Ézsaiás I. RÉSZ Ésa. 1,1–9. Izráel bűne és büntetése.

Az 1. versben nem maga Ésaiás számol be a saját működési idejéről, hanem az az ismeretlen gyűjtő, aki Ésaiás könyvét, valószínűleg mind a 66 fejezetet elrendezte. Az itt említett királyok uralkodási ideje: Uzzijja 772–735, Jótám, mint társuralkodó 748–735, Jótám 735–733, Áház 733–724, Hizkijjá 724–696. Az első fejezet Ésaiás működésének a végéről való. Beteljesedett az az ítélet, amelytől Ésaiás oly sokszor óvta népét. Az ország 701-ben elpusztult, 2Kir 18–20. De nincs még vége annak a pernek, amelyet Isten folytat népével. Az eget és a földet hívja tanúnak a próféta ebben a perben, Deut 30:19; 31:28; 32:1; Mik 6:1.2. Amit Isten tesz népével, az az egész világra is tartozik (Eichrodt). Isten hálátlansággal vádolja népét: fellázadtak ellene, atyjuk ellen. Isten atyaságáról a Biblia nem úgy tanít, mint az ókori Kelet pogány vallásai. Ezek testi értelemben gondolták atyának, elsősorban a király apjának az istenséget. Amikor azonban a Biblia Istenről, mint Atyáról beszél, akkor az Ő kiválasztó kegyelmére kell gondolnunk, mellyel fiává fogadta népét, Ex 4:22; Deut 14:1.2; Hós 11:1; Mal 2:10; Róm 8:14; Gal 4:5; 1Jn 3:1. Megszabadította Egyiptomból, hazát adott neki, önálló néppé tette, növelte és emelte. Joggal várt népétől ragaszkodást és bizalmat. A nép azonban elhagyta Istenét! Sőt még az állatnál is mélyebbre süllyedt Izráel: hiszen az állat ismeri gazdáját, tudja, ki visel rá gondot, Izráel pedig nem „ismeri” Istent, nincs közössége vele.

Súlyos következményekkel jár Isten elhagyása, a szövetség megszegése. Olyanná vált a nép, mint a megvert rabszolga, akinek a testén nincs már ép hely, mindenütt sebek, ütések nyomai borítják. Az 5–6. versben levő szenvedő igék Istenre mutatnak. Nem Asszíriával volt dolga Izráelnek elsősorban, hanem Istennel. Ő verte meg Izráelt, ezért ő az egyetlen, aki be is tudná kötözni, meg is tudná gyógyítani a sebeket, Ex 15:26. De nem teszi, hiszen a nép nem tért meg a büntetés idején, sőt még jobban „elhajolt”, 5. v. További és még súlyosabb ítéletet érdemel!

A 7–9. versek hűségesen tárják elénk azt a helyzetet, amelyben Jeruzsálem Szanhérib hadjárata után volt. Szanhérib 46 erődített város és számos falu elfoglalásáról, 200 150 ember és rengeteg állat elhurcolásáról adott hírt. Ezenfelül az ország nagy része a filiszteusoké lett. Jeruzsálem egymaga menekült meg a pusztulástól. Olyan magányos maradt, mint „lombsátor a szőlőben”. Az ilyen kezdetleges lombsátor csak négy rúdra helyezett gallyakból állt. Gyümölcsérés idején használták, mint őrkunyhót. Ilyen bizonytalan és ideiglenes lett Jeruzsálem helyzete! Ha továbbra is bűnben marad, teljes pusztulás fenyegeti. De már az is nagy csoda és kegyelem, hogy ennyi is megmaradt, és nem járt úgy Jeruzsálem, mint Sodoma és Gomora, Gen 19. A próféta nem lázad Isten ellen az ítélet idején, hanem hálát ad Istennek, aki „maradékot” hagyott népéből. A maradék gondolata Ésaiás próféciájának az egyik alapgondolata, 7:22; 10:21. Kérdés, hogy a megmaradt nép megbecsüli-e azt a kegyelmet, amit kapott, és megtér-e végre? Mert ha nem, akkor újabb és még súlyosabb ítélet következik.

Ésa. 1,10–17. A helytelen és a helyes istentisztelet.

Ebben a nehéz helyzetben Isten kijelentést (igét) és tanítást (tóráh-t) ad a népének. A tóráh szó nemcsak törvényt jelent, hanem azt az üzenetet is, amelyet Isten egy-egy helyzetben ad. Isten szava meglepő, szinte megbotránkoztató: Nem kell az áldozat! Zsolt 40:7; 50:7–15; Jer 7:21–23; Hós 6:6; Ám 5:21–27. Pedig a nép éppen az áldozatokkal akarta Isten haragját kiengesztelni. Azt gondolták, ez az útja annak, hogy sorsuk jóra forduljon. Tömegesen mentek a templomba. A próféta az áldozatok egész soráról beszél: égőáldozatról, mely teljes egészében az oltárra kerül, véresáldozatról, amely csak részben kerül az oltárra, részben az áldozati lakomán részt vevők fogyasztják el, beszél vérről, amely engesztelést szerez Lev 17:11; Zsid 9:22; az áldozati állat kövérjéről, amely Isten része Lev 3:16.17; 7:23–25 és illatáldozatról, amely az ételáldozathoz tartozik, mint emlékeztető Lev 2:1–2.16; 6:8. De még ennél is keményebb beszéd az, hogy a templom látogatása sem kedves Istennek. Ő nem kívánja, hogy Jeruzsálem népe „megjelenjék Előtte”. A szöveg Isten orcájának a meglátásáról beszél, ami az ószövetségi kegyesek legfőbb vágya volt Zsolt 11:7; 17:15; 27:4; 42:3. Most azonban elutasítja Isten még az imádságot is! A kezek felemelése és kiterjesztése az imádság mozdulata volt. De Isten nem tekint kegyesen népére, Num 6:26; hanem „eltakarja a szemét”, annak jeléül, hogy nem hallgatja meg az imádságot.

Ennek az az oka, hogy Jeruzsálem népe még az ítélet alatt sem tért meg bűneiből. Az imádkozók kezéhez kiontott vér tapad! Nem maga az istentiszteleti összejövetel, az áldozat és az imádság bűn tehát, hanem az a képmutató és felszínes vallásosság, amely csak a templomban tiszteli Istent, a mindennapi életben azonban nem teljesíti az Ő akaratát. A próféta a mindennapi élet tisztaságáért harcol: azért, hogy ne legyen többé elnyomás és erőszak, hanem érvényesüljön az igazság, az özvegyek és árvák joga. Ha Jeruzsálem nem akar egészen Sodoma és Gomora sorsára jutni, meg kell térnie bűneiből. Ez az élet és megmaradás egyetlen útja.

Ésa. 1,18–31. Isten megtisztítja népét.

A nép nem fogadta el az igehirdetést, hanem vitába szállt a prófétával. A nép véleményét a 18. v. második feléből ismerhetjük meg. A bűnbocsátó Istenre hivatkoztak és azt remélték, hogy Isten kegyelméből megint minden jóra fog fordulni. De Isten azt feleli a népnek, hogy megtérés és engedelmesség nélkül nincs jobb sors, nincs kegyelem, csak további és még súlyosabb ítélet várható. A népnek választania kell: vagy engedelmeskedik Istennek és akkor „eszi az ország javait”, vagy nem engedelmeskedik és akkor őt „eszi meg a fegyver”.

A következő versekben Dávid idejére gondol a próféta. Akkor még igazság „hált” Jeruzsálemben, igazak voltak a vezetők: a bírák és tanácsosok, 26. v. De ez már a múlté. Megromlott a város, a vezetők nem a gyengék és szegények jogait védelmezik, csak saját hasznukat keresik. Amint a gabonából készült sört (22. v.) meg lehet hamisítani vízzel, úgy hamisították meg ők is az árvák és özvegyek jogát azzal, hogy megvesztegethetők voltak. Isten azonban a gyengék pártján áll! Ex 22:21.22; Deut 10:18; Jer 7:6. Saját ellenségeinek tartja azokat, akik a védteleneket kiforgatják jogaikból, 24. v. Isten azért viszi az ítélet kohójába népét, hogy Jeruzsálem újból igaz város legyen. Akik megtérnek, azok majd visszatérhetnek Jeruzsálembe. A megtérést és visszatérést a héberben ugyanaz a szó fejezi ki. A kettő összetartozik. A visszatértek között, akiket Isten megváltott, igazság fog uralkodni. De nemcsak a jogrend áll helyre, hanem az igazi istentisztelet is. Végképpen megszűnik a „paráznaság”, 21. v., a bálványimádás. Elpusztulnak a „szent” fák és kertek, a bálványimádás helyei. Az elhervadt lombú fa és a víz nélkül való kert azt jelenti, hogy senki sem fog többé bálványokban bízni. Elpusztulnak a hatalmaskodók is. (A „hatalmas” szó kollektív egyes számban áll, valamennyi hatalmaskodót jelenti.) Saját bűneik viszik pusztulásba őket. Ez olyan elkerülhetetlen és olyan biztos, mint az, hogy a taplót meggyújtja a szikra.

Ésa. II. RÉSZ Ésa. 2,1–5. A népek megtérnek Istenhez. Megvalósul a béke.

Az új címfelirat arra mutat, hogy itt Ésaiás beszédeinek egy másik gyűjteménye következik. A 2–4. vers megtalálható Mik 4:1–4-ben is. A jövendölés valószínűleg nem származik sem Ésaiástól, sem Mikeástól, hanem mindkettőjüknél idézet. Régi és közismert jövendöléssel van dolgunk, amelyet a próféta időszerűnek tartott és elmondott a maga kortársainak.

Az utolsó napok a messiási korszakot jelentik, Gen 49:1; Num 24:14; Jer 23:20. Ez az idő az új teremtés kora lesz, 2Pt 3:13. Megváltozik a teremtett világ. A Sion-hegy, amelyen az Úr temploma épült, a legmagasabb lesz a hegyek között, Zak 14:10. Oda fognak zarándokolni a népek, mert megértik majd, hogy csak az Úr tud tóráh-t, tanítást adni, 1:10. Egyedül Ő képes arra, hogy „ítéljen a népek között”, megoldja az emberi együttélés kérdéseit. A jövendölés azt is megmondja, hogy miféle megoldást készített Isten. Az Istentől jövő megoldás: a béke. Feleslegessé válnak a fegyverek. A drága vasat, amelyből még kevés volt a próféta idején, nem fegyverek gyártására fogják használni, hanem a békés földművelő élethez szükséges szerszámokká kovácsolják. Így valósul meg Isten eredeti terve: az ember Isten uralkodótársa, Isten uralmának a megvalósítója lesz a földön, Gen 1:26.28; Zsolt 8:5–10. Ebből a sokat és sokszor idézett jövendölésből megtudjuk, hogy a háború nem Isten akarata, hanem az Istentől elszakadt bűnös emberek műve. Az 5. v. a jelenre vonatkozólag is levonja a következtetést: Jákób házának már most is az „Úr világosságában” kell járnia: Isten tanítására kell figyelnie és a békességen kell munkálkodnia, Mt 5:9.

Ésa. 2,6–22. Isten megítéli népe kevélységét és bálványimádását. Jön az Úr napja.

Ez a jövendölés Ésaiás működésének az elejéről való, abból az időből, amikor még gazdag és erős volt az ország (735 előtt). De a próféta már látja az ítélet közeledését. Isten már „elhagyta” népét. A múlt idő itt prófétai jövendölést fejez ki: a próféta bizonyos abban, hogy Isten megbünteti népét. A nép fő bűne az, hogy átvette a kánaániak vallását, amely tele volt varázslással, jóslással, halottidézéssel és különböző babonákkal, 8:19. Isten mindezt a legszigorúbban megtiltotta népének, Ex 22:17; Deut 18:9–14. A 6. v. végét a régebbi írásmagyarázók úgy értették, hogy a nép politikai szövetségeket köt az idegenekkel, ezt jelentené a kézfogás. Az újabbak szerint (Herntrich) a kézfogás a gazdasági és kereskedelmi élet velejárója, tehát az ország tele van idegenekkel, átvette Izráel az egész kánaáni életformát. Meggazdagodott és megerősödött Izráel, hadseregét harci szekerekkel és paripákkal látta el, várakat épített. Büszke lett Izráel, bízott a saját erejében. Sőt azt képzelte a nép, hogy a vagyon a bálványoktól származik, Hós 2:7. A bálványokat Ésaiás megvetőleg „istenkéknek” (szó szerint: semmiségeknek) nevezi. Lekicsinylőleg mondja, hogy a bálványt saját kezével készíti az ember, 8. v.; Ex 32; Ézs 44:9–20. Isten az elbizakodottságot és bálványimádást nem bocsátja meg, hanem megalázza népét: a próféta gúnyosan szólítja fel a kevélyeket, hogy rejtőzzenek sziklabarlangokba az ítélő Isten elől, 9–10. v. Hiszen előle nem lehet elrejtőzni, ítélete elől nem menekülhetnek meg a bűnösök, Gen 3:8; Ám 9:2–4.

Az Úr napját úgy képzelték el Izráelben, hogy az a pogányoknak pusztulást, Izráelnek pedig dicsőséget hoz. De a próféták azt hirdették, hogy az Úr napjától Izráelben is félniük kell a bűnösöknek. A Libánon-hegy cédrusfái és a Básán-hegy tölgyfái itt a büszkeséget jelképezik. Külön is említi itt a próféta a büszkeség okait: a tornyokat és kőfalakat, amelyek az erődökhöz tartoztak, 2Krón 26:6–10. De nemcsak erődített városai miatt bizakodott el a nép, hanem gazdagsága miatt is. Tengeri hajók szállították a drága ércet az országba. A tarsis-hajó ércszállításra, távoli tengeri utakra is alkalmas hajót jelent. A régebbi írásmagyarázók Tartessusra gondoltak, amely régi föníciai gyarmat volt Hispánia déli részén. Híres volt hajógyártásáról és tengeri kereskedelméről. – De sem az erődök, sem a tengeri hajók nem tudják megmenteni a népet a megaláztatástól. A próféta megismétli azt, amit a 10. v.-ben mondott: a megítélt emberek sziklahasadékokba fognak bújni az ítélő Isten elől, mint régen az országba betörő ellenség elől, 1Sám 13:6. Amikor Isten megjelenik, nemcsak a bálványimádókat éri utol az ítélet, hanem magukat a bálványokat is. Az emberek el fogják dobni értékes bálványszobraikat, mert csak akadályozzák őket a menekülésben. Az eldobott bálványszobrok elhagyott, puszta helyeken hevernek majd, ahol csak vakondokok és denevérek szoktak tanyázni: rommá lett városok törmelékei között.

Az ítéletnek azonban nemcsak rettegés és pusztulás a következménye, hanem mindenekfelett az, hogy ezáltal Isten dicsősége valósul meg. Őt fogja mindenki magasztalni, 11.17. v. Az emberek nem fognak többé bálványaikban bízni, hanem istenfélelem lesz a szívükben. A fejezet utolsó verse arra figyelmezteti Isten népét, hogy ne bízzék emberekben, mert az embernek „csak lélegzet van az orrában”. Ezt Isten adta ugyan Gen 2:7; de Ő bármikor vissza is veheti, ha akarja, Zsolt 104:29.30. Mulandó az ember! Ezt a gondolatot úgy lehet kiegészíteni, hogy egyedül Istenben kell bízni, mert Ő örökkévaló.

Ésa. III. RÉSZ

Ésa. 3,1–15. A vezetők bűne miatt elpusztul az ország.

Ez a jövendölés arról szól, hogy milyen lesz az ország élete a háborús pusztítás után. Megismerhetjük itt a király és a vezetők nélkül élő ország zűrzavaros, fejetlen állapotát. A vezetők hivatása az, hogy a nemzeti élet támaszai legyenek. Az ő feladatuk volt gondoskodni a város kenyeréről és vizéről. A vízellátás különösen ostrom idején volt döntő, 7:3. A győztes ellenség mindenekelőtt az ország vezetőit hurcolja el. Az asszír birodalomnak jól ismert módszere volt a deportálás. Az elhurcolt vezetők között ott lesznek a királyi testőrök, udvari próféták és tanácsosok, varázslók és jövendőmondók is, akik babonás eszközökkel igyekeztek megtudni és irányítani a jövendőt (sorsvetés, álom, halottidézés, eksztázis stb.). A régi vezetők eltávolítása utáni zűrzavarban tapasztalatlan, de forrófejű és nagyhangú fiatalok jutnak uralomra. Az ököljog kora lesz ez, amely semmiféle törvényt vagy tekintélyt nem fog tisztelni. Az öregek megvetése vagy bántalmazása különösen súlyos bűnnek számított, Lev 19:32. Végre azonban maga a nép fogja megunni ezt az áldatlan állapotot és vezetőt keres. Azt igényli, hogy olyan ember vegye kezébe a közügyek vezetését, akinek „van felsőruhája”: olyan díszes köpenye, amelyben a főemberek jártak. A régi vezetőrétegnek az egyik tagját veszik tehát elő, akit bizonyára csak azért nem hurcolt el az ellenség, mert családjához tudott menekülni és ott visszavonultan, vidéken élt. Az ő tapasztalatait akarják most fölhasználni. Talán ő lesz az, aki majd rendet tud teremteni. De ő nemet mond. A máskor olyan kívánatos vezető állás most nem kell neki, megijed tőle és azt mondja, hogy nem akar sebkötöző lenni. Ezt a kifejezést úgy is magyarázzák, hogy nem akar turbánt viselni, nem akarja a vezető ember jelképét viselni. Hiszen neki magának és családjának sincs meg a kenyere és nem is remélheti, hogy magas állásáért majd fizetést kap, amelyből meg is lehet élni. Ezeknek a szavaknak a hátterében egy olyan társadalmi rend áll, amelyben a tisztviselők nem kaptak fizetést. Ezért csak gazdagok vállalhattak hivatalt, akik viszont sokszor honfitársaik becsapása árán gyarapították vagyonukat. De jól látszik itt a nép örök igénye is: vezetőnek olyan embert kíván a nép, aki a kenyérkérdést meg tudja oldani. Ezért akarták Jézust is királlyá tenni, Jn 6:15. De azt is megláthatjuk itt, hogy Isten igazságos ítéletét senki sem fordíthatja el, vagy enyhítheti.

A jövendölés második fele Isten ítéletének az okát mondja el. Így azt a helyzetet tárja fel, amelyben a próféta él. A vezető emberek szemérmetlen nyíltsággal követik el a visszaéléseket, úgy, ahogyan a Biblia Sodoma lakóiról beszél, akik még csak nem is titkolták bűnös szándékukat, Gen 19:5. De ezzel önmaguknak és az egész népnek is ártanak, hiszen az ítélő Isten haragját vonják magukra. A 10. és 11. v. a bölcsességirodalom kifejezésmódját mutatja. Ez a két vers már az egyén sorsát tartja szem előtt és azt tanítja, hogy kinek-kinek a cselekedetei szerint fizet Isten, Péld 24:12; Préd 12:14; Jer 17:10; Mt 16:27; Róm 2:6.

A következő versekben újból a vezetők alkalmatlanságáról van szó. Gyengeségüket azzal fejezi ki a próféta, hogy a kormányzásban gyermekeknek mondja őket. Nem képesek arra, hogy önállóan és magasabb szempontok szerint vezessék a népet, hanem csak a maguk érdekére és hasznára gondolnak: asszonyok (a LXX szerint uzsorások) irányítják őket. Mindezt természetesen a nép sínyli meg. Olyan az ország, mint a fölperzselt szőlő, 14. v. De Isten továbbra is a kifosztottak, a becsapottak pártján áll! Vádbeszédet mond a gonosz vezetők ellen, hiszen az Ő népét „zúzták össze”. A vádbeszédre pedig feltartóztathatatlanul következik az ítélet, ha a bűnösök meg nem térnek.

Ésa. 3,3:16–4:1. A hiú júdai nők büntetése.

A nők bűne is hozzájárul ahhoz a belső romláshoz, amelyet Isten ítélettel sújt. A próféta előre látja, mi fog történni azokkal a hiú nőkkel, akik az utcán emelt fővel, büszkén járnak, csábító pillantásokat vetnek a férfiakra, sőt lábpereceik és láncaik csilingelésével is magukra vonják a figyelmet: a győztes ellenség rabnői lesznek! Hajukat, a szabad nők díszét, levágják a hódítók, megalázzák őket. A 18–23. versekben felsorolt ruhadarabok és ékszerek részben díszek és luxuscikkek, részben amulettek (pl. a homlokdísznek használt napocskák és holdacskák) és talizmánok (kagylók?), amelyekhez azt a babonás reménységet fűzték, hogy azok távol tarják a gonosz szellemeket. Természetesen a férfiaknak kellett megfizetniük mindezt a fényűzést, ez pedig a szegény nép még nagyobb elnyomásához vezetett, Ám 4:1. – Az ellenség győzelme után ápolatlanok, sőt ótvarosak lesznek a jeruzsálemi nők, durva zsákruhájukat kötél fogja össze a derekukon. Hajukat, a szabadság jelét, levágják legyőzőik, homlokukra pedig bélyeget sütnek és rabnőkként hurcolják el őket. De nem lesz sokkal különb az otthon maradt nők sorsa sem. Az egész város özvegyasszonyhoz, vagy gyermekeitől megfosztott, gyászoló édesanyához fog hasonlítani. Gyászolnak még a kapuk is, ahol azelőtt a közügyeket intézték a férfiak, hiszen a férfiak el fognak esni a harcban! A nők pedig, minden büszkeségüket félretéve, „megragadják” az első férfit, aki az útjukba kerül, és többen is vállalják a másodfeleség megalázó szerepét. Lemondanak még arról is, amit pedig a rabnőnek is biztosít a törvény, (Ex 21:10), hogy férjük eltartsa őket, és maguk gondoskodnak magukról csak azért, hogy jogi szempontból tartozzanak valakihez és megszabaduljanak a gyermektelenség szégyenétől.

Ésa. IV. RÉSZ

Ésa. 4,2–6. Jeruzsálem boldogsága az ítélet után.

Ez a jövendölés az utolsó időkről szól. „Az Úr csemetéje” kifejezés itt nem a Messiást jelenti, hanem azt a növényzetet, amit az Úr sarjaszt. A kifejezés párhuzamban áll a vers másik felével, ahol a föld gyümölcséről van szó. Az ítélet után paradicsomi termékenység lesz az országban. Megvalósul az, amit Isten az engedelmesség jutalmaként ígért népének Lev 26:1–13; Deut 7:12–16; 28:1–14.

De nemcsak a természet újul meg, hanem a nép belső élete is. Akiket Isten kegyelmesen életben hagy az ítélet után, azok mind „szentnek neveztetnek”, Ézs 62:2.12. Isten maga „nevezi”, nyilvánítja őket szenteknek. Akit Isten szentnek nevez, az szent, nemcsak a szó erkölcsi értelmében, hanem magasabb értelemben is: úgy, hogy mindenestül Istené, Isten szolgálatában áll. Az ilyen ember be van írva az élet könyvébe, Dán 12:1; Lk 10:20; Jel 21:27. – Ehhez bűnbocsánatra van szükség. A 4. vers az előző fejezethez kapcsolódva külön is említi Jeruzsálem „leányainak”, a hiú nőknek a bűnét, és külön a férfiakét: a „vérontást”, a szegények elnyomását. A bűn lemosásának a gondolata az áldozati szertartásokból származik, 2Krón 4:6; Ez 40:38. Ezenfelül még „megégetésre” is szükség van. A tűz az ítélet jelképe, Mt 3:12. Ítélet lelke és megégetés lelke tehát összetartozik. A lélek szó Isten hatalmát jelenti, Ézs 31:3. Itt még arra is lehet gondolni, hogy a „lélek” szó lélegzetet és szelet jelent: Isten hatalmas „lélegzete”, melyet merészen a haragvó ember lihegéséhez hasonlít a próféta, elsöpri a bűnösöket, Ézs 30:28. A Lélek ítél, Jn 16:8–11.

A paradicsomi termékenységhez Istennel való közösség is társul majd. Isten jelen lesz népe életében, mint hajdan, a pusztai vándorlás idején, Ex 13:21; 40:34; Num 9:15–23. Ez azt is jelenti, hogy Isten jelenléte oltalmazza népét minden veszélytől.

Ez a jövendölés később keletkezett Ésaiás koránál, a fogság utáni „gyülekezet” idejében, 5. v. Ez a gyülekezet, amely valóban súlyos ítéletből szabadult meg Zak 3:2; a régi próféciák örökségét őrizte és a messiási idők eljövetelét várta.

Ésa. V. RÉSZ

Ésa. 5,1–7. Dal a terméketlen szőlőről.

Ez a dal Ésaiás prófétai működésének az első idejéből való, amikor még jómódban élt az ország. Valószínű, hogy Ésaiás egy nagy őszi (szüreti) ünnep alkalmával adta elő ezt a dalt. Mintha csak a vidám ünnepi hangulatot akarná fokozni, úgy kezdi el dalát a próféta, vándorénekesnek öltözve. Önmagát a szőlősgazda barátjának mondja, Jn 3:29. A gazda mindent megtett, ami a szőlőterméshez szükséges. Felásta a földet, megtisztította a kövektől, a fárasztó munkával összegyűjtőit kövekből falat emelt a szőlőskert alján, fölül pedig élősövényt ültetett, 5. v. A szőlőskertet tehát hegyoldalban kell elképzelnünk. Sőt őrtornyot is épített a szőlősgazda és borsajtót is vágott a sziklába. Nemes vesszőket telepített a szőlőbe, s mindezek után joggal várt jó termést. Azonban olyasmi történt, ami a természet világában lehetetlen: a nemes szőlő vadszőlőt termett! A következőkben a dalnok magát a hallgatóságot hívja fel arra, hogy legyen döntőbíró ebben a különös perben: a gazdának és a szőlőnek a perében. Hadd mondja ki maga a hallgatóság a neki szóló ítéletet, mint egykor Dávid, 2Sám 12:1–12. De még mielőtt felelhetne a nép, tovább folytatja a „dalnok”: a gazda lerombolja azt a védőfalat, amelyet maga emelt. Ezzel kiszolgáltatottá, védtelenné teszi szőlőjét. A szőlőtőkéket majd elhordják tűzrevalónak az emberek, az állatok pedig összetapossák és lelegelik az egész kertet. Nem gondozza többé a gazda, gaz veri fel. Sőt „parancsolok a felhőknek, hogy ne adjanak rá esőt”. Ezen a ponton már mindenki láthatta, hogy nem közönséges szőlősgazdáról van szó, hanem Istenről. Ő a szőlősgazda, a terméketlen szőlő Izráel, a vadszőlő pedig a nép sok bűne. „Törvénytartás” héberül majdnem úgy hangzik, mint „törvénytiprás”, „igazság” majdnem úgy, mint „kiáltó gazság”. A kiáltás az elnyomottak jajkiáltását jelenti.

Ésaiás igehirdetésének itt csak a formája más, mint máshol, de a tartalma ugyanaz. Az, amit a gazda a szőlőért tett, szépen példázza Isten áldozatát; ajándékait és hűségét. A szőlő rossz termése azt jelenti, hogy a nép hűtlen lett Istenhez és hálátlan volt iránta. A büntetés abból áll, hogy Isten nem fog védelmet nyújtani népének. Kiszolgáltatja nála erősebb népeknek, engedi, hogy azok legyőzzék, kifosszák és megalázzák. A gazda nélkül nincs lehetőség a gyümölcstermésre, Jn 15:5: A kemény ítélethirdetés mögött is ott van Isten mentő szeretete. Ő idejében szól. Szavával akarja megtisztítani népét (Jn 15:3), hogy óvja népét az ítélettől, Mt 21:33–41.

Hétszeres jaj a gazdagoknak.

8–10. Első jaj.

Az ország gazdasági életének a fellendülése új bűnök melegágya lett. A gazdagok értették a módját annak, hogy megsokszorozzák vagyonukat. Egymás után forgatták ki ősi jussukból az elszegényedett embereket. Nem voltak válogatósak az eszközökben, Ám 2:6.7; Mik 2:2. Ezzel azonban megsértették Istent, az ország Urát is, Lev 25:23. Isten, mint az ország Ura, úgy adta a földet népének, hogy minden törzsnek, sőt minden családnak megvolt a maga elidegeníthetetlen része, Lev 25; Num 36. Akinek Izráelben nem volt földje és háza, nem számított többé szabad polgárnak, nem volt szava jogi ügyekben és nem tudott igazán részt venni a vallásos életben, a gyülekezet életében sem, hiszen nem tudta termése zsengéjét bemutatni az Úrnak. Így aztán az a különös helyzet állt elő, hogy csak a gazdagok maradtak az ország polgárai! De Isten elveszi a bűnösen szerzett vagyont. Ellenséget küld, mely elpusztítja az országot, földig rombolja a szép palotákat. Ehhez még természeti csapás is járul: a föld csupán az elvetett mag tizedét fogja megteremni.

Hétszeres jaj a gazdagoknak.

11–17. Második jaj.

A gazdagok bűnéhez a dőzsölés is hozzátartozik. Reggeltől estig csak az ital és mulatozás foglalkoztatja őket, 28:1–15; Ám 6:4–7. Ilyen életmód mellett nem is lehet szó „ismeretről”, Istennel való életközösségről. Ezért azzal bünteti Isten a dőzsölő gazdagokat, hogy hadifoglyokként fogja elhurcolni őket a győztes ellenség, s útközben a nélkülözések következtében nagy részük meg is fog halni. A halál, mint valami vadállat, tátott szájjal várja már áldozatait, torka alig győzi majd nyelni őket. Ahol most még gazdagok dőzsölnek a palotákban, rommá lesz minden. A romok között hontalan, kóbor idegenek húzódnak majd meg, jószágaik a törmelékeken növő gazban fognak legelni. A 15–16. v. hasonló 2:11.17-hez.

Hétszeres jaj a gazdagoknak.

18–19. Harmadik jaj.

A héber nyelvben a bűn és büntetés fogalmát ugyanaz a szó fejezi ki. Itt a szónak mindkét értelmére gondolhatunk. Egyrészt tehát azt mondja a próféta, hogy a dőzsölő gazdagokhoz úgy hozzátartozik már a bűn, ahogyan az igavonó állathoz hozzá van kötve a kocsi. Másrészt azonban a büntetés is olyan elkerülhetetlenül, olyan bizonyosan eljön, mint amilyen biztos az, hogy a kocsi megy az igavonó állat után. Ez Isten törvénye. Nem változtathat rajta az, ha a gazdagok kigúnyolják az ítéletet hirdető prófétát és nem hisznek abban, hogy Isten képes végrehajtani az ítéletet. Itt van bűneik gyökere: kicsinek és gyengének gondolják Istent, olyannak, akivel büntetlenül lehet ujjat húzni.

Hétszeres jaj a gazdagoknak.

20. Negyedik jaj.

Az elvilágiasodott gazdagok minden erkölcsi törvényt a feje tetejére állítottak. Azt mondták jónak, ami a saját érdekeiket szolgálta. De rossznak és károsnak mondták Isten szent törvényeit, kigúnyolták az ősök tiszta hitét. Nem fogadták el a dorgálást a prófétától. Isten azonban maga őrködik azon, hogy az érvényesüljön, ami „jó, világos és édes”, ami Isten akarata szerint való és Izráel javát szolgálja.

Hétszeres jaj a gazdagoknak.

21. Ötödik jaj.

Nemcsak gazdasági és erkölcsi téren, hanem egész gondolkozásukban elszakadtak Jeruzsálem gazdagai az atyák Istenétől. A világi, főleg egyiptomi, „bölcsesség” megtámadta a hitüket is. A nemzet megmaradását nem Isten hatalmától és hűségétől várták, hanem saját politikai ügyességüktől. Azonban a bölcsesség kezdete az Úr félelme, Péld 1:7; 9:10.

Hétszeres jaj a gazdagoknak.

22–24. Hatodik jaj.

A magas rangú tisztviselők dőzsölő életéről szólt már a 11–12. v. is. Itt, a 28:7–9-hez hasonlóan, arról van szó, hogy a bírák csak tehetetlen eszközök a gazdagok kezében, Ám 2:6. Ahelyett, hogy az igazság és jog érvényesítésében, a jogfosztottak védelmében lennének rettenthetetlenek, az ivásban, az italok keverésében és fűszerezésében „hősük”. De Isten ítélete elpusztítja őket úgy, ahogyan aratás után felgyújtják a tarlót. A próféta korában a gabonának csak a kalászát vágták le, a szalmát pedig meggyújtották. A próféta bizonyosan maga is látott ilyet, végignézte, hogy a szalma hogyan „roskad össze” a tűzben. Ezt a jól ismert dolgot Isten ítéletéhez hasonlítja: így ítéli meg Isten azokat, akik tóráhját, tanítását megvetik.

Hétszeres jaj a gazdagoknak.

10:1–4 Hetedik jaj.

Magyarázatát lásd a 10. fejezetnél.

Ésa. 5,25. Földrengés.

Ez a vers 9:7–20-hoz tartozik. Földrengésről számol be Ám 1:1 is. Erről Ésaiás bizonyosan tudott. Az ítélő Isten megjelenését a Szentírás más helyei szerint is földrengés kíséri, Bír 5:4; 2Sám 22:8; Mt 24:29.30. Sokan fognak meghalni a földrengés miatt. Tömegesen hevernek majd az utcákon a holttestek, úgy, mint a szemét, amit a keleti ember egyszerűen az utcára szórt. Ezzel azonban még nem lesz vége Isten ítéletének. Kezét továbbra is ütésre emeli, az ítélet folytatódik.

Ésa. 5,26–30. A „távoli nép” betörése.

Az ókorban a zászló nem lobogó volt, hanem póznára tűzött hatalmi jelvény. Ilyen zászlót állítottak fel a hegytetőkön, amikor harcba hívták a népet. Az a „távoli nép”, amelynek zászlót emel Isten, Asszíria. Ez a nép úgy fog megindulni Isten jeladására, ahogyan az állat hallgat gazdája füttyszavára, 7:18. Isten tehát nemcsak a kis Izráel Ura, hanem a hatalmas Asszíriáé is! Olyan hadsereggel törnek majd be az országba, amely nem fárad el a hosszú úton, harci fölszerelése tökéletes. A lovakat a próféta korában még nem volt szokás megpatkolni. Az asszír harci paripák patája azonban olyan kemény, hogy nem fájdul meg Izráel sziklás földjén. Harci kocsijai dübörögve száguldanak. A győztes sereget a 29. v.-ben oroszlánhoz hasonlítja a próféta. Ahogyan az oroszlánnak már az ordítása is megbénítja áldozatát, úgy lesz Izráel is tehetetlen a rettegéstől, amint szembekerül Asszíriával. Senki sem szabadíthatja meg Izráelt Asszíriától, az ítélő Isten „haragja botjától”, 10:5. A 30. v. a legyőzött ország szomorú állapotát rajzolja meg, mint 8:22–23.

Ésa. VI. RÉSZ

Ésa. 6,1–13. Ésaiás prófétai elhívatása.

Ésaiás nagyon tartózkodó annak a leírásában, amit látott (vízió). Tudja, hogy Isten látása halált okoz az embernek, 5. v.; Ex 33:20. Ezért csak lefelé mer nézni. Isten nagyságát az is sejteti, hogy palástjának még a szegélye is betölti a templomot. Egyesek a jeruzsálemi templomra gondolnak, mások Isten mennyei templomára. A szeráfok Isten „fölött” állnak, mint ahogyan a földi királyok jelenlétében is mindenkinek csak állni szabad, egyedül a király ül, így tehát szolgái „fölötte” vannak. A szeráfokat kígyótesttel, emberi arccal, emberi kézzel és lábbal és madárszárnyakkal kell elképzelni. Arcukat azért fedik be, mert még ők sem tekinthetnek Istenre. A láb befedése a szeméremrészek elfedését jelenti. Ez azt mutatja, hogy Izráel Istene nem olyan, mint a kánaáni bálványok, amelyeket „szent” paráznasággal tiszteltek. Ezt fejezi ki az is, amit a szeráfok szüntelenül mondanak: Isten szent! Szentsége azt jelenti, hogy Ő hozzáférhetetlen, megközelíthetetlen, 33:14; 57:15; 1Tim 6:16. Egészen más, mint az ember, Num 23:19; 1Sám 15:29; Ézs 55:8.9; Hós 11:9. Van Isten szentségének erkölcsi oldala is. Jó az Úr, gyűlöli a bűnt Zsolt 1:5; 5:5.6; 11:5; 34:9; 86:5; Mt 19:17; 20:15. A „Seregek Ura” kifejezés teljesebb formája: az Úr, a Seregek Istene. Elsősorban mennyei lényekre lehet gondolni, mint Isten seregeire, Józs 5:14.15; 1Kir 22:19; Zsolt 103:21; Mt 26:53. De az ő seregei a csillagok is, Deut 4:19; Ézs 34:4; 40:26; Jer 19:13; úgy is, mint égitestek, úgy is, mint pogányok által tisztelt bálványok. Ura az Isten Izráel seregeinek is, 1Sám 17:45; népe „csatasorainak” az Istene, 1Sám 17:26.36. – A Seregek Ura kifejezés Isten mindenható erejére mutat (Eissfeldt). – A szeráfok kiáltásától megremeg a küszöb: ők a bejárat őrei. Leheletüktől füsttel telik meg a templom, mert a szeráf tűzlény (száraf jelentése: égetni).

Ésaiás elveszett (szó szerint: elhallgattatott) embernek tartja magát. A száj tisztátalansága azt jelenti, hogy az egész ember bűnös, Jak 3:2. Azonban nemcsak saját magára gondol, hanem népére is: annak is el kell vesznie bűnei miatt! Isten közelében fájdalmasan ébred rá a próféta arra, ami őt Istentől elválasztja. A bűnvallásra az a felelet, hogy – bizonyára Isten parancsára – odarepül Ésaiáshoz az egyik szeráf, a tisztítás jeléül parázzsal érinti a próféta ajkát és bűnbocsánatot hirdet neki. Ezután azonnal megszólal maga az Úr is: Ki menjen el közülünk? Ésaiás világosan látja, hogy csak róla lehet szó, hiszen Isten bizonyára embert akar küldeni az emberek közé. Nem is habozik, hanem azonnal jelentkezik a szolgálatra anélkül, hogy tudná, mit akar vele üzenni Isten. Miután elfogadta a bűnbocsánat ajándékát, vállalja a feladatot is! A Biblia nemcsak ilyen esetekről tudósít, hanem ennek az ellenkezőjéről is. Voltak, akik vonakodva fogadták a megbízatást, Mózes: Ex 3:11; 4:1–17; Jeremiás: Jer 1:6; sőt Pál apostol is először rugódozott az ösztöke ellen: ApCsel 9:5.

Az Izráel megkeményítéséről szóló ige, amelyet Jézus Krisztus is idéz Mt 13:14.15; nem azt jelenti, mintha Isten Igéjének az lenne a célja, hogy ne fogadják be. Az Ige általában nem az ítélet eszköze, hanem a kegyelemé. Azonban Isten azt is előre tudja, hogy népe szíve kemény marad. Mégis hirdetteti Igéjét, és ez az Ige éppen a nép megmaradására való, 7:9b, 30:15. Ez Isten tulajdonképpeni, igazi akarata. Isten jóakaratának a hirdetése olyan fontos ügy, hogy ennek akkor is meg kell történnie, ha a nép engedetlen marad. Az Ige nem okozója a nép engedetlenségének, az már megvolt az Ige hirdetése előtt is. De az is igaz, hogy ez az engedetlenség még súlyosabbá válik azáltal, hogy az Ige hallatára sem tér meg a nép. Kegyelem az, hogy Isten az ítélet előtt figyelmezteti népét a veszedelemre. A mentő szeretet jele ez. Hiszen azt is megtehetné, hogy akár prófétát sem küldene, hanem azonnal a megérdemelt ítélettel közelednék népéhez. De Ő szól, bár tudja, hogy szava süket fülekre talál, a nép visszautasítja Istenét és ezzel maga vágja el az útját annak, hogy „még egyszer” meggyógyuljon („újra”, 10. v.). A sorok között az az örömüzenet hangzik, hogy egyedül Isten tudja meggyógyítani népét Num 12:13; 2Kir 1:2.3; 20:5; Zsolt 103:3; Ézs 57:17.18; Jer 17:14.

Ésaiás kérdése közbenjáró könyörgés. Azzal, hogy megkérdezi, meddig fog tartani a súlyos ítélet, az a reménység fejeződik ki, hogy Isten ítélete nem végleges, a pusztítás nem teljes. A prófétai tisztséghez hozzátartozott az, hogy könyörögtek a rájuk bízottakért, Gen 18:22–33; Ex 32:30–35; Jer 7:16; Dán 9:1–19. Az Újszövetség úgy tesz bizonyságot Jézus Krisztusról, mint aki nemcsak földi élete folyamán végezte a közbenjáró könyörgés prófétai munkáját Lk 23:34; hanem még a mennyben is szüntelenül folytatja, Róm 8:34; Zsid 7:25; 1Jn 2:1.

Ésaiás kérdésére azt feleli Isten, hogy nem egyszerre pusztítja el ítéletével az országot. Újra meg újra pusztulás (szó szerint: égetés) éri a megmaradtakat is, 13. v., úgy, mint amikor a kivágott fa csonkját elégetik. Ezekben a szavakban, súlyosságuk ellenére is, kettős reménység fejeződik ki. Egyrészt az, hogy Isten újra meg újra módot ad népének a megtérésre, ezért nem pusztítja el egyszerre. Másrészt az, hogy Isten végül mégis diadalra viszi ügyét: a sokszoros kivágatás után új hajtást hoz az ősi törzs, 11:1.

Ésa. VII. RÉSZ

Ésa. 7,1–9. A szír-efraimi háború.

Ebben a fejezetben a 733. esztendő eseményeiről van szó. Az előző évben vonult III. Tiglat-pilezer asszír király Palesztinába, hogy megbüntesse a gázai, damaszkuszi és samáriai (= izráeli) lázadókat. A büntető hadjárat következtében Izráel államának a területe is kisebb lett, ezért a csonka országot csak Efraimnak nevezi a próféta. Sőt arra is gondolhatunk, hogy Izráel, az északi állam, nem érdemli meg tovább azt a megtisztelő nevet, amit az Úrtól kapott, Gen 32:29; hanem lekicsinylőleg kapja az Efraim nevet. Ilyen lekicsinylés jut kifejezésre a Recín névben is, amely eredetileg Rácónnak hangzott. Ez héberül jóakaratot, tetszést jelent, ezért torzították el Recínre, ami szétzúzottat jelent. A megbüntetett lázadók nem tanultak a kemény leckéből, hanem 733-ban újból szövetkeztek, sőt Júda államát is be akarták vonni a lázadásba. Mivel Júda elutasította az ajánlatot, a szövetségesek együttes erővel ellene fordultak, 2Kir 15:27–16:6. Érthető, hogy Áház király megijedt és megtette az előkészületeket Jeruzsálem védelmére. Mindenekelőtt a város vízellátásáról kellett gondoskodnia. A város falán kívül levő forrás vizét bevezették a városba és vízgyűjtő medencékben tárolták. A vízvezeték megvizsgálására maga a király vonult ki kíséretével. Ide küldte Isten Ésaiást és fiát, Seárjásubot, akinek a neve („a maradék megtér”) ismerős volt Áház király előtt, őt Ésaiás próféciájára emlékeztette. A próféta arra intette a királyt, hogy ne féljen, hiszen ellenfelei olyanok, mint a már elégett fa vége, amely már csak füstölni tud, de gyújtani nem. Nemrégen dúlta végig az országot az asszír hadsereg! A próféta nem is nevezi nevén Izráel királyát, csak Remaljáhu fiának mondja a megvetés jeléül. Éppen így lekicsinylést fejez ki a Tábal név is, amely eredetileg Tóbiélnak hangzott. Ez azt jelenti: javam (vagy kincsem) az Isten. Ezt a nevet eltorzították (talán maga Ésaiás?) Tábalra, ami semmirekellőt, szó szerint „nem jót” jelent: azt, akit az ellenség Áház legyőzése után királlyá akart tenni. A próféta külön is kifejezi megvetését azzal, hogy nem is említi a nevét.

A prófétai igehirdetés tartalma: Isten nem fogja megengedni, hogy az ellenség betörjön Jeruzsálembe. Hiszen ez a terv csak emberektől származik! Damaskusnak csak „Recín” a feje, Samáriának csak „Remalja fia”, Jeruzsálemnek azonban az élő Isten az Ura! A 8. v. második felében levő jövendölés később került a szövegbe és Assarhaddon király hadjáratára vonatkozik, aki 671-ben idegeneket telepített Samáriába, Ezsd 4:2.

Ha Ésaiás próféta csak annyit mondott volna, hogy Isten megmenti népét, az ellenséget pedig elpusztítja, akkor semmiben sem különbözött volna a szomszéd országok vallásos vezetőitől. Azok is reménykedtek abban, hogy megmentik őket bálványaik, azonban reménységük nem vált valóra. Ésaiás többet is mondott: „Ha nem hisztek, bizony nem maradtok meg!” Semmiféle fordítás sem tudja maradéktalanul visszaadni a héber szövegben levő szójátékot. „Hinni” és „megmaradni” a héberben ugyanannak az igének (az ’ámen igének) kétféle formája. Hit és megmaradás összetartozik. A hit az ember feladata, a megmaradás Isten műve, mint megtartás. Nem elég ok a megtartásra az, ha valaki test szerint Izráelhez tartozik. Isten csak annak ígér megtartást, aki lélek szerint is az Ő népéhez tartozik: aki hisz, Róm 2:28–29.

De mit ért Ésaiás hiten? Azt, hogy maradjon veszteg a király és a nép 30:15. Ésaiás azt várta a királytól, hogy ne Jeruzsálem haderejében bízzék, ne is a város vízellátásában, vagy Asszíria segítségében, hanem Istenben bízzék, aki egyedül képes segíteni. Ésaiás igehirdetésén meglátszik, mennyire mások Isten gondolatai, mint az emberi gondolatok. Hiszen emberi elképzelés szerint Áház király éppen azt tette, ami tisztéből kifolyólag kötelessége volt: ellenőrizte az ellenségtől fenyegetett főváros vízellátását. De a próféta valami egészen mást kívánt. Azt, hogy a király semmi másra se építsen, csak Isten szavára. Ésaiás életének az volt a legfájdalmasabb tapasztalata, hogy kortársai nem fogadták el a prófétai igehirdetést, hanem saját vesztükbe rohantak. Pedig Isten a megmaradás útját kínálta nekik! Ésa. 7,10–25. Az Immánuel-jövendölés.

Amikor Áház király nem fogadta el Isten üzenetét, büntetés helyett újabb lehetőséget kapott. Szabad volt „jelet”, bizonyítékot kérnie. Isten kész volt bármilyen csodát tenni csak azért, hogy Áházt és népét megmentse. De Áház nem mert jelet kérni. Félt attól, hogy Isten közelsége veszélyes lehet számára, Jer 30:21. Nem akarta megváltoztatni szándékát, szövetséget akart kötni Asszíriával.

Ez a visszautasítás „fárasztotta” Ésaiást, sőt magát Istent is. Most már olyan jelet fog adni Isten, aminek Áház egyáltalán nem fog örülni. Mivel nem lépett a király és a nép a hit útjára, jön a pusztulás. A „fiatal nő” valószínűleg a királynak éppen jelen levő fiatal felesége, aki fiút fog szülni és Immánuélnak nevezi, ami azt jelenti: velünk az Isten. Ez a név az édesanya bizakodását fejezi ki a veszedelem idején. Valóban jön a veszedelem, de ez a bizakodás alaptalan lesz. A gyermek nem fog békében és biztonságban felnőni. Még mielőtt különbséget tudna tenni jó és rossz között, 8:4; tehát mielőtt önállóan tudna gondolkodni, el fog pusztulni az ország. A pusztítást a két ősi ellenség: Asszíria és Egyiptom hajtja végre. Nekik csak úgy „füttyent” az Úr, mint gazda a jószágnak. Ahogyan a rengeteg légy és méh ellep egy-egy vidéket, úgy fog jönni az országba az ellenség. A csecselégy Egyiptomnak, a méh pedig Asszíriának a jellegzetes rovara és jelképe. Az ellenség mindent letarol, „leborotvál”. A fej leborotválása a szégyennek és a szabadság elvesztésének a jele, 3:17.24. Mekkora lesz a szégyen és a pusztulás, ha a jövendölés nemcsak a hajnak, hanem az egész test szőrzetének a leborotválásáról szól!

Akik megmaradnak az elpusztult országban, vajat és mézet esznek majd. Nem paradicsomi eledelt jelent ez, hanem szegényes táplálékot: azt, hogy nem lesz semmi más ennivaló, csak tej és vadméz. A most még bőven termő földeken az ítélet után legfeljebb néhány juh és kecske legel majd. Annyira el fognak szaporodni az országban a vadállatok, hogy mindenütt csak fegyverrel lehet majd járni. Nem lesz, ki művelje a földet.

Ezzel az ítéletes jövendöléssel az Újszövetségben úgy találkozunk, mint örömüzenettel. A „fiatal nő” Szűz Mária, Immánuel pedig Jézus Krisztus neve, aki Isten Fiaként jött a földre, közöttünk lakozott és nekünk kegyelmet hozott, Mt 1:18–25; Lk 1:26–38; Jn 1:14.

Ésa. VIII. RÉSZ

Ésa. 8,1–4. Ésaiás fia jelképes nevet kap.

Kétféleképpen is adott az Úr jövendölést az asszír veszedelemről. Először írótáblára kellett felírnia Ésaiásnak „közönséges íróvesszővel”, azaz mindenki számára olvasható, egyszerű írással (nem a képzett tisztviselők írásmódja szerint), Hab 2:1–2 a következő szavakat: „Siet (participium) a zsákmány, a rohan (perfectum propheticum) a préda!” A táblát olyan helyre kellett tennie Ésaiásnak, ahol a legtöbben látták: a templomba. A tanúk is elsősorban a templom vezetői közül kerültek ki. Ők rossz értelemben voltak „megbízhatók”: nem tartoztak Ésaiás tanítványaihoz, nem lehetett őket meggyanúsítani azzal, hogy prófétai igehirdetés hatása alatt állnak.

A második jelkép Ésaiás fiának a neve. A „prófétaasszony” Ésaiás felesége. Ésaiás nem félt attól, hogy fiának a neve majd gúnynévvé válik azért, mert a jövendölés nem teljesedik be. Sőt – ami a Bibliában ritkaság – még a jövendölés beteljesedésének az időpontját is megmondja Isten: mielőtt a gyermek rendesen megtanulna beszélni, vége lesz Szíria és Izráel uralmának. A két országot elpusztítják, feldúlják és kincseiket hadizsákmányként viszik Asszíriába. Tiglat-pilezer 734-ben indított hadjáratot Samária ellen, Damaszkuszt 732-ben foglalta el.

Ésa. 8,5–10. Asszíria betör Júdába is.

A Gihón-forrás vizét sziklába vájt csatorna (később alagút, 2Kir 20:20) vezette a Silóah-tóba. A lassú folyású víz itt Isten gondviselését jelképezi. De Jeruzsálem népe („ez a nép”, mint a próféta megvetőleg mondja) „megvetette Silóah vizeit, amelyek csendesen folynak”. Nem bízik a gondviselő, szabadító Istenben. Megijedt Recintől, Szíria királyától és Pékától, Remalja fiától, Izráel királyától. (A „megijedt” szó héberül hasonlóan hangzik, mint az „örvendezik” szó, és jobban illik ide. Legfeljebb a 7:6-ban említett Tóbiél-Tábal fiának a hívei várhatták örvendezéssel Recin és Péka győzelmét, de ezek igen kevesen lehettek.) Hitetlenségük büntetéséül be fog törni az országba az asszír hadsereg, éppen az, amelytől segítséget vártak! Asszíria betörését a hatalmas Eufrátes folyam áradásának képével ábrázolja a próféta. Mindent elsöpör majd ez az ár. A 8. v. elején változik a kép, de a mondanivaló ugyanaz marad: hatalmas ragadozómadár, vagy szárnyas sárkány szárnyai töltik meg az országot, melyet azért nevez Immánuel országának a próféta, mert beteljesedik rajta az Immánuel-jövendölés, 7:10–25.

A 9–10. v. az utolsó időkről szól, amikor Isten népe ellen támadnak a többi népek, Zsolt 46:7–12; Ézs 17:12.14; Ez 38–39. fejezet. Azonban a hatalmas támadás eredménytelen lesz. Isten az utolsó órában közbelép és megmenti népét. Akkor megtapasztalja majd Izráel, hogy „velünk az Isten”. Az Immánuel szó itt már nem ítéletet hirdet, hanem örömüzenetet. Ez a két vers valószínűleg későbbi szerzőtől származik.

Ésa. 8,11–18. Ne félj, csak higgy!

Ésaiást megragadta a „kéz”, az Úr keze. Ez azt jelenti, hogy prófétai elragadtatás állapotába került, 1Kir 18:46; Ez 1:3; 3:22. Azt a figyelmeztetést kapta az Úrtól, hogy a híveknek nem szabad osztozniuk abban a félelemben, amely a népen úrrá lett, 7:2. Sem a szír-efraimi összeesküvéstől, sem belső összeesküvéstől, árulástól nem szabad félniük. Csak a Seregek Urát kell félni! Ő készít „összeesküvést” a nép hitetlen része ellen (13. v.). Ő aki elhatározta, hogy megmenti népét a szír-efraimi veszélyből, meg fogja büntetni népét, mert nem hittek a szabadító Istenben. Isten, a Kőszikla, most olyan kővé válik, amelyet nem vesz észre a vándor, megbotlik benne és elesik; kelepcévé, amelyet nem lát meg a vad és beleesik, 28:16; Hós 5:1; Mt 21:44; Lk 2:34; Róm 9:33. Isten, aki csak szabadító akart lenni, titkon harcol a népe szívében élő hitetlenség ellen.

Ésaiás, látva igehirdetése hatástalanságát, felírja a kapott kijelentést, a papírtekercset összecsavarja, vászonba csomagolja, cserépkorsóba teszi és lepecsételi, Jer 32:14. Most csak néhány tanítvány fogadta szívébe a tanítást, de eljön az idő, amikor kiderül, hogy az Úr igazat mondott. Ésaiás vár. Biztos hittel várja Isten igéjének a beteljesedését. Hisz annak a nemzedéknek az eljövetelében, amely megnyitja majd szívét az Ige számára. Rendíthetetlenül hisz annak az ügynek a diadalában, amelyet Isten rábízott.

Ésa. 8,19–23. Az ítélet ideje.

Izráelben tilos volt a varázslás, Deut 18:9–14. A halotti lelkek „suttognak”, 29:4. Nem a létezésüket tagadja a próféta, hanem azt állítja, hogy Izráelnek tilos hozzájuk fordulnia, de nem is szorul rájuk. Hiszen van kihez fordulnia Izráelnek: élő Istenéhez! Másnak, mint Isten Igéjének (a 20. v. fogalmazása eskühöz hasonlít) nincs jövendője (szó szerint: hajnala).

Az ítélet idején éhezve járja majd be a megmaradt nép az elpusztult országot. Káromolni fogja a nép Istent (Jel 16:11), mert nem akart segíteni, de a királyt is, mert nem tudott segíteni. A szenvedésben nem térnek meg, hanem csak még jobban megkeményednek. De amikor a legnagyobb a baj, akkor jön Istentől a segítség. Éppen az ellenség által legtöbbször elpusztított területet, Zebulon és Naftáli földjét (Galileát; a gálíl szó vidéknek is fordítható) említi a próféta, mint Isten csodálatos szabadításának színterét. A „tenger útja” a via maris, Akko és Damaszkusz között. A 23. v. már átmenet a 9. fejezetbe.