Ézsaiás XX. RÉSZ

A Palesztina déli részén levő kisebb államok megpróbáltak elszakadni Asszíriától. A lázadást Asdód filiszteus város vezette, Egyiptom segítségében bízva. Júdát is be akarják vonni a lázadásba, 14:28–32; 18:1–6. A tapasztalatlan Hizkijjá király hajlott is a csábításra. Sargon asszír király (722–705) a lázadók leverésére hadvezérét küldte, aki 711-ben el is foglalta Asdódot. (Tartán nem személynév, hanem a rang megjelölése. Jelentése talán a „második”). A hódításról szóló dicsekvő beszámoló fenn is maradt (Gressmann, AOT.) A lázadó asdódi király Egyiptomba menekült, de Egyiptom kiszolgáltatta őt a győzteseknek. Ésaiás próféta már három évvel ezek előtt az események előtt azt a parancsot kapta, hogy vegye le „zsákruháját”, a prófétai öltözetet, és csak alsóruhában járjon. Nem szükséges feltételezni, hogy a próféta meztelenül járt. De ruhája feltűnő, szokatlan volt: a hadifoglyok ruhájára emlékeztetett. Ezeket megfosztották ruhájuktól és meg is szégyenítették, 2Sám 10:4; 2Krón 28:15. Ezen a módon hirdette a próféta Egyiptom bukását. Majd meglátják a szövetségesek, hogy kár volt Egyiptomban bízni! A próféta természetesen nem a szövetségesekre tekint elsősorban, hanem Júdára. Talán éppen Ésaiás erőfeszítéseinek köszönhető, hogy Hizkijjá király még idejében kilépett az összeesküvésből és ellene már nem vonult fel az asszír hadsereg.

Az Egyiptom bukásáról szóló jövendölés később teljesedett be (670, 667.). A rövid fejezetből megláthatjuk, hogy Ésaiás milyen szilárdan hitt abban, amit az Úr mondott neki. Nem csekély áldozat volt három esztendőn át tűrni a nép gúnyolódását és nem utolsósorban a hideget is. De Ésaiás, mint az Úr prófétája, nem önmagával törődött, hanem az Úr ügyével. Népét is arra tanította, hogy egyedül az Úrban bízzék és csak Tőle várjon megtartatást.

Ésaiás példája kétféleképpen is Jézus Krisztusra mutat. Egyrészt Jézus Krisztus ismeri az Atya gondolatait Mt 11:27; Jn 7:29; 8:55; 10:15; másrészt vállalta a szégyent, csúfolást, szenvedést és halált. Az Ő követői is Isten titkainak a sáfárai lehetnek, 1Kor 4:1; Krisztus szenvedéseinek és dicsőségének a részesei 1Pt 4:13.

Ésa. XXI. RÉSZ - Ésa. 21,1–10. Babilóniát leigázzák a médek.

Ezt a lendületes, költői jövendölést egy névtelen próféta írta, valószínűleg Palesztinában, 650 körül. Jövendölése igen fontos a prófétai elragadtatás természetének a megismerése szempontjából is. Nemcsak a Nílust nevezték a régiek tengernek, hanem Babilóniát is (pl. Herodotos). A tenger országa azonban a „tenger pusztaságává” lesz, 1. v. Már ez a név is kifejezi a jövendölés tartalmát. A próféta a Palesztina déli részéről (nägäb) jövő viharokhoz hasonlítja azt a hadsereget, amely Babilóniára tör. Kyros, aki előbb Elámban uralkodott és 549-ben terjesztette ki uralmát Médiára is, megdönti a zsarnok Babilónia uralmát. Babilónia megcsalta és kifosztotta a népeket. Ez a pusztulás oka, ezért küldi ellene Isten az elámi és méd seregeket. Isten maga az, aki végre meg akarja szüntetni azt a sok szenvedést („sóhajtozást”), amit Babilónia okozott a népeknek. Bár ez a fogságban élő zsidóknak örömüzenet, a próféta mégis feldúlttá válik, szinte belezavarodik ebbe a „kemény” kijelentésbe. Isten szava őt még testileg is igénybe veszi. Úgy szenved, mint a szülő nő. A próféta nem mondja el, hogy Babilóniát sajnálja-e, vagy az ott élő zsidókat félti. Legvalószínűbb, hogy maga a kapott kijelentés, a látomás rázza meg őt egész lényében. Sőt kicsi is az ő emberi énje ahhoz, hogy isteni kijelentés hordozója legyen. Retteg még alkonyatkor is, amikor mások a napi munka után nyugodtan pihennek. Látomásában dorbézolni látja a babilóniai vezéreket. Még biztatja is őket: csak telepedjenek le a terített asztalhoz, heveredjenek az asztal mellé terített párnákra és szőnyegekre, úgyis félbeszakad a lakoma, mert a gondtalanul dőzsölő Babilóniát megtámadják a médek. Hamar elő kell venni és meg kell kenni a pajzsot. A pajzs bőrrel volt borítva, ezt szokták olajjal megkenni. A megkenésnek nem az volt a célja, hogy a bőrt karbantartsák, sem az, hogy a nyilak lecsússzanak róla, vagy a tartószíjak ne mélyedjenek bele a katonák testébe (Duhm), hanem a megkenés által isteneiknek szentelték fegyvereiket az ókori Kelet népei. A háborút szent dolognak tekintették. A 6. v. nehézségét sokáig szövegjavítással akarták megoldani. Jobbnak látszik azonban, ha a szöveget érintetlenül hagyjuk és úgy értjük, hogy a próféta és az őrszem (vagy „figyelő”) nem két különböző személy, hanem egy. A látomás szinte pattanásig feszíti a próféta öntudatát. Már-már olyan, mintha nem is egy személy lenne, hanem kettő: egyik énje Isten közelébe kerül és Isten gondolataival telik meg a látomás folyamán, közben azonban a másik énje sem szűnik meg, hanem hűségesen továbbadja Isten kijelentését a sokat szenvedett Izráelnek, a „szérűn elcsépelt fiaknak”, 11. v. Ugyanígy Pál apostol is harmadik személyben beszél önmagáról és a kapott látomásokról, 2Kor 12:2–4. A próféta is lélekben áll oda őrhelyére, Hab 2:11. Testében Palesztinában marad tehát, lélekben azonban Babilóniában van és figyel, az Úr parancsa szerint. Nem tudjuk, meddig kellett a prófétának figyelnie. Egyszercsak felkiáltott (a „látó”, 8. v., mások szerint „mint egy oroszlán”, ti. olyan hangosan), mert meglátta a Babilóniára törő ellenséget: elöl a lovasokat, hátul a málhát hordó tevéket és szamarakat. Az, hogy párosával vágtatnak, talán a méd-elámi szövetségre utal. A látomás magyarázatát az Úr adja meg: „Elesett, elesett Bábel!” Mindeddig maga a próféta sem tudta, mit jelent a látomás, jót-e, vagy rosszat. A 9. v. tehát a kulcsa az egész igeszakasznak. Az a gondolat, hogy Babilóniával együtt istenei is elbuknak, Deuteroésaiásnál is igen fontos. De Ézs 21:1–10 valószínűleg korábbi, az első kijelentés Babilónia küszöbönálló bukásáról. Erre a kijelentésre a későbbi írók is hivatkoztak, Jer 51:8; Jel 14:8; 18:2. Az igeszakasz nagyon értékes az Isten közelébe jutott és kijelentést nyert ember belső világának a megismerésében is: más, új emberré válik, 2Kor 5:17; Isten titkainak a sáfárává 1Kor 4:1; aki pontosan úgy adja tovább Isten kijelentését, ahogyan kapta, 1Kor 11:23. Másképpen nem is tehet (ApCsel 4:20), mert a kapott kijelentés erősebb nála: olyan, mint a csontjaiba rekesztett tűz, Jer 20:9. Isten ítélete várna az emberre, ha nem prédikálná, nem adná tovább a kapott üzenetet, 1Kor 9:16.

Ésa. 21,11–12. Válasz az edómiaknak.

A prófécia olyan rövid és töredékes, hogy korát és szerzőjét nem is tudjuk pontosan meghatározni. Dúma, szó szerint „hallgatás”, Edóm költői neve. Ez egyben Edóm helyzetét és jövendőjét is kifejezi. Az edómiak számára „éjszaka” van, nehéz helyzetben vannak. Türelmetlenül kérdezik: Meddig még? Pontosabban: melyik szakasza ez az éjszakának? Az éjszakát három szakaszra szokták osztani, Bír 7:19; JSir 2:19. Az események magyarázatát és a kibontakozás útját akarják megtudni. A próféta azt feleli, hogy már jön (perfectum propheticum) a reggel, de tart még az éj is. Tehát a szenvedés ideje még folytatódik. A fordulat egyedül Isten kezében van, időpontját maga a próféta sem tudja, ApCsel 1:7; 1Thessz 5:1. A válasz mégsem elutasító vagy éppen ellenséges. A próféta számol azzal, hogy még világosabb kijelentést is kaphat az Úrtól. Ezért mondja az edómiaknak, hogy jöjjenek újból vissza. Bár nem tudjuk, hogy az edómiak visszamentek-e a prófétához, fontos bibliai szabályt ismerünk meg itt: kitartóan kell „zörgetni”, Mt 7:7.

Ésa. 21,13–15. Arab menekültek megsegítése.

A megvert Babilóniából menekülnek a kereskedők, ki-ki a saját hazájába. Jönnek a dédáni arabok is, de nem a szokásos kereskedelmi útvonalakon, mert ott rajtuk üthet a győztes méd hadsereg, hanem mellékutakon. Ez az oka annak, hogy nem tudják élelmiszerkészleteiket felújítani. Bozótokban rejtőzködnek, nélkülöznek. A próféta felszólítja a dédáni-témai arabokat (a mai Taima-oázis területe az eláti tengeröböltől délkeletre), hogy fogadják vendégszeretettel a harc elől menekülő honfitársaikat, menjenek eléjük kenyérrel és vízzel. A bujdosó befogadásának a törvénye nemcsak Izráelben érvényes, hanem minden embernek szóló parancs, Ézs 58:6.7; Mt 25:31–46.

Ésa. 21,16–17. Kédár pusztulása.

Itt újból Ésaiás beszél (v. Rad). Kédár északi arab törzs volt. Híres íjászai voltak, Gen 25:13; akik zsoldosokként az asszír hadseregben teljesítettek szolgálatot. De Asszíria bukása után őket is utoléri az ítélet., Ézs 16:4 (Procksch), és csak kevés „maradékuk” lesz 16:14; 17:3.5–6. Később Nebukadneccar pusztította el őket, Jer 49:28–33.

Ésa. XXII. RÉSZ Ésa. 22,1–14. Jeruzsálem elbizakodottsága és büntetése.

Ezt az igeszakaszt sokáig jövendölésnek gondolták. Ennek három oka van. Az első az, hogy az 1., 5., 8., 12. v.-ben az eschatologikus jövendölésekben használt jellegzetes kifejezés olvasható („azon a napon”). A második az, hogy az 1., 5. v.-ben látomásról van szó. A harmadik ok az, hogy Jeruzsálem ostromát a történeti könyvek és Ésaiás könyvének 36–39. fejezetei másképpen írják le. Ezek szerint itt be nem teljesedett jövendöléssel lenne dolgunk. Azonban az újabb írásmagyarázók általában leírásnak, valódi élményről szóló híradásnak tartják ezt az igeszakaszt. Azt tanítják, hogy az „azon a napon” kifejezést az magyarázza, hogy Jeruzsálemnek a 701. évben történt ostroma apokaliptikus katasztrófára emlékeztette Isten népét. Az is lehet, hogy a próféta olyan részleteket közöl itt Jeruzsálem ostromáról, amelyek a történeti könyvekből kimaradtak. Hiszen nem mindent írtak le, ami megtörtént, és nem is azonnal készültek a történelmi följegyzések. Az 1–12. verset úgy tekinthetjük, mint Ésaiás próféta működése végső idejéből származó híradást.

A „látomás völgyének” a földrajzi helyét nem tudjuk meghatározni. Talán itt kapott kijelentést a próféta akkor, amikor Szanhérib asszír király hatalmas serege elvonult Jeruzsálem alól. A város lakói a lapos háztetőkre mentek, onnan nézték az elhagyott asszír tábort. Féktelenül örültek, hogy elmúlt a veszély. Az a dőzsölés, amiről a 13. v. beszél, bizonyára áldozati lakomákon történt. Egyedül a próféta volt szomorú az általános vigadozás közepette. Szomorúságát az a szégyen is okozta, hogy Izráelből sokan átszöktek az asszír sereghez, főleg a vezetők közül (ezek voltak az „erősek”. Így olvasandó a 4. v. a LXX. alapján „megtalálták tieidet” helyett). Azonban az ellenség elvette fegyvereiket és hóhérok kezébe adta őket. A király megadta magát. Erről Szanhérib is hírt ad. Még nagyobb szomorúságot okozott Ésaiásnak az, hogy a nép az ostrom alatt sem jutott hitre, csak a maga katonai erejében bízott. Az ellenség azonban aláásta a város várfalát. Az elámi és móábi (Kír móábi város) zsoldosok kivették tegezükből a nyilakat és levették a pajzsokról a tokot, azaz elkezdték a harcot. A legszebb völgyek Jeruzsálem körül tele voltak ellenséges harci kocsikkal, 7. v. A faltörő kosok a kapukat támadták. A lovasság készenlétben várta a kapuk betörését, hogy a réseken bevonuljon a városba. Júda városait, amelyek „lepelként” védték Jeruzsálemet, már az ostrom előtt elfoglalta az asszír sereg, 2Kir 18:13. Szanhérib 46 júdai város elfoglalásával dicsekedhetett. Ebben a helyzetben a város lakói ugyanazt tették, mint a szír-efraimi háború idején: fegyverkeztek, elővették a „Libánon-erdő-palotában” tárolt fegyvereket. A palota onnan kapta nevét, hogy rengeteg cédrusoszlopa volt, 1Kir 7:2; 10:17. A város vízellátását úgy biztosították, hogy a Gíhón-forrás vizének új medencét készítettek a vár (Dávid városa) keleti és nyugati fala között húzódó völgyben, a Sajtkészítők völgyében. Ezt a rögtönzött munkát Hizkijjá király később be is fejezte, 2Kir 20:20. A védekezéshez tartozott az is, hogy a város falának a javítására sok olyan házat leromboltak, amely a fal közelében épült. Mindezt hitetlenségnek minősítette Ésaiás. Ő újra azt hirdette, amit működése korábbi éveiben: hit által van a megmaradás, 7:9; 30:15. Az „Alkotóra” és „Formálóra”, Istenre kell „tekinteni!” Istent tehát a történelem alkotójának és formálójának tekinti a próféta. Ő vezérelte Jeruzsálem alá az asszír sereget, Ő „füttyentett” neki 7:18; de Ő az is, aki megszabadította Jeruzsálemet. Elhatározta már régen! De nemcsak a világtörténelemnek formálója és alkotója az Isten, hanem népe alkotója és az üdvtörténet formálója is. Éppen az a legnagyobb szomorúsága Ésaiás prófétának, hogy a nép szíve mindezek után sem tért meg csodálatos szabadítójához. Ezzel a nép Isten üdvözítő akarata ellen vétkezett (v. Rad). Erre a vétekre nincs bocsánat. A pogányosan dőzsölő népre súlyos ítélet vár, hiszen ugyanazt a bűnös és hitetlen életet folytatja, mint azelőtt.

Ésa. 22,15–25. Sebna helyett Eljákim lesz az udvarmester.

Sebna, akinek az apja nevét nem is említi a próféta a megvetés jeléül, idegen származású volt. Magas méltóságra jutva, nemcsak azt a bűnt követte el, hogy felfuvalkodott és „magasan vágatott magának sírt” (minél előkelőbb volt valaki, annál magasabban volt a sírja a hegyoldalon Mt 27:60), kocsin járt, mint a régi királyok, Gen 41:43; hanem olyan politikát is folytatott, amely nem tekintett az Úrra, Egyiptom segítségére támaszkodott és fölidézte az asszír veszedelmet. Ésaiás, valószínűleg éppen ott, ahol Sebna a sírt vágatta magának, bátran a szemébe mondta az ítéletet: elveti őt Isten, mint valami labdát, „tágas földre”, Asszíriába. Ott kell meghalnia száműzetésben. A 19–23. vers az Úr „szolgájáról” szóló ígéretet tartalmaz: olyan embert fog adni Isten Sebna helyett, aki hűséges az Úrhoz. Ő fogja hordani az udvarmestert megillető hosszú köntöst és övet, ő gyakorolja a hatalmat. Ez a „szolga” messiási vonásokat hordoz: „atyja”, gondviselője lesz népének, Gen 45:8; Ézs 9:5. A kulcs, ami régen fából volt és vállon hordozták, a hatalom jele. Amit ő kimond, azt nem változtathatja meg senki, Mt 16:19; Jel 3:7. A sátorcöveket megtisztelő ülőhelynek tartották.

A 24–25. v. későbbi korból, valószínűleg a hetedik század első negyedéből származik. Eljákim nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Állását, magas méltóságát arra használta fel, hogy a saját családját naggyá és gazdaggá tegye. „Sátorcövek” helyett falba vert cövekké lett, amelyen mindenféle konyhai edények lógnak. A próféta-tanítvány keserű gúnnyal mondja ezt, olyan értelemben, hogy Eljákim méltatlan emberekkel vette körül magát. Ezért megvonta tőle kegyelmét az Úr: Eljákim együtt bukik el azokkal, akiket felemelt. Az igeszakaszból megláthatjuk, hogy a próféta-tanítvány bátorsága méltó a mesteréhez. Nem tudjuk, mikor teljesedett be jövendölése. Sebna és Eljákim az asszír hadjárat idején (701) még magas tisztségeket viseltek, 2Kir 18:18; Ézs 36:3; 37:2. Sebna története azt bizonyítja, hogy aki magát fölmagasztalja, megaláztatik, Mt 23:12. Eljákim történetének pedig az a tanulsága, hogy a bűn által eljátssza az ember Isten ajándékait, Gen 25:29–34; Róm 11:17–24.

Ésa. XXIII. RÉSZ

Az első 14 versben gúnyos halotti éneket találunk Tírus és Szidón pusztulásáról. Általában a Szidónról szóló verseket tartják a költemény régebbi részeinek. Ezek Ésaiás korába és gondolatvilágába is beleillenek. Nyelvezetük is emellett szól (Procksch). Ésaiás korában Luli (Elulaeus) szidóni király föllázadt Asszíria ellen, majd Szanhérib megtorló hadjárata elől Ciprus szigetére menekült. Itt még ebben az évben meg is halt, 12. v. Szidónt később Artaxerxes III. Ochus perzsa király pusztította el, 348-ban.

A Tírusról szóló versek későbbiek, Ez 26–28. fejezet, 29:17–21. Nebukadneccar 585-ben megostromolta Tírust. Az ostrom 13 évig tartott, de még ennyi idő alatt sem tudta elfoglalni Tírust, mert szigeten épült. Talán erre az ostromra vonatkozik a 13. v. első fele (Bright). Tírust később Nagy Sándor foglalta el, 332-ben, úgy, hogy mesterséges töltést emelt ellene, 13b.

A 15–18. verset Ptolemaius II. Philadelphus idejére vonatkoztatják, aki újra autonómiát adott Tírusnak. A fejezet tehát növekedési folyamaton ment át. Az eredeti (ésaiási?) maghoz idők folyamán újabb próféciák kerültek, amelyek a maguk korának az eseményeit a régi próféciák alapján értelmezték. Az újabban keletkezett versek éppen úgy prófétai inspiráció gyümölcsei, mint a régebbiek (v. Rad). Ez a növekedési folyamat azonban nem kedvezett a fejezet szövegének. Sok a glossza, és a legóvatosabb írásmagyarázók is kénytelenek néhányszor szövegjavításhoz folyamodni, legalábbis a 2. v. végén („betöltötték” helyett „követeid”) és a 10. v. elején („lépj ki” helyett: „műveld”), mindkét esetben a LXX. és a holt-tengeri szöveg alapján.

Ésa. 23,1–14. Tírus és Szidón pusztulása.

A távoli tengeri utakra alkalmas, ércszállító „tarsis-hajókat”, Ézs 2:16; jajgatásra szólítja fel a próféta. A hajókon hazatérők az utolsó állomáson, Ciprus szigetén értesültek városuk pusztulásáról. Talán menekültekkel is találkoztak. A föníciai tengerpart lakói „megnémultak” a rémülettől. Sőt az egyiptomiak is megrémültek, félve attól, hogy nemsokára rájuk kerül a sor, 5. v. Tírus és Szidón kereskedői, „követei”, 2. v. a Földközi-tengeren hajóztak. Ennek „nagy víz” volt a neve 3. v. Ahogyan a földművesnek a föld ad jövedelmet, úgy Tírusnak a népekkel folytatott kereskedelem. Egyiptomból, a népek éléstárából szállították a gabonát, a Sihór (a Nílus deltájának egyik keleti ága) vidékéről. A 4. v. költői módon alkalmaz egy ősi mítoszt, mely a tengerről, mint anyáról szól. De „gyermektelenné vált” a tenger: elpusztultak fiai, a tírusiak. Akik megmaradtak, Tarsisba, a mai Spanyolország délnyugati részén levő gyarmatukra menekültek. A testvérváros, Szidón, „szégyenkezik” Tírus bukása miatt. A dőzsölő, gazdag város miatt „jajgatnak” a föníciai tengerpart lakói, 6. v. Hiszen Tírus híres és régi város volt, Herodotos idején 2300 évesnek tartották a papok. A 8. v. azért nevezi Tírust koronát osztónak, mert gyarmataikon a tírusiak nevezték ki az uralkodókat. Nagy Sándornak is aranykoronát küldtek (Duhm). A tírusi kereskedők olyan gazdagok és tekintélyesek voltak, mint más népek fejedelmei. De elbizakodtak. Ezért alázza meg őket Isten, a történelem irányítója, Ézs 2:11–17; Ez 28:1–19. Nem járnak többé tirusi hajók a tarsisi gyarmatra, ezért a tarsisiak kénytelenek lesznek földműveléssel foglalkozni, 10a. Az Úr büntetése folytán Szidón is „meggyalázott szűzzé” válik: azelőtt ugyanis nem dúlta föl ellenség, 12. v. Az sem menekülhet meg közülük, aki a közeli Ciprusra fut.

Ésa. 23,15–18. Tírus újra kereskedni fog és megtér az Úrhoz.

Az elpusztított Tírus hetven esztendőre feledésbe megy. A hetvenévi időtartam már Asszíriában is egy-egy város büntetési idejének számított (Fohrer). A prófétáknál Jeruzsálem büntetésének az ideje, Jer 25:11; 29:10. Ha letelt a hetven év, Tírus újra „paráználkodni”, kereskedni fog. Ebben a kifejezésben a földművelő népnek a kereskedők iránt érzett ellenszenve és lenézése nyilvánul meg. Azonban Tírus majd nem a saját hasznára fog kereskedni, hanem az Isten dicsőségére. Ahogyan az ókori Keleten a templomi paráznák bére a templomé lett, úgy lesz Fönícia gazdagsága az Úr népéé, Ézs 45:14; 60:4–18; Hag 2:7.8; Jel 21:24. Ennek az az előfeltétele, hogy Tírus térjen meg. S a prófécia éppen Tírus megtérését jövendöli meg (Bright).

Ésa. XXIV. RÉSZ

A 24–27. fejezetet régebben Ésaiás-apokalipszisnek szokták nevezni. Azonban az ésaiási szerzőség nem bizonyítható. Az ismeretlen szerző jóval későbbi időben élt, valószínűleg Jeruzsálemben, 25:5.7.10. Jól ismerte a prófétai iratokat. Ámós, Ésaiás és Jeremiás könyvéből éppúgy idéz, mint a későbbi próféták írásaiból: Deuteroésaiás, Jóel és Tritozakariás könyvéből. A „törvényt” is ismeri, a Pentateuchosból utal az özönvízre és a nóéi szövetségre. Mindez a fogság utáni korra mutat. Nyelvezete nem olyan erőteljes, mint a korábbi prófétáké. Szójátékokat, rímeket, sőt a versmértékbe nem illő betoldásokat is elég bőven találhatunk. A versmérték váltakozó. Részben „hármasokat”, három hangsúlyos szóból álló egységeket találunk, amelyekből hol kettő, hol három, hol négy tartozik össze (distichon, tristichon, tetrastichon), részben pedig „heteseket”. Az utóbbiak egymással is összetartozóknak látszanak. Ezek tartalmazzák a „város”-ról szóló jövendöléseket, 25:1–5; 26:1–7; 27:10.11 (Procksch). Apokalipszisnek azért nem lehet mondani ezeket a fejezeteket, mert nincs bennük számspekuláció, nincsenek mitikus állatnevek (kivételnek látszik 27:1. Azonban itt a mitikus állatnevek történeti értelemben állnak, meglevő világbirodalmakkal azonosíthatók, ezeknek a fedőnevei), nem valami régi próféta nevét használja a szerző és nincs dualizmus (Bright). Inkább az utolsó időkről szóló jövendölésnek tarthatjuk ezeket a fejezeteket. Fohrer szerint eschatologikus liturgiával van dolgunk. A jövendölés középpontjában Jeruzsálem és a választott nép áll. Itt fog célhoz jutni Isten terve a hívek javára.

Ésa. 24,1–20. Ítélet a világ felett.

Az ’äräc szó itt nem Palesztinát, mint országot jelenti, hanem az egész földet. Ezt mutatja a vele párhuzamos tébél szó is, amely földkerekséget jelent. Az egész föld fog visszazuhanni a chaos állapotába, 10. v., oda, ahonnan Isten a teremtéskor kiemelte, Gen 1:2. Mindkét helyen a tóhu szó áll. A természet világában éppen úgy érezhető lesz az ítélet, mint az emberi társadalomban. Eltűnnek a különbségek szegények és gazdagok között, mert mindenkit utolér a nyomorúság. Az ítéletet az emberek bűne okozza: ők hágták át az „örök” (vagy ősi) szövetséget, 5. v., amelyet Nóéval kötött az Isten. Ez a szövetség az egész emberiségre érvényes, Gen 9:1–17; Ez 5:6–7; Róm 2:14–15. Ebben a szövetségben Isten az emberölést tiltotta meg. Az embervér „megfertőzi” a földet, Num 35:33; Zsolt 106:38. A szövetségszegőket utoléri Isten büntetése, „átka”, Deut 27:11–26; 28:15–68. Isten áldása szaporodást, sokasodást ígért az embernek, az átok pedig elfogyással, pusztulással fenyeget. Alig marad ember Isten ítélete után, 13:12; éppen úgy, mint ahogyan szüret után alig marad valami az olajfán, 17:6; Jer 6:9; Mik 7:1. A megmaradtak is szétszóródnak, 1. v., Gen 11:1–9. Olyan lesz az életük, mint az ostrommal bevett város lakóié: a kaput betörte az ellenség, a városban mindenütt csak romok láthatók, a lakosság részben meghalt, részben elrejtőzött, magára zárta a házat, de a legnagyobb részét hadifoglyokként elhajtották. A „város” nem azonosítható egyetlen ókori világvárossal sem, hanem itt általában a városokat (Ridderbos), a városi életformát (Fohrer), az istenellenes, gonosz hatalmak összességét jelenti.

Ebben a helyzetben váratlanul fölzendül az Urat dicsérő ének a föld minden tájáról: a tenger felől (nyugatról), a „világosság” felől (keletről): és a „szigeteken”, az ókorban ismert világ legtávolabbi pontjain. A megmaradt népek dicsérik Istent és Izráelt az „igaz népet”, 16. v.; 26:2; Hab 2:4. Ez a „pogány világ szava”, 2Krón 32:23 (Ridderbos, Procksch). A 16. v. második felében levő rázi szót kétféleképpen értik. Egyesek az arám ráz szóra gondolnak, ami titkot jelent. Eszerint a próféta titkot, isteni kijelentést kapott. Valószínűbb azonban, hogy a szó a rázáh igéből származik, melynek jelentése: lefogyni. Erre mutat a következő „jaj nekem” is, ezért ezt is inkább jajkiáltásnak lehet felfogni. A próféta szinte beteggé válik a látomástól és a részvéttől, 15:5; 16:9; 21:3.4. A súlyos látomás hatására figyelmezteti az embereket: korai még az öröm. Hiszen tart még a bűn, a hűtlenség. Ezért újabb és még sokkal súlyosabb ítélet jön, amelyből hiába próbálnak majd menekülni az emberek. Olyanok lesznek, mint az űzött vad, Ézs 2:19–21; Jer 48:43–47; JSir 3:47; Ám 5:18–20. A próféta a visszatérő özönvíz képével is ábrázolja az ítéletet, Gen 7:11. Az ítélő Istennel szemben olyan gyenge lesz az ember, mint a részeg, vagy mint a düledező kunyhó, amely nem nyújt védelmet.

Ésa. 24,21–23. Megvalósul Isten uralma.

„Azon a napon,” az utolsó időben felelősségre vonja Isten a hatalmasokat. A földi királyokat éppen úgy megítéli, mint az „égieket”. Az utóbbiakon Isten mennyei udvartartását, 1Kir 22:19; Jób 1:6; Ézs 6:1–4; Isten seregét, Józs 5:14–15; a népek védőangyalait, Dán 10:13.20; vagy istenként tisztelt csillagokat szoktak érteni, Deut 4:19; Ézs 40:26; Jer 19:13 (Fohrer). Itt nyilvánvalóan nem Isten hűséges szolgáiról van szó, hanem a lázadókról és engedetlenekről, Zsolt 82; Ef 2:2; 6:12. Ezeknek a sorsa a földi rabokéhoz hasonló lesz: gödörbe, ciszternába dobják őket, Jer 38:6; 1Pt 3:19; 2Pt 2:4; Júd 8; Jel 20:1–3. Itt kell várakozniuk az ítéletre. A 22. v. végén Istennek nem kegyelmes, hanem ítéletes „meglátogatásáról” van szó. Meg fog szűnni a nap és hold „uralma” is, Gen 1:16; Jóel 2:10; 3:4; Mt 24:29; Jel 21:23. Egyedül Isten fog uralkodni, 1Kor 15:28. Színe előtt lesznek a vének, éppen úgy, mint az első szövetségkötés idején, Ex 24:9–11; Jel 4:4; 11:16. Az üdvtörténet elején történt csodás események megismétlődnek az üdvtörténet végén, még sokkal dicsőségesebb formában. Mindez azt jelenti, hogy Isten új szövetséget köt népével (Fohrer).

Ésa. XXV. RÉSZ

Ésa. 25,1–5. Hálaadó zsoltár.

A próféta előre megírja azt az éneket, amellyel Istent a szabadítás után fogja dicsérni a megváltottak serege. Az ének alanya a „szegény” és „nincstelen” nép. Így nevezte magát a babiloni fogság után élt hívő gyülekezet. Isten dicséretének az oka a megváltás, a szabadítás. A gyülekezet visszatekint Isten örök tervére, „tanácsára”, mely addigra be fog teljesedni: elpusztítja Isten a „várost”, Isten népe ellenségének a fővárosát, a gonoszság székhelyét. Ebből nemcsak Izráel veszi észre Isten hatalmát, hanem a többi népek is, és rázendítenek Isten magasztalására. A diadal idején visszaemlékeznek arra a segítségre is, amit Isten a nyomorúság idején adott. Ő már akkor is oltalmazta népét. Végül az ellenséget is legyőzi Isten.

Ésa. 25,6–9. Szövetségi lakoma a Sion-hegyen.

A végső idők sok nyomorúsága és Isten győzelme után eljön az örvendezés ideje. A nagy lakomáról az Újszövetség is beszél, Mt 22:1–14; Lk 14:16–24; Jel 19:9. De már Zsolt 23:5 is ebbe az irányba mutat. A lakoma nemcsak Izráelnek szól, hanem minden nemzetnek, Mt 8:11; 22:8–10. A népek a Sion-hegyre jönnek, Ézs 2:2–4. Isten „zsíros” ételeket ad: ezt tekintették a lakoma legjavának, a legjobb falatoknak. Az áldozati állatból éppen a kövér részek voltak Istenéi, Lev 3:3.15.16. A bort egy ideig nem szűrték le, hogy erősebb és ízesebb legyen. Az a lepel, amelyet „elnyel” majd Isten, nem az istenismeret hiánya, Ex 34:33–35; 2Kor 3:13–16; hanem a szomorúságnak, a gyásznak a jele. Ilyen értelmű a 8. v. is, amely könnyről és gyalázatról beszél. Ilyenkor a keleti ember eltakarta az arcát, 2Sám 15:30; Eszt 6:12; 7:8. A szomorúság legfőbb okát, a halált is megszünteti Isten. Az Ószövetség máshol az életkor meghosszabbodásáról, Ézs 65:20–22; vagy a halottak feltámadásáról beszél, Ézs 26:19. A halál megszűnésének a gondolata egyedülálló az Ószövetségben, egyike az ószövetségi kijelentés csúcspontjainak, és az újszövetségi kijelentéshez vezet, 1Kor 15:26.54. Itt a 8. v.-ben levő „örökre” szót az Újszövetség a LXX. alapján a „diadalra” szóval fordítja. – Az eschatologikus szövetségi lakomán azok fognak részt venni, akik már a földi nyomorúság idején is Istenben bíztak és Hozzá mindvégig hűségesek maradtak (Ridderbos).

Ésa. 25,10–12. Móáb megaláztatása.

Móábnak már a születése is szégyenteljes volt, Gen 19:30–38. Ugyanilyen lesz a vége is. Lehetséges az is, hogy itt Móáb általában az istenellenes hatalmaknak a jelképe. A prófécia kifejezésmódja és tartalma egyaránt nyers. Móábot trágyalébe taposott szalmához hasonlítja. A „szalma” szó héberül hasonlóan hangzik a trágya szóhoz (madméná), ez pedig célzás egy móábi város nevére (Madmén). Mint aki trágyalével telt gödörbe esett, úgy próbál majd Móáb úszni, de sikertelenül. A 11. v. ’orbót szavát általában az ’árab, „ólálkodik” szóból származtatják és Móábnak az isteni ítélet elleni ravasz mesterkedéseire vonatkoztatják. De minden hiábavaló: Isten megtöri a gőgös Móábot, az Ő ítélete elháríthatatlan, Ézs 16:6.7.

Ésa. XXVI. RÉSZ

Ésa. 26,1–6. Hálaének.

Az „erős város” itt nem ugyanazt jelenti, mint az 5. v.-ben és a 24. fejezetben, hanem Jeruzsálemet. Ez a költemény tartalmában és formájában hasonlít a Sion-zsoltárokhoz, 46; 48 76; 87. Az első vers alanya ki nem mondottan is Isten. Ő erősítette meg Jeruzsálemet. Ő ad segítséget, szabadulást és győzelmet (ez a jelentése a jesúcáh szónak). Úgy vonul be Jeruzsálembe a nép, ahogyan a templomba szoktak bevonulni ünnep alkalmával, Zsolt 24:7–10. A bevonulás a szétszórtságban élő választott nép hazatérését jelenti, Ézs 51:11; 56:1–8; Jer 23:7.8. De a nép maga is mássá válik a végső szabadítás idejére: hűségesen ragaszkodik az Istennel kötött szövetséghez és csak Urában bízik. Tehát a nép lelkében, „jellemében” (3. v.) is megvalósul Isten akarata.

Az ellenség legyőzése Isten műve, nem a népé. A gőgös „város”, az ellenséges világhatalom megdől 24:8–11; 25:2; 27:10. Győznek a gyengék, szegények és kicsinyek az Úr ereje által, 1Sám 2:1–10; Lk 12:32; 1Kor 1:25–29.

Ésa. 26,7–21. Imádság a végső nyomorúság idején.

Az igaz ember „pályáját”, sorsát Isten irányítja. Ezen túl az igaz ember azért is imádkozik, hogy Isten akarata a világban is érvényesüljön, Mt 6:10. Isten akarata úgy érvényesül, hogy Ő megítéli a bűnt. Ebből majd tanulnak a föld lakói! Hiszen most még vannak olyanok, akiket Isten jósága, hűsége és szeretete nem indított megtérésre, Róm 2:4. Az ilyenek a hívek közösségében, az „igaz földön” is folytatják bűnös életüket. Nem látják, hogy közel van Isten ítélete, már felemelte kezét az Úr. Majd csak akkor látják meg, ha beteljesedik rajtuk az ítélet.

A 12. v.-től kezdve Izráel múltja áll a középpontban. Már a múltban is Istentől jött minden jó adomány és tökéletes ajándék, Jak 1:17. Ilyen ajándéknak tekintette Izráel az „ígéret földjét”, különösen Dávid és Salamon idejében. Ekkor megnövekedett az ország területe, nagy és gazdag volt a nép, 15. v. Azonban a múlt nemcsak Isten ajándékaival van tele, hanem Izráel bűnével is. Isten népe megpróbált a múltban más uraknak: bálványoknak és földi nagyhatalmaknak szolgálni. Éppen ez az oka annak, hogy Isten megbüntette őket, sok nyomorúságon kellett keresztülmenniük. Az idegen „urak”, bálványok és földi nagyhatalmak Isten büntetése folytán Izráel uraivá, sanyargatóivá váltak. Azonban Izráel maga is tanult a fenyítésből. A szenvedés nem múlt el nyomtalanul és eredménytelenül a nép életében. Izráel visszatalált Istenéhez. A bajban megértette, hogy nincs emberi segítség. Nem maradt más hátra, mint az imádkozás. Így érthetjük a 16. v. nehéz szövegét a LXX. alapján: „Uram, a nyomorúságban Téged kerestünk, a szorongató (vagy: múló) szükségben, (amikor) fenyítettél bennünket.” A nép szenvedései a szülő nő kínjaihoz voltak hasonlók. Eredménytelen volt minden erőfeszítés, nem lett belőle szabadulás. Azok helyett, akiket Isten ítélete elpusztított, nem „született”, 18. v., annyi ember Isten népe számára, hogy a nép újból fölemelkedhetett volna.

A nyomorúságban elmondott imádság mégsem volt hatástalan. Isten észrevette, hogy most már csak az Ő nevét „emlegeti” az Ő népe az istentiszteleteken és az imádságokban. Ő kétszeresen is válaszolt népe imádságaira. Egyrészt megszüntette a bálványokat és azokat a földi nagyhatalmakat, amelyek népét sanyargatták. Másrészt Ő csodát is tud tenni: fel tudja támasztani a halottakat! Ahogyan Palesztinában a száraz évszak idején a harmat élteti a növényzetet, úgy tudja Isten megadni a „világosságok” (égitestek?) harmatát és „megdönteni az árnyak országát”, a halottak világát, 19. v. (Procksch). A harmat a megelevenítő isteni erő jelképe, Hós 14:6; Zsolt 110:3. Bár itt még nem kifejezetten az egyén feltámadásáról van szó, hanem inkább a nép feltámadásáról, mégis igen fontos állomás ez az igeszakasz a feltámadásról szóló bibliai tanítás kialakulásában. A nép feltámadásának a gondolatától, Ez 37; ez az Ige vezet el bennünket, az igazak feltámadásának a hirdetése által, addig a tanításig, hogy jók és gonoszok egyaránt fel fognak támadni és Isten ítélőszéke elé állnak, Jób 19:25.26; Zsolt 16:10; 49:16; 73:25.26; Ézs 53:10; Dán 12:2.3; Mt 24:45–51; 2Kor 5:10.

Ha jön az ítélet, a nyomorúság idején el kell rejtőznie Isten népének, éppen úgy, ahogyan hajdan Egyiptomban el kellett rejtőzniük az öldöklő angyal elől, Ex 12:22.23; s ahogyan Nóénak a bárkába kellett mennie az özönvíz elől, Gen 7:16. Az ítélet a minden emberre kötelező nóéi szövetség alapján történik: Isten számon kéri a kiontott vért, Gen 9:1–17; 4:11; Ez 24:6–9. Isten az élet ajándékozója és védelmezője, Jn 10:15.

Ez az igeszakasz azzal biztatja a híveket, hogy nem kell sokáig elrejtőzniük, elmúlik az ítélet ideje, Mt 24:16–22. Hamar kiderül, hogy Istené az utolsó szó. Bizonyos, hogy ez a tanítás nagy segítséget adott a híveknek a próbatételek idején. De nem biztatja a prófécia a híveket kihívó magatartásra, oktalan vakmerőségre, sőt inkább óvatosságra inti őket, Mt 10:16 (Köhler). A hívők már a jelenben is annak a munkatársai, aki azt akarja, hogy az embereknek életük legyen és bővőlködjenek, Jn 10:10.

Ésa. XXVII. RÉSZ

Ésa. 27,1. Isten legyőzi ellenségeit.

Leviathán és Tannín a babilóniai teremtéstörténetből ismert ősszörnyek, melyeket a teremtő Isten legyőzött, Jób 3:8; Zsolt 74:14; Ézs 51:9. Itt az istenellenes világbirodalmak jelképei. A „gyors” kígyó a „nyílsebes” Tigris folyót és Asszíriát jelenti, a „tekergő” kígyó a „kanyargó” Eufrátes folyót és Babilóniát, a tenger és a tannín (a szót Károli itt sárkánynak, Ez 29:3-ban és 32:2-ben krokodilnak fordítja) a Nílust és Egyiptomot jelenti. Ahogyan már a teremtéskor is legyőzte Isten a Vele szemben álló erőket, úgy fogja őket legyőzni az utolsó időben is. A végidők eseményei hasonlók lesznek az ősidők eseményeihez (Gunkel).

Ésa. 27,2–6. Dal a termékeny szőlőről.

Az utolsó időben megvalósul Isten terve: Izráel nem lesz többé terméketlen szőlőhöz hasonló, 5:1–7; hanem színbort termő (LXX: pompás) szőlő lesz. Meg fogja teremni az Úrnak tetsző gyümölcsöket, 6. v., belülről is megváltozik. De megváltozik Isten korábbi bánásmódja is népével szemben. Nem bünteti, nem szolgáltatja ki többé ellenségeinek, hanem őrzi, „öntözi”. Ha tövist és gazt talál benne, meggyújtja azt: nem maradhatnak meg a gonoszok a gyülekezetben, Zsolt 1:5. De Istennek nem a gonosz elpusztítása a célja. Nem ez az Isten szíve szerint való megoldás, hanem a gonoszok megtérése, Ez 33:11. Ahogyan az életveszélyben levő ember az oltárnál talált menedékhelyet, ha megragadta az Úr oltárának a szarvait (1Kir 1:50; 2:28), úgy menekülhet a gonosz ember a kegyelmes Istenhez.

Ésa. 27,7–13. A szenvedés értelme.

Isten „elűzte”, fogságba küldte népét. Elbocsátotta, ahogyan a férj bánik hűtlen feleségével, Deut 24:1; Ézs 50:1. Mégsem sújtotta népét olyan keményen, mint azokat, akik végrehajtották az ítéletet Isten népén, sőt felfuvalkodtak és túllépték feladatuk határait, Ézs 10:5–19. Népét csak azért fenyítette meg Isten, hogy megtisztítsa. Azt akarja, hogy a bálványszobrok és bálványáldozati oltárok végképpen elpusztuljanak, azokban senki se bízzék többé. Ezért pusztította el az „erős várost”. A régebbi írásmagyarázók itt ugyanarra az erős városra gondoltak, amelyről 24:10.12; 25:2; 26:5–6 beszélt. De újabban inkább Jeruzsálemre gondolnak. Ezt is erős városnak mondja pl. 26:1 és csak saját népét vádolhatja Isten az „értelem” hiányával, Deut 32:6. Amíg a nép kegyessége hiányos marad, nem is jön fordulat Istentől. Ezt tanították a többi próféták is: Tritoésaiás, Haggeus, Zakariás és Malakiás. De majd eljön a végső aratás ideje, Jóel 4:13; Mt 13:39; Jel 14:15. Kíméletes aratás lesz az. Nem cséplőszánkával végzi Isten, csak bottal, hogy egyetlen szem mag se menjen kárba. Népe minden tagját összegyűjti az Úr. Hazatérhetnek majd a diasporában élők a Folyamtól, az Eufrátestől egészen Egyiptom patakjáig, a Sihórig, Palesztina déli határpatakjáig, a Wadi-el-Aris-ig terjedő területre, az ígéret földje ideális határai közé, Gen 15:18; 1Kir 8:65. A kürtszó, amely régen harcba hívta a népet (Bír 6:34), most istentiszteletre fog hívogatni, Mt 24:31; 1Kor 15:52; 1Thessz 4:16. A szétszórtságban élők hazatéréséről a fogság utáni többi próféták is jövendöltek, Zsolt 87; Ézs 11:11–16; Ez 37:16–22; Zak 8:7; 10:10. A 13. v. szerint Isten népének az összegyűjtése nem a nemzeti célok megvalósulására szolgál elsősorban, hanem Isten tiszteletére, azért, hogy őt imádják, a cél a Soli Deo gloria.

Ésa. XXVIII. RÉSZ

Ésa. 28,1–6. Samária nem sejti vesztét.

A 28. fejezettel Ésaiás próféta iratainak egy újabb gyűjteménye kezdődik. Ezt formai szempontból a „jaj”-ok kötik össze, 28:1; 29:1.15; 30:1; 31:1; 33:1 (Guthe).

Samária, az ország északi részének, Izráelnek a fővárosa, 443 m magas hegyen épült. Várfalait méltán hasonlítja Ésaiás büszke koronához. A hegy lejtőin teraszok voltak, tele olajfakertekkel és szőlőkkel. Lent a völgyben jól termő gabonaföldek voltak. Ez a völgy nem völgykatlan, hanem inkább fennsíknak nevezhető, s mindössze 100 méterrel alacsonyabb annál a hegynél, amelyen Samária városa épült. A „völgyön” túl körös-körül még magasabb hegyek vannak.

A Samáriát védő bástyakorona egybeolvad a próféciában azzal a virágkoszorúval, amit ünnepi lakomák alkalmával a mulatozók viseltek homlokukon. Izráel-Efraim jómódban élt. A nép még gyanútlanul mulatott, pogányosan vigadozott, ünnepelt, Ám 4:1; 6:6. A nép örömét bizonyára Salmanassar asszír király halála is fokozta (727). De a próféta már látja, hogy hervadóban van a koszorú. Jön „az Úr erőse, hatalmasa”: Asszíria. Úgy jön, mint a vihar. Mindent elseper, mint a felhőszakadás, Ézs 8:7.8; 28:17. Földre dobja és eltapossa a részegek fején levő koszorút. Más képpel élve, úgy bánik el Asszíria Izráellel, mint az a vándor, aki korai fügét talál (ez már június vége felé érni kezd): mindjárt leszakítja (jir’äh helyett Buhl és Procksch nyomán jä’äräh) és mohón lenyeli. Ilyen mohó hódítási vággyal jön az asszír sereg Izráel ellen. – A történelmi feljegyzések szerint mégsem tudta Asszíria ilyen gyorsan elfoglalni Samáriát, csak három évi ostrom után, Sargon uralma alatt, 722-ben, 2Kir 18:10. Ez a jövendölés az ostromot megelőző évekből való.

Az 5.7. v. eschatologikus jövendölést tartalmaz. A nép maradéka a babiloni fogságból hazatért hívő gyülekezetet jelenti. Ez a gyülekezet már nem bástyákban, hadseregben, vagyonban vagy emberekben bízik, hanem egyedül az Úrban. Megvalósul a régi ésaiási ígéret, amely Jeruzsálemről, mint igaz városról szólt, 1:25–26; ahol az Úr lelke fog működni. Az Úr ereje visszaveri az ellenséget is, 9:1–6; 29:1–8. A jövendölés 4:2–6-hoz hasonló. Itt is azt láthatjuk, hogy az ésaiási jövendöléseket a későbbi korok emberei is ismerték, a maguk korának az eseményeire alkalmazták és a jövendőre nézve is reménységet merítettek belőlük.

Ésa. 28,7–13. Ésaiást kigúnyolják.

A Samária pusztulásáról szóló jövendölés (1–4. v.) után bő két évtizeddel, Szanhérib asszír király trónra jutása után (705) mindenfelé lázadások törtek ki az asszír birodalomban. A birodalom szélén levő kisebb népek szövetkeztek egymással, együttes erővel igyekeztek elszakadni Asszíriától. Júda vezetői is hajlandók voltak erre a kalandorpolitikára. Ésaiás azonban most is következetesen harcolt az ellen. Isten ítéletét hirdeti azoknak, akik engedetlenül megszegik az Asszíriával korábban kötött szövetséget. Isten ítéletének az eszköze Asszíria lesz. A prófétai igehirdetés áldozati lakomán hangzik el, valószínűleg a jeruzsálemi templom egyik csarnokában. A papok és próféták maguk is részegek, hogy az asztalok (földre terített terítők) hányással vannak tele, 5:11–13.22–23. Ésaiás felháborodottan állapítja meg, hogy a papok és próféták ilyen állapotban nem is tölthetik be szent hivatásukat. Bormámorukban nem Istentől kapott látomásokat látnak, hanem csak „álmokat”, Jer 23:25–28; Mik 2:11; 3:5. Pedig Istentől jött kijelentésre van szükség ahhoz, hogy a pap helyes ítéletet tudjon hozni a nép peres ügyeiben, Deut 17:8–13; 19:17; 21:5; 33:8; Zsolt 106:30; Ez 44:24; Mal 2:4–6. De „ezek”, mondja megvetőleg Ésaiás, részegek, alkalmatlanok az ítélethozatalra!

A 9–10. v.-ben a részeg papok és próféták maró gúnnyal utasítják vissza a próféta kemény szavait. Nem kisgyermekek ők, nem szorulnak ők ilyen kioktatásra. Tudják ők, amit tudniuk kell. Jól ismerik a papi hagyományokat és tennivalókat, ismerik a tórát. A próféták is jól tudják értelmezni és helyesen alkalmazzák az eléjük kerülő nehéz esetekben a mennyei látomásokat. Nincs tehát szükség arra, amit Ésaiás mond nekik, a próféta kicsinyes okvetetlenkedése, kitanító, iskolamesteri magatartása teljesen felesleges! A prófétai feddésre gúnyolódással felelnek. Részegségtől dadogva, nehezen forgó nyelvvel ezt mondják: Cav lácav, cav lácav, qav láqav, qav láqav! Ezeket a nehezen érthető szavakat így fordíthatjuk: „Parancs parancsra, parancs parancsra, szabály (a szó jelentése: mérőzsinór) szabályra, szabály szabályra”. Másik fordítási kísérlet: „Piszok piszokra…, hányás hányásra… Az utóbbi fordítás, amely szövegjavítással is él, utalna az áldozati lakomák asztalainak, majd az Isten ítélete folytán elpusztult Jeruzsálemnek a szörnyű állapotára. Ahogyan most a dorbézolók undok okádásával vannak tele az áldozati lakomák asztalai, úgy fognak majd heverni Jeruzsálem utcáin mindenfelé a temetetlen, szétroncsolt hullák (Schmidt).

A próféta a 11–13. versben válaszol a gúnyolódóknak. Válasza nemcsak azt bizonyítja, hogy a vitában nem maradt alul ellenségeivel szemben, hanem azt is, hogy prófétai hivatása teljesítése közben, ott, a dorbézolókkal folytatott vita folyamán, is kapott kijelentést az Úrtól. Ezen az inspiráción alapul a próféta válasza. A részeg papok és próféták gúnyos szavait felhasználva, megjövendöli Ésaiás, hogy Isten is „dadogva” és „más nyelven” fog beszélni: ítéletes tettei által, az asszír sereg bevonulása és győzelme által beszél majd népéhez! A zsidók dadogásnak, értelmetlen beszédnek nevezték az idegenek nyelvét, Deut 28:49; Ézs 33:19; Jer 5:15. Ezt az Igét az Újszövetség más összefüggésben, a nyelveken beszélés lelki ajándékával kapcsolatban idézi, 1Kor 14:21.

A kemény ítélethirdetés alkalmával megismerjük Ésaiás tulajdonképpeni mondanivalóját, igehirdetése igazi célját és tartalmát is, 12. v. Isten nyugalmat akar adni népének! A nyugalom útja az, hogy a nép mondjon le a törvényszegő kalandorpolitikáról (Duhm), higgyen Istenben, 7:4; 30:10.15; maradjon veszteg, a vezetők hagyják békében a szegény népet, amely már eddig is olyan sokat szenvedett a rengeteg adótól és háborútól. Ez az értelme a 12. v. egyik mondatának: „Nyugtassátok meg a fáradt embert!” Isten a hatalmasoknak azt parancsolja, hogy gondoskodjanak a rájuk bízottak nyugodt, békés életéről. Mondjanak le arról a nyereségről, amit a szegény nép zaklatásával szereztek. Isten a mások iránt gyakorolt felelősséget azzal jutalmazza, hogy Ő is nyugalmat ajándékoz. Ilyen ajándékba kapott „nyugalomnak” nevezi az Ószövetség az ígéret földjét, Deut 12:9.10; 1Kir 8:56; Zsolt 95:11 és a jeruzsálemi templomot is, Zsolt 132:8.14; Ézs 66:1 (Fohrer). Ezt a gondolatot tovább viszi és még jobban elmélyíti az Újszövetség. Zsid 3–4. fejezetben már arról van szó, hogy hit és engedelmesség által a mennyei „nyugalomba”, Isten országába juthat be az ember.

Ha azonban nem engedelmeskedik a nép Isten parancsának, nem fogadja hittel a prófétai üzenetet, viselnie kell Isten szava visszautasításának a súlyos következményeit, Ézs 5:5–7. A „megkeményedés” miatt utoléri őket Isten ítélete, 6:9–10. Amint a részeg nem tud megállni a maga lábán, hanem hanyatt vágódik, úgy az engedetlen Júda is elbukik.

Ésa. 28,14–22. A hamis és az igazi fundamentum.

Ez az igeszakasz összefügg az előzővel, keletkezési ideje is ugyanaz. Itt már a jeruzsálemi politikusokat szólítja meg Ésaiás. A 14. v. móselím szava nemcsak uralkodókat jelent, hanem csúfolkodókat is. A héber másál szó ugyanis gúnyos mondást is jelent. Deut 28:37; 1Sám 10:12; 1Kir 9:7; Ézs 14:4; Jer 24:9. Ezek a gúnyolódók a próféta ellenségei, 9–10. v. A másál szónak ilyen értelmére enged következtetni a 14. v.-ben levő gondolatpárhuzam is. A próféta itt nem ellenfelei kimondott szavait idézi, hanem titkos gondolataikat leplezi le (Dillmann). Ők az ostorozó áradat ellen, Asszíria ellen, szövetséget kötnek a „halállal”, a „holtak világával”. Itt egyrészt arra a politikai ügyeskedésre kell gondolnunk, hogy Jeruzsálem vezetői megszegték az Asszíriával kötött szövetséget, és titokban Egyiptommal tárgyaltak, vele kötöttek szövetséget Asszíria ellen. Másrészt arra is gondolhatunk, hogy a politikai szerződéskötés alkalmával Egyiptom isteneit is segítségül hívták. Ezek az istenek: Moth, Seth és Osiris, alvilági istenek, a halál istenei voltak. Így idegen vallásos hatások áradtak be Jeruzsálembe. Elterjedt a halottidézés, Ézs 2:6; 8:19. De ez mind nem segíti meg a népet Asszíriával szemben. Mint valami új özönvíz, úgy árad Júdára a katasztrófa, nem is csak egyszer, hanem újra meg újra, 19. v. Akkor majd nem a próféta lesz az Istentől jövő híradás (semúcáh, auditio) értelmezője, hanem maga a „merő borzalom!” A szó tulajdonképpen remegést, reszketést jelent. A következő versben a próféta a közmondások stílusában is megrajzolja az ítélet idejének a nyomorúságát.

Isten azonban az ítélet idején is Úr marad. De nem úgy bánik majd népével, mint Dávid idején, a Perácim-hegyen 2Sám 5:20–25 és Józsué idején Gibeónban Józs 10:1–27. Akkor még győzelemre vitte népét. Most azonban idegenszerűen mutatja majd meg hatalmát: saját népe ellen fog harcolni, az asszír sereg oldalán! (Más magyarázat szerint a próféta a Gibeón-völgy említésével nem a Józsué könyvében leírt eseményre céloz, hanem csak megismétli a gondolatpárhuzam első felében levő gondolatot. Ez a magyarázat arra hivatkozik, hogy 1Krón 14:16 Gibeonba helyezi ugyanazt az eseményt, ami 2Sám 5:20–25 szerint a Perácim-hegyen ment végbe.)

Most még van alkalom a csúfolódás abbahagyására, a megtérésre, 16. v. Isten ad még egy utolsó lehetőséget népének: követ tesz alapul a Sionra! A „szegletkő” az alapfalak találkozásánál levő erős és fontos kő, az úgynevezett bóhan-kő, amelyből az egyiptomiak értékes szobrokat készítettek. Az alapkőre szokás volt feliratot is vésni. A felirat így hangzik: Aki hisz, nem fut! Isten részéről, objektív értelemben, azt jelenti ez, hogy az Ő hűségére úgy lehet építeni, mint a kősziklára. A nép részéről és a hívő ember részéről, szubjektív értelemben pedig azt, hogy csak hit által lehet megmenekülni. Ez Ésaiás próféta igehirdetésének az egyik alapgondolata, 7:9. Isten tehát, mint jó építőmester, biztos alapot vetett. Erre építi népe jövőjét. De erre az alapra csak igazságot és jogosságot lehet építeni, 1:27; 5:16.

Ezt az Igét 1Pt 2:6 a LXX. szerint idézi, némileg más formában. A bóhan szót a LXX. eklektos-nak fordítja, ami a héber báhún-nak felel meg és választottat jelent, a jiqrat szót pedig nem a jiqráh, „találkozás” szóból eredezteti, hanem a jáqár, „drága” szóból. „Nem fut” helyett „nem szégyenül meg”-et mond. Ennek ellenére az értelmet nem ferdíti el, hiszen Isten hűséges szeretete valóban Jézus Krisztusban teljesedett be, akire az Újszövetség ezt az ésaiási igét vonatkoztatja. S az, akire élő kövekből épül az Isten új temploma, az egyház (Procksch). Őt tartják fundamentumnak és Rá, mint Kősziklára építik házukat az egyház tagjai, Mt 7:24–27; Róm 9:33; Ef 2:20–22.

Ésa. 28,23–29. Isten ítéletének célja van.

A bölcsességirodalom stílusában írt bevezetés után olyan példázatot mond itt Ésaiás, amilyeneket az Újszövetségben is gyakran olvasunk, hiszen Jézus Krisztus sokszor merített igehirdetéséhez szemléltető anyagot a földműves ember életéből. A földműves nemcsak mindig szánt és boronál. Ezt csak azért teszi, mert vetni akar. A vetésnek is rendje van: az egyik magot szórják, a másikat barázdába vetik, és vannak a szántóföld szélére vetett növények is, amelyek a határt jelzik. A cséplésnél sem egyforma az eljárás. A hüvelyes veteményeket bottal, vagy pálcával verik ki, a búzát ökrökkel vontatott cséplőszánnal csépelik ki. Ez két szántalpszerűen fölhajló gerenda, amelyeket tengelyek kötnek össze egymással. A tengelyeken éles fémkerekek forognak. Felettük az ökröket hajtó ember helye. A cséplőszánt csak addig használják, míg külön nem válik a mag. A példázat azt jelenti, hogy Isten nem céltalanul és értelmetlenül veri népét. Az ítélet a nép tisztításáért van. A negatívnak látszó isteni tevékenységnek is pozitív célja van. Isten a „gyümölcstermésért” munkálkodik, Jn 15:1–8. Eközben, magasabb fokon, a szántóvető emberhez hasonlóan jár el: minden új helyzetben másképpen, a célnak megfelelő módon. Külön figyelmet érdemel az is, hogy a földművelőt Isten tanítja (jóräh, 26. v., ő adja a tórát) a földművelés módjára (mispát). Nemcsak az erkölcsi törvények származnak Istentől, hanem a természeti tóra, és mispát is. Ennek is Isten az Ura és forrása, nem a baalok, Hós 2:7–10. Ő minden bölcsesség forrása. Ő tud bölcsességet adni a mesterembernek Ex 31:3–6; a királynak 1Kir 3:9; 5:9; az apostolnak és a keresztyén gyülekezet tagjainak, 1Kor 2:6–16. Ha pedig Isten nem minden helyzetben merev egyformasággal jár el, hanem különféleképpen, ez nemcsak az Ő bölcsességére tanítja az embert, hanem azt is jelenti, hogy az embernek állandóan figyelnie kell Isten szavára és tetteire.