Ézsaiás . IX. RÉSZ - Ésa. 9,1–6. A Messiás születése és uralkodása.

Amint a teremtéskor a világosság megalkotása volt az első, úgy az új teremtésekor is nagy világosságot lát a nép. A „halál árnyéka” sötétséget jelent (calmút). Ez a szó a nép nagy nyomorúságát jelképezi. Isten szabadító tette az lesz, hogy a háborúkban megfogyatkozott népet újból megsokasítja, Gen 22:17; Ézs 26:15. Az Úr színe előtt való örvendezést a legnagyobb földi örömökhöz hasonlítja a próféta: az aratók öröméhez és a győztes háborúból gazdag zsákmánnyal hazatértek öröméhez. A 3. v. teherhordó állathoz hasonlítja a népet. A „bot” szó hámnak is fordítható. A sanyargató, vagy hajcsár szó az egyiptomi fogságra emlékeztet, Ex 5:6. A vers vége Gedeon történetére vonatkozik, Bír 6–8. fejezet. A szabadítás olyan nagy lesz, hogy a népnek nem marad más dolga, mint halomba hordani és elégetni az ellenség fegyvereit és harci ruháit.

A messiási jövendölés igéi prófétai perfectumban állnak. „Nekünk”, aki javunkra, értünk születik, a Messiás, mint Isten Fia Zsolt 2:7; 89:28; Mt 3:17; Jn 1:14. Az Ő vállán lesz az uralom. Az uralom jelképe a kulcs, amelyet régen vállon hordoztak (nagysága miatt is) Ézs 22:22. Csodálatos tanácsos lesz Ő, mert nem szorul majd emberi tanácsadókra, 11:3; Jn 2:25; hanem Isten mennyei tanácsának a tagja. De isteni ereje is van, amely szükséges ahhoz, hogy „tanácsát” végrehajtsa, népét megszabadítsa. Az „örök Atya” kifejezést némelyek zsákmány atyjának fordítják. A békesség a Szentírásban nemcsak fegyvernyugvást, a háború megszűnését jelenti, hanem mindazt, ami a nép boldog és nyugodt életéhez szükséges. Bár a Messiás a Dávid trónján ülő király, mégis úgy ábrázolja őt a Róla szóló jövendölés, mint az őt adó és küldő Isten engedelmes Fiát, Aki nem a maga uraként jön el népéhez, hanem Isten akaratát hajtja végre, az Ő törvényét és igazságát teljesíti, 1:27; Mt 5:17; Jn 14:6.

Ésa. 9,7–20. Az elbizakodott Izráel büntetése.

Vannak, akik a 7. v.-ben a LXX és Ám 4:10 alapján nem igére (dábár), hanem pestisre (däbär) gondolnak. De a szokásos olvasási mód is jó értelmet ad. Eszerint Isten az ítélet előtt prófétai intést küldött Izráelnek. Ez az isteni szó „leesett” Izráelben. Nem üres szó, hanem erős, hatalmas szó. Izráel sorsa azon dől el, hogy ezt a szót hogyan fogadja, 8:14.15; 28:16; Hós 6:5; Zsid 4:12.

A nép gőgösen elutasította az intést. A saját erejében bízva azt felelte a prófétának, hogy Isten ítélete után a maga erejéből fog talpra állni, sőt különbül felépíti az országot, mint amilyen azelőtt volt: faragott kőből és cédrusfából épít magának házakat, amit azelőtt csak a templomhoz és a gazdagok palotáihoz használtak, 1Kir 7:9kk.; Ám 5:11. Az Úr megmentette volna a népet, ha megtértek volna, 2Kir 22:18–20; Jóel 2:12.13; Ám 5:4–6. Azonban az Úr nem tűri el Igéje visszautasítását. Ellenséget bocsát rájuk: északról Szíriát, délről a filiszteusokat. Recin szorongatói = az asszír birodalom. Más olvasási mód szerint Recin vezérei. Ez azt jelentené, hogy a szír-efraimi szövetség előtt maga Szíria is fenyegette Izráelt, csak később lépett vele szövetségre.

Az ítélet a nép valamennyi rétegét utoléri, vezetőket és vezetetteket egyaránt. A vezetők között külön is szó van a hamis prófétákról, Jer 23:13; Mik 3:5; Mt 15:14. Az ítélet nem kíméli (így a holt-tengeri tekercs, „örül” helyett, 16. v.) az ifjakat, sőt az özvegyeket és árvákat sem, pedig ezeket Isten oltalmazni szokta. Most azért van ez így, azért általános az ítélet, mert a bűn is általános.

Ebben az igeszakaszban a visszautasított Ige ítélő ereje áll előttünk. A 17. v.-től kezdve a bűn pusztító hatását láthatjuk, 1:31. Maga a bűn pusztítja a népet, belülről is és kívülről is. Jéhu uralkodásától kezdve állandó trónvillongások, testvérháborúk voltak Izráelben. Hol Efraimból, hol Manasséból származó trónbitorló került uralomra 2Kir 9–10; 15:18–26; Hós 6:7–11; 7:7; 8:4; 10:3.4; 13:9–11. Végül együttesen indítottak testvérháborút Júda ellen: a szír-efraimi háborút. Ez azonban a saját bukásukhoz vezetett.

Ésa. X. RÉSZ

Ésa. 10,1–4. Hetedik jaj.

Az első hat jaj 5:8–24-ben található. Itt a királyi tisztviselők ellen szól a prófécia, akik maguk hoztak olyan rendeleteket, amelyekkel a szegényeket, özvegyeket és árvákat meg lehetett fosztani vagyonuktól, mégpedig látszólag egészen törvényesen, Ám 2:6.7; 8:6. Nem számoltak azonban azzal, hogy Isten az özvegyek és árvák oldalán áll, Ex 22:20–23; Zsolt 68:6 és számon kéri az ellenük elkövetett bűnöket, Mt 25:31–46. Isten büntetését olyan viharhoz hasonlítja a próféta, amely ellen nincs védekezés. Olyan lesz a bekövetkező nyomorúság, hogy csak a fogság és a halál között lehet majd választani. A 4. v.-ben egyesek Osiris egyiptomi és Baaltis föníciai istenség nevét sejtik: ezek sem tudnak majd segíteni, maguk is „letérdelnek és elhullanak”. Isten ítélete nemcsak a bűnös embereket éri utol, hanem a bálványokat is.

Ésa. 10,5–19. Asszíria csak eszköz Isten kezében.

A prófécia, néhány vers kivételével, Ésaiás működésének a késői idejéből, a 717. és 701. közötti évekből való. Az 5. v. vége önálló mondatként is érthető: „Az ő kezükre (bíztam) kárhoztatásomat.” Az az Istentől eltávozott nép, amely ellen Asszíriát küldi az Isten, Izráel. Asszíriának pedig az a bűne, hogy nem elégszik meg azzal a szereppel, amit Isten bízott rá. Felfuvalkodik és maga akar nagy lenni. Helytartói és hadvezérei nagyobbak, mint egy-egy kis nép királya. A városok felsorolása nem meghódításuk idői sorrendjében történik, hanem földrajzi sorrend szerint, fenyegetőleg haladva Jeruzsálem felé: Kalno-Kullani 738, Karkemis 717, Hamat 738, majd 720, Arpad 740, Samária 722, Damaskus 732. A katonai és politikai sikerekkel párhuzamos a vallási hódítás: meghódolnak az „istenkék” is. Éppen itt van Asszíria végzetes bűne és tévedése: egy sorba állítja az igaz Istent a bálványokkal. Ez az, amit Isten nem tűr el. Ő őrködik azon, hogy a fák ne nőjenek az égig.

A 13. v.-től kezdve újra Asszíria dicsekvését olvashatjuk. Először a kis népek országhatárainak a megszüntetését említi. A határokat az ókori keleti népek felfogása szerint az istenek állapították meg, Deut 32:8.9. A határok elmozdítása dacolás az istenekkel. Asszíria úgy taszította le trónjukról a királyokat, mint valami bika (itt a bika formájában tisztelt asszír istenségre is gondolhatunk). Olyan könnyűszerrel ejtette zsákmányul az egész földet, ahogyan a gyermekek összeszedik a tojásokat az elhagyott madárfészkekből. Nem volt ellenállás, mintha nem is lett volna védelmezője az országoknak. A továbbiakból kiderül, hogy Ésaiás nemcsak tapasztalt ember, aki ismeri a hódítónak még a gondolatát is, hanem igazi próféta, aki ismeri Isten gondolatait is, és ezeknek a fényében látja a történelmet. Isten nem tűri a dicsekvést 1Kor 1:29; 3:21; 4:7. Nem tűri el azt az ősi bűnt, hogy az ember őhelyette akar úr lenni. Ez a magatartás nemcsak bűnös, hanem ostoba és nevetséges is: olyan, mintha a fejsze vagy fűrész önállónak tartaná magát azzal szemben, aki vág vele, s aki maga nem fa, hanem Lélek, 31:3. A felfuvalkodás miatt utoléri Asszíriát Isten ítélete. Az ítélő Istent Izráel világosságának mondja a próféta, Zsolt 36:10; 43:3; 104:2; Ézs 2:5; 60:19.20; Jn 1:4.5.9; 8:12; 2Kor 4:6; 1Tim 6:16; 1Jn 1:5; az ítéletet pedig tűzhöz hasonlítja. Asszíriát úgy éri utol az ítélet, ahogyan az erdei tűz pusztít: előbb a földön levő gazt és tövist éri utol a tűz, majd a fák is égni kezdenek. Olyan kevés marad belőlük, hogy a számolás tudományában járatlanok is meg tudják számolni. Isten hatalmát mutatja az is, hogy mindez „egyetlen napon” történik, 37:36; 2Kir 19:35.

Ésa. 10,20–26. A megtérők megszabadulnak.

Ezekben a versekben olyan sok az idézet (a 21 v. 6:13-at és 7:3-at, a 22 v. Gen 22:17-et és 32:13-at, a 24 v. 10:5-öt és 30:31-et, a 26 v. Bír 7:25-öt és az egyiptomi szabadítást idézi), hogy általában nem Ésaiástól származtatják, hanem egy később élt szerzőtől, aki az ésaiási üzenetet saját korára vonatkoztatja. A maradék itt már a fogság népét jelenti, Asszíria Szíria fedőneve, a 26. v.-ben említett szabadítás pedig a végső, eschatologikus szabadításra vonatkozik. Ha ez így van, ez azt bizonyítja, hogy mennyire időtállóak voltak az ésaiási próféciák. Hiszen már ő is óvta a népet, hogy ne idegen népekkel kötött szövetségekben keresse a maga megmaradását, ne azokban reménykedjék, hanem egyedül az Úrban. Tőle való a maradékról szóló tanítás a szó mindkét értelmében: egyrészt úgy, mint ítélet, amely a népnek csak egészen kis részét hagyja meg, másrészt úgy is, mint ígéret: nem vész el Isten ügye, lesz maradék. Ez a maradék megtér, olyan lesz, amilyennek a próféta már a jelent is látni szeretné. Nem esik bele többé Isten népe abba a hibába, hogy földi hatalmakban bízik, hanem Istenben fognak bízni. A megtérők Istennek ugyanazt a szabadító hatalmát tapasztalják majd meg, amit hajdan őseik is megtapasztaltak.

Ésa. 10,27–34. Látomás Jeruzsálem támadóinak a pusztulásáról.

A prófétai látomás 9:3 idézésével kezdődik. A 27 v. „kövérség” szavát egyesek Somrónnak (Samária), vagy Rimmónnak (Bétel mellett, az ellenség kiindulópontja) olvassák. Drámai gyorsasággal peregnek az események. Éjjel jön az ellenség. Nem a szokásos módon közelíti meg Jeruzsálemet, hanem onnan, ahonnan nem is várják. Rettegésbe esnek azok a városok, amelyek mellett elvonul az ellenséges sereg. Egy-egy városnak a neve többnyire egybecseng azzal, amit szójáték formájában mond róla a próféta, éppen úgy, mint Mik 1:9–15-ben. A hatalmas ellenség, amelynek még a nevét sem mondja meg a próféta, félelmes gyorsasággal jut Jeruzsálemhez. Majd változik a látomás: az ellenség, mint valami óriás, fenyegetőleg rázza öklét Jeruzsálem ellen. Vajon sikerül-e a terve? S a látomás újból mást mutat. Istent látja a próféta, fejszével a kezében. Az ellenség pedig, mint valami sűrű erdő, hullik a hatalmas fejszecsapások alatt, nem tud védekezni ellene. A „Felséges által” kifejezést a LXX így olvassa: „hatalmas (cédrusai)-val együtt”, 2:12–16; Zak 11:2. Az a drámai gyorsaság, amellyel Isten a hatalmas és legyőzhetetlennek látszó földi birodalmat megdönti, jól mutatja Isten hatalmát, s egyúttal erősíti Isten népének a hitét is.

Ésa. XI. RÉSZ

Ésa. 11,1–9. A Messiás igazságot és békét hoz.

Isai Dávid király apja volt, Ruth 4:22; 1Sám 17:12. Dávid királyi házának része volt Izráel bűnében, ezért része lesz a büntetésben is: Isten kivágja a „fát”, csak a csonk marad meg. Szokott módja ez a fák megfiatalításának. Isten kegyelmesen újrakezdi az üdvtörténetét az ítélet után, ott, ahol először elkezdte: Dávid házánál. Az ő házából származó Messiáson megnyugszik Isten Lelke, mint egykor Dávidon, 1Sám 16:13; 2Sám 23:2.3. Tartósan és teljesen munkálkodik benne Isten Lelke. A teljességet a hetes szám fejezi ki. Hétszeres Lélekről beszél a 2. v., Jel 1:4; 5:6. Emberfeletti tudásának és ítélőképességének, bölcsességének és hatalmának a hátterében istenismerete és istenfélelme áll: élő kapcsolata van Istennel. Mint jó király, igazságos uralmat valósít meg országában, Zsolt 72; 101. Éppen a gyengék, a szegények ügyét karolja fel, amit Izráel királyai bűnösen elhanyagoltak. Ítélkezésében nem szorul tanúkra, mert tudja, mi lakik az emberekben, 1Sám 16:7; 2Sám 14:20; Jn 2:25. Nincs szüksége testőrökre és hóhérokra. Elég hatalmas a szava is, éppen úgy beteljesedik, mint Isten teremtő szava 2Thessz 2:8. Az embernek és állatnak az ellenségeskedése a Biblia szerint a bűn gyümölcse. Az első bűn után a kígyóval, a nóéi szövetségben a többi állatokkal is harcba került az ember, Gen 3:15; 9:2. A Messiás elhozza majd ennek az ősi, elkeseredett harcnak a végét. Nem kell többé félni az állatoktól, nem ártanak még a kisgyermeknek sem, 65:25. Bár a mai ember természettudományos ismeretei alapján nehéz elképzelni a ragadozó állatok áttérését növényevésre, tudjuk, hogy a prófétai jövendölés magasabb fokon mégis igaz. Jézus Krisztus elhozza Isten ígéreteinek a beteljesedését, 2Kor 1:20; 6:2. Ő igaz ítéletet gyakorol, Jn 3:16–21; 5:22–27. S amint az első Ádám bűne kihatott az egész teremtett világra, ugyanúgy a második Ádám megváltó munkája is kozmikus méretekben valósul meg, Róm 5:12–21; 8:20.21. A beteljesedés tehát dicsőségesebb lesz, mint amilyen maga a jövendölés volt. – A jövendölés az emberek megváltozásáról is beszél: tele lesz a föld az Úr „ismeretével”, Jer 31:34; Hab 2:14. A jövendölések természetéhez tartozik, hogy amit Isten meg akar valósítani, azt Isten népe már a jelenben is kötelezőnek, megvalósítandó parancsnak tartsa, 2:5.

Ésa. 11,10–16. A messiási idők dicsősége.

Isai gyökere, a Dávid házából származó Messiás (1. v.) olyan lesz a népek között, mint a zászló. Régen a hegyek tetejére kitűzött hadijelvény (a perzsák korától kezdve zászló) hívta harcba a szövetségeseket, most pedig majd a Messiásra fognak feltekinteni. Hozzá, az Ő „nyugalma helyére”, országába özönlenek majd a népek, nyilvánvalóan azért, hogy Tőle tóráht, tanítást nyerjenek, 2:2–4. A messiási időben újra olyan csodák történnek, mint régen. Ahogyan Isten Kyros idején megvásárolta népét 43:3–4; úgy lesz most is. A nép a prófécia keletkezésének az idején szétszórtan élt, diasporában. Patros Felső-Egyiptomot (Egyiptom déli részét), Sineár Babilóniát, Hamát Szíriát, a tenger szigetei a görög szigeteket jelentik. Ide Jóel 4:6 szerint rabszolgaként kerültek a zsidók. Isten zászlót tűz ki a népek között: ez jeladás Izráel összegyűjtésére.

De Isten nemcsak a sorsát változtatja meg népének, hanem a szívét is. Eloszlatja az ősi ellentéteket, amelyek már a bírák korában is megvoltak az egyes törzsek között, a királyok korában folytatódtak és elmélyültek az ország északi és déli része között, sőt a fogság után újból fellángoltak a zsidók és samaritánusok között. Egyesülni fog a két országrész, mint hajdan Dávid idejében, és együtt fogják megbüntetni azokat a szomszéd népeket, amelyek Jeruzsálem pusztulása idején (586) az ellenségnek segítettek, 2Kir 24:2; Zsolt 137:7; Abd 12. Az Úr megismétli a régi csodát: ahogyan hajdan száraz lábbal mehettek át „Egyiptom tengerének a nyelvén”, a Vörös-tengeren, úgy lesz most is. Sőt még a „Folyamot”, az Eufrátest is hét ágra vágja az Úr, hogy utat készítsen a hazatérőknek. Ez a prófécia Deuteroésaiás és Deuterozakariás nyomdokain halad, Ézs 41:17–19; 42:15–16; 43:1–2; Zak 10:3–12. Azt a reménységet fejezi ki, hogy a Kyros idején (538) haza nem tért zsidókat a világ minden tájáról összegyűjti az Úr. Bár ez a jövendölés nemzeti színekkel rajzolja meg az üdvidőt, mégis előre mutat: Isten országa eljövetelének az újszövetségi üzenetére.

Ésa. XII. RÉSZ

Ésa. 12,1–6. Hálaének.

Az első 11 fejezetet méltóképpen zárja le ez az Istent dicsérő, zsoltárszerű ének. Szerzőjét nem ismerjük. Szereztetési idejét jóval Ésaiás kora utánra tehetjük, közel állhat Ésaiás könyve végső rendezésének a korához. Az éneket a megszabadult Izráel énekli majd. Az első két vers egyes számú alanya is Izráelt jelenti (kollektív egyes szám). „Azon a napon”, a messiási időben Istent fogja dicsérni a nép még az ítéletért, a kapott büntetésért is, Zsolt 119:71; Zsid 12:5–11. Az ítélet elmúlik és jön a szabadulás: ez az a hit, amely a jelen szenvedései között, ítélet idején erősítette a gyülekezetet. A 2. v. „énekem” szava erőt jelent. Ez a vers az 5. verssel együtt idézet Ex 15:1.2.-ből, „Mózes énekéből”. Ahogyan az első exodust hálaadó ének fejezte be, a végsőt is az fogja befejezni. A vízmerítést egyes írásmagyarázók a pusztai vándorlással, a sziklából fakadt vízzel hozzák párhuzamba Ex 17:1–7. Mások inkább a lombsátorünnepre gondolnak, amelynek egyik szertartása az volt, hogy vizet merítettek a Gihón-forrásból az italáldozathoz. Az italáldozat bemutatásakor éppen Ézs 12:3 szavait énekelte a gyülekezet. A forrásvíz Isten áldásának a jelképe is, Zsolt 36:9.10; Ézs 55:1; Jer 2:13; Ez 47:1–12; Jóel 4:18; Zak 14:8; Jn 4:14; 7:37–39; Jel 22:17. Azok a hatalmas dolgok, amelyeket az Úr tett, amiért Izráel a többi népeket is felszólítja Isten magasztalására, az Ő szabadító tettei: az, amit az 1. v. is mond, hogy „elfordult”, megszűnt Isten haragja. A bűnbocsánat a teljes Ószövetség és Újszövetség egybehangzó tanítása szerint Isten legdrágább ajándéka.

Ésa. XIII. RÉSZ

Ésa. 13,1–22. Jövendölés Babilónia pusztulásáról.

A prófécia nem sokkal Babilónia bukása előtt (539) keletkezhetett. Nyelve és gondolatvilága arról tanúskodik, hogy szerzője jól ismerte az Úr napjáról szóló prófétai tanításokat és bizonyára maga is látott elpusztult városokat. Bábelt a hódító Kyros nem pusztította el, még Nagy Sándor korában is lakott város volt, de már Plinius és Strabo romként említi. Csak a XIX. század ásatásai folyamán került elő a feledés homályából. Igazi próféciával van tehát dolgunk, prófétai lélek munkálkodott a névtelen szerzőben. Felindultságában meg sem mondja, ki és kinek tűzze ki a zászlót (póznára tűzött hadijelvényt 5:26). A „nemesek kapui” kifejezés szójáték Bábel nevével, melynek jelentése: istenek kapuja. Isten szent háborút indít Bábel ellen. A szent háború azzal járt, hogy a katonáknak rituális előkészületeket kellett tenniük, Deut 23:10–15; 1Sám 21:6; áldozati lakomán vettek részt 1Sám 13:9; Zof 1:7 („vigadoznak a Fenségesnek”, 3. v.). Isten, mint legfelső Hadúr, szemlét tart hatalmas serege fölött. Messze földről, az „ég széléről” is eljönnek Babilónia ellenségei, onnan, ahol az ókori keleti népek felfogása szerint az ég összeér a földdel. A legyőzött bábeliek szenvedései a szülő nő gyötrelmeihez hasonlítanak. Az ítélet a teremtett mindenségre is kiterjed, kozmikus méretű. Az ég csillagainak az elhomályosodása különösen nagy csapás Babiloniára, a csillagászat őshazájára, ahol a csillagokat isteneknek, sorsot formáló hatalmaknak képzelték. A pusztítás a kevélyeknek szól, Ézs 2:9–17. Alig marad ember az ítélet után. A Babilóniában élő zsoldosok, kereskedők és a leigázott népek úgy futnak el, mint a megriasztott gazellák, mindegyik a maga országába. Olyan kegyetlen pusztítás éri Babiloniát, ahogyan ő pusztított el más népeket. Legyőzőit nem lehet majd ezüsttel és arannyal megvesztegetni, azok csak a pusztítással törődnek. A közmondásossá vált Sodomához és Gomorához lesz hasonló a büszke város, Gen 19. Romjainál még a vándor arab kereskedők vagy rablók sem ütik fel sátraikat. Csak a puszta vadjai: sakálok, struccok és baglyok tanyáznak ott. A keleti emberek képzelete démonokkal és kísértetekkel népesítette, a pusztát és a romokat Lev 16:10; 17:7; Mt 12:43. A 22. v. szigetlakókról, messziről jött emberekről beszél, akik jobb híján a romok között telepedtek meg és az arra járók kísérteteknek gondolták őket (Fohrer).

Lehetséges, hogy az Úr napjáról szóló régebbi próféciát csak később vonatkoztatták Babilónia pusztulására. Az ítélet végrehajtóiról, a médekről csak a 17. v.-ben van szó. A fejezet nyelvezete hagyományos, Ézs 34:11–15; Jer 50–51; Zof 2:14–15. Később Babilónia minden gonoszságnak, az istenellenes sátáni hatalomnak a jelképe lett, Jel 18:2. Legyőzetése és bukása szükségszerű előzménye és előfeltétele Isten diadalának, országa eljövetelének. Babilónia bukásának a híre örömhír, amely a jelen nyomorúságai között élő gyülekezetet reménységre és állhatatosságra tanítja

. Ésa. XIV. RÉSZ

Ésa. 14,1–23. Gúnydal a zsarnok bukásáról.

A költemény prózai keretben van, 1–4a 22–23. v. Maga a gúnydal régebbi a keretnél, Babilóniát nem is említi. Eredetileg nem feltétlenül Babilóniára vonatkozott, csak a prózai keret alkalmazta Babilóniára. Néhány verse (5., 8., 17.) akár Asszíriára is ráillenék: Asszíria Isten botja 10:5kk. Az asszír támadások is az ország északi részeit sújtották először (8. v.), és asszír szokás volt az is, hogy a deportált népeket nem engedték haza, hanem szétszórták a hatalmas birodalom távoli területeire. A 12–15. v.-ben levő mítosz pedig még régebbi eredetű. Ezzel szemben azt is meg kell gondolnunk, hogy hasonló költeményeket először viszonylag fiatal iratokban, pl. Ezékielnél találunk (27; 28:1–19; 32:17–32; Rad). Babilóniai felfogás volt az, hogy az istenek hegye északon keresendő (Ararát?), az izráeliek szent hegye, a Sinai-Hóreb pedig délen van (Duhm). Fogság utáni korra mutat az is, hogy a régi mítosz említése már veszélytelen, egyszerűen költői eszköz. A gúnydal, mint költői kifejezésmód, tartalmilag nem mond mást, mint a Biblia egyéb helyei: Isten a kevélyeket megalázza, az alázatosokat felmagasztalja, 1Sám 2:1–10; Ézs 2:6–21; Mt 23:12.

1–3. A bevezetés Deuteroésaiás, Tritoésaiás és Zakariás nyomdokain járva a fogságban és szétszórtságban, diasporában élő zsidók csodálatos hazatéréséről szól. (Újra Izráelt választja az Úr, úgy, mint Egyiptomban tette, Ex 19:5; Ézs 41:8.9; Zak 1:17; 2:16. Akkor is idegenek csatlakoztak hozzájuk, Ex 12:38; most is lesznek prozeliták, Ézs 56:1–8; sőt a többi népek viszik vissza hazájába Izráelt, Ézs 49:22.23; 61:4–9 és azok szolgálnak neki, Ézs 60:10.14. Vége lesz a „kemény szolgálatnak”, Ex 1:14; nyugalmat ad népének az Úr. A diaspora-zsidóság hazatér és eljön a messiási idő.

4–21. A gúnydal öt versszakból áll.

4b–8. Első versszak. A zsarnok bot volt Isten kezében, de Isten eltöri a botot, 10:5kk. Azért történik ez, mert a zsarnok túllépte hatáskörét. A bot összetörésének nemcsak az emberek örülnek, hanem a természet is: hiszen Libánon erdeiből sok fát vágtak ki a mindenkori hódítók, Asszíria éppúgy, mint később Babilónia, s a fát építkezésekhez és fegyverek készítésére használták.

9–11. Második versszak. A költemény itt a Seólt, a halottak világát ábrázolja. Az árnyék-életet élő halottak, a hajdani óriások (refá’ím), „bakok”, királyok fölkelnek trónjukról és kárörömmel üdvözlik a bukott zsarnokot, aki hozzájuk hasonlóan gyengévé vált. Vége a sok zenés mulatságnak, Eszt 1; Dán 5. Szőnyegek és párnák helyett férgekből van a zsarnok derékalja és takarója: nem balzsamozták be, férgek eszik meg a testét.

12–15. Harmadik versszak. A régi föníciai mítosz szerint a hajnalcsillag a nap helyére, a zenitre akart törni, de törekvése nem sikerült, elbukott. A Biblia máshol is beszél lázadó angyalról, akit Isten nagy méltósággal ruházott föl mennyei udvartartásában. De Ő még ezzel sem elégedett meg, hanem Isten ellen tört, helyette akart uralkodni, „hasonló” akart lenni a Magasságoshoz. Ilyen természetű az ember ősi bűne is, Gen 3:5; Ez 28:12–16. A „Gyülekezés hegye” az a hely, ahol a mennyei seregek, az ősi mítosz szerint az istenek összegyűlnek („északon”). Itt akart uralkodni a lázadó. De Isten erősebbnek bizonyult. A lázadó hirtelen, váratlanul elbukott, a Seól legmélyére taszíttatott, Lk 10:18; Jel 12:9.

16–19. Negyedik versszak. Itt a föld a színhely. Az emberek körülállják a zsarnok holttestét és csodálkoznak: Ez az, aki rettegésben tartotta a földet? A többi királyokat saját sírboltjukba temették el, de ez nem került rendes sírba, hanem elborították a meggyilkoltak holttestei: tömegsírba, gödörbe került, amelyet végül kövekkel fedtek be, 2Sám 18:17.

20–21. Ötödik versszak. A zsarnok a saját népét is tönkretette kegyetlenségével és állandó háborúival. Büntetéséhez tartozik még az is, hogy minden ivadékát kiirtják: nem lesz, aki nevére emlékezzék, művét folytassa, birodalmát kormányozza.

A 22., 23. v. újra a prózai kerethez tartozik, s folytatja a költemény záró gondolatát: a zsarnoknak még az írmagját is kiirtja az Úr. Tönkremennek a babilóniai síkság gátjai, az ókor csodálatos öntözőrendszere is. Az egész birodalom területe elvadul, vízi szárnyasok (bölömbikák) lakóhelyévé válik. Az egész birodalmat elsöpri az Úr.

Ésa. 14,24–27. Asszíria Júdában pusztul el.

Ésaiás próféta úgy beszél Asszíria pusztulásáról, mint amit már elhatározott az Úr. A jövendölés arról szól, hogy Asszíriának éppen Júdában, éppen Jeruzsálemnél kell elpusztulnia. Azt jelenti ez, hogy éppen a Jeruzsálem ellen indított hadjárat alkalmával fog beavatkozni a harcba az Úr, 29:1–8. Nem a kis Júda ereje, nem is valamiféle földi szövetséges fogja legyőzni Asszíriát, hanem maga az Úr. Az Ő ereje válik nyilvánvalóvá, az Ő szabadítása fog megvalósulni.

Ésa. 14,28–32. A filiszteusokat is utoléri az ítélet.

A bot eltörése Tiglat-pilezer halálát jelenti, 727. Ezután a palesztinai államok megpróbálták lerázni az asszír igát. Szíria és a filiszteusok szövetkeztek. Később, az asszír-barát Áház halála után (724) Júdát is be akarták vonni a szövetségbe. Hizkijjá király csatlakozik hozzájuk, Ésaiás intelme ellenére. De az ítélet nem marad el: V. Salmanassar rövid uralma után Sargon, a „repülő sárkány” került a trónra, és leverte a filiszteusokat, 711. Jajgat a „kapu” (pars pro toto: a város, amelynek kapujában a polgárok összegyűlnek a közügyek intézésére). Azért hangzik jajkiáltás a városban, mert már közelednek észak felől a füstoszlopok, látszanak az asszír sereg őrtüzei, ég felé száll a fölperzselt városok füstje. Ésaiás azt tanácsolja, hogy a filiszteusok Jeruzsálembe küldött követeinek nemet kell mondani, 32. v. Az üzenet ugyanaz, ami a szír-efraimi háború idején volt: az Úrban kell hinni, 7:9. Benne (ti. az Úrban, a 32. v.-ben masculinum olvasandó a holt-tengeri szövegek szerint is) találnak oltalomra népe alázatosai. Ez azt jelenti, hogy nem az egész nép fog megmenekülni, hanem csak azok, akik Istenben bíznak.

Ésa. XV. RÉSZ

Bevezetés. A móábiak ellenségesen fogadták a honfoglaló Izráelt Num 22–24. Dávid meghódoltatta őket 2Sám 8:2; de Aháb halála után újból önállókká lettek. Mesa móábi király emlékoszlopát 1868-ban tárták fel az ásatások. A felirat Izráel legyőzésével dicsekszik, 2Kir 3:26.27. II. Jeroboám újra Izráelhez csatolta Móáb országát, de 734 után megszűnik Izráel uralma Móáb fölött. Asszíria 717 után az arabok ellen indított háborúban átvonulási területnek használta az országot, majd amikor a móábiak beléptek az asdódi szövetségbe, megtorló hadjáratot indított ellenük és feldúlta országukat, 713. Móáb később az arab törzsek támadásai folytán 650-ben elvesztette hatalmát és önállóságát. Júda bukásakor kárörvendő volt, s ez még jobban elmélyítette a régi ellenségeskedést, Ez 25:8–11. Josephus azt írja, hogy Júda bukása után öt évvel Nebukadneccar leigázta a móábiakat és az ammóniakat is. A babiloni fogság után már barátibb lett a kapcsolat, ezt tükrözi Ruth könyve.

A 15–16. fejezet megértésénél abból indulunk ki, hogy a költeményt 15:1 masszá’-nak, (fenyegető) jövendölésnek mondja. Sok zavar származott ui. abból, hogy panaszéneknek, a beállott pusztulás rajzának, illetve történetének gondolták a 15–16. fejezetet. Eszerint a két fejezet a móábi követek által elmondott panaszének, és ehhez fűződik kérésük is: Fogadjatok be bennünket, nálatok erős király uralkodik (Jóás? Hizkijjá?), 16:1–5. Mások szerint már 16:5-től kezdve Izráel elutasító válasza olvasható, amelynek az a tartalma, hogy Móáb számára majd csak a Messiás hoz megoldást. Most még nincs számára megoldás, mert bűnös.

A költemény keletkezési idejére vonatkozólag is több elmélet született. 16:13–14 alapján arra is gondoltak, hogy Ésaiás egy régi próféciát használ fel. Másrészt azt is megállapították, hogy a stílus nem ésaiási: nehézkes, tele van ismétlésekkel, sőt talán móábi tájszólást is mutat. Megtalálható a költemény Jer 48. fejezetében is, de ott későbbi fogalmazásban, s ott hiányzik belőle az, ami itt a legjellemzőbb: a részvét gondolata. Helyette káröröm, sőt gúny található.

Leghelyesebb tehát, ha nem panaszéneknek, hanem valódi jövendölésnek tartjuk az egészet. A látnok lelki szemeivel látja Móáb pusztulását. Igazi prófétai vonás az, hogy részvéttel szól, s hogy Móáb számára is a Messiás jövetelétől várja a megoldást.

Ésa. 15,1–9. Jövendölés Móáb pusztulásáról.

Az északkeletről betörő ellenség igen gyorsan elpusztítja a két legerősebb várost. Ar-Móáb a mai Rabba, Móáb fővárosa, az Arnón-pataktól délre, 20 km távolságra. Kir-Móáb azonos Kir-Hareszettel és Kir-Heresszel, 16:7.11. Ez a mai Kerak, Rabbától délre, 14 km távolságra. Sokan ezt tartják fővárosnak. Dibón, a szójáték kedvéért Dímón (dám „vér”), Mesa király idején főváros volt, az Arnón-pataktól északra van, 6 km távolságban. – Az ellenséggel szemben nincs segítség. Még az imádság sem segít 16:12; hiszen a bálványok nem tudnak segíteni, tehetetlenek. A fej és szakáll megnyírása és a zsákruha (kötényszerű alsóruha) viselése a gyász jele. A móábi városokból dél felé menekül a lakosság, Cóár és Egla(im) felé. Az ellenség betömi a Nimrim-forrást (ma en-numera), ezért minden elszárad. A Puszták patakja a Holt-tenger legdélibb részén van. Ide viszik a móábiak megmaradt javaikat. A délen fekvő Egla(im)tól az északon levő Beér-Élimig hangzik a jajgatás. Az elhullottak vére megtölti a patakokat. A szenvedést a vadállatok elszaporodása is fokozza.

Ésa. XVI. RÉSZ

Ésa. 16,1–5. A móábiak Jeruzsálemben keresnek menedéket.

A móábiak a múltban is fizettek juhokat Izráelnek, 2Kir 3:4. A látnok arra szólítja fel őket, hogy most is küldjenek hódoló ajándékot Jeruzsálembe. Hiszen Móáb országa feldúlt madárfészekhez hasonlít. Úgy gyülekezik a nép az Arnón-patak gázlóinál, mint a vándormadarak. Júdának pedig az a feladat jut, hogy menedéket adjon a móábiaknak. Az árnyék az oltalom jelképe. A 4., 5. v. messiási jövendölést tartalmaz. Hamarosan megvalósul a Messiás uralkodása. Az a törvény és igazság, amit a Messiás megvalósít, irgalmas igazság lesz, amely fölemeli a gyöngéket és szegényeket, sőt a népeknek is szól, Ézs 2:2–4; 9:1–6; 11:1–9. Ha azonban a Messiás irgalmas, ez azt jelenti, hogy Isten népének már a jelenben is feladata az irgalmasság. A prófécia az Újszövetségre mutat: Mt 5:7; Lk 10:30–37; Jak 2:13. Abban az értelemben is Krisztushoz vezet ez a jövendölés, hogy Ő a világ világossága, aki minden nép számára „világosságot” hoz.

Ésa. 16,6–12. Móáb bűne.

Móáb megvetette Izráelt és Izráel Istenét. Ezért éri utol a büntetés. Elpusztul a gazdag ország, amely tele volt szőlőskertekkel. A préselt szőlő kedvelt eledel volt, utazás alkalmával és áldozati lakomákon is fogyasztották. Móábnak borból kivitele is volt, más országokba is szállított bort, 8. v. A költő úgy siratja az ország pusztulását, mintha maga is Jazérból származott volna. Maga is megretten az ellenség harci kiáltásától, mely elnyomja a szüretelők vidám kiáltását. A prófétai lelkű látnok igaz részvéttel gondol Móáb pusztulására. Hiába „fáradozik” Móáb népe az áldozóhalmokon (áldozatokkal és talán önsanyargatással is 1Kir 18:28), ez sem menti meg a pusztulástól. A bálvány (Kámós) tehetetlen.

Ésa. 16,13–14. Új prófécia Móáb ellen.

Ez a prózában írt jövendölés nem az 1–5. versekben levő ígéretekhez kapcsolódik, hanem a 6–12. versekben levő gondolatokat folytatja. A sorok között azt lehet kiolvasni, hogy Móáb népe nem tért meg, nem hódolt meg Izráel Istene előtt. Ezért három éven belül utoléri az ítélet. A három év talán a zsoldosok (nem napszámosok) szerződésének az időtartama volt. A pusztulás azonban nem lesz teljes: lesz maradék, éppenúgy, mint Izráelben, Ézs 6:13. Ez azt mutatja, hogy Isten nem személyválogató sem az ítélet, sem a kegyelem gyakorlásában. A kegyelem ajtaja a pogányok számára is nyitva van.

Ésa. XVII. RÉSZ

Ésa. 17,1–6. Szíria Efraimmal együtt bukik el.

Ez a jövendölés olyan korban keletkezett, amelyben Szíria már szövetségre lépett Efraimmal (Izráellel), de Júdát még nem fenyegette. Tehát a szír-efraimi háborút megelőző időkre, 735–734-re kell gondolnunk. A próféta előre látja, hogy Szíria el fog bukni. Aroér a Jordánon túli területen fekszik, Szíriában nincs ilyen nevű város, ezért helyette vagy az „arám” szót, vagy a „városai” szót olvassák. Damaszkusz nem pusztult el teljesen, csak hatalmát és önállóságát vesztette el 732-ben. Sorsában osztozott Izráel is: odalett „dicsősége”, elvesztette erődjeit, katonai hatalmát (v. Rad). A 4. v.-ben a kövér ember lesoványodása azt fejezi ki, hogy Izráel elveszíti nagy és gazdag területeit. Az 5:6. v.-ben változik a kép. Az arató Asszíriát jelenti. Ez az arató azon igyekszik, hogy mindent learasson, nem úgy, mint Izráelben szokás volt: itt ugyanis hagytak a mezőn a kalászokat gyűjtő szegényeknek is, Lev 19:9.10. Ugyanez volt a szokás az olajbogyók leszedésénél is. De az asszír hódítók bottal verik majd le azt, amit nem érnek el kézzel, legfeljebb tévedésből maradhat néhány szem a fa tetején. Képek nélkül szólva, a pusztítás nagyságán van itt a hangsúly, nem pedig azon, hogy mégiscsak lesz maradék. Efraimot (Izráelt) nem tudja majd megmenteni Szíria, hanem csak magával rántja a pusztulásba.

Ésa. 17,7–8. Isten az ítélet által megtéréshez vezeti népét.

Ez a rövid prózai szakasz későbbi eredetű, de Ésaiás próféta tanításának az alapján áll. „Azon a napon”, a messiási időben, a nép végre Alkotójára fog tekinteni és Benne fog bízni, nem pedig emberkéz alkotta bálványokban. Az itt említett bálványfák Astarte istennő szimbólumai voltak. A hammáním szó illatáldozati oltárokat jelent. A régebbi írásmagyarázók még az egyiptomi napisten tiszteletének az eszközeire, esetleg olyan védőistenre gondoltak, akinek a jelképei az oltárokon levő szarvszerű oszlopok.

Isten eléri célját, megnyeri népe szívét. Hiszen a messiási kor a prófétai tanítás szerint nemcsak a teremtett világ megváltozásával jár együtt, hanem magával hozza az emberek belső megváltozását is. Akik ebben hisznek, azok már a jelenben is igyekeznek erre a belső megváltozásra.

Ésa. 17,9–11. Megcsal a bálvány.

Ez a jövendölés Jer 7:16–20-hoz és Ez 8. fejezethez hasonló állapotokat tükröz. Jeruzsálemben a szíriai Adonis (mellékneve: a „kedves”) tiszteletére ültetnek kerteket: edényekbe és kosarakba gyorsan nyíló és hervadó virágokat ültettek, melyek az istenség halálát és feltámadását jelképezték. Egyúttal mágikus erőt tulajdonítottak nekik a föld megtermékenyítésében. Amilyen gyorsan nyílnak és hervadnak az Adonis-kertek, olyan gyorsan tűnik el azoknak a reménysége is, akik a bálványban bíznak. Emiatt pusztulnak el Júda erős városai, és Isten népén az emóriak és hivviek sorsa teljesedik be, akiket a honfoglaláskor elűzött Isten Izráel elől (a 9. v.-ben a LXX alapján hivviek és emóriak olvasandó).

Ésa. 17,12–14. Az Úr szava csodálatosan megszabadít.

Sokáig Jeruzsálem ostromára vonatkoztatták az írásmagyarázók ezeket a szavakat. 701-ben hirtelen, egyetlen éjszaka folyamán jött el a szabadulás Jeruzsálem számára, 37:36. De késői eredetű eschatologikus jövendölésnek is tartották ezt az igeszakaszt. Legújabban pedig ősi jeruzsálemi hagyománynak tartják (v. Rad), amely a Sion-énekek körébe tartozik, Zsolt 46; 48; 76. Ésaiás is tanított arról, hogy a pogányok együttesen indítanak majd támadást Jeruzsálem ellen, 29:1–8. Mindezeken a helyeken hirtelen, váratlan szabadításról olvasunk, amely a legnagyobb veszély idején, az utolsó órában következik be. A mai bibliaolvasó ember nemcsak eschatologiai reménységet tanul ebből az Igéből, hanem tanítást is az Úr szava erejéről, Zsolt 29; 104:7; Jer 23:29; Mt 8:26. Ez a hatalmas szó az, amely Isten népének szabadulást hoz.

Ésa. XVIII. RÉSZ

Ésa. 18,1–6. Isten meghiúsítja Egyiptom tervét.

Egyiptom déli részét Kúsnak nevezi a Biblia. A Nílus déli folyásánál, a Fehér és Kék Nílus vidékén levő ország ez, a mai Etiópia és Núbia. Itt költői nyelven a szárnyas tücskök országáról beszél a próféta a sok rovar (csecselégy) miatt. 715-ben a dél-egyiptomi Sabako került egész Egyiptom trónjára. Hamarosan követeket küldött Jeruzsálembe, hogy Júdát asszírellenes szövetség tagjává tegye. A követek könnyű, papirusznád-kötegekből készült tutajokon utaztak. Bár Ésaiás udvariasan és elismerőleg beszél róluk, szálas termetű és fényes arcú embereknek mondja őket (olajjal kenték be magukat), mégis határozottan elutasítja javaslatukat. Tud erejükről és ügyességükről, mellyel hatalomra jutottak, félelmesnek mondja Egyiptomot „kőzetben és távolban” (mások ezt a kifejezést idői értelemben fordítják: „ezelőtt és ezután”), mégis úgy látja, hogy vállalkozásuk sikertelen lesz.

Az Úr egyelőre nyugodtan, csendesen vár. Az Isten erejét és fenségét fejezi ki a 4. v.; amelyben a (nap) világossága „felett” levő izzó csillogásról van szó. Az ókori keleti népek elképzelése szerint itt van a mennyei lények lakóhelye (Duhm). A verssor párhuzamos feléből megtudjuk, hogy a magasan szálló harmatfelhőkre kell gondolni, amelyeken megcsillan a nap fénye (Procksch). Innen a vakító fényességből tekint le Isten. A harmat a Bibliában általában Isten csodálatos gondviselését jelképezi: Palesztinában harmat nélkül elszáradna a növényzet. Itt a gondviselés gondolatán túl Istennek a történelmet irányító hatalmáról van szó. Ahogyan a hőség és a harmat együtt növeli a gabonát az aratásig, úgy következik el Isten „aratása” is. Majd a gabonaaratás képét elhagyva, a szőlőszüretről kezd beszélni a próféta. Arról beszél, hogy Isten metszőkést vesz kezébe. Ez a metszőkés Asszíria, 7:20; a szőlő pedig a lázadó Egyiptom és szövetségesei. Asszíria le fogja verni a lázadást. Olyan nagy lesz a pusztítás, hogy a levágott szőlővesszők között tanyát vernek a ragadozó madarak és vadállatok. A kép az asszír sereg által elejtett emberek holttesteit jelenti. Olyan nagy számban hevernek majd temetetlenül, hogy egész éven át lakmározhatnak belőlük a keselyűk és a sakálok.

Az írásmagyarázók egy része azt gondolja, hogy a jövendölés Asszíria ellen irányul, azt „vágja le” az Úr, s ezért a fejezet elején álló „jaj” nem fenyegető jellegű, hanem csak a figyelem felkeltésére való. Ez a magyarázat azonban erőltetett. Ésaiás Isten eszközének tartotta Asszíriát, nem bízott az ellene szőtt összeesküvésekben, főleg Egyiptom segítségében, sőt hirdette Egyiptom bukását. Ezt a következő fejezet is bizonyítja. Így 18:1–6 jól beleillik Ésaiás igehirdetésébe. Az igeszakasz értelme: ne kössenek szövetséget Jeruzsálem vezetői a lázadókkal, mert nem csupán Asszíriával találják szemben magukat, hanem mindenekfelett az Úrral. Isten még nyugodtan vár, de aratása érik már, Mt 9:37–38; Jn 4:35.

Ésa. 18,7. Egyiptom megtérése.

Ez a vers egy ismeretlen próféta jövendölése arról, hogy a messiási időben Egyiptom is meg fog térni Istenhez, Zsolt 87:4; Jel 21:26. Ez a jövendölés Ésaiás kora után, újabb isteni kijelentés alapján keletkezett (v. Rad).

Ésa. XIX. RÉSZ

A fejezet két részre oszlik: 1–15. v. és 16–24. v. Az első rész verses formában maradt ránk, a második prózában. A költői rész korábbi. Elég jól elhelyezhető Ésaiás próféta korában és gondolatvilágában, bár stílusa nem mindenben egyezik meg a prófétáéval. A második, prózában írt rész sokkal későbbi, a fogság utáni korból való, ennek a kornak az eschatologiai gondolatait tükrözi: a régi ellenségek kibékülnek, Isten uralma a pogányokra is kiterjed.

Ésa. 19,1–15. Jövendölés Egyiptom bukásáról.

Az Úr otthagyja mennyei palotáját és gyors felhőn, mint valami harci kocsin vonul be Egyiptomba, Zsolt 18:11; 104:3. Megjelenését először Egyiptom istenei veszik észre. Elsősorban ellenük folyik a harc. Ijedségük az igaz Isten hatalmát mutatja. Másodsorban az emberek gondolatvilága, lelkülete érzi meg Isten sújtó kezét. Az Ő műve az a testvérharc, amely Egyiptomban keletkezik. Az egyiptomi városoknak külön királyai voltak. Ezeknek a torzsalkodásai az etióp Piankhi trónrajutásával értek véget, 721. Talán utódja, Sabako (714) a 4. v.-ben említett kemény úr (pluralis majestatis). Mások Sargon asszír királyra gondolnak, aki 711-ben leverte a palesztinai kisállamok asdódi fölkelését és Egyiptomot is fenyegette. Az 5–10. v. arról a természeti csapásról beszél, amely az ellenséges pusztítást kíséri. A Nílus (a „tenger”) biztosítja Egyiptom jólétét. Ha az áradás elmarad, a víz ihatatlanná válik, a növényeket rovarok lepik el (6. v.: eltetvesedik a nád és sás). Az árterület hordalék-iszapja kiszárad és porát elfújja a szél, 7. v. A vetés is semmivé válik. De megszűnik a halászat és az ipar is. Megáll a híres egyiptomi vászonkészítés, mert nem terem len. A 10. v. vége kétféleképpen érthető: a „napszámosok” szó is jó értelmet ad, de másképpen pontozva (sékár, LXX: zython) sörfőzést jelent. Ez is fontos iparág volt Egyiptomban. Bár az 5–10. v.-et sokan későbbinek tartják, tartalmi szempontból jól beleilleszkednek a fejezetbe: az isteneket érő vereséghez és a politikai-történelmi megaláztatáshoz természeti csapás is járul.

A 11–15. v. bővebben kifejti azt a gondolatot, amelyet a 3. v. már érintett: Egyiptom híres bölcsessége csődöt mond az Úrral szemben. A fáraó tanácsadói hiába dicsekszenek azzal a bölcsességgel, amelyet Cóan (Tanisz) és Nóf (Memfisz) városában, a hajdani királyok székhelyein, őrzött a papi hagyomány. A bölcsek maguk is régi uralkodók leszármazottai és udvari tanácsadók voltak (Procksch). A 11. v. hajdani királyok fiainak mondja őket. A papok nemcsak szóbeli hagyományok formájában őrizték a régi nemzedékek bölcsességét, hanem írásos formában is. Az egyes gyűjtemények régi királyok nevét viselték (Fohrer). Azonban az Úr bölcsessége felülmúlja az emberekét. A vezérek, a „törzsek szegeletkövei” (a zsidó nyelv törzseknek mondja a tartományokat, nomosokat is) csődöt vallanak. Az Úr beléjük öntötte a „támolygás lelkét”, 14. v. (A pluralis a szó jelentését fokozza.) Az Úr haragja olyan tehetetlenné teszi őket, mint a részeg, 28:7; 29:10; 37:7; 1Kir 22:19kk. Isten tehát nem csupán Egyiptom bálványait győzi le, nemcsak a történelem és a természet erői engedelmeskednek neki, hanem megmutatkozik hatalma a bűnös, gőgös emberszívek felett is. – Hasonló jövendölést olvasunk Egyiptom ellen Ez 30. fejezetben is.

Ésa. 19,16–24. Egyiptom és Asszíria az Úr népévé válik.

Bár a 16–17. v. már prózában van, tartalmi szempontból jól illik az előző versekhez. Az Úr „mutatja fel” Egyiptomot, mint „felmutatott áldozatot”, Ex 29:24–26; Lev 7:30; 8:27–29; feláldozza haragja oltárán. Mivel az Úr a Sion-hegyről jön, Júda országának még az említése is rettegést okoz Egyiptomban. Az eschatologikus váradalmaknak nemzeti formája ez. Mégis igen lényeges vonása az igeszakasznak, hogy nem a nép erejéről beszél, hanem az Úr erejéről. A 18. v.-ben említett öt város kerek szám. Jer 44:1.15.-ből tudjuk, hogy a babilóni fogság idejétől kezdve népes zsidó települések voltak Egyiptomban. Az ún. elefantinei papiruszok a Dél-egyiptomban élt zsidók életéről tudósítanak. Itt 525-ben már templom állt. Később, amikor Onias főpap a szírek elől Egyiptomba menekült, Leontopolisban megépítette a jeruzsálemi templom mását 170-ben. A Jézus Krisztus korában élt Philo egymillióra becsüli az Egyiptomban élő zsidók számát. Ez bizonyára túlzás, de mégis igaz belőle annyi, hogy Egyiptomban volt az ókor legnépesebb zsidó diasporája. Az egyiptomi zsidók görögül beszéltek, itt keletkezett a Septuaginta, az Ószövetség görög fordítása is. Ha tehát a 18. v. mégis azt mondja, hogy az öt zsidó városban kánaáni nyelven beszélnek, ez a nemzeti érzés és a vallásosság magas fokát jelenti. Az, hogy az Úrra esküsznek, Deut 10:20; azt jelenti, hogy az Úrban bíznak és egyedül Őt ismerik el Istenüknek. Bizonyára nemcsak magukra a zsidókra vonatkozik ez, hanem voltak Egyiptomban prozeliták is, akiket vonzott a zsidók tiszta hite és hozzájuk csatlakoztak. A 18. v.-ben említett „Pusztulás városa” Ir-hahäräsz (15 kézirat alapján), a „Nap városa”, On = Heliopolis.

A 19. v. olyan, mintha nem ismerné a kultusz centralizációját, a deuteronomiumi reformot, Deut 16:5kk. De az is lehet, hogy a megváltozott életkörülmények miatt nem tartották kötelezőnek ezt a törvényt. A vers tudósít arról is, hogy Egyiptom északkeleti határán oszlop hirdette az Úr uralmát. Az Egyiptomban élő zsidók imáját úgy fogja meghallgatni az Úr, mint valamikor, a bírák korában, Bír 3:9–15; 6:7kk. Egyiptom az ott élő zsidók révén meg fogja ismerni és imádni fogja az Urat. Az Úr pedig úgy bánik majd velük, mint saját népével: ha meg is fenyíti őket, ezt csak azért teszi, hogy térjenek meg. Meg fog térni a másik régi ellenség, Asszíria is. Az a régi karavánút és hadiút, amely Egyiptomból Palesztinán át Asszíriába vezetett, zarándokúttá válik. Jeruzsálemen beteljesedik az Ábrahámnak szóló ígéret: áldássá válik, Gen 12:2.3. Egyiptom és Asszíria Isten népévé válik, Izráel pedig olyan lesz közöttük, mint az elsőszülött, aki kettős örökséget kap, Deut 21:17; 2Kir 2:9.