37 - 44 részek magyarázata
Ézsaiás XXXVII. RÉSZ
Ésa. 37,1–9a. Ésaiás szabadulást jövendöl.
Hizkijjá királyt úgy ábrázolja itt az elbeszélés mint kegyes királyt, aki a templomba megy és Isten prófétájának a segítségét kéri a veszedelem idején. Nagy elégtétel Ésaiás próféta számára az udvari emberek látogatása is. Az derül ki szavaikból, hogy Isten bünteti a népet. Vele van dolga elsősorban Isten népének, nem Asszíriával. De a nép erőtlen, mint az az asszony, aki nem tudja megszülni gyermekét. Most azonban Istent is érte támadás, nemcsak a népet! Ezért arra kérik a prófétát, hogy járjon közbe Istennél, könyörögjön hozzá a népért. Ez igazi prófétai feladat. Közbenjáró könyörgést végzett Ábrahám Gen 20:7.17; Mózes Num 21:7; Sámuel 1Sám 7:8–9; Jeremiás Jer 11:14; s az Újszövetség szerint Jézus Krisztus is végzi ezt a prófétai szolgálatot, szüntelenül esedezik értünk, mint Szószólónk, Róm 8:34; Zsid 7:25; 1Jn 2:1. A próféta válasza az üdvjövendölések stílusában hangzik el: Ne félj! Nem tűri el Isten azt, hogy nevét gyalázzák. Olyan „lelket” küld 1Kir 22:19–23; Ézs 19:14; 29:10; amelynek a hatására hazatér Szanhérib Asszíriába. Ez úgy valósult meg, hogy Tirháka egyiptomi serege megindult, hogy megütközzék Szanhéribbel. Szanhérib azonban nem mert megütközni vele, mert hadserege már fáradt volt a hosszas hadviseléstől. Ezért inkább a hazatérést választotta. Az a jövendölés, hogy Szanhéribet saját hazájában ölik meg, húsz év múlva, 681–680-ban teljesedett be.
Ésa. 37,9b–38. Második elbeszélés.
Sokáig azt tételezték fel, hogy ebben az igeszakaszban már más eseményekről, Szanhéribnak egy későbbi hadjáratáról van szó. Hiszen 701-ben Tirháka még fiatal volt, csak később, 689-ben került trónra. Azonban Tirháka, mint Sabako fáraó unokaöccse, már korábban is szerephez jutott Egyiptomban, s a 701. évi vállalkozásban is részt vett (Procksch). Így tehát győzött az a felfogás, hogy ugyanaz az esemény, Jeruzsálem 701. évi szabadulása áll itt is az elbeszélés mögött. Ha van is némi eltérés a két elbeszélés között, de nincs ellentét. Különbség például az, hogy az első elbeszélés csak követekről, tehát szóbeli üzenetről tudósít, a második már levélről. Az első elbeszélés szerint Hizkijjá király kéri Ésaiás próféta segítségét, a második szerint az Úr parancsára avatkozik bele Ésaiás az eseményekbe. Többletként tartalmazza a második elbeszélés Hizkijjá király templomi imádságát és Ésaiás három részből álló jövendölését.
Szanhérib üzenete (10–13. v.) hasonlít az első híradáshoz, 36:14–20. Itt is Asszíria gőgjét láthatjuk: dicsekszik hódításaival, s Izráel Istenét egy sorba állítja a bálványokkal. Hizkijjá király a (valószínűleg bőrre írt) üzenetet a templomba viszi és kiteríti az Úr színe előtt. Imádsága deuteronomiumi és deuteroésaiási gondolatokat tartalmaz: az ég és föld Teremtőjének nevezi Istent, akihez képest semmik a bálványok. Ezért tudta őket legyőzni Szanhérib. De most majd eldől, ki az igazi Úr: Isten, vagy Szanhérib?
21–29. Az első jövendölés arról szól, hogy az asszír sereg vissza fog vonulni. Gúnyolódva fogja „emlegetni” az asszírokat Sion „szűz leánya”, a le nem igázott jeruzsálemi nép. Hiszen maga Isten, Izráel Szentje töri meg Asszíria gőgjét. Az asszír királyok valóban dicsekedtek azzal, hogy nehéz utakat tettek meg hadjárataik alkalmával. A Libánon-hegyre azért vonultak fel, hogy cédrusokat és ciprusokat zsákmányoljanak, építkezéseikhez éppen úgy, mint fegyverek és szerszámok készítéséhez. Új kutakat is ástak, 25. v., másrészt a meglevők jó részét be is tömték, hogy a védők ne jussanak vízhez. A Nílus-ágak kiszárítását úgy kell elképzelni, mint ami az óriásnak gondolt Szanhérib lépteitől történik. Ez azonban még korai dicsekvés. Bár a 26. v. újra deuteroésaiási szóhasználatot tükröz, a következőkben újra az igazi ésaiási jövendölés magvát találhatjuk: úgy bánik majd Asszíriával az Úr, mint valami dühös, tomboló állattal. Karikát akaszt az orrába (a háh szó olyan „horgot” jelent, melyet hadifoglyok orrán, vagy arcán szoktak keresztülszúrni), zablát a szájába és úgy kényszeríti vissza a helyére.
30–32. A második jövendölés szintén ésaiási gondolatokat tartalmaz. A 7. fejezetben Áház király kapott jelet az Úrtól, itt fia, Hizkijjá. Az ostrom miatt nem lehetett a földeket bevetni. Ezért a következő évben csak ógabonát fog enni a nép. A vetés is elmaradt, ezért új termés sem lesz. Csak az lesz, ami vadon terem. De azután békében és biztonságban élhet majd a nép. A maradék, Jeruzsálem népe, még „kihajt”, újból benépesíti majd az ország elpusztított területeit.
33–35. A harmadik jövendölés szintén ésaiási gondolatokat tartalmaz, bár vége deuteroésaiási hatást mutat, 43:25; 48:11.
A történet vége az Úr angyaláról, az öldöklő angyalról beszél, 2Sám 24:15.16. Ez a pestist jelenti. Ez az a nem emberi kard, amiről Ézs 31:8 beszélt (Fohrer)! Későbbi egyiptomi legenda szerint egerek támadták meg az asszír tábort és megrágtak minden bőrszíjat és a pajzsok bőr-borítását. Az egér a pestis jelképe volt, 1Sám 6:5. Szanhérib halála húsz évvel Jeruzsálem ostroma után történt. A Niszrók név ismeretlen, feltételezhető, hogy a Marduk, vagy Nimród (?) név áll mögötte. Az elbeszélésnek az a része, hogy éppen a templomban ölték meg Szanhéribet, azt jelenti, hogy az igaz Isten diadalt aratott Szanhérib istenei fölött (Procksch).
A történet utolsó megfogalmazása késői. A 37:12-ben említett Hárán 612-ben esett el (Procksch). Deuteroésaiás 550 körül élt, 37:20 pedig ezékieli hatást mutat, 28:26; 36:23. Mégis, ha késői elbeszélés keretében is, igazi ésaiási üzenet maradt ránk. Ebből hitelesen ismerhetjük meg Ésaiás hitét. A történeti események egyszeriek, de Isten üzenete és a prófétai hit maradandó.
Ésa. XXXVIII. RÉSZ
A fejezet szövege erősen romlott. Jelen formájában néhány helyen, főleg a 16. v.-ben alig ad értelmet. Ezért bőven vannak szövegváltozatok és javítások a különböző bibliai kéziratokban és kommentárokban. Ezek közül a fontosabbak a következők: 5. v. jószíf (hif. impf.) helyett jószéf (qal part.), 8. v. bassämäs szót törlik, 9. v. miktáb, „írás” helyett miktám, „zsoltár”, 11. v. jáh-jáh helyett jahväh, hádél, „mulandó” helyett häläd, „világ”, 12. v. róci „pásztorom” helyett rócím „pásztorok”, 13. v. sivvatti, „csitítottam” helyett sivvactti, „kiáltottam”, 14. v. szúsz, „ló” helyett szísz, „fecske”, dallú, „kicsik lettek” helyett kálú, „elgyengültek”, 15. v. ’addaddäh Gesenius szerint a dádáh gyökből származik, „vándorolni”, Köhler szerint nádad gyökből, menekülni”, olvasd: nádenáh, a 16. v.-ben az egész szófűzés szokatlan, valószínű megoldását lásd a magyarázatban, a 17. v.-ben törlik a második mar szót, a 21. v.-et a Királyok könyve alapján a 7. v. elé helyezik, ugyanígy a Királyok könyve alapján egészítik ki az 5. v.-t is.
Ehhez az is hozzájárul, hogy az egész történetet, beleértve a 39. fejezetben elbeszélt eseményt, Merodák-Baladán követeinek a látogatását is, jobban megértjük, ha nem Jeruzsálemnek a 701 évi ostromával hozzuk kapcsolatba, hanem korábbra helyezzük. Egybevetve 2Kir 18.2.9.10; 20:6 adatait, Hizkijjá király betegsége nem sokkal 711 előtt lehetett. Ekkor verte le Sargon a Merodák-Baladán-féle összeesküvést (Schmidt, Eichrodt).
Ésa. 38,1–8.21–22. Hizkijjá király betegsége.
Nem szokatlan, hogy az országot érintő fontos ügyekben, amilyen a király betegsége, Isten a prófétát használja fel, 2Kir 1:3.4; 5:1–19. De Hizkijjá király nem nyugszik bele abba, hogy a kapott üzenet szerint meg kell halnia. A fal felé fordul betegágyán, egyedül marad Istennel és minden közbenjáró nélkül maga könyörög Istenhez. Jó cselekedeteit emlegeti imádságában; a deuteronomiumi szóhasználat szerint, 1Kir 8:61; 11:4; 15:3.14. A király imádságát kegyelmesen meghallgatja Isten. Megváltoztatja korábban kimondott szavát, visszaküldi Ésaiás prófétát a királyhoz és más üzenetet ad, Gen 6:6; Jón 3:9.10. Isten az ember magatartásától függően megváltoztathatja szavát, akár ítéletesen, akár kegyelmesen. Az imádkozó embernek szabad ezt tudnia, és lehetetlennek látszó dolgokat is kérhet Istentől, Mt 15:27; Mk 9:23; 11:23.24. A király betegségének a történetéhez tartozik a 21. v. is, amely elmondja, hogy Ésaiás a kor szokása szerint (valószínűleg forró) fügét tetetett a király testén levő kelésre. A gyógyulás csodája tehát igen szerény külsőségek között ment végbe. Fohrer szerint az volt a csoda, hogy ez az egészen egyszerű módszer ezúttal hatásosnak bizonyult.
Más természetű csoda az árnyék visszafelé menetele Áház napóráján. Ez a napóra, amelyet a babilóniai csillagászok találtak ki, valószínűleg egy oszlopból és két lépcsősorból állt, melyek gúla alakban épültek. Az oszlop árnyéka a mellette levő lépcsőkön haladt végig. Az árnyék visszatérése nem azt jelenti, mintha a föld forgása, vagy éppen a nap járása megváltozott volna, hanem napfogyatkozással magyarázható, melynek következtében megtörnek a napsugarak és „visszafelé” halad az árnyék. Ilyen napfogyatkozás 711. márc. 14-én volt (Eichrodt).
Ésa. 38,9–20. Hizkijjá hálaéneke.
A hálaének helyettesíti a király gyógyulásáról szóló híradást. Formai szempontból nem különbözik a Zsoltárok könyvében található „egyéni hálaénekektől”. A 10–14. v. az átélt nyomorúságra tekint vissza. Idézi azt a panaszdalt, amelyet a szenvedő ember mondott el a baj idején. Már a seólhoz, a halottak világához érezte közel magát. A seólt úgy képzelték el, mint valami várost, vagy börtönt, amelynek zárai és kapui vannak, Zsolt 9:14; 107:18; Mt 16:18. Az ének két szép képpel fejezi ki a halál közeledését. Egyik kép a nomád életből való. Ahogyan a sátor cövekeit fölszedik, ha útra kelnek a pásztorok, úgy kell neki is elmennie. A másik kép a szövőszéken elkészült és onnan levett szőnyeg, amelyet alulról fölfelé összecsavarnak és végül az utolsó fonalát elvágják. Jól tudja a halál előtt álló beteg, hogy Isten határozott így. Mégis Hozzá „kiált” (13. v. sivvactti). Tőle jön a nyomorúság, csak Tőle jöhet a segítség is. A szenvedő arra kéri az Istent, hogy vállaljon kezességet érte, 14. v. Ezt a 17. v. magyarázza meg. Eszerint a szenvedés oka a bűn volt! Ez az az adósság, amelyet a szenvedő ember Istennel mint hitelezővel szemben szerzett. De, bármennyire ellentmondásnak látszik is, Ugyanő lesz a kezes is, aki az adóson segít. A 15. v. egyesek szerint még a panaszdalhoz tartozik (Ridderbos). Valószínűbb azonban, hogy itt már a hálaadás kezdődik. Ilyen értelemben talán ’ódeká, „hálát adok neked” olvasandó a versben. Itt említjük meg a 16. v.-et, amelyet Ridderbos, Duhm nyomán, így fordít: „Uram, ezért rád vár a szívem. Elevenítsd meg lelkemet!” A vers vége már egyszerű: „Erősíts meg és tarts életben!” Az, amiért az imádkozó ember az élet meghosszabbítását kéri Istentől, nem a földi javak szeretése, hanem az a felfogás, ami az Ószövetség más helyein is hangot kap, hogy a halálban nincs istentisztelet, nincs kapcsolat Istennel, és éppen ezért olyan keserű a halál (v. Rad.) Ezért van az is, hogy a meggyógyult ember, aki megmenekült a haláltól, istentisztelet alkalmával, a gyülekezet körében magasztalja az Urat, Zsolt 116:8–10.17–19. Sőt a „fiak” előtt is vallást tesz szabadító Istenéről, Ex 13:14; Zsolt 78:4; 145:4. A hit nem magánügy csupán (Hertzberg). A vallástételt Jézus Krisztus is az üdvösséghez tartozónak mondta, Mt 10:32.33.
Ésa. XXXIX. RÉSZ
Ésa. 39,1–8. Babiloni követek Jeruzsálemben.
Ez a fejezet az előzőhöz kapcsolódik. Merodák-Baladán (Marduk-abal-iddin, „Marduk fiút ajándékozott”) a 12. század óta ismert királynév volt Babilóniában. Talán ugyanígy hívták már az apját is, bizonyára nem csupán Baladánnak (Ridderbos). A látogatás ideje 714 és 711 között lehetett. Nem csupán udvariassági látogatás volt ez a király betegsége alkalmából, hanem bizonyára egy asszír-ellenes szövetség előkészítése. Hizkijjá király annyira megörült a nagy megtiszteltetésnek, hogy azonnal fitogtatni kezdte a követek előtt az ország gazdagságát és katonai erejét. Úgy tett, mintha méltó szövetséges lett volna. Az Urat azonban nem kérdezte meg. De az Úr kérdés nélkül is felelt. Hívatlanul is megjelent a királynál Ésaiás próféta, valószínűleg a követek távozása után, és az Úr parancsa szerint ítéletet hirdetett az elbizakodott királynak.
A történet magja bizonyosan régi. Hűen ábrázolja Ésaiás prófétát: ő mindig is ellene volt az idegenekkel kötött szövetségeknek, és kész volt a királyokkal is szembeszállni. Hizkijjá király gyenge, könnyen befolyásolható természetére is jól rávilágít ez a történet. Nem mer szembeszállni a prófétával, belenyugszik a büntetésbe, s azt a keleti udvariasság szabályai szerint jónak mondja. Az elbeszélés megfogalmazása azonban későbbi átdolgozás nyomait mutatja, egy olyan korból, amelyben Ésaiás jövendölését a babiloni fogságra vonatkoztatták.
A 38. és 39. fejezet arra tanít, hogy még a fenyegető jövendölést is kész megváltoztatni az Úr, ha Hizkijjá fiai Neki tetszően viselkednek (Eichrodt).
Ésa. XL. RÉSZ
Ésa. 40,1–11. Örömhír a fogságban.
Itt kezdődik Deuteroésaiásnak, a babiloni fogság névtelen prófétájának a könyve (ld. az Ésaiás könyvéhez írt bevezetést). Az 1–11. versekben Deuteroésaiás elhívatását láthatjuk. Hasonlóan a korábbi prófétákhoz, mennyei kijelentést kapott, és könyve prológusában auditioit olvashatjuk.
Az első szavak: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet”, az egész könyv jellegét fejezik ki. A vigasztalás nem csupán kedves, szívhez szóló szavakkal történik, Gen 34:3; 50:21; Ruth 2:13; Hós 2:16; hanem segítséget és szabadítást is jelent Ézs 49:13; 51:3.12; 52:9 (Westermann). Istentől jön a vigasztalás, Aki megbocsátotta népe bűneit, megelégelte a büntetést, ingyen kegyelmet gyakorolt Ézs 43:25; 44:2 (Fohrer). Ő ítélt úgy, hogy a babiloni fogság esztendeivel népe adósságát letörlesztettnek tekinti (cábá’ itt nem hadiszolgálat, hanem az adósságot letörlesztő szolgálat, rácáh nif. itt nem „kegyelmet nyert”, hanem „letörlesztetett”). Nem szabad a „kettős” büntetést számítani, prózai értelemben venni, inkább súlyos büntetést jelent Jer 16:18. A súlyos büntetésnek nagy „vigasztalás” felel meg. Deuteroésaiás feladata a vigasztalás, ő az Ószövetség evangélistája.
A 3. vers mennyei készülődésről számol be. Az Úr mennyei szolgáinak szól a parancs, hogy készítsenek utat a pusztában az Úrnak. Mennyei hatalmak építenek utat Babilóniából Jeruzsálembe! Az Úr dicsősége a nép bűne miatt a babiloni fogság idején elhagyta Jeruzsálemet, Ez 11:22.23; de most visszatér Ézs 52:8.12. Az útegyengetés valóban szükséges volt az ókorban királyok diadalmas bevonulása alkalmával. Sőt istenek bevonulásáról, kultikus processiójáról is maradtak fenn emlékek, melyekben szó van útkészítésről. Jellemző, hogy Deuteroésaiás nem a nép dicsősége helyreállításáról beszél, hanem Isten dicsősége megjelenéséről (Volz). Ezt fogja meglátni minden „test”, a pogány népek is. Hiszen Isten a történelemben cselekszik, képes arra, hogy elhárítson minden akadályt népe szabadítása útjából. Az ige az Újszövetségben is előfordul, Mal 3:1 közvetítésével, és Keresztelő János szolgálatára vonatkozik, Mt 3:3; Mk 1:3; Lk 1:76; 3:4–6. Az útkészítés itt már lelki értelmet nyer, a nép szívében levő bűn elleni harcot jelenti.
A 6–8. versekben, ha helyes a ve’ámar helyett vá’ómar-t olvasni („én mondom”), a próféta személye bukkan elő, egyetlenegyszer az egész könyvben. Szava válasz a személytelenül hangzó mennyei „hang”-ra, mely mögött (a 3. és 6. versben) maga Isten is rejtőzhet, de az ő parancsát kijelentő angyal is. A próféta válasza kétféleképpen érthető: úgy is, mint a csüggedés szava: nincs mit „kiáltani” (Westermann), úgy is, mint a feltétlen engedelmesség szava (Fohrer). A feleletben a sirokkó miatt hirtelen elszáradó virág képe a mulandóságot jelenti. De nemcsak általános, „időtlen” igazság ez (Volz), hanem Istennek a történelemben munkálkodó, Babilónia felett álló hatalmát is jelenti. Isten szava elég Babilónia elsepréséhez. Az igeverset Jak 1:10.11; 1Pt 1:24 idézi.
A 9. vers Siont-Jeruzsálemet örömhírnöknek mondja (a szó a héberben nőnemű participium). A város örvendezve látja majd a hazatérők seregét, és jelenti az örömhírt Júda többi városainak. (Ugyanebben a kifejezésben 52:7-ben már hímnemű participum áll, itt már a próféta az örömhírnök.) Népével együtt az Úr maga is jön. A 10. vers úgy beszél az Úrról, mint munkásról, aki hozza nehéz munkája bérét: a népet. Ez a kifejezés 62:11-ben és Jel 22:12-ben már azt a jutalmat jelenti, amit híveinek ad az Úr.
Az utolsó versben a minden földi birodalomnál hatalmasabb Istent úgy látjuk, mint pásztort, aki minden juhát egyenként ismeri, Jn 10:14. Az elfáradó bárányokat karjára veszi és „ölében”, ruhája (öv fölött levő) „ráncában” viszi, az anyajuhokat lassan tereli, hogy ki ne fáradjanak, Gen 33:13.14. Az egész világ Ura a gyengékkel, kicsinyekkel is törődik! Ézs 57:15; Mt 11:25; 1Kor 1:27–31.
Ésa. 40,12–31. Reménység a reményteleneknek.
Ez a hosszabb igeszakasz nem lazán összefüggő töredékekből áll, hanem egységes. Megismerhetjük belőle Deuteroésaiás működésének egyik igen jellemző vonását: a vitát. Ebben az igeszakaszban egy vita érveit találhatjuk meg, melyeket azért sorakoztatott fel Deuteroésaiás, hogy Isten hatalmáról meggyőzze a babiloni fogságban levőket. Bár elég gyérek forrásaink, amelyekből a babiloni foglyok életét megismerhetjük, mégis tudjuk, hogy pl. Ezékielhez odagyűltek a vének, Ez 8:1; 14:1. Ilyen összejövetelek bizonyára főleg szombatonként voltak. Deuteroésaiás ilyenkor találkozhatott csüggedt emberekkel, akik népük reménytelen panaszait terjesztették az Úr elé. A fogságban tartott gyászistentiszteletekről tudósít bennünket Zak 7 is. Deuteroésaiás az első, aki a gyászistentiszteletek és a nemzeti panaszének helyett örömöt hirdet és az istendicséret, a himnusz hangjait szólaltatja meg (Westermann).
A 12–17. v. a teremtő Isten nagyságát magasztalja. Sorozatos szónoki kérdésekkel bizonyítja a próféta, hogy senki sem fogható a mindenséget (tengert, eget és földet) teremtő Istenhez. De nemcsak a hatalom hiányzik az emberből. Nincs meg benne az a bölcsesség sem, ami ilyen munkához szükséges. Az Úr azonban nemcsak teremtette a világot, hanem kormányozza is. Az Úr Lelke az Úr bölcsességét és erejét jelenti, Ézs 31:1–3; Róm 11:34; 1Kor 2:16. Az Úr nagyságát az emberek kicsisége is bizonyítja. Jelentéktelenek a népek, még a nagy világbirodalmak is, a hatalmas Isten előtt. Ha egy vödör vízből hiányzik egy csepp, észre sem veszi az ember. Éppen így Isten is könnyűszerrel el tud ejteni egy népet. Áldozatokkal sem lehet szándékát megváltoztatni. Libánon büszke cédrusai nem lennének elegendők Isten oltárára, s vadjai az áldozatra. Isten a világ Ura és a népek Ura is.
A 18–20. versekben a bálványokat gúnyolja a próféta. Ide tartozónak gondolják 41:6–7-et is. Újból szónoki kérdéssel kezdi érvelését: Minek képzelitek Istent, milyen képmást készíthetnétek róla? Az első parancsolatról van szó. Babilóniában rengeteg drága bálványszobrot láthatott a próféta. Gyilkos gúnnyal mondták imádóik, hogy Babilónia istenei legyőzték Izráel Istenét. Bizonyára voltak olyan zsidók, akiknek meg is ingott a hite. A próféta nem kis bátorsággal viszonozza a támadást. Elmondja, hogy a bálványoknak csak annyi erejük van, amennyit az emberektől kapnak. Ember készíti a bálványszobrokat, ember láncolja le, hogy el ne lopják, ember rögzíti talapzatához, hogy ne inogjon. A bálvány „inog”, nincs saját ereje. A bálvány erőtlensége még jobban kiemeli a világot teremtő és bölcsen kormányzó Isten hatalmát, ApCsel 17:29.
A 21–26. versekben részben a bölcsességirodalom, részben a himnusz stílusában fordul hallgatóihoz a próféta. Hivatkozik arra a hagyományra, amelyet „kezdettől fogva” ismer Izráel. Először az emberek felett uralkodó Úrról beszél, aki olyan magasról nézi az embereket, hogy kicsinek látszanak, mintha sáskák lennének, Num 13:33. De nemcsak az egyes emberek kicsik Előtte, hanem a hatalmas világbirodalmak és uralkodóik is. Rövidre mérte ki uralkodásuk idejét, „elfújja” őket! Ezekben a szavakban azt fejezi ki a próféta, hogy Isten a történelemnek is Ura. Érvelését avval folytatja, hogy a csillagokat is Isten teremtményeinek mondja. Ez számunkra természetes, akkor azonban szinte szentségtörésnek számított: a csillagokat isteneknek gondolták Babilóniában! Itt a hadvezérhez hasonlítja a próféta az Urat. Ahogyan a hadvezér seregszemlét tart, és minden katonának ott kell lennie, úgy nem mer hiányozni a csillagok közül egy sem, ha az Úr nevükön szólítja őket. A csillagistenek hasonló detronizálása történt meg Gen 1-ben. Deuteroésaiás itt is úttörő, a Papi irat az ő nyomain jár.
A 27–31. versekben kiderül, miért hangzottak el mindezek a súlyos érvek. Azért, mert a babiloni foglyok hite megrendült. A nemzeti panaszénekekben fejeződött ez ki. Azt gondolták, nem törődik ügyükkel Isten. Nem tud és nem akar segíteni népén. Megítélte bűnei miatt, és ebbe bele kell nyugodni, nincs kiút. De a próféta valódi evangéliumot hirdet „Jákóbnak”, „Izráelnek”. Így nevezte magát a nép az északi országrész pusztulása után (722). Ez azt fejezi ki, hogy a megmaradtak az egész nép képviselői. A fogságban azonban elfáradt, erőtlenné lett a nép. Mielőtt Isten a történelem Uraként szabadítást adna, először a csüggedésből akarja kimenteni népét. Deuteroésaiás hite valóban sashoz hasonlít, mely szédítő magasságokban repül. Isten azt akarja, hogy a többiek hite is ilyen legyen.
Ésa. XLI. RÉSZ
Ésa. 41,1–7. Isten Kyros által ad szabadulást.
Bár ez az igeszakasz nem említi Kyros nevét, mégis róla van szó. Ő az, aki egyik győzelmet aratta a másik után. A 2. vers cädäq szava is sikert, győzelmet jelent. Kyros hadjáratai lázba hozták a babiloni birodalom népeit. A próféta tudja a káprázatos hadi sikerek magyarázatát. Tudja, miért olyan Kyros, mint akinek nem is éri a lába a földet, 3. v. Azért, mert az Úr indította el őt napkeletről!
Mindezt perbeszéd formájában mondja el a próféta. A perbeszéd prófétai tradíció, már Ésaiás is élt vele. De ott Isten és saját népe között folyt a per. Itt pedig Isten és a bálványok között. A távoli népeket szólítja föl az Úr, hogy „hallgassanak hozzá”, közeledjenek hozzá és hallgassák meg szavát. Azután majd ők is elmondhatják érveiket, ha tudják. (Az 1. versben levő „erejük megújul” kifejezés valószínűleg téves ismétlődés 40:31-ből.) Természetesen túlnő a mondanivaló tartalma a perbeszéd keretein: hiszen Isten nemcsak peres fél, hanem döntőbíró is. Kyros azért győz, mert Isten eszköze. Általa Isten győz a bálványok felett. Ez félelmet kelt a bálványimádókban, de örömhír Isten népének.
A 6–7. v. a bálványok keletkezését mondja el, 44:8–20. A bálványt először kifaragják fából. Utána kalapáccsal, üllőn vékony fémlapokat készítenek és bevonják azokkal a szobrot. Az ókori Keleten közismertek voltak az istenek születéséről szóló mítoszok. De az igaz Isten nem keletkezett, nem született, el sem múlik soha, Jn 5:26; Zsid 13:8; Jel 1:8. Ezért Ő érdemel imádatot, nem Babilónia istenei! Ennek kell eldőlnie a hatalmas perben.
Ésa. 41,8–16. Izráel ellenségei megsemmisülnek.
Ebben az igeszakaszban felismerhető Deuteroésaiás próféciájának jó néhány jellemző vonása. Az, hogy Isten Izráelnek és Jákóbnak nevezi népét, a prófécia vigasztaló és bátorító jellegéhez tartozik. Azt jelenti ez, hogy a fogságban levő nép nemcsak Júda maradéka, hanem egész Izráel maradéka. Ugyanilyen megtisztelő, hogy Izráel az Úr szolgája. Azt jelenti ez, hogy az Úr közelében állhat, mint az Úr különleges megbízottja. Sőt a próféta még Jákób-Izráelnél is messzebbre nyúl vissza a múltba: a jahvista tradíciókörből merít, mely Ábrahámot Isten barátjának mondja. A héberben a „barát” szó participium, amelyet egyesek passzív, mások aktív értelműnek gondolnak. Ez a kölcsönös szeretetet fejezi ki. A föld végéről, Úr-Kaszdimból hívta el az Úr Ábrahámot. Majd Egyiptomból hívta ki népét. Ugyanígy menti ki most is Babilóniából. Igen fontos Deuteroésaiásnál a kiválasztás fogalma is. Itt deuteronomiumi hagyományból merít a próféta. A kiválasztás azt fejezi ki, hogy az Úr nem természetes viszonyban van népével, mint a bálványok a bálványimádókkal. Ő szabadon döntött népe mellett, sok nép közül választotta. Deuteroésaiás stílusára különösképpen is jellemző a „ne félj” kifejezés gyakori használata. Ennek a kifejezésnek eredetileg az egyéni panaszénekekben volt a helye, ott, ahol a kérést meghallgató Isten válaszolt az imádkozónak, s a pap által segítséget ígért neki. Formai tekintetben tehát ún. papi üdvígérettel van dolgunk. Deuteroésaiás itt a kultikus tradícióból merít. De szabadon használja a meglevő formákat, hiszen itt nem az egyén panaszáról van szó, hanem a nemzet vigasztalásáról. A vigasztalás abból áll, hogy Izráel ellenfelei elbuknak. Valami különös, szándékos homályosság mégis marad a jövendölésben. Nem mondja ki ui. a próféta, hogy Izráel fogja megsemmisíteni ellenségeit. Nem népeket, csak hegyeket fog csépelni Izráel. Tehát nem Izráel hatalomra jutásáról, vagy éppen világuralmáról van itt szó, csak arról, hogy a hazatérés útjából elhárul minden akadály. Izráel nem is tudna maga diadalmaskodni. A nép „féreg”, 14. v. (A párhuzamos sorban is a hasonló értelmű rimmáh szót olvassák.) Ez nemcsak azt jelenti, hogy megvetik a többi népek, hanem azt is, hogy Isten éppen gyenge, megalázott állapota miatt sajnálta meg népét. Ilyen állapotban bizonyul Isten a nép megváltójának. Ez a szó a jogi nyelvből származik: azt a családtagot nevezték „megváltónak”, aki a meghalt rokon özvegyét feleségül vette, Ruth 4:5; aki az eladósodott rokont vagy vagyonát megvásárolta, Lev 25:23–25.48; általában: érte bosszút állt, ügyét képviselte, Jób 19:25. Így váltja ki népét Isten Babilóniából! – Az „Izráel Szentje” kifejezés Ésaiástól való. Itt tehát prófétai tradícióból merít Deuteroésaiás. Már az „Izráel Szentje” kifejezés sem csupán Isten bűnt büntető szentségét jelentette, hanem bűnbocsátó irgalmát is. Ezt köti össze Deuteroésaiás ismételten a „megváltó” kifejezéssel. A 16. versben újra a zsoltárok nyelvét használja a próféta. Ott a panasz és a meghallgattatás után „fogadalom” következett: a megsegített ember ígéretet tett arra, hogy a gyülekezetben fogja dicsérni az Urat. A megmentett, hazájába visszakerült Izráel is dicsérni fogja Istenét a népek között. Izráel szabadulása Isten dicsőségére szolgál.
Ésa. 41,17–20. Izráelt segíteni fogja az Úr a hazatérésben.
Deuteroésaiás az exodus-tradíciókra támaszkodik a babiloni foglyok hazatérésének a megrajzolásánál. Ez a második exodus azonban felülmúlja az alsót. A pusztaság, melyen át fog vonulni Izráel népe, átváltozik. Olyan lesz, mint az oázis. Mindenfelé bővizű források, sőt folyók és tavak keletkeznek, pompás fák nőnek. Itt már a Sion-tradícióból merít a próféta. Ide tartozik az az eschatologikus váradalom, hogy a földrajzi viszonyok is megváltoznak az üdv idején. De a nép is mássá lesz. Nem fognak majd zúgolódni, mint az első exodus alkalmával, hanem bíznak az Úrban és imádságaikban kérik hiányaik kielégítését. Bár erről az imádságról nem szól a szöveg (breviloquentia), szól az imádság kegyelmes meghallgatásáról, 17b. Isten, aki új honfoglalásra indítja népét, útközben is segít. De a végén is őt illeti dicséret: a hazatért nép és az egész világ megtudja, hogy Isten „keze”, Isten hatalma munkálkodott.
Ésa. 41,21–29. Az igaz Isten perel a bálványokkal.
Deuteroésaiás itt a jogi nyelv kifejezéseit használja. A törvényszéki tárgyalás formájában harcol Isten a bálványokkal. Mint bíró szólítja fel őket érveik előterjesztésére: bizonyítsák be, hogy istenek. Ezt három módon tehetik meg: 1. ha megmondják előre a jövendőt: úgy jövendölnek, hogy be is teljesedik, 2. ha megmagyarázzák a múltat: megfejtik az elmúlt események értelmét, 3. ha bármit, „jót vagy rosszat” véghezvisznek a jelenben. Isten mindhármat megtette. Prófétái által jövendőt mondott. Ez be is teljesedett, amint éppen a babiloni fogság is mutatja. Ő fejtette meg a múltat is: a múlt Isten szabadító tetteinek a színtere. S most a jelenben is Ő cselekszik. Ő „keltette föl” Kyrost, Ő tette diadalmassá, népe szabadítójává, szólította nevén (25. v. korrekciója 45:3 alapján). De Isten szabadító tettét a szabadulás örömhíre előzte meg, éppen Deuteroésaiás által.
Deuteroésaiás egészen bizonyosan ismerte a pogány vallások tanításait a múltról és a jövendőről: mítoszaikat és jövendöléseiket. Azt állítja azonban, hogy ezeknek a történelemhez semmi közük, semmiféle igazságtartalmuk, történelemformáló erejük nincs. Deuteroésaiás nem abszolút monotheizmust tanít ontikus értelemben, hanem azt hirdeti, hogy egyetlen Ura van a történelemnek: Isten. Uralma folyamatos. Nemcsak a múltban uralkodott, hanem a jelen és a jövő is hatalmában áll. A hatalmi kérdés dől itt el Isten és a bálványok között: az, hogy kinek jogos az igénye arra, hogy imádják. Az a cél, hogy a nép ne legyen tovább csüggedt, ne ingadozzék az Isten hatalmába vetett hite, hanem reménykedve várja azt, amit Isten tenni készül.
Ésa. XLII. RÉSZ
Ésa. 42,1–4. Az első Ebed-Jahve-ének: Az Úr szolgája csendben munkálkodik.
Már a régi zsidó írásmagyarázók véleménye is megoszlott az Ebed-Jahve-énekek értelmezésére vonatkozólag. Voltak közöttük az egyéni, a közösségi és a messiási értelmezésnek is képviselői. A későbbi keresztyén írásmagyarázat is mindmáig erre a három ágra szakad. A három között azonban koránt sincs olyan kibékíthetetlen ellentét, mint első pillantásra gondolnánk. Ezért anélkül, hogy a hármat össze akarnánk keverni, vagy a különbségeket el akarnánk simítani, mindhárom magyarázati mód részigazságait szem előtt kell tartanunk.
Forma szerint királlyá törtértő kinevezéssel van dolgunk. Isten, mint a mindenség Ura, maga mutatja be az új uralkodót. Kézen fogva vezeti a mennyei lények elé. Lélekkel ruházza fel, mint egykor Dávidot, 1Sám 16:13. Az, hogy szolgájának nevezi, nem megalázó. Ellenkezőleg: azt jelenti, hogy a szolga az Úr bizalmasa, terveibe beavatott, a mennyei „tanács” részese. A szolga funkciója prófétai. Az igaz vallást, Isten tóráját és mispátját hirdeti. Munkaterülete az egész világ. Munkáját nyitott szívvel fogadják majd a népek. A távoli „szigetek” (a zsidók által ismert világ legtávolabbi pontjai, a Földközi-tenger szigetei) már várják. A szolga módszere a kímélet, a halk szó. De munkájához a szenvedés is hozzátartozik. Addig „nem alszik ki és nem törik össze”, amíg el nem végezte hivatását. Már itt is kiolvasható a sorok közül, hogy azután összetörik, meghal.
Az egyéni magyarázat szerint Deuteroésaiás saját tapasztalatait is tükrözi ez az ének. Ő maga is csendben munkálkodik a babiloni foglyok között. Nem ítéletet hirdet, hanem vigasztalást, örömhírt. Az üzenet nemcsak egy kis nép ügye, hanem minden népre tartozik. De a prófétát félreismerték, üldözték, népe sem értette meg. Sorsa igazi prófétasors, mint Mózesé vagy Jeremiásé.
A közösségi magyarázatot már a LXX is képviseli, amely az 1. versben többletként tartalmazza a Jákób és Izráel szót: szolgám, Jákób… választottam, Izráel. A világmisszió, Isten törvényének, az igaz vallásnak a terjesztése Izráel feladata. Most még, tudniillik a babiloni fogságban, Izráel nem hallatja szavát. Később sem erőszakkal uralkodik a népek fölött, hanem az igazság (’ämät) erejével, de győzni fog.
Végül a messiási magyarázatra is figyelni kell. Az Újszövetség szerint Isten így mutatja be Fiát: Te vagy az én szeretett fiam, akiben én gyönyörködöm, Mk 1:11; Mt 17:5. Jézus Krisztus missziója is az egész világnak szól. Isten országát szenvedéseivel építi. Munkájába tanítványait is bevonja. Nekik kell Krisztus tanítványává tenni minden népet. A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiai megjelenését, Róm 8:19.
Ésa. 42,5–9. Az Ebed-Jahve elhívatása.
Nem egységes az írásmagyarázók véleménye arról, hogy itt Ebed-Jahve-énekkel van-e dolgunk. Ezekben a versekben nem fordul elő az Ebed-Jahve név. Mégis, főleg tartalma miatt, az előző énekkel szoros kapcsolatban állónak gondoljuk. Ott a szolga „bemutatásáról” volt szó, itt elhívásáról. A költemény prófétai tradíciókra épít. Különösen Jeremiás elhívása történetével mutat hasonlóságot, tartalmi és szerkezeti szempontból egyaránt. A mindenség Teremtője, aki az eget sátorként kifeszítette, a földet korongalakúvá „lapította” és az emberbe lelket lehelt (teremtéstradíció a himnuszok stílusában), tehát a mindenség Ura az, aki „elhívta” szolgáját. Akit elhívott, azt kézen is fogja, meg is őrzi, hivatása teljesítésében megsegíti. A szolga hivatása: „nép szövetségévé, pogányok világosságává teszlek”. A berít cám nem azonos tartalmú az ’ór gójim-mal, hanem fokozó értelmű gondolatpárhuzammal van dolgunk. A „nép” tehát itt nem kollektív értelemben áll (népeknek, az emberiségnek szóló szövetséggé), hanem Izráelre vonatkozik. A szolga, a második exodus Mózeseként, először saját népét vezeti ki a fogságból. Sőt Isten szövetségét is érvényesíti, megújítja, mint pl. Esdrás, Neh 8–10. De nemcsak saját népe javára végzi szolgálatát, hanem a többi népeknek is „világosságot”, igaz hitet hirdet, 49:6. A szolga azt az ígéretet kapja, hogy hivatása teljesítése folyamán kijelentéseket kap Urától. Az Úr mindig megmondja, mit fog tenni. Amit a szolga mond, éppúgy be fog teljesedni, mint a régi próféták szavai. Így valósul meg Isten dicsősége, így győz Isten a bálványokkal folytatott perben.
Az Újszövetség Jézus Krisztust is és a tanítványokat is a világ világosságának nevezi, Mt 5:14; Lk 2:32; Jn 8:12.
Ésa. 42,10–17. Hősként vonul ki az Úr.
A 10–12. versekben az eschatologikus himnuszok stílusában szólítja fel a próféta az egész föld lakóit, hogy énekeljenek „új” éneket az Úrnak, Zsolt 96:1; 98:1; Jel 5:9. Mindenekelőtt a fogságban élő, csüggedt Izráelnek szól a biztatás, hogy énekeljen az Úr dicsőségére, mert jön a szabadítás. Izráel szabadulását eschatologikus eseménynek látja a próféta. Isten hősként „vonul ki”, hogy harcoljon népéért. (A szent háborúk tradíciójából merít a próféta, Ex 15:3; Bír 5:4–5.)
Most már nem vár tovább az Úr. Eddig is nehezére esett tétlenül várnia, „hallgatnia”, míg népe fogságban volt. Isten együtt szenvedett népével. De most közbelép. Hegyeket tarol le, folyókat szárít ki, népeket győz le és akadályokat hárít el népe elől. Utat készít népének, 40:3; s maga vezeti őket. Megszégyenülnek a bálványimádók, de ujjongani fognak az Úr hívei.
Ésa. 42,18–25. A fogság az engedetlenség büntetése.
Ezeknek a verseknek a szövege romlott állapotban maradt ránk. A szövegjavítások között legnevezetesebb a nehezen fordítható mesullám szónak a LXX-ban található értelmezése: móseléhem, hoi kyrieuontes autón, akik uralkodnak felettük, 19. v.
A sálam héber szó jelentése: megad, megtérít, kártérítést fizet, kipótol, helyreállít, megfizet, bosszút áll. Itt pual participium áll: aki „megfizetést” kapott. Az értelmezés nehézsége abból adódik, hogy a szót jó és rossz értelemben egyaránt használja a Szentírás. Itt tehát jelentheti a mesullám szó Izráelt úgy is, mint amely Istentől jutalmat, kárpótlást kap, de úgy is, hogy méltó büntetést kapott. Ez utóbbi a kontextusba jobban beleillő értelmezés, hiszen itt a „szolga” bűneiről van szó. Kétségtelennek látszik, hogy az „Úr szolgája” itt nem ugyanazt jelenti, mint az Ebed-Jahve-énekekben: ott a szolga nem vak és engedetlen, hanem jó tanítványként figyel az Úr kijelentésére, 50:4–5. Itt pedig a szolga Izráelt jelenti, mely – az első Ésaiás szavai szerint – nem lát a szemével és nem hall a fülével, 6:10. Hiába hirdették a próféták Isten szavait, hiába tapasztalt csodákat a nép, nem tért meg. Ezért büntette meg népét az Úr. Ezért került fogságba.
A fejezet vége a próféta fájdalmát tükrözi: még mindig nem érti meg a nép, mi történt vele, hanem zúgolódik, perlekedik Istennel, 40:27; 49:14. Nem perlekedni kell, hanem megalázkodni, elfogadni az igazságos ítéletet! „Isten igaz, minden ember pedig hazug”, Róm 3:4.
Ésa. XLIII. RÉSZ
Ésa. 43,1–7. Az Úr megváltja népét.
Ezekben a versekben igen sok „bibliai kulcsszót” találunk. Ilyenek: bárá’, „teremt”, jácar, formál”, gá’al, „megvált”, qárá’ besém, „nevén szólít”, mósíca „segítő, szabadító”, kófär, „váltságdíj, kárpótlás”, bánaj és benótaj, a nép mint Isten „fiai és leányai”, kábód, „dicsőség”.
Formai szempontból az ún. egyéni panaszénekek egyik részével, a papi üdvjövendöléssel van dolgunk, melyben Isten a könyörgőt biztatja, sorsa fordulását ígéri. Innen való a „ne félj”. A megváltás az eladósodott embernek vagy vagyonának a visszaváltása, megvásárlása 41:14; jogi kifejezés, éppen úgy, mint a tulajdonba vétel szava: „enyém vagy”. Most azonban mindez a biztatás Jákób-Izráelnek, Isten népének szól, s a megváltás is, meg a vele párhuzamosan álló „teremtés” is azt jelenti, hogy Istentől származik Izráel nemzeti léte, Ő hozta ki Egyiptomból (exodus-tradíció). Most még nagyobb mértékben Izráel teremtőjének és megváltójának bizonyul Isten: Babilóniából is kiszabadítja népét. A tűzből-vízből kimentés a természet erőivel szemben oltalmazó Úrra mutat, Zsolt 66:12. Ő a természet Ura.
A kultikus tradíciókon túl itt is érvényesül a prófétai tradíciók hatása. Az „Izráel Szentje” kifejezés Ésaiástól, Isten szeretetének a gondolata Hóseástól való. Mindkettőjüknél megtalálható Isten atyaságának a gondolata is, Ézs 1:2; Hós 11:1. Isten, mint Atya, magához gyűjti népét, fiait és leányait, mert szereti őket. Szeretetén nem változtat az sem, hogy a nép fogságban, szétszórtságban él. De nemcsak szereti népét az Isten, hanem mint a történelem Ura, meg is tudja szabadítani. Kyrosnak, akit eszközéül használ, Izráel hazaengedéséért kárpótlásul Egyiptomot, Etiópiát és a délarábiai Szábát, 1Kir 10:2 adja az Úr. Ez volt a hódító asszír-babilóniai királyok régi vágya. Nincs tehát szó Izráel világuralmáról. Isten dicsőségéről van szó. Ezért „teremtette” Isten Izráelt, ezért „szólította nevén”, ezért fűzte szorosra kapcsolatát népével.
Ésa. 43,8–13. Izráel az Úr tanúja.
Újból bírósági tárgyalás formájában harcol a próféta a nép lelki vaksága ellen, mint 41:31–29-ben. A pogányokat arra hívja fel, hogy tanúskodjanak bálványaik mellett. Van-e közöttük olyan, aki a múltban megjövendölt valamit és az beteljesedett? Tud-e valamelyikük a jelenben olyan jövendölést adni, mely érvényes a jövőre? Van-e közöttük olyan, aki ura a történelemnek? Ha igen, akkor az Úr meghajol előttük, elismeri istenségüket. De a (fiktív) bírósági tárgyaláson sor sem kerül a bálványok tanúinak kihallgatására. Nincs bizonyítékuk, némák maradnak. Ezzel szemben az Úrnak van tanúja: saját népe! Igaz, hogy ez a nép még vak és süket, még nem érti Isten dolgait, és nem értette a múltban sem, 42:18–25. De az a hivatása, az léte értelme, hogy tanúskodjék Uráról! Erre választotta ki népét az Úr! Izráel léte nem öncélú, nem az a cél, hogy nagy és gazdag legyen, hanem az, hogy a nép tagjai Isten tanúi és szolgái legyenek (a 10. versben többes szám olvasandó, csak pontozásbeli korrekció). Izráel kétféleképpen tanú: sorsával, létével is, de tudatosan, bizonyságtételével is. S ha még nem alkalmas erre a nép, majd alkalmassá teszi őket az Úr: megismerik Őt (belső közösségre jutnak Vele), hisznek neki (rábízzák sorsukat) és megértik, hogy egyedül Ő az alfa és ómega, a történelem Ura, Aki megszabadítja népét. A pogányok istenei, az emberi nemzedékekhez hasonlóan, keletkeznek és elmúlnak (sumér-akkád mítoszok, theogoniák). De Isten nem „formáltatott”. „Én vagyok az” – ebben a tömör, az exodus-tradícióból származó (Ex 3:14) mondatban kifejezésre jut Isten egyetlensége. Deuteroésaiás monotheizmust hirdet. De ez nem csupán elméleti igazság, nemcsak tiszta tan, hanem történelmi tapasztalat is. Sőt a közeljövőben is megtapasztalja Izráel, hogy amit Isten mond – és nem „idegen” (ti. idegen isten), az beteljesedik. A földi nagyhatalmak sem tudnak változtatni rajta.
Az újszövetségi gyülekezet létének is a tanúskodás a célja és értelme, ApCsel 1:8. Erre a szolgálatra csak az Úr tud alkalmassá tenni, az ember maga alkalmatlan, 2Kor 3:5; Jel 3:2.
Ésa. 43,14–21. A csodálatos szabadulás.
A 14–15. vers külön egység. Itt nevezi először nevén Babilóniát a próféta. Kyrost, akit oda „küld” az Úr, nem nevezi itt meg. A 14. vers beríhím, „zárak” szavát a LXX a bórehím, pheugontas, „menekülők” szóval adja vissza. Mindkettő jó értelmet ad. Az egyik szerint az Úr „leszállítja” (ti. a Seólba) Babilónia menekültjeit, a másik szerint „leveri a zárakat” népe „börtönéről”. Különös kifejezés a káldok „ujjongásának hajói”. Kereskedelmi, vagy luxushajókra gondolnak egyes magyarázók. De más pontozással azt az értelmet kapjuk, hogy gyászra változik a káldok ujjongása. Mindezt „értetek” cselekszi az Úr, aki mint népe „megváltója” (lásd 41:14-nél), Izráel Szentje és királya, szabadulást ad népének.
A szabadulásról a 16–21. versekben jövendöl a próféta. Újra az exodus-tradícióra épít. A 16–17. vers a Vörös-tengernél véghezvitt csodákra mutat, Ex 14. Az új exodus alkalmával nem a tengert teszi szárazzá az Úr, hanem a pusztát oázissá, 41:17–20. De jelentőségében is felülmúlja az új a régit. Mindeddig az exodusról szólt Izráel ősi hitvallása. De amit most készül tenni az Úr, amellett eltörpülnek a régiek! Azonban a nemzeti szabadítás nem végcél. Isten, aki magának teremtette népét, magának is váltja meg. A megszabadult nép dolga Isten dicsőítése!
Újabb magyarázók szerint (Fohrer, Westermann) a múlt „emlegetése” főleg az ún. nemzeti panaszénekekben történt. A fogság szenvedéseit emlegette a nép, emlékeztetve az Urat régi, nagy tetteire és kérve az újabb szabadítást, 51:9; 63:11–14. Erre felel az Úr: meghallgatja az imát és csodálatos tetteket visz véghez.
Az Újszövetség is beszél a régiek elmúlásáról és az új teremtéséről, 2Kor 5:17; arról, hogy a régit fölülmúlja az új, 2Kor 3:6–11 és arról, hogy Isten a jövőben adja híveinek – szenvedésük után – a legnagyobb ajándékot, 2Kor 4:17. Az „értetek”, mely a perikopa egyik kulcsszava, az úrvacsora történetében is visszatér, 1Kor 11:24.
Ésa. 43,22–28. Vád és bocsánat.
Újra jogi kifejezésekkel él a próféta. Isten vádbeszédet tart népe ellen. Feltehetőleg válasz ez a nép számára, mely igazságtalansággal vádolta Istent a babiloni fogság miatt (Westermann). Ezzel szemben Isten a nép bűneire mutat rá. Különös módon nem a szociális bűnöket ostorozza, mint a fogság előtti próféták, hanem a kultuszt, azt, amire Izráel a legbüszkébb volt. Ugyanazt a radikális prófétai kritikát találjuk itt, amit Ámósnál 5:25–26 és Jeremiásnál 7:21–23: egyrészt az áldozati kultuszt (a „szolgálat”-ot) nem Isten akarta, az „egy darab ethnikum” Izráelben, másrészt a kultusz sokszor nem is az igaz Istennek szólt, hanem a bálványoknak. Nem Isten „szolgáltatta és fárasztotta” népét, hanem – szinte lefordíthatatlan szójátékkal – a nép adott munkát Istennek, „szolgáltatta és fárasztotta” Istenét bűneivel! Ez volt az egyetlen – „teljesítménye”. Már Jákóbtól kezdve, Hós 12:3–4; végig az egész üdvtörténeten át, Ez 16; 20; 23 szüntelenül vétkeztek Izráel „szóvivői”, vezetői.
Emberi logika szerint a vád után az ítéletnek kellene elhangoznia. Izráel bűnére nincs mentség. De váratlanul a bocsánat szava hangzik. Az ok, minden értelmen felül: „önmagamért”. Az előző perikopa egyik „vezérszava” a „tiérettetek” volt. Itt pedig az érdem nélkül áradó bocsánat másik oldalát láthatjuk: Isten önmagáért, hűségéért, dicsősége megvalósulásáért gyakorol kegyelmet népével. Ez a kegyelem valósul meg! Érvényes 586 után is, amikor Isten azzal büntette népét, hogy ellenség gyalázta meg (hillél) a jeruzsálemi templomot, hadiátok (héräm) és szidalom érte Izráelt. Nem ez volt Isten utolsó szava. Isten irgalma győzött haragja felett. Az irgalom az Újszövetség szerint is „szolgálat”. Az Ószövetséghez hasonlóan fogalmaz az Újszövetség: az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak (diakonéthénai), hanem hogy Ő szolgáljon (diakonésai) és váltságdíjul adja életét sokakért, Mt 20:28.
Ésa. XLIV. RÉSZ
Ésa. 44,1–5. A hazatért nép boldog élete.
Az első két versben egymást követik az Izráelre vonatkozó megtisztelő nevek. Ilyen a Jákób-Izráel, ilyen az, hogy szolgájának nevezi népét az Úr. Ilyen a Jesúrún név, amely a jásar gyökből származik. A gyök jelentése: egyenes, derék, becsületes. Az előző perikopában Jákób, a csaló állt előttünk, Gen 27. Itt Izráel, a becsületes, Deut 32:15; 33:5.26. A választás, alkotás és anyaméhben formálás, továbbá a „ne félj” a papi üdvjövendölések bevezető kifejezése, bármennyire is egyénre vonatkozik eredetileg, itt a népnek szól. A nép teremtése itt is párhuzamban áll a nép megsegítésével. De most nem a hazavezetés mozzanata áll a középpontban, hanem a hazatért nép boldog élete. Isten Lelke árad rájuk, Gen 2:7; Ézs 32:15; Zsolt 104:30. Ahogyan a folyóvíz mellett virul a növényzet, Zsolt 1:3; úgy növekszik a hazatért nép. Sokan csatlakoznak hozzájuk (prozeliták). Nem politikai világuralmat ad népének az Isten, hanem missziót. Régi időkben szokás volt, hogy a hívek a kezükre vagy a homlokukra tetoválták isteneik nevét. E szokás nyomai a Bibliában is megtalálhatók, Ex 13:16; Deut 6:8.9; Ez 9:4; Jel 7:3; 13:16. De nemcsak Istenhez csatlakoznak majd az emberek, hanem Isten népéhez, Jákób-Izráelhez is, Zsolt 87. Önkéntesen, folyamatosan „szaporodik a gyülekezet az üdvözülőkkel”, ApCsel 2:47. Aki Istenhez tartozik, Isten népéhez is hozzátartozik.
Ésa. 44,6–8. Isten pere a bálványokkal.
Itt újból perbeszéddel van dolgunk, 41:21–24-hez és 43:8–15-höz hasonlóan. A bálványokat felszólítja Isten, hogy tegyenek hozzá hasonlóan: jövendöljék meg az eseményeket. De az eredmény már előre biztos: nincs olyan, mint az Isten, sőt rajta kívül nincs Isten. Nem méltók Babilónia istenei arra, hogy higgyenek bennük az emberek. Egyedül Isten a történelem Ura. Ő a „Kőszikla”, mondja a zsoltárok nyelvén a próféta. S amit mond, nem hűvös, vértelen, elvi monotheizmus csupán, hanem harc a hamis hit ellen.
Azt a modern kérdést, hogy ha nincsenek istenek, miért kell ellenük harcolni, céltalan felvetni. Hiszen a fogság népe valóban a győztesnek látszó babiloni istenek igézetében élt. Pál apostol szavaival élve, abban a veszélyben voltak, hogy Isten imádatából visszaesnek az „elemek” imádatába, Gal 3:3; 4:8.9. De az Úr, aki a történelemnek is és a természetnek is Ura, harcol népe hitéért.
Ésa. 44,9–20. Gúnydal a bálványok készítéséről.
Ez az igeszakasz és az ezzel rokon 40:19–20; 41:6–7 valószínűleg későbbi Deuteroésaiás koránál. Nem annyira prófétai polémia, hanem a bölcsességirodalom terméke.
A bálványok „tanúi” azok, akik imádják őket. De ezek a tanúk nem látnak semmit a bálványok erejéből, működéséből. Hiszen a bálványok az embertől származnak, 11. v. Hogyan is lehetne erejük, ha maga az a mesterember is kimerül, aki készíti őket? Bármilyen díszes is a bálvány, bármennyire is templomban „lakik”, ugyanolyan közönséges anyagból készül, mint amivel az ember kenyeret vagy húst süt. Aki leborul a bálvány előtt, értelmetlen. Az ilyen ember „hamun legeltet”, hasonló ahhoz a pásztorhoz, aki felperzselt rétre viszi nyáját. A bálványimádás tehát megszűnik, mihelyt az értelmes gondolkodás megkezdődik. Hiszen a bálványimádás haszontalan, sőt utálatos dolog, 9. v.; Deut 7:26; 32:16.
Ezzel szemben az igaz Isten nem „embertől van”, Ő nem lakik kézzel csinált házban, Ézs 61:1. Isten „tanúi” látják, tapasztalják Isten erejét. Hívei nem „hamun legeltetnek”, hanem jó legelőn, hűs forrásvíz mellett, Zsolt 23.
Ésa. 44,21–23. A bűnbocsánatra megtéréssel kell felelni.
A 21–22. versben folytatódik az 1–4. versekben kezdődő üdvígéret. A megtisztelő Jákób-Izráel megszólítás után kétszer is szolgájának nevezi népét az Úr. Azzal biztatja, hogy nem felejtette el, a fogság ellenére sem, hiszen ő teremtette, 49:15. Bocsánattal ajándékozza meg: ahogyan elszáll a felhő, úgy tűnik el a nép vétke. Itt Deuteroésaiás üzenetének alaphangja: a vigasztalás csendül meg újra, 42:1–2; 43:25. Azonban Isten feleletet vár: a bocsánatot nyert nép térjen meg Istenéhez, önként szolgálja és imádja az Urat. A 23. vers lezárja a 42:14-gyel kezdődő igeszakaszt. A megváltozott nép örömében részt vesz az egész kozmosz: ég, föld, hegyek. Isten dicsőségét az egész világ elismeri, 49:13; 55:12. A prófécia theocentrikus.
Ésa. 44,24–28. Kyrost az Úr tette uralkodóvá.
Először Izráelt szólítja meg az Isten, mint népe teremtője és megváltója. Teremtés és megváltás (az utóbbi kifejezés értelmét lásd 41:14-nél) párhuzamban áll Deuteroésaiásnál. A következőkben a jellegzetes participiumos himnusz-stílussal találkozunk. Az Úr maga mond magáról himnuszt. A mindenség egyedüli alkotójának mondja magát, de a történelemnek is Ő az egyetlen Ura. Ő az, aki a babiloni varázslók (bad, „fecsegés” helyett bar, „jós” olvasható a 25. versben) jövendöléseit meghiúsítja. Rengeteg ilyen jövendölés szövege maradt ránk. Valamennyi „üdvjövendölés”. Mindez hazugnak bizonyult Babilónia bukásával. Ezzel szemben beteljesedett Isten szolgáinak (26. v. többes számnak pontozandó), a fogság előtti prófétáknak a beszéde. De éppen így be fog teljesedni az a szó is, amit most szól Isten Deuteroésaiás által Jeruzsálem újjáépüléséről. Hiszen ugyanaz az Isten mondja ki ezt, aki hatalmas szavával legyőzte a tengert, az ősi ellenséget, 51:9. Lehet, hogy a próféta már jelképesen beszél tengerről, és a babiloni birodalom megdőlésére gondol. Itt említi először Kyros nevét. „Pásztorom”-nak mondja, az „uralkodó” értelmében, 2Sám 5:2; Jer 23; Ez 34. Kyros uralkodásának nem a világuralom az igazi célja, hanem az, hogy beteljesedjék Isten akarata „tetszése” (héfäc): a jeruzsálemi templomnak kell felépülnie, mert Isten népe között akar lakni. Ugyanezt maga Kyros is elmondja híres ediktumában, Ezsd 1:1–4.
|