Énekek Éneke. IV. RÉSZ

Én. 4,1–7. A menyasszony szépsége.

Arab törzsek között még ma is hozzátartozik a menyegzők rendjéhez a menyasszony szépségéről szóló ének. E szakaszhoz nagyon hasonló szavakkal történik a szépség leírása. Az ÉnÉn több ilyen ősi szépségleírást őrzött meg. E dalban a menyasszony szépségének leírása a fejtól indul. Itt annyit ír le szépségéből, amennyit mindenki láthat. Később a rejtett szépségekre is sor kerül. A hajtól a keblekig hét testrészt dicsér a vőlegény. Talán nyomatékos kifejezése annak: valóban szép a menyasszony. Az áttetsző fátyol mögött a szemek élénk rebbenése a galambok könnyed röptére emlékeztet. A haj fekete, mint a palesztinai kecskék szőre, s úgy omlik alá, mint a kecskenyájak lefelé kígyózó sora a hegyoldalon (talán csigavonalban). Éles ellentétet jelent a sötét hajhoz a csillogó fehér fog. A hasonlat itt kétszeres. Az úsztatóból feljövő nyáj a fürdés és nyírás után tiszta és fehér. A hasonlat másik fele pedig arra utal, hogy a két fogsor hibátlan, szabályos, arányos, összeillenek, mint két ikerbárány, s nincs köztük hiány vagy rés. Az élénkvörös karmazsin-fonálhoz hasonlít az ajkak természetes piros színe. Ez és az ajkak vonala teszik bájossá a szájat. Nehezebben érthető a halántékok hasonlata. Gondolnak arra, hogy a kívül sötétpiros gránátalmának a halványabb színű belsejével alkotott színkontraszt az összehasonlítás alapja, csak persze halványabb színekben. Vagy pedig: az érett gyümölcsgerezdben számtalan apró piros mag tűnik szembe; a fátyol pedig a halántékot apró kis mezőkre osztja, s a fehér fátyol négyszögeiből pirosan bukkan elő az arc felső része számtalan apró négyszögekre osztottan. Bizonytalan a következő hasonlat is; Dávid tornyáról semmi közelebbit nem tudunk, s a jelző fordítása is ingadozó: „kerek”, „emeletes”, „fegyverek számára”. Valószínűleg a torony és a nyak szép íveléséről van szó a hasonlat első felében. A másik fele pedig a toronyra kívül körülaggatott fénylő pajzsok (ami a „szép város” fogalmához hozzátartozott, Ez 27:11) és a menyasszony nyakában viselt ékszerek csillogására utal. A gazella-ikrek a szelíd, gyengéd szépség kifejezői, s jelzik a menyasszony kebleinek egyenlőségét, harmóniáját, fiatal üdeségét. Esetleg a tavaszi rét fehér virágai között és a legelő kis állatok barna színe közötti kontraszt az összehasonlítás alapja. Ezután hirtelen megszakad a menyasszony szépségének leírása. A 6. v. szövege nem árulja el, hogy a vőlegény vagy a menyasszony mondja-e e szavakat. A mirha-hegy és a tömjén-halom a valóságban nem létezik, képes beszéd. Ha a vőlegény mondja, akkor képes értelemben érthető volna a menyasszony keblei halmára, s az estére, amikor birtokba veheti felesége szépségét. Ha pedig a menyasszony vágja ketté e szavakkal szépsége dicséretét, akkor azt a vágyát lehet kiérteni a szavakból, hogy szeretne a vendégsereg köréből kiszabadulni és legalább az esti illatos levegőben csak távolról nézni az ünneplő vendégsereget. De sok magyarázó fontolgatja azt is, hogy a tömjén és mirha hegye a templom-hegyet jelenti, s magát a templomot. Annak csendje után vágyódnék most a menyasszony? A 7. v. aztán újra összefoglalva megerősíti a részállításokat: hibátlanul szép, tökéletes a menyasszony. S a 6. v. után ez azt is jelenti, hogy miután a menyasszony bepillantást engedett szívébe, ahol a csendesség és a vőlegénnyel való zavartalan együttlét utáni vágy él, nemcsak kívül, de belül is szép, mindenestül szép.

Szép a menyasszony. Minden ifjúságról, frissességről, tisztaságról beszél rajta és benne. Ezt a szépséget megláthatja mindenki, aki csak ránéz. Bizonnyal mások is dicsérték már szépségét. Most ez a dicséret mégis más: most az dicséri, akihez immár örökre tartozik. Az ő szemében is szép. Ki láthatná, ki értékelhetné a menyasszony szépségét úgy, mint a vőlegény? Az az egyedül fontos, hogy neki tessék. A dicséret nem arra való, hogy a menyasszony többre tartsa magát másoknál, hogy elbizakodjék. Azért dicsér a vőlegény, hogy a menyasszonynak öröme legyen, békesség töltse be, hogy hálás és boldog lehessen – és mindezzel még jobban magához kösse. A vőlegény számára pedig az a nagy öröm, ha menyasszonya a vele való együttlétet többnek tudja tartani minden másnál.

Én. 4,8. Hívogatás. A hegynevek közül a Libánon és a Hermón ismert. A Szenír a Hermón emóreus neve (Deut 3:9). Az Amánáh is minden bizonnyal az Anti-Libánon egyik csúcsa. Átvitt értelemben az egész hegységet jelentik. E hegység hófödte csúcsaival, magasságával, vadállataival az izraelita ember számára a félelmetes és veszedelmes helyet, vagy a magános és csendes, elhagyatott vidéket jelentette. Emlegetik e verssel kapcsolatban azt a beduin szokást, hogy a menyasszony az első nap estéjén adott jelre a szomszédos hegyre fut és a vőlegénynek keresésére kell indulnia. Eszerint a vőlegény hívogató dala lenne e kis versike. Mindenképpen képes értelme van e soroknak. A vőlegény azzal biztatja a menyasszonyt, hogy, ha vele van, nem kell félnie semmi veszedelemtől, mellette nincs félelmetes hely, nincs semmi veszedelem. Vagy fordítva: arra biztatja a menyasszonyt, hogy ne törődjék most semmi mással, fordítson hátat az élet minden veszedelmének, és a magánosságban, csendben csak házasságuk boldogságának éljen.

Akármennyire sóvárogta is a menyasszony a menyegző napját, amikor megérkezik, mégis van benne nyugtalanság és félelem. Régi nyugalmának, eddigi zárt világának vége, s előtte az ismeretlen jövő minden félelmével. A vőlegény azzal biztat: kár volna megrontani a jelen örömét a múlt emlékeivel, vagy a jövő félelmeivel. Az öröm ideje van most. Különben is a szeretet közösségében, őmellette, aki szereti, nincs ok a félelemre. „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (1Jn 4:18).

Én. 4,9–11. Lobogó tűz.

A 9. v. kezdete szó szerint: „elvetted értelmemet”, megbabonáztál, megbűvöltél. Ősi babonás vonatkozást vélnek a kifejezés mögött, amely a szem pillantásában és a nyakban hordott amulettben rejtőzik. Sokkal inkább arról van szó azonban, hogy tréfásan a szerelem erejéről és nagyságáról beszél a vőlegény, arról a hatásról, amelyet kedvesének egyetlen pillantása s a nyakában hordott lánc gyakorol rá. A vőlegényre elbűvölő hatással van minden, ami kedveséhez tartozik. A kétszeres megszólítás „húgom, menyasszonyom” régtől fogva használt megszólítása a kedvesnek a keleti szerelmi költészetben. Talán annak is a kifejezése, hogy olyan közelállónak tudja, érzi a kedvest magához, mintha egy anya szülte volna őket. A 10. v. az 1:2 menyasszony által elmondott dicséretet adja a vőlegény szájába. „A szeretet emlékezik”. A bor nem hevít úgy, és nem nyújt olyan örömöt, mint a szerelem. Az illatszerek s a ruha illata is azért hat fokozottan, mert a kedvesé. A beszédnek tejhez és mézhez való hasonlítása gyakori az ÓT-ban is (Péld 5:3; 6:24; 7:5; Zsolt 55:22; 66:17 stb.). De lehetséges, hogy itt is, mint az 1:2-ben a csókról van szó. Vagy éppen: csók is, beszéd is elbűvölő a kedves ajkáról.

Minden kedves a vőlegény számára, ami hozzátartozik a menyasszonyhoz. Szavaival, ruhájának illatával, szemének villanásával együtt kedves. Így szereti és így vállalja magáénak. Szeretete nagyságának is jele ez. Sőt abba se fárad bele, hogy ezt újra meg újra elmondja. A memóriája is jó a szeretetnek. Nem felejti el, amit kapott, sőt tetézve adja vissza. Még szavakban is…

Én. 4,4:12–5:1. Pecsét alatt.

A 12–15. versekben a vőlegény beszél, a 16. v. a menyasszony szavai, az 5:1 ismét a vőlegényé. A kert és forrás képe a házastársi viszonyra utal, Péld 5:15–18. A lepecsételt kert és forrás ismeretes jelenség Palesztinában ma is. Természetesen azt jelenti a pecsét, hogy oda csak a tulajdonosnak van joga bejárni. A kert leírásánál drága, egzotikus, erős illatot árasztó növényekről van szó. Közülük Izráelben csak a gránátalma és a ciprus tenyészett. Maga a kertet jelentő szó is idegen eredetű (pardész – paradicsomkert). A Libanonból eredő patak vagy folyó vize friss és kristálytiszta. Az „élő víz” különben is fogalom a vízben szegény tájon; éles ellentéte a ciszternák „holt” vizének. E képben a hangsúly a belső tartalomra utal: friss, tiszta, üde a menyasszony, üdítően hat közelsége mindenki számára. A menyasszony válaszában az északi és déli (kellemesebb) szeleket szólítja: ha ő kert jó illatokkal telve, akkor hadd vigye illatát a szél messze. Hadd érezzék mások is, ami benne tiszta, üdítő és illatos. A kert tulajdonosa pedig vegye birtokba tulajdonát! A boldog menyasszony vagy asszony boldog odaadását jelenti e válasz: tied mindenem, amim csak van. A vőlegény is megmarad a képnél, az előző hasonlat szavaival fogadja a menyasszony felajánlkozását: elfogadja, magáénak tartja, s teljes az öröme benne. Azután a szerelemtől áradó szavak áttörik a képet: édes, örömöt adó és bódító, nélkülözhetetlen a számára, amit benne nyer. Fokozódó örömében mindenkit örvendezve szeretne látni maga körül, s a körülötte levő barátok, vagy vendégek felé kiáltja a mondatot, amelynek értelme: örüljetek velem, legyen hasonló örömötök az enyémhez! Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy éppenséggel nem kizárt dolog, hogy mikor az izraelita ember egykor egy ilyen dalt hallott vagy énekelt, többre is gondolt a női szépségnél. Tele van e kis szerelmi dal olyan fogalmakkal, amelyeknek erősen kultikus csengése van (paradicsomkert, élő víz, balzsam, illatos nád, fahéj, mely utóbbiak a szent kenet alkotórészei, Ex 30:23).

A menyasszonyon rajta a pecsét, magán viseli annak a jelét, hogy nem hozzáférhető akárki számára. Van ura, aki gondol vele, magáénak tudja, védőfalat emel körüle, gondos szeretettel veszi körül. Nem lehet más prédájává. Megérezheti közelében más is a rejtett értékek illatát, „jó illat” lehet mások számára is. De senki sem tarthat rá igényt a vőlegényen kívül, akihez egyedül tartozik. És ami a legfőbb: zárt kert, lepecsételt forrás volta nem a kényszer jegyét viseli magán. Önként vállalta ezt a sorsot, egész valóján az odaadás öröme ragyog. Neki akar tetszeni, számára tartogatja minden kincsét. Nincs titka előtte. S lehet-e nagyobb öröme a menyasszonynak, mint hogyha azt látja: elfogadták, s önmagával, kincseivel örömet szerzett annak, aki szereti.

Én. V. RÉSZ

Én. 5,2–8. Megfáradtan.

E szakasz összefügg az utána következő két másikkal, a 6:3-ig. Szerkezetileg tulajdonképpen a keretet adják a vőlegény szépségének a leírásához, amely, mint ellenpárja a menyasszony szépsége leírásának, ugyancsak szokásos tartozéka a mennyegzői ünnepségeknek. E drámai bevezető azt a célt is szolgálja, hogy ne legyen egyhangú, s ne váljék unalmassá a szépség dicsérete.

E dalban visszacseng a 3:1–4 témája, csak más mondanivalóval. Ugyancsak álom keretében történik itt is minden, s a bevezető sorok ezt világosan ki is mondják. A leírt esemény különben se hatna valószínűen. Olyan dologról szól, amiről beszélni kell, s a rapszodikus álombeli eseményektől senki se kérheti számon a logikát, s nem róhatja fel a valószerűtlen helyzeteket. A forma szerint a menyasszony álmát mondja el Jeruzsálem leányainak, a valóságban bizonyára a násznép a hallgatóság. Azt álmodja, hogy a vőlegény (talán már férje) zörget ajtaján, bebocsátást kérve. Halmozza a kedveskedő megszólításokat, a közöttük levő bensőséges kapcsolatra utalva. Még nyomatékosabbá teszi a kérést, hogy nem a szokott alakjában, hanem alázatos, fáradt, hosszú éjszakai utat megtett vándor képében kér bebocsátást. „Szolgai formában” jelentkezik. A menyasszony vonakodik beengedni. Érvei nem meggyőzők. Lefeküdt, ruhátlanul van, megmosta lábait – ürügy csupán. Fáradt, s nem akarja beengedni most. A vőlegény benyúl az ajtón (valami kémlelő-lyukon, vagy a nem jól záródó ajtó nyílásán), bizonyára esdeklése jeléül, nem azért, hogy maga nyissa ki az ajtót. Végre, hosszabb vonakodás után, a menyasszony legyűri kedvetlenségét, fáradtságát, s kinyitja az ajtót. Az ajtón, a kilincsen drága mirha maradt a vőlegény után. Magyarázók (jobb híján) római szokásra hivatkozva, a vőlegény hódolata és búcsúja jelének vélik. De mire kinyitja az ajtót a lány, a vőlegény már nincs sehol. És újra kezdődik az éjszakai keresés a városban, csak ezúttal eredmény nélkül, mert nem talál rá a kedvesre. Az őrökkel is rosszabbul jár, mint a 3:3-ban: megverik, sebeket kap, parázna nőnek tartják, letépik kendőjét. E szakasz befejezése drámai felhívás Jeruzsálem leányaihoz: legyenek segítségére, s ha találkoznak szerelmesével, mondják el neki, hogy tévedés történt, menyasszonya szereti őt, annyira, hogy betege e szerelemnek.

A vőlegény nem mindig úgy közeledik a menyasszonyhoz, ahogyan az várná, és nem mindig alkalmas időben kér befogadtatást. A menyasszony kedvetlen, fáradt, elutasítja a közeledést, mert terhes lenne most a vőlegény közelsége. A maga bajával van elfoglalva. A vőlegény bölcs, nem töri be az ajtót, nem erőszakoskodik. Elmegy. Mire a menyasszony rádöbben arra, hogy nélküle úgysincs nyugta többé, már késő – a kedves elment. Fizetnie kell azért, amit elrontott. Nem válaszolt a kedves szavára, most idegen s talán részvétlen füleknek lesz kénytelen kikiáltani szerelmét. Néhány lépést rest volt megtenni, járhatja az éjszakai utcákat utána. Kis kényelmetlenséget nem vállalt, vállalnia kell ütlegeket, sebeket, szégyent érette. Kétféleképpen is figyelmeztetés e történet a menyasszonyok számára: a magatok hibája folytán el is lehet veszítenetek, akit szerettek! És: vannak kellemetlenségek, fölösleges szenvedések, amelyek elkerülhetők. A menyasszony békessége, öröme a vőlegényhez köttetett. Nélküle „beteg”.

Én. 5,9–16. A vőlegény szépsége.

A menyasszony szavait töri meg Jeruzsálem leányainak (valójában bizonyára a menyegzői vendégek kórusának) a kérdése, amelyre aztán megindul a vőlegény szépségének részletes leírása. Először általános benyomásokra utal a hasonlat. Ragyogó (fehér) és piros: a tisztaság, a jólét, a béke s a fiatalos egészség jele (JSir 4:7). Utalhat esetleg előkelő származásra is. Egyébként is más, mint a többi (talán magas termete miatt is), tízezer között is észrevehető. A leírás a fejtől indul: nemes formájú, imponáló az a hullámos fekete fürtökkel. Szemei élénkek, mint a vízparton nagy számban repdeső galambok mozgása. A szem írisze a szem fehérjében bizonyára hasonlít a tejben fürdő tarka galambhoz. S a vers utolsó hasonlata (a hap. leg. miatt bizonytalan) bizonyára olyan szemekre gondol, amelyek sem mélyen nem ülnek az üregükben, sem nem kiduzzadók. Az arc hasonlata: az arcot körülvevő ápolt szakállt némi fantáziával virágágyhoz lehet hasonlítani (más értelmezés szerint a szó piramis alakú építményt, vagy „grupp”-ot jelent, s akkor a szakáll formájára utal). Üdeség, frissesség, jó illat az arc jellemzője. Az ajkak is csupa élet, tavasz, kedvesség (különösen a beszélő ajkak), élénkek és nedvesek, ellentétben az öreg és beteg ember cserepes ajkaival, s „illatos” a lehellet is. A kéz mint aranyhenger? Talán az egyenletesen lebarnult kar és ujjak a körmökkel (esetleg ékszerekkel, gyűrűkkel). Az elefántcsontszínű törzs bőrén átütnek a kéklő erek (vagy tetoválás?). Fehér a comb, aranyszínű a lábszár, feje is, lába is, tetőtől talpig „aranyos”, egész valója drágaság. Aztán újra az átfogó kép: megjelenése fenséges, büszke, lenyűgöző, mint e vidéken a hegyek királyáé, a Libánoné. Az értékes cédrus pompás alakjával messze kiemelkedik a közönséges fák közül. Egy a kedves is. A hasonlathoz csak a legdrágább, legnemesebb fogalmak megfelelőek. A szinte rajongó leírás mutatja, milyen vonzerőt jelent számára a kedves. Ez ő: hát nem ellenállhatatlan?

„Szoborszépségű”, tökéletes, senki máshoz nem hasonlítható a vőlegény a menyasszony leírásában. Tisztaság, erő, fenség sugárzik róla. Róla beszélni csak felsőfokban lehet, úgy, mint senki másról ezen a világon. Vele van a szíve tele a menyasszonynak, ő az egyetlen a számára. Arany, elefántcsont, drágakő, márvány: minden kincset és minden szépséget ő testesít meg számára. Nélküle szegény, vele gazdag. A menyasszony minderről a vőlegény távollétében beszél így, keresés közben. Mikor távol van a kedves, akkor tűnik ki igazi értéke, akkor igazi valója. Ha csak álomban is, jó végigélnie a menyasszonynak az elvesztés kínját. Jobban meglátja, kicsoda is vőlegénye. Ilyenkor derül ki vitathatatlanul: a legszebb, az egyetlen, a pótolhatatlan és nélkülözhetetlen ő, s addig nem lehet nyugta, míg újra meg nem találja.

Én. VI. RÉSZ

Én. 6,1–3. Hol van a vőlegény?

Érthető a szakasz úgy, hogy még az előző álomjelenethez tartozik. Jeruzsálem leányai kérdésére most egyszerre tudja a menyasszony, vagy a kérdésről eszébe jut, hogy hol is kell keresni a kedvest. Álomban nem feltűnő ilyen váratlan fordulat. S elképzelve, hogy menyegző alkalmával hangzik el az ének, csattanó befejezést jelenthet a vőlegény dicséretéhez, mikor kiderül, hogy nem is veszett el a vőlegény, a menyasszony tudja, hol kell keresnie. De érthető úgy is a szakasz, hogy egy egészen más szituációról van szó. Egy új dal, vagy daltöredék ez. A talán szomorkodó menyasszonyt barátnői kérdezik a kedves felől és ajánlkoznak, hogy segítik megkeresni. A lány azonban azt válaszolja, hogy nincs szükség rá, mert tudja, hol van a vőlegénye. Nincs semmi baj, ha pillanatnyilag nincs is itt, de együvé tartoznak. Kissé zavarja a képet, hogy a vőlegény a kertben legeltet, de éppen elképzelhető ez is. És akkor azt mondja, hogy a vőlegény a szokott munkáját végzi, a szokott helyen megtalálható. Esetleg azt, hogy a kedves hozzáillő környezetben van, virágok között. Vagy: virág nyílik ott, ahol a kedves van.

A vőlegény távolléte csak ideiglenes állapot, nem örökre szól az elszakadás. A tartós, maradandó és örök állapot az, hogy a vőlegény és a menyasszony egymáshoz tartoznak. Ha a menyasszony találkozni akar vele, tudhatja, hol kell keresnie: a hozzá méltó környezetben, tisztaságban, hűségben, jó illatban – és munkálkodva.

Én. 6,4–9. A változatlan szeretet.

A városnév, Tircáh, jelentése „kedvesség”; a Num 26:33 szerint női név is. Omri idejéig az északi országrész fővárosa. Magas hegycsúcson, olajfaerdők között terült el. A dal régi eredetére utalhat, mert a későbbi időkben jelentőségét vesztette, majd elpusztult. Jeruzsálem pedig minden izraelita számára a legszebb, a legkedvesebb helyet jelentette (JSir 2:15; Zsolt 48:3) és nyilván nem csupán fekvése és épületei miatt, hanem az Úr jelenléte miatt. Megragadó és bámulatba ejtő a menyasszony szépsége, mint e városoké. Szépsége különös voltát hangsúlyozza a másik hasonlat is: álmélkodásra késztet, félelmetes, mint egy nagy sereg látása. A titokzatos és elbűvölő erő a szemeken keresztül hat. A következő versekben visszacsengenek a 4:2–4 hasonlatai, rövidebb formában, néhány szó megváltoztatásával. A megismételt, meghitt szavak mintha annak a jelei volnának, hogy a vőlegény változatlan szeretettel viszonyul menyasszonyához. Akármi történt is azóta, mióta először hangzottak el ezek a szavak, a vőlegény szereti őt változatlanul. Sőt, újabb dicsérő szavakat is talál. Mivel a vőlegény e dalokban „király”, érthető a feleségek és ágyasok emlegetése. Nagyon sokan vannak, akik versengenek érte, de neki egy is elég, az az egy felér minddel, ő az egyetlen. Ha anyjának, szülőjének kedvence, szeme fénye volt, az lesz, az marad a vőlegény számára is. Szépsége annyira vitathatatlan, hogy akik látják, dicsérni kénytelenek.

A vőlegény ajkán felhangzanak a már egyszer elhangzott szavak újra. Azóta sok minden történhetett mindkettőjükkel. De a szavak arról beszélnek, hogy ha változás történt kettőjük kapcsolatában, az csak a menyasszony szívében történhetett. A vőlegény most is úgy szereti, mint az elutasítás, megfáradás, keresés előtt. A szeretet hosszútűrő. Sőt az új szavak fokozódó szeretetet mutatnak. Hogyne dicsérnék, s mondanák boldognak mások is azt, akit így szeretnek.

Én. 6,6:10–7:1. Ki ez a leány?

E rövid szakaszt általában bevezetőnek látják a menyasszony szépségének a 7:2-ben kezdődő leírásához. A kórus hangján szólal meg a vendégsereg, évszázadokon át szokásos formulával. A menyasszonytánc (vagy tábor-tánc, vagy kard-tánc) szokásos mozzanata a keleti menyegzőknek. Tehát a kórus köszönti e szavakkal a tánchoz (talán fogattal és kísérettel) érkező menyasszonyt. Hajnalpír, ezüstös holdsugár, fénylő nap: nemcsak Izráel földjén szokásos hasonlatok a női szépség érzékeltetésére. Üdén, frissen, ámulatot keltően közeledik a menyasszony. A vőlegény szavai után most a vendégsereg dicséri a lány szépségét. Az exegeták többsége a 11–12. versekben a menyasszony válaszát látja. A dicséretre azzal felel a menyasszony, hogy elmondja, miképpen jutott el idáig. Tavasszal a kertben sétálgatott, és ott a virágzó természetben, maga se tudja, hogyan, szinte észrevétlenül, találkozott a vőlegénnyel. A 12. v. az egész könyv legbizonytalanabb és legérthetetlenebb része. A számtalan magyarázási kísérlet közül néhány: az „cammi nádib” kifejezés szószerint „nemes népem”. S a vers: …nemes népemnek szekereire tett engem. Érthetetlen. A LXX tulajdonnévnek fordítja, méghozzá Amminádáb-nak. Ez a név ugyan többször előfordul az ÓT-ban (Ex 6:23; Num 1:7; Ruth 4:19 stb.), de pusztán nemzetségtáblázatokban. Amminádáb kocsija éppen olyan értelmetlen, mint az előbbi. Célzást látnak aztán a névben az 1Sám 7:1; 2Sám 6:3-ra, ahol Abinádábról van szó, aki szekerével az Úr ládáját szállította. Próbálják aztán úgy is érteni, hogy az Amminádib egyszerűen annak az embernek a neve, aki az esküvőjét tartja éppen. De még akkor is kérdés, ki a mondat alanya: Amminádib vagy a „lelkem?” Mondjunk le róla, hogy pontosan megérthetjük ezt a verset. A 7:1-ben újra az asszonyok, vagy vendégek kórusa szólal ma táncra biztatva a menyasszonyt. E versben fordul elő először és utoljára a Sulammit név. Méghozzá névelővel. A magyarázók egy része vokativusznak érti, ami a felszólító mondatba bele is illik jól. A név eredetére és jelentésére nézve többféle magyarázat is van (a helyesírása is ingadozik a kéziratokban sin és szin között, vav-val vagy nélküle). Az egyik nézet szerint azt jelenti, hogy Sunem-ből (a mai Sólemből) való (a non-lamed csere könnyen megmagyarázható). Ebből a helységből való volt az az igen szép lány, Abiság, akit Dávid öregkorában magához vett (1Kir 1:3). A szépségéről híres egykori lányra emlékeztet a név (esetleg még más vonatkozásban is). Más vélemény szerint a Sulammit név a Salamonéval közös gyökből származik, annak női változata, csak a masszóréta szöveg pontozza a nevet a sunemi lányra gondolva. A névelő is csak azért állhat előtte, mert nem igazi tulajdonnév. A név jelentése tehát sunemi nő, vagy Salamonhoz tartozó nő, vagyis ha a vőlegény Salamon, akkor a hozzá tartozó menyasszony Sulammit. – A kórus biztató szavaira újra a menyasszony felel: a táncoló falusi lány nem olyan fényes látvány, mint a mahanájimi körtánc. E fogalommal kapcsolatban utalnak a magyarázók Jákób látomására (Gen 32:1–2), s az angyalok ottani „táncára” gondolnak, ami nem szükségképpen volt valódi tánc, de ami fenséges látvány lehetett. Arról is tudni vélnek magyarázók, hogy Mahanájím híres kultuszhely volt, ahol nagyszabású kultikus táncokat láthattak az ott jelen levők. De fordítják a szót egyszerűen kard-táncnak, tábor-táncnak, vagy a nézők csoportjából alakuló kettős sorokból álló közös táncnak. Úgy látszik, a menyasszony válasza mindenképpen az, hogy nem olyan fényes látvány ő, hogy érdemes volna nézni. Lehetséges, hogy ősi formula ez a menyegző rítusában.

Mindenki dicséri a menyasszony szépségét. Jól teszi a menyasszony, ha tudatosan is elhárítja a dicséretet, ha nem száll fejébe a dicsőség. Nagyobb kincse is van a múló szépségnél. Az a tény, hogy egyáltalán most itt van, hogy a menyasszonyság dicsőségében részesült, hogy nem maga van többé, hogy tartozik valakihez, az maga sem a saját erőfeszítésének eredménye. Ő az ajándékozó, általa lett menyasszony, „szép”. Ne engem nézzetek: neki köszönhetek mindent!

Én. VII. RÉSZ

Én. 7,2–6. Lepel nélkül.

A vőlegény szavai dicsérik újra a menyasszonyt (némelyek szerint a vendégsereg a táncoló lányt – ami nem valószínű). Ha a vőlegény „Salamon”, akkor a menyasszony lehet „fejedelmi lány”. A díszes ünnepi saruban (tánc-cipőben) még szebbek a léptek, mint különben. A 2. v. úgy hat, mintha valóban táncoló leány leírása volna. Ezért ingadozik a következő hasonlat értelmezése a combok, ill. a csípő mozgására, vagy formájára vonatkoztatva. Mindenképpen remekmű. A köldök átvitt értelemben jelenthette az egész alsó testet, az „öl”-et. A bor fűszerezve még erősebb, még bódítóbb, mint tisztán. A „gabonaszínű” test még ma is szépségideál azon a vidéken. Ezzel kapcsolatban emlegetnek olyan szokást még ma is, hogy a kicsépelt, halomba öntött gabonát virágokkal rakják körül. Talán a test színárnyalatkontrasztjára céloz a hasonlat. A keblek hasonlatával már a 4:5-ben találkoztunk. A szépségleírásnak vannak szeretett sztereotip formái, s egyképpen használ a dicsérő vers ót és újat. Az elefántcsont-torony kívülről elefántcsonttal kirakott épületet jelent, mint az 1Kir 22:39 említette luxuslak. Ragyogó, fehér, karcsú, elbűvölő a nyak. A szemek ezúttal tavakhoz hasonlók: a tavak csillogására, tükrözésére emlékeztet a szemek csillogása. A régi amorita főváros említése bizonyára azért történik, mert ott két egyforma tó lehetett a kapu mellett. A „batrabbimi” kapu nyilván egy ma már ismeretlen faluba vezető útnál állt. De szokás a nevet le is fordítani, s magára Hesbónra érteni: a „sok lakosú” város kapujánál. A Libánon-toronyról se tudunk semmit, s így a hasonlat is nehezen érthető, nekünk kicsit groteszk. Lehet, hogy csak az orr szabályos és szép formáját, nemes vonalát dicséri a hasonlat. A Karmel, különösen a tóról nézve, fenséges látványt nyújt. A menyasszony büszke fejtartása rá emlékeztet, esetleg a hajkoronás fej az erdő borította hegycsúcsra. Mivel a menyasszony haja fekete, a bíborhoz való hasonlítás nem a színre, hanem annak csillogására, esetleg méltósággal leomló voltára vonatkozik. Egyébként is „királyi” dísz a bíbor. Régi felfogás, ma is ismerős, hogy a hajjal, mint hálóval foglyul lehet ejteni a szívet. (Persze mással is: Péld 6:25; Préd 7:26). A szépség leírása itt alulról felfelé történik, az előbbi héttel szemben itt 10 dicsérnivalót talál a vőlegény. Amit itt leír a vőlegény szava, az nem közpréda még a szemnek sem. Csak a vőlegénynek-férjnek szabad ezt látni s dicsérni.

Van a menyasszonynak rejtett szépsége is, amit csak a vőlegény-férj láthat meg. De ha látná más is, annak a másnak a szemében nem az az értéke lenne e szépségeknek, mint az övében. Ez a szépség neki igazán érték és kincs. A menyasszony szépségének mindig újabb vonásait fedezi fel a vőlegény, s a dicséret újra és újra felhangzik. Előtte leplezetlenül áll a menyasszony, nem titkolhat, nem takargathat semmit. Milyen jó, milyen öröm, hogy mindenestül magáénak ismeri el, fogadja el a vőlegény. Szépsége, értékei a vőlegény szeretetében érnek célhoz. Nem önmagáért van, s immár nem önmagáé.

Én. 7,7–14. „…ketten egy testté…”

A dal bevezetője azt az egyszerű igazságot látszik megállapítani, hogy milyen nagy gyönyörűség a szerelem. (Más punktálással: …kedvesem, gyönyörök lánya!) A lány kifogástalan termetét a keleti költészetben nagyon gyakori hasonlattal a pálmafához méri. A pálma neve – támár – egyébként gyakori női név. A keblek datolyafürthöz (vagy szőlőfürthöz) való hasonlítása talán azok szabályos, kemény és egyúttal rugalmas voltára utal. E képet használva jelenti be a vőlegény igényét a menyasszonyra. A 9b v.-hez odaértendő: „nekem”. A 10. v. a csókról beszél, amely üdítő, mámorító borra hasonlít. A vers további része bizonytalan, többféle fordítás is lehetséges. Leginkább úgy van értelme, ha feltételezzük, hogy mikor a vőlegény azt mondja: „Ínyed a legjobb bor”, itt a menyasszony közbevág, s kedveskedve, hízelkedve veszi ki szájából a szót, s ő folytatja: „…mely egyenesen kedvesemhez folyik” s még álmában is érzi azt. És a menyasszony folytatja tovább is, boldogan vallva magát szerelmese tulajdonának, aki vágyódik rá. A ritkán használt szó célzás a Gen 2:16-ra: a kölcsönös vágyódás ellenállhatatlan, mert Istentől akart és rendelt dolog. – A menyasszony szájába adott 12–14. versek valószínűleg több daltöredékből kerültek egymás mellé. De illenek jól az összefüggésbe: a menyasszony egyedüllét és csend után vágyódik. A zajtól távoli hely, a természet csendje, a viruló táj alkalmas hely az odaadásra. Ezért jobb a 12b-ben „falvak” helyett a „hennabokrok közt” kifejezést fordítani. A 13. v. „ott” szava nyomatékos. A menyasszony eddig is sokat megmutatott szerelméből. A teljes odaadáshoz megfelelő csend, megfelelő légkör, környezet – és egyedüllét szükséges. A mandragóra apró, fehéres-zöldes virágú vadon termő növény. Ennek bogyóit találta Lea fia is (Gen 30:14). Általában jelképe a szerelemnek. Ott kint minden a szerelemre emlékeztet. Az utolsó vers hasonlata ugyancsak nehézkes nekünk. Milyen gyümölcsről beszél? Vagy az „ajtó előtt” csak képes beszéd, amely a menyasszony szerelmének gyümölcseire utalva azt mondja, hogy egészen az övé lesz ismert és ismeretlen asszonyi kincseivel rövidesen? Vagy valódi gyümölcsök állnak ott készen, vagy a fán a házuk előtt? A fő mondanivaló azonban világos: amit mások nem kaphattak meg tőle, megnyerheti ő, neki tartogatta és kész egészen átadni magát neki.

Átsüt a vágy az egész szakaszon a felé az egyesülés felé, amely férfi és nő életében egyaránt döntő fordulat, amikor lesznek ketten egy testté. És ez csak akkor igazi, ha mindkét félben megvan az egyöntetű vágy erre a kapcsolatra, amely egész életre szól. És minden szerelmes ősi vágya a képzeletbeli „erdei lak”, „a magános sziget”. A teljes egymásra találáshoz legalábbis ideiglenes csend és zavartalanság szükséges. A csendes, meghitt légkör, a zavartalan és bizalmas együttlét nélkülözhetetlen. De nem lényegtelen mozzanat az sem, hogy a szeretet nemcsak kapni, hanem adni is kész és tud. Adni legalább olyan öröm, mint kapni. És nem kevésbé nagy öröm, ha a szeretet kincsei megmaradtak annak a számára, akinek teremtettek.

Én. VIII. RÉSZ

Én. 8,1–4. Még szorosabb kapcsolattal.

Szív szerint, szerelme folytán egészen hozzátartozik a menyasszony kedveséhez. De azt szeretné, ha vér szerinti kapocs is kötné hozzá. Nem is logikátlanság: szeretné, ha bátyja lenne neki a vőlegény, hogy még jobban több lehessen számára a testvérnél is. A testvéri viszony azért lenne jó, hogy gyakrabban, szabadabban, nyíltabban érezhetné csókját, közelségét. A vőlegény már elébe ment ennek a kívánságának: már sokszor „húgom”-nak szólította. Minél eltéphetetlenebbnek szeretné kettőjük kapcsolatát. És ebben az együttlétben a vőlegény lenne az, aki tanítaná, átadná bölcsességét, tapasztalatait, s a menyasszony is adná, amije van, fűszeres bort, gránátalma mustját. Talán régi emlék bukkan itt fel. Talán a megismerkedésük kezdetén ez volt a leghőbb vágya a menyasszonynak. De most, a teljesség idején is, mikor karja átölelve tartja, a még szorosabb kapcsolat lehetősége ez. Adjon a magáéból, magából minél többet, s ő is kész adni, amit adhat. S a Jeruzsálem leányaihoz szóló refrén még itt sem puszta forma. Az erőszakosan, kényszerrel ébresztett szerelem kín csak, nem adhat teljességet.

Természetes, hogy a kedvest minden kötelékkel, minél szorosabban magához kötve szeretné tudni a menyasszony. A hitestárs – mint régtől fogva vallják – szerető, barát, testvér. A testi kapcsolat a szerelemnek egyik része csak, szükség van többre is az igazi közösséghez, valami olyanra, amit csak az egy vérből való származás megbonthatatlan kapcsolatának a képe fejez ki igazán. Felbukkan az az igény is, hogy úgy igazi a kapcsolat, ha abban kölcsönösen szolgál az egyik a másiknak azzal, amije van, ami tőle telik.

Én. 8,5–7. „…mint a halál…”

Az ifjú asszony férjére támaszkodva kint sétál. A vidék lakói talán nem ismerik őket; az ő kérdésüket utánozza itt a kórus. Talán benne cseng a kérdésben a (Deut 32:10), a pusztából való kijövetel emléke is. Az 5b verset mondhatja mind a férfi, mind a nő (jelentéktelen eltéréssel a punktálásban). Az almafa talán közvetlenül a ház előtt áll, s így magát a házat jelöli, ahol egyikük született? Esetleg itt kezdődött szerelmük? Vagy éppen álmából költötte fel egyik a másikat itt? Régi emlékeket idéznek? Mert egyáltalán nem valószínű, hogy valamelyikük is kint a szabadban a fa alatt született volna. – A 6. v. jelenti a csúcspontot. A menyasszony kiált fel ezekkel a szavakkal. A kép célozhat arra, hogy a pecsétet egykor zsinóron a nyakba akasztva hordták (a szív fölött), s nem vált meg tőle a tulajdonosa, hiszen egy kicsit őt magát jelentette az. De jelentheti a szó magát a pecsét lenyomatát is. Olyan közel akar lenni a menyasszony kedveséhez, mint a nyakában hordott pecsét, vagy a szívre, karra nyomott pecsét lenyomata, amit nem lehet többé elhagyni, elveszíteni. – A halál erős; ellenállhatatlan hatalma van a megtámadotton. A szeretet is ilyen kényszerítő erő. S ahogyan a Seól nem engedi el zsákmányát, a szerető féltés is hatalmas erővel, keményen tart fogva. A szerelem hatalmas erejét illusztrálja a másik hasonlat is: emésztő tűz, amely ugyan melegít és világol is, de veszélyesen perzsel és éget is. S emellett Jahve lángja is, azaz: villám. És mivel ilyen a szerelem, semmi erő nem semmisítheti meg, még legnagyobb ellensége sem (a tűzre célozva említi ellentétét, a vizet). De nevetséges dolog volna az is, ha valaki ezt meg akarná vásárolni. Milyen árat adhatna érte?

Nagy öröme az ifjú asszonynak, hogy van valakije, akire támaszkodhat. Természetes a vágy szívében arra, hogy mindig vele, mindig mellette lehessen, s hozzá tartozzék elválaszthatatlanul. Megrázó, s mégis boldog tapasztalat adja ajkára az éneket a szeretet hatalmáról. A halál pontot tesz egy emberi élet végére ellenállhatatlanul, lezár egy életet. Ahol szeretet van, ott is vége visszavonhatatlanul a csak önmagával törődő, önző életnek. Kényszerítő erő munkál ott, ahol szeretet van. A Seól keményen őrzi – hitünk szerint egy más világ, egy új világ számára – a rábízott lelkeket. A szeretet izzása, buzgó féltése hasonlóan keményen tart foglyul és őriz egy más életforma számára. Amiképpen a halál és a Seól hatalma előtt minden más hatalom eltörpül, úgy nem fogható semmi máshoz a szeretet hatalma sem. A szeretet kényszerítő erejű halál- és Seól-járás. S amiképpen a tűz sok mindent megemészt, a szeretet lobogásában is megsemmisül sok értéktelen és haszontalan gondolat, érzés, indulat, érték. A halál, a Seól, a villám nem emberi eredetű, több, mint amit ember produkálhat. Egy magasabb helyről származik a szeretet is (1Jn 4:7; Róm 5:5). S minthogy nem emberi erőfeszítés eredménye, nem is árthat neki semmi emberi. A gyűlölet örök áradata sem nyomhatja el. De megszerezni sem lehet emberi erővel. Semmi kincs, semmi hatalom nem teremthet ott szeretetet, ahol nincs. Csak kapni, csak ajándékul nyerni lehet…

Én. 8,8–14. „Kőfal vagyok én…”

A könyv végéig terjedő homályos versek tág teret engednek a magyarázók fantáziájának. Legvalószínűbb, hogy a boldog asszony itt régi emléket elevenít fel. Elmondja férjének, mit mondtak neki a testvérei még serdülő lány korában, amikor először jött szóba jövendője. Ha kőfalnak bizonyul a lány, ha ellene áll az ostromnak, azaz, ha megőrzi tisztaságát – ígérték a fivérek –, akkor a maguk részéről is mindent elkövetnek, hogy ennek méltó jutalmát vegye. Gondoskodnak róla, hogy nevét, tisztaságát szembetűnővé tegyék, mint ahogyan messzire csillog a kőfalra, várfalra húzott ezüst dísz. Ha ajtónak bizonyul, azaz megnyílik mindenki számára, nem tanúsít kellő ellenállást, nem őrzi tisztaságát, akkor maguk gondoskodnak őrzéséről, vigyáznak, hogy hozzáférhetetlen legyen. (Más kérdés, hogy a testvéri szeretet szól-e belőlük, vagy a nagyobb összegű menyasszony-vételárat féltik.) S a lány büszkén felelt ekkor: nem kell félteniök őt. Kőfal lesz, szilárdan megáll. De neki, az igazinak, ha jön, kaput fog nyitni. A „békességet megtalálni” kifejezés a Deut 20:11 s más helyek alapján, a kapuk megnyitására, a meghódolásra érthető. Értik úgy is, hogy az immár férjes asszony a családi tanácsban saját példájára hivatkozik így kisebb húga előtt. Ismét mások szerint a felébredő szerelemről van itt szó. (Itt, a magyarázat végén említjük meg, hogy az ÉnÉn-ben levő dalok egymástól függetlenül is értelmezhetők. Az egyes dalok nyilvánvalóan nem egyetlen fiatal párról szólnak. Természetszerűleg egyetemes érzéseket énekelnek meg.)

Talán e szavakra válaszol a férj a 11–12. versekkel. Egy kis dal ez, két szőlőről. Az egyik Salamon királyé Baál-Hamónban (a hely ismeretlen). Nagy darab, kitűnő szőlő, óriási hasznot hoz, gondosan művelik, őrzik. A másik szőlő a beszélőé, mely mint az 1:6-ban, maga a lány, a kedves. Őt birtokolva boldogan kiáltja: az egész drága szőlődért, Salamon, nem adnám az enyémet! Nem cserélnék Salamonnal sem! (Még erősebb az ellentét, ha Salamon háremére is gondolunk. Összes szőlője, nagy létszámú háreme nem ér fel a vőlegény számára az egyetlen menyasszonnyal, aki az övé.) A két kis dalocska illusztrációnak is tekinthető a 6–7. versekhez. Egyik a szeretet ellenállhatatlan, a másik annak meg nem vásárolható voltáról.

A 13. v. a vőlegény felszólítása a kedveshez – aki most, vagy egyébként is, szívesen időzik a kertekben –, hogy énekeljen. Szereti hallani a hangját. És a menyasszony boldogan énekel. A 2:17 hívogató énekét énekli csekély változtatással.

Érdemes a menyasszonynak várnia, hívnek maradnia és csak az igazi előtt meghódolnia. Támaszt, erős szövetségest, békességet talál benne a menyasszony. De egyedül csak benne, akihez nem a kényszerített, hanem az úgy kapott erős és kemény szeretet köti. S akkor örvendezve énekelhet; s a levegő, a fák és virágok, hegyek és völgyek visszhangozhatják a menyasszony boldog énekét, aki életében megtalálta a legnagyobbat: őt!

Hadd visszhangozzák tér és idő, múló századok és örökkévalóság, szívek és ajkak annak a menyasszonynak örvendező énekét is, aki Urával örök szeretetközösségben fut a teljesség felé! „Mert… sem halál, sem élet… el nem szakaszthat minket Isten szeretetétől” (Róm 8:38–39).