ÉSAIÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA
Írta: Dr. Karasszon Dezső professzor
Bevezetés • I. Az 1–39. rész
Ésaiás személye és kora.
Ésaiás Kr. e. 740-ben (más számítás szerint 746-ban) lett az Úr prófétája. Apja neve Ámóc, aki nem azonos Ámós prófétával. Feleségét prófétanőnek nevezi 8:3. Könyvében két gyermekéről olvasunk, akiknek a neve: Seár-jásub: „a maradék megtér” és Mahér-salal-hás-báz: „hamarzsákmány, gyorspréda”, 7:3; 8:3. A próféta működését Kr. e. 701-ig, Jeruzsálem ostroma idejéig tudjuk követni. Későbbi legenda szerint Manassé király uralkodása alatt vértanúhalált halt: menekülés közben egy odvas fában bújt el, és a fával együtt elfűrészelték. Talán erre céloz Zsid 11:37 is.
A Kr. e. 8. század második fele mozgalmas és veszélyes időszak volt Izráel történelmében. Elmondhatjuk, hogy Ésaiás még szabad és gazdag országban kezdte prófétai működését, de meghódított és elpusztított országban fejezte be. Ezeknek az évtizedeknek a részletesebb története megtalálható a Jubileumi Kommentár 41–43. lapjain. Itt csak utalunk a főbb eseményekre, amelyek Ésaiás működésének is fontos állomásai voltak: a szír-efraimi háború 734–733., Samária meghódítása, Izráel asszíriai fogsága 722., az asdódi felkelés leverése 711., Szanhérib hadjárata Júda ellen 701. Minden esetben a hódító asszír birodalommal állt szemben az ország. Mindig a palesztinai államok önállósulási kísérlete, asszírellenes szövetkezése volt jó alkalom arra, hogy a hódító asszír birodalom seregei megjelenjenek és vérbe fojtsák a lázadást.
A külső eseményeknél jobban érdekel bennünket ennek a korszaknak a belső történelme. Milyen szellemi hatások érték Ésaiást? Először is azt kell meggondolnunk, hogy a próféta jeruzsálemi polgár volt, sőt talán előkelő származású ember. Hiszen a királlyal, az udvari emberekkel és a papokkal is kapcsolatban állt, 7:3; 8:2; 37:2; 38:5; 39:3. Jól ismerte a politikai eseményeket, még a titkos tárgyalásokról is tudomása volt. Tájékozottnak látszik az akkor ismert világ dolgaiban.
Másodszor tudnunk kell azt, hogy a próféta igen jól ismerte az írott és íratlan papi és prófétai hagyományokat. Itt különösen is ki kell emelnünk a szakrális jog területét. Hiszen a papok és próféták jogi döntéseket hoztak, hivatásuk gyakorlásához tartozott az Úr törvényeinek az érvényesítése.
Harmadszor: a próféta a bölcsességirodalomban is járatos volt. A bölcsességirodalom nem speciális izráeli jelenség, hanem megtalálható az ókori Kelet műveltebb országaiban.
A negyedik szempont, amire figyelnünk kell: a kánaáni hatásoktól megfertőzött népi kegyesség.
Ésaiás a maga korának legműveltebb, legtágabb látókörű emberei közé tartozott. Stílusa is emelkedett, változatos, fordulatos. Az őt ért benyomásokat nemcsak feldolgozta, hanem az Úrtól kapott kijelentés alapján bírálta is. Rá is vonatkozik az, ami általában elmondható a prófétákról: nem szabad igehirdetésüket mai szempontok szerint rendszerezni. Téves dolog lenne irataikban csupán idő felett álló, elvont gondolati tartalmat keresni. Mégsem mondhatunk le arról, hogy Ésaiás igehirdetésének a legjellemzőbb vonásait röviden vázoljuk.
Ésaiás igehirdetése.
a) Ésaiás igehirdetésében egyik kulcsfogalom a hit. Locus classicusnak mondható 7:9; 28:16; 30:15. „Ha nem hisztek, nem maradtok meg”. „Aki hisz, az nem fut.” „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna.” A hit közösségi, politikai jellege domborodik ki Ésaiásnál. A hitnek van negatív és pozitív oldala. Negatív oldala az, amit nem szabad tenni. Nem szabad Egyiptom segítségében bízni, nem szabad az ország saját katonai erejében bízni, nem szabad kultikus cselekményekben, áldozatokban bízni, nem szabad bálványokban bízni és varázsláshoz folyamodni. Nem szabad lábbal tiporni a szegények jogát, nem szabad kánaáni mintára, a nagybirtokosok és kereskedők érdekei szerint berendezni a gazdasági életet, félretéve az Úr törvényét. Nem szabad a kultusznak tisztátalanná válnia, nem szabad a prófétai igehirdetésnek beszennyeződnie, sem uralkodó osztályok érdekei miatt, sem kánaáni szokások miatt. – A hit pozitív oldala az, hogy az élő Istenhez, mint édesatyához kell megtérni. Az Ő hosszú időn át tartó hűségére kell teljes szívvel válaszolni. A válasznak nemcsak a szív mélyén kell elhangzania, hanem politikai életben és a közéletben is. Ha ez megtörténik, Isten nem „füttyent” Asszíriának, hogy pusztítsa el az országot (7:18). Hit terén a próféta olyat mondott, ami szemben állt kora gondolkodásával. A nép vezetői úgy gondolták, hogy a nép ügyes politikai sakkhúzások által maradhat meg. A kultusz, a közéleti erkölcs és igazságszolgáltatás megromlását nem gondolták nemzeti tragédia okozójának. A próféta nem műveltsége vagy tehetsége segítségével látott élesebben és másképpen, hanem az Úr kijelentése alapján.
b) A megkeményedés sokat vitatott fogalom Ésaiás igehirdetésében. Már elhivatása alkalmával előkészítette a prófétát az Úr arra, hogy munkája ellenállásba ütközik 6:9.10. Isten mennyei szava „leesik Izráelben” (9:8), és az emberek sorsa attól függ, hogy ezt az igét fundamentumnak használják-e, vagy belebotlanak és elvetik (8:14.15; 28:16). A megkeményedés nem csupán belső, lelki folyamat. Nemcsak lélektani törvényszerűséggel van dolgunk: aki nem akarja elfogadni az igét, majd nem is tudja azt megérteni. De azt is hangsúlyoznunk kell, hogy nem magyarázható a megkeményedés valamiféle isteni szeszéllyel sem. Sehol sem olvasunk arról a Bibliában, hogy Isten olyan embert keményít meg, aki hitt és engedelmesen szolgálta őt. Mindig csak olyan embert keményít meg az Úr, aki huzamosan és sokszor hitetlen és engedetlen volt. Úgyhogy a megkeményedés mindig engedetlenség büntetése. De világosan felismerhető a megkeményítő ige hirdetésében is Isten nevelő szándéka. Ő azért beszél a megkeményedés szörnyű következményéről, mert azt akarja, hogy ne keményedjék meg a nép. Isten igazi akarata a nép megmaradása. Ezért kell hangzania az igének. De az ige Ura nem tűri, hogy szavát visszautasítsák.
c) A maradék gondolata nem Ésaiásnál fordul elő először. Már Ámós is beszélt arról, hogy az Úr ítélete úgy elpusztítja az országot, ahogyan a vadállat széttépi a juhot. A pásztornak csak egy-egy darab marad a szétszaggatott állatból (3:12). Ezzel igazolja, hogy vadállat tépte szét, Gen 31:39; Ex 22:12. Ámósnál tehát a maradék a pusztulás bizonyítéka. Ésaiás ezen a ponton továbbmegy. Fia neve: Seár-jásub, „a maradék megtér”, már ígéretes tartalmú. Igaz, hogy akik megkeményednek, az ige Urával találják szemben magukat. De van egy kis maradék: azok, akik már most megtérnek és hisznek. A „maradék” szó a későbbi prófétáknál már a babilóniai fogságból visszatért gyülekezetet jelenti. Ésaiás igehirdetése ezen a ponton átmenet a maradék fogalmának ígéretes értelmű átértelmezése felé.
d) Igen fontos fogalom Ésaiásnál a szentség. Már elhívatása alkalmával szentnek ismerte meg az Urat. Ez a szentség az emberre nézve halálos veszedelmet jelent. Mindenekelőtt Isten részéről fenyegeti veszély Izráelt. Izráelnek nem földi nagyhatalmakkal van dolga elsősorban, hanem Urával. (A szentség az élet minden területére kiterjedő követelmény. Nem fogadja el az Úr azt a szentséget, mely csak a vallásos élet területén fejeződik ki. Nem elég Neki a sok imádság és a sok áldozat. Ez nem pótolja a cselekedetek szentségét. „Tanuljatok jót tenni!” 1:17.)
A szentség fogalmának azonban nemcsak erkölcsi és szociális tartalma van Ésaiásnál. Különös és paradox módon bár, de hozzátartozik a bűnbocsánat gondolata is. Itt megint nem egyedülálló Ésaiás igehirdetése, hanem prófétai tradícióból merít: hiszen feltétlenül ismerte Hóseás igehirdetését, aki Isten „szentségét”, az embertől különböző, más-voltát éppen abban látta meg, hogy Isten megszánja a bűnöst, félreteszi haragját, Hós 11:8–9. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy nem dőlt el még véglegesen az a kérdés, hogyan kell értelmezni 1:18–20-at. A kommentárban csak az egyik felfogást említjük: Ha bűneitek skarlátpirosak, lehetnek-e hófehérek? De meg kell gondolnunk azt a másik lehetőséget is, amit régebbi bibliafordítók (Károli) és írásmagyarázók éppen úgy képviselnek, mint néhányan a legújabbak közül: Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek! Formai szempontból nem bizonyítható, hogy itt kérdéssel állunk szemben. Tartalmi szempontból lehetséges, hogy itt az Úr által felajánlott ingyen-kegyelemről, az Úr megbocsátó szentségéről van szó.
e) Az eschatologikus váradalom szerves része Ésaiás igehirdetésének. Hiba lenne azt későbbi betoldásnak gondolni. Ésaiás reménykedett egy olyan kor eljövetelében, melyben egy Dávid házából származó király fog uralkodni. Uralma igazságos lesz (11:1–8). Helyesen látták meg az írásmagyarázók, hogy a messiási váradatom éles kritika a jelen királyai ellen: ők alkalmatlanoknak bizonyultak! Csak a Dávid házát is ért ítélet után jön a Messiás. – Ide tartozik az új Jeruzsálem képe. Az elfajult, gonosz város újból igaz város lesz (1:26). Előbb azonban Jeruzsálemet is ítélet éri. Ezen a ponton Ésaiás egy speciális jeruzsálemi tradíció alapján áll, mely az ún. Sion-zsoltárokban is tükröződik Zsolt 46; 48 és 76. Eszerint maga az Úr fog harcolni Jeruzsálem ellen. Ő rendeli a város ostromára a világ hatalmas népeit. De mikor már elveszettnek látszik a város, Isten közbelép és szabadítást ad, 14:28–32; 29:1–8; 30:27–33; 31:1–9 (von Rad). A szabadítás nemcsak külső, politikai szabadítás lesz. A nép a bálványimádástól – és többi bűneitől is megszabadul, 2:20; 30:22; 33:24.
Ésaiás könyve.
Kétségtelennek tartjuk, hogy Ésaiás próféta maga is készített feljegyzéseket. Erre mutat 8:16–17 és 30:8. Nem valamiféle írói hajlam indította erre Ésaiást. Nem a saját nevének akart emléket állítani. Azért írta le a kapott üzenetet, mert kortársai nem hitték el. De Ésaiás szilárdan hitt abban, hogy az ige igaz marad, s jön majd egy olyan nemzedék, mely elhiszi és elfogadja az üzenetet. Ez a hit késztette írásra a prófétát.
Ez nem jelenti azt, hogy mindent Ésaiás írt, ami könyve 66 fejezetében található. Legfeljebb annyit állíthatunk, hogy e könyv alapjául Ésaiás saját feljegyzései szolgáltak. Ezeket a feljegyzéseket később Ésaiás tanítványai kiegészítették. Igaznak bizonyult Ésaiás hite: a későbbi nemzedékek nem felejtették el a próféta tanításait, hanem elfogadták, megbecsülték és megőrizték. Annyira igaznak és érvényesnek tartották ezeket a próféciákat, hogy a saját koruk eseményei között is ezeknek a fényében keresték a megoldást. De újabb kijelentésekkel is gazdagodott a régi prófécia, hiszen a későbbi korokban is munkálkodott Isten Lelke. Ezeket a kijelentéseket – hol csak egy-két verset, hol kisebb-nagyobb gyűjteményeket – többnyire név nélkül csatolták hozzá az ésaiási iratokhoz. Főleg a babilóniai fogság idején foglalkoztak a prófétai iratok összegyűjtésével és rendezésével.
Nem mindig egyszerű feladat az ésaiási és a nem ésaiási részek különválasztása. Az egyes igaszakaszok vizsgálatánál többek között erre is figyelnünk kell. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az ún. „toldások” nem hamisítások. Igen sokszor az évszázadokkal Ésaiás után írt perikopákban is világosan felismerhető az ésaiási gondolat, annak ihletett alkalmazása és továbbfejlesztése. Nem szabad elfelejtenünk, hogy később az Újszövetség írói, majd a reformátorok is a régen elhangzott igét vették elő és értelmezték a maguk korában fölmerült kérdésekben, a Lélek által.
Ésaiás könyve a következő gyűjteményekből áll: az 1–12. és 28–33. rész (Izráelnek és Júdának szóló próféciák), a 13–23. rész (a népeknek szóló próféciák), a 36–39. rész (tudósítás a próféta működéséről) és a 24–27. rész (ún. Ésaiás-apokalipszis). Külön fejezetben kell tárgyalnunk két nagyobb prófétai iratot: Deuteroésaiás könyvét és Tritoésaiás könyvét. Az előbbi a 40–55. fejezetekben, az utóbbi az 56–66. fejezetekben található. Jesus ben Sirach Kr. e. 190-ben már teljes terjedelmében ismerte Ésaiás könyvét, éppen így a Kr. e. 2. és 1. században keletkezett holt-tengeri iratok.
Bevezetés • II. A 40–55 rész
Deuteroésaiás személye és kora.
Sokáig azt gondolták, hogy Ésaiás könyvét végig a Kr. e. 8. század második felében működő Ésaiás próféta írta. De már Eichhorn (1783) kimutatta, hogy a könyvnek ebben a részében a majdnem kétszáz esztendővel későbbi események tükröződnek. A nép a babilóniai fogságban él, Jeruzsálem és a templom romokban hever, Babilónia bukása küszöbönáll. Kyros, akit a könyv név szerint is említ, már megkezdte hódító hadjáratait. A könyv stílusa is jelentősen különbözik Ésaiásétól. – Ezek a felismerések ellenkezéssel is találkoztak. A konzervatív felfogás képviselői azzal érveltek, hogy ha Ésaiás valóban próféta volt, miért ne jövendölhetett volna meg olyan dolgokat is, amelyek két évszázad múlva teljesedtek be? Úgy gondoljuk azonban, hogy Ésaiás próféta tekintélyét egyáltalán nem rombolja az, ha a könyvnek ezeket a fejezeteit nem tőle származtatjuk. Ellenkezőleg, éppen Ésaiás tekintélyét mutatja az a tény is, hogy ezeket a próféciákat az ő irataihoz csatolták.
A könyv szerzőjének a nevét nem ismerjük. Az iratok név nélkül maradtak ránk. A Deuteroésaiás („második” Ésaiás) név csak szükségmegoldás. Ezzel különböztetjük meg a babilóniai fogság névtelen prófétáját az első Ésaiástól és az 55–66. fejezetek szerzőjétől, Tritoésaiástól („harmadik” Ésaiástól). A próféta a babilóniai fogság végén, Kr. e. 550. és 538. között működött.
Ha nevét nem ismerjük is, igazi prófétának tartjuk. Elhívása történetét a 40. részben olvashatjuk. Itt bukkan elő a próféta személye, egyetlenegyszer az egész könyvben: „Én azt mondtam: Mit kiáltsak?” A próféta teljesen rejtve marad az üzenet mögött. Mennyei eseményekről szerzett tudomást. Mindenekfelett arról, hogy Isten megbocsátott népének. Ez a megbocsátás a küszöbönálló eseményekben fog meglátszani. Isten már parancsot adott mennyei szolgáinak arra, hogy készítsenek számára utat a pusztán át. Elhangzott az Úr szava, és ez a szó „megmarad”. Új korszakot nyit meg ez a szó: Isten kegyelmének az idejét.
Mindenki tudott ebben az időben Kyros hódításairól. De Deuteroésaiás volt az egyetlen, aki a kapott kijelentés alapján értette is, mi készül. Ez a kijelentés határozta meg egész gondolkozását és munkáját. A kapott kijelentés fényében látta népe helyzetét és jövendőjét.
Deuteroésaiás igehirdetése.
Méltán nevezik Deuteroésaiást az Ószövetség evangélistájának. Igehirdetése örömhír 40:9; 52:7. Tartalmi szempontból könnyen érthető, világos és néhány rövid mondatban is összefoglalható ez az igehirdetés. Isten megbocsátott. Megelégelte a méltó büntetés idejét. „Fölkentjét”, Kyrost használja fel népe szabadítására. Ő fogja legyőzni Babilóniát. Már készítik Isten mennyei szolgái a pusztán át azt az utat, amelyen hazaviszi népét az Úr. Újra felépül a templom. Felépül Jeruzsálem is, virágozni fog az ország. A nép meglátja Isten dicsőségét és új énekkel magasztalja Urát. Sőt meglátják Isten hatalmát a pogányok is.
Azonban nemcsak tartalmi szempontból vizsgálták Deuteroésaiás igehirdetését, hanem formai szempontból is. Hiszen a formák, az irodalmi műfajok vizsgálata a tartalom megismerését is elősegíti. Honnan merített Deuteroésaiás, milyen hatások érték, mi volt az, amit elfogadott és mi volt az, amit elvetett?
a) Mindenekelőtt Izráel történelmi tradícióit kell itt említenünk, ezeken belül is főleg az exodus-tradíciót. Deuteroésaiás az egyiptomi szabaduláshoz hasonlítja a babilóniai foglyok hazatérését. Az új exodus fölülmúlja a régit. A történelemben is, meg a természetben is nagyobb csodákat tesz az Úr, mint hajdan. Ezzel kapcsolatban a Sion-tradícióból is merít a próféta. Hiszen Jeruzsálem az új exodus célja, ez épül föl, ez lesz az új istentisztelet középpontja, ide fognak özönleni a népek is. A Dávid kiválasztásáról szóló tradíció átértelmezett formában szerepel az 55:3-ban. Itt az eredetileg csak a Dávidnak és a tőle származó királyoknak szóló ígéret érvényessége már az egész népre kiterjed.
b) Prófétai tradíciókból is gazdagon merít Deutroésaiás. A régi próféták módján ítéli meg Izráel egész múltját. Bűnös volt ez a múlt, Istent csak bűneivel „fárasztotta” a nép. Méltán érte büntetés. Sőt a büntetés, a fogság, éppen azt bizonyítja, hogy igazak a régi próféták jövendölései. Isten Igéjének az értékelésében is méltó utódja Deuteroésaiás a régi prófétáknak. Nem véletlen, hogy könyve prológusában és epilógusában az Ige minden „test” felett álló erejéről és biztos hatásáról van szó 40:6–8; 55:10–11.
c) Az újabb kutatások, különösen Westermann tanulmányai kimutatták a kultikus tradíciók hatását is Deuteroésaiás igehirdetésében. Valamiféle kultusz Babilóniában is volt, ha nem is áldozati kultusz. Hiszen áldozatot bemutatni csak Jeruzsálemben lehetett. Mégis tudjuk, hogy a fogságban is tartottak „böjtöket”, gyászistentiszteleteket Zak 7:5. Ilyen alkalmakon nemzeti panaszénekek hangzottak el. Ezekben fejezte ki a nép azt a fájdalmat, amit a templom és az ország pusztulása miatt érzett. Keserű szavakkal panaszkodtak nehéz sorsuk miatt, az őket ért szenvedés és szégyen miatt. Reménytelenségük és csüggedésük olykor az istenkáromlás határát soroló váddá változott. Azzal vádolták Istent, hogy elfelejtette őket, nem törődik népével. A nemzeti panaszénekekre Deuteroésaiás – himnuszokkal válaszolt! Ahogyan a himnuszok dicsérik Isten hatalmas tetteit; úgy szól ő is a teremtő Istenről, aki nemcsak hajdan tudott csodákat tenni, hanem most is „megváltja” népét. Itt külön is figyelemre méltó az, hogy a korábbi himnuszoktól eltérőleg Deuteroésaiás – babilóniai minták szerint – egyes szám első személyében fogalmazott, Isten szájába adott himnuszokat is írt, melyekben önmagát dicséri az Úr.
Hasonlóképpen a kultuszból meríti Deuteroésaiás az ún. papi üdvjövendölés szavait. is. Ilyenek: Ne félj, ne csüggedj, mert neveden szólítottalak, megváltottalak, enyém vagy, én vagyok Istened stb. Ez eredetileg az egyéni panaszének egyik része volt, a panasz elhangzása után feleletként elhangzó isteni ígéret. Deuteroésaiás ezt is „demokratizálja”, az egész népre vonatkoztatja, éppen úgy, mint a fentebb már említett, Dávidnak szóló ígéretet.
d) Formai szempontból igen jellemző Deuteroésaiás igehirdetésére a perbeszéd és a vita is. A per az igaz Isten és a bálványok között folyik. Látszat szerint a bálványok győztek. Hiszen Isten népe fogságban van. Valójában azonban mégis Isten győzött, mert csak az történt, amit ő előre megmondott. Deuteroésaiás, mint valami bírósági tárgyaláson, felszólítja a bálványokat, vonultassák föl tanúikat és adják elő érveiket. Bizonyítsák be, hogy méltók az imádatra, hogy valóban istenek. A bizonyíték az, ha előre meg tudnak valamit mondani, és az be is teljesedik. Ez azt mutatja, hogy van erejük, szavuk hatalmas. Azonban a bálványok erre nem képesek. Csak Isten tette meg ezt. Szava beteljesedett a történelemben. Csak Ő méltó az imádatra. Sőt nemcsak a régi próféták szavai voltak igazak, hanem az is mind beteljesedik, amit Deuteroésaiás által mond az Úr. – A vita, hasonlóan a perbeszédhez, a kételkedő és elcsüggedett nép vigasztalására és meggyőzésére való. A nép hite már megingott. Nem abból származott a szabadulás, hogy a nép hitre jutott a fogságban. Nem valamiféle belső, emberi fejlődés a csodálatos új exodus oka és előzménye. Ellenkezőleg, a nép hite éppen úgy romokban hevert, mint Jeruzsálem. Isten szuverén módon, ingyen kegyelemből határozta el a szabadulást. De a szabadító Isten hitet kíván! Sőt már a szabadulásról szóló örömüzenet, a „vigasztalás” is megújítja a hitet.
Volz szerint Deuteroésaiás hite az a sasmadár, amely nem fárad el, hanem szárnyra kel. Deuteroésaiás, a babilóniai foglyok lelkigondozója, azon igyekezett, hogy a nép hite is szárnyalni kezdjen.
Az Ebed-Jahve-énekek.
Ide tartozik 42:1–7; 49:1–6; 50:4–9 és 52:13–53:12. Duhm éleslátásának köszönhető az a felismerés, hogy az Ebed-Jahve-énekek nem tartoznak szorosan a könyv többi részeihez. Nem is magyarázhatók a kontextus alapján, sőt összefüggő részeket szakítanak szét. Igaz ugyan, hogy sok hasonlóság is van köztük és a könyv többi részei között, mégis a különbségek nagyobbak. Újabban a műfajkutatás eredményeit felhasználva Westermann azt is kimutatta, hogy az Ebed-Jahve-énekekben egyetlen olyan műfajjal sem találkozunk, mint a könyv egyéb részeiben.
a) Az énekek kollektív értelmezése olyan régi, hogy azt már a glosszátor is ismerte 49:3. Az „Izráel” szó itt nemcsak a versmérték szerint felesleges, hanem elüt Deuteroésaiás szóhasználatától is, aki a szót mindig csak a Jákób szóval párhuzamosan használta. Ellene mond az énekek kollektív értelmezésének, Izráelre vonatkoztatásának az, hogy a szolgának magával Izráellel szemben is van hivatása. Nem segít itt az a meggondolás sem, hogy az ideális Izráelnek van hivatása az empirikus Izráellel szemben. Még erőltetettebb megoldás az, hogy Jákób, az ős él tovább a népben. De kizárja a kollektív értelmezés helyességét az is, hogy Deuteroésaiás, a régi próféták nyomán, azt állítja, hogy Izráel megérdemelten szenved bűnei miatt, a szolga pedig ártatlanul, mások helyett és önként.
b) Az individuális értelmezés szerint a szolga egyén. Azonban nem tudunk rámutatni egyetlen olyan személyre sem Izráel történelmében, akire maradéktalanul ráillenék mindaz, amit az Ebed-Jahve-énekek a szolgáról mondanak. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy történelmi személyek, tapasztalatok és tradíciók is szerepet játszottak a szolga képének a kialakulásában. Mindenekelőtt Mózes alakjára gondolhatunk (von Rad). Ő az első exodus alkalmával vezette népét, törvényt hirdetett neki és a nép bűne miatt nem mehetett be az ígéret földjére. A második exodus alkalmával mindez eschatologikus dimenziókban történik meg. Új Mózes jön Deut 18:18; szenvedései minden eddigit fölülmúlnak, és minden nép számára hirdeti meg Isten törvényét.
c) Az egyéni értelmezés egyik tévútjának tekintjük azt a nézetet, hogy a szolga magával Deuteroésaiással azonos. Nemcsak szolgálata és szenvedései méreteivel múlja fölül a szolga a prófétát, hanem abban is, hogy elhívatása az uralkodóvá kinevezés formájában áll előttünk 42:1–4. A próféta elhívatása viszont a 40. részben olvasható és egészen más tartalmú.
Az Ebed-Jahve uralkodói vonásai sokkal inkább az első Ésaiás messiási váradalmaira hasonlítanak. Ott is arról olvasunk, hogy a Messiás nem király, nem önálló uralkodó, hanem csak az Úr megbízottja. A messiási értelmezés tehát régi prófétai hagyományon alapszik. Éppen ezért az Újszövetségben olvasható messiási értelmezést helyesnek és követendőnek tartjuk ApCsel 8:26–35.
Deuteroésaiás könyve.
A 40–55. fejezetek túlnyomó részét Deuteroésaiás saját művének tartjuk. Istentiszteletek alkalmával szóbelileg is hirdette a rábízott üzenetet. Érvelt, vitázott, vigasztalt. A nagyobb, összefüggő részeket bizonyára maga írhatta le. A kisebb szakaszokat egy darabig a szájhagyomány is őrizhette. A mű szerkesztésében nagy része volt Deuteroésaiás hűséges tanítványának, Tritoésaiásnak is. Valószínűleg ő vitte magával a könyvet Babilóniából Jeruzsálembe.
Bevezetés• III. Az 56–66. rész
Tritoésaiás személye és kora.
A Tritoésaiás név éppen úgy nem a próféta valódi neve volt, mint a Deuteroésaiás név. Ez is csak szükségmegoldás, mert ez a gyűjtemény is név nélkül maradt ránk. Mindkét név Duhmtól származik. Ő ismerte fel először (1892-ben írt kommentárjában) azt, hogy ezeknek a fejezeteknek más a szerzője és a szereztetési ideje, mint Deuteroésaiás könyvének.
Duhm még úgy gondolta, hogy Tritoésaiás könyve egyetlen szerző műve, és Kr. e. 450 körül keletkezett. Ezen a két ponton nem követte Duhmot a későbbi kutatás. Ma már általában olyan részeket is számon tartanak a könyvben, amelyeket nem Tritoésaiás írt (lásd a 3. pontnál). Tritoésaiás működési idejének pedig általában a fogság utáni, de az új templom felépülése előtti időt tartják (Kr. e. 530 körül).
Az a kor, amelyben a próféta élt, anyagi és lelki téren egyaránt nehéz volt. A fogságból hazatért nép nyomorúságos körülmények között élt. Maga a hazatérés, az új exodus, nem olyan fényes külsőségek között ment végbe, mint ahogyan a nép várta. Jellemző, hogy a hazatérés történetét nem is írja le a Biblia. Ezen a ponton tehát nagy csalódás érte a népet. Fájdalmas volt az is, hogy nem mindenki tért haza a fogságból. A hazatérteket sok új és nehéz probléma várta. Nem lehetett önállóan és szabadon élni állami életet. Az új állam igen nagy mértékben függött a birodalom tisztviselőinek a jóindulatától. A nagy perzsa birodalom még csak nem is önálló tartományként kezelte a zsidó államot, hanem – Samáriában lakott a perzsa birodalom helytartója, ez volt a hivatalos ügyek intézésének a helye. Itt aztán sok ügy el is akadt, többek között éppen a templomépítés ügyei is. De nem volt könnyű az együttműködés a fogságba nem ment, otthon maradt zsidókkal sem. Hiszen ezek sok tekintetben különböztek a hazatértektől. Anyagi téren lényegesen gazdagabbak voltak, mint ők. Szinte azt mondhatjuk, hogy a hazatérteknek nagy szükségük lett volna az otthonmaradottakra. Az ő segítségükkel sokkal hamarabb fölépülhetett volna az ország. Lelki téren viszont a hazatértek érezték magukat toronymagasan az otthonmaradottak fölött. A fogságból hazatértek úgy gondolták, hogy csak ők tartoznak az igazi Izráelhez, ők a régi ígéretek örökösei. Az otthonmaradottakra pedig úgy tekintettek, mint vallási szempontból tisztátalanokra. Vigyázni kell a velük való együttműködéssel. Ennek az lenne a következménye, hogy az Úr gyülekezete is tisztátalanná válnék Hag 2:11–14.
Tritoésaiás igehirdetése.
A fentebb vázolt történeti helyzetben Isten népének szüksége volt prófétára. Hiszen a hit és reménység megfogyatkozott, a kétségbeesés és csüggedés pedig elhatalmasodott a nép szívében. Az emberek a nyomasztó helyzetben csak saját boldogulásukkal, anyagi érdekeikkel törődtek.
Maga a történelmi szükség mégsem magyarázza Tritoésaiás föllépését. Akkor értjük meg őt igazán, ha prófétai elhivatására gondolunk 61:1–4. Itt a régi prófétákhoz hasonlóan Tritoésaiás is felhatalmazást kap a prófétai szolgálat végzésére. Ez a szolgálat, Deuteroésaiás szolgálatához hasonlóan, a vigasztalás szolgálata. Még a szóhasználat is hasonlít Deuteroésaiáséhoz. Joggal beszélhetünk mester és tanítvány-viszonyról Deuteroésaiás és Tritoésaiás között. Tüzetesebb vizsgálatnál azonban kiderül, hogy a deuteroésaiási kifejezések itt már mást jelentenek, az új történelmi helyzetre vonatkoznak. A foglyok már nem a Babilóniában élő hadifoglyok, hanem a nehéz körülmények között élő hazatért zsidók. Ezek azok, akiket gyászolóknak és csüggedteknek mond a próféta. A soron következő feladat nem a hazatérés, hanem a régi romok újjáépítése, mindenekelőtt a templom felépítése 60:13. Ehhez azonban nem elég a hazatértek anyagi ereje. A „népek” is hozni fogják kincseiket, hogy ékes legyen az Úr „lábainak a helye”. A népek segíteni fognak a templomépítésben. Sőt segíteni fognak a még diasporában élő zsidók hazahozásában is.
Tritoésaiás nemcsak abban bizonyult igazi prófétának, hogy a csüggedtekbe új reményt tudott önteni. Az is igazi prófétai feladat volt, hogy magyarázatot tudott adni a nép kínzó kérdésére: miért késik az üdvösség ideje? Miért nem teljesedett be minden úgy, ahogyan a fogság nagy prófétája megjövendölte?
Egyik ok a vezetők alkalmatlansága 56:9–12. Csak saját anyagi érdekeikkel törődtek, nem teljesítették kötelességeiket a néppel szemben. Dőzsöltek és henyéltek ahelyett, hogy a nehéz helyzetben megtették volna azt, ami a kötelességük volt. Ezért az igazak kerültek hátrányos helyzetbe 57:1; 59:14–15; 66:5.
Ehhez járult a másik ok: külsőségessé és lélektelenné vált a vallás. Hiányzott az összetartás, a testvéri szeretet. Önzés és elnyomás uralkodott, 58. r.; Neh 5:5.
Harmadik oka az üdvidő késésének a bálványimádás. Ismételten olvasunk Tritoésaiás könyvében arról, hogy a nép körében idegen kultuszok terjedtek el, kezdetét vette a vallásos keveredés 57:3–13; 65:1–16; 66:3. Tritoésaiás a régi prófétákhoz hasonlóan ostorozza a bálványimádást. Természetesen itt is felismerhetők mesterének, Deuteroésaiásnak a gondolatai. A fogságból hazatért népet részben az otthonmaradottak részéről, részben a közöttük lakó idegenek részéről, részben pedig a szomszéd népek részéről pogány vallásos hatások érték. A nép hite nem volt elég erős ahhoz, hogy a kísértést legyőzze.
Tritoésaiás azt hirdeti, hogy ilyen bűnök miatt nem jött még el az üdvösség ideje. Ha a nép hite, kegyessége, mindennapi élete és közösségi élete megtisztul, akkor majd „felhasad világossága, mint a hajnal” 58:8. Az üdvösséget Tritoésaiás a földi boldogság színeivel ábrázolja: gazdag és független országban boldogan él majd a nép. Felépül a templom, a nép istentiszteleteken dicséri Urát.
Szólni kell még Tritoésaiás igehirdetésének a kultikus gyökereiről. is. Az üzenet vita formájában hangzott el, feleletként a nép Istent vádoló panaszára. A gyászistentiszteletek, amelyeket a fogságban tartott a nép, folytatódtak a fogság után is Zak 7:3; Ézs 58. Ilyen alkalommal hangzott el a kérdés: Miért nem kedves az istentiszteletünk az Úrnak? 58:1–3. Talán rövid lett az Úr keze, nem tud megszabadítani, talán süket a füle, nem tudja meghallgatni az imádságot? 59:1. A nemzeti panaszénekek szerves része volt a régi idők emlegetése is 63:7–64:11. Ehhez tartozott az a kérés is, hogy most is úgy mutassa meg szabadítását az Úr, mint régen. – Különösen Westermann kutatásainak köszönhetjük azt a felismerést, hogy Deuteroésaiás igehirdetéséhez hasonlóan Tritoésaiás igehirdetése is válasz a nemzeti panaszénekekre. Ő hangsúlyozza igen erőteljesen azt is, hogy a kultusz volt az a keret, amelyben ez az igehirdetés elhangzott. Még a könyv szerkezetén is meglátszik ez. Hiszen bizonyára nem véletlen az, hogy az üzenet magva, a 60–62. rész, éppen panaszénekek keretében foglal helyet, 59; 63–64. rész.
Tritoésaiás könyve.
Tritoésaiás könyvét Duhm még teljes egészében egységesnek, Tritoésaiás saját művének tartotta. A későbbi kutatók már számolnak azzal, hogy a könyvet nem elejétől végig a próféta írta, hanem vannak benne más szerzőktől származó szakaszok is. Már a bálványimádásról szóló szakaszokat is többen elvitatják Tritoésaiástól, 57:3–13; 65:1–16; 66:1–4. Azonban itt Eissfeldt nyomán helyesebbnek látszik az az álláspont, hogy a bálványimádás, az idegen vallásos hatások jól beleillenek Tritoésaiás korába is. Nem feltétlenül szükséges e részek szereztetési idejére vonatkozólag sem a fogság előtti időkre, sem a fogság korai éveire gondolni, sem pedig a túlságosan is késői időkig, a 3. századig menni. Általában azt a szempontot tartottuk szem előtt, hogy ha egy-egy igeszakasz szereztetési ideje nehezebben állapítható meg, kényszerítő ok nélkül nem szívesen helyezzük a prófétától távol eső korba.
Vannak azonban olyan tartalmi ellentétek is a könyvön belül, amelyek erősen valószínűvé teszik, hogy más szerző munkájával van dolgunk. Ilyen pl. a 66:1–4-ben található polémia a templomépítés ellen. Tritoésaiás, mint Haggeus és Zakariás kortársa, még nagyon is pozitív értelemben nyilatkozott a templomépítésről. A templomot és az ott folyó istentiszteletet elválaszthatatlannak tartotta az ígéretek beteljesedésétől.
Ellentétes nézetek vannak a könyvben a pogány népekkel kapcsolatban is. Tritoésaiás még kedvezően ítéli meg a népeket. Hiszen ők fogják hazahozni Izráelt a diasporából, az ő kincseik segítségével épül fel az új templom, és ezek a kincsek szükségesek az áldozatok bemutatásához is. A népek tehát, még ha szolgai formában is, de részt vesznek az üdvösségben. Ezzel szemben a könyv olyan gondolatokat is tartalmaz, amelyek kifejezetten ellenségesek a pogány népekkel szemben, 60:12; 63:1–6; 66:6.16. Ezeket általában későbbi szerző művének tartják.
Az üdvösség idejének az ábrázolásában is különbségek vannak. Tritoésaiás még e világi színekkel ábrázolja a boldog jövőt. A nép békességben, bőségben és zavartalanul fog élni hazájában. A könyv néhány helyén azonban az üdvösség apokalyptikus ábrázolásával is találkozunk: 60:19.20; 65:17.25; 66:22–24. Itt már új teremtésről, a kozmikus rend megváltozásáról van szó. Valószínűleg ezek a könyv legkésőbb keletkezett részei.
Megoszlanak a vélemények abban a kérdésben, hogy a gyülekezeten belüli szakadás már Tritoésaiás idejében megtörtént-e, vagy csak később. Von Rad még Tritoésaiást tartja az első olyan prófétának, aki szakadékot fedezett fel „Izráel és Izráel” között. Nem mindenkin fognak beteljesedni Isten ígéretei. Csak a valóban híveknek és kegyeseknek, az „alázatosoknak” és „gyászolóknak” lehet ilyen reménységük. Ezzel szemben Izráelen belül is ítélet vár az elvilágiasodott, bálványimádásba és közösségellenes bűnökbe süllyedt uralkodó rétegre. Ezeknek a próféta idejében nemcsak meggazdagodásra és elnyomásra volt módjuk, hanem még arra is, hogy a híveket kirekesszék a gyülekezetből, 66:5. De Westermann és Fohrer szerint ez a szakadás későbbi. Mindenesetre már Tritoésaiás igehirdetésében is láthatjuk egy újfajta kegyességi típus kialakulását. A kegyesek „szegények”, „gyászolók”, „megtört lelkűek”, akik Isten beszédeit „rettegik”, 61:1–3; 66:2.
Tritoésaiás könyvének magja a 60–62. fejezet. E mag körül helyezkedik el minden különösebb dispositio nélkül a könyv többi része. Megismerhetjük ebből a fogság utáni kor súlyos problémáit és az ezekre kapott prófétai feleletet. Tritoésaiás ebben a nehéz helyzetben végezte szolgálatát. Tisztogatta népe hitét, harcolt Isten uralmáért a közösség életében és nagy része volt abban, hogy az eschatologikus reménység tovább éljen Izráelben. Ezzel be is töltötte hivatását.
Irodalom
AJÁNLOM AZ OLDALT
