Zsoltár CXXXIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaj tekintetében a bölcsességirodalomból ismert ún. bölcs mondások közé tartozik. Témája is hétköznapi: a testvérek közti jó kapcsolat, a fejre töltött olaj, a Hermón-hegy harmata. Későbbi az Áron szakálláról szóló 2b. vers, és a Hermón-hegy összekapcsolása a Sion-heggyel (3a. vers). Ezek által vált a hétköznapi hasonlatokat használó költemény zarándokénekké, melyben a főpapról és az áldásról is van szó. A kiegészítés a fogság utáni időkre mutat.

Zsolt. 133,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 133,1b–3. vers.

A bölcsességirodalom stílusára emlékeztet az „íme” (Zsolt 123:2; 127:3; 128:4) és a „mily szép” vagy „jó” szóval bevezetni a tanítást (JSir 3:25–27). A zsoltáríró a testvérek együtt lakozását mondja jónak és kedvesnek. Szokás volt az, hogy a testvérek az édesapa halála után nem váltak el egymástól, hanem a közös örökséget együtt művelték meg. Együtt lakó családtagokról szól a Gen 13:6; 36:7; Deut 25:5. „Ha békével együtt laknak” (Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítása), az olyan üdítő, mint amikor a forróságtól felhevült utas fejére illatos olajat tölt a vendéglátó házigazda (Zsolt 23:5; 92:11; 141:5). Az olaj olyan bőséges, hogy a szakállon is végigfolyik. A 2. vers második fele már Áron szakálláról szól. Az Áron fejére töltött felkenési olaj végigfolyik a szakállán egészen ruhája pereméig, nyakkivágásáig. Ez a hagyományos felfogás. Megemlítendő, hogy a héber „ruha” és a „méret” szó többes száma azonos. Ezért lehetségesnek tartják „ruhái száján” helyett „az ő mérete szerint”-nek fordítani a 2. vers végét. Ez azt jelenti, hogy Áron szakálla nemcsak ruhája pereméig ért, hanem igen hosszú volt, mivel nem volt szabad lenyírni a végét (Lev 21:5). Ilyen hosszú szakállal ábrázolták az ókori Keleten az isteneket és a királyokat is. A másik hasonlat a Hermón-hegy harmatára vonatkozik, mely a Sion-hegyre hull le. Probléma a magyarázók számára, hogy a két hegy messze van egymástól; a Hermón-hegy harmata nem hullhat a Sion-hegyre. Egyesek jelképes értelemben magyarázzák ezt, és a Hermón-hegy harmatát bőséges harmatnak értik. Mások szöveghibára gondolnak, és a „Sion” szó helyett „Ijjón”-t olvasnak. Ijjón nevű város valóban van a Hermón-hegy délkeleti lejtőjén, Dántól északra kb. 20 km távolságra. (A cade és az ain könnyen összetéveszthető.) Figyelemre méltó, hogy a zsoltár Palesztina északi részén levő hegyet említ, éppenúgy, mint a Zsolt 42:7. Itt ered a Jordán egyik bővizű forrása. Zsolt 89:13 szerint a Hermón is az Úr teremtménye, mely ujjongva dicséri az Urat. Az Úr, Aki bővizű forrásokat fakasztott a Hermón lejtőin, Sion „hegyeit” (intensiv pluralis) is el tudja látni „harmattal”. „Isten patakja tele van vízzel” (Zsolt 65:10; vö. Zsolt 46:5). Jeruzsálemből, a templom küszöbe alól folyók fognak áradni (Ez 47:1; Jóel 4:18; Zak 14:8; Jel 22:1). – A zsoltár utolsó sora szerint az Úr „rendeli az áldást”. Ez a kifejezés Lev 25:21-ben is előfordul. Ott azt jelenti, hogy háromévi termést ad az Úr azoknak, akik a nagy örömünnep évét engedelmesen megtartják. Ez az ígéret az áldásokról és átkokról szóló fejezetben, Deut 28-ban is előfordul (8. vers). Gondolni lehet az „ároni áldás”-ra (Num 6:22–26) és arra a szokásra is, hogy a templomból hazatérő zarándokokat megáldották a papok (Zsolt 24:5; 67:7k.; 125:5; 128:6; 134:3).

A zsoltár mondanivalóját háromféleképpen szokták alkalmazni. 1. Az együtt lakó testvérek éljenek békében. A jobb módú testvér segítse a szegényebbet, ahogyan az olaj és a harmat felülről lefelé hull. 2. Legyen egyetértés az ünneplő gyülekezetben. 3. Éljenek békében a honfitársak. Csak így remélhetnek áldást Istentől.

Zsolt. CXXXIV. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. A zsoltár műfaja: liturgikus áldásmondás. Az ünnep végén a papok áldással bocsátották el a hazatérésre készülő zarándokokat. A zsoltár szövege javításra szorul, ami a LXX segítségével elvégezhető. Keletkezési idő a fogság utáni kor.

Zsolt. 134,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 134,1b–3. vers.

A zsoltár első héber szava, az „íme” nem illik bele a papi áldásmondásba. A másoló hibájából az előző zsoltárból kerülhetett ide. Az írásmagyarázók egy része azt tanítja, hogy az 1. és 2. verset a gyülekezet mondja a papoknak. Azonban a papokat sehol sem nevezi az Ószövetség az Úr szolgáinak, a hívek viszont magukat igen (pl. Zsolt 19:12; 116:16). A gyülekezet tagjait a fogság utáni korban az Úr szolgáinak tekintették (Zsolt 34:23; 69:37; 135:1.14; Ézs 56:6; 65:8k..13–15; 66:14). Az 1. vers végén a héber szövegben az „éjszakák” szó áll. Ennek alapján arra gondolhatunk, hogy Izráelben éjszakai istentiszteletek is voltak (Ézs 30:29). A zarándokok még a napfelkelte előtt hazaindultak. Valószínű azonban, hogy itt a LXX őrizte meg a helyes szöveget (vö. Zsolt 135:2): „Istenünk udvaraiban”. Az udvaron (intensiv pluralis) a gyülekezet állt! A gyülekezet tagjait szólították fel a papok arra, hogy emeljék fel kezüket a szentély felé (Zsolt 28:2; JSir 2:19; 3:41), és úgy áldják az Urat. Az Urat áldani Isten dicséretét, magasztalását jelenti. A zarándokok bizonyára engedelmeskedtek is a felszólításnak, és ezután hangozhatott el az ünnepet záró áldás: Áldjon meg téged (ti. a gyülekezetet) az Úr a Sionról! (Num 6:24; Zsolt 118:26; 128:5; 135:21). A jeruzsálemi kultikus tradíciókhoz régtől fogva hozzátartozott Istennek, mint a menny és föld Teremtőjének tisztelete (Gen 14:19; Zsolt 115:15; 121:2; 124:8).

Zsolt. CXXXV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár himnusz, istendicséret. Liturgikus himnusznak és „muszíl” (töredékekből összeállított) zsoltárnak nevezték, mert sok benne a különböző bibliai könyvekből vett idézet. A kétszeres bevezetés után (1k.3k. vers) a főrészben mind az imperativusos, mind a participiumos himnusz formai és tartalmi elemei (exodus, ill. teremtés és gondviselés) megtalálhatók (5–12. vers). Himnikus a 13k. vers is. A 15–18. vers, a bálványok kigúnyolása, rejtett istendicséret. A záró versek a himnikus bevezetés gondolatait tartalmazzák (19–21. vers). A zsoltár jóval a fogság után keletkezett. A 8–12. vers miatt az ún. történelmi zsoltárok közt is számon tartják (Zsolt 68; 76–78; 105–106; 135–136).

Zsolt. 135,1–4. vers.

Már a himnusz első verse is három imperativusban szólítja fel az ünneplő gyülekezetet az Úr dicséretére. A gyülekezet tagjait nevezi az Ószövetség az Úr szolgáinak (sehol sem a papokat!; ld. Zsolt 134:1 magyarázatánál; Zsolt 34:23; 69:37; 134:1; Ézs 56:6; 65:8k..13–15; 66:14). Ők állnak az Úr háza udvaraiban. (Ez intensiv pluralis is lehet; de 2Kir 21:5; 23:12 két udvarról beszél.) Himnikus stílushoz tartozik a „mert jó (az Úr)” kifejezés (Zsolt 54:8; 86:5; 100:5; 106:1; 107:1; 118:1.29; 136:1). Ezt erősíti meg a 3. vers második félsora: „kedves” az Úr neve. A 4. vers szabályos corpus (főrész), mely megokolja az istendicséretet. Istent azért kell dicsérni, mert kiválasztotta népét. A kiválasztás Isten szuverén, szabad cselekedete – tanítja a Deut 7:7k. Ld. még Zsolt 33:12; 65:5; 78:68; 132:13. A kiválasztás célja az volt, hogy Izráel az Úr tulajdonává legyen (Ex 19:5k.; Deut 14:2; 26:18): egyedül Benne bízzék és Neki engedelmeskedjék.

Zsolt. 135,5–12. vers.

Az 5. versben újabb himnikus corpus (főrész) kezdődik. Itt már egy személy, bizonyára a liturgiát vezető pap beszél: „mert én tudom, hogy nagy az Úr” (Ex 18:11; Zsolt 20:7; 119:75). A vers második fele minden istennél nagyobbnak mondja az Urat (Ex 15:11; Zsolt 82:1–8; 89:7–9; 95:3; 96:4k.; 97:9). Mindenható ereje a teremtett világ minden részén megnyilvánul: az égben, a földön és a föld alatti vizekben (Ex 20:4). Hiszen mindezt Ő alkotta (6. vers; itt már a teremtéstörténethez illő participiumos himnusz található!). A teremtéshez szervesen hozzátartozik a gondviselés. A 7. vers (a participiumos stílust folytatva) már felhőkről, villámokról, esőről és szélről beszél. Égi raktárakról olvasunk Deut 28:12; Jób 37:9; 38:22; Jer 10:13; 51:16-ban is. Mindez a föld termékenységének feltétele, Isten gondviselő szeretetének jele.

A 8–12. vers az exodus és a honfoglalás eseményeiért dicséri az Urat. A 8. vers a tizedik csapást, az egyiptomi elsőszülöttek megölését említi (Ex 12:29k.). Az első kilenc csapásról külön nincs itt szó. Mégis ezekre kell gondolnunk a 9. vers magyarázatánál, ahol az Egyiptomban véghezvitt „jelekről és csodákról” van szó. A vers vége már rátér a honfoglalásra. A legyőzött „hatalmas királyok” között név szerint is említi a zsoltár Szíhónt, az emóriak királyát és Ógot, Básán királyát (Num 21:21–30.31–35; Józs 11:23; Zsolt 78:43–55; 136:17–22). Az exodus és a pusztai vándorlás története akkor ért célhoz, amikor az Úr „örökségül” adta népének az ígéret földjét (Deut 4:21; 26:1; Józs 11:23; 13:6k.; 14:9; Zsolt 105:11). Az üdvtörténet nagy tényeinek a puszta felsorolása is istendicséret.

Zsolt. 135,13–14. vers.

A 13. versben levő gondolatpárhuzamban a „név” és az „emlékezet” szó szerepel. Az egyiptomi szabadítás által az Úr „nevet szerzett magának” (Ex 9:16; 2Sám 7:23; Ézs 63:12.14), A „név” szó hírnevet, dicsőséget is jelent (Zsolt 72:19; 102:16; Ézs 59:19). Az Úr „emlékezete” az istentiszteleteken hangzó istendicséret, amikor az Úr nagy tetteit dicséri a gyülekezet (az „emlékezni” (zákar) ige műveltető alakjának jelentése: emleget, dicsér, Ézs 26:13; 62:6); vö. Ex 20:24; Zsolt 6:6; 111:4; 145:4; Ézs 12:4–6. – A 14. vers szerint az Úr „ítéli népét”. A himnuszok az Urat, mint a népek Urát és bíráját dicsérik. A népeket és királyaikat legyőzi, megítéli az Úr (Zsolt 66:7; 68:2.13.15.31; 98:9; 99;1k.). Az ítélet az Úr népét is utoléri; csak az Úr „szolgáit”, a gyülekezet tagjait kíméli meg (Ez 9:1–11). A zsoltár 14. verse idézet Deut 32:36-ból.

Zsolt. 135,15–18. vers.

Ezek a versek bálványok elleni polémiát tartalmaznak. Ez az istendicséret egyik módja. A LXX szövegében a 17. vers négy sorral hosszabb, mint a héber szöveg: „Van orruk, de nem szagolnak, van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon”. Ezzel a kiegészítéssel a 15–18. vers azonossá válik Zsolt 115:4 – 8 szövegével (a magyarázatot ld. ott).

Zsolt. 135,19–21. vers.

Ezek a versek himnikus bevezetésnek is alkalmasak lennének, hiszen imperativusokban szólítják fel az istentiszteleten részt vevő gyülekezet egyes csoportjait az Úr magasztalására (ld. Zsolt 118:2–4). Izráel háza az egész népet jelenti. Ezután a papokat és a lévitákat említi a zsoltár, végül az „istenfélőket” (ld. még Zsolt 115:9–11). Istenfélők azok, akik engedelmeskednek az Úr akaratának (Zsolt 22:24; 25:12.14; 66:16; 112:1; 147:11). A himnikus stílushoz tartozik az „áldott legyen” és a „dicsérjétek az Urat” kifejezés is (21. vers). Az istendicséret a Jeruzsálemben lakozó Úrnak szól. Jeruzsálemet a fogság utáni időkben gyakran emlegetik a zsoltárok (Zsolt 51:20; 68:30; 79:1.3; 102:22; 116:19; 122:2k.; 125:2; 128:5; 137:5–7; 147:2.12).

Zsolt. CXXXVI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár himnusz. Az 1–3. versben a himnikus bevezetés ősi formája látható. Himnikus a corpus (főrész) is: az 5–9. vers a teremtésről beszél, a 10–24. az egyiptomi szabadításról és a honfoglalásról, a 25. vers a gondviselésről, a 26. pedig a bevezetéshez tér vissza. Különös, hogy az üdvtörténettel foglalkozó versekben is participiumos stílust találunk. Ez a stílus a teremtésről szóló himnuszok jellegzetessége, és megegyezik az ókori keleti népek himnuszainak stílusával. Sehol máshol nem fordul elő az Ószövetségben, hogy a genuin izráeli hagyománnyal, az exodussal foglalkozó himnusz participiumokban fogalmaz. Itt ragozott igealakok (perfectumok vagy vav consecutivumos imperfectumok) szoktak állni. A zsoltár a teremtéstől a „megaláztatásig” (babiloni fogság) tekinti át a történelmet, sőt már a szabadításról is beszél (24. vers). Ezért az ún. történelmi zsoltárok között is számon tartják (ilyenek: Zsolt 68; 76–78; 105–106; 135). Azonban itt csak az Úr tetteinek felsorolása és dicsőítése olvasható, Izráel bűneiről nincs szó. A zsoltár minden verse egyformán végződik: „mert örökké tart szeretete”. Ebből arra következtetnek, hogy a versek első félsorát a pap mondta, második félsorát a gyülekezet. Valószínűnek tartják, hogy a páskaünnep hálaadó liturgiájához tartozott. Mai formájában fogság utáni.

Zsolt. 136,1–3. vers.

Mindhárom bevezető vers az izráeli himnusz jellegzetes kifejezésével kezdődik: „Dicsérjétek az Urat!”. Bár a hálaénekek hasonlítanak a himnuszokra és a „dicsérni” ige jelentése „megvallani” és „hálát adni” is lehet, ez itt egyértelműen himnusz. Az első vers maga is lehetne rövid himnusz (2Krón 7:3.6; Jer 33:11; ld. még Zsolt 106:1; 107:1; 118:29; 1Krón 16:34; 2Krón 20:21). Az a kifejezés, hogy „istenek istene”, a politeizmusból származik. Hasonlóképpen az „uraknak ura” kifejezés is; ez Marduk megtisztelő címe volt.

Zsolt. 136,4–9. vers.

Ezek a versek a teremtő Isten hatalmát és bölcsességét dicsérik. Csodálatosan teremtette az eget és a földet. A földet szélesre „taposta”, miután kiemelte a káosz vizeiből, és oszlopokkal szilárdította meg (Zsolt 24:2; 93:1; 96:10). A Nap, a Hold és a csillagok teremtése megegyezik Gen 1:14–19 tanításával. Eszerint a Nap és a Hold nem istenek, hanem teremtmények. „Uralkodásuk” korlátozott: egyik nappal „uralkodik”, másik éjszaka. Ez az uralkodás valójában szolgálat: jelzi a teremtő Isten ünnepeit (Gen 1:14)!

Zsolt. 136,10–25. vers.

Az egyiptomi szabadítást megelőző tíz csapásból ez a zsoltár is csak az utolsót, az elsőszülöttek megölését emeli ki, éppen úgy, mint a Zsolt 135:8 (vö. Ex 12:29k.). Az Úr „erős kézzel és kinyújtott karral” hozta ki népét Egyiptomból. Ez deuteronomiumi kifejezés: Deut 4:34; 5:15; 7:19; 11:2; 26:8. A szabadítás nagy csodája a Vörös-tengernél történt, ahol a vizet „kettévágta” az Úr. Ez a kifejezés a káosz-harcból való. A győztes istenség kettévágta a káosz-szörnyet. A „kettévágott” tengeren száraz lábbal mehetett át Isten népe (Ex 14:21k.). A fáraót és seregét pedig „belerázta” az Úr a tengerbe, mint a sáskákat (Ex 14:27; Zsolt 109:23; vö. Jób 38:12k.). A hosszú pusztai vándorlásról csak egy versben emlékezik meg a zsoltár: „Vezette népét a pusztában” (16. vers; vö. Deut 8:15; Zsolt 78:52; Jer 2:6; Ám 2:10). Ezután a honfoglalást megelőző harcokról szól, a Zsolt 135:10k.-höz hasonlóan. A legyőzött királyok közül kiemeli Szíhónt, az emóri királyt (Num 21:21–30) és Ógot, Básán királyát (Num 21:31–35). Országukat (a Jordántól nyugatra levő területekkel együtt) „örökségül adta szolgájának, Izráelnek”. Az ígéret földje Isten népének „öröksége”. Ezt a Deuteronomium hangsúlyozza (Deut 4:21; 15:4; 19:10; 26:1; Józs 11:23; 13:6k.). A zsoltár 22. verse Zsolt 135:12-ben is megtalálható, de ott „népének, Izráelnek” olvasható, itt pedig „szolgájának, Izráelnek”. Izráelt a babiloni fogság prófétája, „második” Ézsaiás nevezte az Úr szolgájának (Ézs 41:8k.; 42:19; 44:1k..21; 45:4). A fogság utáni évtizedekben az Úr gyülekezetének tagjait tekintették az Úr szolgáinak (Ézs 65:9.13–15). A fogság ideje és az utána következő küzdelmes évek a „megaláztatás” (szó szerint „alacsonyság”) ideje. De a küzdelmek között is gondolt népére az Úr, és megmentette (szó szerint: „kirántotta”) őket ellenségeik hatalmából. Itt a babiloni fogságból történt szabadításra és a már hazatért nép megsegítésére gondolhatunk: a samáriai áskálódások ellenére felépítették a templomot. A 25. vers Isten gondviselő szeretetéről szól. Tudjuk, hogy a templomépítést megelőző évek ínséges évek voltak. A templomépítés után azonban gazdag áldást ígért az Úr (Hag 1:5–11; 2:15–19).

Zsolt. 136,26. vers.

A himnusz záró verse a bevezetéshez hasonlóan istendicséret. Imperativusos formában szólítja fel a gyülekezetet a „menny Istenének” dicséretére. A „menny Istene” jellegzetes kifejezés, amely perzsa hatásra került a Bibliába (2Krón 36:23; Ezsd 1:2; Neh 1:4k.; 2:4.20; Jón 1:9).

Zsolt. CXXXVII. ZSOLTÁR

Az írásmagyarázók egy része úgy gondolja, hogy ez a zsoltár elszigetelten áll a Zsoltárok könyvében. Műfaja nem állapítható meg, hiszen nem imádság, és nem is szólítja meg Istent. Problémát okozott a zsoltár végén levő átok is, amelyről azt tanították, hogy inkább a környező népek vallásához illik, mint a Biblia vallásához. Azonban helyesebbnek látszik, ha a zsoltárt a nemzeti panaszénekek közé soroljuk. Ilyenek: Zsolt 44; 60; 74; 79–80; 83; 85; 89–90. Ez a zsoltár csonka: hiányzik a bevezetés (Isten megszólítása és segítségül hívása). De van benne panasz, éspedig részben saját sorsuk miatti panasz (ún. „én-panasz”; 1–2. vers), részben ellenség miatti panasz (ún. „te-panasz”; 3–6. vers). Van benne kérés is: a 7–9. vers az ellenség megbüntetését kéri. Elmaradt viszont a kérés másik része, a szabadulásért mondott könyörgés. A zsoltár szereztetési ideje: a babiloni fogság kora.

Zsolt. 137,1–6. vers.

Bevezetés nélkül, in medias res szólal meg a panasz. A babiloni fogságban „folyók mellett” laktak a foglyok: Ez 1:1; 3:15 szerint a „Kebár folyóra”, ill. csatornára kell gondolni. A Sionra emlékezve sírtak, és a gyász jeléül hangszereiket a csatorna melletti fűzfákra akasztották. (Nem hárfákról van szó, hanem lyrákról.) A palesztinai ásatások során számos lant került a felszínre, de hárfa egy sem.) Sorsukat azzal nehezítették fogvatartóik (a párhuzamos sorban levő „sanyargattak” szó csak itt fordul elő az Ószövetségben; jelentésére a „jajgatni” ige alapján lehet következtetni), hogy vidám éneklést kívántak tőlük. Bizonyára híresek voltak a Sion-énekek (pl. Zsolt 46; 48; 76; 84; 87; 122) és a nagy ünnepek örvendező hangulata. Azonban a foglyok felháborodottan utasították vissza azt, hogy ezeket a szent énekeket fogvatartóik szórakoztatására adják elő; vö. Bír 16:25. (A nemzeti panaszénekek fájdalommal említik az ellenség gúnyolódását; Zsolt 44:14–17; 74:9–11; 79:4; 80:7; 89:42.) Ezek ui. nemcsak Sion-énekek, ahogyan fogvatartóik nevezték (3. vers), hanem Jahve-énekek (4. vers)! Olyan érvvel hárították el a kívánság teljesítését, amit az ellenség is komolyan vett. Az ókorban úgy gondolták, hogy az isteneknek is megvan a maguk uralkodási területe, és csak ott tisztelhetők (Deut 32:8k.; 1Sám 26:19k.; 2Kir 5:17; Hós 9:3–6). Az Úr tiszteletének helye Jeruzsálem. A zsoltáríró szörnyű átkot mond önmagára arra az esetre, ha elfelejtené Jeruzsálemet. A feltételes önelátkozásban azt kívánja, hogy ha „elfelejtené” Jeruzsálemet, felejtse el őt a jobb keze és ragadjon ínyéhez a nyelve, azaz legyen béna és néma. A szörnyű átok mögött a foglyok egy részének a hitbeli megingása állt. Úgy akartak könnyíteni a sorsukon, hogy elhagyva őseik tiszta hitét, bálványokat készítenek és templomot építenek maguknak Babilóniában. Erre maga az Úr is esküvel megerősített nemet mondott (Ez 20:32–44; az esküformula a 33. versben van). Az Úr azt akarja, hogy szent hegyén tisztelje Őt az Ő népe (40. vers). Az majd „örömöm csúcsa” lesz – mondja a zsoltáríró a 6. vers végén. Ő ugyanis azok közé tartozott, akik a legnehezebb helyzetben is hűek maradtak az Úrhoz.

Zsolt. 137,7–9. vers.

A 7. vers imádság, mely megszólítja az Urat: Emlékezz, Uram! Ha valakiről „megemlékezik” az Úr, az valami nagy áldást és ajándékot jelent (Gen 30:22; 1Sám 1:11.19; Zsolt 8:5; 25:7; 79:8; 98:3; 115:12; Lk 1:54k..72–75). Itt azonban mást jelent az emlékezés, mint az Ószövetség más részeiben: az ellenség bűnének a számontartását és megbüntetését. A 7. vers a 3. vershez hasonlóan idézet formájában közli az ellenség szavait: „Romboljátok, romboljátok egészen az alapjáig!”. (Az ellenség szavait idézi néhány panaszének: Zsolt 3:3; 22:9; 35:21.25; 40:16; 41:6.9; 42:4.11; 64:6; 71:11.) Ezt ordították „Jeruzsálem napján”, amikor Jeruzsálemet elfoglalta a babiloni sereg. Az edómiak, akik hosszú időn át adófizetői voltak Izráelnek, az ellenség mellé álltak, és segítettek a pusztításban, az öldöklésben és a fosztogatásban (Jer 49:7–22; JSir 4:21k.; Ez 25:12–14; 35:5–15; Abd 8–16. vers). A 8. versben „elpusztított” helyett egyes régi fordítások alapján „pusztító” olvasható. A versmértékbe nem férnek bele a „bánásmódodat, mellyel velünk bántál” szavak; ez magyarázó glossza. A csecsemők sziklához vagy falhoz vágása a győztesek kegyetlen szokása volt (2Kir 8:12; Hós 10:14; 14:1; Náh 3:10). A 8. vers „Bábel leánya” kifejezése Babilóniát jelenti, és azt királynőhöz hasonlítja. A királyfiakat az ókori keleti képek úgy ábrázolják, hogy már dajkájuk ölében ülve lábuk zsámolya alatt vannak az ország ellenségei. Ha a királyfiak elpusztulnak, az a zsarnokság végét, az elnyomott népek szabadulását jelenti.

A zsoltárokban máshol is előfordul az ellenség megbüntetéséért mondott könyörgés, pl. Zsolt 79:10–12; 83:10–19. Meggondolandó, hogy a zsoltárírók nem maguk akartak bosszút állni ellenségeiken, hanem Istenre bízták a bosszúállást (Deut 32:35; Róm 12:19). Hiszen az ellenség Istent gúnyolta (Zsolt 79:12), az Ő templomát rombolta le (Zsolt 74:3–8; 79:1), az Ő nevét gyalázta (Zsolt 74:18; 79:10) és az Ő „nyáját” pusztította (Zsolt 44:12k..23). Az Újszövetség szerint az üdvözült vértanúk is bosszúért imádkoznak (Jel 6:10). Isten igazságosan ítél.

Zsolt. CXXXVIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni hálaének. A bevezetés a hálaének jellegzetes cohortativusait tartalmazza: „hadd adjak hálát”, „hadd boruljak le” (1. és 2. vers). A 3. vers már a szabadulásról szól. Himnikus kívánságokat tartalmaz a főrész (4–6. vers), ahol iussivusokban fogalmaz a zsoltáríró. A záró versekben a bizalom-motívum szólal meg (7–8. vers). A szöveg néhány helyen javításra szorul, amit néhány bibliai kézirat és a LXX alapján el lehet végezni. – Félreértésnek bizonyult az a nézet, hogy ezt a zsoltárt király írta. A király bemegy a templomba; az egyszerű hívő a templom udvarán borul le, a templom felé fordulva (2. vers). Félreértésnek tartjuk azt is, hogy a hálaadás tárgya a babiloni fogságból történt szabadítás, alanya a gyülekezet. Legfeljebb azt állíthatjuk, hogy a zsoltár a fogság után keletkezett, és írója ismerte Ézs 40–66 tanításait.

Zsolt. 138,1a. vers. Ld. a bevezetés 3. pontja alatt.

Zsolt. 138,1b–3. vers.

Az 1b. vers első fele csonka, hiányzik belőle az „Úr” szó. Néhány bibliai kézirat és régi fordítás alapján kiegészíthető: „Hálát adok Neked, Uram, teljes szívemből”. A „teljes szív” a Deuteronomium jellegzetes kifejezése (Deut 6:5; vö. Zsolt 9:2; 86:12; 119:2.10.34). Hasonló 1Kir 8:61; 11:4; 15:3.14; 2Kir 20:3 („osztatlan” szív). A LXX itt még egy mondatot tartalmaz: „mert meghallgattad szám mondásait”. A párhuzamos félsor: „istenek előtt zengedezek neked”, nem ellenséges értelmű. Idegen istenek elleni polémia nincs a zsoltárban. Jó nyomon jár a LXX, amikor az „istenek” szót „angyalok”-nak fordítja. Az Úr mennyei udvartartásáról van szó, azokról a mennyei lényekről, akik Őt magasztalják (Zsolt 29:1k.; 103:20k.; 148:1k.). Egyiptomi kép maradt ránk, melyen a hívő az istenség előtt térdel, és hárfán kíséri énekét. A 138. zsoltár írója nem beszél arról, hogy hálaáldozatot mutat be az Úrnak, de énekel az Úr dicsőségére (Zsolt 71:22; 104:33; 144:9). Az ének – éppen úgy, mint az imádság – elfoglalhatja az áldozat helyét (Zsolt 40:7–11; 50:7–14; 69:31k.; 141:2). A 2. vers szerint a zsoltáríró a szent templom felé fordulva borul le (Zsolt 5:8; 28:2; 134:2), és úgy magasztalja az Úr nevét. Az „Úr neve” ui. a templomban lakozik. Itt szól az Úr (Zsolt 60:8; 108:8), és innen ad segítséget híveinek (Zsolt 20:3). A zsoltáríró az Úr „szeretetét és hűségét” magasztalja (Zsolt 25:10; 40:12; 61:8; 89:15). A vers vége különös: „mert minden nevednél nagyobbá tetted beszédedet”. Ez másolói hiba lehet. Héberül ui. „neved” és „egeid” könnyen összetéveszthető. A mondat így egészíthető ki: „mert az összes egeknél nagyobbá tetted nevedet és beszédedet”. Az ókori ember az eget többemeletesnek gondolta (1Kir 8:27; 2Kor 12:2). Az egeknél is nagyobb az Ige, hiszen Isten Igéjével teremtette az eget és a földet (Zsolt 33:9). Ugyanez az Ige szól a hívekhez is; ez fordítja meg sorsukat (Zsolt 35:3; 107:20; 119:38.76; 130:5). A 3. vers már rövid „elbeszélés”. Nem tudjuk meg belőle, hogy miféle nyomorúságban volt a zsoltáríró. Itt már csak azt mondja el, hogy imádkozott („kiáltott”), és meghallgatta őt az Úr. A vers vége nehezen érthető. Szó szerint: „szorongattál engem, lelkemben erő”. A LXX alapján szokták javítani. „megsokasítottad lelkemben az erőt”. Ha a „lelkem” szót itt személyes névmásnak tartjuk („bennem”), következtethetünk arra, hogy a zsoltáríró beteg volt, és az Úr új erőt adott neki.

Zsolt. 138,4–6. vers.

A zsoltáríró a királyokat szólítja fel az Úr magasztalására (Zsolt 72:11; vö. Ézs 49:7.23; 52:15; 60:3.10k.; 62:2). A királyokkal együtt népeik is az Urat dicsérik (Zsolt 57:10; 67:3; 83:19). Ezt nem úgy kell érteni, hogy így csak király beszélhet, hanem úgy, hogy a király-zsoltárok hatással voltak az egyén által írt zsoltárokra is. Isten magasztalásába mindazoknak bele kell kapcsolódniuk, akik hallották „szájának beszédeit”, és értesültek arról a szabadításról, amit hívének adott. Ez nem magánügy, és nem csupán a gyülekezet ügye. Az egész világ Urát az egész világnak magasztalnia kell. Ő magasságban lakozik, de látja az alacsonyan, a földön, a nyomorúságban élő embert is (Zsolt 10:14; 11:4; 14:2; 33:13k.; 35:22; 94:9; 102:20; 113:6; 139:3.16.24). Az alázatosokat felemeli, a kevélyeket megalázza (1Sám 2:4–10; Zsolt 113:5–9; Ézs 57:15; Mt 23:12; Lk 14:11; 18:14).

Zsolt. 138,7–8. vers.

Ezekben a versekben az ún. bizalom-motívum szólal meg. A kapott segítség a jövendőre nézve is reménységre indít. Hiszen a jövőben is előfordulhat, hogy a zsoltáríró nyomorúságba jut. Továbbra is fenyegeti őt ellenségei haragja. De bízik abban, hogy az Úr megtartja életét és megsegíti jobbjával, ellenségeire pedig kezet emel (szó szerint: „kinyújtja kezét”). Az ellenségnek meg kell szégyenülnie (Zsolt 6:11; 7:17; 9:4–7).

A zsoltár könyörgéssel fejeződik be: „Ne hagyd cserben kezeid munkáit!”. Az Úr befejezi munkáját, melyet hívei javára, oltalmazására végez (8a. vers; Fil 1:6). Sőt, az Úr népe maga is Isten „munkája”, teremtménye (Ézs 60:21; 64:7). Ezért bizakodhat ez a nép az Úr kegyelmében (Zsolt 89:3; 100:5; 105:1; 106:1; 107:1; 118:1–4; 136:1–26).

Zsolt. CXXXIX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár két részből áll. Az első rész (1–18. vers) a teremtésről szóló himnuszok késői formája. Itt a zsoltáríró már nem az ég és a föld teremtéséről beszél, hanem saját teremtetéséről. A második rész (19–24. vers) az egyéni panaszénekek egyik motívumát, az ártatlanság hangoztatását tartalmazza. De nem két különálló zsoltárról van szó. Már az 1. vers összecseng a 23k. verssel. A zsoltáríró tehát két egymástól különböző műfajból merített. Mind a műfajkeveredés, mind a bölcsességirodalomból vett gondolatokat is tartalmazó himnikus rész, mind a töprengő, tépelődő önvizsgálat (24. vers) késői korra mutat. A szöveg néhány helyen romlott. Helyreállításában nem mindig segítenek a bibliai kéziratok és a régi fordítások. Néhányszor a szövegjavítás csak valószínűleg helyes javaslat. A szövegben néhány arámosan képzett szó is található.

Zsolt. 139,1a. vers. Ld. a bevezetés 5., 3. és 2. pontja alatt.

Zsolt. 139,1b–6. vers.

A zsoltár úgy kezdődik, mint az ártatlanul megvádolt ember hálaéneke. Ügyét maga az Úr vizsgálta meg. Ő ismeri a szívek titkait (Zsolt 7:10; 17:3; 26:2). A vizsgálatból a vádlott ártatlansága derült ki (Jób 10:6k.; Jer 12:3), amiért a zsoltáríró magasztalja az Úr mindentudását. Az Úr nemcsak a templomban látja az embert, hanem azt is látja, ami „távol” történik (Zsolt 11:4k.; 138:6; Jer 23:23). Ismeri hívei leülését és felállását, ismeri őket utazás közben és pihenéskor, sőt, gondolataikat is ismeri (1–2. vers). Mielőtt mondanának valamit, az Úr már előre tudja minden szavukat. Az 5. vers szerint elölről és hátulról is körülvesz az Úr, ami oltalmat fejez ki. Éppen úgy védelmet jelent, ha valakire az Úr ráteszi a kezét (Ex 33:22). A kézrátétel áldást fejez ki (Gen 48:14; Deut 34:9; ApCsel 8:18; 2Tim 1:6). A 6. versben magasztalja a zsoltáríró az Úr mindentudását. Az Úr mindent lát (1Sám 2:3; 1Kir 8:39; Zsolt 14:2; 33:13–15; 94:7; 102:20k.). Ez csodálatos, érthetetlen és „magas” az embernek (ld. a 17. és 18. verset is).

Zsolt. 139,7–12. vers.

A 7. vers költői kérdés: „Hova menjek?… Hova fussak?”. A felelet világos: sehova. Hiábavaló lenne a menekülés Isten elől, hiszen Isten Lelke mindenütt munkálkodó hatalom. Az Úr orcája pedig az Úr személyes jelenlétét jelenti (Ex 33:14; Deut 4:37; Ézs 63:9; JSir 4:16). Ő a világ hatalmas bírája. Ítélete elől nem menekülhetnek el a bűnösök (Ám 2:14k.; 5:19k.; 9:1–4). Még ha módjukban lenne is akár az égbe, akár a holtak hazájába menni, Isten ott is jelen van (Jób 17:13; 26:6). A mítoszok tartalmaztak mennyei vagy alvilági utazásról szóló elbeszéléseket. Igaz ugyan, hogy a holtak hazájában a legerősebb ember is tehetetlenné válik (Ézs 14:10–21; 29:4), sőt, elhallgat az istendicséret is (Zsolt 6:6; 30:10; 88:11–13; 115:17), de Isten hatalmának a halál sem szab határt. A 9. vers mögött egy olyan ősi mítosz áll, hogy a hajnalnak, melyet az ókori Keleten csillag-istenségként tiszteltek, szárnyai vannak (Ézs 14:12). Ha módjában lenne is valakinek elvenni ezeket a szárnyakat és a hajnal fényéhez hasonlóan pillanatok alatt keletről a nyugat túlsó végére repülni, ott is megragadná őt az Úr jobbja. Az sem segítene, ha valaki olyan varázsigét tudna mondani, amely a nappalt sötét éjszakává változtatja (Gen 19:11; 2Kir 6:18; Jób 17:12; 34:22). Hiszen Isten, Aki világosságot teremtett (Gen 1:3), a varázsigéket is erőtlenné tudja tenni (Num 23:23). A 11. versben a „sötétség tapos el engem” kifejezés a LXX alapján „sötétség fed be engem”-nek olvasható. A sötétség csak embereket tud megakadályozni munkájuk végzésében (Ex 10:21–23), Istent nem. A 12. vers végén álló kifejezés: „a sötétség olyan, mint a világosság” (ti. Isten számára), magyarázó glossza, mely jól foglalja össze a 11k. vers tanítását.

Zsolt. 139,13–18. vers.

A késői bölcsességirodalom foglalkozik azzal a gondolattal, hogy hogyan formálódik az embrió az anyaméhben (Jób 10:9–12; Préd 11:5). A zsoltárokban erről ritkán van szó (ld. Zsolt 22:10; 33:15; 71:6; 94:9). A zsoltáríró a veséjéről, azaz a belső részeiről beszél (pars pro toto). Ezeket „szőtte”, formálta a teremtő Isten. Az ember belső részei: belei, erei, idegei olyanok, mint egy tarka szőttes. Az ember teremtését mint szövést egyiptomi képek ábrázolják. Egyiptomi hatás az is, hogy Gen 2:7; Jób 10:9 a fazekas munkájához hasonlítja az ember formálását. A 14. vers a hálaénekek stílusában magasztalja az Urat, mert „félelmes és csodálatos vagy”. Az új fordítású Biblia itt a LXX, a szír fordítás és Hieronymus szövegét fogadta el. A héber szöveg nehezen fordítható: „én félelmesen és csodálatosan alkottattam meg”. A 15. vers ismét arról szól, hogy a teremtő Isten úgy szőtte az embert, mint valami tarka ruhát. Az ember formáltatása a föld mélyén történt, amely gondolat mögött a föld-anya ősi képzete áll (Zsolt 90:2; ld. még Gen 2:7; 3:19; Jób 1:21). A teremtő Isten már embrió korában is „látta” az embert. Sőt a könyvében előre meg voltak írva egy-egy ember életének napjai, még mielőtt ezek a napok eljöttek, „formáltattak volna”. Isten mennyei könyvéről szól Ex 32:32k.; Zsolt 56:9; 69:29; Istennek a jövőt ismerő és meghatározó hatalmáról pedig Jób 14:5; Ézs 41:22k.; 42:9; Jer 1:5. A 17. vers két költői kérdést tartalmaz: „Mily drágák gondolataid, Istenem, és mily számos azoknak summája!”. A zsoltáríró áhítattal és csodálattal gondol Isten szándékaira és tetteire (Jób 42:3; Zsolt 40:6; 73:16; 92:6k.; 119:6). Az ember értelme kicsi ahhoz, hogy ezeket teljesen megértse (1Kor 13:12). Oly sok a csoda, mint a tengerparton a homokszemek (Gen 22:17; 32:13; 41:49). A vers vége így hangzik: „ha felébredek, még mindig veled vagyok”. A „felébredek” (qúc) szó helyett néhány bibliai kézirat a hasonlóan hangzó „befejezem” (qácac) igét használja. Tehát ha befejezné a zsoltáríró a csodák megszámlálását, akkor is Istenhez jutna el (Zsolt 73:23).

Zsolt. 139,19–24. vers.

A zsoltár vége a panaszénekekből ismert gondolatokat tartalmazza. Megtudjuk, hogy a zsoltáríró ellenségei vérontó emberek (19. vers; vö. Zsolt 5:7; 26:9; 55:24; 59:3), akik aljas és hiábavaló dolgokat beszélnek (20. vers). A vers utolsó héber szava „városaid”. Ehelyett néhány bibliai kézirat a „hozzád” szót tartalmazza: „hiábavalóságot emelnek (visznek) hozzád”. Az írásmagyarázók az „ellened” szót javasolják itt. A zsoltáríró a panaszénekek módján ezeknek az embereknek a megbüntetéséért imádkozik (1Sám 2:10; Zsolt 104:35). Gyűlöli őket „tökéletes”, teljes gyűlölettel, hiszen ezek az emberek az Úr ellenségei, az Úr gyűlölői, Ellene lázadtak fel (22. vers). A zsoltáríró Isten oldalán áll: Isten ellenségeit személyes ellenségeinek tartja. A 23k. versben visszatér az 1. vershez, és kéri Istent hogy vizsgálja meg szívét. A 24. vers első felében ezt kéri: „Nézd meg, nem járok-e téves úton” (új fordítású Biblia). A „téves” szó kettős jelentésű. Jelent bálványt és nyomorúságot, gyötrelmet. A LXX törvénytelenségnek, a szír szöveg hazugságnak, a Targum tévelygésnek, Hieronymus cselnek fordítja. A zsoltárírót tehát vagy bálványimádással, vagy álnoksággal vádolták. Akármi volt is a vád, ő bízik abban, hogy az Úr ismeri szívének szorongásait (23b. vers), és megszabadítja őt ezektől, amikor kideríti ártatlanságát. Sőt, azt is reméli, hogy az Úr, Aki őt teremtette, vezérelni fogja őt az „örök úton”, a régtől fogva helyesnek bizonyult úton (Zsolt 23:3; 31:4; 73:24; 143:10).

Zsolt. CXL. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár az egyén panaszéneke. Két bevezetés (2. és 5. vers) és két ún. ellenség elleni panasz után (3k. és 5c–6.) kettős könyörgés hangzik el. Egyrészt a maga számára kér szabadítást a zsoltáríró (7k. vers), másrészt a bűnösök megbüntetését kéri (9–12. vers). A zsoltár szereztetési idejének meghatározásánál arra lehet gondolni, hogy nem külső ellenséggel áll szemben a zsoltáríró, hanem népének bűnöseivel: gonoszokkal, erőszakosokkal, gőgösökkel, rágalmazókkal. Fontos a 12. és 14. vers gondolata is: csak a becsületesek maradhatnak meg az országban. Ezért az írásmagyarázók a fogság utáni korra gondolnak.

Zsolt. 140,1. vers. Ld. a bevezetés 5., 3., 2. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 140,2–4. vers.

A 2. vers a panaszének bevezetése: az Úr megszólítása és segítségül hívása. A bevezetés anticipálja a panaszt is: gonosz ember(ek)ről, erőszakos férfi(ak)ról beszél (collectiv singularis) (Zsolt 11:5). A főrészt a 3. vers első szava vezeti be: „akik”. Itt az ellenség magatartásának a leírása következik. Alattomos emberek ezek, akik csalárd dolgokat terveznek (Zsolt 26:4; 35:20). A vers második felét („mindennap háborúkat” = „háborúkkal támadnak”) javítani szokták: „háborút szítanak” (Zsolt 120:7; Péld 15:18; 28:25; 29:22). Ez a kifejezés tkp. a király-énekekbe illik; onnan került az egyéni énekekbe. A 4. vers a nyelvvel elkövetett bűnökről beszél. A vers eleje azt az ókori hiedelmet tükrözi, hogy a kígyónak a nyelve veszélyes. A vers második fele a vipera mérgéhez hasonlítja a bűnösök beszédét (Zsolt 10:7; 58:5k.; Róm 3:13).

Zsolt. 140,5–6. vers.

Az 5. vers ismételt bevezetés. Szinte szó szerint megegyezik a 2. verssel. Utána megint „akik” vonatkozó névmással kezdődik a rövid főrész, a bűnösök magatartásának rajza. Megtudjuk, hogy el akarják gáncsolni a hívőt (szó szerint: „azt tervezték, hogy eltaszítják lépteimet”). A 6. vers a vadászokhoz hasonlítja az ellenséget. Csapdáról, kötelekről („hurkokról”? – egyesek szövegjavítást javasolnak: „pusztítók”) és hálóról beszél a 6. vers. Ezeket a vadászok a vad nyomaiba helyezik. A vad gyanútlan és védtelen, hiszen a vadász a csapdát elrejti (Zsolt 9:16; 31:5; 35:7k.; 64:6; 142:4). A háló a korlátlan hatalom, sőt a világuralom jelképe. Királyok vetik ki a hálót más népekre (Ez 19:8; Hab 1:14k.), sőt maga az Úr (JSir 1:13; Ez 12:13; 17:20; 32:3; Hós 7:12). Egyiptomi képek ábrázolják a fáraót, amint az istenek segítségével összehúz egy emberekkel, állatokkal és madarakkal tele hatalmas vonóhálót. Veszélyes fegyver volt a háló. A hasonlat az ellenség alattomosságát és a hívek kiszolgáltatottságát fejezi ki. Az ellenség nemcsak ravasz és hatalmas, hanem kevély is (Zsolt 123:4). A kevély ember azt a fenséget sajátítja ki magának, ami egyedül az Úré (Jób 40:10; Zsolt 17:10). De az Úr megbünteti őt (Zsolt 94:2). Zsolt. 140,7–12. vers.

Ezek a versek a panaszének jellegzetes részét, a kettős kérést tartalmazzák. Először a saját szabadításáért könyörög a zsoltáríró. Imádságát ún. bizalom-motívum vezeti be: Te vagy Istenem! (Zsolt 22:11; 63:2; 118:28). A zsoltáríró oltalmat kér, fejének védelmezését a „fegyver napján”. Ez is a király-énekekből vett gondolat (vö. 3. vers). A 9. versben már azért könyörög, hogy az Úr hiúsítsa meg a bűnösök tervét. A vers utolsó két szava a LXX és néhány héber kézirat alapján javítható és a 10. vershez csatolható: „Ne emeljék fel megvetőim a fejüket körülöttem”, azaz: ne diadalmaskodhassanak. A fej felemelése a diadal jele (Zsolt 3:4; 110:7). Ellenkezőleg: „borítsa be őket ajkaik nyomorúsága”, azaz: a nyomorúság, amit ők okoztak másoknak álnok beszédükkel (Zsolt 7:17; 64:9). A 11. vers első szava helyett („ingadozzanak”) szír és latin fordítás segítségével az „essenek” szót olvassák. Az égből hulló tüzes parázs Sodoma történetére emlékeztet (Gen 19:24). Ezt a büntetést kívánják a zsoltárírók a bűnösöknek (Zsolt 11:6; 120:4). Ha tüzes eső hull az égből, tüzes gödrökbe esnek a bűnösök (11b. vers). A 12. vers azt kívánja, hogy a „nyelv ember(ei)” = a rágalmazók ne maradhassanak az országban. Az országból el kell takarodnia minden bűnnek (Zak 5:5–11). A taszítások, melyekkel az „erőszak embere(i)” az igazak lépteit akarták eltaszítani (5c. vers), megszemélyesítve mint vadászok üldözik a gonoszokat. Itt is az a kívánság fejeződik ki, hogy az a sors érje utol őket, amit másoknak szántak.

Zsolt. 140,13–14. vers.

A zsoltár záró része bizalom-motívum. A nyomorultak és szegények joggal reménykedhetnek abban, hogy Isten ítélete jogorvoslást, szabadítást hoz (Zsolt 12:6; 14:6; 18:28; 35:10; 116:6; 146:7; 149:4). Az igazak, a becsületesek „az Úr színe előtt”, azaz az ígéret földjén maradhatnak (Zsolt 25:13; 37:9.11.29.34; Mt 5:5), és magasztalhatják az Úr nevét az Ő templomában (Zsolt 11:7; 23:6; 27:4; 31:21).

Zsolt. CXLI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az óegyházi hagyomány esti éneknek tartotta. Műfaja: egyéni panaszének. Az 1–2. vers bevezetés: az Úr megszólítása és segítségül hívása. A 3–5. vers könyörgés; a zsoltáríró a kísértés ellen kér segítséget az Úrtól. A 6–7. vers a bűnösöket utolérő ítéletről szól. A 8. vers bizalom-motívum, a 9. vers újból kérés, mint a 3–5. vers. A 10. vers kívánság: érje utol a bűnösöket az ítélet. A zsoltár szövege az 5–7. versben erősen romlott, helyreállításában a LXX is segít. A 6. vers egyik szavát a 7. versbe helyezve, a szöveg jó értelmet ad. A zsoltár a bölcsességirodalom hatását mutatja. Írója a fogság utáni kegyesek közül való, akik távol tartották magukat a bűnösök társaságától (Zsolt 1 és 119).

Zsolt. 141,1a. vers. Ld. a bevezetés 3. és 2. pontja alatt.

Zsolt. 141,1b–2. vers.

A panaszének bevezetésében a zsoltáríró az Úrhoz kiált (Zsolt 77:2; 88:2). Ez imádkozást jelent, melyhez hozzátartozott a kezek felemelése (Zsolt 28:2; Ézs 1:15). A zsoltáríró számára sürgős a segítség, ezért így imádkozik: „Siess hozzám!” (Zsolt 22:20; 38:23; 40:14; 70:2.6; 71:12). Az 1. vers második felében „hangomat” helyett „könyörgésem hangját” olvas a LXX. A 2. vers ún. „felajánlási formula”, de itt nem az áldozatot ajánlja fel a zsoltáríró, hanem az imádságot (Zsolt 19:15). Az imádság az áldozatok helyére került (Zsolt 40:7–11; 50:14k.; 69:31k.). A királyok korának a vége felé az égőáldozatot reggel mutatták be, az ételáldozatot este (2Kir 16:15), az illatáldozatot pedig az égőáldozat tüzénél (reggel) mutatták be (Num 7:12–88). Az ételáldozatot a 2. vers vége esti áldozatnak mondja. Ezsdrás kora után azonban este is mutattak be égőáldozatot (Ex 29:38–42; Num 28:3k.); ami azt mutatja, hogy a 141. zsoltár az Ezsdrás előtti korból való.

Zsolt. 141,3–5. vers.

A 3. versben arra kéri a zsoltáríró az Urat, hogy állítson őrséget a szájához, sőt az Úr maga őrizze a zsoltáríró „ajkainak ajtaját”. (Az „ajtó” (delet) szó itt rövidebb formában áll (dal), de nem „nincstelent” jelent.) A zsoltáríró ui. nem akar a bűnösökhöz hasonlóan beszélni; óvakodik az Istent sértő vagy káromló beszédtől (Zsolt 34:14; 39:2). A következő versben arra kéri az Urat, hogy ne engedje bűnös cselekedetre „hajolni” szívét. Az ember szívét ui. az Úr tudja (jóra) hajlítani (Zsolt 119.36.112). A vers második felében azt látjuk, hogy a bűnösök gazdag lakomákkal igyekeztek elcsábítani a híveket. A zsoltáríró nem vesz részt ezeken (Num 25:1–5; Zsolt 1:1; 16:4; 1Kor 5:11). Az 5. versbe másolói hiba folytán kétszer került bele a „fej” szó. A szöveg jobb állapotban maradt ránk a LXX-ban: az első „fej” helyett a „bűnös” szó áll. A vers elején „hűség” helyett „hív”-et vagy „kegyes”-t olvasva, a szöveg érthetővé válik: „Verjen engem az igaz, és fenyítsen a kegyes: a bűnös olaja ne díszítse fejemet”. Ez a vers arra mutat, hogy a zsoltár szerzője fiatal ember, aki kész elfogadni a fenyítést (Péld 15:31; 17:10; 27:6). De óvakodik részt venni a bűnösök lakomáin (4. vers), és engedni, hogy ott illatos olajjal kenjék meg a fejét (Zsolt 23:5; 92:11). Hasonló gondolatot tartalmaz Zsolt 84:11; Péld 27:6 is. A vers vége így hangzik: „De továbbra is (és) imádságom gonoszságaikban”. Ezt úgy magyarázzák, hogy a gonoszok bűnei ellenére (vagy: közben) a zsoltáríró folytatja az imádkozást. (Más magánhangzókkal: mert azután bűneik miatt ostobán beszélnek.) A 6. vers „szikla” szavát a 7. vershez kapcsolják. Így érthetőbbé válik mindkét vers: „(Ha) átengedtetnek bíráik kezébe, meghallják beszédeimet, hogy kedvesek voltak azok. Ahogyan felszántják a földet és kettéhasítják a sziklát, úgy szóratnak csontjaik a holtak hazájának szájába”. A zsoltáríró bízik abban, hogy a bűnösök „bíráik” elé kerülnek. A tárgyaláson az ő szavait is idézni fogják, és kiderül, hogy azok helyesek voltak, bár a bűnösök nem hallgattak azokra. Ezért megnyílik a föld, a holtak hazája kinyitja a száját és elnyeli őket (Num 16:32k.; Ézs 5:14).

Zsolt. 141,8–10. vers.

A 8. vers bizalom-motívum és könyörgés. A zsoltáríró az Úrra tekint (Zsolt 121:1k.; 123:1), és onnan remél segítséget, Nála keres oltalmat (Zsolt 2:12; 5:12; 11:1; 16:1; 18:3.31 stb.). A vers végén elhangzó kérés: „ne öntsd ki lelkemet”. A lelket a vérhez hasonlóan kiönthetőnek (kionthatónak) mondja Lev 17:11; Deut 12:23k.; Ézs 53:12 (szó szerint: kiöntötte lelkét a halál számára). A 9. versben a zsoltáríró a gonosztevőkkel szemben kér oltalmat, akik csapdát állítottak neki (Zsolt 91:3; 119:110; 140:6; 142:4; ld. még Zsolt 64:6; Ám 3:5). A 10. vers kívánság: „essenek bele a hálóba”. Itt olyan hálóról van szó, amely fürjek elfogására való. Ezt a hálót függőleges helyzetben feszítették ki, és a fáradt madarak belerepültek. Ugyanakkor a zsoltáríró azért könyörög, hogy elkerülhesse ezt a sorsot.

Zsolt. CXLII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének. A 2–3. vers bevezetés: az Úr segítségül hívása. A 4–5. vers bizalom-motívum és ellenség elleni panasz (ún. „te-panasz”). A 6–8. vers újabb bizalom-motívum, majd szabadulásért mondott könyörgés, végül fogadalomtétel. A zsoltár szövege jó állapotban maradt ránk. Fogság utáni időből valónak azért tarthatjuk, mert a 6. versben levő „lévita-hitvallás”-t már a hívek is magukévá tették.

Zsolt. 142,1. vers. Ld. a bevezetés 3., 26. és 10. pontja alatt. A Zsoltárok könyvének szerkesztői ezt a zsoltárt Dávid történetével kapcsolták össze (1Sám 22:1; 24:1).

Zsolt. 142,2–3. vers.

A panaszének bevezetésében a zsoltáríró hangos „kiáltással” hívja segítségül az Urat (Zsolt 3:5; 30:9; 77:2). Általános szokás volt az ókori Keleten a hangos imádság (1Kir 18:27k.); a hangtalan viszont szokatlan volt (1Sám 1:13). A zsoltáríró „kiönti gondját” az Úr előtt (Zsolt 102:1). Ez ugyanazt jelenti, mint a „szívét kiönti” (Zsolt 62:9; JSir 2:19), vagy a „lelkét kiönti” kifejezés (1Sám 1:15; Zsolt 42:5). A 3. vers második fele más szavakkal is elmondja ezt: „nyomorúságomat elmondom az Ő színe előtt”.

Zsolt. 142,4–5. vers.

A főrész az ún. „én-panasszal” kezdődik: „Elcsügged bennem a lelkem” (vö. Zsolt 143:4.7). De ez a panasz már a bizalom-motívum keretében áll előttünk: „Te ismered útamat”. Az „út” szó itt átvitt értelemben áll, és sorsot jelent. Ha az Úr „ismeri” hívének sorsát, akkor közösségben van vele. Ez reménységet ad a szenvedőnek! A vers második sora már ún. „te-panasz”, ellenség elleni panasz: „ösvényemre, melyen járok, csapdát rejtettek el számomra”. A csapdát a vadászok és a madarászok használták. A zsoltárokban a csapda az ellenség hatalmát és ravaszságát jelképezi (Zsolt 9:16; 31:5; 35:7k.; 64:6k.; 140:6). Az 5. versben a zsoltáríró azért panaszkodik, mert hiába tekint jobb felé, ahonnan segítség jöhetne (Zsolt 16:8; 110:5; 121:5). (A „tekinteni” és „nézni” igét infinitivus absolutusnak értjük, és a vers további része mutatja, hogy a zsoltáríró az alanyuk.) Az emberek észre sem veszik; senki sem törődik vele. Az emberek oldaláról „elveszett tőlem a menedék” (Jób 11:20; Jer 25:35; Ám 2:14).

Zsolt. 142,7–8. vers.

A zsoltár záró verseiben nyomatékosan szólal meg a könyörgés: „hallgasd meg, ments meg, hozz ki!”. A zsoltáríró a saját szabadulásáért könyörög. Emberekben nem bízhat; egyedül az Urat tartja oltalmának (Zsolt 14:6; 46:2; 61:4; 62:8k.; 71:7; 73:28; 91:2.9k.). Az Úr az ő „része”, éppen úgy, mint a lévitáknak, akik nem kaptak örökséget az Ígéret földjén, hanem az Úr volt az örökségük (Num 18:20; Deut 10:9; Józs 13:14). A zsoltáríró ezt az örökséget „az élők földjén”, azaz ezen a földön, a földi életben várja (Zsolt 27:13; 52:7; 116:9). A megokolás is kettős: „mert nagyon kicsi vagyok” („alacsony”; az új fordítású Biblia ennek a szónak fordítására az „elesett” szót használja Zsolt 79:8; 116:6-ban), és „mert erősebbek nálam”. A 8. vers szerint a zsoltáríró börtönben van. Börtönről nem sokat ír az Ószövetség. A vádlottakat addig szokták megfosztani szabadságuktól, míg ügyük a bíróság előtt nem tisztázódott (Lev 24:12; Num 15:34; Zsolt 107:10–16). (Egyiptomban volt börtön, Gen 39:23; ebben a „király foglyait” tartották.) A zsoltáríró a 8. versben fogadalmat is tesz. Ha megszabadítja az Úr, ő magasztalni fogja az Úr nevét a gyülekezetben: „Körülvesznek engem az igazak”. Hálaadó istentiszteleten fogja elmondani, hogy jót tett vele az Úr. Amit az Úr tesz, nem magánügy. Az Úr magasztalásában az egész gyülekezet részt vesz (Zsolt 22:23–25.26k.; 32:11; 64:11; 69:33k.).

Zsolt. CXLIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az egyházi hagyomány a bűnbánati zsoltárok közé sorolja. Ilyenek: Zsolt 6; 32; 38; 51; 102; 130. Az újabb magyarázók már nem tartják bűnbánati zsoltárnak, hiszen csak a 3. versben van szó a zsoltáríró bűnéről. Itt is csak úgy tartja magát bűnösnek, ahogyan minden ember bűnös. Műfaj tekintetében egyéni panaszénekkel van dolgunk. A zsoltárírót ellenség üldözi; már-már a halál hazájában van (3. és 7. vers); innen könyörög szabadításért és bűnbocsánatért. A zsoltárban sok idézet van a korábbi zsoltárokból. Ez és az Úr vezetéséért, tanításáért, jó lelkéért mondott könyörgés (8. és 10. vers) a fogság utáni szereztetési időre vall. A zsoltár szövege jó állapotban maradt ránk.

Zsolt. 143,1a. vers. Ld. a bevezetés 3., 2. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 143,1b–2. vers. A panaszének bevezetésében a zsoltáríró megszólítja és segítségül hívja az Urat. Kéri, hogy az Úr hallgassa meg imádságát (Zsolt 5:2k.; 17:1.6; 31:3; 54:4; 55:2; 71:2; 86:1). Ha az Úr felel az imádságra, az az Ő igazsága által történik. Ez nem elméleti vagy jogi „igazság” csupán, hanem az Úr szabadító tetteit jelenti (Bír 5:11; Zsolt 22:32; 48:11; 71:24). A 2. versben a zsoltáríró az Úr szolgájának nevezi magát (ld. a 12. verset is), ami azt jelenti, hogy ő az Úrhoz tartozik, az Úr oltalma alatt él. Az Úr őt az ítélettől is oltalmazza. Ha az Úr a szigorú igazság szerint ítélné az embereket, senki sem állhatna meg Előtte, hiszen minden ember bűnös (Gen 8:21; Jób 4:17; 14:4; 15:14k.; 25:4–6; Zsolt 14:3; 130:3; Róm 3:10–20; Gal 2:16). Mindenki rászorul Isten bűnbocsátó kegyelmére: senki sem dicsekedhet a saját érdemével, jótetteivel.

Zsolt. 143,3–4. vers.

A 3. vers ellenség elleni panasz (ún. „te-panasz”). Az ellenség „földre tiporja lelkemet” (Zsolt 72:4; 94:5). A „föld” szó sokszor a holtak hazáját jelenti (Zsolt 7:6; 44:26; 63:10; 71:20; 106:17; 141:7); a „lélek” szó pedig itt az életet. A párhuzamos sor már a halál sötétségéről beszél (intensiv pluralis, mint Zsolt 88:7-ben is). A 4. vers a saját sorsa miatti panasz (ún. „én-panasz”). A halál fenyegető közelségében a lélek is elfárad, a szív is „megdermed” (vö. Zsolt 61:3; 102:5; 109:22; 142:4).

Zsolt. 143,5–6. vers.

Ezekben a versekben a bizalom-motívum szólal meg. A bajban a zsoltáríró a régmúlt időkre, az üdvtörténet nagy eseményeire emlékezik, és ebből merít erőt (Zsolt 77:6.12). Kiterjeszti kezét az Úr felé; ez az imádság mozdulata (1Kir 8:54; Zsolt 28:2; 88:10; Ézs 1:15; Jer 4:31). Lelke úgy várja a segítséget, mint a szikkadt föld az esőt (Zsolt 42:3; 61:3; 77:4).

Zsolt. 143,7–12. vers.

Ezekben a versekben kérések hangzanak el. A 7. versben a zsoltáríró sürgeti az Urat: „Siess, hallgass meg (vagy: felelj nekem!” (Zsolt 22:20; 38:23; 40:14; 70:2.6; 71:12). Hiszen már „végét járja a lelkem”: nem sokáig tart már az életerőm. A következő sorban arra kéri az Urat, hogy ne rejtse el orcáját (Zsolt 27:9; 69:18; 102:3). Ha az Úr elrejtené orcáját, ez a kérés elutasítását és a zsoltáríró biztos halálát jelentené: hasonló lenne azokhoz, akik leszállnak a sírba (Zsolt 28:1; 30:4.10; 88:5; 115:17). A holtak helye a föld mélye (Zsolt 63:10; 88:7k..12k.). A segítség érkezését „reggelre” várja a zsoltáríró (Jób 38:12k.; Zsolt 3:6; 4:9; 5:4; 46:6; 59:17; 90:14). A segítség abban áll, hogy az Úr kijelentést ad: megismerteti „útját” hívével (Zsolt 25:4k.; 32:8; 94:12; 119:35k..64.67.73.105.130.160). A 8. vers végén álló kifejezés („hozzád emelem lelkemet”) vágyakozást fejez ki (Zsolt 24:4; 25:1; 86:4).

A 9. versben a zsoltáríró arra kéri az Urat, hogy mentse meg őt ellenségeitől. A vers végén álló igét passivumnak értjük (pual): „nálad találok oltalmat” (= „oltalmaztatom”). Ez is bizalom-motívum, mint a 8. vers második félsora: „mert Benned bízom”.

A 10. versben újra a 8. vers gondolata ismerhető fel: a zsoltáríró tanítást kér az Úrtól. Nem tartja elég bölcsnek magát ahhoz, hogy az Úr akarata, tetszése szerint éljen; állandóan tanításra van szüksége. Bizalommal kéri ezt. Az „Istenem” szó a Szentírásban mindenütt gyermeki bizalmat fejez ki (Ex 15:2; Zsolt 22:2.11; 63:2; 140:7; ld. még Zsolt 5:3; 84:4; 94:22; Mt 27:46). Az Ige mellett a Lélek vezetését kéri a zsoltáríró (Neh 9:20; Zsolt 51:13k.; Ézs 59:21), folyamatos, állandó vezetést az „egyenes úton” (így olvasható a szöveg néhány bibliai kézirat alapján „egyenes földön” helyett; vö. Zsolt 27:11; 86:11). Az Úr a saját „nevéért”, önmagáért, neve dicsőségéért ad kegyelmet híveinek (Zsolt 23:3; 25:11; Ézs 48:9; Jer 14:7). A zsoltáríró a halálos veszélyben életet vár az Úrtól (Zsolt 119:25; 138:8). Az Úr „igazsága” mentő szeretetet jelent (ld. az 1. versnél). A hívek megmentése együtt jár ellenségeik „elhallgattatásával”, megsemmisítésével. A panaszének írója az ellenség megbüntetéséért is könyörög (Zsolt 54:7; 73:18–20.27; 94:23). Isten az egész föld igazságos bírája. A zsoltáríró a zsoltár végén ismét kifejezi, hogy ő az Úr „szolgája”: Hozzá tartozik és az Ő oltalma alatt áll.

Zsolt. CXLIV. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a király-zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 2; 18; 20–21; 45; 72; 89; 101; 132. Azonban más műfajokból vett gondolatok is találhatók benne. A 3–4. vers a himnusz és a késői bölcsességirodalom, a 7–9. és 11. vers az egyéni panaszének, ill. hálaének hatását mutatja. A műfajok ilyen keveredése és főleg a már szkepszisbe hajló bölcsességirodalom hatása miatt ezt a zsoltárt késői korban írt költeménynek tartjuk. Szövegében a 11. vers a 7b–8. vers ismétlése (de nem refrén). A 12–14. versben a bibliai kéziratok egy része eltérő olvasási módot mutat (többes szám 3. személyű birtokragokat).

Zsolt. 144,1a. vers. Ld. a bevezetés 3. pontja alatt.

Zsolt. 144,1b–2. vers.

A zsoltár bevezetése idézi Zsolt 18:3.35.47k. gondolatait. A zsoltáríró a hálaének hangján magasztalja az Urat, mint „kőszikláját”. Ősi egyiptomi ábrázolások maradtak ránk arról, hogy az istenség harcolni tanítja a királyt. A király íjat és nyilat tart a kezében, és a mögötte álló istenség mindkét karját fogja, erősíti. Ez arra a régi időre mutat, amikor a király még maga is részt vett a harcban. A 2. vers első szava „hűségem”. Ehelyett Zsolt 18:3-ban a „kőszálam” szó áll. Az „erősség” és a „fellegvár” olyan magasan van, hogy nem fér hozzá az ellenség (Zsolt 18:3; 31:4; 71:3; 91:2; ill. Zsolt 18:3; 59:10.17k.; 62:3.7; 94:22). A király az Úrnál keres oltalmat (Zsolt 7:2; 16:1), Aki pajzsként oltalmazza őt (Zsolt 3:4; 35:2). Sőt „népeket” rendel alá (így olvassuk számos bibliai kézirat és régi fordítás alapján a „népem” szót) (Zsolt 18:48).

Zsolt. 144,3–4. vers.

A 3. vers idézet Zsolt 8:5-ből. Ott azonban ez a költői kérdés az istendicsérethez (himnusz) tartozik. Ez a himnikus motívum Jób 7:17-ben a panasz kifejezésére szolgál, itt pedig a szkepszisbe hajló késői bölcsességirodalom gondolatához vezet: az ember olyan, mint a lehelet (Zsolt 39:6k..12; 62:10; 94:11), napjai olyanok, mint a megnyúlt árnyék (Jób 14:2; Zsolt 102:12; 109:23; Préd 6:12; 8:13).

Zsolt. 144,5–8. vers.

Ezek a versek is a Zsolt 18-ra épülnek, mint az 1–2. vers. A király Isten megjelenését kéri (teofánia; a teofánia ábrázolása található a Zsolt 18; 29; 50; 68; 77; 97; 144-ben). A kérés tartalma az, hogy az Úr hajlítsa le az eget, mint valami szilárd boltozatot. Kerúbokon trónolva száguldjon le a földre. Megjelenésétől füstölögni kezdenek a hegyek. Ez a Sínai-hegyen adott kijelentés emléke, ahol vulkanikus jelenségekkel találkozott a nép (Ex 19:11.18). A villámokat nyilakként kilövő istenség eredetileg Baal volt. A Biblia itt kánaáni örökséget vett át (vö. Zsolt 18:10k..14k.; 77:18). – A zsoltár 7. verse szabadon idézi Zsolt 18:17-et: „Nyúlj le a magasból”, ti. a király megmentésére. A királyt már a „nagy vizek” fenyegették: a holtak hazájának áradatai (Zsolt 69:2k.; 93:3k.). A 7. vers vége „historizálja” a mítoszból vett gondolatokat: „az idegenek kezéből” = hatalmából kér szabadítást a király. A 8. vers az egyéni panaszénekbe megy át. A „hiábavalóságot beszélő” emberek az egyén ellenségei. Ezek szépen beszéltek a szenvedővel (Zsolt 55:22), meg is látogatták (Zsolt 41:6–9). De szavaik hazugok (Zsolt 5:7.10; 10:7; 12:3), még ha kezet is adnak rá: „jobbjuk hazugság jobbja” (8b. vers).

Zsolt. 144,9–11. vers.

A 9. vers az egyéni panaszénekből, ill. hálaénekből való. A nyomorúság idején szokás volt fogadalmat tenni az Úrnak. Ennek tartalma az új ének (Zsolt 33:3; 96:1), amelyet a szabadítás után a hálaadó istentiszteleten a gyülekezet jelenlétében adtak elő (Zsolt 22:23; 66:16; 79:13; 107:22; 118:17). A tízhúrú lant (pontosabban: lyra) nagyobb az átlagosnál (Zsolt 33:2; 92:4). A 10. vers újra királyének-motívum: dicséri az Urat, Aki szabadítást ad „a királyoknak”. A Dávid házából származó királyokra, Dávid utódaira kell gondolnunk. A vers második fele Dávidot az Úr szolgájának nevezi (1Kir 8:66; Zsolt 78:70; 89:4.21; 132:10). A 11. vers a 7b–8. vers ismétlése.

Zsolt. 144,12–15. vers.

Ezek a versek is a király-zsoltárhoz tartoznak. Ha a király Isten akaratának megfelelően uralkodott, akkor az Úr áldása a természet életében is megmutatkozott: bőséges termést adott a föld (Gen 49:25; Deut 7:13–16; 28:1–14; Zsolt 72:16k.). A 12–14. verset jókívánságnak értjük. Első szavát („amely”) egyesek más magánhangzókkal olvassák: „Tedd boldoggá”. Az ország ifjai legyenek erőteljesek; úgy növekedjenek, mint a fiatal fák. A leányok legyenek olyan szépek, mint a palotákban levő faragott oszlopok. Legyenek tele a raktárak gabonával. A városok körül levő legelőkön sok tízezer juh és erőteljes, nagy testű szarvasmarha növekedjék. A 14. vers két kifejezését: „nincs törés és nincs kimenés” úgy értik, hogy ne legyen szerencsétlenség és koraszülés. A tereken ne legyen jajveszékelés: ne érje a népet se természeti csapás, se ellenséges támadás. A 15. vers a bölcsességirodalom stílusában boldognak mondja azt a népet, amelynek az Úr az Istene. Ez azt jelenti, hogy az Úr szövetséget kötött vele, és a népet az Úr szövetségi hűsége veszi körül.

Zsolt. CXLV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár alfabetikus költemény. Ilyenek: Zsolt 9–10; 25; 34; 37; 111–112; 119. A „nun-versszak” a héber szövegből hiányzik, de a LXX alapján pótolható. A zsoltár műfaja himnusz. Formai tekintetben három himnikus bevezetés (1k.4–7. és 10–12. vers) és három főrész (3.8.13–20. vers) található a zsoltárban. Más himnuszokban is előfordul, hogy a bevezetés ismétlődik: Zsolt 66:5.8; 95:6; 96:7; 98:4kk.; 100:4; 139:14. A záró vers gondolata visszatér a zsoltár elejéhez. Sok bibliai kézirat a záró vershez Zsolt 115:18 szövegét is hozzákapcsolja. A szöveg gyakran idéz régi igéket; erőteljesen hangsúlyozza az Úr királyi uralmát. Ez a fogság utáni késői kor jellemzője.

Zsolt. 145,1a. vers. Ld. a bevezetés 3. és 8. pontja alatt.

Zsolt. 145,1b–2. vers.

A zsoltáríró magasztalja az Urat (Zsolt 30:2; 118:28), és „Istenem”-nek nevezi. Ez az Istennel való bensőséges kapcsolatnak és a gyermeki bizalomnak kifejezése (Zsolt 5:3; 68:25; 74:1; 84:4). Ahol Istent mint Királyt dicsérik, ott a gyülekezet is jelen van. Ezt bizonyítják az Isten királyságáról szóló énekek: Zsolt 93; 96–99. A zsoltáríró önmagát szólítja fel Isten, magasztalására (Zsolt 103:1k.); az Ő nevét akarja áldani „mindörökké”, azaz egész életében. Az óhajtó módok (cohortativusok) itt himnikus természetűek.

Zsolt. 145,3. vers.

A rövid himnikus corpus (főrész) az Úr nagyságát (Zsolt 48:1; 96:4; 147:5) és minden emberi értelem felett álló, kikutathatatlan „hatalmas tetteit” dicséri (Jób 5:9; 9:10; Ézs 40:28).

Zsolt. 145,4–7. vers.

Ez a második bevezetés, himnikus kívánságokkal. Az igealakok iussivusok: dicsérjék… hirdessék (4. vers), beszéljék… mondják el (a LXX alapján, a „dolgai” és „elmélkedem” helyett) (5. vers), szóljanak… sorolják el (LXX) (6. vers), (forrásként) buzogjanak… ujjongjanak (7. vers). Az, amit nemzedékről nemzedékre hirdetni kell, az Úr teremtő munkája és népe történetében véghezvitt csodái. Ezekből megismerhető az Ő dicsősége, fensége és méltósága, és megtapasztalható jósága és „igazsága” is (7. vers). Az Úr igazsága nem csupán igazságos törvényekben mutatkozik meg, hanem népét segítő nagy történelmi tetteiben is (Bír 5:11; Zsolt 22:32; 48:11; 71:24; 143:1). Ezeknek „emlékezete” a gyülekezet istentiszteletén megy végbe (Zsolt 30:5; 97:12) („szent emlékezetét”) (102:13; 135:13).

Zsolt. 145,8–9. vers.

Ez rövid himnikus főrész (corpus). Az Úr irgalmához képest kicsi az Úr haragja (Ex 34:6; Zsolt 30:6; 86:15; 103:8; Ézs 54:7k.). Itt régi és a liturgiában gyakran használt igét idéz a zsoltáríró. A 9. versben előforduló „mindenség” szó késői szóhasználatra mutat; a párhuzamos félsor az Úr összes alkotásáról beszél. Az Úr tevékenysége csupa jóság és irgalom az egész teremtett világban (Zsolt 79:8; 119:77.156).

Zsolt. 145,10–12. vers.

Itt a harmadik bevezetés, himnikus kívánságokkal (iussivusok: magasztaljanak téged… áldjanak téged, 10. vers, mondják el… beszéljék, 11. vers). (A 12. vers célhatározói prepozícióval ellátott infinitivus constructus: hogy megismerhessék). A 10. vers szerint a teremtett világ nem maradhat néma. Magasztalnia kell az Urat (Zsolt 19:2; 97:6). Hiszen Ő teremtett mindent (Zsolt 8:4; 19:2; 102:26); a világ az Ő tulajdona (Zsolt 95:4; 100:3). Az istendicséretben a híveknek kell elöljárniuk. A gyülekezet a teremtett világ és a mennyei lények karvezetője: ezeket az Úr magasztalására szólítja fel (Zsolt 29:1k.; 103:20k.; 148:1kk.). A 12. versben már az Úr hatalmának és országának hirdetéséről van szó. Az Úr országa „fenséges dicsőségét” nemcsak a választott nép körében kell hirdetni, hanem minden emberrel meg kell ismertetni.

Zsolt. 145,13–20. vers.

A harmadik himnikus főrészben (corpus) Isten országának rendjét magasztalja a zsoltár. Az Úr nem élettelen elv vagy gondolatrendszer, hanem örökké élő és uralkodó személyes Isten. A 13. vers szövegét idézi a Dán 3:33; 4:31 is. A 13. vers a LXX-ban a héber szövegből kiesett „nun-versszak”-ot is tartalmazza. Ez majdnem szó szerint megegyezik a 17. vers szö