy teremtményeinek a „lelke elepedjen” Jób 10:3.8–12; Zsolt 77:4; megkönyörül rajtuk és „megnyugtatja” őket (va’aníhéhu 18. v.). Ez a deuteronomista szókincs jól ismert szava, Deut 3:20; 12:10; 25:19. Azt a nyugodt, külső ellenségektől mentes állapotot jelenti, amit Isten a honfoglalás után ad népének. Itt ez a kifejezés is lelki értelemben áll: Isten a meg nem érdemelt bűnbocsánattal „vigasztal”! Ilyen lelki „békességet” ad a közelieknek: a hazatérteknek és a távoliaknak: a még diasporában élőknek. Ők pedig az „ajkak gyümölcsét” viszik áldozatul Istennek: imádságaikkal, énekeikkel és hitvallásukkal dicsérik őt, Hós 14:3; Zsid 13:15. A próféta meghúzza a határvonalat „Izráel és Izráel között” (von Rad). Izráelben gonoszok is vannak. Magatartásuk az ősi mitikus ellenséghez: a tengerhez hasonló, mely szennyet és iszapot dob ki a partra. Az ilyen magatartással kizárja magát az ember az üdvösségből.

Ésa. LVIII. RÉSZ Ebben a fejezetben jól látható, milyen gazdag prófétai tradícióanyagra támaszkodik Tritoésaiás. A régi próféták irataiból is idéz. Mégis döntő módon mesterének, Deuteroésaiásnak a hatása alatt áll. Egyúttal azonban jól mutatja ez a fejezet azt a szabadságot és prófétai önállóságot is, mellyel Tritoésaiás a gazdag tradícióanyagot kezeli. A báhar – választani és a háféc – akarni, szeretni, gyönyörködni szavak Deuteroésaiásnál még kulcsszavak voltak, Istennek Izráelt kiválasztó kegyelmére vonatkoztak. Tritoésaiásnál már sajátosan halvány értelemben fordulnak elő: Isten megmondja, hogy milyen böjtöt „választ”, 5., 6. v., a kegyesek pedig „szeretik” Isten „útjait megismerni” és „szeretnek” Istenhez „közeledni”, 2. v. Az utóbbi szót teljesen profán, sőt elítélő értelemben is használja a próféta: héfäc az a „kedvtelés”, 3., 13. v., amelyet kerülnie kell a kegyes embernek a böjt és a nyugalom napján. Természetesen mást jelent a „perzselt táj” is Deuteroésaiásnál, mint Tritoésaiásnál. Ott még arról volt szó, hogy valóságos pusztán vezeti át népét az Úr, itt már állandó vezetésről van szó, lelki értelemben. A példákat még lehetne szaporítani. Valamennyi azt bizonyítja, hogy Tritoésaiás nem epigonként kezelte a régi prófétai tradíciót. Az új helyzetben szabadon, helyesen és nagy elődeihez méltóan végezte prófétai szolgálatát. Az 58. rész négy versszakból áll. Az első versszak kivételével a versszakok még szerkezet szempontjából is közel állnak egymáshoz: mindenütt feltételes üdvígérettel van dolgunk. A prófétai intelem megtartása esetén beteljesedik az ígéret.

Ésa. 58,1–5. Az első versszak. Prófétai ítélethirdetésként kezdődik, idézet Hós 8:1-ből és Mik 3:8-ból. Sajátságos módon azonban elismerést is tartalmaz. A nép naponta „keresi” Istent, Ám 5:4–6; rendszeresen részt vesz az istentiszteleteken. Valószínűleg ilyen alkalommal hallotta meg a prófétai igehirdetést is. Az istentiszteleteken Isten „útjainak” a megismerésére törekedtek, Isten törvényét kutatták, Istenhez „közeledtek”, Zsolt 73:28. (Kevésbé valószínű Isten „közeledését” genitivus subiectivusként értelmezni és Istennek eschatologikus jövetelére gondolni. A kontextus a nép érdemeiről szól.) Mindez reménytelen! S itt a próféta a nép szavait idézi, 3a. Ezek a szavak Istent vádolják. Isten nem vette észre a nép böjtjét és önsanyargatását, melyet a babiloni fogságban és azóta is gyakorolt, Zak 7:3; 8:19. Nincs eredménye! Hiszen még nem jött el az üdvidő, nem teljesedett be minden ígéret, tele van a nép élete nehézséggel, romokban hever az ország, 12. v.

Már Deuteroésaiás is ismételten visszájára fordította a nép Istent vádoló panaszát, rámutatva a nép bűneire, 42:18–25; 45:9–13; 48:1–11; 49:14–26; 51:12–16. Most Tritoésaiás teszi ugyanezt. Az a böjt, amit a nép Istennek bemutat, nem magában véve hibás. Hibás és eredménytelen azért, mert külsőséges. Az önsanyargatás napján is folytatják kedvtelésüket, szorongatják robotosaikat. A törvény még a rabszolgák és jövevények „fellélegzéséről” rendelkezett, Ex 23:12. Most azonban „hajszolják” szombaton is robotosaikat. A „hajszol” szó az exodus-tradíció ismert szava: az egyiptomi hajcsár nógész Ex 3:7; 5:6. Az igazi böjt, az igazi istentisztelet nem párosulhat embertelenséggel! Perlekedés, civódás, erőszak az akadálya annak, hogy a böjt Istennek tetsző legyen. Ameddig ilyen a böjt, nem „kedves nap” a böjt napja Isten előtt. (A „kedves” idő Deuteroésaiásnál még a szabadulás napját jelentette 49:8.) Tritoésaiás nemcsak szó szerinti idézetekkel, hanem tartalmi szempontból is a régi nagy próféták nyomdokain jár. Ők is azt hirdették, hogy a kultusz nem kedves Istennek, ha a kegyesek a mindennapi életben embertelenek. A tartalmi egyezés mellett azonban a különbséget is meg kell látnunk: itt már nincs szó áldozatról, hanem a hirdetett ige áll az istentisztelet középpontjában.

Ésa. 58,6–9a. A második versszak. Az emberszeretet törvényét adja elénk. A középpontban a felszabadítás parancsa áll. A népet Isten Egyiptomból is, Babilóniából is megszabadította. Ebből az következik, hogy minden ember szabad (hofsi) legyen, Deut 15:15; 24:18; minden igát „törjenek szét”. Nemcsak törvényhozás útján kell ennek megvalósulnia, hanem önkéntesen is. Ebben a versszakban az egyént tartja szem előtt a próféta, a hívek lelkiismeretét tisztogatja és ébresztgeti. A felsorolás, Mt 25:31–46-hoz hasonlóan, az irgalmas szeretet gyakorlására int. Különösen jellemző az utolsó parancs: „Tested elől ne rejtőzzél el”. A „test” itt testvért jelent. Nemcsak Izráel népén belül testvérek az emberek, hanem az egész emberiség egy nagy „test”, Jób 31:15; ApCsel 17:26. Az „elrejtőzés” Deut 22:1–4 szerint olyan bűn, amit titokban lenne módunk elkövetni embertársunk ellen. De a prófétai intés a tanú nélkül elkövetett bűnt is tiltja. Hasonlót tanít Jézus a titkon végzendő jó cselekedetekről, Mt 6:1–4. Az intéshez tartozó ígéret az üdvidő eljövetelére vonatkozik. Felragyog az üdv fénye, meggyógyul minden seb és állandóan megvalósul az az áldás, amit Deuteroésaiás a második exodusra vonatkozólag ígért, 52:12; az Úr kapcsolatban, dialógusban marad híveivel, 30:19; 65:24.

Ésa. 58,9b–12. A harmadik versszak. Már nem az egyénnek, hanem a közösségnek szól. Megismerhetjük itt a fogság utáni gyülekezet belső életét, jellegzetes bűneit: az „ujjal mutogatást és rontó beszédet”, azaz a gúnyolódást és rágalmazást. A zsoltárok között található ún. egyéni panaszénekekben is sokszor olvashatunk erről. Az ígéret is a közösségnek, a nemzetnek szól: továbbra is „vezeti” népét a „perzselt tájon” az Úr, mint a második exodus alkalmával 41:17–19; 44:3–4. Megöntözött kerthez hasonlít majd az ország és megsegíti népét az Úr abban, hogy a főváros után az egész ország is felépüljön. Itt tehát a gyülekezet belső problémái után az országos bajokba is bepillantást nyerünk. A próféta nemcsak erkölcsöt prédikál. Nemcsak azt mondja, hogy az ország felépítéséhez belső összetartás is szükséges. Túlmegy ezen: az ország felépülését Istentől jövő ajándéknak mondja. Mindenekelőtt Istennek kell engedelmeskedni. Az áldás nem marad el, Mt 6:33.

Ésa. 58,13–14. A negyedik versszak. Hasonlít az előzőkhöz formai tekintetben: itt is feltételes üdvígérettel van dolgunk. De különbségek is vannak. Az előzőkben, a régi próféták nyomdokain járva, a hétköznapok istentiszteletéről, a közélet és a magánélet tisztaságáról, a szeretet és irgalmasság gyakorlásáról volt szó, mint egyetemes emberi kötelességről. Itt pedig a szombat megtartása áll előttünk. Igaz, hogy a fogság előtt is ismerte Izráel a szombatot, mégis a fogságban és a fogság után vált a szombat a zsidóság egyik legfőbb szokásává, ami a többi népektől megkülönböztette őket. Sőt a vallásos életnek is ez lett a fokmérője, nélkülözhetetlen kelléke. Megfigyelhetjük, hogy a szombat itt nem pihenőnap elsősorban. Nem az ember pihenéséért vagy kedvteléséért van, hanem szent nap (az Úr „szentje”, 13. v.). Mégis, magasabb fokon, az embernek is „gyönyörűsége” lehet benne. Világosan szemben állnak itt egymással a földi-emberi kedvtelések és az „Úrban” nyerhető öröm, Zsolt 16:11; Fil 4:4. Aki lemond kedvteléséről és hasznáról a nyugalom napján (utai cselekvéséről, 13. v.), sőt óvakodik a gonosz beszédtől, a rágalmazástól és embertársai megvetésétől, azt az Úr a „föld magaslatain járatja”. A kifejezés eredetileg a theofániához tartozott: az óriásként elképzelt Isten a hegycsúcsokon lépkedve siet népe segítségére. Már az exodus-tradíció a népre vonatkoztatta ezt, Deut 32:13; 33:29. Itt a szombatot megtartó gyülekezetnek szól az ígéret: Isten nem engedi „mélységekbe” gyülekezetét, óvja és vezérli, zavartalanul és boldogan élhetnek Kánaán földjén, „Jákób örökségében”.

Ésa. LIX. RÉSZ Ésa. 59,1–21. Az üdvösség eljövetele késik.

Ezt a fejezetet prófétai liturgiának tarthatjuk. A háttérben a fogság utáni gyülekezet istentisztelete áll. Itt hangzik el a nép panasza és az Úr válasza (1–3. v.), a prófétai feddés (4–8.), a nép bűnbánati imádsága (9–15a.) és az Úr megjelenésének ígérete (epifánia, 15b.20–21.). Meg kell azonban jegyezni, hogy a régi műfajok és idézetek több helyen is átértelmezve, más összefüggésben fordulnak elő. 1–3. Ezeknek a verseknek a hátterében az a nemzeti panaszének áll, mellyel a fogság után vádolta Izráel az Urat: megrövidült a karja, nincs már hatalma, Num 11:23; Ézs 50:2 és „nehéz a füle”, nem hallja népe könyörgését. A vádat visszafordítja a próféta: a nép bűne az oka annak, hogy nem jött még el az üdvösség ideje. A bűn a válaszfal Isten és a nép között. A bűnről Ézs 1:15 szavaival szól a próféta. A 4–8. vers prófétai feddőbeszéd, a nép bűneinek a felsorolása. Itt főleg a zsoltárokból és a bölcsességirodalomból vett idézetekkel találkozunk. Hasonló bűnlistát olvashatunk Róm 3:10–18-ban is. A qárá’ besém kifejezés itt törvénybe idézést jelent (42:6 más értelmű!). A vers a zsoltárok nyelvét használja: Zsolt 7:15; 14:3.4; 144:8.11. De a bölcsességirodalom hatása is észrevehető: Péld 1:16; 16:17. Itt van szó arról, hogy aki gonosz „úton” jár, nem jut „békességre”, hanem veszedelembe kerül és másokat is bajba dönt. A gyülekezeten belül élő gonoszok az egész gyülekezet életét veszélyeztetik! Tritoésaiás a régi próféták feddőbeszédeihez hasonlóan a jogrend megrontásával vádolja népe gonosz vezetőit, Ézs 1:17; 5:7.8; 10:1.2; Jer 22:3; Ám 2:6–8. Itt újból azt látjuk, hogy a szakadék Izráelen belül van. Izráel kegyesei állnak szemben Izráel bűnös vezetőivel. 9–15a. Itt két kisebb egységet különböztethetünk meg: a 9–11 és a 12–15a verseket. A perikopa azt mutatja, hogy a gyülekezet megértette és elfogadta a prófétai feddőbeszédet. A fogság utáni kor sok-sok csalódása és nyomorúsága a nép bűne miatt van! Ezért várnak hiába az üdvösség idejének az eljövetelére, Jer 14:19; ezért „tántorognak”, JSir 4:14; ezért hasonlítanak a halottakhoz, akik „sötétben ülnek” (így olvasható a 10. v. nehéz bá’asmanním szava: vannéséb bahasékím). Hiába zúgolódnak (morognak, mint a medvék) és panaszkodnak (nyögnek, mint a galambok). – A szakasz kulcsszava a ráhaq gyök: „távol van” (perfectum) a törvény és a szabadulás, 9.11. v. A mispát, cedáqáh, ’ór és jesúcáh szavak itt az üdvösséget jelentik.

A nép bűneként a 12–15a versek itt is a jogrend megromlását említik, a deuteronomiumi szóhasználat szerint. Itt már jogi értelemben áll a mispát és a cedáqáh szó. A városok kapujánál levő tereken, ahol a közügyeket intézték, nem a törvény érvényesült, nem a becsület és hűség diadalmaskodott, hanem a hazugság és az erőszak. Ez nagymértékben elcsüggesztette a híveket. Hiszen hátrányba jutott, „zsákmányul esett”, aki távol tartotta magát a gonoszságtól. De nemcsak a híveket sértette mindez, hanem mindenekfelett Istent, a jog és igazság őrét. 15b–21. Isten nem nézi mindezt tétlenül. Látja – és megjelenik! Megjelenése az igazaknak „megváltást” hoz, a gonoszoknak pedig elsöprő ítéletet 19b, Mt 7:25.27. A theofánia válasz a nép panaszára és bűnbánatára, műfaj szempontjából a nemzeti panaszének egyik része. A perikopa jövendölés, a perfectumok prófétai perfectumok. Deuteroésaiás még a bálványokról

mondta, hogy azok nem segítettek Istennek sem a teremtésben 44:24; sem a „megváltásban”, népe szabadításában 41:28. Isten egyedül vitte véghez mindezt. Itt már eschatologiai értelemben mondja a 16. vers, hogy az üdvösség megvalósításához egyedül Isten ereje elég. A „közbenjáró” 53:12-ben a bűnösökért imádkozó és szenvedő szolga, itt pedig azt jelenti a szó, hogy nem lép fel senki a társadalom romlottsága ellen. A 17. vers úgy ábrázolja az Urat, mint harcost, 42:13; 52:10. Fegyverzete az eschatologikus „igazság” és „szabadítás”, cedáqáh és jesúcáh, az üdvösség, Ézs 11:5; 61:10; Ef 6:13–17; 1Thessz 5:8. De fegyvere a bosszúállás és a féltékenység is. Megjelenése az egész embervilágnak szól. Az ítéletet az emberek cselekedetei szerint gyakorolja, Zsolt 62:13; Jer 25:14; Hós 12:3; Róm 2:6–11. Nem Izráel és a pogányok között húzódik a választóvonal (Izráelnek üdvösség, a pogányoknak ítélet), hanem „megtértek” és „gonoszok” között, 20. v. Tehát Izráelen is végighúzódik ez a vonal! Lesznek Izráelben is olyanok, akiket elsodor az áradat, 19. v., de a többi népek között is lesznek olyanok, akik meglátják Isten dicsőségét (a 19. vers elején sok kézirat vejir’u-t olvas: „meglátják”).

A LXX-ban a 20. vers így található: „És eljön Sionból a megváltó, és elveszi a bűnt Jákóbból”. Ennek alapján idézi ezt a verset Róm 11:26. A megváltó itt már Jézus Krisztust jelenti. A 21. vers töredék. Forma szerint prófétai elhívatást tartalmaz. Mégis a vers második fele, amely az igét és a Lelket az utódoknak ígéri, arra mutat, hogy az ígéret az egész népre vonatkozik. Az üdvösség ideje a Lélek kitöltésének az ideje lesz, Jóel 3:1.2; az új szövetség ideje, Jer 31:31–34; Ez 36:26.27.