Zsoltár. C. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár imperativusos himnusz. Az írásmagyarázók egy része két rövid himnusznak tartja: 1–3. és 4–5. vers. Mindegyikben van imperativusos bevezetés (felszólítás az Úr magasztalására) és „mert”-tel kezdődő főrész, amely megokolja az istendicséretet. A pontosabb vizsgálat azonban arra a felismerésre vezetett, hogy az első „mert” nem megokolást értelmez, hanem tárgyi mellékmondatot vezet be: „Tudjátok meg, hogy ő az Isten” (3. vers). Ez az ún. „megismerési formula” (Ez 5:13; 17:21.24; 21:10; 22:22; 35:12; 36:36; 37:14). A zsoltárban tehát túlsúlyban vannak a himnikus imperativusok. Ezek formai tekintetben a himnusz bevezetéséhez tartoznak. Fő résznek (corpus) csak az 5. vers tekinthető. Joggal beszélhetünk processziós himnuszról, mely a templomba bevonuló gyülekezet számára készült. Ez a gyülekezet Istent Alkotójaként ünnepli és magasztalja. – A zsoltár késői, fogság utáni.

Zsolt. 100,1a. vers.

Ld. a bevezetés 2. és 9. pontja alatt. A „hálaadásra” szó a 4. vers alapján áll a címfeliratban. A hálaáldozat törvénye Lev 7:12–15-ben olvasható. Az egyházi hagyomány a 4. századtól kezdve reggeli éneknek tartotta a 100. zsoltárt.

Zsolt. 100,1b–4. vers.

Az 1b. vers hangos ujjongásra hívja fel az egész országot. Nem „minden országról” vagy az „egész földről” van szó, hanem csak az ígéret földjéről. A választott népnek kell bemutatnia istentiszteletét. Ezt jelenti a „szolgáljátok” ige (Ex 3:12; 2Sám 15:8; Zsolt 102:23; Ézs 19:21). Az ünneplő gyülekezet ujjongó örömmel vonul be a templomba, Isten színe elé (Ex 34:34; Zsolt 95:6; Ézs 1:12). Az istentiszteleten úgy lehet megismerni Istent, mint népének Alkotóját. A himnuszok általában a világ teremtéséért és a választott nép szabadításáért magasztalják az Urat. A 3. vers hátterében mindkét gondolat megtalálható. Isten úgy „alkotta” népét (Zsolt 149:2) hogy kiválasztotta a népek közül (Zsolt 33:12; 65:5; 132:13k.). Ez a nép az Ő „legelőjének népe” (Zsolt 74:1; 79:13; 95:6k.), amelyet már az egyiptomi szabadítás alkalmával is úgy vezetett, mint nyájat a pusztában (Zsolt 78:52; 80:2). Megjegyzendő, hogy a 3. versben helyesebb a qeré szerinti fordítás: „Ő teremtett minket, és az Övéi vagyunk.” A ketib szövege diktálás utáni hiba, és nem illik bele a zsoltár gondolatmenetébe („Ő teremtett minket, nem mi magunk”). A zsoltár itt arról szól, hogy a választott nép a teremtés jogán Isten tulajdona. Ezt a gondolatot legerőteljesebben a Deuteronomium hangsúlyozza (Deut 4:35.39; 32:6.15; vö. Ézs 43:1.21; 44:2). Az Úr Izráel Istene, Izráel pedig Isten népe: ez a szövetségkötés alapgondolata (Ex 6:7; Lev 26:12; Deut 26:17k.; 2Sám 7:24; Jer 7:23; 11:4). Az Úr „alkotta” népét, ami azt jelenti, hogy ezt a népet kiválasztotta és mint a szövetség Ura, a történelem folyamán is hűségesen vezérelte. Ezért jár Neki a hálaadás. A „hálaadás” szó hálaéneket és hálaáldozatot is jelenthet (Zsolt 22:26; 40:7–11; 50:14; 56:13; 69:31; 116:17). Jár Neki a dicséretmondás, amikor a gyülekezet bevonul Isten templomának kapuin a templom udvaraiba (intensiv pluralis, Zsolt 65:5; 84:3.11; de ld. 2Kir 21:5 és 23:12 szövegét: itt két udvarról van szó). Az Úr nevét áldani annyit jelent, mint magát az Urat áldani. Az Úr maga a mennyben lakozik (Deut 26:15), neve azonban a jeruzsálemi templomban (Deut 12:5.11.21; 14:24).

Zsolt. 100,5. vers.

Formai tekintetben ez az egyetlen vers a zsoltár fő része, amely az istendicséretet megokolja. Tartalmi tekintetben azonban már az előző versekben is volt megokolás: Istent azért magasztalja népe, mert ezt a népet Ő választotta, Ő teremtette, és Ő vezérelte mint hűséges pásztor. Az 5. versben levő „megokolás” már a jövőbe is tekint. Isten hűsége örökkévaló, nemzedékről nemzedékre megmarad. A választott nép a jövendőben is ugyanazt a hűséget remélheti az Úrtól, amit a történelem folyamán oly sokszor megtapasztalt (Zsolt 106:1; 118:1–4; 136:1–26; Jer 33:11).

Zsolt. CI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az ún. király-zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 2; 18; 20–21; 45; 72; 89; 110; 132; 144. A zsoltár szövege régi, a királyság korából való. Sőt még régebbi egyiptomi szövegeken alapul, amelyekben a király a trónra lépés alkalmával kihirdeti uralkodásának alaptörvényeit. A zsoltár tehát királyi fogadalomtétel, melyet azonban a későbbi, fogság utáni kor az egyénre vonatkoztatott, és az erény dicséreteként értelmezett (1–2.6b. vers). A zsoltárban más műfajokból származó részek is vannak. Ez is a késői korra mutat. A LXX szerdai éneknek tartja.

Zsolt. 101,1a. vers.

Ld. a bevezetés 3. és 2. pontját.

Zsolt. 101,1b. vers.

A bevezető vers himnikus stílusban magasztalja az Úr hűségét, amelyet Dávid „házának” ígért meg (Zsolt 89:2.50; Ézs 55:3). A „törvény”, amelyről a vers szól, az Úrtól származik. Az Úr az igazság forrása (Zsolt 36:7; 48:11k.; 85:14; 89:14k.). A király az Úrtól kap megbízatást a törvény és igazság érvényesítésére (Zsolt 72:1k.).

Zsolt. 101,2–3. vers.

A 2. versben a király fogadalmat tesz arra, hogy „okosan”, azaz: kegyesen fog viselkedni. A következő félsor: „Mikor jössz hozzám?” a panaszénekből származik. A bajban levő ember így sürgeti Istent a közbelépésre. Az újabb magyarázók itt szövegjavítást hajtanak végre: „(Csak) hűség jöhet hozzám”. Azonban ezt nem támogatják a bibliai kéziratok. A héber szöveg a király reménységét fejezi ki: nyomorúság idején „eljön majd” hozzá az Úr és megsegíti, jutalmul hűségéért. Hiszen a király „feddhetetlen szívvel” (Gen 20:5k.; 1Kir 9:4) él palotájában. Nem tűri a haszontalan beszédet, nem „tapad hozzá”, nem maradhat meg a közelében olyan ember, aki hazug rágalmakat terjeszt (vö. Ézs 11:3–5).

Zsolt. 101,4–7. vers.

A ferde jellemű embernek (Deut 32:5; 2Sám 22:27 = Zsolt 18:27; Péld 11:20; 17:20) távoznia kell a király környezetéből. A gonoszt nem „ismeri”, nem vállal vele közösséget (2Kor 5:21). Elhallgattatja azt, aki titkon rágalmazza (hifil participium) embertársát (Lev 19:16; Zsolt 15:3; 24:4). A „nagyralátó”, fennhéjázó (Zsolt 18:27; 131:1; Péld 21:4) és kevély (széles szívű”) embereket a király nem viseli el. Ezt a szót a LXX és a szír fordítás úgy értette, hogy nem eszem vele együtt”. A főemberek ui. a király asztalánál étkeztek (2Sám 9:7; 19:29.34; 2Kir 25:29). A 6. vers szerint a királlyal csak az ország hűségesei” lakozhatnak együtt. Ezek állhatnak a király személyes szolgálatára. Ezekre tekint (Zsolt 33:18; 34:16; Jer 40:4), és megadja a „tökéletes úton járásuk” jutalmát. Csellel, hazugsággal senki sem maradhat meg a királyi palotában.

Zsolt. 101,8. vers.

Nemcsak közvetlen környezetében nem tűri meg a király a bűnösöket, hanem az országban sem. Az ország legtöbb bírája ui. a király, aki reggelenként döntött a bonyolultabb jogi ügyekben (2Sám 15:2–6; Jer 21:12). „Isten városában”, Jeruzsálemben álltak a „bírói székek, Dávid házának székei” (Zsolt 122:5). A király mint az Úr megbízottja cselekszik így; az Úr igazságát érvényesíti (Zsolt 72:1k.). Az újszövetségi gyülekezet is igyekszik megőrizni belső tisztaságát. Nem vállal közösséget „Béliállal” (Zsolt 101:3; 1Kor 5:9–13; 2Kor 6:15).

Zsolt. CII. ZSOLTÁR

Ennek a zsoltárnak a felirata jól fejezi ki a zsoltár tartalmát. Valóban a szenvedő ember panaszáról van szó az 1–13.24k. versben. Ez ún. egyéni panaszének a fogság előtti időből. A fogságban és a fogság után az egyéni imádságokat átértelmezték, és a népre vonatkoztatták. Így kerültek a zsoltárba a nemzeti panaszének gondolatai (14–23.26–29. vers), amelyekhez hozzátartozik a gyülekezet élő reménysége is: az örök Isten megkönyörül népén, „megjelenik dicsőségében” (17. vers). Jeruzsálem a népek istentiszteletének a helye lesz. – A zsoltár számos helyen idéz más zsoltárokat: a 3. vers 69:18-at, a 4. vers 22:15k.-t és 37:20-at, a 20. vers 14:2-t és 33:13-at, a 21. vers 79:11-et, a 29. vers pedig 69:38k.-t. Ez is arra mutat, hogy a zsoltár mai formájában késői korból való. – Az egyházi hagyomány ezt a zsoltárt a bűnbánati zsoltárok közt tartja számon. Ilyenek: Zsolt 6; 32; 38; 51; 102; 130; 147.

Zsolt. 102,1. vers.

Az „imádság” szóra nézve ld. a bevezetés 10. pontját. A zsoltárt „a nyomorult(ak)” használatára szánták, és a templom archívumában őrizték.

Zsolt. 102,2–3. vers.

A panaszének bevezetésében a szenvedő ember abban a hitben mondja el panaszát, hogy az Úr hallja az imádságot (Zsolt 5:2; 17:1; 54:4; 55:2; 94:9). Ha az Úr „elrejtené arcát”, az azt jelentené, hogy nem hallgatta meg a könyörgést (Zsolt 27:9; 69:18; 143:7). Isten szuverén Úr; a kérés teljesítését csak kérni lehet, kikényszeríteni nem. A zsoltáríró ügye sürgős. Azt kéri az Úrtól, hogy siessen az imádság meghallgatásában.

Zsolt. 102,4–12. vers.

A panaszének fő részét a szokásos „mert” kötőszó vezeti be. A 4–8. versben saját sorsa miatt panaszkodik a zsoltáríró (ún. „én-panasz”). A 4. vers végén „tűzhely” izzásához hasonlítja a csontjaiban levő fájdalmat. Az 5. versben élete mulandóságáról beszél; ezt fejezi ki a levágott (vagy elszáradt) fűről szóló hasonlat (Zsolt 90:5k.; 103:16; 129:6; Ézs 40:6–8). Súlyos betegsége miatt „elfeledkezett az evésről”, nincs étvágya. A 6. vers utolsó szava itt nem testet jelent, hanem bőrt: „Csontom a bőrömhöz tapadt” (ld. még Jób 4:15; Zsolt 119:120). Az elpusztult városok romjai között lakó madarakhoz (fülesbagolyhoz és kuvikhoz) azért hasonlítja magát a zsoltáríró, mert ezeknek a hangja jajgatásra emlékeztet. A 8. versben levő hasonlat (magányos madár a háztetőn) azt fejezi ki, hogy a szenvedő embert elhagyták barátai és ismerősei (Jób 19:13–19; Zsolt 38:12; 41:10).

A 9. versben az ellenség elleni panasz (ún. „te-panasz”) hangzik el. Ellenségei gyalázzák; gúnyolói ellene „esküdtek”. Ez azt jelenti, hogy átokmondásra használják nevét (Ézs 65:15; Jer 29:22; Zak 8:13). A 10–12. versben található a panasz megokolása. A szenvedés oka nem valamelyik gonosz démon irigysége, hanem az Úr haragja. A 102. zsoltár egyike azoknak a régi (fogság előtti) zsoltároknak, amelyek a szenvedő ember bűnbánatáról tanúskodnak (vö. Zsolt 6:2; 27:9). Az Úr méltó haragja forgószélhez hasonló, amely először felemel, azután ledob (11b. vers; Jób 27:21k.; 30:22; Ézs 64:5). Emiatt a szenvedő ember élete a megnyúlt árnyékhoz hasonlít: közeledik az éjszaka, a halál (Zsolt 109:23; 144:4). A 12. vers végén megismétlődik az 5. versben levő hasonlat: a Nap hevétől elszáradó fű az ember mulandóságára emlékeztet. Ezekben a versekben az „Isten elleni panasz” szólal meg.

Zsolt. 102,13. vers.

A gyenge és halandó emberrel szemben ott áll a hatalmas Isten, Aki örökké ül trónján (Zsolt 9:8; 29:10; 90:2; 93:2), és Akinek „emlékezete” nemzedékről nemzedékre tart. Magában véve ez himnikus gondolat. Mögötte ősi Jeruzsálemi tradíció áll; Jahve itt Él istenségnek, a „teremtmények teremtőjének”, az istenek bölcs és öreg királyának a vonásait vette át. A panaszéneken belül ez a zsoltáríró bizalmát fejezi ki: a hatalmas és örök Isten könyörületében szabad reménykedni!

Zsolt. 102,14–23. vers.

Ezekben a versekben már nem az egyén panasza, hanem a nép panasza szólal meg. A 14. vers. arra kéri az Urat, hogy „keljen fel”, induljon könyörületre Sion iránt (Ézs 30:18; 49:13; Jer 30:18; 31:20). A vers második felében „ideje könyörülni rajta” kifejezésben rendhagyó qal infinitivusszal van dolgunk. Jeruzsálem romokban van; a nép, melynek tagjai az Úr szolgáinak mondják magukat, Jeruzsálemnek még a köveit is szereti, még a porán is szánakozik (15. vers). A nép reménykedve várja azt az időt, amikor Jeruzsálembe zarándokolnak a népek, „félik az Úr nevét” (Ézs 41:5; 59:19; Mal 1:14). Ez a kifejezés az istentiszteletet fejezi ki (Zsolt 15:4; 22:26; 61:6; 86:11).

A királyok is megismerik az Úr dicsőségét (Ézs 40:5; 52:15; Zsolt 57:6). A 17. vers prófétai perfectumokban szól arról, hogy az Úr felépíti Siont (Zsolt 51:20; 147:2; Mik 7:11), és „megjelenik dicsőségében” (Ézs 40:5; 52:8.10; Ez 43:2–5). Kegyelmesen „fordul” az Úr a „mezítelenek” (tehetetlenek, gyámoltalanok = babiloni foglyok) felé, nem veti meg imádságukat. A 19. vers azt az ókori keleti szokást tükrözi, hogy a papok felírták és a templom archívumában őrizték a hívek panaszénekeit (és hálaénekeit). Adandó alkalommal ezeket fel is használták (Deut 31:19–22; Jób 19:23k.; Zsolt 40:8). A 19. vers Isten újjáteremtő munkájáról szól (vö. Zsolt 51:12; 104:30). Az Úr ui. élő Isten: mindent lát a mennyből, törődik híveivel (Zsolt 10:14; 11:4; 14:2; 33:13k.; 35:22; 94:9; 113:5k.; 138:6). A „magasság” szó a „menny” szóval párhuzamosan áll (Zsolt 148:1). A 21. versben a fogság népe „megkötözöttnek” és „halál fiainak”, kihalásra, pusztulásra ítélt népnek nevezi magát. De ez csak emberek szándéka: az Úr meghallgatja „nyögésüket”! – A 22k. versben megismerjük a babiloni szabadítás igazi célját. Nem csupán országot és szabadságot akar adni népének az Úr, hanem azt akarja, hogy ez a nép Őt dicsőítse, sőt a többi népek és országok is együtt imádják (szolgálják) az Urat (Ézs 2:2–5; 60:3–14; Mik 7:12; Zak 14:16).

Zsolt. 102,24–25. vers.

A zsoltárnak ez a része a 2–13. vershez, az egyéni panaszénekhez tartozik. A 24. vers fordítása: „Megtörte erőmet (a qere szerint!) az úton, megrövidítette napjaimat”. Itt kimondatlanul is Isten az alany. Folytatódik a 10–12. versben levő motívum, az Isten elleni panasz. Az írásmagyarázók egy része itt passivumot javasol („megtöretett, megrövidíttetett”); azonban nincs szükség változtatásra. Bár a zsoltáríró tudván tudja, hogy Isten bünteti, ő mégis Isten karjaiba veti magát (2Sám 24:14). Azt kéri, hogy az örök Isten ne vegye el életét „annak felén” (Ézs 38:10). A zsoltáríró nem öreg. Magas korban „betelve az élettel” meghalni nem számított büntetésnek (Gen 15:15; 25:8; 35:29; Deut 34:7). A zsoltárok felfogása szerint a halál hazájában már nincs istendicséret (Zsolt 6:6; 88:12k.). A zsoltáríró azért kíván még élni, hogy dicsérhesse az Urat (Zsolt 30:10k.).

Zsolt. 102,26–29. vers.

Ezeket a verseket a 14–23. versben levő nemzeti panaszének himnikus befejezésének tartjuk (vö. 29. vers). A himnusz a teremtő Istent dicséri, Aki a világóceán mélyén „alapot vetett a földnek”, azt hatalmas oszlopokra helyezte (Zsolt 24:2; 89:12; 104:5). Az ég az Úr „kezeinek munkája” (Zsolt 8:4; 19:2; 33:6; 96:5). Az Újszövetség is idézi és Krisztusra vonatkoztatja a 26–28. verset (Zsid 1:10–12). A világ és benne az ember mulandó, „mint a ruha” (Ézs 34:4; 51:6). Az Úr azonban nem mulandó és változandó: Ő örökre ugyanaz marad (Ézs 41:4; 46:4; 48:12; Jel 1:17; 2:8; 21:6; 22:13). A 29. vers a gyülekezet tagjait az Úr szolgáinak nevezi (Zsolt 69:38k.). Az a reménység fejeződik itt ki, hogy a gyülekezet az újjáépülő Jeruzsálemben lakhat, és az utánuk következő nemzedékek is itt dicsérhetik az Urat (Zsolt 37:29).

Zsolt. CIII. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár himnusz, istendicséret. Az 1–5. vers egyéni himnusz. A 6–13. vers már Mózesre és Isten népére tekint; Istennek az üdvtörténetben véghezvitt tetteit dicséri. A 14–16. versben tovább tágul a kör: itt az ember mulandóságáról van szó. Ez tkp. panaszének-motívum. Végül a 19–22. versben a mennyei lényeket és az egész teremtett világot szólítja fel a zsoltáríró az Úr magasztalására. Az arámos birtokragok (3–5. vers), az üdvtörténet emlegetése (7. vers), a nemzeti bűnbánat kifejezése (10–13. vers) és a stíluskeveredés (14–16. vers: panaszének) a fogság utáni időre mutat. Világosan felismerhető „második” és „harmadik” Ézsaiás hatása (9. és 15k. vers; Ézs 40:6.8; 57:16).

Zsolt. 103,1a. vers.

Ld. a bevezetés 3. pontja alatt.

Zsolt. 103,1b–2. vers.

A zsoltár bevezetése himnikus imperativusokat tartalmaz. Ezek eredetileg a gyülekezetet szólították fel az Úr magasztalására. Ebből képződött a zsoltáríró saját lelkének, önmagának a biztatása (vö. 22. vers; Zsolt 104:1; 146:1). A „lélek” szó itt a személyes névmás szerepében áll. Deuteronomiumi hatás az Úr szent nevének (tkp. „neve szentségének”) említése, valamint az a gondolat, hogy nem szabad elfelejteni Isten nagy tetteit (Deut 4:23; 6:12; 32:18).

Zsolt. 103,3–5. vers.

Forma szerint itt himnikus participiumok állnak. Tartalmi szempontból azonban az egyéni hálaének áll a háttérben. A 3. vers egymás mellett említi az Úr bűnbocsátó kegyelmét és testi betegséget gyógyító erejét. A betegség mögött az ókori keleti ember felfogása szerint a bűn áll; ez az, amire haragszik az Isten (Zsolt 32:1–5; 38:3–5; 39:12). Az Úr orvos; Ő tud gyógyítani (Ex 15:26; 2Kir 5:7; Jób 5:18; Zsolt 30:3; 41:5). A gyógyítás a bűnbocsátó kegyelem jele (Mt 9:1–6). Ő a „sírgödörtől” váltotta meg a zsoltárírót. A 4. vers második fele a király-zsoltárokra emlékeztet. A korona a királyi uralkodás jelvénye (Zsolt 8:6; 21:4). Az 5. vers első fele bőkezű házigazdaként ábrázolja az Urat, Aki asztalt terít híveinek (Zsolt 23:5; 36:9; 63:6; 65:5). Az itt levő „ékességed” szót a LXX „kívánságod”-nak fordította. Az új fordítású Biblia 104:33; 146:2 alapján (még hátralevő) „életed”-re gondol. – A vers végén a sasmadárról szóló hasonlattal az ifjúi erő megújításáról van szó (Ézs 40:31). Az Izráelen kívüli vallásokban ez az ígéret tkp. a királynak szólt.

Zsolt. 103,6–13. vers.

A zsoltáríró itt Istennek Izráellel szemben tanúsított szövetségi hűségét dicséri. Ezt fejezi ki a két distributiv pluralis: „igazságok” (= igaz tettek; Bír 5:11; 1Sám 12:7; Mik 6:5) és az elnyomottakat megmentő „ítéletek”. A zsoltáríró önmagát is az elnyomottak közé sorolja. A 7. vers Mózesről szól, akivel az Úr megismertette „utait”, isteni tervét (Ex 33:13; Deut 32:4; Ézs 55:6k.; 58:2). A későbbi kor Mózest prófétának tartotta (Num 12:6–8; Deut 18:15). Az Úr „cselekedetei” kifejezés a Vörös-tengernél véghezvitt csodára (Zsolt 77:13; 78:11) vagy az egész üdvtörténetre vonatkozik (Zsolt 9:12; 105:1). A 8. vers a liturgiában gyakran használt kifejezéssel szól az Úr „irgalmáról és kegyelméről”. Mindkettő intenzív képzésű szó, mely állandó tulajdonságot vagy magatartást fejez ki (Ex 34:6; Neh 9:17; Zsolt 86:15; 145:8; Jóel 2:13; Jak 5:11). A következő versek összehasonlítják az Úr kegyelmét az Úr haragjával. A kegyelem nagyobb a haragnál. A harag csak ideiglenes (Zsolt 30:6; 78:38; Ézs 54:7k.; 57:16). A kegyelem azonban „az égig ér”, végtelen (Zsolt 36:6; 57:11; 89:3). A 11k. vers mögött „második” Ézsaiás igehirdetése áll (Ézs 55:6k.). Ebben igen fontos, alapvető szerepe volt a bűnbocsánat hirdetésének (Ézs 40:1k.). Végül az atyai szeretethez hasonlítja a zsoltáríró azt a könyörületet, amellyel Isten a gyülekezet, az istenfélők felé fordul (Ex 4:22; 14:1; 32:6; Ézs 1:2; 63:16; Jer 3:19; Hós 11:1; Mal 1:6; 3:17; Mt 6:9; Lk 15:11–32).

Zsolt. 103,14–18. vers.

Ezek a versek a panaszénekből valók. Az ember mulandóságának gondolatát először úgy fejezi ki a zsoltáríró, hogy az ember porból való; gyenge, gyarló (Gen 2:7; 3:19; Jób 7:10; 10:9; 14:2; Zsolt 39:5–7; 89:48; 102:12; 144:3k.). Ezután a forró széltől elszáradó mezei virághoz hasonlítja az emberi életet (Jób 14:2; Zsolt 90:5k.; Ézs 40:6–8; 51:12). Ha meghal az ember, hamarosan elfelejtik (16b. vers). Mindez irgalomra indítja az Urat, Aki „ismeri formáltatásunkat”, tudja, milyen gyengék vagyunk. A 14. vers második felében levő „emlékezik rá” szó intransitiv igéből képzett passiv participium, mely tartós tulajdonságot fejez ki (egyébként az intransitiv igéknek nincs passivuma). Az Úr hűsége időben is végtelen (17. vers). Bízhatnak benne az „istenfélők”, „szövetségének megtartói”, akik „emlékeznek rendelkezéseire, hogy teljesítsék azokat”. A gyülekezetről van itt szó, azokról, akik hittel és engedelmességgel felelnek a kegyelemre.

Zsolt. 103,19–22. vers.

A zsoltár zárórésze a mennyei lényeket szólítja fel az Úr magasztalására. Az Úr trónja a mennyben van (1Kir 22:19; Zsolt 11:4; 29:10; 47:8; 93:2; Ézs 66:1; Mt 5:34). Mint örök királynak, udvartartása is van: mennyei lények sokasága veszi körül (Jób 1–2; Ézs 6; Zsolt 148). Ezek az Ő követei (angyalai), akik emberfeletti erővel hajtják végre az Ő szavát; hiszen hallják Igéjét. A „hallani” szóban benne van az engedelmesség is. Mennyei seregek állnak a Seregek Ura rendelkezésére (Gen 32:2k.; Józs 5:13–15; Bír 5:20; 2Kir 6:17; Mt 26:53). Csak szolgákként teljesítik akaratát. De nemcsak a mennyei lényeket szólítja fel a zsoltáríró az Úr dicséretére, hanem az egész teremtett világot, hiszen az egész világ Isten uralma alá tartozik. Végül a zsoltár visszakanyarodik kiindulópontjához: a zsoltáríró maga is bekapcsolódik Isten magasztalásába.

Zsolt. CIV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár istendicséret, himnusz. Ezt mutatja az 1.24.31.35. vers, valamint a sok himnikus participium. Participium olvasható az 5. és 19. vers elején is. A zsoltáríró ismerte az „eretnek-fáraó”, Echnaton (= IV. Amenophis, Kr. e. 1364–1347) híres Nap-himnuszát. Szó szerinti átvételek találhatók a zsoltár 10kk. verseiben (2., 10. sor), a 20. versben (2–4. sor), a 24. versben (2., 7. sor) és a 25k. versben (2., 6. sor). Azonban mélyreható különbségek is vannak. Echnaton a Napot dicséri mint az élet forrását; a zsoltár szerint a Nap és a Hold Isten teremtménye. Az egyiptomi himnusz középpontjában Echnaton király áll, aki Isten fia, Isten testéből származik, és aki egyedül ismeri Isten tervét és hatalmát. A zsoltár az emberről szól, akit körülvesz Isten gondviselő szeretete. Végül a Naphimnusz Egyiptom földrajzi körülményeit tükrözi: a Nílusról szól, amely a föld alatti óceánból tör elő. A zsoltár mögött Palesztina földrajza áll: Libánonról, a hegyek oldalán fakadó forrásokról beszél. Tükrözi a zsoltár az egyiptomi bölcsességirodalom egyik jellegzetes válfaját, az ún. lista-tudományt is (onomastikon, „nevek”, összetartozó fogalmak felsorolása; 10kk. versek). Mai megfogalmazásában a zsoltár késői korból való; pl. a Napról és Holdról szóló tanítása megegyezik a Papi író teremtéstörténetével (19. vers; vö. Gen 1:14kk.). A Leviathán mitologiátlanításának is megvan a megfelelője (26. vers, Gen 1:22). Végül a zsoltáríró saját kérése a 35a. vers. Mindez a fogság utáni korra mutat.

Zsolt. 104,1–4. vers.

A zsoltáríró a saját lelkét, önmagát biztatja az Úr magasztalására. Ez nem ősi himnikus forma, hanem a gyülekezetet buzdító imperativus későbbi átformálása. Az Urat öltözetként veszi körül a fenség és a méltóság (Jób 40:10; Zsolt 93:1; 96:6), valamint a világosság (1Tim 6:16). Isten nem azonos a fénnyel, amint azt az Echnaton-himnusz gondolja. A 2. és 3. vers kétféle szemléletet tükröz. A nomádok szemlélete szerint a teremtő Isten úgy feszítette ki az eget, mint valami sátrat (Ézs 40:22; 44:24; 45:12; 51:13; Jer 10:12). A letelepedett földműves szemlélete szerint az Úr cölöpökre építette palotáját, mint valami emeletet (1Kir 17:19.23; 2Kir 4:10k.; Ám 9:6). Itt trónol Ő a mennyei óceán fölött (Zsolt 29:10). Felhőkön nyargal, szelek szárnyán suhan: szárnyas kerúbokra kell gondolnunk (Zsolt 18:10k.; 68:5.34), akik az Úr szolgálatára állnak, éppen úgy, mint a szeráfok. Ezekre céloz a 4. vers vége (vö. Ézs 6:2). A babiloni napisten kocsija egy ideig a jeruzsálemi templomban babonás tisztelet tárgya volt. Végül Jósiás király parancsára elégették (2Kir 23:11).

Zsolt. 104,5–9. vers.

Ezek a versek a világ teremtéséről szóló mítoszok nyelvén szólnak hozzánk. Ezek szerint a föld „állványokon”, oszlopokon nyugszik (Zsolt 24:2; 78:69; 93:1k.; 96:10). Ezért nem inog az óceánon, mint a hajó. A 6. vers szerint a földet kezdetben hatalmas víz fedte be (Gen 1:9k.). A hegyek tetején is állt a víz (Gen 7:19). A teremtő Isten dorgáló szava azonban megfutamította a vizeket (Zsolt 18:16; 106:9; Ézs 17:13; 50:2; Náh 1:4). A vizek „felmentek a hegyekre” (helyhatározó accusativus), és a hegyek oldalán eredő források vize lefolyt a völgyekbe. A teremtő Isten határok közé szorította az ellenséges vizeket (Jób 7:12; 26:10; 38:8–11; Péld 8:29; Jer 5:22), hogy ne áraszthassák el többé a földet. Az Úr védi a földet és lakóit!

Zsolt. 104,10–18. vers.

A hajdani ellenséges vizeket áldásának eszközévé tette az Úr (vö. Zsolt 65:7k..10–14). Források és patakok vizéből „megelégíthetik” (így olvassuk a szír fordítás alapján a 11. vers „megtörik” szavát) szomjúságukat a mezei vadak. A 12. vers a fák lombjai közt éneklő madarakról szól. Mindez az Úr „munkájának gyümölcse”: Ő az, Aki megitatja a földet „felső szobájából”, ahol az eső égi raktárai vannak (3. vers; Jób 37:9; 38:37; Zsolt 135:7). A 14–15. versben már „az ember földműveléséről” is szó van. Ennek három fő terméke a kenyér, a bor és az olaj. A kenyér „támogatja a szívet” (Gen 18:5; Bír 19:5), a bor „megörvendezteti az ember szívét” (Gen 5:29; Bír 9:13; Préd 10:19), az olaj pedig „fényessé teszi az arcot”. Az olajat a bőr ápolására használták (Deut 28:40; Zsolt 92:11; Lk 7:46); az olajjal való megkenés örömöt jelentett (Zsolt 23:5; 45:8; Ézs 61:3). Ezek a versek a Gen 1. és 2. részekben levő mindkét teremtéstörténettel egybehangzóan az ember munkáját nem a bűn büntetésének tartják, hanem a teremtő és gondviselő Isten áldásának.

A 16. vers „az Úr fáiról” beszél, amelyeket Ő „ültetett” (Zsolt 80:11). Az ókori keleti templomokat kertek vették körül. A fák a rajtuk fészkelő madarakkal és a köztük lakó állatokkal szentnek számítottak és védelemben részesültek (vö. Zsolt 84:4). A 17. vers a 12. vershez hasonlóan a madarakról szól. Külön is említi a gólyát, melynek a ciprusfák (mások szerint cédrusfák, vagy fenyőfák) tetején van a „háza”. Végül a 18. vers a hegyeken lakó zergékről és borzokról (mormotákról) szól, amelyek a sziklák közt találnak „menedékhelyet” a rájuk vadászó emberek elől. Isten mindent bölcsen és célszerűen teremtett. Zsolt. 104,19–30. vers.

A Nap és a Hold nem önálló istenek, nem sorsformáló hatalmak, hanem csak teremtmények. A 19. vers a Holdat említi első helyen, mert az Úr ünnepeinek az idejét a Hold járása alapján határozták meg (vö. Gen 1:14–19). A Nap lenyugtával az Echnaton-himnusz szerint a halál és a démonok uralma kezdődik. Ilyenkor ui. „a teremtő… nyugalomra tér”. Ezzel szemben a zsoltár arról tesz hitvallást, hogy a sötétséget is az Úr „teszi”. Ilyenkor indulnak útra az erdei vadak, köztük az oroszlán. Ordítása félelmetes az ember és az állatok számára. De a zsoltáríró szerint az oroszlán így kér eledelt Istentől. Mihelyt felragyog a Nap, rejtekhelyükbe térnek vissza a vadállatok, és elindul napi munkájára az ember. Ezt a munkát – mint a 14k. versben is – Isten áldása kíséri.

A 24. vers költői kérdéssel kezdődik. Ez a himnikus stílushoz tartozik. Utána a tengerben nyüzsgő élőlényekről van szó. A tengert „mindkét kéz felé szélesnek” mondja a 25. vers. A föld és a tenger tele van azzal, amit Isten bölcsen teremtett (24. vers). A 26. versben levő „hajók” szó nem szorul korrekcióra, mert az Echnaton-himnuszban is benne van. Említi a vers a cethalat is. A héber szöveg Leviatánt mond. Leviatán a hétfejű tengeri szörny, amelyet a mítosz szerint a teremtő Isten legyőzött (Jób 3:8; Zsolt 74:14; Ézs 27:1). Nevezték még Rahabnak (Jób 9:13; 26:12; Zsolt 89:11; Ézs 51:9) és Tanninnak is (Gen 1:21; Jób 7:12; Zsolt 74:13; 148:7). A 104. zsoltárban azonban a Leviatán nem mitologikus szörny többé, hanem egyszerűen cethal, amely a teremtő Isten játékszere. Mindenestül Isten hatalma alatt áll a tenger is. A 27k. vers úgy ábrázolja a gondviselő Istent, mint jó gazdaembert, aki bőkezűen szór eledelt jószágának. A jószág „felszedegeti” az eledelt és jóllakik vele (Zsolt 145:15k.; 147:9). A 28–30. vers feltételes mondatokat tartalmaz. (Figyelmet érdemel a 29. vers második felében levő „elveszed” ige, ’ászat, melyből kiesett az első tőhangzó, az alef, és így az „ismétel” ige (jászaf) imperfectumának látszik. Ezekben a versekben a zsoltár mondanivalója eltér az Echnaton-himnusztól. Ott ui. a Nap lemenetelével együtt jár a sötétség démonainak és a halálnak az uralma. A zsoltár szerint élet és halál nem a természeti jelenségektől függ, hanem az Úr kezében van. Ő az, aki lelkét adja (Gen 2:7), vagy lelkét visszavonja (Gen 3:19; Jób 12:10; 34:14k.; Zsolt 146:4; Préd 12:7). A 30. vers Isten Lelkének folyamatos „kiküldéséről”, creatio continuá-ról beszél. Isten újat teremt (Ézs 42:9; 48:6k.; 2Kor 5:17; Jel 21:5).

Zsolt. 104,31–35. vers.

A zsoltár befejező része himnikus iussivusokkal fejezi ki a zsoltáríró kívánságát: maradjon meg örökre Isten dicsősége, melyet az egész teremtett világ hirdet (Zsolt 19:2; 29:9; Ézs 6:3). A világ létének az a legfőbb célja, hogy örömöt szerezzen teremtő Urának. A 32. vers szerint az Úr letekint a mennyből a földre, és a föld az Úr puszta tekintetétől is megremeg; a hegyek füstölögnek. E vers mögött a sínai-hegyi kijelentés áll. Midián területén ui. vulkánok is voltak; az Úr megjelenésekor füstbe borult a Sínai-hegy (Ex 19:18). A teofánia félelmetes hatású (Jób 9:4–6; Zsolt 29:3–9; 97:4k.; 99:1). A 33. vers a zsoltáríró személyes fogadalomtétele. Ez tkp. a panaszének és a hálaének egyik alkotórésze. A hálaadó istentiszteleten teljesíti a szabadulásban részesült ember azt a fogadalmat, amelyet a nyomorúság idején tett az Úrnak. A zsoltáríró azonban nem elégszik meg az egyszeri hálaadással, hanem hátralevő életében mindig az Úr dicsőségét akarja zengeni. Arra kéri az Urat, hogy ezt fogadja kedvesen (a 34. vers mögött Zsolt 19:15-höz hasonlóan az áldozat bemutatását kísérő ún. „felajánló formula” áll). A bölcsen és célszerűen megteremtett világ rendjét csupán a bűnös ember zavarja meg. Ezért kéri a zsoltáríró, hogy vesszenek ki a földről a vétkesek. Ezek elfordulnak Istentől, szembeszegülnek akaratával. Az Úr ítélete azonban utoléri az Úr ellenségeit (Jób 38:15; Zsolt 8:3; 68:2.22; 97:3; 145:20). Nem illenek bele az Isten dicsőségére teremtett világba, nincs helyük az újjáteremtett világban (Dán 12:2; Mt 7:23; 25:31–46). A zsoltár vége hasonló az elejéhez. A zsoltáríró önmagát buzdítja az Úr magasztalására. Az utolsó szavakat („Dicsérjétek az Urat!”) a LXX már a 105. zsoltárhoz kapcsolja.

Zsolt. CV. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár a történelmi zsoltárok közé tartozik. Ilyenek: Zsolt 68; 77–78; 106–107; 136. Az üdvtörténetet az ősatyáknak adott ígéretektől kezdve az egyiptomi csapások és a pusztai vándorlás történetén keresztül a honfoglalásig tekinti át. A tanulságot a 45. versben vonja le: az Úr sok jótéteményére úgy kell válaszolnia a választott népnek, hogy megtartja az Úr „rendelkezéseit és tanításait” (itt a tóra szó áll). Azonban ez a zsoltár nem csupán tanítóköltemény, hanem istentiszteleti használatra szánt költemény is. Ezt mutatja a himnikus bevezetés, amely a gyülekezetet Isten magasztalására szólítja fel. Erre mutat az is, hogy a zsoltár 1–15. verse előfordul 1Krón 16:8–22 verseiben is. Bár a 105. zsoltár szövegét az írásmagyarázók régebbinek tartják a Krónikák könyvében levő szövegnél, a zsoltár az egyiptomi szabadítás történetének késői változatát mutatja. Ezt bizonyítja pl. a 15. vers, amely az ősatyákat fölkenteknek és prófétáknak nevezi. Ez a későbbi korok szemlélete, mely az ősatyák iránti tiszteletet fejez ki (ld. a magyarázatban). Az egyiptomi tíz csapás történetét nem az Exodus sorrendjében említi. A felsorolásból kimaradt az 5. és 6. csapás (Ex 9:1–12). A zsoltár szövege csak kevés helyen szorul javításra.

Zsolt. 105,1–6. vers.

A himnikus bevezetésben a zsoltár a gyülekezetet szólítja fel az Úr magasztalására. Nehéz lefordítani a héber kifejezést: „hívjátok nevét” vagy „szólítsátok nevén”. Általában a „hívjátok segítségül nevét” kifejezéssel szokták fordítani. Azonban ez nem mindenütt jelent „segítségül hívást”. Jelentheti azt is, hogy istentiszteleten, istendicséret céljából hangozzék el az Úr neve (Zsolt 80:19; 99:6; 116:13.17). Sőt a népek között is ismertté kell tenni az Úr tetteit; ez a választott nép szent feladata (Zsolt 9:12; 96:3). A gyülekezetnek zenével kísért énekléssel kell dicsérnie az Urat, és „elmélkednie” kell tettein (2. vers). Isten „nevének szentségével dicsekedni” annyit jelent, mint az Ő szent nevét dicsérni. Az Úr (orcájának) keresése a templom látogatását, az istentiszteleten való részvételt jelenti. Itt örvendezni lehet (3., 4. vers), és emlékezni kell az Úr csodáira is, amik főleg az egyiptomi szabadítás alkalmával véghezvitt cselekedetek. A csodatettek együtt jártak az Úr „szájának ítéleteivel”. Mielőtt egy-egy csapás bekövetkezett volna, az Úr előre szólt (Ex 7:17k..27k.; 8:17; 9:3.17k.; 10:4–6; ld. még Jer 1:16; 4:12). – A gyülekezet megtisztelő neveit tartalmazza a 6. vers: „Szolgájának, Ábrahámnak magva; választottjának, Jákóbnak fiai” (Zsolt 22:24). (Így olvasandó a qumrani szöveg és két kézirat alapján a vers; a héber szöveg „választottai”-t mond. A gondolatpárhuzam is a szövegjavítás mellett szól.)

Zsolt. 105,7–15. vers.

Itt kezdődik a himnusz fő része (corpusa). „Ő az Úr, a mi Istenünk”, Aki örök szövetséget kötött Ábrahámmal (Gen 15:18; 17:7). Ezt a szövetséget esküvel is megerősítette (Gen 24:7; Lk 1:72k.). Ígéretét megismételte Izsáknak (Gen 26:3–5), majd Jákóbnak is (Gen 28:13–15; 35:11k.). Az az Ige, amelyet Ő elrendelt, „ezer nemzedéken át”, időtlen időkig érvényben marad. Rendelkezése értelmében Ábrahám utódaié lesz Kánaán földje mint „örökségüknek kötele” (11. vers). A földet kötéllel mérték ki (Deut 32:9; Zsolt 78:55; Mik 2:5). Ezért a „kötél” szó magát az örökségül kimért földterületet is jelenti. Az ígéret akkor hangzott el, amikor az ősatyák családjuk tagjaival együtt kevesen voltak. A bibliai elbeszélés szerint mindössze hetvenen kerültek Egyiptomba (Ex 1:5). Nem volt még országuk: jövevényként éltek, ami veszélyekkel járt (Gen 12:10–20; 20:1–18; 26:1–11.12–31). Még sírhelyet is csak nehézségek árán és igen drágán tudott vásárolni Ábrahám (Gen 23). A veszélyek között az Úr oltalmazta az atyákat: királyokat feddett meg miattuk, éspedig Sára és Rebeka védelmére (Gen 12:10kk.; 20:1–18; 26:7kk.). A 15. vers az ősatyákat az Úr felkentjeinek és prófétáinak nevezi. Ez a későbbi kor felfogása; az Ószövetség általában a királyt nevezi felkentnek. A felkenetés alkalmával a király az Úr Lelkét kapja meg, hogy alkalmassá váljék az uralkodásra (1Sám 10:5kk.; 16:13k.; Ézs 11:2; 61:1). Egyúttal a király mint az Úr felkentje sérthetetlennek számított (1Sám 24:7; 2Sám 1:14–16; Zsolt 89:21kk.). Ebben az értelemben nevezi az ősatyákat felkenteknek a zsoltár: oltalmazta őket az Úr. Prófétáknak abban az értelemben nevezi őket, hogy még ellenségeikért is közbenjáró imádságot mondtak (Gen 18:23–33; 20:7).

Zsolt. 105,16–23. vers.

Ezek a versek József történetét dolgozzák fel költői formában. Józsefet rabszolgának adták el (Gen 37:27.36), és ártatlanul börtönbe került. Az erről szóló elbeszélés (Gen 39:20–23) nem szól arról, hogy József lába és nyaka vasbilincsben volt; ez csak a zsoltárírótól származó költői túlzás. A vaskorszak ui. József idején még nem jött el. A 19. vers arra céloz, hogy József álomfejtő képessége helyesnek bizonyult (Gen 40:8kk.). Ezen az úton szabadult meg a börtönből (Gen 41:12kk.), majd nagy méltóságra jutott: a király „házának” és minden tulajdonának felügyelője lett (Gen 41:40kk.; ApCsel 7:10). A 22. versben a héber szöveg „megkötözésére” szava helyett a LXX alapján a „megfenyítésére” szót olvassuk. Eszerint Józsefnek a fáraó vezéreinél és véneinél nagyobb hatalma volt: „kedve szerint” (ezt jelenti itt a „lelke szerint” kifejezés) inthette és oktathatta őket. Ezután történt az, amiről a 16. és 23. vers beszél: az Úr éhséget küldött az országra, „eltörte a kenyér botját”. A lepény alakú kenyereket ui. falba vert botra, cövekre szúrva tárolták. A bot eltörése azt jelenti, hogy nincs kenyér, nincs mit tárolni (Lev 26:26; Ez 4:16; 5:16; 14:13). Ezért kerül Jákób-Izráel és háza népe jövevényként Egyiptomba (Gen 46:1–7). Egyiptom költői neve Hám (Zsolt 78:51; 106:22).

Zsolt. 105,24–38. vers.

Jákób családja elszaporodott Egyiptomban. Költői túlzás, hogy az Úr „erősebbé tette” népét ellenségeinél (24b. vers). Amikor ui. „új király került Egyiptom élére” (Ex 1:8), „ravaszul bántak” az Úr népével. De a 25. vers szerint titokzatos módon „az Úr fordította meg szívüket, hogy gyűlöljék népét”. Az elnyomás nem az Úr nélkül történt. Ugyanaz az Úr, Aki gyűlöletre indította Egyiptom urainak szívét, szabadítót is küldött! A 26. versben Mózes mellett Áron is megjelenik, ami a Papi irat hatása. A 27. verstől kezdve azokról a „jelekről és csodákról” van szó, amelyeket Mózes és Áron által vitt véghez az Úr. A 28. vers a 9. csapásról szól (Ex 10:21; a vers fordításában segít a LXX és a szír fordítás, ui. elhagyják a héber szöveg „nem” szavát: „mert fellázadtak Igéje ellen”). A 29. vers az 1. csapásról (Ex 7:20k.); a 30. vers a 2. csapásról (Ex 8:2); a 31. vers a 4. és 3. csapásról (Ex 8:17.12); a 32. vers a 7. csapásról (Ex 9:22–25); a 34k. vers a 8. csapásról (Ex 10:12kk.); a 36. vers a 10. csapásról (Ex 11:4kk.) szól. A csapások sorrendje eltér az Exodusból ismert sorrendtől; az 5. és 6. csapásról nincs szó a zsoltárban. A 37k. vers Ex 11:2k.-re és 12:35k.-re céloz.

Zsolt. 105,39–45. vers.

A 39. vers a Vörös-tengernél történt nagy szabadításról szól. Ekkor a felhő- és tűzoszlop még nem vezette, hanem oltalmazta a népet: közéjük és az ellenség közé állt (Ex 14:19k.). A 40. vers első szava a régi fordítások alapján többes számban olvasandó: „kértek” (új fordítású Biblia: „kérésükre”). A fürjek és a manna története Ex 16. és Num 11. fejezetében olvasható. A mannát Zsolt 78:24 is mennyei gabonának nevezi. A 41. vers a kősziklából fakasztott víz történetére utal (Ex 17:6; Num 21:17k.; Zsolt 78:15k.; Ézs 48:21). A sok csoda azt bizonyítja, hogy az Úr „megemlékezik szent igéjéről”, megtartja Ábrahámnak tett ígéretét. Ábrahámot az Úr szolgájának mondja a 42. vers. Ez azt jelenti, hogy Ábrahám az Úrhoz tartozott, és az Ő oltalma alatt állt (6. vers; Gen 26:24). A csodálatos szabadítás örömmel töltötte be a nép szívét (Ex 15:21; Deut 11:1–7). A 44. vers szerint az Úr véghez is vitte, amit elkezdett: más népek országait, fáradságos munkájuk gyümölcsét saját népének adta a honfoglalás alkalmával (Deut 6:10–15; 8:17k.; 11:22–25). A 45. vers szerint az Úr feleletet vár népétől. A sok nagy ajándékra csak úgy lehet méltóképpen felelni, ha Isten népe megtartja az Úr rendelkezéseit és törvényeit. Ha van hála a nép szívében, azt csakis az Úrnak tetsző élettel lehet kifejezni.

Zsolt. CVI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a történelmi zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 68; 77–78; 105; 107; 136. Isten népének történetét az egyiptomi szabadítástól a babiloni fogság idejéig, a „szétszóratás” koráig tárgyalja (6kk.27.47. vers). Tartalmi tekintetben a 106. zsoltár hasonlít az Ezsd 9; Neh 9; Dán 9-ben levő bűnbánati imádsághoz. Azt tanítja, hogy a nép Egyiptomtól kezdve vétkezett. Ezt hirdette Ezékiel próféta is (20. rész). A jelen nyomorúsága az ősök idejétől fogva felhalmozódott bűnök méltó és igazságos büntetése. Így a bűnvallás is istendicséret. Az 1. és 47. versben levő „hálát adni” ige első jelentése: dicsérni, magasztalni. De ez a hitvallásra, sőt a bűnvallásra is vonatkozhat, pl. Ákán esetében (Józs 7:19; ld. még Zsolt 32:5). A gyülekezet úgy dicséri az Urat, hogy bűnbánatot tart. Így reméli, hogy Isten megkönyörül rajta, összegyűjti a népek közül, és újra felcsendülhet az Urat magasztaló dicséret (47. vers). A zsoltár szereztetési ideje a babiloni fogság kora. Az 1. és 47k. vers előfordul 1Krón 16:34–36-ban is.

Zsolt. 106,1–5. vers.

A zsoltárt kezdő „halleluja” (= dicsérjétek az Urat) kifejezés azonos a 105. zsoltár végével. A kéziratok egy része nem tartalmazza. Utána az Úr dicséretére szólítja fel a gyülekezetet a zsoltáríró (1Krón 16:41; 2Krón 5:13; 7:3.6; 20:21; Zsolt 100:4k.; 107:1; 118:1–4.29; 136:1–26). A 2. vers költői kérdés. Az Úr hatalmas tetteit, melyeket a történelemben vitt véghez (Zsolt 20:7; 71:16; 145:4.12; 150:2), nem lehet eléggé dicsérni (Zsolt 40:6). A 3. vers a bölcsességirodalom stílusában boldognak mondja azokat, akik megtartják a jogosságot és akik (többes szám olvasandó) igazságot cselekszenek. A zsoltár egészét tekintve, ez a vers bűnbánatot fejez ki: Isten népe hosszú évszázadokon át nem élt Isten igazsága szerint. Egyúttal útmutatás is ez a fogságban élő népnek: ha megtérünk és Istennek tetszően élünk, akkor boldogok lehetünk! Megkönyörül rajtunk az Úr! Ez a fogság első felében hirdetett üzenet az ún. deuteronomista történeti mű íróinak szép hitvallása (1Kir 8:46–53). A 4. és 5. vers a panaszénekből való. Itt is többes szám olvasandó a LXX és több görög kézirat segítségével. A gyülekezet tagjai kérik az Urat, hogy kegyelmezzen meg népének: „látogass meg minket szabadításoddal” (ti. a babiloni fogságból), hogy jót (jobb sorsot) lásson és örvendezve dicsérhesse az Urat az Ő népe, „öröksége” (Deut 32:9; 1Sám 10:1; Zsolt 78:71; Ézs 19:25; 47:6).

Zsolt. 106,6–12. vers.

A 6. vers bűnbánati formula (vö. 1Kir 8:47; Dán 9:5). A jelen nemzedék, a fogság népe felelősséget érez az elődök bűneiért (Ex 34:7; Neh 9:33k.; Jer 3:25). A nép már Egyiptomban is hálátlan volt, és értetlenül állt szemben Isten csodatetteivel. Ezek a történelem folyamán véghezvitt csodák (Neh 9:17; Zsolt 78:11.32), amelyek Isten „nagy hűségét” bizonyítják (egyes számban értendő a „hűséged” szó). A 7. vers vége: „és lázadoztak a tengernél” legegyszerűbben a LXX alapján javítható: „és lázadoztak, amikor a Vörös-tengernél vonultak fel”. Az Úr azonban „a saját nevéért” szabadítást adott. Nem a nép érdeméért, hanem az Úr dicsőségére történt ez. Ugyanezt tanította Ezékiel próféta is (20:9.14.17.22). A szabadítást a teremtéstörténetről szóló mítoszok nyelvén fejezi ki a 9. vers: az Úr „megdorgálta a vizeket” (Jób 26:11kk.; 38:8–11; Zsolt 18:16; 104:7; Ézs 50:2). A nép száraz lábbal vonult át a tengeren, és dicsérhette az Urat (Ex 15:21). Az ellenségtől megszabadította, „megváltotta” népét az Úr (Ex 14:28; 15:5). Ekkor „hitt a nép” (Ex 14:31), és dicséreteket énekelt az Úrnak (Ex 15:1).

Zsolt. 106,13–15. vers.

A szabadítás után a nép hamar elfelejtette („siettek, elfelejtették”; az első ige adverbiális értelemben áll) Isten tetteit. Ez a „felejtés” bűnös nemtörődömség jele (Deut 4:9.23; 6:12; 9:7; 32:18). Nem tudtak hittel és reménységgel várni az Úr tervének beteljesülésére: Mohóságukban „megkísértették” az Urat (Ex 17:2.7; Num 14:22; Deut 6:16; Zsolt 78:18.41.56; 95:9), kétségbe vonták hatalmát (Zsolt 78:20). A háttérben a mannáról és a fürjekről szóló történet áll (Ex 16. és Num 11. rész). A nép kívánságát kielégítette ugyan az Úr, de ez egyúttal büntetés is volt: csömört támasztott bennük az Úr, és sokan meghaltak (Num 11:20.34). (A héber szöveg soványságról beszél. Jó segítséget ad a LXX: jóllakottság, csömör.)

Zsolt. 106,16–18. vers.

Ezek a versek Num 16. részét idézik. Ott kétféle lázadás története ötvöződik egybe: Dátán és Abirám Mózes ellen, mint vezető ellen lázadt fel (Num 16:12–14), Kórah és a léviták pedig Áron ellen (Num 16:8–11). Egyik csoport alatt megnyílt a föld, másikat mennyei tűz emésztette meg. A zsoltár Kórahot és a lévitákat nem említi; Kórah ui. énekes léviták őse volt a Zsolt 42; 44–49; 84k.; 87; címfelirata szerint. Mind a Mózes elleni lázadást, mind az Áron elleni lázadást Dátán és Abirám csoportjának tulajdonítja a 16. vers. Itt Áron neve: „az Úr Szentje”. Ez volt a felirat a főpap homlokdíszén (Ex 39:30). Sőt a léviták is „az Úr szentjei” (2Krón 35:3). A lázadást halállal büntette az Úr. A 17. vers szerint „a föld kinyitotta” ti. a száját. A hiányos kifejezés helyett jobb a LXX alapján: „megnyílt a föld” (nifal). A 18. vers a (lázadó lévitáknak szóló) mennyei tűzről beszél.

Zsolt. 106,19–23. vers.

Ezek a versek az aranyborjú történetét foglalják össze. A 19. vers még borjúról beszél, a 20. vers már bikáról. Az Ex 32-ben levő történet is öntött bálványról szól (Ex 32:24). A bálványimádás értelmetlen és rossz csere: „dicsőségüket” (a „dicsőség” szó itt magát az Urat jelenti; vö. Zsolt 3:4; Jer 2:11; Hós 4:7) felcserélték „növényevő bika képmásával”. A teremtményt imádták a Teremtő helyett – mondja Pál (Róm 1:25). A 22. vers ugyanarról a bűnös és hálátlan „elfelejtésről” beszél, mint a 13. vers. A nép nem törődött Istenével, pedig Ő nagy és félelmetes tetteket vitt véghez, csodálatos szabadulást szerzett népének. Ezért az Úr elhatározta, hogy elpusztítja népét. De Mózes a „résre állt” (Ez 22:30), ahogyan a várat védők közül egy-egy hős a várfalon ütött résre áll és testével védi a várat az ellenségtől. Mózes ismételten könyörgött népéért (Ex 32:11–14; Num 14:19; Deut 9:25–29), sőt saját életét is felajánlotta az Úrnak, hogy engesztelést szerezzen népe bűnére (Ex 32:30–32).

Zsolt. 106,24–27. vers.

Ennek az igeszakasznak a hátterében Kánaán kikémlelésének a története áll (Num 13. és 14. rész). A nép „megvetette a kívánatos földet” (Jer 3:19; Zak 7:14): vissza akart térni Egyiptomba (Num 14:1–4). Nem hittek az Úr igéjében, abban, hogy az Úr képes teljesíteni ígéretét. Zúgolódtak sátraikban (Num 14:28k.; Deut 1:27), amikor meghallották, milyen büntetéssel sújtja őket az Úr (Num 14:20–25). Ezért az Úr (esküre) emelte kezét (Gen 14:22; Num 14:30; Ez 20:23; Jel 10:5k.): elhatározta, hogy a pusztában fog meghalni a bűnös nemzedék (Num 14:23.32). A zsoltáríró ezzel a büntetéssel összekapcsolja a babiloni fogságot és a nép szétszóratását is. A 27. vers eleje megismétli a 26. vers „elejtésére” szavát. A szír fordítás és Ez 20:23 alapján „szétszórására” olvasandó.

Zsolt. 106,28–31. vers.

Ezek a versek a Num 25. részben elbeszélt történetet idézik. Az ígéret földje közelében, Móáb területén nagy kísértés érte a népet. A Peór-hegyen tisztelt istenséghez, Baal-Peórhoz csatlakoztak (Num 25:3.5). Részt vettek az idegen istenség tiszteletére rendezett áldozatokon. Az asztalközösség az idegen istenséggel való közösséget jelenti (1Kor 10:20–22). Ezáltal megszakadt a közösség az Úrral, az élő Istennel, a „halottak” kedvéért. A „halottak” jelenthetik a tehetetlen bálványokat is (Zsolt 115:4–8; Ézs 44:18; 46:1k.), de jelenthetik a halott-kultuszt is, ami szigorúan tilos volt Izráelben (Deut 14:1k.; 18:11; 1Sám 28:9; Ézs 8:19). Az első parancsolat megszegésének halál a büntetése: „csapás tört rájuk” (29b. vers; Num 25:4k.; 1Kor 10:8). De Fineás „ítéletet tartott” (30. vers; Num 25:6–9), s így „visszatartatott” a csapás, nem halt meg mindenki. Ez Fineásnak „igazságul tulajdoníttatott” (Gen 15:6; Róm 4:3; Gal 3:6): az Úr megajándékozta „békességének szövetségével”, az örök papság szövetségével (Num 25:12k.).

Zsolt. 106,32–33. vers.

Meríbá vizeinél azzal haragította meg a nép az Urat, hogy „megkísértette” Őt (ld. a 14. vers magyarázatát). Itt egyúttal Mózes is bajba került (Num 11:11; Deut 1:37; 3:26). A nép ui. Mózes lelkét is elkeserítette, és ő meggondolatlanul beszélt (33. vers). Mózes vétkéről szól Num 20:12.24; 27:14; Deut 32:51. Mózes ezért nem mehetett be az ígéret földjére (Deut 32:52).

Zsolt. 106,34–47. vers.

Itt azokról a bűnökről van szó, amelyeket a nép a honfoglalás után követett el. Az Úr parancsa úgy szólt, hogy a kánaáni népeket ki kell irtani (Num 33:50–56; Deut 7:1–5.16; 20:16–18). A parancs célja az volt, hogy Isten népe ne tanulja el a kánaáni népek cselekedeteit, ne imádja bálványaikat. De ők összekeveredtek a pogányokkal, és beleestek abba a csapdába, amelytől óvta őket az Úr (36. vers; Ex 23:33). A kánaáni népek isteneit démonoknak mondja a 37. vers. Ezeknek a tiszteletére Izráelben is bevezették a gyermekáldozatot, az ártatlan vér ontását (Lev 18:21; Deut 12:31; 2Kir 21:6; 23:10; Jer 7:31; 19:5; Mik 6:7). Máshol a szegények elnyomását és kifosztását is ártatlan vér ontásának nevezi az Ószövetség (Ézs 1:15–17; Jer 22:3; Ez 22:1–16; Mik 3:2k.). „Ártatlan vért ontottak, és a vérrel beszennyezték az országot” – mondja a 38. vers. A vers közepén levő mondat („fiaitok és leányaitok vérét, akiket a kánaáni bálványoknak áldoztak”) későbbi magyarázó glossza. A bálványimádást tisztátalanságnak és paráznaságnak mondja a 39. vers, ami a prófétai igehirdetés hatása (Ézs 1:21; Jer 2:20–28; Ez 16; 23; Hós 2. és 3. rész). A 40k. vers a Bírák könyve szerkesztőinek (deuteronomista történeti műnek) az alapgondolatát idézi: Isten megharagudott bűnös népére, és ellenséges népek kezébe adta (Bír 2:11–15). (A zsoltár 43. versének végén „elsüllyedtek” helyett Lev 26:39 és egy bibliai kézirat alapján a „megrothadtak” is olvasható.) A Bírák korának eseményei a zsoltáríró számára saját korának eseményeit világítják meg: Isten most is hasonlóan bánt népével. És amint egykor meghallgatta szenvedő népe könyörgését, „megemlékezett szövetségéről” és „könyörült rajtuk nagy kegyelme szerint” (45. vers), úgy tesz most is. Hajdan bírákat küldött szabadítókul, most pedig irgalmasságra indítja azokat, akik népét fogságban tartják (Gen 39:21; 1Kir 8:50; Neh 1:11; Dán 1:9). Isten irgalma diadalmaskodik Isten haragja felett! Ezért mer a zsoltáríró és vele a fogságban és szétszórtságban élő gyülekezet imádkozni azért, hogy szabadítsa meg és gyűjtse össze őket az Úr. Ennek nemcsak az a célja, hogy a nép visszanyerje őseinek földjét és újból önálló népként élhessen, hanem mindenekfelett az, hogy hazatérve magasztalhassa az Úr nevét, és zenghesse az Ő dicséretét. Ez Isten népének az igazi rendeltetése (ld. az 1. vers magyarázatánál).

Zsolt. 106,48. vers.

Ez a vers nem tartozik szervesen a zsoltárhoz. A Zsoltárok könyve végső szerkesztése alkalmával látták el az egyes zsoltárgyűjteményeket a liturgiában használatos ún. doxologikus (Istent dicsérő) záróformulával (Zsolt 41:14; 72:19; 89:53; 106:48 és Zsolt 150). A Krónikák könyve a zsoltár utolsó verseit már ebben a formában vette át (1Krón 16:35k.).