Préd. VI. RÉSZ

Préd. 6,1–12. Minden földi jó – öröm nélkül.

Hajlandó az ember azt hinni, hogy a boldogságnak, az örvendezésnek tárgyi feltételei vannak csupán. Egy abszurdumig vezetett példa következik ezzel kapcsolatban. Tegyük fel, hogy valakinek megvan mindene, amit csak kívánhat e földön: vagyon, kincs, tisztesség (vagy: hatalom); nem szenved semmiben hiányt; amit kívánni se merhet: száz gyermek (a családi és érzéki élet csúcspontja), és olyan hosszú életkor, amely messze túlhaladja az elképzelhetőt is. Csak éppen az hiányzik neki, hogy élvezhesse is mindezt. Milyen szörnyű sors! Van eledele, de az élet nem esik jól; van vagyona, de beleunt nézésébe is, gondozásába is; van pénze, de amit kaphat érte, nem elégíti ki; van rangja, hatalma, de olyan teher jár vele, hogy roskad alatta; sok gyermeke csak szomorúságát növeli; a gyönyör megkopott; van hosszú élete, de nem tud mit kezdeni vele. Mindezek tetejébe: más fogja megkapni, s az élvezi majd vagyonát. Gonosz dolog! Mert más dolog gazdagnak lenni és egészen más dolog örvendező élethez jutni. Ez nincs hatalmában az embernek. Annyira kiábrándító és gonosz dolog ez, hogy ennél már jobb az idő előtt és halva született gyermek sorsa, aki nevet sem kapott, tehát visszahanyatlik a semmibe, a feledésbe, mielőtt lett volna. Ennek legalább nyugalma van, amit emez nem kapott meg. Minthogy pedig végül is egy helyre kerülnek, az elvetélt gyermek előnyben van azzal is, hogy fáradozás nélkül jutott oda, ahova sok hiábavaló gyötrődés után ért csak el amaz (1–6. v.). – A 4–5. v. természetesen az elvetélt gyermekre vonatkozik. – „Nem lesz temetése”: nem azt jelenti, hogy nem temetik el; a temetés a legnyomorultabbnak is kijár. Hanem arra utal, hogy nem szerető és hálás utódok állják körül a ravatalt, nem veszi körül hálás kegyelet.

De nemcsak a meglevőben találhat az ember élvezetet és örömöt. Jelentheti az örömöt maga a gyűjtés, a munka is. Reálisan nézve azonban e tekintetben az a helyzet, hogy mikor az ember dolgozik, fáradozik, azt elsősorban a szájáért teszi, a falatért, vagy a nagyobb falatért. Még ha csakugyan eredményes is a munkája, ha meghozza is a kívánt földi hasznot, akkor is hiány maradhat a munka nyomán: a lélek nem telik be vele. Vagy mindig más és több kell, mint ami van, vagy egyszerűen: semmiféle fáradozás nem teremtheti meg éppen azt, amire a léleknek van szüksége. Mert más dolog a munka, és egészen más az öröm. Az örvendező megelégedés a vagyonnal sem, de a munkálkodással sem jár szükségképpen együtt (7. v.). És ez nem is csak a gazdagok terhe. E tekintetben nincs előnyben a bölcs a bolonddal szemben és a szegény se áll jobban a maga lehetőségei között még akkor sem, ha jól tud forgolódni az életben. A lélek vágya nem tölthető be azzal teljesen sohasem, amit pusztán emberi erővel el lehet érni (8. v.). Talán akkor az a megoldás, amiről a 9. v. beszél? Vagyis: meg kell elégednie az embernek azzal, amije van, és egyáltalán nem kell törődni azzal, ami a lélek vágya és kívánsága volna, ha egyszer úgyis kielégíthetetlen. Kétségtelen, igaz és bölcs tanács és életszabály – volna, ha el lehetne sajátítani. Csakhogy éppen ez nem sikerül! A lélek kívánsága olyan erővel jelentkezik, hogy nem lehet észre nem venni. Bizony, ez is hiábavalóság! A 8. v. fordítása többféleképpen elképzelhető. („Mert mennyivel van többje a bölcsnek, mint a balgatagnak? Mi jut a nyomorultnak, aki tud forgolódni az életben?” – Vagy: „Mi előnye van a bölcsnek a bolonddal szemben – neki – a szegénynek, aki példaképpen tud járni az élők előtt?” stb.)

Az ember Isten mindenható hatalmával kerül szembe mindenütt. Csak vele perelhetne. De ember lévén, oktalan dolog lenne a nála erősebb dolgai felett ítéletet mondania (10. v.). Értelmetlen és oktalan dolog volna ítéletet mondani Isten tettei felett, hiszen azt sem tudja az ember magától, hogy mi jó neki. Honnan tudhatná akkor a jövendőt?

Annyit tudhat csak az ember, hogy Isten kezében van, élete mindenestül az Ő hatalma alatt áll, és öröme csak abban lehet, amit Ő ad, s amennyit ad. – Mondják, hogy a könyv egyik legkiábrándítóbb fejezete ez. Valóban! És mindaddig az is marad – mint maga az a tény, amiről beszél –, míg le nem mond az ember arról a hiú álmáról, hogy a maga kezében tartja az örömöt.

Préd. VII. RÉSZ

Préd. 7,1–7. Válaszd a jobbat!

A hiábavalóság jármát nyögi s a halál árnyékában jár az élet. A következő hét vers négy közmondásszerű mondatban szokatlan és meglepő formában mondja el, hogy ilyen körülmények között mi a jobb az embernek.

Érdemes úgy élni az életet, hogy az ember jó hírnevet szerezzen magának. Jobb úgy élni az emberek között, hogy megérezzék a segítségre kész jóakaratot bennünk, mint az ellenkező módon. Az ilyen élet hasznosabb, mint a sebek gyógyítására is használatos olaj. Vagy: a jó nevet szerző nemes magatartás többet ér a bármilyen díszes külsőségnél (sém – sämän: szójáték). Az olaj a mulatság és a jólét jelképe is. – Minthogy az 1b vers szó szerinti értelemben véve ellentétet jelentene a Préd, de az egész ÓT szemléletével is, itt nyilván arról van csak szó: jó ott lenni kétségtelenül, ahol egy emberi élet a világra jön, hiszen ott öröm van akkor. De többet tanulhat az ember ott, ahol a halál van jelen. Az agónia látása bizonyosan több embert késztetett már elgondolkozásra, mint egy újszülött sírása (1. v.).

A gyászoló ház légköre, az egész környezet, óhatatlanul az élet és a halál komolyan vételére késztet, míg a lakodalmas háznál az a csalóka érzés foghatja el az embert, hogy az élet csupa öröm. Azért jobb a gyászoló házhoz menni. Egyszer gyászoló házzá válik minden ház, egyszer minden élőnek vége elkövetkezik. Ilyen helyen jobban megfontolja az ember és reálisabb mérleget készít arról, hogy mit érdemes cselekednie, mint olyan helyen, ahol a bor fűti az indulatokat (2. v.).

A 3a vers „bosszúság” szava a következő sorok megvilágításában értendő. A szomorúság jobb, mert felfelé emel, amit nem tesz a duhaj vidámság, mert felelőtlenséget takar. Nem a szüntelen komor képpel tetszelgő magatartásról van szó, hanem arról az üdvös szomorúságról, amely helyes irányba tereli a figyelmet, megtisztítja a látást és a gondolatokat, ellentétben a nevetéssel, amely léhává tesz. Jobb a gyászház perspektívájában, mint a borospince távlatában nézni az életet. Bölcset is, bolondot is ott lehet találni, ahová a szíve vonja. – A gondolat egyébként a bölcsességirodalomban általánosan ismert és különböző tendenciával gyakran előbukkan (Jób 33; Péld 3:11kk.; Lásd az ÚT-ban is: Róm 5:3; 1Kor 11:32; 2Kor 7:10).

Jobb a bölcs dorgálását hallgatni, még akkor is, ha éppen rosszul esik, mint a bolondok sokat ígérő és semmit nem adó biztatását. A „balgatagok éneklése” jelentheti a mámoros és részeg ember értelmetlen fecsegését, ordítozását; de jelentheti a nem a bölcsesség szerint cselekvők hízelkedő beszédét, megvesztegető csábítását. Mindenképpen hiábavalóság. A 7. v. közben figyelmeztet mindenesetre a bölcsesség esendő voltára is.

Összefoglalva: bölcsen teszi az ember, ha nem a könnyebb és csillogóbb részét keresi az életnek; amott jobb!

Préd. 7,8–14. Türelemre van szükség.

Bármely dologról, eseményről akkor állapítható meg csak, hogy igazában mit ér, ha már látta a végét az ember. A vég kivárásához azonban idő kell. Most e kérdés áll az előtérben.

A türelem óv meg a kevélységtől. A kevély ember mindenáron siettetni akarja az eseményeket, közelebb hozni a véget. Úgy érzi, mindennek az ő kívánsága szerint kell történnie. Elhamarkodott ítéletet mond, elsietve cselekszik, ítélete megbízhatatlan, cselekvése hibás, mert nem várta ki a véget. Türelem kell ahhoz, hogy az ember ne elhamarkodva hozza meg ítéletét, s ne bosszankodjék rögtön, ne guruljon dühbe, ha valami nem úgy történik, ahogyan szeretné. A türelmetlen bolondok tulajdonsága, hogy nyomban felfortyannak. Türelem kell a mások meghallgatására, események, emberek, dolgok alapos megvizsgálására, mert a türelmetlen bosszankodás mindent elronthat. A türelmetlen és indulatoskodó embernek mindig csak éretlen ügyekkel lesz dolga, s nem fogja soha megtudni, hogy megérett ügyek is vannak ezen a világon. A türelmetlen, a megfontolatlan ember mondhatja csak a régi napokat jobbaknak. „A régi jó idők” a múlt elfogult és egyoldalú dicsőítésének s a jelen ugyancsak elfogult, egyoldalú és meggondolatlan kifogásolásának illuzórikus eredménye (9–10. v.).

Részben a bölcsesség is türelem kérdése. Türelem is kell hozzá, hogy az ember ne elsietve, azaz balgatagul fogjon a cselekvéshez. A kevélység, bosszankodás, harag gyorsan, a pillanatnyi benyomás alapján dönt, a bölcsesség türelemből és megfontolásból fakadó cselekvése éppen azért biztonságosabb. Védelmet és nyugalmat jelent, mint az árnyék. A vagyon, pénz védelmet jelenthet, bizonyos vonatkozásban nyugodtabbá és biztonságosabbá teheti az életet. Erre a bölcsesség is képes, sőt többre is. A türelmes, bölcsességben fogant életstílus életet jelent, megóv az olyan veszedelmes és végzetes lépésektől, amelyeket a maga kárára megtesz a türelmetlen bolond. – A 11–12. verset sokféleképpen fordítják, egyrészt a 11. v. ’im szócskája, másrészt a 12. v. valamilyen formában kiegészítést igénylő mondatszerkezete miatt.

A türelmetlenség Istennel is szembeállít és ellene való lázadásra késztet. Pedig ki perelhetne vele? Türelem kell Isten cselekedeteinek a kivárásához is. Semmi emberi erőfeszítés nem változtathat az Ő tettein. El kell fogadni kezéből azt, amit ad, úgy, ahogyan adja, akár jó, akár rossz a mi megítélésünk szerint. Isten tetteivel türelemre és alázatra szoktatja az embert, annál is inkább, mert nem találhatja ki az ember azt, ami rá következik. A türelmetlen elszalasztja azt a jót, ami az övé lehetne. Nincs ok a türelmetlenségre. Istennel nem marad le az ember semmi jóról, s érdemes is türelmesnek lenni, mert nemcsak a teremtésnek, hanem Isten minden munkájának a vége: jó.

Préd. 7,15–24. Szükséges az alázat.

A Préd is tudja, hogy Isten megítéli mind az igazakat, mind a gonoszokat. Hogy a gonosz gonoszsága miatt elvész, az természetes az ÓT emberei számára. E szakaszban az a megdöbbentő, hogy itt arról a tapasztalatáról szól, hogy van olyan igaz, aki igazságossága miatt (nem ellenére!) vész el. Tehát igazságából fakadó cselekedetei okozzák vesztét. És akad olyan gonosz, aki gonoszsága által (nem ellenére!) szerez előnyt magának, tehát erőszak, csalás, kíméletlenség által megfelelő körülményeket teremt magának élete „megnyújtására”, kiteljesítésére. Mindez ellenkezik nemcsak az általános véleménnyel, hanem az ÓT általános szemléletével is. A 16. v. magyarázza, miről is van szó: arról, aki felettébb igaz. Lehet túl igaznak lenni? Tudjuk, a farizeusok nagyon igaz és nagyon kegyes emberek voltak, éppenséggel nem az istentelenek módján rendezték be életüket. És mégis: senki ellen nem hadakozott olyan keményen Krisztus, mint éppen ellenük. Annyira kegyesek és igazak voltak, annyira tökéletesek, hogy számukra Isten Fia – istenkáromló, a törvény megrontója. Az alázat nélküli igaz menthetetlenül felettébb igazzá válik. – De egyebekben is lehet túl igaz az ember. Pusztán igazságosságból nem képes jót tenni, s még magának is olyan magas követelményeket szab, hogy a tökéletlenségtől való félelmében, inkább semmit sem cselekszik. Ne légy túl igaz! Természetesen a másik oldal se jobb. Minden gonosz felett felettébb gonosz az, aki nem erőtlensége miatt cselekszik rosszul, hanem tudatosan, semmibe véve minden emberi és isteni törvényt, tudatosan, megfontoltan Isten ellen fordul, s cinikusan járja a maga gőgös útját. Ez ugyancsak ítéletes magatartás. Óvakodj hát a gonosztól is! A 18. v., amely összefoglalja az előbbieket, valószínűleg arra utal, hogy mind a két figyelmeztetést meg kell szívlelni: ne legyen az ember túl igaz és túl bölcs, de a gonoszok módján se cselekedjék. Mindkettő gőg. Az istenfélő és alázatos ember mindkét veszedelemből szabadul. Hatalmas erő a bölcsesség, amelynek kezdete (és vége is) az istenfélelem (15–19. v.).

Alázatra van szükség ahhoz is, hogy az ember felismerje és elfogadja igaznak Istennek az özönvíz után, de a Zsolt 14 és 53-ban is világosan elmondott üzenetét: nincsen csak egy igaz is! Ezzel a kemény és véres valósággal csak az alázatos ember tud és kész számot vetni, s így látni magát.

De szükség van az alázatra ahhoz is, hogy mások átkai, véleménye meg ne keserítsenek és elhamarkodott tettekre ne ragadjanak. Csak az alázatos ember érti meg: magunk is vétkesek vagyunk hasonlókban, minket is terhel hasonló vétek minduntalan (21–22. v.).

És alázat szükséges ahhoz is, hogy bölcsességünk véges voltát felismerjük. A Préd felismeri, hogy a bölcsesség teljessége távol van tőle, s a dolgok igazi lényegét nem találhatja meg, a végső értelemig nem jut el a kutató elme (24. v.).

Az ÚT-ban a legfelsőbb helyről halljuk az élettel bizonyított intést: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok…” (Mt 11:29).

Préd. 7,25–29. Az ember nyomorúságáról.

A bevezető vers után – amely különösen nyomatékosan hangsúlyozza a minden irányú alapos vizsgálódást mind a bölcsesség, mind ellentéte, a balgaság tekintetében – a 26–29. versekben a háromszor ismétlődő „ezt találtam” kifejezéssel bevezetve, számol be az író vizsgálódásának eredményéről.

Első eredmény: az asszony romlottsága. A Préd számára keserű dolog a halál. Tudja, hogy jön, el nem kerülhető, nem is zúgolódik ellene, de mégis az élet a jobb a számára. Keserű, nagyon keserű a halál! Annál meglepőbb az itt közölt eredmény: úgy találja, hogy a halálnál is keserűbb lehet az asszony. Hurok, háló, bilincs lehet az asszony a férfi számára. És nem is csak egy asszonyról van itt szó, vagy az asszonyok egy csoportjáról, hanem általában az asszonyról. Egy nőgyűlölő elfogult véleménye ez csupán itt a bölcsesség ruhájába öltöztetve? Túlzás ez az „eredmény” a gondos vizsgálódás ellenére? Vagy az általános régi keleti véleményt osztja az asszony alacsonyabb rendű voltáról? Korántsem! Hiszen mi is szoktunk beszélni „lebilincselő” erejű nőről. Irodalmi művek, filmek örök témája a foglyul ejtő, a férfit minden bilincsnél jobban megkötözni képes, megejtő asszony. Az öngyilkosok sokszor a szó szoros értelmében véve azt bizonyítják, hogy az asszony valóban keserűbb lehet a halálnál. Isten igéje is tud róla, hogy a bűn asszony által jött be erre a világra. De hiszen ellentétes példák is vannak a szemünk előtt! Igen, a bölcsességirodalom is tud a jó feleségről (Péld 31:10kk.). Igaz: sok önfeláldozás, szeretet áradt erre a világra asszonyok által! Ma is kivételes gyülekezet az, amelyikben nem az asszonyok alkotják a leghűségesebb és legtöbb áldozatra kész többséget. Itt azonban arról van szó, hogy az említett szörnyűség lehetőségét minden asszony magában hordozza. Természete szerint ezzel a tehertétellel indul minden asszonyi élet! És az a nem természetes, ha nem mindegyik lesz olyan, akinek szíve tőr és háló, s kezei bilincsek! Mert akkor az ősi romlás erején már egy nagyobb erő diadalmaskodott: a kegyelem.

Második eredmény: a férfiak sincsenek azonban jobb helyzetben. Ezerből egy, vagy egy se – nem sok különbség. Egyébként is képes beszéd ez itt, hiszen előbb már elhangzott, hogy senki sincs, aki ne vétkeznék. Előnyről csak a bűneset időbeli rendjét tekintve lehet szó. Az asszony bukott el előbb. De a férfiban jutott teljességre! A szomorú tény az, hogy egyképpen megromlottak. Csak ezen belül lehet szó kétes értékű fokozatról. Egyképpen átok alatt vannak. És a Préd még csak ígéretként hallotta, mi már láttuk, hogy nem csak a bűn jött asszony által erre a világra, hanem a Szabadítás is.

Harmadik eredmény: ezért az állapotért csak önmagát okolhatja az ember. Kezdetben „igaz”-nak teremtetett. Azonban szüntelenül nagy művészetet fejt ki abban, hogy kibújjon Isten uralma alól, meglepően sok eredetiséget mutat a gonosz művelésében, s leleményesen keresi a görbe utakat! A bölcsesség, ha idáig eljutott, elérte a legtöbbet, amit egyáltalán elérhet. A valónak, az igazságnak az a része, amely ezen túl van, az már semmiféle emberi kutatással, igyekezettel el nem érhető. Ami még ezentúl hozzátartozik az élet és a halál igazi arcához, emberi állapotunkhoz, az már a kegyelem ajándéka: „…megváltattatok a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből…” (1Pt 1:18–20). Vitatják, hogy a 28–29. versek nem csupán a bölcsességre értendők-e? A 27. versben egy glosszátor keze nyoma látszik, a „Qóhälät” szó pedig valószínűleg névelővel áll itt.

Préd. VIII. RÉSZ

Préd. 8,1–8. A bölcs magatartás a zsarnoksággal szemben.

A bölcs dicséretével kezdődik a szakasz. A bölcsesség a dolgok mélyére lát, biztonságot, belső nyugalmat ad az embernek, ami az arcon is tükröződik. A továbbiakban a keleti zsarnok-kényúr jól kivehető képe van előttünk. Nagy hatalom a kezében, akaratát mindenben véghezviszi, senki nem vonhatja felelősségre. Mi a bölcs viszonyulás a zsarnokhoz?

Alapvető dolgot tisztáz a Préd, mikor először arról beszél, hogy e dologban nemcsak a zsarnokkal van dolgunk. A felsőbbséget Isten rendeli, akihez Istenre tett eskü köt. – Csak találgatás tárgya, hogy milyen esküről van szó (2Krón 36:13?). – Azután következnek a bölcsesség diktálta jó tanácsok. A zsarnoksággal szemben a lázadás nem megoldás, mivel Istennel is számolni kell. Parancsát teljesíteni kell. Viszont: nem kell megrémülve elrohannod sem előle, nem kell rettegned sem, ha megőrizted parancsát és nem vagy részes olyan dologban, ami miatt joggal kell rettegned. Vagy más fordítási lehetőség szerint: nem kell indulatosan elrohannod színe elől, ha nem úgy szól, ahogyan kívánod („ne állj meg a gonosz szónál”). Értelmetlen dolog volna igazad tudatában ellenkezni vele. Így is, úgy is – mindent megtehet (3. v.). Azt is vedd tudomásul, hogy nem a te dolgod felelősségre vonni tetteiért (4. v.). Légy józan, vedd tudomásul a tényeket, ne rettegj és ne bőszítsd magatartásoddal és akkor mindent megtettél, ami rajtad áll, hogy elkerüld a gonoszt (5a v.).

A másik tanács – amely nélkül az első téves lenne – szinte egy lélegzetvételre következik az első után: semmiképpen se higgy az erőszak és a zsarnokság mindenhatóságában! Egyedül Isten a mindenható. Minden dolognak megszabott ideje van és ítéletre kerül minden. A zsarnok felett is van, aki ítél. Ha eljő az idő, semmi sem mentheti meg az ítélettől a zsarnokot sem. Ő maga sem tudhatja, hogy mi következik rá. Annyi bizonyos: ahogyan senki nem tudja hatalom alatt tartani a lelket (vagy: a szelet), ahogyan nincs hatalma az embernek a halál napja felett, ahogyan az ütközetből senkit el nem engednek – éppen úgy nem szabadíthatja meg az erőszak és a törvényszegés azt, aki használta és abban volt reménye (6–8. v.). Érthetők általánosságban is e versek. A kisebb „zsarnokok” miatt is könnyen megmerevedik az arc. Mindenféle zsarnokság ellen jó orvosság: végezd kötelességedet, tégy meg minden tőled telhetőt, amivel tartozol, de ne higgy mindenható és tartós hatalmában. Gonoszsága és hatalma senkit meg nem menthet az ítélettől. – Vagy még egy jogosult magyarázat a szakaszra: gonosz dologba fogott, aki a felsőbbség ellen lázad. Nemcsak a gonosz felsőbbséget, a lázadót is eléri az ítélet.

Préd. 8,9–17. Vigasztalás a földi igazságtalanság láttán.

A vizsgálódás újabb eredményei a földi igazságtalanságra terelik a figyelmet. Visszás dolgok: 1. Vannak hatalmasok, akik mások kárára gyakorolják hatalmukat (9. v.). – 2. Díszes temetést nyernek a szent városban (vagy: a szent hely közelében élhettek és szent földbe temettetnek) olyanok, akik gonoszul éltek egész életükben, viszont kénytelenek voltak a szent helytől távol élni és még a jó „emlékezet” sem lehet osztályrésze olyanoknak, akik igazak és becsületesek voltak (10. v.). – 3. Súlyosbítja a helyzetet, hogy mivel a gonosz nem kapja meg nyomban elmarasztaló ítéletét, azért újabb gonoszt nemz, a gonosz kiteljesedik, bátran növekszik. Az emberi szív gátlás nélkül ontja gonoszságát, a féken tartó ítélet elmaradása miatt (11. v.). – 4. Annak ellenére, hogy százszor is gonoszt cselekszik a bűnös, élete meghosszabbodik ahelyett, hogy idő előtt érné utol a méltó halál (12a v.). – 5. Megtörténik, hogy az igazak részesülnek olyan bánásmódban, ami a bűnösöket illetné meg, és fordítva. Az igaznak a sorsa sikertelenség, szenvedés, nyomorúság, a gonoszok sikert, megbecsülést, rangot nyernek (14. v.). Letagadhatatlan tények. Ezt panaszolja a Zsolt 37; 49; 73 is.

A Préd számára azonban mindezek láttán is alapvető valóság, hogy nem ez a hiábavalóságnak elkönyvelhető látszat a végső eredmény. Hogy az istenfélők járnak jól, s a bűnösnek nem lesz jó dolga, az olyan magától értetődő bizonyossága, hogy minden tapasztalat és látszat ellenére is ezt tartja valóságnak. Isten félelme (s a hit) hozzászámolja a láthatókhoz a láthatatlant: Isten cselekvése és ítélete a döntő!

A bölcs magatartásra a jó tanács: Használjuk fel az Isten adta lehetőséget az örömre; azzal, amit adott, éljünk örömmel, minden fölösleges aggály nélkül. Továbbá pedig: ismerjük el alázatosan, hogy Isten cselekszik, és mi nem ismerhetjük meg cselekvései rugóját, világkormányzása titkait. Amit a bölcs mondhat, vagy megtudhat, nem maga a teljes igazság és nem az utolsó szó, még ha annyi igyekezet és fáradozás van is mögötte (16–17. v.).

A földi igazságtalanság láttán az egyetlen vigasztalás: egyszer nyilvánvalóvá lesz, hogy az istenfélőknek lesz jó dolguk. Ezért lehet örvendezni a kapott javaknak is.

Préd. IX. RÉSZ

Préd. 9,1–10. Isten uralkodik.

Az előző szakaszban elmondottakat fűzi tovább és indokolja itt azzal, hogy teljességében Isten uralma alatt van az élet, sorsunkat nem magunk irányítjuk, hanem feltétlen szabadsággal Isten. Mindenekelőtt az igazaknak és a bölcseknek kell ezt tudomásul venniök, mert emberi oldalról nézve, őket érinti érzékenyebben ez a tény.

Isten uralma alatt áll annyira az életünk, hogy szeretni vagy gyűlölni sincs magától hatalmában az embernek. Nem irányíthatja senki a maga sorsát, minden érhet mindenkit, és senki nem tudhatja, hogy mi vár rá. Isten uralmának másik meghökkentő ténye, hogy nincs látható különbség igaz és tiszta, valamint a bűnös és tisztátalan ember sorsa közt. Nem törvényszerűen és sablonosan, de pórul járhat az ügyes gonosz is, és kaphat irigylésre méltó sorsot a földiekkel nem sokat törődő kegyes is. De természetesen fordítva is lehet. Isten döntéseit nem lehet befolyásolni sem áldozattal, sem esküvel, de az ellenkezőjével sem. Isten nem lenne Isten, ha az ember akármivel is kényszeríthetné valamire. – De az ő abszolút hatalmáról és uralmáról bizonyság a halál is, amely eljő egyképpen gonoszra, igazra. Az ÓT, így a Préd is, a „harag oldaláról” nézi a halált. Az élőnek még lehet reménysége, még várhat jutalmat, jóvátételt, sok mindent, amit jónak lát az élő e földön. Ezért megvetett ebként is jobb az élet, mint akár királyi pompával is, a halál. És még ha nem sok is az, amit az élő tudhat, ha csupán annyi belőle a biztos, hogy tudja, az élet végén ott van a halál, még az is több, mint amit a Seólban tudhat az ember. Ott ugyanis nincs az élők szerint értett jutalom, ott hiányzik a földi értelemben vett ismeret, az ott levőknek nincs részük abban, ami itt a nap alatt történik. Azt sem látni, hogy mi van a Seól végénél. – Az ÚT természetesen már a „reménység oldaláról” is nézi a halált (Róm 6:23) és tud a halál haláláról is. E nélkül a reménység nélkül azonban bizony gonosz dolog a halál, s aki az élet mellett szavaz, az a relatíve jobbat választja.

Mivel az élet egésze Isten uralma alatt áll, a Préd az elérhető földi jókban, az öröm lehetőségében Isten előre elrendelt ajándékát látja, és ezért annak megragadására buzdít. Mivel a földi jót is ő készítette és ajándékozza, éppen azért bizalmatlanság és bolondság volna elszalasztani ennek lehetőségeit. Nem a tétlen élvezethabzsolásról van szó. Az ember által elvégezhető munka is be van építve Isten terveibe (Ef 2:10). Addig kell élni a kapott örömökkel, s addig kell munkálkodni, míg nem jő a halál. A Seólban semmi emberi nincs többé (7–10. v.).

Préd. 9,9:11–10:3. „Nem azé, aki akarja…”

Nemcsak a cselekvés, hanem annak eredménye sem az emberen múlik. Az eredmény nem áll egyenes arányban az adottságokkal és lehetőségekkel. Az lenne a természetes, ha mindig a jó futó érne elsőnek a célba, mindig a hős nyerné a harcot, s a bölcsek és értelmesek kapnák a nagyobb kegyet és nagyobb vagyont. A Préd azonban azt tapasztalta, hogy nem ez a helyzet. Semmi emberi igyekezet, buzgóság, tudás nem garantálja a sikert. Minden cselekvésben van valami „bizonytalansági tényező”, amit nem lehet kiszámítani, s az eredmény más lehet, mint ahogyan számításunk szerint lennie kellene. Mintha „egy láthatatlan kéz” belenyúlna az eseményekbe, egyszerre minden a feje tetejére áll. Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, lecsap a „gonosz idő”, s úgy vergődik kelepcéjében az ember, mint madár a tőrben, hal a hálóban.

Nem jelenti ez azt, hogy akkor hát úgyis minden mindegy, nem érdemes fáradozni a jóért, vagy nem érdemes a jobb mellett dönteni. Csupán arról van szó, hogy minden, még a viszonylag legjobb is, olyan ezen a világon, hogy nem lehet teljesen bízni benne. Íme, a példa rá:

A bölcsesség a legértékesebb földi ajándék. Nagy haszna van. Egyszer egy kis várost egy hatalmas király minden hadi ereje ellen megmentett egy bölcs. De, mert szegény volt, nem kapta meg érte a legkisebb hálát sem, sőt egészen el is felejtették. (Érthető úgy is: nem kapta meg a lehetőséget rá, hogy megmentse a várost, noha meg tudta volna tenni. De mert szegény volt, senki se ügyelt rá.) Íme: az eredmény nem áll arányban a véghezvitt tettel. Megvetik a bölcsességet, mert szegény ember a hordozója. Nyilvánvaló, hogy valami hiba van a dolgokban, ha ilyen eredménye is lehet a bölcsességnek, hogy megvetik (13–16. v.). Jobb a bölcs beszéde a bolondok kiabálásánál – ha éppen meghallgatják. De a tapasztalat szerint inkább a bolondok beszédét hallgatják meg. Többet ér a bölcsesség minden hadi eszköznél. De egy vétkes cselekvése olyan hathatós, hogy sok jó vesztét jelentheti (17–18. v.). A legértékesebb olajba elég egy döglött légy, hogy megrontsa az egészet. Akármilyen hathatós is a bölcsesség, sokkal kevesebb bolondság erejét veheti, megronthatja. S fordítva nem áll (1. v.).

Minden, amit magunkénak mondhatunk, megbízhatatlanná válhat. Magában hordozza erre a lehetőséget. Valami észre se mindig vehető sérülés van a dolgokban. Ezért nem mindig a gyorsaké a futás, nem az erőseké a diadal. „Nem azé, aki akarja… hanem a könyörülő Istené”. Csak őreá lehet biztosan számítani egyedül!

A bölcsesség segíthet abban, hogy megfelelő módon cselekedjünk. A bolondról az úton is lerí bolondsága. Többet ér, jobb, hasznosabb a bölcsesség (2–3. v.), de „mindent” nem lehet tőle várni. Nem vált be minden hozzáfűzött reményt…

Préd. X. RÉSZ

Préd. 10,4–20. „Legyetek okosak…”

Bölcs tanácsok következnek személyes intés és ismert közmondások formájában. Noha a bölcsességtől se lehet mindent várni, mert, mint minden emberi dolognak, ennek is megvan az a tehertétele, hogy nem a várt eredményre vezet, de még ebben a formájában is előny és nagy nyereség a bolondsággal szemben. A bölcsesség „hegyi beszéde” következik.

1. Mit tanácsol a bölcsesség, ha az uralkodó, a felsőbbség megharagszik? Panaszkodás, kétségbeesés, lázadás, vagy éppen túlzott alázatoskodás lehet rá a válasz, a védekező magatartás. A helyes magatartás: ne rémülj meg, ne hagyd sértődötten faképnél hivatásodat és munkádat, ne felelj haraggal! Higgadt, nyugodt magatartással végezd munkádat. Légy szelíd. Ha tovább ingerled, valami gonoszt cselekedhet veled. A haragnak a derült, nyugodt, higgadt magatartás az egyetlen ellenszere (4. v.).

2. Fokozottan szükség van erre a bölcs magatartásra, ha nem csupán elszigetelt jelenségről van szó, hanem egyetemesen visszás állapotok vannak. Tévedésnek látszik e tény, de szinte törvényszerű e világon: a felsőbbség „tévedéseként” meg nem felelő emberek kerülhetnek az élre, s a vezetésre alkalmasok meg nem érdemelt alantas helyzetbe kerülnek. A bölcs magatartás ilyenkor is az: sértődés, harag, félelem és lázongás nélkül végezni a teendőket. Elég alap ehhez, hogy a világ kormányánál a gonosz időkben is tévedhetetlen hatalom őrködik (5–7. v.).

3. Négy bölcs mondás arról, hogy minden munkának megvan a maga veszélye, ezért mindenütt bölcsen, óvatosan és előrelátóan kell forgolódni. Aki veremásással foglalkozik, beleeshet, ha nem vigyáz; a falakkal foglalkozó számoljon azzal, hogy a kőrakás alatt kígyó fészkelhet; a kőfaragó megsebezheti magát; a fát hasogató ember ügyeljen, hogyan vág. Minden emberi cselekedet veszéllyel jár. Bölcsen kell munkálkodni, hogy a balga és könnyelmű magatartás miatt kár ne érje az embert (8–9. v.).

4. Megvan a maga „életlen fejszéje” minden emberi munkának, ami nehézzé és keservessé teheti. A bölcsesség számot vet az elvégzendő munkával s a rendelkezésére álló eszközökkel és jól felkészül a munkára. Sok hiábavaló és fölösleges munkától és fáradságtól megkímélheti magát a bölcs, aki kellő gondossággal jár el munkájában (10. v.).

5. A bölcs cselekvésében számot vet a rendelt idővel és idejében cselekszik mindeneket. Az elmulasztott alkalom mindig kárral jár. Csak a bolond hiszi, hogy mindegy, mit mikor cselekszik. – A kígyóbűvölés szokásos keleti mutatvány, tényleges lehetőségét feltételezi a Préd csakúgy, mint a zsoltáríró, Zsolt 58:5–6 (11. v.).

6. A bölcsesség szükséges fék és zabola a beszédben, a nyelv számára. A bölcs mérlegre teszi a mondanivalót s arra igyekszik, hogy külső formájában is kedves és hasznot hozó legyen az. A bolond fölöslegesen beszél, és olyan dolgokról is szívesen, amelyekhez nem ért, s amit nem tudhat az ember. Közben a sok beszéd miatt a legelemibb teendőt se tudja (a városba széles út vezet, messziről látszik, mégis eltéved). A balgatag fecsegés romlásba dönt előbb-utóbb (12–15. v.).

7. A bölcsesség adja meg a kellő önuralmat, hogy túlzásba ne vigye az ember az evés-ivást. Pénzen meg lehet szerezni mindent, azt is, hogy a mulatság, a mámor kedvéért tobzódjék az ember ételben-italban. Különösen a gazdagoknak és magas rangúaknak van erre módjuk. Minél magasabb helyen hiányzik a bölcs mértéktartás, annál nagyobb kárt okozhat, s vihet pusztulásba sokakat. A határokat senkinek sem lehet büntetlenül átlépnie. Tarts mértéket! (16–17.19. v.) – A király gyermek-voltára utalás a bölcsesség hiányára céloz.

8. A bölcsesség megóv a hiábavaló fáradozástól, de megóv a másik véglettől is. A restség még akkor is ítéletes dolog, ha nem okoz kárt, mert a kapott ajándékot és lehetőséget nem használni magában véve is vétek. De a bölcs tudja, hogy e restség mindenképpen kárt is okoz (18. v.).

9. Azt talán még a bolond is megtanulja előbb-utóbb, hogy vannak idők, amikor nem tanácsos nyíltan fecsegni és a felsőbbséget átkozni. A bölcsesség tanácsa az: zárt körben se, még gondolatban se átkozd fejedelmedet, de senki mást se. Nemcsak azért, mert a falnak is fülei vannak, s az égi madár is elviszi a szót, hanem – ki nem mondottan erről van szó –mert van, aki napfényre hozhatja az elrejtett dolgokat, van, aki ismeri a ki nem mondott szót is. Őmiatta ne átkozd a felsőbb hatalmasságot, amelynek alávettettél (20. v.).

Tud az ÚT olyan bölcsességről is, amely végeredményben bolondság, mert szemben áll Isten örök hatalmával és az emberi értelem bölcsessége szerint akar ítélni nem-emberi dolgokról (1Kor 1:18kk.). Itt természetesen nem erről van szó, hanem arról az Istentől való bölcsességről, amely ismeri korlátait, véges voltát. Az ilyen bölcsesség – az adott határokon belül maradva – jó segítség az élőnek!

Préd. XI. RÉSZ

Préd. 11,1–8. A hit merészségével…

E szakasz magyarázata – alapjában véve azonos alap mondanivalóval – két fő irányban halad. Az egyik szerint itt a Préd arra buzdít: érdemes merészen kereskedni, hajókat küldeni a tengerre áruval, mert kockázatos dolog ugyan a vízre bízni a kenyeret, de nyereséggel lehet azt visszakapni. Mindenesetre jó, ha óvatosan teszi ezt az ember, 7–8 hajóra és nem egyre kell rábízni mindent, mert minden hajót nem ér baj és biztosan nyereséget hoz a kockázat. – A másik irány szerint a jó cselekedetre szóló buzdítás van e sorokban. Amit másnak adsz, az ugyan olyasminek látszik, mintha a megbízhatatlan vízre bíznád rá a kenyeredet. Mégis adj, bőségesen adj, adj hétnek-nyolcnak is (soknak), mert nem tudod, mi vár rád. Visszakaphatod, amit merészen odaadtál (1–2. v.).

Vannak dolgok, amelyek törvényszerűen következnek egymás után. A telített felhőből eső hull, s a kidöntött fa az eldőlés helyén marad. Ilyen természetes következmény az is, hogy aki kockáztat, az nyereséget kap – aki adakozik, az jótettének jutalmát veszi (3. v.).

A vetéshez szélcsend kell, az aratáshoz derült idő. De aki a vetéssel és az aratással is egészen biztosra akar menni, szinte bizonyos, hogy elkési a kellő időt. A felettébb való aggályoskodással elszalasztja az ember a jó lehetőséget és biztosan elkésik, vagy semmit nem cselekszik (4. v.).

Merészség kell általában mindig ahhoz, hogy az ember valamihez hozzáfogjon (kereskedéshez is, jó cselekedethez is), mert teljes pontossággal nem áll módjában kiszámítani a következményeket. A maga terveibe nem tudja az ember beleszámítani Isten titkos útjait. Vannak titkok (mint a szél útja, vagy a terhes asszony méhében a csontok), amelyeket csak Isten tud. Cselekedetei kikutathatatlanok. E titkok ismerete hiányában azért minden cselekvés mindig kockázattal jár az ember számára (5. v.).

Éppen ezért reggel és este – szüntelenül – munkálkodni kell. Mivel nem tudhatja az ember, hogy mikor találja el a kellő időt, és melyik cselekedete jár megfelelő eredménnyel, azért meg nem restülve, el nem csüggedve és fölösleges aggályoskodás nélkül kell végeznie munkáját – őreá hagyva a többit, Aki Ura szélnek és viharnak, s Akinek hatalmában van minden eredmény is (6. v.).

A szüntelen aggodalmaskodás, a kockázat vállalásától való félelem megkeseríti az életet. Felhő, amely eltakarja a napot. Ezért szabadon, aggodalmaskodás nélkül kell élni az életet, örülni kell a napnak, a világosságnak, minden lehetőségnek. Az idő így is, úgy is elszalad, s jő az idő, amikor a nap, minden mással együtt eltűnik. Hiszen alapjában véve minden, az eljövendő sötétséggel együtt, hiábavalóság (7–8. v.). A Préd gondolatmenete mögött, vagy a végénél, ott lehetett Izráel történetének sok ismert eseménye. Ábrahám elhívatása, az exodus, a Vörös-tengeri átkelés, a pusztai vándorlás, Gedeon története stb., arról beszélnek, hogy voltak emberek, akik nem is csupán „kenyerüket vetették a vízre”, hanem egész egzisztenciájukat feltették a „bizonytalanra”, a láthatatlanra, az elhívó és vezető isteni szóra – a hit merészségével és kockázatával. A „hitből élni” mindig azt az egzisztenciális kockázatot jelenti: olyasmire bízni mindenünket, egész valónkat, ami az emberi látás előtt a háborgó tengernél is bizonytalanabb: hogy Isten él és uralkodik s az Ő akarata megy végbe mindig mindenekben.

Préd. XII. RÉSZ

Préd. 11,11:9–12:7. Mielőtt a por földdé lenne…

Most egyenesen az ifjúsághoz címezve halljuk felcsendülni az örvendezésre buzdító felhívást. Az író bizonyosan nem fiatal már. Öreg ember ritkán hajlandó arra, hogy az ifjúságot örvendezésre és vidámságra buzdítsa. Inkább fékezni szeretné az öregkor az ifjúság mulatságvágyát, örvendezését. Pedig az ifjúság az örvendezés rendelt ideje. Addig kell örülni, míg minden adottság megvan hozzá. S az ifjúságnak lehet is, aggodalmaskodás nélkül, szívből örülnie. De természetesen azt is tudja a bölcs, hogy veszedelmes dolog lehet az ilyen biztatás az ifjúság számára. Könnyen arra segítheti, hogy féktelenségbe csapjon át az ifjúi örvendezés és határtalan életkedvében túlzásba esvén, egészen rabjává váljék az öröm-hajhászásnak. Ezért emlékeztet a Préd nyomban a buzdítás után a Teremtőre, s arra, hogy az Isten ítéletre von. Egyáltalán nem azért teszi ezt, hogy elriassza az ifjúságot az örvendezéstől. Nem arról van szó: légy csak vidám és örvendező, s egyszer majd fizess meg érte keményen az ítéletben! Hanem az írónak az a meggyőződése – érzik ez az egész könyvben –, hogy nincs igazi öröm Isten nélkül. Isten ellenére az ifjúságnak sem, senki másnak sem lehet örülnie. Az öröm, amely nem bírja ki az Istenre való emlékezést, semmiképpen se lehet az igazi öröm. Az igazi öröm Isten ajándéka. Rosszul is fel lehet használni az örvendezés idejét. Ne mérgezze meg semmi az ifjúság örömét, de meg kell tudnia, hogy az Ő számára is vannak határok, amelyeket büntetlenül nem léphet át. A határokon belül azonban szabad örvendeznie. Ha nem teszi, elmulaszt valamit, ami soha többé vissza nem jön. A határ: csak Isten hatalma alatt (9–10. és 1. v.).

Az ifjúsággal ellentétben az öregség már nem az örvendezés ideje. Az öregség jellemző vonásainak rajza következik. A Prédikátor, eddigi stílusától eltérően, megkapó képekkel rajzolja meg a halál felé tartó állapotot, mintha csak azt mondaná vele, hogy az olyan csúnya, hogy csak megszépítő képekben érdemes róla beszélni. Az öregségben a halál romboló munkája látszik, az áll a végénél, s annak közelsége látszik meg rajta. Ítéletes, pusztító munkáját viseli magán az öregség. Emiatt olyan az öreg élete, mint a közeledő esős, borús évszak, vagy mint az alkonyat, ahogyan a 2. v. összefoglalva mondja. Azután egyenként halljuk, hogy milyen rombolást vitt véghez az emberen a múló idő. (Különösen is feltűnő, ha az ÉnÉn vőlegény-menyasszony rajzával hasonlítjuk össze ezt a leírást!) – A ház reszketeg őrizői természetesen a kezek; a támolygó, egykor erős férfiak a lábak. A megfogyatkozott őrlő leányok a fogak, hiányosak, nem őrölnek már. Már csak homályosan látnak az ablakon kinézők: a szemek. A fülek, az utcára nyíló ajtók bezárultak, nem hallanak már. A malomzúgás, az öreg beszéde nem a régi erővel történik. A hasonlatok egy izraelita ház jellegzetes vonásaival rajzolnak. Omladozik már. Az alvás olyan éber, hogy a madárcsipogás is felriasztja az öreget. Az éneklő lányok elhallgatása arra utalhat, hogy se ereje, se kedve az énekléshez az öregnek, de talán türelme sincs már hallgatni azt (3–4. v.). – Általában az élet minden területén kellemetlen meglepetések várnak az öregre. A legkisebb emelkedő is leküzdhetetlen akadály a számára, eddig észre se vett veszedelmeket rejt az út. Haja ősz, mint a hullás előtt álló mandulavirág. Mozgása nehézkes; a jóllakott sáska vonszolja így magát. A túlérett kapor kipattan, vége felé jár élete. Így az öregnek is. – Természetesen se szeri, se száma e verseknél a különböző magyarázatoknak. Azt említsük még meg, hogy sokan úgy látják, hogy az 5. v. már nem képes beszéd. A virágzó mandula a tavaszt jelzi, a sáskajárás ideje a kora nyár, s a kapor nyári növény. Így arról volna szó: a természetben eljön a tavasz s a nyár, de az öreg már mit sem érzékel belőle. Elmegy „örökös házába”, meghal. Az örökös ház a sziklába vájt sírüreg, mely, mint maga a szikla, örök (5. v.).

Mellékesen említsük meg – éppen az öregkor ilyen szép képekkel történő rajza miatt –, megvan az öregkornak is a maga sajátos szépsége és ajándéka. Ez természetesen más lapra tartozik, és a tényen nem változtat: a halál közelében járó élet az öregeké. Az se kétséges, hogy Isten nem az évek száma szerint osztályoz (Ábrahám elhívásakor 75 éves, Jeremiás ifjú még). Örök céljai szolgálatában felhasznál fiatalt, öreget egyképpen.

Akárhogyan kell is érteni a 6. v. képes szavait, bizonyos, hogy a halálról van szó benne. Nyilvánvaló az is, hogy mikor az élet megszakad, a Préd szerint valami szép, nemes és drága dolognak van vége. A vers a legdrágább dolgokat veszi hasonlatul: ezüstlánc, aranypalackocska. Az élet drága ajándék sok hiábavalóságot hordozó volta ellenére is. Amíg megvan, hálával kell fogadni és jól használni. Az elszakadt ezüstfonál, az eltört aranycsésze, az eltört korsó, s a kútba zuhant összetört kerék képe a teljes romlást mutatja. Egyszeri dolog volt az élet, nem lehet újrakezdeni, nem lehet visszahozni az elmúltakat. A halál a teljes testi vég!

Végül pedig félreérthetetlen szóval is, kép nélkül is: a por visszatér a porba, amelyből vétetett. A végső állomás, a könyörtelen vég a halál. A lélek pedig visszatér Istenhez, akitől származott (Gen 2:7). Hogy egész pontosan mit jelent ez a Préd számára, nem lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy az ő szemében se a halál az úr, hanem az Isten, aki ítél. – Természetes az is, hogy az ÚT világában egészen más értelme van a halálnak, s annak, ami utána következik, mint a Préd szemléletében. Többről és jobbról tud!

Préd. 11,8–14. Epilógus.

Valószínű, hogy a hátralevő verseket nem Qóhälät, hanem valaki más (egy? kettő? vagy három?) személy írta. Talán egy tanítvány, vagy valaki, aki ismerte az írót, vagy olyanvalaki, aki a könyvben foglaltakkal egyetértett. Talán a kanonizálás megkönnyítésére kerültek ide e versek, arra figyelmeztető célzattal, hogy hogyan is kell a könyv egészét érteni?

A 8. v. mindenesetre a könyv mondanivalóját emeli ki: minden hiábavalóság. A könyv egésze arról szól, hogy valóban minden, minden emberi cselekvés, minden, amit csak megvizsgálhat a kutató bölcs elme: hiábavalóság. Az egész élet olyan, hogy nincs benne maradandóság, megbízhatóság, más, mint aminek látszik, nem lehet rá építeni. Maga a relatíve legfőbb jó, a bölcsesség, is olyan, hogy nem váltja be teljességgel a hozzáfűzött reményeket. Ott van benne is a sérülés, ami megbízhatatlanná teszi. És minden erőfeszítése ellenére se ér el arra az eredményre, amire törekszik.

De ennek ellenére is hasznos a bölcsesség. Ennek birtokában ír a prédikátor. Tanító célzattal, hogy megkíméljen a hamis utaktól, helytelen látásoktól, az idő előtti elpusztulástól. Segíteni akar – a maga módján. Tiszteletre méltó fáradozással végzett munkája eredményét igyekszik őszintén és megfelelő formában előadni. Az igazság ugyan igazság akkor is, ha nem tetszetős formában jelenik meg. De miért ne ölthetne tisztes ruhát a bölcsesség is, mikor annyi talmi dolog tetszeleg hivalkodó díszben? De hát, akármilyen tetszetősre csiszolja is az igazság és bölcsesség beszédét, azon nem változtathat, hogy ne sértsen, ne érintsen fájdalmasan. Sebezni tud az igaz és bölcs beszéd. A keleti ember kezében az ösztöke irányításra szolgált: az állatnak bizony fájdalmat okozott, ha a maga feje után akart menni. A bölcsesség ezt a teendőt van hivatva végezni: a jó irányban tart és teljes erőfeszítésre sarkall. A bevert szegek tartást adnak valaminek, szilárdságot. Ezt teszi a bölcsesség is. Szilárdan odaköt, megtart ott, ahol lennünk kell, ahol a helyünkön vagyunk. – És mivel nem csupán emberi beszédről van szó, hanem az „egy Pásztortól” (Zsolt 23) valók az igék, biztos, hogy javunkra szolgálnak. Még akkor is, ha fájdalmat okoznak és sebeket ejtenek olykor rajtunk (9–11. v.).

Sok könyvet írnak az emberek, sokat lehet tanulmányozni, sok fáradozással lehet gyűjteni a tapasztalatot. Ezt tette a prédikátor is. Amit tapasztalt, látott, amit leírt, annak foglalata, summája, összegezése ez: Féljed az Istent, és őrizd meg parancsolatait. Ez a fontos, ez a feladata az embernek. És az utolsó vers, a summázás megindokolása, a maga ószövetségi tartalmában is már az ÚT felé utal: Isten, aki mindeneket hatalma alatt tart, ítélet alá is von mindeneket.

A zsinagógai használat az utolsó vers után újra olvasta a 13. verset!

Összegezés az ÚT fényében.

1. Minden hiábavalóság! – mondja a könyv. De ezt mondja az ÚT is: „…a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett…” (Róm 8:20). „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15:14). – Ennek tudatában kell élnünk életünket!

2. Minden Isten korlátlan uralma alatt áll, az Ő akarata megy végbe mennyen, földön. Az ÚT nyelvén: „akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14:8). Tovább is: Ef 2:10; Fil 2:9–11; 2Pt 2:9; Jel 11:15. Nem utolsósorban: „Alleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható!” (Jel 19:6). Ennek tudatában Őt kell félnünk!

3. Isten ad örömöt és ajándékot és azt aggodalmaskodás és félelem nélkül el lehet fogadnunk kezéből. Az ÚT szava: „Ne aggodalmaskodjatok…” (Mt 6:31–32). Továbbá: Jak 1:17; Róm 8:28; el egészen addig: „Mindenkor örüljetek!” (1Thessz 5:16). Ennek tudatában szabad örvendeznünk!

4. A bölcsesség hasznos a maga helyén, korlátaival együtt is az élet legfőbb javai közé tartozik. Erről az ÚT így: „Meglássátok azért, hogy mi módon járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek” (Ef 5:15). Továbbá: Mt 7:25; Mt 10:16. Ennek tudatában keresnünk kell a bölcsességet!

Természetesen, hogy a Préd nem tudhatott a kijelentésnek abban a szakaszában, amelyben élt, olyant, amit csak az ÚT világában tudhatunk. Korlátai „rendelt idejének” korlátai voltak. Mi „jobbra” taníttattunk. Mi tudjuk, hogy egyedül a kegyelem tarthat meg. De ahhoz a „minden hiábavalóság” megismerésén át visz az út. S ehhez segít ma is a Prédikátor könyve!