Ézsaiás XXIX. RÉSZ

Ésa. 29,1–8. Jeruzsálem ostroma és csodálatos szabadulása.

Dávid ostrommal foglalta el Jeruzsálemet, 2Sám 5:6–9. Ő tette az ország fővárosává, itt épült az Úr temploma is. Ezért szólítja Ésaiás Jeruzsálemet költői néven Ariélnak, Isten „tűzhelyének”, oltárának. Kevésbé valószínűnek látszik az „Isten oroszlánja”, 2Sám 23:20 (a „bajnok” értelmében), vagy az „Isten-hegy” jelentés, Ez 43:15. Mióta Jeruzsálemben az Úr temploma áll, évről évre megtartják az ünnepeket. De el fog jönni az ünnepek körforgása során az az idő, amelyben megint hadszíntér lesz Jeruzsálem. Valóban oltárrá, tűzhellyé válik. Az Úr fog harcolni ellene, mint egykor Dávid (a bizonytalan „ostromgyűrű” szó a LXX. szerint: „mint Dávid”). Akkor majd az egész város „oltár” lesz, tele elesettekkel és vérrel, oltár, amelyen Isten haragjának a tüze ég! Hatalmas népek seregeit küldi Jeruzsálem ellen az Úr, és ellenkezőjére fordul a város régi dicsősége. A nép a porig fog alázkodni. Még a beszéde is olyan halk lesz – a zajos, vidám ünnepek után –, mint a holtak szellemeié halottidézés alkalmával, 1Sám 28. fejezet, Ézs 8:19. Akik halottidézéssel foglalkoztak Ézs 28:15; a halottak szellemeihez lesznek hasonlók maguk is (Eichrodt).

De hirtelen, váratlanul közbelép az Úr. Elűzi a sok hatalmas ellenséget, akiket pedig Ő maga küldött. Már azt gondolta mindenki, az ellenség is, Jeruzsálem lakói is, hogy vége a városnak, de az egész veszély elmúlik, éppen úgy, ahogyan elmúlik az álom, ha felébredünk.

A jövendölés hátterének általában Jeruzsálem csodálatos szabadulásának a történetét tartják (701-ben, Szanhérib asszír király hadjárata alkalmával, Ézs 37:36). Sokan azt gondolják, hogy ez az igeszakasz nem sokkal az ostrom ideje előtt keletkezett. De ez még nem magyaráz meg mindent. Hiszen az 5–8. versek szinte az utolsó ítélet színeivel festik meg a szabadulást. Éppen ezért vannak olyan írásmagyarázók is, akik különválasztják ezeket a verseket az előzőktől és nem is tartják őket ésaiásinak. Azonban már a Sion-zsoltárokban is arról van szó, hogy a hatalmas népek hadseregei együttes erővel megostromolják Jeruzsálemet, de az Úr csodálatos szabadítást ad népének, Zsolt 46; 48; 76. Ésaiásnál is ennek a speciálisan jeruzsálemi hagyományanyagnak a hatásával van dolgunk (v. Rad). Nem lehetetlen, hogy a 8. v. eleje későbbi fogalmazásban maradt ránk. Nem véletlen az sem, hogy Isten megjelenése (a theofánia, 6. v., amit égzengés és vihar kísér, (Ex 19; 1Kir 19; Zsolt 18:8–16) éppen akkor következik be, amikor megalázkodik a nép. Éppen erre való a nagy nyomorúság (Fohrer). Ésa. 29,9–16. A nép lelki vaksága.

A 9. v. igéit általában imperativusoknak tartják. A próféta arra szólítja fel a népet, hogy bámuljanak és csodálkozva meredjenek egymásra, mert olyan csodálatos dolgokat fog tenni az Úr, hogy nem is fogják megérteni az emberek, 14. v. Isten maga teszi értelmetlenné a saját népét. Olyanok lesznek, mint a részeg, vagy mint az eksztatikus álomban levő ember, aki teljesen érzéketlen a való világ eseményeivel szemben. A nép nem érti Isten kijelentését. Nem értik sem a képzettek, sem a képzetlenek, 11. v. Isten maga okozta ezt, ez már az Ő ítéletéhez tartozik. Az ítélet oka az, hogy megmásították a prófétai üzenetet. A szív megkeményedése már Isten ítéletéhez tartozik (v. Rad), Ézs 6:9.10; 8:14.15; Jn 3:18. A Lélek kitöltése itt nem a jóeli ígéret értelmében történik, nem úgy töltetik ki, ahogyan az első pünkösdkor, hanem ellentétes értelemben, mint pl. 1Sám 18:10; 19:9; 1Kir 22:23-ban: lelki vakságot okoz. Tartalmi szempontból tehát helyes a 10. v.-ben levő magyarázó glossza: „prófétákat” és „látnokokat”.

Az istentisztelet, mint keret, megvolt Izráelben, 1:10–17. De Isten nem elégszik meg a hagyományos istentiszteleti szertartások gyakorlásával, azoknak a kultikus előírásoknak, rítusoknak a pontos megtartásával, amelyeket Izráel nagyrészt a kánaáni népektől tanult. Isten a szív szeretetét kívánja, Deut 6:5. Jézus Krisztus szó szerint idézi a 13. v.-ben levő ésaiási igét Mt 15:8.9-ben, sőt tartalmi szempontból ide tartozik Mt 7:21 is. – A 14. v.-ben említett csodálatos isteni cselekedet abból áll, hogy Isten meg fogja büntetni népét, 28:21. Ezt a verset 1Kor 1:19 is idézi. Azok a „bölcsek”, akikről itt szó van, a nép vezetői, akik nem fordulnak Ésaiás prófétához, hogy kérdezze meg az Urat a nép ügyében, hanem titokban Egyiptommal tárgyalnak, 18. fejezet. A 16. v. ennek a látszólagos bölcsességnek a bűnös fonákságát mutatja meg: a teremtő Isten bölcsességét és hatalmát vonják kétségbe, nélküle intézik az ország sorsát, azt gondolva, hogy bölcsebbek nála! Ez az ősi bűn: olyanok akarnak lenni, mint az Isten (Fohrer). A hasonlat Ézs 45:9-ben, Jer 18:1–8-ban és Róm 9:20–24-ben is előfordul, mindenütt abban az értelemben, hogy az embernek meg kell hajolni a teremtő Isten hatalma és bölcsessége előtt.

Ésa. 29,17–24. Az új teremtés.

Ebben az igeszakaszban ésaiási gondolatokat is találunk. Ilyenek: a nép lelki vakságáról és süketségéről szóló kijelentés, 6:9–10; az Izráel Szentje kifejezés 1:4; 5:19.24; a csúfolódók megszégyenülése 28:14 és a jogfosztottakért folytatott harc, 1:16–17; 5:7–8. A stílus azonban igen erős későbbi hatásokat mutat, amelyek versről versre kimutathatók (Fohrer). Deuteroésaiás is vaknak és süketnek nevezte a népet, 42:18; ő is használta az Izráel Szentje kifejezést, 41:14.16.20; 43:3.14; 45:11; 47:4 stb. A megváltottak (22. v.) a babiloni fogságból hazatérteket jelentik (51:11), akiket csodálatosan szép, paradicsomi termékenységű ország vár 41:18–19. Úgyhogy itt egy később élt próféta-tanítvány munkáját láthatjuk, aki az ésaiási igék fényében látta a megoldást saját kora számára (v. Rad). Várta az üdv idejét, amelyben Isten Lelkének a hatására a természet is megváltozik, 32:15; 35:1–10. Jellemző az igeszakaszra, hogy a 18. v. az Igét már írásnak mondja. Az utolsó időkben az ember is új teremtéssé válik, aki érteni fogja Isten dolgait, Jer 31:31–34; Ez 36:26–32. Az „alázatosak” és „szegények” a hívő gyülekezet tagjait jelentik. Nem fogja őket többé senki sem bántani, nem csúfolják ki őket és nem szorítják háttérbe jogi ügyekben olyanok, akik a „kapuban”, a város kapujánál levő téren, a nyilvános jogszolgáltatás alkalmával hamis eszközökkel elítéltették az igazakat (a 21. v. dábár szava itt jogi ügyet jelent). Láthatjuk, hogy a háttér itt nem ugyanaz már, mint Ésaiás idején volt, hanem a gyülekezet belső tisztulása, mint pl. a késői zsoltárokban. A 22. v.-ben jó korrektúra ’äl helyett ’él-t olvasni: az Úr, Jákób házának az Istene, megváltotta Ábrahámot. Nem szükséges Ábrahám megváltásának a gondolatát a Biblián kívül álló legenda módján elképzelni (Jubileumok könyve 12., Procksch). Elég itt Ábrahámot a babiloni fogságból „megváltott” nép képviselőjének tekinteni. Ez a nép nem fog többé „szégyenkezni” a pogányok között, hiszen újra országot ad nekik Isten, hazavezérli őseik földjére. Megláthatják azt az „újat”, amit Isten tesz népéért, Ézs 43:19. Ezzel megvalósul Isten célja: elismerik az Ő szentségét azok is, akik a jelen nyomorúságai között éppen úgy türelmetlenkednek és kétségbeesnek, ahogyan hajdan a pusztában vándorló nép. Türelmetlenkedett a nép a babiloni fogságban is Ézs 40:27; sőt, az apostoli igehirdetés gúnyolói is 2Pt 3:4. Az ígéretek beteljesedésének az idején nemcsak a nyomorúság szűnik meg, hanem a hitetlenség is.

Ésa. XXX. RÉSZ

Ésa. 30,1–7. Egyiptom nem ad segítséget.

Ha már Júda állama Áház király hitetlensége miatt (7. fejezet) Asszíria vazallusa lett, Ésaiás a megkötött szövetség megtartását tartja helyesnek. Ehelyett a nép vezetői titokban Egyiptommal tárgyaltak, így akarták az országot újból szabaddá tenni. De ez előtt a vállalkozás előtt nem kérdezték meg a prófétát, az Úr „száját”, 2. v. Ezért hiába mutatnak be italáldozatot (nászak masszékáh, 1. v., a szövetségkötés szertartása) és hiába hívják segítségül az egyiptomi isteneket a szövetség megkötésénél, az Úr Lelke nincs jelen. Pedig csak az Úr tudja népét megsegíteni. Hiába visznek Egyiptomba kincseket a pusztán át, hiába próbálják megvásárolni jóindulatát, Egyiptom tehetetlen. Isten „elhallgattatta”, 7. v., éppen úgy, ahogyan hajdan is legyőzte a mitikus ősszörnyet, Rahabot, Zsolt 89:11; Ézs 51:9. Bár Sabako fáraó (714–700) nagy területeket kapcsolt országához, hatalma látszat csupán. A 4. v.-ben említett Cóan = Tanis a Nílus deltájánál északon, Hanész = Herakleopolis pedig délen jelzi Sabako birodalmának a határát. A királyi tisztviselők Cóanban éltek, innen kormányozták a távoli országrészeket követeik által. – A 6. verset egyes írásmagyarázók arab törzseknek Egyiptomba küldött követségére, esetleg déli arab törzsekhez küldött júdai követségre vonatkoztatják. Egyszerűbb, ha azokra a júdai követekre gondolunk, akik 701 előtt Egyiptomban jártak, 18; 20. fejezet.

Ésa. 30,8–18. A hamis próféták bukást okoznak.

Az igeszakasz határainak a meghúzásában eltérőek a vélemények. Vannak, akik a 8. verset az előző, a 18. verset pedig a következő igeszakaszhoz tartozónak gondolják. A 8. vers fontos adatokat szolgáltat a prófécia írásba foglalására vonatkozólag. Nem valamiféle írói hajlam indította erre Ésaiást, nem is a saját nevének akart emléket állítani. Isten parancsa alapján írja le a kapott üzenetet. A próféta, aki saját nemzedékétől olyan sok meg nem értést tapasztalt, följegyzéseket készít a jövendő számára – tanúnak (lecéd), 8:16–17. Bízik abban, hogy Isten szava beteljesül. Bár nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mennyit írt fel Ésaiás és melyik részét jegyezte föl maga a kapott próféciáknak, kétségtelen, hogy az üzenet lényegét maga jegyezte föl. – A jelen nemzedék csődöt vallott. Hivatkoznak ugyan Istenre, mint Atyára, de nem igazán, mert nem akarnak hallgatni Izráel Szentjének a tanítására (tóra, 9. v.). A hit akaratjellege látszik meg itt, 9.15. v.; Jn 5:40. Csak a saját gondolataik igazolását hajlandók elfogadni a prófétától. Voltak Izráelben hamis próféták is, akik kielégítették ezt az igényt és hajlandók voltak az uralkodó rétegek szája íze szerint prédikálni, 1Kir 22; Jer 11; 23; Ez 13; Mik 2:6–11. A próféta itt két hasonlattal fejezi ki a hamis prófétákra hallgatás súlyos következményeit. Az első hasonlat szerint az ország olyan gyorsan fog elpusztulni, amilyen hirtelen leomlik a megrepedt fal. A második hasonlatból a pusztulás mértékét ismerhetjük meg: ahogyan a nagy erővel földhöz vágott cserépedényből semmi sem marad épen, egyetlen darabja sem lesz használható, éppen úgy Isten ítélete sem hagyja érintetlenül az ország egyetlen részét és a társadalom egyetlen rétegét sem. A 15. v. újból Ésaiás próféciájának a legjellegzetesebb részei közé tartozik. A fordított párhuzamos formában (chiasmos) írt vers a hit két oldalát tárja elénk: egyrészt Istenhez kell megtérni és Benne kell bízni (súb, bátah), másrészt a bűnös emberi tervekről le kell mondani, azokkal fel kell hagyni (núah, sáqat). Ez a kettő kell ahhoz, hogy Istentől segítséget kapjon a nép. Ebben áll az igazi bölcsesség. Ugyanezt ajánlotta Ésaiás már Áház királynak is, 7:9. A nép és a vezetők azonban nem mondtak le harcos terveikről. Egyiptom segítségével és egyiptomi harci paripákkal akarták kivívni a győzelmet Asszíriával szemben. De minden a visszájára fordul: a támadóknak menekülniük kell majd! Ezt a 16. v. két szójátékkal fejezi ki. A „fut” szó és a „gyorsnak lenni” szó először az ellenségre rohanást jelenti, másodszor azonban már a megfutamodás és menekülés értelmében áll. Az, hogy kevés ellenség elől is sokan fognak majd menekülni, Isten műve, Tőle jövő büntetés, Deut 28:25; 32:30. A maradék olyan kicsi lesz, mint amikor egy hadseregből csak az a hadijelvény marad meg, amelyet póznára tűzve hegytetőre állítottak, hogy harcba hívja a népet. Ide vezet Jeruzsálem vezetőinek az öngyilkos politikája.

Van-e kiút ebből a súlyos helyzetből? A 17. v. végéig terjedő igeszakaszban nincs „üdveschatologia” (Fohrer). Azonban Isten kegyelme újból felragyog a 18. v.-ben. Ezt verses formája miatt inkább az előző igeszakaszhoz tartozónak gondoljuk, mint a következő, prózában írt szakaszhoz tartozónak. Ebben a versben, számos bibliai kézirat alapján, a „felemelkedik” szót „vesztegel”-nek értjük (járúm helyett jiddóm). Azt jelenti ez, hogy Ésaiás hite szerint, annak a kijelentésnek az alapján, amit ő kapott, Isten kegyelmet akar gyakorolni. Azonban ennek még nincs itt az ideje. Isten még „vesztegel”, vár. Ez nemcsak annyit jelent, hogy előbb el kell jönnie az ítéletnek, majd csak azután jöhet a kegyelem, hanem azt is, hogy Isten éppen a „veszteglés” által időt és lehetőséget ad népének a megtérésre.

Ésa. 30,19–26. Jön a kegyelem ideje.

Ezek a prózában írt versek a fogság utáni gyülekezet eschatologikus váradalmát fejezik ki. A szenvedés idejének hamarosan véget vet az Úr. Nemcsak a nép kerül ki a nyomorúságból (a 20. v. a foglyok életmódjára utal 1Kir 22:27; Ez 4:9–17), hanem a teremtett világ is részesül a megváltás áldásaiban, Róm 8:19–21. Paradicsomi termékenység lesz a földön, bőségesen lesz eső, mindenfelé források fakadnak a hegyeken. Még a jószág is sós növényekkel kevert, bő takarmányt kap. Sőt a csillagok világa is részt vesz a megváltásban, Ézs 60:19–20; Mt 27:45; Jel 21:23. A prófétai tanításra jellemző, hogy a nép szíve is meg fog változni. A bálványokat „tisztátalanná teszik” 2Kir 23:8; szobraikat porrá zúzzák, még az azokat borító aranyat és ezüstöt is, Ex 32:20; Deut 7:25; Ézs 2:20; 17:8; 27:9. Isten ítélete folytán elpusztulnak a magas tornyok és bástyák, a gőgös földi nagyhatalmak és véget ér az emberek gőgje is, Ézs 2:15; 26:5; 2Kor 10:4.5. A várak és bástyák helyett a hegyeken és halmokon a békés földművelés céljait szolgáló csatornákat fognak készíteni. Ezeken az ország minden részébe eljut a víz, Gen 2:10–14; Ez 47:1–9; Jóel 4:18.

A természet megváltozása azonban csak kísérője, kerete annak, amit Isten elkészített népe számára. Sőt még a nép szívének a megtisztulásánál is lesz nagyobb ajándék: az, hogy maga az Úr lesz népe Tanítója. A régebbi írásmagyarázók a tanító szót többes számnak gondolták és általában a prófétákra vonatkoztatták. Azonban az újabb írásmagyarázók, a „tanító” szót egyes számnak értik, néhány bibliai kézirat alapján. Így tehát a tanító maga az Úr, ő a tóra-adó, Ézs 2:3; 28:26. Ez a jövendölés a gyülekezet számára azt a reménységet tartalmazza, hogy az isteni ígéretek beteljesedésekor magát Istent is megláthatjuk színről színre Jer 31:33.34; 1Kor 13:12; 1Jn 3:2. De megtanulhatjuk azt is, hogy mi a gyülekezet kötelessége a jelenben: tiszta hit, tiszta istentisztelet és az Úr szavára figyelő, engedelmes élet.

Ésa. 30,27–33. Az Úr megítéli Asszíriát.

Ez az igeszakasz Ésaiás próféta működésének a késői idejéből való, amikor már látta a próféta, hogy Asszíria, mint Isten fenyítő eszköze, alkalmatlanná vált, 10:5–19; 17:12–14. Ezért jelenik meg Isten ítélettételre. „Messziről” jön, a Sinai-hegyről, Deut 33:2; Bír 5:4; Hab 3:3. Más magyarázat szerint a „messziről” szó azt jelenti, hogy az Úr a mennyből száll alá. Isten neve az Ő lényének az emberek felé forduló oldalát jelenti. Nevének Jeruzsálemben, a templomban „szerzett lakozást”, Deut 12:11; 16:2.6.11; 26:2. Megjelenését (theofánia) viharos természeti jelenségek kísérik: mennydörgés (az Úr „hangja”, 30. v.), villámlás („emésztő tűz”, 27., 30. v.), viharos szél, eső és jégverés. Megáradnak a wadik, a kiszáradt patakmedrek, 28., 30b, Zsolt 18:8–16.29. Majd változik a kép. Ahogyan a rostában rázzák a gabonát, úgy rázza meg Isten Asszíriát és a vele szövetséges népeket. Azonban ennek a rázásnak nem a tisztítás a célja, hanem a pusztítás. Megint más képpel élve, olyan zablát tesz ellenségei szájába az Úr, amellyel a pusztulás felé irányítja őket. Újabb hasonlat szerint bottal veri meg Isten azt a nagyhatalmat, amely Isten botja volt, 10:5.15. Az utolsó kép az áldozati szokásokból való. A 28. és 30. v.-ben ismételten előfordul a núf szó, amelynek alapjelentése: lóbálni. Ahogyan az áldozatok között volt tenúfáh, „lóbált áldozat” (az új fordítás szerint: felmutatott áldozat) Ex 29:24.26; Lev 8:27.29; Num 8:11.13.15.21; és ahogyan a Hinnóm-völgyben levő Tófetban, az „égetőhelyen” a baalok tiszteletére emberáldozatokat mutattak be, 2Kir 23:10; Jer 7:31; úgy fogja majd az Úr is Asszíriát „meglóbálni” és feláldozni azon a hatalmas „égetőhelyen”, amelyet régóta (ez az értelme a 33. v.-ben levő „tegnap óta” kifejezésnek) elkészített. A hatalmas áldozatot az Úr „lehelete”, égi tüze, villám gyújtja majd meg, mint Illés idejében, a Karmel-hegyen 1Kir 18:38.

Isten ítéletét énekszóval és ünnepi körtánccal szemléli Isten népe. Hiszen ez az ítélet számukra szabadulást jelent, éppen úgy, mint hajdan, az egyiptomi szabadulás idején, az első páskaünnep alkalmával. Amint akkor is, azóta is ismételten egyedül harcolt népéért az Úr, a nép dolga csak az istentisztelet, a hit, az Isten iránt való engedelmesség és Isten csodálatos tetteinek a szemlélése volt Józs 6; 10:11; 1Sám 7:10; 14:15 (v. Rad), úgy majd a végső, eschatologikus harc is egyedül Isten műve lesz. Nem a nép ereje fog diadalt aratni. De nem is a nép dolga az, hogy bosszút álljon ellenségein, Ézs 63:5.6.

Az Újszövetség is azt tanítja, hogy Jézus Krisztus egyedül vívta ki a győzelmet a Golgothán, egyetlen ember sem segített neki. Az Ő szívében nem volt bosszúvágy, 1Pt 2:23. Ilyen magatartás illik Krisztus követőihez is, Mt 5:44; Róm 12:17–21; 1Pt 3:9.

Külön is figyelemre méltó az ószövetségi ünnepek örvendező jellege, Zsolt 42:5; 122:1. Ilyen örömöt ad a „Kőszikla” a Benne hívőknek, Zsolt 16:11; Fil 4:4.

Ésa. XXXI. RÉSZ

Ésa. 31,1–9. Az Úr oltalmazza népét.

Ez a fejezet rövidsége ellenére is jó néhány olyan kérdést vet fel, amelyekre nehéz biztos feleletet adni. Ilyenek: összetartozik-e az 1–3. v. a 4–9. versekkel? Az utóbbi igeszakaszon belül nem változott-e meg az eredeti sorrend: 4b már az 5. v.-hez tartozik? Támadó, vagy védő jellegű-e az oroszlán, illetve a „madarak” magatartása? A madarak Istent jelentik-e, a menekülő ellenséget, vagy a menekülő zsidókat? Ha Asszíria a 8. v. szerint elesik, hogyan menekülhet a 9. v. szerint? Ki, vagy mi az a „kőszál”, amelyről az 5. v. beszél: Asszíria hadserege, királya, istenei, vagy talán szövegjavítást fogadjunk el a LXX. alapján: „elűzetnek hősei a várfaltól”? A Sionon levő tűz és kemence ígéretes értelemben veendő-e, vagy ítéletes, pusztító értelemben? Ezekben a kérdésekben még nem mondták ki az utolsó szót.

A részletkérdésekben található véleménykülönbségek ellenére is jól meg lehet érteni az igeszakasz mondanivalóját. A 30. fejezethez hasonlóan, melyhez ez a fejezet a keletkezési idő tekintetében is közel álló, azok ellen a „bölcs” jeruzsálemi politikusok ellen irányul a prófécia, akik Asszíria ellen Egyiptomtól kértek és vártak segítséget, főleg hadi szekereket és lovakat. Keserű iróniával mondja a próféta, hogy az Úr „is” bölcs. Bölcsessége nemcsak nagyobb az emberekénél, hanem egészen másféle is, 1Kor 2. Jeruzsálem vezetői ugyanis csak azzal számolnak, ami „test”, ami mulandó: a földi, emberi erőviszonyokkal. De Ésaiás próféta jól látja, hogy fegyverek és hadseregek felett ott áll az Isten, aki Lélek. A teremtő Istennek egyetlen kézmozdulata is elég ahhoz; hogy legyőzze a segítőt: Egyiptomot és a megsegítettet: Júdát. Az Igében nem az ember teste és lelke között levő ellentétről van szó, hanem a Teremtő és a teremtmény ellentétéről. Az ember csak „test”, erőtlen és mulandó. Isten azonban „Lélek”. Itt arról az erőről van szó, mellyel Isten a világot teremtette és a teremtett világot, benne az emberi történelmet is kormányozza (Fohrer). A 4., 5. v. hasonlatainak nem az egészét, hanem belőlük csak egyetlen vonást kell megragadni ahhoz, hogy az üzenetet megértsük. Ez a vonás az, ahogyan az 5. v. második fele értelmezi a próféciát: „Oltalmazza és megszabadítja, kíméli és megmenti”. Ezen belül is figyelnünk kell arra, hogy a „kíméli” szót az eredeti szövegben a pászah ige fejezi ki. Ahogyan az első páskaünnep éjszakáján az izráéliek házai mellett elment (ez a pászah szó alapjelentése) az öldöklő angyal, megkímélte elsőszülötteiket a pusztulástól, úgy oltalmazza Isten Jeruzsálemet az ítélet idején. Tehát nem a nyájra támadó oroszlánról van szó, hanem a zsákmányát védő oroszlánról. A szabadító és népét oltalmazó Istennel szemben semmit sem tud majd tenni az ellenség, éppen úgy, mint a zsákmányát védő oroszlánnal szemben tehetetlenek a pásztorok. A zsákmány szó itt azt jelenti, hogy Jeruzsálem Isten tulajdona, Ex 19:5; Deut 32:8–11. Ez az utóbbi locus arra a kérdésre is választ ad, hogy miképpen érthetjük meg az 5. v.-et. A madarak akkor repkednek fészkük felett, ha veszélyben van a fészek. A költői kép tehát ugyanazt mondja, amit a 4. v.: Isten nem hagyja cserben népét, hanem megvédi a rátámadó hatalmas ellenséggel szemben, Ézs 29:1–8.

Azonban Isten megtérést kíván népétől! A megtérés az Úrra tekintő hitet jelenti, 1. v. Ez összeegyeztethetetlen a „testben” való bizakodással. De összeférhetetlen a bálványimádással is, 7. v., 2:20; 17:8; 30:22. Nemcsak a külső ellenségtől akarja megszabadítani népét az Isten, hanem a hamis hittől is, Jer 17:5–7. A 8. v.-ben, ha más szavakkal is, az 1–3. v. üzenete ismétlődik: nem emberi erő harcol Asszíria ellen, hanem Isten ereje, Isten „kardja”. Megfutamítja királyát („kőszálát”, 9. v.) és hadvezéreit, szolgákká lesznek az erős nép fiai. Ebben az összefüggésben valószínű, hogy az Úr tüze és kemencéje ítéletet, pusztítást jelent, Deut 4:24; Ézs 30:33.

A későbbi korokban Ésaiásnak ezt a tanítását félreértették és a jeruzsálemi templom elpusztíthatatlanságának a hamis dogmáját vonták le belőle. Azt gondolták, hogy Isten köteles Jeruzsálemet megvédeni, mert ott van a temploma. Ez ellen emelt szót Jeremiás próféta, Jer 7:3.4.

Ésa. XXXII. RÉSZ

Ésa. 32,1–8. Igazságos király kerül a trónra.

Ebből a nem kifejezetten messiási jövendölésből következtethetünk azokra az állapotokra, amelyek között Ésaiás idejében élt a nép. A jövendölés egyúttal éles bírálat is a kor társadalmi életében tapasztalt visszaélésekkel szemben. A bírálat a próféta személyes bátorságát is mutatja. Ésaiás mélységesen hitt egy igaz korszak eljövetelében, 1:26; 11:3–4. Eljön az a korszak, amelyben a király és a főemberek a nép javára fogják gyakorolni a hatalmat. A 2. v. ezt olyan hasonlatokban mondja el, amelyeket jól értett a Palesztinában élő ember. A puszta felől jövő tikkasztó, viharos szelet éppen úgy ismerték, mint az esős évszakban, a záporok idején hirtelen megáradó patakokat, melyeknek vize elsöprő erővel sodor magával mindent, ami útjába kerül. Ismerős dolog volt az is, hogy mit ér a pusztában egy-egy oázis, vagy a tűző nap heve ellen egy nagy szikla árnyéka. Mindezekkel a képekkel a királynak és a főembereknek a nép javára irányuló tevékenységét rajzolja meg a próféta. De meg fog szűnni az a „megkeményedés” is, amelyről Ésaiás ismételten beszélt, 6:9.10; 29:10–12; 30:9–15. Senki sem fog többé elhamarkodottan az ismeret (dacat) ellen beszélni, nem lesznek olyanok, akik a bor miatt dadognak, 28:7–15; hanem aki szól, „értelmesen” fog szólni, Istennek tetszően. Nem fognak érvényesülni többé „bolondok”, akik Isten ellen törnek, Zsolt 14:1; és lábbal tiporják a szegény nép jogát. A „bolond” ember nem ostoba, vagy megbomlott elméjű embert jelent (6–8. v.), hanem az Isten törvényeit megvető és embertársaira nézve ártalmas embert. Ezeknek a verseknek a stílusa a bölcsességirodalom hatásaira mutat. Ezért sokan Ésaiás koránál későbbinek tartották. Újabban azonban mindinkább hangsúlyozzák az írásmagyarázók, hogy a bölcsességirodalom sokkal régebbi, mint Ésaiás próféta kora. A próféta számára is ismeretes volt a bölcsességirodalom, maga is merített belőle, 28:23–27 (Bright). Az egyház nem csupán a messiási értelmezés irányában meríthet maradandó tanulságot ebből az igeszakaszból, hanem a keresztyén embernek embertársa iránt érzett felelőssége tekintetében is. Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok, Mk 10:42–45.

Ésa. 32,9–14. Ésaiás gyászolásra szólítja fel a vigadozókat.

Az igeszakasz keletkezési idejére vonatkozólag egymással ellentétben álló véleményekkel találkozunk. Vannak, akik Ésaiás próféta utolsó szavainak tartják (Fohrer, Eichrodt), mások a próféta működésének az első idejére gondolnak (Duhm, Procksch, Bright). Olyanok is vannak, akik le is mondanak a prófécia keletkezési idejének a meghatározásáról (Ridderbos, Hertzberg). Támpontul szolgálhat az, hogy az ítélet még nem következett be, az ország még bőségben él, Jeruzsálem „leányai”, a 3:17–28-ban megrajzolt hiú nők, gondtalanul és elbizakodottan dőzsölnek. Éppen ez ellen emeli fel szavát a próféta. Azt mondja, hogy nem vigadozásnak volna helye, hanem gyászolásnak. A gyász jele volt a ruha megtépése, a mell verése, a felső ruha levetése és durva, kötényszerű gyászruha, „zsák” felöltése. Valószínű, hogy Ésaiás vidám szüreti ünnep alkalmával mondta el fenyegető jövendölését. A nép akkor még semmit sem sejtett a rá váró ítéletből. De a próféta már látta, hogy el fognak pusztulni a termékeny mezők és szőlők, mert ellenség vonul végig az országon. Jeruzsálem palotáit is lerombolják, rommá lesz az Ófel és a Bástya, a királyi vár részei. A szépen megművelt földek, bőven termő szőlők és a pompásan fölépített város helyén pusztai vadak fognak kóborolni, nomád pásztorok nyájai legelésznek. A próféta még idejében szólítja fel Jeruzsálem asszonyait arra, hogy mellüket verve gyászoljanak. Annak a jele ez, hogy ha igazán megtér a nép, még megkönyörül rajta az Úr.

Ésa. 32,15–20. Kiárad a Lélek a magasból.

Ezek a versek csak igen lazán, egy „amíg” szócskával kapcsolódnak az előzőkhöz. Nyelvezetük is sokkal későbbi Ésaiás koránál. A későbbi eschatologikus jövendölésekhez hasonló a tartalom is, Ézs 42:1; 44:3; 59:21; Jóel 3:1; Hag 2:5; Zak 12:10; ApCsel 2:4. Nem magától jön el a várva várt boldog korszak, nem is az emberiség természetes fejlődése útján, hanem csodálatosan, Isten Lelkének a kiáradása által. Ez a Lélek, mint hajdan a teremtéskor, Gen 1:2; úgy most is hatással lesz a teremtett világra is. Meg fog változni a természet, Ézs 29:17. Olyanná lesz a puszta, mint valami szépen gondozott kert, a kert pedig olyanná, mint a sűrű erdő. Még fontosabb azonban az, ami az emberek szívében, különösképpen egymáshoz való viszonyukban fog történni. A puszta sokszor volt civódás és harc helye, Gen 13; 28. A megművelt földeket, kerteket és szőlőket is nagyon sokszor elvették a hatalmasok a gyengébbektől, 1Kir 21 (Fohrer). Mindezt meg fogja szüntetni Isten Lelke. S mivel az emberek belülről megváltoznak, senkinek sem kell félnie, mert nem ártanak egymásnak az emberek, 11:9. Nem lesz ellenség és rabló, aki elhajtaná a nyájakat, biztonságban legelhetnek. A 19. v., amelyről sokan azt gondolják, hogy zavarja az igeszakasz összefüggését, igazi ésaiási gondolatot tartalmaz és arra figyelmeztet, hogy mielőtt megvalósul az új és boldog világ, előbb az ítéletnek kell bekövetkeznie. Itt is érvényes az, hogy ami a próféciákban jövendölésként hangzik el az ember belső megváltozására nézve, továbbá embertársaihoz fűződő kapcsolatára vonatkozólag is, az pünkösd után az egyház számára úgy is érvényes, mint ethikai parancs.

Ésa. XXXIII. RÉSZ

Ezt a fejezetet újabban prófétai liturgiának tartják. Megértésénél két alapvető szempontot kell figyelembe venni. Először fel kell ismerni azokat az apró irodalmi egységeket, amelyekből ez az istentiszteleti célokra készült költemény áll. Ezeket külön-külön is tanulmányozni kell műfaj és keletkezési idő szempontjából. Másodszor az összefüggést is kutatni kell. Ez a nehezebb feladat. Nem is tudjuk mindig teljes biztonsággal megállapítani, hogy egy-egy igeszakasznak valóban van-e kapcsolata az előzővel, vagy a következővel? Vajon az ismeretlen szerző készakarva írt-e ebben a sorrendben, vagy csupán töredékekkel van dolgunk, amelyek a szerkesztő munkája folytán kerültek egymás mellé? Maga a műfaj, a prófétai liturgia, feltételezi egyéb műfajok töredékeinek a keveredését. Mégis, ha óvatosnak is kell lennünk az összefüggések megállapításánál, ez a törekvés jogos és szükséges. Ezenkívül maga a szöveg is sok problémát ad. A legóvatosabb írásmagyarázók is szükségesnek tartják néhány helyen a szövegjavítást. Megjegyzendő még, hogy ezen a fejezeten belül nem is egy, hanem két liturgiáról lehet beszélni (Fohrer), 1–6. és 7–24. egymástól függetlennek látszik (Procksch). A fejezet keletkezési ideje valószínűleg fogság utáni, a perzsa korból való (v. Rad).

Ésa. 33,1–6. A kegyesek csodálatos szabadulása.

A prófétai jajkiáltás magában véve Ésaiás ajkán, Asszíriára vonatkozólag is elhangozhatott volna. Ebben a prófétai liturgiában azonban helyesebb egy fogság utáni névtelen próféta művét látni, aki az előttünk ismeretlen ellenség pusztulását jövendölte meg. A 2. vers a nemzeti panaszének stílusában írt imádság, amely a nyomorúság idején a kegyelmes és hatalmas Istentől kér szabadulást. Az imádságra felel a 3. versben levő prófétai orákulum. Isten hangjától, „dorgálásától” megijednek a hatalmas földi népek. Izráelnek nem marad más feladata, mint a zsákmány szétosztása, 9:2–4. Az 5., 6. vers a bölcsességirodalom stílusában mondja el, hogy az Úr lelki javak által teszi naggyá népét. Isten népének az az igazi kincse, hogy az Úr „félelmében” élhet: Istenével közösségben, őt „ismerve”, de ennek minden ethikai következményével együtt: törvény és igazság szerint. Ennek az időnek az eljövetelét várja és jövendöli meg a próféta.

Ésa. 33,7–24. Az utolsó idők eseményei.

Az eschatologikus jövendölésekben gyakran van szó arról, hogy a végső harcnak Jeruzsálemnél kell eldőlnie. Isten népe ellen gyűlik össze a hatalmas ellenség. Jeruzsálem igen nagy veszélybe kerül. Segítségért kiáltanak a hősök és a békekövetek. Nevük mögött Jeruzsálem költői nevei rejlenek: Ariél, Ézs 29:1 és Sálem Zsolt 76:3. A hatalmas ellenség, hasonlóan Szanhéribhez, aki a 701. évben történt ostrom alkalmával visszautasította Jeruzsálem békeajánlatát 2Kir 18:14–17; megszegi a szövetséget. Mivel mindenfelé ellenséges seregek vannak az országban, sehol sincs biztonság, még a kereskedők sem mernek járni az utakon. Ezért gyászolnak az emberek, velük együtt az ország is gyászol. Egyrészt azt jelenti ez, hogy az országot végigpusztítja az ellenség: az erdőket kivágja, a vetéseket fölgyújtja, másrészt a természet is részt vesz az ember sorsában, Róm 8:19–22. De az utolsó pillanatban „fölkel” az Úr. Ezt a 10. vers háromszor is kifejezi, és ez a halmozás tartalmi szempontból is fokozást, a jövendölés bizonyos voltát jelenti. Isten Lelke úgy megemészti a hatalmas ellenséget, mint a polyvát a tűz (lege cum Targum rúhi kemó ’és). Fokozza az ítélet súlyosságát az is, hogy az ellenséges népek „égetett mésszé” lesznek, Ám 2:1. A legyőzött ellenség hulláit oltatlan mész közé szokták helyezni, hogy a halál után se tudjanak nyugodni. Az ítélet tehát a lehető legkeményebb lesz. Az igeszakasz végén az Úr tanúul hívja a közeli és távoli népeket.

Igen értékes számunkra a következő igeszakasz, 14–16. v. Itt ugyanis arról van szó, hogy nemcsak az Izráelen kívül élő gonoszokat éri utol Isten ítélete, hanem a gyülekezeten belül levőket is. Ezt a Zsolt 15 és 24-ből ismert kérdő-felelő stílusban mondja el a próféta. Hajdan a zarándokok kérdezték meg a templom vagy szentély papjait, milyen feltételek mellett vehetnek részt az áldozati lakomán, ki lehet „vendége” az istenségnek. Most saját kora gyülekezetének a figyelmeztetése és megtisztítása céljából mondja el a próféta a jól ismert szavakat, s az igaz élet, igaz beszéd és a közösségi életben gyakorolt „igazság” prófétai követelményét hangsúlyozza. Aki ezen az úton jár, Isten közelében él. Az ilyen embert eltartja és védelmezi Isten, Mt 6:33.

Így kell készülni a híveknek arra a boldog korra, amelyet el fog hozni az Úr. Az utolsó idők királya, a Messiás „szépségét” láthatja majd a nép, Zsolt 45:3. Az ország „tágas” lesz, nem lesznek az ellenség által megszállt területek. Mint valami rossz álom, úgy tűnnek el az ellenséges hatalom tisztviselői, akik az adóként beadott ezüst súlyát mérték. Nem hallatszik többé az országban a hódító nép „érthetetlen”, idegen nyelvű, beszéde, Ézs 28:11. Jeruzsálem olyan sátor lesz, amelynek nem szedik föl többé a cövekeit, nem kell többé menekülnie és nem jut többé fogságra. Jeruzsálemben folyamok erednek majd, és paradicsomi termékenység lesz az országban, Zsolt 46:5; Ez 47:1–12; Jóel 4:18; Zak 14:8. Ezeken a folyamokon nem jár majd ellenséges gálya, hadihajó, hiszen megszűnik a háború, Zsolt 46:10; Ézs 2:2–4. Jeruzsálem népe, a „vakok és sánták”, 2Sám 5:6; gazdag zsákmányban részesülnek. De a legfőbb kincs, amelyet a nép kap, a bűnbocsánat! A bűn megszűnésével együtt meg fog szűnni a betegség is, Ex 23:25; Lk 5:18–26. Mindez az Úr jelenléte által valósul meg, 22. v. Ezek a versek valóban az Újszövetség felé vezetnek.

Ésa. XXXIV. RÉSZ

Bár Edóm (Ézsau) testvérnépe Izráelnek, mégis régi ellentét van közöttük. Ez az ellentét a patriarkák történetétől kezdve, Gen 25:23; a pusztai vándorlás történetén át, Num 20:14–21; a királyok korában vívott háborúkban is kifejezésre jutott. Legmagasabbra azonban akkor csaptak az elkeseredés és bosszúvágy lángjai Edómmal szemben, amikor Nebukadneccar elfoglalta Jeruzsálemet. Az edómiak kárörömmel nézték Jeruzsálem pusztulását, sőt a babiloni seregek oldalán be is törtek az országba, részt vettek a fosztogatásban és területeket foglaltak el az országból, Zsolt 137:7; Ez 25:12–14; 35:5; 36:2; Jóel 4:19.

Ebben a fejezetben Edóm általában az istenellenes hatalmak képviselője. Edóm ítélete világítéletté válik. Mindez azonban csak bevezetés, mely szükségképpen megelőzi és előkészíti Isten népének a megváltását, 35. fejezet. A két fejezet tehát összetartozik, verstani és tartalmi szempontból egyaránt. A magyarázatnál figyelnünk kell arra, hogy ismételten előfordulnak ésaiási és deuteroésaiási kifejezések, de már nem az eredeti értelemben, hanem átértelmezve. Ésaiás is beszélt a nép vakságáról és hebehurgyaságáról, 6:9–10; 32:4; de ő még lelki értelemben szólt. Itt azonban már testi értelemben van szó a vakok gyógyulásáról, 35:5. Sion pere Ésaiásnál még Istennek népe ellen folytatott peres ügye volt, 1:18. Itt már a Sionért, Sion ellenségei ellen perlő Úrról van szó, 34:8. Deuteroésaiás a babiloni foglyok útjáról jövendölt, melyet Isten angyalokkal készíttet a pusztán keresztül, hogy hazavezesse népét, 40:3–4; 41:18–19; 43:19–20. Itt pedig a diaspora-zsidóság zarándokútjáról van szó, 35:8. A névtelen próféta a fogság utáni új helyzetre vonatkoztatta a régi jövendöléseket.

Ésa. 34,1–17. Edóm ítélete: világítélet.

A népeket itt nem tanúkként szólítja meg az ismeretlen próféta, hanem úgy, mint a vádlottakat. Ők azok, akiket megítél Isten, akiket héräm sorsra szánt. A héräm azt jelentette, hogy a teljes hadizsákmányt fel kellett áldozni Istennek. El kellett pusztítani valamennyi embert, állatot és vagyontárgyat. A mai ember előtt ez kegyetlenségnek tűnhet, azonban a hérämnek a maga idejében nevelő célja is volt: ebből mindenki megláthatta, hogy Izráel háborúi nem rablóhadjáratok, nem a zsákmányért folynak, hanem Isten dicsőségére. Ezeknek a harcoknak Isten az Ura, sőt ezek a harcok Isten harcai. Ő segíti meg népét még a túlerővel támadó ellenséggel szemben is. Méltó tehát, hogy a dicsőség is meg a zsákmány is az Övé legyen.

Az a harc, amelyről ebben a fejezetben szó van, nemcsak a világ összes népeire terjed ki, hanem a természetre; az egész teremtett világra is. A hegyek „megolvadnak” a temetetlenül maradt halottak vérétől. Sőt az ég is részt vesz az ítéletben, Ézs 24:18–23; Mt 24:29; Jel 6:12–14: összecsavarodik, mint a papírtekercs. A csillagok, melyeket a keleti ember sorshatalmaknak, isteneknek gondolt, lehullanak. Az 5., 6. vers Istennek a szinte megszemélyesített kardjáról szól, Józs 5:13–15; Ézs 31:8; Jer 46:10; 47:6. A végső leszámolást is az Úr kardja végzi el, Ézs 27:1; 66:16 (Fohrer). Másik hasonlattal élve, véresáldozatot tart az Úr Bocrában. Ez Petra, Edóm fővárosa. A 6–7. versben említett áldozati állatok Edóm népét és előkelőit jelentik. Az áldozat Isten ítéletének a jelképe, Ézs 30:33; 31:9; Ez 39:17; Zof 1:7. A képes beszédet egészen odáig viszi a próféta, hogy az emberek „vesekövéről” beszél. Az áldozati állatok veséjének a kövérje az Úré volt, mint „engesztelő illat”, Lev 3:4.10.15.16. A 8. vers már rejtett örömüzenet, előre mutat a 35. fejezet felé. Elmondja, hogy Isten Sionért perel, népéért áll bosszút, Ézs 61:2; 63:4. A 9–15. v.-ben Sodoma és Gomora pusztulásához hasonlítja a próféta Edóm pusztulását. A képek egymást váltják: Edóm országa olyan lesz, mintha még a patakokban is szurok folynék, mintha a föld csupa kénkőből állna. Füstölögni fog az egész ország, mert az ítélet tüze lángba borítja. Olyan lesz az egész, mint a teremtés előtti tohuvabohu, 11. v.; Gen 1:2; a kozmosz visszazuhan a chaosba. Rendes körülmények között építésre szokták használni a mérőzsinórt és a függőónt. Most azonban ezek is a pusztítás eszközei lesznek. Nem lesz „királyság”, állami életforma, rendezett körülmények között folyó emberi élet Edómban. Pedig ott hamarabb voltak királyok, mint Izráelben, Gen 36:31–43; 1Krón 1:43–54. A 11. v. „kiált” szava arra mutat, hogy Edóm országában nem örökölték a királyságot, hanem választották a királyokat. A királyválasztás királlyá kikiáltással és üdvrivalgással járt együtt, Num 23:21; 1Kir 1:25.39. A királyválasztás szokására utal Gen 36 és 1Krón 1 is: megtudjuk, hogy az edómi királyok mindig más-más városban uralkodtak, ott, ahova valók éppen voltak. A 12. v. elején csonkán álló „nemesei” szót is az említett királylista végén levő fejedelmek és vezérek sora világítja meg.

Edóm országa teljesen pusztává lesz. Mindenütt gaz és tövis veri fel. A hajdani fényes paloták romjai között kígyók és baglyok, sakálok és hiénák tanyáznak. Sőt a keleti népek képzelete démonokkal is benépesítette a puszták romjait: a szácír szó kecskebak-formájú démont jelent, Lev 16:7–10; 17:7; Ézs 13:21; a lilit szó pedig az asszír mitológiából vett női démonalakot. Ezeknek osztotta ki az Úr Edóm földjét úgy, ahogyan valamikor az ígéret földjét sorsolással tette népe tulajdonává. A fejezet értékelésénél nem szabad modern mértékkel mérni és egyszerűen a nemzeti gyűlölet és bosszúvágy dokumentumának tekinteni ezt a próféciát. Sokkal inkább arra kell gondolni, hogy Isten ítélete, amellyel a gonoszokat sújtja, az Újszövetség szerint is bekövetkezik. Ez az ítélet a hívek szabadításához tartozik, s Egy örömüzenet Isten népe számára. Ítélet nélkül nem lenne valóságos a kegyelem sem. Az ítélet éppen olyan valóságos, mint a hívek megjutalmazása. Mindkettő Isten kezében van.

Ésa. XXXV. RÉSZ Ésa. 35,1–10. A megváltottak hazája.

Bár ez a fejezet folytatása és kiegészítése az előzőnek, itt már nem ugyanarról a pusztaságról van szó, mint a 34. fejezetben. Ott arról olvastunk, hogy Edóm országa válik pusztasággá Isten ítélete következtében. De nem is a Babilónia és Palesztina között elterülő pusztaságra kell itt gondolnunk, amelyen keresztül Deuteroésaiás jövendölése szerint út készül Isten számára és a választott nép számára. Itt már Júda országáról van szó, amely a megváltás idején nem lesz többé pusztaság, hanem „vigadozni” fog, paradicsomi termékenységű országgá válik. Isten jelenléte okozza ezt. Mindez az Ő dicsőségére történik. Az Ő jelenlétében nem lehet tovább csüggedt a nép, mint a babiloni fogság idején, Ézs 40:27; 49:14; Zsid 12:12. Hiszen Isten jön és bosszút áll népéért, 4. v., 34:8. Ésaiás a maga korában azt remélte, hogy elmúlik egyszer az a lelki vakság, melyben kortársai éltek, 6:9–10; 32:3–4. Deuteroésaiás a fogságban élő népet mondta vaknak, 42:7.19. Itt már szó szerint vett jövendöléssel találkozunk: Isten jelenléte meggyógyítja a betegeket, megbocsátja a bűnt, 5. v. Ezt a verset Jézus Krisztus szó szerint idézi és önmagára vonatkoztatja, Mt 11:5.6; Lk 7:21.22. Az első exodus idején, az egyiptomi szabadítás alkalmával víz fakadt a pusztában, Ex 17:1–7. A második exodusszal, a babiloni szabadulással kapcsolatban hasonlóan szólt a prófétai ígéret, Ézs 43:19.20; 48:21; 49:10. Az újjáteremtett ország olyan bővizű lesz, mint valamikor az Éden-kert volt. A 8–10. v. elmondja, hogy egy „szent” út fog vezetni a Sion-hegyre. Azok a zarándokok fognak rajta járni, akik addig diasporában éltek. De egyszer végérvényesen haza fognak térni. A „szent” úton nem járnak majd „tisztátalanok”, kultikus szempontból alkalmatlan emberek. Nem járnak ott „bolondok” sem, akik nem akarnak tudni Istenről. Aki ezen a szent úton jár, az mind az Isten népéhez tartozik (így korrigálják a 8. v. nehezen érthető lemó szavát, egy cajin kiesését feltételezve: lecammó), Zsolt 87. Isten védeni, oltalmazni fogja a hazatérő népet. Nem engedi, hogy vadállatok támadják meg őket az úton. Fejükön, mint valami fejdísz, ott lesz az öröm, Ézs 61:3; Jel 21:4. Az idézet Deuteroésaiásból való, 51:11. Ez a jövendölés arra tanít bennünket, hogy Isten népe nem élhet akárhogyan a földön. Aki részt kér a megváltott, új világban, annak már most is a „szentség útján” kell járnia.

Ésa. XXXVI. RÉSZ A 36–39. fejezet Ésaiásról szóló későbbi elbeszéléseket tartalmaz.

Ezek a 701. évi asszír invázióra és Hizkijjá király 714. és 711. között átélt betegségére vonatkoznak. Ha összehasonlítjuk ezeket a fejezeteket a párhuzamos történetekkel (2Kir 18–20; 2Krón 31–32), azt látjuk, hogy a Királyok könyvében levő elbeszélés teljesebb, szövege megbízhatóbb. Bár a szöveg sok helyen egyezik, az Ésaiás könyvében található szöveg több helyen kiegészítendő a Királyok könyve szövegéből. Ott azt is megtaláljuk, hogy Hizkijjá király megadta magát, 2Kir 18:14–16. Így egészíthetjük ki a csonka 36:19. verset: „és hol vannak Samária országának az istenei?” A LXX. tartalmazza ezeket a szavakat is. A Királyok könyve jobban, folyamatosabban írja le Hizkijjá király betegségének a történetét. Ésaiás könyvében a betegség és a gyógyulás története közé került az árnyék visszatérésének a története és Hizkijjá hálaéneke. Ez megszakítja a folyamatos elbeszélést. Másrészt a Királyok könyvében is megvan ugyanaz a zavaró tévedés, ami Ésaiás könyvében: 2Kir 18:13-ban, Ézs 36:1-ben nem helyes a 14. év, helyesen 24. év. Többlet a Királyok könyvéhez képest Hizkijjá imádsága, Ézs 38:9–20. Van még néhány kevésbé jelentős eltérés is a szövegben. Általános vélemény az, hogy a Királyok könyvében található elbeszélés nagyobb mértékben történeti jellegű és közelebb állt az eseményekhez, mint Ézs 36–39. Az utóbbinak nem is a történetírás a fő célja, hanem annak az ábrázolása, hogy Izráel Istene a történelem Ura, s Ő beteljesíti prófétái szavát.

Ésa. 36,1–22. A rabsaké beszéde. Szanhérib, aki 705-ben került Asszíria trónjára, először az akkor már idős babilóniai uralkodóval, Merodák-Baladánnal számolt le, 704–703-ban, majd az Egyiptommal szövetségben álló palesztinai államok ellen fordult. Irataiban 46 zsidó város elfoglalásával dicsekszik, s azt állítja, hogy Hizkijját úgy zárta be Jeruzsálembe, mint madarat a kalitkába. Főpohárnokát (ez a rabsaké szó jelentése), országa második emberét küldi lákisi főhadiszállásáról Jeruzsálembe, hogy megadásra szólítsa fel a népet. A rabsaké igen ügyes érvekkel bizonygatja, hogy hiábavaló az ellenállás. Egyiptomban nem érdemes bízni, mert olyan, mind a nádszál: magasra nőtt, de erőtlen. Önmagában sem bízhat Hizkijjá király, hiszen alig tudna kétezer képzett lovast ültetni azokra a harci paripákra, amelyeket a rabsaké gúnyosan felajánl. De a legsúlyosabb érv az, hogy Istenben sem lehet bízni. Isten nem fogja megsegíteni Júdát, hiszen megsértette őt Hizkijjá király. Megszegte azt a szövetséget, amit még apja, Áház király kötött Asszíriával. A szövetségkötés alkalmával Áház az asszír istenek segítségül hívásával hűségesküt is tett, sőt Isten jeruzsálemi oltárát asszír mintájú oltárral cserélte fel, 2Kir 16:10–18. Azt a vallásos reformot, amit Hizkijjá végrehajtott, 2Kir 18:3.4; már asszírellenes cselekedetnek lehetett felfogni. Mindenesetre az Ézs 36:7-ben említett kultusz-centralizációt majd csak Józsiáz király hajtotta végre, majdnem egy évszázad múlva. Az elbeszélő tehát későbbi időben élt. Jól ismerte Ésaiás prófétának Asszíriáról szóló szavait, 5:26–30; 7:12–25; 10:5–19; 28:11–22; 30:1–17.

A beszédet hallgató zsidó főemberek, akik közül kettőt, Sebnát és Eljákimot már ismerjük a 22. fejezetből, arra kérik a rabsakét, hogy ne zsidóul beszéljen, hanem az akkori idők diplomáciai nyelvén, arámul. De kérésük eredménytelen marad. A rabsaké most már a katonákhoz fordul és igyekszik őket megfélemlíteni, éket verni közéjük és a vezetők közé. Felajánlja, hogy ha megadják magukat, jó körülmények közé kerülnek. (A 16. v. „áldás” szavának a megadás az értelme.) Igaz, hogy asszíriai szokás szerint deportálni fogják őket, de jó földre kerülnek majd. A katonákhoz intézett beszédnek is az a legsúlyosabb része, amelyben a hitüket támadja. Azt állítja, hogy Isten nem fogja megszabadítani őket. Különösen bántó, hogy összehasonlítja Izráel Istenét a környező népek isteneivel, és azokkal egy színvonalon említi. Samária legyőzése (LXX és 2Kir 18:34) igen súlyos érvnek számít, hiszen Samáriának Jahve az Istene (Procksch). Éppen Ő büntette meg Samáriát Asszíria által. Ezt tünteti most fel úgy a rabsaké beszéde, mintha Asszíria legyőzte volna az Urat. Az érvelés tehát minden ügyessége ellenére is felszínes. De pontatlanság Hamat és Arpad elfoglalásának az említése is. Ezeket nem Szanhérib hódította meg, hanem még apja, Sargon. Mindenesetre arra is bőven van példa, hogy az ókori keleti királyok maguknak tulajdonították elődeik érdemeit (Eichrodt). Itt már Izráel Istenét éri sérelem. Ő fog most már harcolni Asszíria ellen. A győzelem felé mutat az is, hogy a katonák nem felelnek. Nem járt sikerrel a rabsaké beszéde, nem ingatta meg őket. A diadal további útja az, hogy a főemberek a királyhoz mennek, a király pedig Ésaiás prófétához fordul.