Zsoltár. CXVI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár hálaének. Bibliai kéziratok, a LXX és Hieronymus a 10. verset új zsoltár kezdetének tartják, tehát a 116. zsoltárt két zsoltárnak gondolják. Néhány írásmagyarázó is úgy véli, hogy a zsoltár első felében a meggyógyult beteg, a zsoltár második felében a hamis vádakkal illetett vádlott ad hálát az Úrnak. Azonban betegség és emiatt elszenvedett támadások más zsoltárokban is olvashatók. Az is előfordul, hogy a zsoltáríró kétszer mondja el panaszát (Zsolt 22). A zsoltár gondolatmenete nem folyamatos. Hálaáldozatról, fogadalomról háromszor is van benne szó (2.12–14.17–19. vers). A szövege több helyen is javításra szorul. A szereztetési idő a késői, a fogság utáni kor. A 7.12. és 16. versben arámos képzésű birtokragok fordulnak elő.

Zsolt. 116,1–2. vers.

A hálaének bevezetése deuteronomiumi hatást mutat. Itt olvasunk ismételten arról, hogy az Úr szeretetet vár híveitől (Deut 6:5; 10:12; 11:1; 19:9). (Az 1. versben a „hangom” szó birtokragja törlendő LXX és más régi fordítások alapján.) A zsoltáríró azért ad hálát, mert az Úr „feléje fordította fülét”, meghallgatta imádságát (Zsolt 5:2; 17:1.6; 31:3; 54:4; 55:2k.; 71:2). A 2. vers végén „napjaimban kiáltok” (új fordítás: őt hívom segítségül, amíg élek) helyett a szír fordítás „kiáltásom napján”-t olvas (= amikor Hozzá kiáltottam).

Zsolt. 116,3–4. vers.

A hálaénekben a zsoltáríró elbeszéli az átélt nyomorúságot. Ezek a versek Zsolt 18:5–7a-ra emlékeztetnek. A halál „kötelei” hurkok, csapdák. A halál vadászként vagy madarászként leselkedik az emberre (ld. még Zsolt 119:61; 140:6). A következő félsor a holtak hazájának „szorongatásáról” beszél. A zsoltáríró – talán betegség miatt – már a halál közelében érezte magát. Idézi azt az imádságot, amit ebben a helyzetben mondott. Segítségül hívta az Úr nevét (Zsolt 79:6; 80:19; 99:6; 105:1), és azt kérte, hogy az Úr mentse meg az életét (ezt jelenti itt a „lelkemet” szó).

Zsolt. 116,5–9. vers.

Az 5. vers kibővíti a liturgiában gyakran használt mondást: „kegyelmes és irgalmas az Úr” (Ex 34:6; Zsolt 86:15; 103:8; 111:4). Hozzáteszi azt is, hogy Ő igazságos. Isten az ítéletnek is Ura. Ítéletével igazságot szolgáltat szenvedő, üldözött híveinek (Zsolt 9:10; 12:6; 14:6; 18:20; 35:10b; 140:13). Különösen is reménykedhetnek irgalmában az „együgyűek”, a becsapható és tapasztalatlan emberek (Zsolt 19:8; 119:130). A zsoltáríró is ezek közé sorolja magát; azt állítja, hogy ő elesett, „kicsi” (Zsolt 79:8; 142:7). De megsegítette az Úr, és most már a saját lelkét biztatja: „légy újra nyugodt, lelkem!”. Hasonló a Zsolt 42:6; 103:1k.: a zsoltáríró önmagát buzdítja Istenbe vetett bizakodásra, ill. az Ő hálás magasztalására. A 8. versben a LXX alapján „megmentettél” helyett „megmentett” olvasható. Az Úr a halál szorongatásából kimentette hívét, és megengedte, hogy „az Úr előtt járjon” (Gen 17:1; 24:40; 48:15; Zsolt 56:14) az élők földjén (Zsolt 27:13; 52:7; 142:6). (A „föld” szó a héber szövegben többes számban áll; a LXX és a szír fordítás megőrizte a helyesebb, egyes számú változatot.)

Zsolt. 116,10–11. vers.

A héber kéziratok egy része, a LXX és Hieronymus a 10. verset új zsoltár kezdetének tartja. A „hittem” szó magában áll; ezért az írásmagyarázók a legtágabb értelemben az Úrba vetett hitre gondolnak. Így idézi ezt a verset 2Kor 4:13 is. Ehhez a hithez hozzátartozik a bizalom is, hogy a hívő ember a panaszát az Úrhoz viheti: „nagyon nyomorult vagyok!”. A nyomorúság oka az embertársak magatartása; a zsoltáríró már úgy gondolta, hogy minden ember hazug (itt a LXX tévesen „hazugságot” mond. A héber participium jobb). De ezt a zsoltáríró „elhamarkodottan”, nagy lelki felindulásában mondta. Csalódott embertársaiban. Megtanulta, hogy nem jó bennük bízni (Zsolt 56:5.12; 62:10; 118:9; 146:3k.).

Zsolt. 116,12–14. vers.

A kapott nagy jótéteményért felébredt a zsoltáríró szívében a hála. A 12. vers költői kérdéssel kezdődik: „Mivel viszonozzam…?” Ugyan mit fizethetne az az ember, aki az életét kapta vissza? Zsolt 49:8.9 szerint ezért nem tud adni méltó árat az ember. De a hálaadó istentiszteleten, amelyhez hálaáldozat és közös áldozati lakoma is tartozott, felemelhette a hálaadás kelyhét. Az Újszövetség az úrvacsorai kelyhet mondja hálaadás poharának (1Kor 10:16). A 13. vers végét nehéz lefordítani: „az Úr nevét kiáltom”. Legtöbbször „segítségül hívom”-nak szoktuk fordítani. Azonban itt hálaadásról és az Úr nevének az istentiszteleten történő magasztalásáról van szó. Ennek a magasztalásnak, a bajban tett fogadalom teljesítésének „az egész nép” előtt, a gyülekezet közösségben kell végbemennie (Zsolt 22:23.26; 34:3; 40:10k.; 109:30; 111:1).

Zsolt. 116,15–16. vers.

A halálos veszélyből megmentett ember megismerte a szabadító Istent: „drága” az Ő szemében hívei halála. (A „halál” szó mögött álló ősi accusativus-végződés itt csak a költői stílus jele.) E mögött a kifejezés mögött az a hétköznapi nézet áll, hogy amit az ember drágának tart, azt nem veszi meg. Isten számára nem közömbös hívei sorsa; meghallgatja imádságaikat, és megmenti őket a haláltól (Zsolt 16:10k.; 30:10; 72:14). A zsoltáríró az Úr szolgájának nevezi magát (Zsolt 19:12.14; 27:9; 31:17; 69:18; 86:2). Azt jelenti ez, hogy ő az Úrhoz tartozik, az Ő oltalmában van. Sőt ő az Úr „szolgálóleányának fia”. Ez egyrészt a zsoltáríró alázatát fejezi ki: ő az Úr legkisebb szolgája. Másrészt a „szolgáló fia” a „háznál született” szolga (Gen 14:14; 17:12; Ex 23:12; Zsolt 86:16) különösen is közeli kapcsolatban állt urával. Az Újszövetség is értékeli azt, ha valakinek már a szülei is hitben éltek (2Tim 1:5).

Zsolt. 116,17–19. vers.

A 17. vers a hálaáldozat bemutatásáról beszél. Ehhez tartozott a hálaadás kelyhének a felemelése is (13. vers; a két vers végződése is azonos). A hálaáldozatnak igen fontos része volt az Úr nevének említése (Luther „hirdetés”-nek fordítja), és a gyülekezet előtt elhangzó bizonyságtétel, a fogadalom teljesítése (Zsolt 22:26; 40:7–11; 50:14k..23; 56:13; 61:6.9; 65:2; 100:4; 107:1–32). A 18. vers azonos a 14. verssel: A 19. vers szerint a hálaadó istentisztelet Jeruzsálemben, a templom udvarán ment végbe. Boldog az, aki ott lehet (Zsolt 65:5; 135:2).

Zsolt. CXVII. ZSOLTÁR

Ez a legrövidebb zsoltár a Zsoltárok könyvében. A bibliai kéziratok egy része nem is tartja önálló zsoltárnak, hanem a Zsolt 116-hoz kapcsolja. Más kéziratok a Zsolt 118 kezdetének tartják. Rövidsége ellenére megvannak benne a himnusz szükséges alkotórészei: az 1. vers az imperativusos bevezetés, a 2. vers a „mert”-tel kezdődő megokolás. Hasonló rövid himnusz olvasható Ex 15:21-ben is („Mirjám éneke”). A himnusz korát meghatározza, hogy „második” Ézsaiás igehirdetésének hatása tükröződik benne.

Zsolt. 117,1. vers.

A bevezetés „minden nemzetek… minden népek” az Úr magasztalására szólít fel. Bár ez a felszólítás elhangozhatott az istentiszteleten, ott a népek nincsenek jelen, a felszólítást nem hallják. A felszólítás mögött az a hit áll, hogy az Úr minden nép Ura. A népeknek meg kell ismerniük az Ő „útját”, „szabadítását” (Zsolt 67:3; 83:19; 98:2; Ézs 40:5). Isten népének kiemelt szerepe van a népek között: bizonyságot kell tennie az Úr csodálatos tetteiről (Zsolt 9:12; 96:3; 105:1); sőt fel kell szólítania a népeket az Úr magasztalására (Zsolt 22:28–32; 47:2k..6–10; 66:8; 72:11).

Zsolt. 117,2. vers.

A fő rész az istendicséret megokolását tartalmazza. A népek látják, milyen hatalmas dolgokat vitt véghez az Úr Izráellel. Erről ismerik meg az Ő szövetségi hűségét, igéjének megbízhatóságát. A zsoltár végén álló felszólítást („Dicsérjétek az Urat!”) egyes bibliai kéziratok a Zsolt 118-hoz kapcsolják.

Zsolt. CXVIII. ZSOLTÁR

Ennek a zsoltárnak fő része egyéni hálaének, melyben a zsoltáríró egyes szám 1. személyben beszél az átélt szabadításról. Ez a hálaének a gyülekezeti hálaadó liturgia keretében áll előttünk, melyben különböző csoportok adják át egymásnak a szót (responsorium; 1–4. és 22–29. vers). A 22kk. versekben többes szám 1. személyű az alany. Tévesnek bizonyult az a nézet, hogy ez a zsoltár király-ének; ez a 10–12. versen alapult. Van a zsoltárban a bölcsességirodalomhoz tartozó szakasz (8k. vers) és ún. „kapu-liturgia” is (19k. vers). A zsoltár szövege néhány helyen javításra szorul. Szereztetési ideje fogság utáni. Ez a zsoltár egyike az Újszövetség által legtöbbször idézett zsoltároknak.

Zsolt. 118,1–4. vers.

A hálaadó liturgia himnikus stílusban kezdődik. A papok felszólítják az Úr magasztalására Izráelt, Áron házát és az istenfélőket (Zsolt 115:9–11). Izráel Isten népének megtisztelő neve, a nép egészét jelenti. Áron háza a papok, az istenfélők pedig az istentiszteleten ténylegesen jelen levő gyülekezet (Zsolt 22:24.26; 31:20; 66:16). A hívek feladata az Úr magasztalása (Zsolt 33:1; 106:1; 107:1; 135:19k.). A iussivusos felszólítás („mondja hát!”, „mondják hát!”) is gyakran előfordul (Zsolt 35:27; 66:3; 96:10; 107:2). A hálaadó liturgia az egyes csoportok váltakozó énekével kezdődik.

Zsolt. 118,5–21. vers.

Az 5. verstől olvasható a hálaének elbeszélő része. Nyomorúságból tágas térre vitte a zsoltárírót az Úr. Hasonlatok ezek, nem szükséges szó szerinti értelemben venni (a „nyomorúság” szó nem „börtönt” jelent). A szabadítást „kiáltás” előzi meg, vagyis imádkozás; ezt meghallgatta az Úr. A zsoltárírók bíznak az imádság meghallgatásában (Zsolt 5:2; 17:1.6; 31:3; 54:4; 55:2k.; 71:2). Bizalom-motívum a 6. vers is: „nem félek” (Zsolt 3:7; 23:4; 27:3). A vers második fele: „ember mit árthat nekem?” előfordul Zsolt 56:12-ben is. A 7. vers nem úgy fordítandó, hogy ott van az Úr a „segítőim között”, hanem Ő az igazi segítőm. A vers végén megtudjuk, hogy az Úr ellenséggel, „gyűlölőkkel” szemben segítette meg hívét úgy, hogy elégtétellel tekinthet rájuk.

A 10–12. vers a népek támadásáról beszél. Úgy vették körül a zsoltárírót a „népek”, mint a méhek. Lehet, hogy ez eredetileg király-énekekhez tartozó gondolat volt, a zsoltárokban azonban egyénekről is olvassuk, hogy sokan vannak ellenségei (Zsolt 3:2k.; 27:3; 43:1). A támadás elhárítása csakis „az Úr nevében”, az Úr nevének segítségül hívásával és az Ő segítségével lehetséges. Akkor a támadók „kialszanak, mint a tövisbokor tüze” (12. vers). Az Úr „neve” oltalmazza a híveket (1Sám 17:45; Zsolt 20:8). A 13. versben a LXX szövege jobbnak látszik: „eltaszítva eltaszíttattam” (a héber szöveg helyett: „eltaszítva eltaszítottál”). A passivum itt az ellenfeleket jelenti. Velük szemben az Úr segítette meg hívét (13b. vers). Ezért szólal meg a hálaadóének: „Erőm (forrása) és énekem (tárgya) az Úr” (Ex 15:2; Ézs. 12:2; újabb kutatások alapján: oltalmam és erőm az Úr).

A 15–16. vers a diadalének stílusára emlékeztet. A diadalének régi időben az „igazak sátraiban” hangzott el. Diadalének Bír 5. rész; 16:23k.; ld. még 1Sám 18:7. A régies kifejezések itt a hálaadó gyülekezet örömét fejezik ki: az Úr jobbja felemelt (a LXX hozzáteszi: engem), az Úr karja hatalmasan cselekedett éppen úgy, mint azokban a háborúkban, amelyekben hajdan diadalt adott népének az Úr. A 17. vers pontosan megmondja, mit élt át a zsoltáríró: halálból mentette meg őt az Úr. A hálaadáshoz hozzátartozik az Úr csodálatos tetteinek elbeszélése a gyülekezet előtt (Zsolt 9:2; 26:7; 66:16; 73:28; 75:2; 107:22). A 18. vers szerint a szenvedést nevelő, tisztító szándékkal bocsátotta hívére az Isten. Ez a gondolat Elíhú beszédében fordul elő: Isten szenvedéssel fegyelmezi az embert (Jób 33:19kk.; 36:9k..15; vö. Zsolt 66:10; 119:67.71; Péld 3:11k.). Így menti meg a szenvedésnél is nagyobb bajtól: a haláltól. A 19. versben a zsoltáríró a kapu őreit szólítja meg: „Nyissátok ki nekem az igazság kapuit!”. Ahogyan vannak kapui a halál hazájának (Zsolt 9:14; 107:18; Mt 16:18), vannak kapui az „igazság”, az üdvösség területének is. Fontos volt a kapukon való átvonulás! Az első kapu („az igazság kapuja”) a templom udvarába vezetett. Innen lépcső vezetett a felső udvar kapujához, az „Úr kapujához” (20. vers). Ezen átmenve lehetett a templomhoz jutni. Ide csak „igazak” mehettek be (Ézs 26:2): olyanok, akik megfeleltek az erkölcsi követelményeknek (Zsolt 24:3–5; 50:16–21; Ézs 1:10–17; Ám 5:21–24). A hálaadás oka a bajban mondott imádság meghallgatása, a szabadítás.

Zsolt. 118,22–29. vers.

A 22k. vers közmondásszerűen fogalmazza meg a tanulságot, amely a zsoltáríró bizonyságtételéből levonható. Az építők „megvetettek” egy követ. A háttérben a palesztinai viszonyok állnak. Itt nem téglát használtak az építéshez, hanem terméskövet. Ezt úgy illesztették bele a falba, hogy minél kevesebbet kelljen faragni. Az egyik kő sehova sem látszott jónak; végül kiderült, hogy éppen a legfontosabb helyre, a sarokra való. A sarok egyesek szerint két fal találkozását, mások szerint a boltív zárókövét jelenti. A zsoltáríróról is lemondtak már ismerősei. De az Úr jóra fordította sorsát, és ő a gyülekezet megbecsült tagja lett. Azt is látjuk, hogy itt már nem a zsoltáríró beszél, hanem a közösség (nevében a pap): csodálatos a mi szemeink előtt. Ezt a verset az Újszövetség Jézus Krisztusra vonatkoztatja (Mt 21:42; Mk 12:10k.; Lk 20:17; ApCsel 4; 11; Ef 2:20; 1Pt 2:7).

A 24k. vers azt mutatja, hogy az a hálaadó ünnep, amelyen a fogadalmakat teljesítették, örömünnepe volt a gyülekezetnek. Egyúttal a gyülekezet más tagjai is felbuzdultak arra, hogy kérjék az Úr segítségét. A „hozsanna” kiáltás (25. vers) első jelentése ui.: „Segíts meg!” (2Sám 14:4; 2Kir 6:26; Zsolt 12:2; 20:10; 28:9; 60:7; 108:7). Később a szó eredeti jelentése elhalványult, és üdvözlő jellegűvé vált (Mt 21:9; Mk 11:9k.). A 26. vers a papok mondása: „Megáldunk titeket az Úr házából”. A papok a templomban várják az ünneplő gyülekezetet, és aki közeledik, azt áldással köszöntik (Num 6:23–27). Ehhez a papi áldáshoz (ún. „ároni áldás”-hoz) tartozik az a kérés is, hogy az Úr adjon világosságot („ragyogtassa rád orcáját az Úr”, Num 6:25). A 27. verset többféleképpen is fordították. 1. „Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvaihoz!” Azonban nem tudunk ilyen szokásról. Az áldozati állat már levágott állapotban kerül az oltárra, megkötésére nincs szükség. 2. „Csatlakozzatok a pálmaágakkal a körtánchoz stb.” 3. „Kötelekkel kössétek az ünnepi körtáncot az oltár szarvaihoz!” Biblián kívüli vallásokban is szokás volt szent táncot járni az oltár körül. A szent területet kötéllel kerítették be. Itt az a nehézség, hogy a szöveg nem kötelekről beszél, hanem gallyakról, ágakról. A késői zsidó hagyomány szerint (Misna) a táncolók a sátrak ünnepén ágakkal a kezükben járták körül az oltárt. Az oltár szarvai az oltár legszentebb részének számítottak; ezeknél talált menedéket az üldözött (1Kir 2:28).

A 28. versben megint a zsoltáríró szólal meg. A hálaének jellegzetes szavaival (cohortativusokban) mondja: Hálát adok neked…, magasztallak téged. Az „Istenem” szó az egész Bibliában mindenütt gyermeki bizalmat fejez ki. A záró versben ismét a papok szólítják fel a gyülekezetet himnikus stílusban az Úr magasztalására.

Zsolt. CXIX. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az alfabetikus zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 9–10; 25; 34; 37; 111–112; 132 és 145. Ezek között a Zsolt 119 a legterjedelmesebb, hiszen minden héber mássalhangzóval nyolc sor kezdődik. Témája Isten törvényének dicsérete. A törvény megjelölésére nyolc kifejezést használ: törvény (tóra), utasítások (piqqúdim), döntések (mispátim), rendelkezések (huqqim), ige (dabar), parancsolat (micvá), beszéd (’imrá) és intelmek (’édót). Felesleges itt ezeket külön elemezni, mert mind a nyolc kifejezés Isten írott Igéjét jelenti. Ez szerez gyönyörűséget a hívőnek. A zsoltárban sokféle műfaj elemei találhatók meg (ld. az egyes versszakok magyarázatánál). Ismétlések és az alfabetikus rend kényszerének hatásai is észrevehetők. Egészében véve mégis élő, biblikus kegyesség szólal meg a zsoltárban. A zsoltáríró sokszor beszél egyes szám első személyben; ez nem önvallomás, hanem inkább irodalmi forma, mely a hívek tipikus magatartását rajzolja meg. A szerző Ezsdrás kora után élt bölcs lehetett.

Zsolt. 119,>Az 1–8. vers: alef-strófa.

Az első vers a bölcsességirodalom stílusában fogalmazott boldog-mondás (Zsolt 1:1; 32:1k.). A „teljes szív” a Deuteronomium jól ismert kifejezése (Deut 6:5; 10:12; 11:13 stb.). A „keresés” itt már nem az Úr házának a felkeresését jelenti, hanem az Úr intelmeinek a kutatását (2. vers). A 3. vers „nem követtek el álnokságot” kifejezését a LXX participiumnak értette: „De nem a gonosztevők”. Igazak és gonoszok szembeállítása a bölcsességirodalomban gyakori. Az 5. vers az igaz ember kívánságát fejezi ki. Szó szerint: „Bárcsak szilárdak lennének utaim intelmeid megtartásában!” A 6. vers panaszének-motívum: „akkor nem szégyenülnék meg” (Zsolt 25:2; 83:18). A 7. vers hálaének-motívum: „Hálát adok neked (vagy: dicsérlek téged), miközben tanulom igazságod döntéseit”. A zsoltáríró az írott Igét tanulja! Közben a panaszének stílusában kéri az Urat, hogy ne hagyja el őt (Zsolt 27:9; 71:9.18).

Zsolt. 119,9–16. vers: bét-strófa.

Ez a strófa hét olyan verset tartalmaz, amelyek a -ban, -ben, -val, -vel prepozícióval kezdődnek (héberül: be). A 9. versben levő kérdés jellemző a bölcsességirodalomra: a bölcs tanító kérdéseket tesz fel tanítványainak (Zsolt 25:12; 34:13; 107:43; Péld 23:29k.). A válasz önvallomás formájában hangzik el: „kerestelek téged, nem tévedtem el parancsolataidtól, szívembe zártam beszédedet…”. Az önvallomás, az ártatlanság hangoztatása az igaz ember ismertető jegyeit tartalmazza. A 12. vers himnikus stílusban kezdődik: „Áldott vagy te, Uram!”, és könyörgéssel végződik: „Taníts rendelkezéseidre!” Nem elég, hogy ezeket a hívő ember maga is tanulja (7. vers); szükséges, hogy az Úr tanítsa őt. Ezeket ő „felsorolja”, félhangosan ismételgeti (Zsolt 1:2). Ezeknek a tanulása és megtartása (intelmeid útján, 14. vers) többet ér a földi kincsnél (Péld 3:14; 8:10k.; 16:16; Mt 13:44–46; Fil 3:8). Nem teher, hanem öröm és gyönyörűség az Úr ösvényein járni (24.47.77.111.117.162. vers). Ezeket bűn lenne „elfelejteni” (Zsolt 44:18.21; 106:13.21).

Zsolt. 119,17–24. vers: gimel-strófa.

Ebben a strófában a panaszének alkotóelemei találhatók meg. „Bánj jól szolgáddal”: ennek a kérésnek itt nem az a tartalma, hogy gyógyulást vagy szabadítást kér a zsoltáríró, hanem a szem „leleplezését”, felnyitását az Úr törvényeiben levő csodák meglátására (18. vers). A zsoltáríró nem jogi, szó szerinti értelemben mondja magát jövevénynek, hanem az Úr könyörületéhez folyamodik. Isten színe előtt mindenki jövevény (Lev 25:23); de Ő befogadja a jogfosztottakat (Zsolt 39:13). A panaszénekben gyakran előfordul ez a kérés: „Ne rejtsd el tőlem orcádat” (Zsolt 27:9; 69:18; 102:3). Itt ez így hangzik: Ne rejtsd el tőlem parancsolataidat! (19. vers). Ezekre vágyakozik a zsoltáríró. – A 21–24. versben a panaszénekekből ismert ellenségről van szó. A zsoltáríró arra kéri az Urat, hogy „dorgálja meg” őket (21. vers), „gördítse el” (így értendő a 22. vers első szava a LXX alapján) a hívére zúdított gyalázatot. „Orcátlanoknak” mondja ellenségeit. Jellemző módon abban áll a bűnük, hogy eltévelyedtek az Úr parancsolataitól. Ezzel elszakadtak az Úrtól és „átkozottak” lettek (21. vers). Miközben ezek a magas rangú emberek („fejedelmek”, 23. vers) összeülnek és a zsoltáríróról rosszakat mondanak, ő Isten intelmeiről elmélkedik, ezekben gyönyörködik, és ezek a tanácsadói (szó szerint: „tanácsomnak emberei”).

Zsolt. 119,25–32. vers: dalet-strófa.

Ebben a strófában öt sor kezdődik az „út” szóval (héberül: derek) és kettő a „ragaszkodni” igével (héberül: dábaq). A 25. vers panaszének-motívum: „lelkem (= életem) a porhoz tapad”. A halál hazájának pora ez (Zsolt 22:16; 30:10; 44:26; Ézs 26:19). Ezért hangzik a könyörgés: „eleveníts meg”, kelts életre (Zsolt 30:4; 71:20). Az életet az Ige által adja az Úr (Zsolt 35:3). A 26. versben már a hálaének ismert kifejezése található: „Utaimat (= bajomat, panaszomat) elbeszéltem, és Te meghallgattál engem”. Utána következik a zsoltáríró jellegzetes kérése: „Taníts rendelkezéseidre, értesd meg velem utasításaid útját”, azt, hogy hogyan kell azok szerint élnem (27. vers). A 28. vers a panaszének ismert gondolata: a beteg ember álmatlanul tölti az éjszakát (Zsolt 6:7; 42:4). Gondjaiban az Úrhoz könyörög: „Erősíts meg igéd által” (28. vers). A 29k. versben a hazugság útja és az igazság útja áll egymással szemben. Az igaz ember az igaz utat választotta, és az Úr döntéseit tartja szeme előtt. Ez a hívő ember hitvallása az Úr törvénye mellett. A 31. vers a panaszénekekben előforduló kérést tartalmazza: ne hagyj megszégyenülnöm! Ha a bajban nem kapna segítséget az imádkozó ember, megszégyenülne, hite hiábavalónak bizonyulna. De aki a parancsolatok útján „fut” (32. vers), annak nem kell szorongó szívvel aggódnia, hanem az Úr „tággá teszi” a szívét (Ézs 60:5).

Zsolt. 119,33–40. vers: hé-strófa.

A strófa nyolc sora közül hét a műveltető (hifil) igetörzs hé-képzőjével kezdődik. Valamennyi az Úr tevékenységét fejezi ki. Ő tanítja (33. vers), Ő teszi értelmessé híveit (34. vers). Ő segít nekik, hogy parancsolatai útján járjanak (35. vers). Ő „hajlítja” az ember szívét intelmeinek megtartására és arra, hogy a nyerészkedéstől elforduljon (36. vers). Ő fordítja el hívének tekintetét, hogy ne nézzen „hiábavalóságra” (ez a szó itt az előző versben levő „nyerészkedés” értelmében veendő). Ő eleveníti meg, élteti hívét Igéjével (37., 40. vers). Ő érvényesíti szolgájának adott ígéretét (38. vers). Ő fordítja el hívéről a gyalázatot is, melyet ellenségei okoztak (39. vers). – Az ember magatartása is kifejezésre jut: megőrzi mindvégig (33. vers) teljes szívvel (34. vers) az Úr törvényét; abban gyönyörködik (35. vers). Féli az Urat (38. vers), és vágyakozik életet adó rendelkezéseire (40. vers).

Zsolt. 119,41–48. vers: vav-strófa.

Vavval nagyon kevés héber szó kezdődik. Ezért a zsoltáríró kénytelen volt mind a nyolc sort az „és” (= ve) kötőszóval kezdeni. A 41. vers kérés: „Jöjjön el számomra hűséged, Uram, és szabadításod igéd (= ígéreted) szerint”. A zsoltáríró az Úr elhangzott ígéretében bízik. Ez segíti őt abban, hogy feleletet adjon gyalázóinak (42. vers), akik gúnyolják. Könyörög az Úrnak, hogy ne vegye el tőle „az igazság beszédét”, melyet reménykedve vár. A 43–45. vers fogadalomtétel: a zsoltáríró ígéri az Úr törvényének megtartását, és „tágas téren” kíván járni (Gen 26:22; Deut 33:20; Zsolt 4:2; 18:20; 31:9), mint akit megszabadított a veszedelemből az Úr. Továbbá „királyok előtt” kívánja elmondani az Úr intelmeit (a szír fordítás itt „igazságot” mond). A 47. versben újra azt állítja a zsoltáríró, hogy szereti az Úr parancsolatait és gyönyörködik bennük (16., 24., 70., 77., 92., 174. vers). Nehéz a 48. vers értelmezése: „felemelem kezeimet parancsolataidhoz”. A kéz felemelése az imádkozás mozdulata. De imádkozni csak Istenhez lehet. Feltételezik, hogy „parancsolataidhoz, melyeket szeretek” tévesen az előző versből került ide (dittográfia), és „hozzád” állhatott helyette.

Zsolt. 119,49–56. vers: zain-strófa.

Ebben a strófában a panaszénekből vett motívumok vannak túlsúlyban. Az első sor eleje a LXX alapján javítandó: „Gondolj szolgádnak mondott igéidre” (a héberben az „ige” szó birtokrag nélkül áll). A vers vége romlott: „amelyre nézve bíztál bennem”. Jobb: „amelyben (ti. igédben) bíztam”. Ez az ige az 50. vers szerint vigasztalást adott a nyomorúságban, és éltette a zsoltárírót. Hiszen gőgös emberek gúnyolták őt (51. vers). Ellenségei támadása közben sem hajolt el az Úr törvényétől (51b. vers). Erre gondolt, és megvigasztalódott. Pedig már heves indulat ragadta el, nemcsak az őt ért csúfolás miatt, hanem főleg azért, mert ellenfelei elhagyták az Úr törvényét (53. vers). Ezzel szemben ő az 54–56. versben az Úr iránti hűségéről beszél. „Jövevénysége házában”, azaz földi életében jövevénynek érzi magát, aki az Úr vendégszeretetére szorul (19. vers; Lev 25:23). Az Úr rendelkezései „énekek” számára, melyeket az éjszakai őrváltások alkalmával is ismétel; „emlékezik” az Úr nevére. Igen, „ez jutott nekem”, ez a részem, hogy megtartsam utasításaidat (vö. Zsolt 16:6; 73:26). (Az 56. vers ún. „fordított 3+2-es” versmértékű: 2+3-as.)

Zsolt. 119,57–64. vers: het-strófa.

Elsősorban léviták mondhatták el a hitvallást: „Az Úr az én részem” (Zsolt 16:5; 73:26; 142:6). A lévitáknak ui. nem volt földbirtokuk (Num 18:20; Deut 10:9; Józs 13:14). Később a hívek ezt magukra vonatkoztatták. A vers második fele fogadalomtétel Isten Igéjének megtartására. Az 58. vers szerint a zsoltáríró esedezett az Úrnak (szó szerint: „lágyította az Úr orcáját”, mely ui. a harag miatt merev volt). De nem földi segítséget kért, hanem az Úr kegyelmét, ahogyan Ő igéjében megígérte. Az 59–61. versben a zsoltáríró saját hűségét bizonygatja: utait Isten intelmeihez igazítja, és „siet” az Úr parancsolatait megtartani. Még akkor sem feledkezik meg az Úr törvényéről, ha a bűnösök kötelei körülveszik. A bűnösöket a panaszénekek vadászokhoz és madarászokhoz hasonlítják, akik kötéllel és hálóval állítanak csapdát az igazaknak (Zsolt 9:16; 31:5; 35:7k.; 140:6). – Sőt még éjjel is fölkel a zsoltáríró, hogy magasztalja az Urat (Zsolt 1:2; 42:9; 63:7). Barátja, társa ő minden istenfélőnek. Himnikus hangon fejeződik be a strófa: az Úr hűsége betölti a földet (Zsolt 33:5; Ézs 6:3). A himnuszhoz kérés társul: taníts rendelkezéseidre 12.26.68.108.124.135. vers.

Zsolt. 119,65–72. vers: tet-strófa.

A 65. vers a hálaének stílusában kezdődik: „Jót tettél szolgáddal” = velem. A „jó” szó innen kerülhetett át a 66. versbe (dittografia); törlendő, túlterheli a sort. Ez a vers kérés: „Értelemre és ismeretre taníts engem”. Az „értelem” szó tkp. ízlést, a különbségtétel képességét jelenti. A vers végén a zsoltáríró a hitét vallja meg. A 67. vers első felében a LXX segítségével passivumot olvasunk: „Mielőtt megaláztattam, tévelyegtem”. A bűnbánat hangja ez; nem ritka a fogság utáni zsoltárokban. A vers második fele fogadalomtétel: „De most már megtartom beszédedet”. A 68. vers himnikus hangon dicséri az Úr jóságát, és tanítást kér (12.26.64.108.124.135. vers). A 69. vers a panaszénekek ismert motívuma: az ellenség magatartásának megrajzolása. Hazugsággal szennyezték be a zsoltárírót (78.86. vers; Zsolt 27:12; 31:19; 120:2), szívük „érzéketlen, mint a háj”. A zsoltáríró a támadások közben is megtartja az Úr utasításait, sőt gyönyörködik törvényében. S megértette, hogy a szenvedéssel is jót akart az Úr, annak nevelő és tisztító hatása volt (71. vers; Jób 5:17; Zsolt 118:18; Péld 3:11k.; Zsid 12:5k.). A 72. vers himnikus hangon magasztalja az Úr „szájának törvényét”. A vers vége a bölcsességirodalom egyik ismert mondását tartalmazza: Isten törvénye többet ér a földi kincsnél (127. vers; Zsolt 4:8; 19:11; Péld 3:13–15).

Zsolt. 119,73–80. vers: jod-strófa.

A 73. vers a teremtéstörténetben előforduló kifejezéseket az egyén teremtésére vonatkoztatja. Isten ui. a világot alkotta és (az óceánon oszlopokkal) megszilárdította, hogy ne inogjon (Zsolt 24:2; 104:5). Isten alkotta az embert is (Zsolt 100:3; 138:8; 139:13kk.); ezért nem fordul el tőle (Deut 32:6; Jób 10:8), hanem megtanítja parancsolataira. A hívővel együtt örvendeznek az istenfélők a hálaadó istentiszteleten (74. vers; Zsolt 22:23.26k.; 34:3; 69:31–33). A 75. vers a fenyítésért dicséri az Urat (ld. a 71. vers magyarázatánál). Isten ítélete igazságos volt! Ezt a babiloni fogságban tanulta meg Izráel (Ézs 43:22–28; 50:1; 54:8); és az egyén, a zsoltáríró is. A 76k. vers könyörgés az Úr kegyelméért és irgalmáért. Ez vigasztalja (76. vers) és élteti (77. vers) a hívőt, aki gyönyörködik az Úr törvényében (16.24.47.70.92.174. vers). A 78–80. vers a panaszénekből ismert könyörgés. Először a bűnösök megszégyenülését kéri a zsoltáríró. Ezek ui. „hazugsággal vezettek engem félre”. Az istenfélők, az Ő intelmeinek ismerői viszont „forduljanak felém”, térjenek hozzám – hiszen nekik társuk, barátjuk vagyok (63. vers). A 80. versben önmagáért könyörög a zsoltáríró, azért, hogy ne kelljen szégyent vallania. Ez csak úgy lehet, ha szíve „feddhetetlenül” az Úr rendelkezéseit követi.

Zsolt. 119,81–88. vers: kaf-strófa.

Ebben a strófában a panaszének motívumai vannak túlsúlyban. A zsoltáríró „lelke emésztődik”, „szemei epekednek” (mindkétszer az „elmúlik”, „tönkremegy” ige áll a szövegben) az Isten beszéde után. A 82. vers a panaszénekből ismert „mikor?” kérdésével végződik: Mikor vigasztalsz meg engem? Ezután a 83k. vers az ún. „én-panasz”-t, a saját sorsa miatt mondott panaszt tartalmazza: Olyan lettem, mint a füstre tett, megfeketedett tömlő. A zsoltáríró már „fekete”, mint a gyászolók (Jób 30:30; Zsolt 42:10; 43:2). Mennyi ideje van még hátra szolgádnak? – kérdezi az ereje végéhez jutott ember. A vers vége kérés az ellenség megbüntetéséért. A 85. vers az ellenség magatartásának rajza. Alattomosak ők: vermet ástak a hívőnek (Zsolt 35:7; 57:7; Jer 18:22), mint a vadász. Ők nem az Úr törvénye szerint élnek (85b. vers). A 86. vers eleje himnikus: minden parancsolatod (csupa) hűség. A vers második fele kérés: segíts meg, hiszen hazugsággal üldöznek engem! A segítség sürgős: kis híján kiirtottak (kivégeztek) a földről! (87. vers). A 87. vers vége az ártatlanság és a hűség hangoztatása: nem hagytam el utasításaidat. A 88. vers kérés: éltess engem kegyelmed szerint, továbbá fogadalomtétel: megtartom szád intelmeit.

Zsolt. 119,89–96. vers: lámed-strófa.

A 89. vers formája ún. fordított 3+2-es versmértékű: 2+3-as. De szabályos 3+3-as verssor áll elő, ha elfogadjuk a szír fordítást: „örökkévaló vagy te, Uram”. A párhuzamos verssor az ige tartósságáról beszél: „megáll az égben”. A 89–91. vers himnikus: a teremtő Istent dicséri, Aki „megszilárdította” a földet, és az áll is „mindmáig” (az -ig prepozíció beiktatandó Hieronymius fordítása alapján). A mindenség az Urat szolgálja (91b. vers; vö. Zsolt 148). A 92. vers a hálaénekből való: „Ha nem a te törvényed lett volna gyönyörűségem, elpusztultam volna nyomorúságomban”. A 93. vers fogadalomtétel: „Soha el nem feledkezem utasításaidról, mert azokkal keltettél életre engem”. A 94. vers bizalom-motívum: „Tied vagyok” (vö. 125. vers; Zsolt 100:3). A hívő ember az Úr tulajdona, és az Ő oltalmában van. Ezért kérhet segítséget. Hitét, kegyességét hangsúlyozza 94b. versben: „kutatom utasításaidat”. A 95. vers az ellenség magatartásának rajza. Abban reménykednek, hogy elpusztíthatják a hívőt. De ő az Úr intelmein gondolkozik. A 96. vers a bölcsességirodalomból merített ellentétes gondolatpárhuzam: minden „teljesség” (véghezvitel: amit az ember a földön véghez tud vinni) véget ér, de az Úr parancsolatai „tágak”, végtelenek, érvényesek maradnak.

Zsolt. 119,97–104. vers: mem-strófa.

Ebben a strófában már a bölcsességirodalom gondolatai vannak túlsúlyban. A zsoltáríró egész nap az Úr törvényein elmélkedik. Bölcsebbé teszi ez őt ellenségeinél (98. vers), sőt okosabbá teszi tanítóinál (99. vers) és a véneknél is (100. vers; vö. Deut 4:6). A következő versekben a zsoltáríró a saját kegyességét hangoztatja: visszatartja lábait minden rossz úttól (101. vers), nem tér el az Úr döntéseitől. Költői kérdéssel kezdődik a 103. vers: Milyen édesek ínyemnek mondásaid! Az összehasonlítás is a bölcsességirodalom egyik formai ismertetőjegye („édesebb, mint… „többet ér, mint…”; Zsolt 19:11; vö. Péld 3:14; 8:11.19; 15:16; 16:16; 19:22). A zsoltáríró a 104. versben is hűségét bizonyítja: ő az Úr utasításain elmélkedik, és gyűlöl minden hazug ösvényt.

Zsolt. 119,105–112. vers: nun-strófa.

A 105. versben a zsoltáríró a saját kegyességét bizonyítja. Isten Igéje olyan az ő számára, mint az éjszakai vándor lépteit megvilágító mécses (Zsolt 18:29; Péld 6:23). (A héber „mint” összehasonlító szócska nélkül is tud hasonlóságot kifejezni.) A következő vers fogadalomtétel Isten „igaz döntéseinek” megtartására. A 107. vers eleje panasz: nagyon megaláztattam. A vers második fele az ehhez tartozó kérés: eleveníts meg Igéd szerint. Formai tekintetben ez a vers „fordított 3+2-es”, tehát 2+3-as versmértékű. Utána az áldozat bemutatásánál használatos ún. felajánlási formula olvasható: „Fogadd kegyesen…”. De most nem áldozatról van szó, hanem imádságról (Zsolt 19:15; 141:2). A 109. versben a héber szöveg így szól: „lelkem (= életem) mindig a kezemben van”. Ez azt jelenti, hogy a zsoltáríró kockára tette az életét (Bír 12:3; 1Sám 19:5; 28:21; Jób 13:14). Görög, szír és latin kéziratok szerint „életem mindenkor a te kezedben van”. Ez így bizalom-motívum (Jób 12:10). A vers második felében saját kegyességéről vall a zsoltáríró. A 110. vers panasz-motívum. Az ellenség csapdát állít, mint a vadász és a madarász (Zsolt 91:3; 140:6; 142:4; Ám 3:5); a hívő ember gyanútlan és védtelen. Egyet tehet: nem tér el az Úr utasításaitól (110b. vers), hiszen ez az ő öröksége és öröme. (A héber szöveg „örököltem” igéje más magánhangzókkal „örökségem”-nek olvasható; így értette Hieronymus. Ld. az 57. vers magyarázatát.) Ez újra a zsoltáríró hűségének, kegyességének hangoztatása a 112. verssel együtt: szívemet rendelkezéseid teljesítésére „hajlítom”, irányítom. A zsoltáríró ennek a jutalmában reménykedik.

Zsolt. 119,113–120. vers: szamek-strófa.

Ennek a strófának a megírásánál főleg a panaszénekekből merített a zsoltáríró. A megvetendő (embereket) gyűlöli, de az Úr törvényét szereti: ez a kegyes ember ismertetőjele (Zsolt 15:4). A 114. vers bizalom-motívum: rejtekhelyem és pajzsom vagy te (Deut 33:29; Zsolt 28:7; 33:20; 115:9). Utána a panaszénekből ismert diadalmas felkiáltás olvasható: „Távozzatok tőlem, gonoszok!” (Zsolt 6:9). Velük szemben a 116. versben az Úrtól kér támogatást a hívő; akkor életben maradhat. „Ne szégyenítsd meg reménységemet”: a zsoltáríró hite, reménysége bizonyulna hiábavalónak, ha az Úr nem segítené meg „beszéde szerint”. A 117. vers folytatja a kérést: „erősíts, hogy megszabaduljak!”. A 118k. vers Isten ítéletéről szól. A hívő ember bizonyos abban, hogy az Úr elutasítja azokat, akik rendelkezéseitől eltévednek, akik cselhez és hazugsághoz folyamodnak. A 119. vers „salak(ként) megszünteted” kifejezését a héber és görög kéziratok egy része „salaknak tartod”-nak érti. Mindenképpen a „föld bűnöseit” utolérő ítéletről van szó. A zsoltáríró magatartása többnyire a versek második félsorában látható: szeretem törvényedet (113. vers), várom Igédet (114. vers), megtartom Istenem parancsolatait (115. vers), mindig rendelkezéseidre tekintek (117. vers), szeretem intelmeidet (119. vers). Mindez a zsoltáríró kegyességét bizonyítja. A 120. versben egyenesen „rettegésnek” mondja istenfélelmét (Ef 6:5; Fil 2:12), és „féli” = tiszteli az Úr döntéseit.

Zsolt. 119,121–128. vers: ain-strófa.

Ebben a strófában is a panaszének alkotóelemei vannak túlsúlyban. A 121. vers első mondata: jogot és igazságot cselekedtem. Néhány kézirat itt Istenre gondol és a „cselekedtél” szót tartalmazza. A vers vége és a 122. vers kérés: „vállalj kezességet szolgádért”, hogy az elnyomók és kevélyek ne uralkodhassanak! A 123. vers ún. „én-panasz”: „eped a szemem segítségedért”. A következő vers kérés: „tégy velem kegyelmed szerint!”. Majd bizalom-motívum következik: „szolgád vagyok én!”. A szolga szoros kapcsolatban van urával, és az ő oltalmában él (Zsolt 19:12; 31:17; 86:2.16; 90:13; 119:23). A 126. vers sürgeti az Urat a beavatkozásra: „ideje már a cselekvésnek”, hiszen ellenségeim „megszegték törvényedet!”. A törvény és a szövetség megszegése a próféták szerint súlyos bűn (Ézs 24:5; 33:8; Jer 11:10; 31:32). A 127k. versben a zsoltáríró a saját kegyességét bizonyítja. Szereti az Úr parancsolatait, és azokat a földi kincsnél többre értékeli (ez a bölcsességirodalom stílusa, ld. a 72. vers magyarázatánál). Helyesnek tartja az Úr utasításait, de gyűlöli a hazugság ösvényeit: ez az igaz ember ismertetőjegyeihez tartozik (Zsolt 1:1k.; 15:4).

Zsolt. 119,129–136. vers: pé-strófa.

A strófa kezdő sora fordított 3+2-es, azaz 2+3-as versmértékű. Ez a vers az Úr intelmeit mondja csodáknak. Egyébként a csodák Istennek népe történetében véghezvitt nagy tetteit jelentik (Ex 15:11; Zsolt 77:12.15; 78:12). „Megtartotta őket lelkem”; a „lelkem” szó itt a személyes névmás helyett áll. A zsoltáríró a saját hűségét és engedelmességét hangsúlyozza. A 130. vers szerint az Ige „megnyitása” világosságot gyújt (Zsolt 18:29; 97:11; Péld 6:23; Jn 8:12), értelmessé teszi az együgyűt (Zsolt 19:8k.). A zsoltáríró „kitátja a száját”, és szenvedélyesen, „lihegve” vágyódik az Úr parancsolatai után (131. vers): újra a kegyesség hangsúlyozása. Aki így vágyódik, bízhat Isten ígéretében: „Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm!” (Zsolt 81:11c). A 132. vers a panaszénekek stílusában megfogalmazott kérés: „Fordulj hozzám és könyörülj rajtam” (Zsolt 25:16; 86:16). A vers második felében levő „ítélet” vagy „döntés” szó itt szokást jelent; mint pl. 1Kir 18:28; 2Kir 11:14-ben. Így szokott az Úr eljárni azokkal, akik nevét (= Őt magát) szeretik. A 133. versben azt kéri a zsoltáríró, hogy lépteit = tetteit irányítsa az Úr (Jób 31:7; Zsolt 17:5; Péld 1:15; 4:26). A vers második fele a héber szöveg szerint műveltető értelmű: ne engedj uralkodni rajtam semmi gonoszságot. Ez jól kifejezi azt, hogy a zsoltáríró segítséget kér az Úrtól. (A LXX leegyszerűsíti a szöveget: ne uralkodjék rajtam…) A 134. versben az emberek zsarnokságától kér „megváltást”, szabadítást (panaszének-motívum), és fogadalmat tesz az Úr utasításainak megtartására (Zsolt 26:11; 78:42). A 135. versben az „ároni áldás” szavaival könyörög az Úrhoz (Num 6:25; Zsolt 31:17; 67:2; 80:4.8.20). Akire az Úr orcája ráragyog, az szabadulásban részesül és örvendezhet (Zsolt 21:7). A 136. vers ismét panaszének-motívum: a zsoltáríró bánkódik a gonoszok miatt, akik nem tartják meg az Úr törvényét (21.53.85.118.126. vers).

Zsolt. 119,137–144. vers: cade-strófa.

Ennek a strófának öt verse az Úr törvényét magasztaló himnusz, három verse pedig panaszének-motívum. Himnikus a 137k. vers: az Úr igaz, döntései, intelmei helyesek. A 139. vers fordított 3+2-es, azaz 2+3-as versmértékű sor, és panaszének-motívumot tartalmaz: a zsoltárírót „elnémítja a buzgóság” (féltékenység). Ez a szó itt haragos indulatot jelent, mint pl. Zsolt 69:10; 78:58; 79:5; Ézs 59:17; Jn 2:17-ben. Ellenfelei ui. bűnösen „elfeledkeznek” Isten Igéjéről. Ez azt jelenti, hogy nem törődnek vele (Deut 8:14.19; 1Sám 12:9; Zsolt 50:22; Jer 3:21; Hós 2:15). A 140. vers megint himnikus stílusú: az Úr beszéde „megtisztított”; itt az ötvös munkájára, a fém olvasztására kell gondolnunk (Zsolt 12:7; 18:31). A 141. vers ún. „én-panasz”: a zsoltáríró a saját megvetett voltát tárja az Úr elé (Zsolt 22:7; Ézs 53:3). A panasz-motívum a 143. versben folytatódik: baj és nyomorúság talált rám. A 142. és 144. vers himnikus hangon magasztalja Isten örök igazságát, törvényének maradandóságát, örökké igaz intelmeit és kéri az Urat, hogy tegye őt értelmessé, hogy élhessen. A törvény megértése életet és gyönyörűséget ad (116.144b. vers; Péld 4:4.13).

Zsolt. 119,145–152. vers: qof-strófa.

Ebben a strófában a panaszének motívumai vannak túlsúlyban. A zsoltáríró „kiált”, imádkozik (Zsolt 17:6; 28:1; 88:10): Hallgass meg, Uram! Segíts meg! A 145k. vers második fele fogadalomtétel az Úr rendelkezéseinek és intelmeinek megtartására. A 147k. versek első szavának jelentése tkp. „elébe megy”. Itt arámos értelemben: valamit korán tenni. A zsoltáríró már „korán kiált”; az éjszakai őrváltások alkalmával imádkozva elmélkedik Isten beszédén (Zsolt 63:7; 119:62). Az Ószövetség három éjszakai őrváltásról tudósít (Bír 7:19; 1Sám 11:11). A 149. vers könyörgés az imádság meghallgatásáért és azért, hogy az Úr éltesse, elevenítse meg hívét döntésével (25.37.40.88.107.154.156.159. vers). A 150. vers szerint a zsoltáríróhoz alattomosan „közelednek” üldözői. Ez panaszének-motívum, az ellenség magatartásának rajza. A „közelednek” szó jelentése itt: „támadnak” (a qárab ige mindkettőt jelenti; vö. Zsolt 27:2). Ugyanez a szó a 151. versben a bizalom kifejezése: „közel vagy te, Uram!”. Ez védelmet, szabadítást jelent (Zsolt 69:19; 73:28; Ézs 50:8). A vers második fele himnikus hangon magasztalja az Úr parancsolatait. Ezeket örökre „megállapította” az Úr (152b. vers); ez a teremtéstörténet egyik kifejezése (Zsolt 24:2; 78:69; 102:26; 104:5). A 152. vers első felében a zsoltáríró a saját kegyességéről vall: régtől fogva ismeri az Úr intelmeit.

Zsolt. 119,153–160. vers: rés-strófa.

Az előző strófához hasonlóan itt is a panaszének motívumai vannak túlsúlyban. A 153k. vers könyörgés szabadításért, „megváltásért”, ami itt a peres ügyben adandó jogorvoslást jelenti (Zsolt 35:1; 43:1). Ez „életre kelti” a bajban levő embert (17.77.116. vers). Az Úr „távol van a gonoszoktól”, nekik nem nyújt segítséget, mert Ők sem törődnek az Úr rendelkezéseivel (53.85.118.126.139.150. vers). A 155. vers himnikus hangon magasztalja az Úr nagy irgalmát (2Sám 24:14; Zsolt 69:17; 103:13). A 157. vers újra panasz: „sokan vannak üldözőim és ellenfeleim” (Zsolt 3:7; 27:3; 55:19). Ezekre a hívő ember iszonyattal tekint, hiszen nem tartják meg az Úr beszédét (158. vers). A zsoltáríró viszont saját hűségét hangsúlyozza. Ő nem tért el az Úr intelmeitől (157b. vers); szereti az Úr utasításait (159a. vers), és kéri, hogy az Úr elevenítse meg őt kegyelmesen (156b.159b. vers). A strófa utolsó verse himnikus hangú: dicséri az Úr igéjének igazságát és örök érvényességét.

Zsolt. 119,161–168. vers: szin/sin-strófa.

A 161. vers ellenség ellen mondott panasz. Az ellenség nemcsak nagy száma miatt veszedelmes (157. vers), hanem nagy hatalma, magas rangja miatt is (Zsolt 4:3; 86:14). A híveket ártatlanul, ok nélkül támadják (Zsolt 35:7.19; 69:5). Velük szemben a zsoltáríró Isten Igéje iránti nagy tiszteletét (rettegését) hangsúlyozza. A 162. versben hite bizonyítására elmondja, hogy örül Isten beszédének. Ez a gondolat (bár más szóval kifejezve) a 17.24.47.77.92.143.174. versben is megtalálható. A vers második fele „nagy zsákmányhoz” hasonlítja az Ige értékét (vö. 72.103.127. vers). A kegyes ember ismertetőjele: gyűlöli a hazugságot, és szereti az Úr törvényét (163. vers; Ám 5:14k.). A 164. vers a zsoltáríró kegyességét bizonyítja. Nem kell szó szerint venni, hogy hétszer imádkozik naponként. Úgy értendő ez, hogy gyakran imádkozik (Jób 5:19; Péld 24:16; 26:25; vö. Gen 4:15.24; Mt 18:21k.). A 165. vers ún. bizalom-motívum. „Nagy békességet” kapnak az Úrtól, akik szeretik törvényét. Ez azt jelenti, hogy mindazt megkapják; ami javukat szolgálja. A „botlástól”, elbukástól megóvja őket az Úr. A 166. vers első fele Gen 49:18-at idézi. Itt és a következő versben a zsoltáríró a maga kegyességét bizonyítja: teljesíti az Úr parancsolatait (166b. vers), megtartja intelmeit (167a. vers) és utasításait (168a. vers). Minden útja, cselekedete az Úr előtt van, ami egyrészt azt jelenti, hogy az Úr jól látja ezeket (Jób 31:4), másrészt azt, hogy a zsoltáríró Istennek tetsző életfolytatásra törekszik, „Isten színe előtt jár” (Gen 17:1). Zsolt. 119,169–176. vers: táv-strófa.

A 169k. versben a panaszének módján kéri a zsoltáríró könyörgésének meghallgatását és az Úrtól jövő szabadítást. A 171k. versben a zsoltáríró a saját ajkait buzdítja, hogy „buzogjon” róluk az Isten dicsérete, nyelve pedig zengje az Ő beszédét. A 172. vers vége ennek a felszólításnak a himnikus megokolása: „mert minden parancsolatod igazság” (= igaz). A 173. vers eleje ismét a panaszénekből vett kérés: „kezed legyen segítségemre!”. A „kéz” hatalmat is jelent. A vers vége a zsoltáríró kegyességét hangsúlyozza: „utasításaidat választottam”. A 174. vers ismét panaszének-motívum: a zsoltáríró vágyakozik az Úrtól jövő szabadítás után, és gyönyörködik az Úr törvényében (24.77.92.143. vers). Ezzel a saját kegyességét bizonyítja: A 175. vers is a panaszénekből való kérés: „hadd éljen a lelkem… és segítsenek engem döntéseid” (defective írt pluralis). A vers közepén levő „és dicsérjen téged” (ti. a lelkem = én magam) fogadalomtétel. A 176. versben eltévedt bárányhoz hasonlítja magát a zsoltáríró, ez ún. „én-panasz”. Arra kéri az Urat, hogy keresse meg őt, hiszen ő az Úr hű „szolgája”, aki nem feledkezett meg az, Úr parancsolatairól. A „szolga” az Úrhoz tartozik, rábízza magát Urára.