Ézsaiás. XLV. RÉSZ Ésa. 45,1–8. Kyrost az Úr teszi diadalmassá.

Formai tekintetben királynak szóló üdvjövendöléssel van dolgunk. Trónralépés alkalmával szokás volt a királynak diadalt jövendölni. A Bibliában Zsolt 2 és 110 hasonló. Néhány formai hasonlóságot az ún. Kyros-cilinder is tartalmaz (ez 538 utáni). Ebben azt olvashatjuk, hogy Marduk világuralomra hívta el Kyrost, nevén szólította és kézen fogta. A dokumentum második felében Kyros maga mondja el, hogy Babilónia elfoglalása után sok népet hazaengedett és templomaikat helyreállíttatta. A hasonlóság nem közvetlen irodalmi függés miatt van, hanem onnan ered, hogy Deuteroésaiás is az ókori keleti „udvari stílusból” merít. Így tehát az inthronizációs rítusokból ismert mondatok és kifejezések itt csak másodlagos értelemben érvényesek. Hiszen nem is maga Kyros hallja a neki szóló elhívási orákulumot, hanem – a fogság népe. Ennek kell tudomásul vennie, hogy Kyros az Úr „felkentje”, nem a szó újszövetségi értelmében ugyan (mésíah = Krisztus), hanem csak úgy, ahogyan az Ószövetség a földi uralkodókat felkenteknek nevezi: 1Sám 24:7; Zsolt 2:2. Kyros tehát az Úr megbízottja. Megbízatása tisztán s kizárólag politikai. Azért „fogta kézen” és vezérli őt az Úr, hogy egyik győzelmet a másik után arassa. A királyok erőtlenné, tehetetlenné válnak Kyrosszal szemben. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy a királyok derekán megoldódik az öv. (A kifejezésnek inkább az ellentéte gyakori: a derék „felövezése”, az erő összeszedése, harcra vagy munkára készülés értelmében, 1Sám 2:4; Jer 1:17). A zárak és ajtók megnyitása célzás Bábel híres száz érckapujára. A gazdag hadizsákmány pedig Kyrosnak Krősus felett aratott győzelmére vonatkozik. De Babilónia kincsei is az övéi lettek, Jer 50:37; 51:13. Mindezzel a fogság előtt élt nagy próféták nyomdokain jár Deuteroésaiás. Hiszen az első Ésaiás is Istent tartotta a történelem és a népek Urának, aki Asszíriával is szabadon rendelkezik. Sőt Jeremiás az Úr „szolgájának” mondja Nebukadneccárt, 27:6–7. Kyrost nem azért kente fel az Úr, mintha ő az Úr híve lett volna. Deuteroésaiás pogánynak tekinti Kyrost, olyannak, aki nincs személyes kapcsolatban az Úrral. Mégis elhívja, felövezi az Úr, „noha nem ismertél”, 4–5. v. Más kérdés, hogy a győzelmek után Kyros hitt-e Izráel Istene erejében. Sajnos a 3. vers „tudd meg” szava kiesik a versmértékből, túl sokat nem lehet építeni rá. Annyi bizonyos, hogy Kyros győzelmei után is Marduk hívének vallotta magát. Másrészt bizonyára hitt Izráel Istene létezésében is. A szövegből az derül ki, hogy Isten Kyrosszal is meg akarja ismertetni magát.

Az elhívás célja túlmutat Kyroson. Egyrészt Izráel, Isten választott „szolgája” a cél, másrészt az embervilág „napkelettől napnyugatig”. Mindenkinek meg kell tudnia, milyen hatalmas az Úr. Jellegzetes deuteroésaiási párhuzammal és fokozással van itt dolgunk. Egyúttal el kell dőlnie annak a hatalmas pernek is, amely Isten és a bálványok közt folyik, 5. v. Igen merész módon nemcsak a babiloni istenekkel szemben folytat harcot a próféta, hanem a perzsa (!) dualizmussal szemben is. Az abszolút monotheizmus értelmében azt tanítja, hogy Isten „sötétséget és világosságot alkotott”. Ez túlmegy a teremtés és a bűneset történetén, amely szól ugyan arról, hogy Isten világosságot alkotott, de a sötétséget előfeltételezi. A vers második fele nem annyira a jó és rossz princípiumának a teremtéséről szól, mint inkább a „békességről” és a „bajról”, jó és rossz sorsról, arról, hogy a nyomorúságot is Isten adja. De nem a baj az Isten utolsó szava. A fogság nyomorúsága után boldog időt hoz népére. Parancsot ad az égnek és a földnek, hogy igazságot és szabadulást teremjenek, Zsolt 85:12; Hós 2:21–24. A Kyrosról szóló összefüggő jövendölésben (44:24–45:8) a himnusz (sőt babiloni mintára: Istennek önmagáról mondott dicsérete), a vita és az elhívási, illetve trónralépési orákulum elemeit találhatjuk meg. Mindezek a kultuszban kapott korábbi szerepüktől eltávolodva, elvonatkoztatva jelennek meg itt. Az üzenet szétfeszíti a régi formákat. A tartalom azonban nem változik. Deuteroésaiás a legnemesebb prófétai hagyományokra épít. Így mutat előre – a főpróféta, a király – Krisztus felé.

Ésa. 45,9–13. Vétek perlekedni a szabadító Istennel. A „jajok” a próféták ajkán a nép bűneit ostorozó ún. „dorgálásokat” (Scheltwort) vezették be, Ézs 5:8kk., Mt 23:13kk. Itt a bölcsességirodalom stílusában írt három hasonlat bevezetésére szolgál. A hasonlatok eredetileg a kételkedő, sorsa miatt zúgolódó ember magatartását mutatják. A fazekas és az agyag hasonlata a Bibliában gyakori, Ézs 29:16; Jer 18:1kk., Róm 9:20., 21. Azt fejezi ki, hogy az ember Isten kezében van, felesleges lázadoznia ellene. – A szobor és a szobrász hasonlata az olyan emberről szól, aki Isten bölcsességét vonja kétségbe: nem jó, amit alkotott! (A 9. vers vége más változatban is ránk maradt: „és amit csinált: nincsenek kezeid”, ti. az alkotónak; és „nem a te kezed csinálmánya vagyok”.) – A gyermeknek szülei ellen (suffixum nélkül is saját szüleit kell értenünk, Jn 2:4) lázadó szavai pedig, amelyekben saját születését hányja szemükre (éppen úgy imperfectum, mint Jób 3:3), egészen abszurd magatartást tükröznek: olyat, amellyel az ember egyszerre vét a szülők ellen és önmaga ellen, az élet ellen, hiszen értelmetlennek tartja azt. Ezek a látszólag távol álló hasonlatok nem véletlenül kerültek ide. Részei annak a vitának, amelyben Deuteroésaiás áll népével. A fogság népe elcsüggedt és perlekedni kezdett Istennel. Úgy látta, Isten elhibázta a történelem irányítását, hiszen népe fogságra jutott. Így a nép élete céltalanná és reménytelenné vált.

A próféta, mint Isten követe, Isten nevében felel a csüggedőknek: a teremtő Isten a történelem Ura, a jövendő Ura is. Kételkedés helyett jobban tenné a nép, ha Istenét „kérdezné”. Ő felelne! Felelete az, hogy Ő Atya, aki törődik gyermekeivel. S miközben a nép kételkedik és zúgolódik – főleg az ellen, hogy Kyrost, a nemzsidót választotta eszközéül az Úr –, Isten csendben készíti a szabadítást. Isten egyengeti Kyros útját, mert Ő fogja Isten népét szabadon bocsátani. Ingyen fogja ezt megtenni. Nem kell ajándék, nem kell megvesztegetés. A fogság népe először azon botránkozott meg, hogy fogságba került, legyőzték a pogányok. Azután azon, hogy Isten pogány uralkodó által akarja őket megszabadítani. Később megbotránkoztak a Dávid házából származó Messiáson is. A szőlőmunkások az Úr jóságán is megbotránkoznak, Mt 20:1–16. Ésa. 45,14–25. Az Izráel szabadulása utáni események.
Három összefüggő perikopa van itt: 14–17, 18–19 és 20–25. Mindháromban a Kyros győzelmei utáni időkhöz fűződő prófétai váradalommal van dolgunk.

14–17. Már 43:3 együtt említi Egyiptomot, Ethiópiát és Szábát. Ezeket az országokat kapja Kyros kárpótlásul és jutalmul Izráel szabadon engedéséért. Kyros bilincsbe verve fogja hazavinni az egyiptomi hadifoglyokat. Még a legyőzöttek is fel fogják ismerni, hogy Izráel Istene az egyetlen igaz Isten. Jeruzsálem a világ vallásos központjává válik. Nem Izráel politikai világuralmáról van szó itt. Izráel nem is vesz részt Egyiptom legyőzésében, csak „megszabadul”, 17. v. De „örök szabadulással” szabadul meg. Ez az „elrejtőzködő” Isten titka, mint „szabadító” megmutatja hatalmát. A 18–19. vers önálló bevezetés után először a himnuszok stílusában magasztalja a mindenséget teremtő Istent, majd a rom-ország újjáépülését ígéri. Nem csupán általános jellegű megállapítás az, hogy Isten az ember lakóhelyének szánta a földet, hanem a kontextus alapján Palesztinára vonatkozó kijelentésnek tekinthetjük. A chaoshoz, tóhu-hoz hasonlítja a próféta az ország állapotát. Olyan puszta az ország, amilyen a világ volt Isten teremtő munkájának kezdetén. Itt Deuteroésaiás és a későbbi Papi irat közös forrásból merít. – Isten azonban azt akarja, hogy újra népe lakjék ott. Ezt az akaratát éppen úgy kijelenti népének, mint ahogyan a korábbi próféták által szólt. Deuteroésaiás a régi próféták utódjának tartja magát. Amilyen igaz volt az ő szavuk, éppen olyan igaz az is, amit most mond Isten. Ennek az is a bizonyítéka, hogy a próféták nyíltan szóltak: templomban, utcán, ünnepeken. Ezzel szemben a bálványok papjai „sötétben” szólnak, rejtett orákulumokban. Az mond igazat, aki nyíltan mer szólni, Mt 26:55; Jn 3:20.21; ApCsel 26:26.

A 20–25. versekben új perbeszéddel van dolgunk. Jogi szakkifejezésekkel szólítja fel a „népek menekültjeit” az Úr, hogy közeledjenek ítélőszékéhez és terjesszék elő védekezésüket. A „menekültek” itt elsősorban Babilónia népei, azok, akik megmaradnak az ítélet után. Sőt a világ összes népeinek a maradékára gondolhatunk, hiszen a jövendölés eschatológiai jellegű. A perben Isten marad felül. Kiderül, hogy a bálványok nem tudnak szabadulást adni. Mégsem ítélettel végződik a bírósági eljárás, hanem – megbocsátással! Már a 20. vers is erre mutat: a tudatlanságból elkövetett bűnök ui. bocsánatot nyerhetnek, Lk 23:34; ApCsel 17:30. Isten nem legyőzni, hanem meggyőzni akarja a népeket. Azt akarja, hogy a népek hozzá „forduljanak”, rá „esküdjenek”, benne bízzanak, őt ismerjék el Uruknak, és megszabaduljanak, 22. v. Azt akarja, hogy önként hajtsanak előtte térdet és tegyenek hitvallást róla. A 24–25. vers egy ilyen hitvallás szavait tartalmazza. Isten is „megesküszik” arra, hogy a hozzátérő embert valóban üdvözíti. Mivel nagyobbra nem esküdhet, önmagára esküszik, Gen 22:16; Ex 32:13; Zsid 6:13. Ez az univerzális üdvígéret valóban az „elrejtőzködő” Isten titka, az ószövetségi kijelentés egyik csúcspontja. A prófétai váradalom beteljesedését az Újszövetség Krisztusban látja, Róm 14:11; 1Kor 15:24–28; Fil 2:9–11. A keresztyén egyház számára is reménység e népek megtérése. Ennek a reménységnek a beteljesedését a hívek nem tétlenül várják, hanem ezért imádkoznak és dolgoznak.

Ésa. XLVI. RÉSZ Ésa. 46,1–4. A bálványok megbuknak, Isten megsegít.

Az első két versben jövendöléssel van dolgunk. A próféta lélekben már látja Babilónia bukását. Prófétai perfectumokkal fejezi ki azt, hogy a birodalom istenei együtt buknak meg híveikkel. Bél a hajdani főisten, akit az istenek atyjának tartottak. Tisztelete később egybeolvadt Marduk tiszteletével. Nébót Marduk fiának gondolták. A jövendölés arról szól, hogy a győztes ellenség elől teherhordó állatokon viszik a hívek az istenszobrokat, de nem sikerül őket megmenteni. A nagy súly alatt roskadozó állatokat utolérik, az istenszobrokat zsákmányul ejtik. A zsákmányolt istenszobrok ősi szokás szerint a győztes templomába kerülnek. Kiáltó ellentétben a teherré vált, tehetetlen bálványokkal, az élő Isten „hordozza” népét. Az egyén életéből vett szavakkal: „születésétől megőszüléséig” tart Isten hűsége. A nép életében ez azt jelenti, hogy Isten a babiloni fogságból is tud szabadulást adni. Ő nem bukott meg akkor, amikor népe fogságba került. Neki nincs szobra, ő nem került ember kezébe! A második parancsolatnak ilyen értelme is van! Az, hogy Isten „hordozza” népét, az édesapa magatartására mutat: ő karjára veszi fiát, ezzel jogi szempontból a magáénak ismeri el és gondoskodó szeretetébe fogadja. Isten, mint Atya, nem lesz hűtlen azokhoz, akiket fiaivá fogadott: a jövőben is gondjukat viseli, mint a múltban, Ex 19:4; Num 11:12; Deut 1:31; 32:11; Ézs 40:11; 63:9. De a „hordozás” szónak mélyebb értelme is van. Isten a bűnt is „elhordozza”, megbocsátja, Lev 10:17; Zsolt 32:5; 85:3; Ézs 2:9; 33:24. A szenvedő szolga által történik meg ez 53:4–6; az Isten Báránya veszi magára a világ bűneit, Jn 1:29.

Ésa. 46,5–8. A bálványimádás lázadás Isten ellen. Ez a rövid szakasz, 41:7-hez és 44:9–20-hoz hasonlóan, a bálványkészítésről szól. A bevezető kérdés a vita stílusában Isten egyetlenségét bizonyítja. A bálványszobor fából készül, de arannyal vagy ezüsttel vonják be. Nem tudja változtatni helyét, nem tud válaszolni, imádságot meghallgatni, nem tud szabadulást adni: tehetetlen. A versek valószínűleg későbbiek Deuteroésaiásnál. Úgy látszik, a bálványimádás a fogság után is kísértés volt. Sajnos nem ismerjük az ’ásas gyök pontos jelentését. Ha az ’és = tűz szóból ered, jelentése: égessen benneteket, bánjátok meg. Ha az ’is = férfi szóból származik, jelentése: embereljétek meg magatokat. Az első jelentés valószínűbb, mert a pósecim „lázadók” szó nem egyszerűen csüggedésre, hanem ellenszegülésre utal. De Isten akkor is vigasztal, amikor dorgál (Volz). Ésa. 46,9–13. Isten vitája népével. Itt nem a bálványokkal vagy a pogányokkal, hanem saját népével száll vitába az Úr. Őket emlékezteti a múltra. A történelem, a tapasztalat Isten egyetlenségét bizonyítja. A kijelentés is Isten hatalmát mutatja, 41:22–23; 44:7; 45:21. Isten beteljesíti legújabb jövendölését is: „elhívja” Kyrost, aki a ragadozó madár gyorsaságával hódítja meg Babilóniát. Isten „terve embere”, végrehajtója. De a nép még nem tudja ezt: konok a szíve, távol vannak az „igazságtól”. Az „igazság” szó gazdag jelentésű, Deuteroésaiás igehirdetésének egyik kulcsszava. Itt azt jelenti, hogy a nép nem hisz a szabadulásban, nem fogadja el Kyrost, mint Isten „megbízottját”, de – és a következő mondatban megint ugyanaz az „igazság” szó áll – Isten a maga igazságát közelivé tette. Isten részéről készen van az „igazság”. Ő azt akarja, hogy népe szíve is készen legyen. Arra tanítja népét a próféta, az eschatologikus Sion-tradícióra támaszkodva, hogy hamar eljön a megváltás ideje. Ez a „hamar” az őskeresztyén gyülekezet eschatologikus reménységére is jellemző.

Ésa. XLVII. RÉSZ Ésa. 47,1–15. Babilónia bukása elkerülhetetlen.

Ez a fejezet művészi szépségű költemény. Babilónia bukásáról szól. Hasonló hozzá Ézs 13–14; Jer 50–51 is. Nem gúnydallal van dolgunk: a próféta nagyon is komolyan veszi Babilóniát, mint Isten eszközét. Inkább prófétai igehirdetésnek tekinthetjük ezt a fejezetet. A költemény nagy szemléletességgel és változatos eszközökkel: megszemélyesítéssel, kontrasztokkal, drámai megszólításokkal, imperativusokkal, egyben prófétai bátorsággal és éleslátással megírt, valódi jövendölés. Öt versszakból áll.

1–4. Az első versszak. Babilóniát, megszemélyesítve, nőalaknak ábrázolja. Szűznek azért mondja, mert még nem érte háborús pusztítás. Még úrnő, aki luxushoz szokott. De hamarosan le kell szállnia trónjáról, le kell vetnie a fátylát és uszályát, s a földön ülve kell hajtania a kézimalmot, mint rabnők tették, Ex 11:5. Nem ül többé luxushajóba, 43:14; hanem mezítláb gázol át a folyókon, 43:2.

Mindez a Seregek Urától jövő büntetés. Kérlelhetetlen az Úr. De nemcsak bosszút állni akar az Úr. A bosszúállás Izráel „megváltását” szolgálja, 41:14. A Babilóniát utolérő ítélet örömüzenet a foglyoknak. 5–7. A második versszak. Isten haragjának az okát mondja el. Babilónia embertelen volt, nem gyakorolt iragalmasságot, 49:25–26; 51:13.17; Ám 1:11; Mik 6:8; Mt 9:13; Jak 2:13. Különösen súlyos bűnnek számított az öregekkel szemben elkövetett kegyetlenség, Lev 19:32; Deut 28:50; JSir 5:12. Biblián kívüli dokumentumok is tanúsítják, hogy Babilóniában a foglyokkal hatalmas kőtömböket cipeltettek és hajcsárok kínozták őket. Igaz ugyan, hogy Isten maga szolgáltatta ki népét Babilóniának, de Babilónia túllépte hatáskörét. Deuteroésaiás itt prófétai tradíciók alapján áll, Ézs 10:5–19; Jer 12:7. Azonban a próféta nem öntudatlan eszköznek tartja Babilóniát, hanem látja felelősségét. Nem lett volna szabad Babilóniának elbizakodnia, hatalmát öröknek képzelnie. Meg kellett volna gondolnia, hogy az ő uralmának is vége lesz, hiszen nincs örök földi birodalom, csak Isten uralkodik örökké. 8–9. A harmadik versszak – az előző versszakban említett embertelenségen túl – az Isten ellen való lázadásban és gőgben látja Babilónia bűnét. Babilónia kimondta azt, amit csak Isten mondhat ki: „Csak én vagyok, kívülem nincs több!” 45:14.21; 46:9. Itt, Ézs 14:14-hez hasonlóan, Istent éri támadás. Az önistenítést Isten nem tűri el. Hirtelen, váratlanul közbelép. Nem menti meg Babilóniát nagy hadereje sem. Hiába bizakodott abban, hogy nem lesz „gyermektelen”, nem pusztulnak el fiai háborúban, és nem lesz „özvegy”, nem lesz magányos a népek között. Isten erősebb a legnagyobb haderőnél is, Jel 18:7–8.

10–12. A negyedik versszak Babilónia ősi bűnét: a varázslást említi. „Ifjúságától fogva” foglalkozott ezzel Babilónia. A varázslásnak, jövendölésnek és mágiának fejlett technikáját, „tudományát” tárják elénk a fennmaradt írásos emlékek. A varázslás a démonok haragjának kiengesztelésére, ártó hatásuk elhárítására, a démonok „elijesztésére” szolgált, 12. v. A vallásuk nagy része védekezés volt. De Isten ellen nem segít a varázslás sem, Num 23:23. Haragja utoléri azokat, akik ellene lázadnak és nem számolnak hatalmával, 10. v.

13–15. Az ötödik versszak a híres babilóniai csillagászatot is bűnnek mondja. Az ókorban ugyanis nem tisztán tudományos érdeklődéssel vizsgálták a csillagok járását, hanem azért, hogy ezen a módon az emberi sors uraivá legyenek. Az eget részekre osztották, s a csillagok járása alapján kalendáriumot készítettek a „jó” és a „rossz” napokról. A jó napokon szerencsével jár az emberek minden vállalkozása, de a rossz napokon nem szabad belefogni semmibe, mert úgyis rosszul végződik. Az ítélő Istennel szemben azonban ez sem segít, rajta ilyen módon nem lehet úrrá lenni. Hiszen a csillagok az ő teremtményei, hadvezérként parancsot ad nekik, 40:26! A csillagok nem önálló sorshatalmak. A bibliai teremtéstörténetnek is ez az egyik üzenete. – Az ítéletet súlyosbítja az is, hogy Babilóniát az emberek is cserbenhagyják bajában. Pars pro toto a kereskedőket említi a próféta. Mihelyt az érdekük nem köti őket Babilóniához, menekülnek, csak magukkal gondolnak. Az öt versszak Babilónia bukásának először a célját, majd az okát mondja meg. A cél Isten népe „megváltása” (első versszak). Az ok az embertelenség (második versszak), égretörő hybris (harmadik versszak), varázslás (negyedik versszak), csillagjóslás (ötödik versszak). Mindez eredménytelen, Isten őrködik az emberiesség törvénye fölött, nem tűri a hybrist és nem fogad el emberi engesztelést („nem vagy képes a kapperáh-ra”, 11. v.). Bár itt az engesztelés közelebbről a csapás elhárítására vonatkozik, tágabb értelemben gondolni kell arra is, hogy az engesztelésnek Isten az alanya, a kegyelem Isten műve.

Ésa. XLVIII. RÉSZ Ésa. 48,1–11. A meg nem érdemelt kegyelem.

Ennek a perikopának a megértésénél abból indulhatunk ki, hogy a „régiek” Izráelnek a babiloni fogságig tartó történelmét és a korábbi próféták beszédeit jelentik, az „újak” pedig arra a szabadulásra vonatkoznak, amit a fogságban hirdet a próféta (von Rad). Az első tizenkét vers jól készíti elő a fejezet második felének az üzenetét: Jön Kyros! (Westermann). Ez az örömüzenet nem áll ellentétben Izráel bűnének az említésével, 40:2; 42:18–25. Hiszen a fogságban „böjtöltek”, bűnbánati istentiszteleteket is tartottak, Zak 7:5–6. Ilyen alkalomból hangozhatott el a próféta szava (Volz). Az 1–2. vers a kultuszhoz tartozó kifejezéseket tartalmaz. Ilyenek: az Úr nevére esküdni, Deut 6:13; 10:20; Jer 4:2; 12:16; és az Ő nevét „emlegetni”. Az utóbbi a nemzeti panaszénekekben történt: azért emlegették Isten nagy tetteit, melyeket a múltban vitt véghez, mert azt remélték, hogy a jelenben is hasonlókat fog tenni. De a fogság népe „nem híven és igazán” hivatkozik Istenére, őseire és Jeruzsálemre – mondja a próféta Ézs 29:13 nyomán.

A következő versekben Deuteroésaiás jellegzetes érvelését láthatjuk: Isten hatalmát és egyetlenségét az bizonyítja, hogy előre megmondja, mi fog történni. Így volt ez a fogság előtt is, amikor még sokszor bálványt imádott a nép, Jer 44. Deuteroésaiás itt is prófétai tradíciókra támaszkodik. Különösen erős az ezékieli hatás. Ő mondta keménynyakúnak és kemény homlokúnak Izráelt, Ez 2:4–8; 3:7.9; 5:7; deuteronomiumi tanítás alapján Deut 9:6.27.28. Itt már azt a gondolatot is megtaláljuk, amit a 9–11. vers mond ki: Isten nem a nép érdeméért adta az egyiptomi szabadítást, hanem saját dicsőségéért: ne gondolják a népek, hogy nem tudta megmenteni népét, Num 14:16. A nép bűnének a megrajzolásában megint ezékieli gondolatokat summáz a próféta: a nép „az anyaméhtől fogva bűnös” volt, 8. v., Ez 16; 20; 23. Ezért vetette Isten a babiloni fogság „kohójába”. Ez a kifejezés az exodus-tradícióból való, Deut 4:20; 1Kir 8:51; Jer 11:4.

Azonban a próféta nemcsak a különböző tradíciókból vett mozaikokat rak egymás mellé. Továbbmegy. A „kohó”-ba kerülésnek nemcsak okát mondja meg, hanem a célját is: Isten meg akarja tisztítani népét, „mint az ezüstöt” (korrekció: kemó käszäf, 10. v.). Ezzel is nagyobb lesz dicsősége, éppen úgy, mint a csodálatos új exodusszal. Hasonló bűnbánatot találunk az atyák vétke miatt a fogság utáni időkben is, Ezsd 9; Neh 9; Dán 9. Ezen a nyomon jár Jézus is, Mt 23:30–35; Lk 3:8. Sőt Jézus, Deuteroésaiáshoz hasonlóan, összeköti az Isten országáról szóló örömüzenetet a megtérés parancsával, Mt 4:17.

Ésa. 48,12–22. Eljött a szabadulás ideje. A 12–16. versekben a babiloni himnuszok mintájára „én-stílusban” szólítja meg népét az Isten. Ő az első és utolsó 41:4; 44:6; a világ teremtője Gen 1:2–2:4; a csillagok ura Zsolt 147:15–18; Ézs 40:26 és a történelem ura. Isten szava vita formájában hangzik el. Így akarja népét bátorítani, bizalmukat felébreszteni. Közben a bálványokkal is perel: közülük (nem kell korrekció!) senki sem jelentette meg előre a jövendőt. Ez a differentia specifica (von Rad) Isten és a bálványok között. Isten, aki kezdettől fogva világosan beszélt prófétái által, 45:19; most Kyrost hívta el, akit „szeret”, 14. v. A kifejezés az ókori kelet udvari stílusából való: az uralkodó Isten „barátja”. Párhuzamos ez a „felkent” 45:1; „pásztorom” 44:28; „tanácsom végrehajtója”, 46:11; kifejezésekkel. Mivel a történelem Ura „hívta el” Kyrost, eredményes lesz „útja”.

A 16. vers vége a 61:1-re emlékeztető töredék. A „lelkét” szó után hiányzik valami. Magában véve akár Deuteroésaiás önvallomásának, akár az Ebed-Jahve-énekek töredékének is tekinthető. A 17–19. vers első pillanatra nem látszik a kontextusba illőnek. Olyan ez az intő, tanító perikopa, mintha megszakítaná az örömüzenet hirdetését. Westermann azonban rámutatott arra, hogy a 81. zsoltár szerkezete is hasonló: az üdvígéret után intelem következik. Ebből nagy valószínűséggel következtethető, hogy Deuteroésaiás is istentiszteleti alkalmakon szólt a fogság népéhez. A nép csüggedten kérdezte a fogságban: Hol marad az Ábrahámnak szóló ígéretek beteljesedése?, Gen 22:17. Hiszen mi „kivágattunk” az Úr „színe elől”, Jeruzsálemből 19b! A felelet, 43:22–28-hoz és 48:1–11-hez hasonlóan az, hogy Izráel eljátszotta az ígéreteket! Isten, mint Izráel tanítója, megmagyarázza népének a múltat: Izráel engedetlen volt. De Isten, mint tanító, Zsolt 32:8; 139:24; nemcsak feddeni akar, hanem a jövendőt is megmutatja. Hiszen az az „út”, amin a múltban kellett volna járnia a népnek, a jövendőben is jó és hasznos út marad. A „megváltó” Isten, aki kiszabadítja népét a fogságból, engedelmességet kíván. Az engedelmeseknek „békességet” ad: mindent bőven megad, amire szükségük van, Zsolt 81:14–17; Ézs 11:9; Ám 5:24. Deuteroésaiás prófétai perfectumokkal fejezi ki azt, ami szemmel még nem látható (21. v.). Annyira bizonyos a szabadulás, hogy már lehet ujjongani, lehet hirdetni, már az egész világ is tudomásul veheti, Jer 50:8; 51:6; Jel 18:4. A második exodust az első exodus mintájára rajzolja meg a próféta, Ex 17:6; Num 20:11; Ézs 41:18; 43:19.20.

A 22. vers, 57:21-hez hasonlóan, későbbi. Formája szerint az egyéni panaszénekekhez tartozik. Tartalmi szempontból jól summázza a fejezet mondanivalóját: bár a kegyelemnek nincs ára, de újabb bűnökkel el is lehet játszani.

Ésa. XLIX. RÉSZ Ésa. 49,1–6. Második Ebed-Jahve-ének: Az Úr többre bízza szolgáját.

Az Úr szolgája számol itt be a saját prófétai elhívásáról. Ez az elhívás nemcsak Izráelre tartozik, hanem a népek összességére, még a legtávolabb élőkre, a szigetekre is. Jer 1:5-höz hasonlóan, a régi próféták öntudatával mondja el, hogy Isten az „anyaméhtől fogva” hívta el őt. Prófétai működése nem emberi elhatározáson alapul. Munkája az igehirdetés. Az Igét itt támadó fegyverekhez hasonlítja. A kard az ige mindent átható erejét jelenti, Jer 23:29; Ef 6:17; Zsid 4:12; Jel 1:16; a nyíl pedig az ige messzeható erejét. De szolgálata végzése közben oltalmazza is prófétáját az Úr: elrejti keze árnyékába. A 4. vers elmondja, hogy a szolga már munkálkodott Izráelben, de nem fogadták el igehirdetését. A visszautasítás fájdalmában azonban nem szakadt meg kapcsolata az Úrral. Hiszi, hogy Ura megjutalmazza. Erre a bizakodásra azzal felel az Úr, hogy még többre bízza szolgáját. Először azon fáradozott a próféta, hogy az Úrhoz térítse meg a foglyokat, s így készítse elő őket arra, hogy hazájukba is visszatérjenek. A súb ige kétféle alakja „megtérést” és „visszatérést” jelent. De annak ellenére, hogy a foglyok nagy része visszautasította az evangéliumot, Isten üzenete érvényes marad, sőt a többi népekhez is el fog jutni. A kollektív magyarázat itt nagy nehézségekbe ütközik. Ellene mond az egész elhívás egyéni jellege. Ellene mond a versmérték is, melyben az Izráel szó felesleges (az egyik legrégebbi betoldás). Deuteroésaiásnál az Izráel szó mindig csak a Jákób szóval párhuzamosan áll. De Izráel bűnös múltját sem lehetne úgy értékelni, mint ahogyan a 4. vers beszél. Téves dolog azt állítani, hogy a súb ige az 5. versben az egyiptomi szabadításra vonatkozik. A Biblia szerint Egyiptomból „felhozta” (cáláh) Isten a népet. A „visszahozás” és „összegyűjtés” Babilóniából és a diasporából történik. Az Úr szolgájának Izráel helyreállítását célzó munkájáról van itt szó. Mivel Ő ebben hűségesen fáradozott, a többre bízatás távlatait nyitja meg előtte az Úr: az üzenet az egész világra eljut. Isten, az egész világ Ura, minden ember üdvösségét akarja. Ezt azonban már nem Deuteroésaiás és nem is Izráel végezte el. Isten elszéledt gyermekeinek az összegyűjtése Jézus Krisztus feladata, Jn 11:52. Ő éppen a látszólagos sikertelenség által, szenvedése és halála által valósítja meg ezt. De részesül szolgálatában a Benne hívők közössége is, ApCsel 13:46., 47. Itt van a közösségi magyarázat részigazsága. – Azáltal, hogy Isten szolgája elvégzi, ami rábízatott, Isten dicsősége valósul meg, 3. v.

Ésa. 49,7–13. Eljött a kegyelem ideje. Ezt a perikopát tévesen sorolták az Ebed-Jahve-énekek közé, mivel 49:1–6 után következik és a 7. versben előfordul a „szolga” szó. Ezért került bele a 8. versbe 42:6-ból a „nép szövetségévé” kifejezés, amit a szír fordítás – következetesen – még a „pogányok világossága” kifejezéssel is megtold. A két kifejezés magyarázatát lásd 42:6-nál. Izráelt szólítja meg „megváltója” (lásd 41:14-nél). Izráel a fogságot nemcsak nyomorúságnak, hanem szégyennek is érezte: mélyen megvetett és megutált népnek érezte magát. (A szenvedés és a szégyen szoros kapcsolatban áll. Különösen a zsoltárokban olvashatjuk gyakran a „megszégyenül” szót: a kegyesek kérik az Urat, hogy ne essenek szégyenbe, és remélik, hogy ellenségeik: a gonoszok meg fognak szégyenülni.) Itt tehát Izráel panaszát láthatjuk, éppen úgy, mint a 14. versben, 40:27-ben és 45:9–10-ben. A panaszra feleletképpen hangzik a szabadulás ígérete: Eljött a kegyelem ideje, ütött a szabadulás órája, „meghallgattalak”. A sötétségben, fogságban levők, 42:7; szabadok lesznek: mindenütt „legelhetnek”, oázissá válik a puszta, hűs fák árnyéka védi őket a nap hevétől, hiszen maga Isten vezeti őket a pusztán át, 40:11; 41:18. A diaspora-zsidóság is hazatér. (A színím szó nem Kínát jelenti, hanem szevéním-nek olvasandó. Ez Syene, a mai Asszuán, Ez 29:10; 30:6.) Ezt látva leborulnak a népek és képviselőik, a királyok. A hódolat nem Izráelnek szól, hanem a szabadító Istennek. A hódolatba belekapcsolódik az egész teremtett világ. A 8. verset szó szerint idézi 2Kor 6:2. Itt az ige jó értelmezését is megtaláljuk: a kegyelem ideje most van! Már Deuteroésaiás sem a távoli jövőben várta a szabadítást, hanem hamarosan. Az eschaton az Újszövetség tanúsága szerint Krisztussal eljött, Mt 12:28.

Ésa. 49,14–26. Nem feledkezett el Jeruzsálemről az Úr! Három kisebb perikopával találkozunk itt. Közös vonásuk az, hogy mindháromnak a hátterében Izráel panasza áll. A panaszra prófétája által felel az Isten. Segítségét ígéri népének. Mindháromszor felismerhetjük Isten segítségének a célját is. Bizonyára nemcsak a fogság népének a csüggedt közhangulatáról beszélhetünk itt, hanem az istentiszteleti alkalmakon elhangzott ún. panaszénekekről is. 14–20. Izráel Istenre panaszkodik: elhagyta Jeruzsálemet, mint férj a feleségét, JSir 1:1. A panaszra hóseási és jeremiási tradíció alapján felel a próféta: szereti Isten Jeruzsálemet. Szeretete nagyobb, mint a legnagyobb földi szeretet: az édesanya szeretete gyermeke iránt. „Tenyerébe véste” Isten Jeruzsálemet: szüntelenül emlékszik rá, Ex 13:9.16. Hamarosan felépül Jeruzsálem: már sietnek építői (így pontozandó a „fiaid” szó), a babiloni megszálló katonaság pedig kivonul belőle. Így áll helyre Jeruzsálem tisztessége a népek előtt: olyan lesz, mint a felékesített menyasszony. Szinte gorombán fejezi ki a próféta azt, hogy az ország népe elszaporodik: szűk lesz az ország, amely eddig „gyermektelen” volt, s majd mindenkinek össze kell húzódnia, hogy elférjenek, Zak 2:5–9.

21–23. Itt is észrevehető a nép panasza: „gyermektelen és meddő vagyok”. A fogság idején ilyen asszonyhoz hasonlított Jeruzsálem, 54:1–3; JSir 1:5; 5:3. A hazatérés után úgy jár, mint az az asszony, akinek rabnője szült gyermeket, Gen 16. Csodálkozva tekint a megszemélyesített Jeruzsálem a fogságból hazatérőkre. A hazatérésben felhasználja Isten a pogányokat is. Képviselőik, a királyok és fejedelemasszonyok segíteni fogják Izráelt a hazatérésben, „dajkái” lesznek. Eschatologikus Sion-tradícióval van itt dolgunk, mely arról beszél, hogy Jeruzsálembe fognak zarándokolni a népek, Ézs 2:2–4. A fejezet 12. versét is ide sorolják néhányan. A jövendölés Tritoésaiás felé mutat, Ézs 60; bár még nemzeti váradalmak is színezik. Innen származik a 22. vers két kifejezése: „kezét felemeli” és „hadijelvényt tűz ki”, Ézs 5:26. Ez eredetileg harcba hívást jelent. Itt azonban a szabadulás szolgálatában áll: ezért hívja össze Isten a népeket. De nem a nemzet nagysága a fő cél, hanem az, hogy Izráel „megtudja, hogy én vagyok az Úr”. Itt ezékieli nyomokon jár a próféta, 5:13; 6:7.13 stb. A cél tehát Isten dicsősége. Ezt ismerik meg, akik Istenben „reménykednek”. A deuteroésaiási kegyességről joggal el lehet mondani, hogy az a „reménység vallása”, Zsid 10:23. A nemzeti váradalmaktól megtisztult eschatologiai reménység az Újszövetségben jelenik meg. Jézus hirdette, hogy Isten országába „napkeletről és napnyugatról” fognak jönni a népek, Mt 8:11. 24–26. Izráel itt Babilóniára panaszkodik. Úgy gondolja, hogy a tirannusnak (ez itt a gibbór szó jelentése) és az erőszakosnak (olv. cáríc, GSV és a qumráni szöveg alapján, ez látható a feleletben is, 25. v.) a hatalmából nem lehet megszabadulni. De Istennél nincs lehetetlen. Isten maga harcol ellenük, Zsolt 35:1. A nyersnek ható 26a azt jelenti, hogy belviszályt ébreszt az Úr ellenségei soraiban. Ő nemcsak a látható események Ura, hanem a szívek Ura – még ellenségei szívének is Ura! De nemcsak úgy Úr Ő, hogy bukásukat okozza. Úgy is, hogy „megismerjék” Őt. Nemcsak Izráel fogja „megismerni” az Urat, hanem „minden test”. A megváltó Isten, 41:14; „Jákób erős Istene”, Gen 49:24; Ézs 1:24; ad szabadítást népének. Ez minden népnek javára történik. Jézus Krisztus magára vonatkoztatta a 24–25. versben foglalt ígéretet. Ő teljesítette be ezt úgy, hogy az ember megszabadult a Sátán fogságából, Mt 12:29; Lk 11:21–22.

Ésa. L. RÉSZ Ésa. 50,1–3. Az elvettetés nem végleges.

A perbeszédnek azzal a ritkább fajtájával van itt dolgunk, melyben az Úr vádlottként jelenik meg. A vád, amelyre Isten felel, kettős: egyrészt megszakította kapcsolatát népével, ahogyan a férj „elbocsátja” feleségét, Deut 24:1.3; „eladta” őket, ahogyan az adós adta el gyermekeit, Ex 21:7; 2Kir 4:1; Neh 5:5. Másrészt kételkednek Isten erejében. A kettős vádra, amely istentiszteleti alkalmakon hangozhatott el, mint nemzeti panaszének, kettős feleletet ad az Úr. Először azt mondja el, hogy nincsen elválási levél, és nem adósa az Isten Babilóniának. Nem végleg taszította el népét, csak ideiglenesen, a múltban elkövetett vétkei miatt! Másodszor – a mitikus teremtéstörténetből, az egyiptomi szabadulás történetéből és az eschatologikus váradalmakból mentve – Isten szabadító ereje áll előttünk. Ezek a versek bűnbánatra és a szabadító Istenben való bizakodásra tanították a fogság népét. Ésa. 50,4–9. Harmadik Ebed–Jahve-ének. A tanítvány önként vállalja a szenvedést. Ebben az énekben nem fordul elő az Úr „szolgája” kifejezés, csak az énekkel lazább kapcsolatban levő 10. versben. De a „tanítvány” a szolgát jelenti. Mindkét kifejezés az Úrral való bensőséges kapcsolatra utal. A próféta – tanítvány – nemcsak elhívatása alkalmával lehetett az Úr közelében (40:1–11), hanem állandóan ott lehet. Az Úrtól kap „reggelenként” igét, Zsolt 5:4. De ugyanígy az Úrtól kapja azt a képességet is, hogy a „fáradtakat”, a babiloni fogság csüggedt népét, vigasztalja, 40:27–31. A nehéz lácút szót a LXX lacanót-nak („hogy válaszoljak”), a Targum lircót-nak („hogy legeltessem”) mondja. Különös: ezt azzal viszonozzák, hogy az igehirdetőt nyilvánosan bántalmazzák: arcul köpik, megverik, szakállát megtépik, Num 12:14; Deut 25:9; Neh 13:25; Mt 26:67. Ennek Volz szerint az lehetett az oka, hogy a próféta a pogányoknak is üdvösséget hirdetett, 42:1.4; 49:6. A nép hivatalosai pedig azt várták, hogy a pogányokat ítélet éri! Fohrer szerint a Babilónia-ellenes jövendölések miatt üldözték a prófétát. Botránkozást okozott az is, hogy Kyrost mondta az Úr „felkentjének”.

Azonban a „tanítvány” nem hátrál meg 5. v., hanem olyanná teszi arcát, mint a kova; a szenvedés ellenére is töretlenül folytatja hivatását. S ha a prófétát a gyülekezet elöljárói hivatalosan elítélik, ő Istentől várja pöre újrafelvételét. Bár nem mondja meg, milyen formában, de biztos abban, hogy elégtételt szolgáltat neki az Úr: Ő, mint legfelső Bíró, megbünteti prófétája ellenségeit. Ez a bizalom a fő motívuma a harmadik Ebed-Jahve-éneknek, ezért Westermann már nem is panaszéneknek tartja, mint a régebbi írásmagyarázók. A panasz helyett a szenvedés tudatos vállalásával találkozunk. Ezen a ponton túlnő ez az ének Jeremiás híres konfesszióin, melyekhez formai szempontból erősen hasonlít. Általában a próféta önvallomásának tartják még a kollektív magyarázati mód hívei is. Az ének tartalma az Újszövetségre mutat. A más népeknek is hirdetett üdvösség, az önként vállalt szenvedés és az Istentől kapott elégtétel egyaránt beteljesedett a Jézus Krisztus sorsában. Ő állandó kapcsolatban volt az Atyával, Mt 11:27; hűségesen tolmácsolta akaratát, Jn 1:18; magához hívta a „fáradtakat”, Mt 11:28; Jn 7:37; és mennyei örökséget kapott engedelmességéért, Róm 8:17.

Ésa. 50,10–11. A gonoszok örök büntetése. Ez az igeszakasz éppen rövidsége és töredékessége miatt nehezen magyarázható. Ha Fohrer nyomán a 10. vers ’asär szavát a közvetlenül előtte álló szóra vonatkoztatjuk, a szolga sorsát láthatjuk itt, aki „elment a sötétségbe”, meghalt, 53:8–10. Ebben az esetben itt is Ebed-Jahve-énekkel lenne dolgunk. De úgy is érthető, hogy az ’asär az istenfélőkre vonatkozik és őket buzdítja, hogy az élet szenvedései között (a babiloni fogság a „sötétség” helye) bízzanak az Úrban (Westermann). A 11. vers az első esetben a „szolga” ellenségeire vonatkoznék, a második esetben általában a bűnösökre, akik – a zsoltárokból vett képpel – tüzes nyilakat lövöldöznek az igazakra. De „kezem”, mondja az Úr, az örök gyötrelem helyére veti őket, Ézs 66:24; Mk 9:44; 1Kor 16:22.

Ésa. LI. RÉSZ 1–8. Érvényesek az ősi ígéretek!

Három versszakkal van itt dolgunk. Mindegyik imperativusszal kezdődik: hallgassatok rám, 1. v., figyeljetek rám, 4. v., hallgassatok rám 7. v. 1–3. Az első versszak biztatást tartalmaz azoknak a foglyoknak, akik „igazságra” törekszenek és keresik az Urat, várják és kérik a szabadítást. Ezeket vigasztalja a próféta azzal, hogy Ábrahámra és Sárára mutat (ún. bővített exodus-tradíció). Teremtő tett volt már Izsák születése is, de Ábrahám „megsokasítása” is. Itt még mitikus történeteket is érint a próféta, melyek arról szóltak, hogy egy-egy ember sziklából, forrásból, fából született, Deut 32:18; Jer 2:27; Mt 3:9. Isten újból meg tudja tenni a régi csodát: el fog szaporodni a nép, megépül az ország. „Megvigasztalja” Isten Sion romjait. Itt is látjuk, hogy a vigasztalás nemcsak üres szavakat jelent, hanem segítő tetteket. Olyan lesz az ország, mint az Éden-kert, Gen 2; Ézs 35:1–10. Deuteroésaiás próféciájának a vigasztaló alaphangja csendül meg itt újra. De nem csupán nemzeti váradalommal és Sion-tradícióval van dolgunk, hanem a szabadítás célja is világosan felismerhető: Sion-Jeruzsálem Isten dicséretének a helye!

4–6. A második versszak a népeket szólítja meg. A stílus az Ebed-Jahve-énekekre emlékeztet, ezeket készíti elő. De itt még nincs szó a szolgáról. Isten közvetlen kapcsolatban áll a népekkel. Törvénye és tanítása, az igaz istenismeret közvetítés nélkül jut el a népekhez. Ő „ítéli” a népeket, Ő szabja meg az emberi együttélés rendjét. Erre „várnak” a szigetek, a távoli népek is, 42:4. A 6. vers az apokalyptika nyelvén beszél az ég és a föld elmúlásáról. Ez a gondolat Deuteroésaiásnál jelenik meg először. A látható világ mulandó. Isten szava, Isten „szabadítása” és „igazsága” azonban örök, 40:6–8; Mt 24:35; Róm 8:18; 2Kor 4:17.

7–8. A harmadik versszakot próbálták Deuteroésaiás korára vonatkoztatni: a megszólítottak Izráel népének kegyesei, a csúfolók a babiloni hatalmasok, az ígéret az utóbbiak pusztulására és Izráel szabadítására vonatkozik. Valószínűbb azonban, hogy fogság utáni állapotok tükröződnek itt. Deuteroésaiás még csüggedt, kishitű népet vigasztalgatott. Itt Izráel már a jeremiási jövendölés fényében jelenik meg, mint amelynek szívében van Isten törvénye, „tanítása” Jer 31:31–34. De a körülöttük élők csúfolják őket hitükért, Zof 2:8. Az ígéret Isten „igazságát” és „szabadítását” nemcsak egy esetre, a fogságból történt szabadulásra vonatkoztatja, hanem tartósan, az egész jövendőre nézve biztosítja a hívőknek. Az ígéret gyakorlati célja az, hogy a hívők a jelenben se féljenek az őket fenyegető ellenséges erőktől. A diadal reményében már most is diadalmasan élhetnek. Ésa. 51,9–23. Vége a nép szenvedéseinek.

Ebben a hosszabb igeszakaszban, mely még az 52. rész néhány versében is folytatódik, még felismerhetők azoknak a nemzeti panaszénekeknek nyomai, melyeket Izráel a fogságban istentiszteleti alkalmakon mondott el. De itt már nem a panasz a fő, hanem az arra kapott vigasztaló felelet. Panaszének-töredék a 9., 10. vers. Abból indul ki, hogy Isten sokáig tétlen volt, 42:10–17. A teremtéstörténet eseményeit azért emlegeti, hogy Istent a jelen nyomorúságai közt is segítésre bírja. Feltűnő a babiloni mítoszok erős hatása: Rahab, Tannin, a tenger és a „nagy mélység” (tehóm-Tiamat) mitikus lények, Gen 7:11; Jób 7:12; 9:13; 26:12; Zsolt 89:10.11. Rahab „kettévágása” által keletkezett a mennyei és a földi óceán, a tenger kiszárítása által pedig a szárazföld. Rahab olykor Egyiptomot is jelenti, Ézs 30:7. Itt is összekapcsolódik a teremtéstörténet a „megváltás” történetével, az első exodusszal: akkor is „kiszárította” az Úr a tengert, Ex 14. Az első exodus pedig a másodikra mutat: az Úr, aki hajdan is csodákat tett, újra megmenti népét. Erről szól a 11. vers, amely a Sion-tradíció hatásait mutatja.

A 12. versben jellegzetes deuteroésaiási stílusban hangzik a felelet a nemzeti panaszénekre: „Én, én vagyok vigasztalótok!” A vigasztaló tartalmú üzenet mögött felismerhető Isten dorgáló szava, perlekedése népével. Hiszen a nép emberektől félt, akik olyanok, mint a fű, 40:6–8. Ez bűn Istennel szemben, „elfeledkezés” Istenről! Tehát nem Isten feledkezett el népéről, 40:27; 49:14–16; hanem a nép vette le tekintetét hatalmas teremtő Istenéről! Ezért további büntetést érdemelne. De Isten újból „felriasztja a tengert”, legyőzi az ellenséget, és népe szabad lehet. A 16. vers az Ebed-Jahve-énekekhez tartozó töredék. A vers vége hóseási idézet, Hós 2:25. 17–23. Különösen hatásos formája a vigasztalásnak, hogy a felelet szó szerint ismétli a panasz szavait: Serkenj föl, serkenj föl! (9. v.) De – Jeruzsálemnek kell „fölserkennie”. Sokáig kellett özvegyként élnie, gyászolnia. Itt újból a nemzeti panaszénekek állnak a háttérben. Az Úr haragjának pohara Isten büntetését jelenti, Zsolt 75:9; Jer 25:15–29; JSir 4:21; Ez 23:31–33; Hab 2:16; Jel 14:10. Mint „özvegyet” nem támogatták Jeruzsálemet „fiai”, és nem szánták meg szomszédai. Tehetetlenek voltak, bekerítette őket az ellenség, olyanok voltak, mint antilop a hálóban. A 18–20. versekhez jó kommentár a Siralmak könyve. Isten megelégelte a büntetést. Most már Babilóniának adja haragja poharát. Méltán teszi ezt, mert a zsarnok túllépte hatáskörét, durván és kegyetlenül bánt Isten népével. A legyőzött nyakára lépni szokás volt, Józs 10:24; Zsolt 110:1. Ebből az igeszakaszból megtudjuk, hogy Izráelnek nem volt könnyű sorsa Babilóniában. Az ostrom szenvedései után még sok gyötrelem érte. Nem szól azonban a fejezet Izráel bűnbánatáról. Nem érdem szerint, nem is a nép lelki érettsége miatt jött a szabadulás, hanem ingyen. De Isten elvárja, hogy népe a szabadulásra, sőt már a szabadulás örömhírére is megtéréssel feleljen.

Ésa. LII. RÉSZ Ésa. 52,1–2. Jeruzsálem díszruhát ölthet.

Folytatódik az előző fejezet nemzeti panaszénekére (51:9kk.) adott felelet. A felelet formája a panaszéhoz hasonló: Serkenj föl, serkenj föl! Talán onnan került elírásként szövegünkbe az „erődbe” szó is, mely Istenre vonatkozólag természetes, Jeruzsálemre vonatkozólag szokatlan. Így az „erőd” szó helyett a „díszed” szót javasolták: Jeruzsálem, mely eddig gyászolt, ünnepelni fog és díszes ruhába öltözik. Örvendezik a város, mert megszűnik a fogság, és a babiloni megszálló csapatok kivonulnak. Ésa. 52,3–6. Izráel múltja: szenvedés.

Akik ezeket a verseket megpróbálják Deuteroésaiás üzenete alapján megérteni, arra hivatkoznak, hogy Izráel vétkes volt ugyan Istennel szemben, de nem volt vétkes a nagyhatalmakkal szemben. Ezek ok nélkül gyötörték kezdettől fogva: Egyiptom éppen úgy, mint később Asszíria és Babilónia. Olyan értelemben is vehető a kétszeresen is kifejezett „ingyen” szó (5. v.), hogy a nagyhatalmak semmit sem fizettek az Úrnak, amikor népét nyomorgatták, ingyen kell visszaadniuk is. – Valószínűbb azonban, hogy Deuteroésaiás koránál későbbi ez a néhány vers, hiszen a próféta a fogságot megérdemeltnek tartotta. Ezek a versek a próféta igehirdetésétől eltérő tradíciót tartalmaznak. Eszerint a nép múltja csupa szenvedés volt. Különösen a nemzeti panaszénekekben olvashatunk erről. Igen nehéz az 5. v. „itt” szava, melyet alig lehet másra érteni, mint arra, hogy népével együtt az Úr is Babilóniában van – fogságban. Kétféleképpen értelmezhető a móseláv jehélílu kifejezés is: ha Izráelre értjük: „uralkodói jajgatnak”, ha az ellenségre: „akik uralkodnak rajta, ujjonganak, vagy dölyfösködnek”. De az Úr nem tűri, hogy nevét állandóan gyalázzák. Ütött az óra, jön „ama nap”, az eschatologikus fordulat. Mindenekelőtt Izráel fogja megismerni, hogy az Úr az Isten, beteljesíti szavát.

Ésa. 52,7–10. Örömhír Jeruzsálemnek. Ezekben a költői szépségű versekben a próféta gondolatban Jeruzsálemben van. Innen látja, hogyan közeledik a város felé az örömhírnök, aki szabadulást hirdet, 40:9. „Lábai” azért kedvesek, mert jó hírt hoz. A falakról figyelik az őrök, már messziről látják alakját. A jó hír nemcsak Jeruzsálem szabadulása, hanem, ezzel szoros kapcsolatban, az Úr uralmának a megvalósulása. A próféta a kettőt együtt látta. A „király lett az Úr” kifejezés itt nem kultikus értelemben áll, hanem eschatologikus értelemben. Isten, aki a fogság idején „elhagyta” Jeruzsálemet, Ez 11:23; most szemmel láthatóan visszatér. A babiloni szabadítást eschatologikus fényben látja a próféta. A szabadítás az egész világ számára be fogja bizonyítani Isten erejét: hiszen ahogyan a teremtéskor „feltűrte” karját az Úr, 51:9; ugyanolyan erővel cselekszik most is. Ezért már most örvendezhetnek Jeruzsálem romjai, rázendíthetnek az Istent dicsér himnuszra, hiszen felépülnek a romok, hazatér a nép (eschatologikus Sion-tradíció). De nemcsak Sion-Jeruzsálem felépülése a cél: fontosabb ennél, hogy minden nép elismerje Isten dicsőségét, Ez 5:13; 6:7.13 stb. Az üdv a föld végéig terjed, Ézs 49:6.

A 7. verset Róm 10:15 a Krisztusról szóló evangélium hirdetésére vonatkoztatja. Erre is érvényes von Rad szép tanítása: az euaggelizomenos az, aki az Úr jövetelét megelőzve, az ő királyi uralma megvalósulását hirdeti.

Ésa. 52,11–12. Készülődés a hazatérésre. Olyan szilárdan hisz a próféta a kapott üzenetben, hogy vezényszószerűen ad felhívást népének a kivonulásra. A hazatérés nem profán ügy, hanem szent processio: rituális előkészületek kellenek hozzá. Hiszen haza kell vinni azt a templomi felszerelést, amit Nebukadneccar Babilóniába vitt, 2Kir 25:13–17. A második exodus abban különbözik majd az elsőtől, hogy nem kell majd sietni, Ex 12:11; Deut 16:3. Az Úr, aki hajdan felhőoszlop és tűzoszlop formájában vezette népét, most is személyesen kíséri a hazatérőket, 40:11.