AZ ÉNEKEK ÉNEKE MAGYARÁZATA

Írta: Zergi Gábor lelkész

Bevezetés Helye a kánonban.

Az ÉnÉn a héber kánon harmadik részében kapott helyet, a Jób és Dán könyvei között levő öt „Tekercs” első darabjaként. A zsinagógiai gyakorlat szerint a páska ünnep nyolcadik napján olvassák fel a 8. századtól kezdve.

Minden valószínűség szerint már a Kr. e. 2. században felvették a kánonba, de még az ún. jamniai zsinat idején (Kr. u. 100 körül) is vita folyik róla, hogy ott van-e a helye? És még a 2. században is szigorú rabbinusi rendelet tiltja profanizálását, egyes részeinek borházakban való éneklését. A keresztyén egyház kezdettől fogva kanonikus írásnak fogadta el.

A könyv héber szövege aránylag jó állapotban maradt ránk. Pontos megértését a szaggatott stílus, a ma már számunkra érthetetlen és ismeretlen adatok, utalások és célzások, valamint a sajátos tartalomból adódó sok hapax legomenon nehezíti meg.

A könyv címfelirata. „Énekek éneke, amely Salamoné”. A felsőfok szokásos héber kifejezés, tehát: a legszebb ének. Főként a címfelirat alapján mind a zsidó, mind a keresztyén tradíció Salamon királyt tartotta a könyv szerzőjének.

Régtől fogva akadtak azonban magyarázók, akik alapos, egyrészt a könyv tartalmából vett érvek, főképpen azonban a könyv nyelve alapján arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a könyv szerzője nem lehet Salamon, de még az ő korabeli ember sem. A döntő nyelvi érvek: egész sor aramizmus található a könyvben (1:7.17; 2:5.9.11; 5:3; 7:3.10 stb.), a vonatkozó névmásnak kizárólag csak a rövid formáját használja, s néhány késői jövevény szó is található benne. Ezek, és sok más apró jel arra utalnak, hogy a könyvet ebben a formájában csak az exilium után írhatták. Másrészt viszont ugyancsak tartalmi és nyelvi jelenségek arra mutatnak, hogy a könyv egésze nem keletkezhetett a fogság után sem (pl. Tircáh említése a 6:4-ben). Így szükségképpen kettős keletkezési időről kell beszélnünk. Az egyes részek, dalok eredete visszanyúlik egészen a salamoni korig, s a gyűjtemény összeállításának ideje a Kr. e. 3. század körül keresendő.

A könyv írója tehát a címfelirat ellenére sem lehet Salamon. Írója maga a nép, annak ajkán élt, csiszolódott, formálódott évszázadokon át a könyv egy-egy dala, s ezt rögzítette írásba, akkori formájában, egy gyűjtő (vagy redaktor). Ugyancsak ő írhatta a könyv elejére Salamon akkor már üdvcsengésű nevét, akár azért, hogy nagyobb figyelmet nyerjen a könyv, akár azért, mert úgy érezte, hogy Salamon szelleméhez méltó a tartalom.

A könyv műfaja.

A könyv műfaját, irodalmi formáját illetően a véleményeket három fő csoportba lehet sorolni. 1. A párbeszédes forma, a helyszín változása, az antik drámák elmaradhatatlan szereplője, a kórus („Jeruzsálem leányai”), már Origenestől kezdve arra indította a magyarázókat, hogy a könyvet drámának tekintsék. Ez a felfogás a 18. és 19. században élte virágkorát, de tartja magát mindmáig. Felfedezni vélték a könyvben mindazt, ami egy jó drámához szükséges, el egészen addig, hogy színekre, jelenetekre lehet tagolni, hogy fejlődés van mind az eseményekben, mind a jellemekben, s hogy maga a tartalom is drámai.

2. A magyarázók másik nagy csoportja úgy érzi, hogy nem lehet dráma, mert nincs meg benne a kellő drámai feszültség, mert egységes és folyamatos cselekményt csak erőszakoltan lehet kiolvasni belőle, s a jellemábrázolás teljesen hiányzik. Viszont az egész könyvön végigvonuló Salamon név, a hat ízben felhangzó kórus, a refrénszerűen visszatérő felhívás, figyelmeztetés, csodálkozó kérdés bizonyos szakaszok elején vagy végén, mégis egységes költői kompozícióra mutatnak. A könyv nem tekinthető ugyan drámának, de lehet más nagyobb méretű irodalmi mű: tanköltemény, lírai idill stb.

3. A magyarázók újabb, most már számarányban is jelentős, s a tudományos kutatás legújabb eredményeit összegező csoportja arra a megállapításra jutott, hogy a könyv önálló, külön-külön született, a nép ajkán élő, különböző módon formálódott dalok gyűjteménye. Egyik jól szerkesztett dalciklusnak, dalsorozatnak, másik dalcsokornak, vagy egyszerűen dalok és daltöredékek bájos összevisszaságának tartja, melyeket csak a közös tárgy kapcsol lazán egymáshoz. A kimutathatónak vélt dalok száma 4 és 62 között váltakozik.

A könyv tartalma.

A könyvből kiolvasható szó szerinti tartalom tekintetében is erősen eltérő vélemények alakultak ki az idők folyamán:

1. A könyv a történeti Salamon király és Súlammit (a fáraó leánya? vagy egyszerűen egy falusi szépség) szerelmét mondja el („király-hipotézis”), s a cselekményt ennek a szerelmes párnak a története, jegyességük eseményei adják, az eljegyzéstől a beteljesülésig. Ennek az elméletnek a hiányait akarta pótolni az a vélekedés, hogy a könyvben két férfi szólal meg, Salamon és egy pásztor. A tartalom így: Salamon háremébe vitet egy falusi lányt, s meg akarja hódítani. A lány azonban már egy pásztorba szerelmes, s az után vágyódik. Nagy nehezen sikerül is kijutnia a királyi környezetből, s a pásztor-vőlegénnyel teljesedik be boldogságuk („pásztor-hipotézis”). Mások azonban egy királyi-pár és egy pásztor-pár szerelmének a párhuzamos történetét vélik kiolvasni a könyvből.

2. A könyv egyetlen tartalma a férfi és nő közötti szerelem. Erről szólnak az egyes dalok, arról énekel az egész könyv, úgy, ahogyan a szerelemről minden nép nyelvén énekelnek. Az egymás szépségében való gyönyörködés, az egymás után való vágyódás, a beteljesülésig jutó kapcsolat, s a közben adódó apró események alkotják az egyedüli tartalmat.

3. A múlt század közepén kezdődött, s ma már komoly irodalma van annak a kutatási iránynak, amely az izráeli és rokon népek és területek menyegzői szokásait igyekszik feltárni. Megfigyelték, hogy sok helyen a menyegző hetét „királyi hét”-nek nevezik. A menyegzőnek évszázadok alatt kialakult rítusa van. A menyegző idejére az ifjú párnak két trónust állítanak fel, s előttük mint király és királyné (Salamon és Súlammit) előtt hódolnak a vendégek. Egészen a legutóbbi időkig, a rítusban énekek és táncok szerepelnek, dalokat énekelnek, amelyeknek eredete visszanyúlik messze a múltba, s valahol az ÉnÉn-vel egy gyökérből eredhettek. Még ma is ismerős egyes keleti népeknél a vőlegény és a menyasszony szépségét leíró ének (wasf), a menyasszony-vásár, a vőlegény bevonulása stb. Némelyek ennek a menyegzői hétnek a rítusát vélik pontosan felismerni az ÉnÉn-ben. Ha ez nem is áll meg, bizonyos, hogy ez a felfogás a könyv egyes részeinek a jobb megértését segítette.

4. Szinte divatként kapott lábra újabban egy másik irányzat, amely nagy nyelvi és tartalmi egyezést vél felismerni az ÉnÉn és az utóbbi időben felfedezett sumir-akkád szövegek között. E szövegek Istár-Tammuz (illetve más hasonló típusú pogány istenségek) kultuszában használatos énekeket tartalmaznak, amelyekben az istenségek egymás iránti szerelmi kapcsolatai képezik a központot. Ezek a tudósok úgy vélik, hogy ÉnÉn-nek a dalai is eredetileg a kanaánita termékenységi kultusz darabjai voltak, s Manassé idejében a jeruzsálemi templomban is felhangzottak, ami ellen a próféták hevesen tiltakoztak is. E dalok aztán többé-kevésbé átdolgozott formában, miután eredeti tartalmuk is megkopott, kerültek be e gyűjteménybe. A könyv tartalma tehát szerelem ugyan, de nem emberi szerelem, hanem az istenek egymás iránti szerelme.

Az Énekek Éneke értelmezése és magyarázási módja.

Az ÉnÉn értelmezése és magyarázási módja további színt és éles ellentétet mutat.

1. A legrégibb, a hagyományos formája a magyarázatnak az allegorikus magyarázat. Jó ideig az egyedül elismert, hivatalos magyarázat rangját viselte, s kevesen mertek ellene szólni, s nem is tehették büntetlenül. Ennek az irányzatnak az alaptétele az, hogy a könyv szó szerinti szövege mögött mindenütt magasabb, lelki értelmet kell keresni. Így a zsidó allegorikusok szerint a vőlegény Jahve, a menyasszony Izráel, s az egész könyv az üdvtörténet tényeit tartalmazza történelmi sorrendben. (Bizonyára ezért került bele a páska ünnepének liturgiájába felolvasása.) A keresztyén egyház átvette a zsinagógától az allegorikus értelmezést, csak Jahve helyére Krisztus, Izráel helyére a „lelki Izráel”, az egyház, illetve az egyes hívő került. A római egyház mindmáig ezt a magyarázási módot tartja a helyesnek, de protestáns talajon is akad védelmezője ma is. A következetesen végigvezetett, részletekbe menő allegorizálás az elmúlt évszázadok folyamán sok csodabogarat szült, s a magyarázatok mögött levő hit és szeretet ellenére is gyakran komikumba fulladt.

2. A tipikus magyarázási mód érvényre engedi ugyan jutni a szó szerinti értelmet, de úgy érzi, hogy annál többet is mond a könyv, s a szó szerinti jelentésen egy magasabb értelem is átüt. De nem maguk a szavak, személyek, hanem a leírt viszonyok, helyzetek, állapotok, vonatkozások a fontosabb, magasabb rendű, szimbolikus jelentés kifejezői.

3. A szó szerinti, a profán-erkölcsi magyarázat hívei azt vallják, hogy nem kell semmi mást keresni a szavak mögött, nem is utal a könyv egésze arra, hogy mást is kell belőle érteni, mint amit valóban, szó szerint jelent: a férfi és a nő közötti szerelmet. Szerelmi dalok gyűjteménye a könyv, tipikus szerelmi líra. Bár tudjuk, hogy a szerelem, a házasság, a testi szépség nem a legfőbb javak, és ismerjük a Róm 13:14 figyelmeztetését is, mégis hálásaknak kell lennünk Isten iránt, hogy a szent könyvek sorába soroltatott ez a könyv is. Hiszen isteni ajándék a tiszta szerelem, amiről énekel, s nem is kis ajándék. 4. A mithologikus értelmezés, amely pogány kultikus dalok gyűjteményét látja a könyvben, csupán vallástörténeti adatok tárházának látja, s ha következetes önmagához, akkor a magyarázat feladatát e kultikus vonatkozások tisztázásában látja. Legfeljebb odáig jut el, hogy a könyv mai formájában azt mondja, hogy a termékenység is Jahve adománya, és az élet forrása, a természeti erők irányítója is Ő. E rövid áttekintés után még néhány megjegyzés álljon itt.

A vázolt különböző irányzatoknak természetesen számos változata van, szinte annyi, ahány magyarázó. A legtöbb magyarázat nem is tiszta típus, hanem eklektikus jellegű, innen is, amonnan is átveszi azt, ami tetszésének, elméletének, vagy meggyőződésének megfelel. – Minden irányzatnak megvannak a maga érvei, többé-kevésbé elfogadható bizonyítékai, amire elméletét felépítette. De ugyancsak minden irányzatnak megvannak a maga sebezhető pontjai is. A minden más magyarázási módot kizáró, lehetetlenné tevő érvei egyetlen iránynak sincsenek. Az utolsó szót az eddigi eredmények alapján korántsem lehet kimondani. Talán csak annyi vehető biztosra, hogy a szélsőséges allegorizálás és a drámaelmélet fölött eljárt az idő. – A kánonba való felvétel emberi indokául azt szokták emlegetni, hogy már akkor csak allegorikus értelmezése lehetett a könyvnek. De még a kanonizálás után is élő profán használata inkább azt teszi valószínűvé, hogy Salamon neve, s a neki tulajdonított szerzőség miatt lett kánoni könyv. Ezt mutatja az is, hogy a babiloni Talmud még a Péld és a Préd, tehát a salamoninak tartott könyvek után sorolja be a kánonba.

A vélemények és irányzatok szövevényéből a legelfogadhatóbbnak a következő álláspont látszik: Az Én világi, szerelmi dalok gyűjteménye az ÓT-ban. Az egyes dalok a nép ajkán éltek nemzedékről nemzedékre, és eredetük visszanyúlik a salamoni korig. Sok hasonló közül válogatta és rendezte egybe egy ismeretlen gyűjtő (redaktor) a Kr. e. 3. sz. körül. A könyv párbeszédes formában, férfi és nő hangján, kórus megszólaltatásával, ősi menyegzői szokásokat is őrizve, menyegzőkön használt szokásos formulákat idézve beszél a szerelemről, s a szerelmes pár életének eseményeiről. A Salamon és Súlammit név (király és királynő) csak megtisztelő elnevezése a mindenkori vőlegénynek és menyasszonynak. A könyv egységét elsősorban a tartalom és a téma adja: egyetlen tárgya a szerelem. De egységes a stílus is (az izraelita és a szomszéd népek költészetének stílusa ez), valamint az egyes dalok szerkezeti felépítése, s a verselés. A szerelem valóságosan van az emberi életben, s léte a Teremtő akarata. Ennek megéneklése éppen olyan természetes, és ennek a kánonban éppen úgy helye van, mint az élet, az egészség, a békesség magasztalásának. A könyv nem maga az evangélium, de beletartozik a kijelentés történetébe. A teljes Írás különböző módon és különféle vonatkozásban sok helyen beszél a szeretetről, a vőlegényről-menyasszonyról, a házasságról. Ezeknek a sorába tartozik az ÉnÉn mondanivalója is a maga egészében. Csak éppen az ÉnÉn az egyetlen könyv a Szentírásban, amelynek egyetlen tárgya a szerelem. Erről ír a mi modern, európai fülünkben gyakran szokatlanul csengő, egy egészen más kor és nép színes, érzékletes, csillogó költői nyelvén.

Igazat kell adnunk azoknak a magyarázóknak, akik alapos bizonyítékok tömegére támaszkodva állítják, hogy a könyv mondanivalója csak a szó szerinti értelem lehet. Nem kell és nem is lehet más értelmet keresni benne. A könyv kifejezetten sehol se utal túl önmagán. De vajon felróható-e a mai keresztyén igeolvasónak, igehirdetőnek – aki megtanulta az írás egyes részeit az egésznek a fényében nézni, és aki tudja, hogy életében-halálában mindent Isten örök szeretetének köszönhet –, ha pillantása a rész szerint való láttán az egészre is odavillan, s a kánonban a földi szerelemről olvasva, ott pihen el végleg Annál, Aki maga a szeretet? Semmiképpen nem!

Fontosabb kommentárok.

F. Delitzsch: Commentary on the Song of Songs, Michigan, 1950; O. Zöckler: Das Hohelied, Leipzig, 1866; K. Budde: Das Hohelied (Die fünf Megillot), Freiburg, 1898; M. Thilo: Das Hohelied, Bonn, 1921; G. Kuhn: Erklärung des Hohen Liedes, Leipzig, 1926; Th. Robinson: Homiletical Commentary on the Song of Solomon, New York and London; W. F. Adeney: The Song of Solomon, Grand Rapid, 1947; J. Fischer: Das Hohe Lied, Würzburg, 1952; H. Ringgren: Das Hohe Lied, Göttingen, 1958; W. Rudolph: Das Hohe Lied, Gütersloh, 1962.

Énekek Éneke. I. RÉSZ

Én. 1,2–4. Menyasszonyi vágyódás.

Az Én bevezető énekében a menyasszony hangján csendül fel a kedves közvetlen közelsége utáni vágyakozás. Az ő szerelme jobban, mint a bor, „megvidámítja az ember szívét” (Zsolt 104:15). A keleti ember számára különös élvezetet jelentő drágakenet illata érződik a kedves közelében. Sőt egész valója, lénye, maga a legdrágább illat. Lehet őt nem szeretni? Méltó rá, hogy mindenki szeresse. Közelében, vele, szerelmében csak ujjongani és örvendezni lehet. A csapongó, szaggatott sorokból a kedves utáni olthatatlan vágy süt. A 3. személynek hirtelen másodikba történő, egyébként nem szokatlan, átcsapása szinte érzékelteti az indulat, a vágy hevét. A vágyódás nem alaptalan, a „király”, a vőlegény már kimutatta iránta való szerelmét.

Akit igazán szeret a menyasszony, az betölti szívét. Ő a legfontosabb. S akivel tele van a szív, annak közelébe kerülni szüntelen vágy ösztönöz. Mellette, vele pedig öröm és ujjongás van. Ott van helyén.

Én. 1,5–6. Csendes bizalom.

A menyasszony napbarnított színe miatt mentegetőzik. A „Jeruzsálem leányai” talán a körülötte levő asszonyok, de inkább a menyegzőre összegyűlt vendégsereg asszonyai. A városi lányok nap nem érte világosabb arcszíne dicsekvés tárgya még ma is az arab költészetben. Napbarnította színét egy beduin-törzs fekete kecskeszőrből készült sátorlapjaihoz hasonlítja, szépségét pedig a királyi lakosztály nyilván nagyon szép, olykor nyilvánosan is látható, faliszőnyegeihez. Nem rajta múlott, hogy így lebarnult. Fitestvérei valamiért megharagudtak rá, s olyan munkára kényszerítették, amit egyébként esetleg nem kellett volna végeznie. A szőlőt kellett őriznie, s a maga szőlőjére (szépségére) nem vigyázhatott. A szőlő gyakori képe a női szépségnek.

A menyasszony szeretne szebb lenni, hogy jobban tessék a kedvesnek. A körülmények, emberi indulatok sokszor akadályozzák, hogy annyit őrizzen meg szépségéből, amennyire lehetősége volna. De a szeretet bizakodásával így is tudja és meri mondani: neki így is „szép”. Ez a fontos egyedül.

Én. 1,7–8. Hol talállak meg?

A pásztorlány-menyasszony szeretne zavartalanul együtt lenni a pásztor-kedvessel. Erre a déli óra a legalkalmasabb, amikor a forróságban pihennek az állatok. A 7. v. a lány kérdése a kedveshez: hol találhat rá, hogy ne kelljen kérdezősködnie s ezáltal rossz színben ne tűnjön fel a többiek előtt (a parázna nőknek kellett elfátyolozniok magukat, Gen 38:14). Minthogy a pásztor a megszólított, valószínű, hogy az ő válasza a 8. v. Az értelme akkor ez: nem kell keresgélned és kérdezősködnöd, kövesd a nyáj nyomát, az elvezet a pásztorok táborhelyére. Hajtsd nyájad te is oda, ott megtalálsz. Ott a helyem. De érthető úgy is, hogy a zavartalan együttlét után sóhajtó lánynak csak az emlékezetében csengenek a talán már máskor hallott szavak: Esetleg a kórus hangja ez a vers. Minden segíti a keresőt.

Újra csak a sóvárgás a kedves, a zavartalan együttlét után. Ez tölti be a menyasszony életét. Hogy hol kell keresni őt? Nem is olyan nehéz rátalálni. A megszokott, mindennapi élet, munka közben figyelemmel járva elérheti őt. A nyomok hozzá vezetnek. „Követni” kell őt!

Én. 1,9–17. Együtt. A 9–11. verseket férfi mondja. Bókol a lánynak. A hasonlat nem drága paripák nemes tartására, vagy mozgására vonatkozik, hanem a paripák nyakába aggatott sok drága díszre. A menyasszony szépségét kiemeli a hajába font, s nyakában viselt ékszer. De mindez a dísz még nem elég. Többre méltó a szépsége! A szeretet egyre többet akar adni. A 12–14. versek a menyasszony szavai. Csendes öröm sugárzik belőlük: nem az ajándék a fontos számára, az ígért újabb ékszer, hanem kedvesének közvetlen közelléte. Míg itt van mellette, csak a drága illat jut az eszébe; ő maga is illatos nárdusolaj, s a vőlegény is mirhacsokor és ciprus-fürt. (Kelet asszonyai kebleik között mirhát hordtak; Éngedi a Holt-tenger nyugati partvidékén oázis, szőlője „világhírű”.) A vőlegény nem tud betelni a lány szépségével. Most annak szemeiről beszél: könnyed, élénk rebbenésük galambokra emlékeztetik. A 16–17. v. újra a menyasszony hangja. A zöldellő természet, a zavartalan és háborítatlan nyugalom, a körülöttük levő cédrusok, a fejük fölé boruló ciprusok: ez a kívánt hely az együttléthez.

A szeretet mindig adni akar és nincs nagyobb öröme, mint meghajolni az előtt, akit szeret. A „megszépítő messzeség” nem kedvező légkör a szeretet számára. A szeretet akkor nő, ha a szerető szívek egymás közelében lehetnek. Szüksége van a szerető szívnek a csendességre, a zavartalan együttlétre, amikor semmi más nem lehet fontosabb a kedvesnél. És szüksége van a szeretetnek a szavakra is, dicsérő és buzdító szavakra. S a szeretet e vonatkozásban sem lehet fukar.

Én. II. RÉSZ

Én. 2,1–3. Egymás dicsérete.

Az 1. és 3. v. a menyasszony hangja, a 2. v. a férfié. A menyasszony szerényen őzikéhez és liliomhoz hasonlítja magát. Mindkettő vadon terem Sárón síkságán, s a többi völgyekben. Ilyen vagyok csak, amilyen milliószámra akad mindenütt mindenki útjába. A kedves pedig szinte szavába vág: a számomra te vagy az egyetlen. Nem virág a virágok között, hanem virág a tövisek között. Te vagy a virág szememben egyedül! A boldog lány szava aztán nyomban viszonozza a kedveskedést: mégiscsak én jártam jobban! Hiszen olyan vagy, mint almafa a gyümölcstelen fák között: nemcsak az annyira szükséges árnyékot adja, hanem közben édes gyümölcsöt is nyújt. „Gyümölcs” – mindaz, amit a kedvestől kapott: ajándékok, szavak, öröm.

A szeretet – egyebek között – alázatosnak lenni is megtanít. Meghajolni a másik előtt a szeretetnek a legkönnyebb. Aki szeret, annak szemében a kedves a legfontosabb. Oltalom, megnyugvás és felüdülés annak a közelében van igazán, akit szeretünk. Növekedni, gyarapodni, gazdagodni az ő közelében lehet igazán. Jó időnként ellenőrizni szeretetünket.

Én. 2,4–7. A szerelem betege.

Nem egészen világos, hogy milyen házról beszél a menyasszony. Egyszerűen csak borház, ahol szüretelni szoktak? Vagy olyan ház, ahol bort mérnek ki? Vagy csupán csak „kellemes hely”, ahol jól érzi magát az ember? A zászló csupán a borkimérések régen is használatos cégtáblája? Vagy esetleg képes értelemben annak a jele, hogy itt már hódító járt? Mindenképpen nagy élmény a menyasszony számára, örvendetes és mégis megrázó élmény: nem a magáé immár. A rázúduló érzelem-hullám hatása alatt úgy érzi, hogy beteg. Erősítésre van szüksége. A szőlőskalács és az alma (azonkívül, hogy a pogány kultuszban fontos szerepet játszottak) a szerelmesek szimbolikus ajándékai. A megszólaló lány tehát a szerelem újabb jeleire, ajándékára vár, mert így nyugtalanítja a kétely a távolság, vagy a távol levő kedves miatt. A „Jeruzsálem leányaihoz” intézett felkiáltás is érthető így: sok kínnal, fájdalommal jár a szerelem; csak úgy lehet elviselni, ha idejében, magától, nem erőszakoltan indul. Különben nem bírja ki az adódó kínokat, elhervad a kedvezőtlen körülmények között. A gazellákhoz és a fiatal szarvasokhoz félénk és szelíd természetük, bájos megjelenésük alapján – gyakran hasonlítják a lányokat. A régi izraelita ember arra esküszik, ami kedves neki, vagy ami hozzátartozik a legjobban mindennapi életéhez. A katona a kardjára, a szülő gyermeke életére, a lány – a gazellákra, a szerelem jelképeire. (Egyébként a gazellák héber neve azonos Jahve nevének egyik sokat használt és ismert jelzőjével: cebá’ót.)

A lány – vagy talán már ifjú asszony – boldogan vallja meg, hogy meghódították. A meghódolást az teszi örvendetessé, hogy immár valakinek az oltalma alatt áll, s hogy ez a hódítás nem az erőszak, hanem a szeretet jegyében történt. Boldog rabság ez, amelynek az a betegsége, hogy egyre jobban rab szeretne lenni a meghódított. Állandóan új meg új jelekre van szüksége; amelyek bizonyítják, hogy van ura. Egyre szorosabban hozzá szeretne tartozni a kedveséhez. Minthogy azonban a szeretet semmilyen formában nem ismeri az erőltetést és az erőszakot, várni kell megtanulnia. A szeretet hatalmában van a kezdeményezés. Az emberi kezdeményezés csak valami pótlékot produkálhat a maga erejéből.

Én. 2,8–14. Ne zárkózz be!

A 8–10a v. női hang, a többi férfi szavai, de a női hang idézetében. A kép: valahol vidéken, még a téli esős évszak hatása alatt vagy szívének szomorúsága miatt is, bezárkózva él a lány. A kezdődő tavasz friss szépségében megjelenik a kedves és csalogatja ki elzárkózottságából a lányt a pompázó természetbe. Nem váratlanul érkezik, mert a lány már messziről észreveszi, ahogyan hegyen-völgyön át szökdelve közeledik. Megérkezik a ház elé, nézeget befelé, megáll az ajtó előtt. Majd meg is szólal. Szavai a tavasz szépségét ecsetelik: elmúlt a tél, virág mindenütt, a fügefa korai gyümölcsei vöröslenek, a szőlők illata betölti a levegőt. Ilyenkor nem jó bezárkózni. Nem a magánosság, hanem az öröm és az éneklés ideje van. Csipkelődve, tréfásan a kősziklában fészkelő galambhoz hasonlítja a kedvest, aki nem akar kibújni biztonságot jelentő fészkéből (Jer 48:28 szerint a biztonság képe a kőszikla-fészek), pedig látni szeretné. Kívül tavaszodik, a lány szívében még tél van? Úgy hat e szakasz, hogy a lány később meséli el ezt az eseményt, később emlékezik rá.

Aki szeret, az se mindig tavaszi napokat él. Akadnak borús napok is. Különösen akkor, amikor nincs a közelében a kedves, nagyon érzékeny tud lenni és hamar bezárkózik. Gondok és kételyek gyötrik, félelem szorongatja, újra átértékel eseményeket, szavakat. Könnyen abba az állapotba jut, amikor úgy érzi, hogy csak elzárkózva, visszahúzódva lehet biztonságban, így nem érhetik csalódások. Biztatásra van ilyenkor szüksége. Örömmel állapítja meg, hogy a borús napok ideje lejár, nincs szükség örökös elzárkózásra. A kedves jön és hívja őt. S a menyasszony már tudja, hogy nem magába zárkózva van biztonságban, hanem vele és mellette.

Én. 2,15. A kártevők.

A kis rókák is kárt okozhatnak a szőlőben, de a szőlőéréskor a megnövekedett állatok különösen nagy kárt okozhatnak. Az öreg rókát már nehezebb tőrbe csalni, most kell ellenük hadakozni, míg kicsik. De bizonyos, hogy nemcsak ennyit mond a vers. A szőlő átvitt értelemben (mint 1:6-ban) a lány szépsége, melynek megrontói a fiatal legények. Egy a tréfás dalnak az az értelme, hogy a lánynak vigyáznia kell, mert bőven akadnak, akik veszélyesek szépségére. De jelentheti általában azt is, hogy a rókák a művelt földnek, s így az életnek az ellenségei. Meg kell szabadulni tőlük, minél előbb, annál könnyebb. Az ellenséget addig kell legyűrni, míg kicsi.

Az előzőek összefüggésében értsük most úgy: ellenség és kártevő mindenütt akad. A szerelemnek is vannak ellenségei. Van külső ellenség is, de a belső a veszedelmesebb: gond, kételkedés, gyanakvás, bizalmatlanság pusztíthatja a szeretetet. Idejében, míg még el nem hatalmasodtak egészen, addig kell harcolni ellenük. Addig könnyebb és sikeresebb.

Én. 2,16–17. A menyasszony öröme.

Az együvé tartozásnak a bizonyossága, a szeretet odaadása csendül fel a lány szavaiban. Ezzel biztatja magát most, amikor – legalábbis egyelőre – el kell válniuk. A 16. v. érthető szó szerint is: a pásztor-kedves a virágos réten legelteti nyáját. De lehet csak kedveskedő jelző. A találkozás ideje a hűvös nyugati szél felkelése, az árnyékok megnyúlása vagy eltűnése, tehát az este. A találkozás helye, Beter, valószínűleg helységnév (a Jeruzsálem-Jaffa közötti vasút első állomása ma: Bettir). Próbálják lefordítani is: „elválasztás hegye”. (Mások pedig egy bizonyos fűszer nevét sejtik benne.) A gazellákra és szarvasokra való utalás itt sürgetés: jöjj gyorsan!

A menyasszony még nem lehet mindig együtt a vőlegénnyel, még időnként el kell válniuk. De a vele való találkozás abban erősíti meg újra, hogy hozzátartozik a kedveshez, övé, kétség nélkül övé. És bizalommal várja a legközelebbi találkozást. A szeretetnek tudnia kell tűrnie és várnia is. És a nagy öröm közepette is tudnia kell, hogy vannak elvégzendő feladatok is, munkálkodni kell, amíg nappal van.

Én. III. RÉSZ

Én. 3,1–5. Kerestem őt.

Annyira irreális, annyira valószínűtlenül hat, amiről itt a menyasszony beszél, hogy nem tekinthető valóságosan megtörtént eseménynek. Hogy egy lány éjszaka felkeljen, egyedül bolyongjon az utcákon, hogy megszólítsa az őröket, aztán csak úgy hirtelenül rátaláljon a kedvesre és őt édesanyja házába vigye – még ma is nehezen elképzelhető, a régi izráeli viszonyok között pedig egészen elképzelhetetlen. A legfőbb magyarázó szerint álomjelenetről van itt szó. Álomban mindez könnyen érthető, s illik az álom következetlenségéhez. Így értve, e kis dal hangsúlyozhatná, hogy a menyasszony szüntelenül, éjjel-nappal vágyódik a vőlegény után, még álmában sincs nyugta. Nincs nyugta addig, míg az elveszettnek hitt kedvest meg nem találja. A szerelmi költészetnek egyébként is szinte minden nép körében visszatérő motívuma a kedves keresése. Különösen úgy utólag jó arról énekelni, hogy mennyit kellett fáradnia, milyen áldozatot kellett vállalnia a kedvesért. Persze minden fáradsága mellett is öröm volt ez. Stílusos befejezés e szakaszhoz a 2:7-ben már hallott 5. v.: a szerelem teherrel is jár, amit elhordozni csak úgy lehet, ha „magától” indult, nem kényszerítve. A kép szerint a színhely Jeruzsálem, az izraelita szemlélet szerint „a” város.

Aki szeret, nem nyugszik bele, hogy távol legyen attól, akivel tele van a szíve. Törvény, hogy keresni kell őt. Egyúttal a próba ideje is ez: mit hajlandó vállalni a kedvesért? Aki szeret, annak számára nincs félelmetes idő és félelmetes hely, ha keresnie kell a kedvest. Ez a keresés a fontos. Ha úgy látszik is, hogy hiábavaló utat járt, haszontalannak tetsző munkát végzett a találkozásért, akkor sem volt fölösleges a keresés. Akkor lesz drága a kedves, ha nem olyan magától értetődően találta meg a menyasszony, ha közben rádöbbent, hogy el is lehetne veszíteni. Akkor tudja igazán „megragadni”, akkor tud igazán ragaszkodni hozzá, ha már egyszer átélte annak a gondolatnak a kínját is, hogy el is veszítheti őt. A keresés kínja tisztázza benne, hogy mennyit jelent neki ő. A keresés keserve, s a megtalálás öröme köti hozzá nagyon szorosan. És ha a megtalálás nem is a keresés közvetlen eredménye, de jele annak, hogy a menyasszony kész volt minden tőle telhetőt megtenni a vele való találkozásért.

Én. 3,6–11. Ímhol jő a vőlegény!

A 11. v.-ből, de profán paralelekből is, kitűnik, hogy nászmenetről van itt szó. A szöveg csak a vőlegényt említi, s a szakasz végén a felszólítás, hogy Sion leányai jöjjenek csodálni a királyt, úgy természetes, ha előtte ennek a menetnek a leírásáról van szó, tehát a vőlegény megérkezéséről. A zsidó allegorikus magyarázat is ezt a nézetet támogatja, amikor Jahve bevonulását olvassa ki belőle. A nehézséget az okozza, hogy a 6. v. kezdő kérdése határozottan női személyre utal, és a zsidó hagyomány a 9. v. gyaloghintónak fordított jövevényszavát, amely hap. leg. (’appirjón), a menyasszony gyaloghintójának tudja, és a modern analógia szerint is a 6–10. versek a menyasszonynak a vőlegény barátai által történő elhozatalára vonatkoztatandók. A szöveg azonban mindezek ellenére is azt teszi valószínűbbé, hogy a vőlegény érkezéséről van szó. Nem tűnik ki a szövegből az sem, hogy a menyasszony mondja-e e sorokat, vagy a kórus, esetleg egy néző. A szakasz szerint a menet a puszta felől érkezik. Bizonyosan ott van e kép mögött az az üdvtörténeti emlék, hogy aki pusztából jön, az az ígéretek beteljesedése felé tart. De lehetséges persze, hogy a nászmenet valóban a puszta felől érkezik. A füstoszlop – amelyhez ugyancsak erős üdvtörténeti emlékek kapcsolódnak – egy közönséges nászmenet esetében a menet elején vagy végén égetett jó illatú füstölőszerek füstje, vagy egyszerűen csak a menet által felkavart porfelhő. A gyaloghintó körül a vőlegény barátai jönnek, természetesen felfegyverezve, amire olykor szükség lehetett, különösen éjszakai útnál. Minél előkelőbb a menyegzői pár, annál nagyobb számú a kíséret. A gyaloghintó vagy hordszék leírásánál a 10. v. végének fordítása nem egyértelmű. Jeruzsálem leányainak a szeretete-e az, amivel ki van díszítve (s akkor mit kell érteni rajta?), vagy szeretettel hímezték a belsejét díszítő takarókat? A vőlegény megkoronázásáról csak itt hallunk. De éppen ebből bizonyos, hogy a leírás nem vonatkozhat a történeti Salamon királyra, hiszen aligha ilyen körülmények között mehetett végbe egy királyi menyegző. Keleten mindmáig szokás az ifjú párt a menyegző hét napja alatt királynak és királynénak nevezni, s előttük mint királyi pár előtt hódolni. S ha már egyszer király a vőlegény, akkor nem akárki-király, hanem mindjárt a legnagyobb, Salamon! A Sion leányai megszólítás minden bizonnyal a násznépre vonatkozik. Az Ézs 61:10 tud a menyasszony megkoronázásáról. A vőlegényéről nem olvasunk. Ugyancsak nincs szentírásbeli híradás a vőlegény anyjának szerepéről sem.

Jön a vőlegény! Nem úgy, mint eddig, hogy csak rövidebb-hosszabb időt töltsön együtt a menyasszonnyal. Ünnepi óra ez, amikor a vőlegény örökre magához fogadja a menyasszonyt, s az odaadja magát hatalma alá. A választás és a döntés ideje lezárul ezzel. Gyökeres változás történik és kezdődik ezzel főképpen a menyasszony számára. Más lesz egész élete ezentúl, korlátok dőlnek le, viszonyok változnak meg, más lesz a cél. Visszavonhatatlanul más lesz a menyasszony. Mert még ha valaha magára maradna is ezután, akkor sem lány többé már, hanem legfeljebb elvált, elkergetett, vagy özvegyasszony. A vőlegény jön és megnyílik az út a teljes közösség felé.